Mégis megcsináltam

LONDON MELLETT



2003. november 2.

◂mégis megcsináltam▸

2003. november 2.

◃alexej▹

i licked it, so it’s mine

style: style of autumn ║ zene: skugge

Hogy lelkes voltam-e? Még a vak is láthatta, hogy olyan vadul tekeregtem Alexej körül, ahogy az erdőbe értünk, mint valami kiskutya, akit a saját csóváló farka akar éppen elrántani. Lelkesen szorongattam az ujjait, ahogy vele szemben állva és háttal a menetiránynak vontam magammal beljebb az erdőben.
- Ugye nem akarod becsukni a szemed? Pedig úgy lenne igazi meglepetés! - magyaráztam lelkesen és még egy cuki vigyort is megengedtem magamnak. Nem tudtam, számára ez mennyire csábító, Aiden kedvelte, mikor kivillantottam a fogaimat és játékosság csillogott a szememben. Alexej más volt. Nem igazodtam ki rajta, nem értettem, mi tetszik neki és mi nem. Ez a bizonytalanság pedig némileg fokozta a határozottságomat azon a téren, hogy még mélyebb ássak azokban a fagyos szemekben.
A talpam alatt ropogott a megsárgult avar. A hűvös őszi időtől, a leszálló ködtől csak még inkább érdekesnek tűnt az erdei táj. Alexej csak annyit tudott, hogy találtam magunknak egy helyet, ám ilyen kiválóságra nem is gondolhatott. De nem akartam teljesen beavatni, csak annyit kértem, hogy bízzon bennem.
- Imádni fogod - mondtam és odahúztam magamhoz, hogy adjak egy puszit az ajkai szegletébe, aztán kicsit hátat fordítva neki, besétáltam két vastagtörzsű fa közé. - És mi előtt megkérdeznéd, ez az A hely, amit nem nevezünk nevén. - Tettem hozzá és hirtelen megálltam. Az ujjaim még mindig szorították a kezét, csak a lábammal sodortam félre néhány levélt, ahol egy földalatti barlang nyílása rajzolódott ki, odalentre egy létrán lehetett lemászni, ahol egy bunker bejárata van.
- Még kell pár védelmi bűbáj, de behoppanálni csak mi tudunk. - Magyaráztam és az ezüstösen csillogó létrára böktem. Még egyszer Alexejre pillantottam. - Közel van Londonhoz, de mégis eldugott. - Folytattam és kicsit a vállára hajtottam a fejemet, ahogy lepillantottam. Volt ebben a pillanatban valami idilli, amit valószínűleg csak én éreztem.
Ha nem állt ellen, akkor elengedtem és mutatva az utat, megindultam előre a létrán. Odalent, amolyan barlangféleség tátongott. Alig észrevehetően a meleg színű kőfalba egy ajtó simult. Előhúztam a pálcámat, odaérintettem hozzá, míg Alexej is leért. Az ajtó hangosan nyílt ki, látszott milyen vastag, milyen jól szigetelt. Odabent sötét, nagyjából egy helyiséges lakásféle bukkant elő.
- Az aranypávát még nem hoztam el.

E.
2003.11.02.

 


bring me to life

Ideges voltam. Én, aki simán bemegyek egy ellenségekkel teli lebujba tárgyalni, hidegvérrel harcolok vagy hazudok, és úgy egyáltalán, bármit képes vagyok hidegvérrel csinálni… De nem Elliot mellett. Rohadt nehéz volt felölteni azt a sötét pókerarcot, és nem aggodalmaskodni, meg utálni ezt az egészet.
- Ugye nem akarod becsukni a szemed? Pedig úgy lenne igazi meglepetés
A vigyorába temetkeztem, lassan, ráérősen, hogy tudja is, hogy erre fogom mondani a következőt:
- Eszem ágában sincs. Sajnos, el fogom rontani a meglepetést - morogtam mindenféle szánakozás nélkül a hangomban, aztán aprót sóhajtottam. Érzékeny orrom megcsapta az őszi erdő narancssárgás-barna leveleinek illata, a vizes földdé, a ködös erdőé, de mindenek felett Ellioté. Halvány, kelletlen félmosollyal, hunyorogva választoltam a vigyori képére.
- Imádni fogod. A mi előtt megkérdeznéd, ez az A hely, amit nem nevezünk nevén.
Elgondolkodtam, hogy akkor ez most a neve-e, mert ha az, akkor mégsem lenne jó, de tulajdonképpen olyan találó volt, hogy mégsem vitatkoztam vele. És hát, ha annyira gonosz, mint az ember, akivel kapcsolatban ugyanez volt a tényállás, akkor nekem pont meg is felel.
- Még kell pár védelmi bűbáj, de behoppanálni csak mi tudunk. Közel van Londonhoz, de mégis eldugott.
Nem szóltam semmit, csak elviseltem, hogy a kezemet szorongassa, meg vonszoljon általa keresztül az erdőn. Rámhajolt egy kicsit, és én úgy éreztem, ezzel tényleg rávesz, hogy besétáljak ebbe  akelepcébe. Mert biztos az. Egyszer minden otthon azzá válik, kényelmes, de veszélyes csapdává. Akkor is, ha jól védett. Akkor is, ha elvileg nem toppanhat be ide senki. Magam vigasztalásául beletemetkeztem a fekete tincsek közé, amik már úgyis itt voltak a közelemben, és újabbat sóhajtottam némán. De ő azért érezte - és csak érezze is! - a kelletlenségnek eme egyértelmű jelét.
Még magammal is alkudoztam. Majd nem jövök ide gyakran. Csak mondjuk két projekt közt. Nem alszom itt, csak mondjuk… Körbenézek néha. Nem töltök itt, csak rövid időket. Nem tartok itt ételt, legfeljebb néha hozok valamit, amit itt megeszek. Sose iszom alkoholt. Csak társaságban…
Követtem őt a sötétbe, mert hát erre is rávett. Figyeltem, ahogy utat nyit a kőfalba. Jobb lenne, ha olyan lenne, mint a peronok a King’s Crosson, de egyelőre így is megteszi. Lesz még időm miatta a falnak rohanni.
- Az aranypávát még nem hoztam el.
- Addig be sem költözöm - sóhajtottam színpadiasan, s ezzel együtt hagytam, hoyg Elliot illata mellé befurakodjom az orromba ennek az új helynek az utálatos szaga.
Nagyon akartam utálni. Nagyon akartam bizalmatlan lenni ezekkel a megingathatatlannak tűnő, vastag kőfalakkal szemben. De hiába kapaszkodtam az óvatosságomba, éreztem, ahogy az aggasztó módon csökkenni kezd. Tetszett a megnyugtató félhomály is, a néma sötétség is. Olyan békésnek hatott a fal melletti medencében a víz rezzenetlen felszíne, s a szél hiányában mozdulatlanul alálógó zöld borostyánlevelek. Jó levegő volt, nem állott, de nem is mindenféle illattal teli. Csak élettelen kő és víz. És a nagyon is élő Elliot.
- Nem hiányzik innen a páva sem - morogtam csendesen, és a hangom finom visszhangot vert az erős falak között. Hogy egyértelműsítsem, minden megvan, ami kell, jelentőségteljesen belefórtam a pillantásomat Elliotéba. Az ő arca volt itt a legvilágosabb dolog. És a szája volt a legszínesebb, talán azon a vörös árnyalaton kívül más nem is volt itt, még a növények zöldje is  olyan szürkésnek tűnt. Ami pedig olyan kellemesen egyhangú hatást nyújtott így.
- És mi a terved a lakásavatásra? - kérdeztem, s közben körbejártam a helyet. Letisztult volt ahhoz, hogy különösebben felfedezzek részleteket. Semmi sallang, semmi felesleges porfogó kacat. De azért benyitottam a tolóajtós, falba süllyesztett szekrénybe, benéztem a fura, kerek kövek halmazának tűnő kanapé mögé, és az ágy támláján is végighúztam a kezem, csak hogy megtapogassam, milyen az anyaga. Találtam a borostyánok alatt, a tó körül néhány lapos, fekete követ, és nem bírtam megállni, hogy ne markoljam fel őket. Olyan végtelenül kellemes, sima felületük volt. Most tűnt csak fel, hogy mindenfelé vannak itt ilyenek,  a kőpárkányokon, a bútorok körül, és csak úgy elszórva a földön is. Letettem a kezemben lévőket a helyiség egyetlen asztalára, egy kupacba, aztán Elliotra tévedt a tekintetem újra. Már megint mibe kevertük egymást...

◂mégis megcsináltam▸

2003. november 2.

◃alexej▹

i licked it, so it’s mine

style: style of autumn ║ zene: skugge

Jól esett Alexej kezét fogni. Szerettem az ujjait, a bőrét, meg az illatát is, ami ott lebegett mögöttem finom illatfelhőként. Talán ő nem is tudta, hogy van neki ilyen… mert ez nem parfüm volt. Valami sokkal, de sokkal jobb. A saját aromája.
Izgatott voltam. Nem csak azért, mert végre kettesben voltunk, tudtunk kommunikálni és rengeteg dolog miatt kerültem közelebb hozzá… a lakás csak a cseresznye volt a képzeletbeli tejszínhab tetején. Egy közös hely, ahol meghúzhatjuk magunkat és talán Alexej is elfelejtheti, hogy valaki a nyomában van. Amolyan menedék volt a terveim szerint. Milyen szentimentális egy szarházi vagy, O’Mara… – a hang kegyetlenkedett bennem. Túl sebezhető voltam abban a pillanatban, hiszen végre valami olyat csináltam vele, amire mindennél jobban vágytam.
– Addig be sem költözöm – sóhajtott fel. Persze csak szórakozott, tudtam, hogy utálta a gondolatát is az aranypávának, de én szerettem volna otthonossá tenni a helyet. A jelenlétem ehhez édeskevés volt.
A lakás alapvetően eléggé hideg és szürke volt. Volt abszolút karaktere, de egyelőre pont olyan üres volt, mint annak idején Nat Tengerszeme. A bőr és a fém, na meg a beton és a kő keveredett benne. Még egy kis belső tó is volt, felette szépséges borostyán fallal, na meg néhány elvarázsolt ablak, amikről sápadt fény áradt be, na meg szép látványt nyújtott, a valóságban nem is létező hegyekre. Nem ismertem Oroszországot, de erre úgy gondoltam, hogy olyan. Alexejnek otthon kéne éreznie magát.
Nem bámultam meg magamnak, míg magába szívja a lakás atmoszféráját, megnézi magának a tavat, a falakat. Egyszerűen hagyni akartam neki egy pillanatot… mielőtt mozdult felém és egyenesen a szemembe nézett végre.
– Nem hiányzik innen a páva sem – mormogta csendesen. Nem vontam el a tekintetem, sőt közelebb léptem hozzá. Szerettem volna átkarolni a nyakát és közelebb simulni a testéhez. De nem tettem meg azonnal. Hagyni akartam egyelőre, hogy élvezze ezt az új helyzetet. Én is kicsit odébb léptem, végig simítottam az egyik kisasztalon, de közben őt néztem. Már nem hittem, hogy elijesztem a túlzott rámenősségemmel.
– És mi a terved a lakásavatásra? – kérdezte, de közben körbejárta még a helyet, nem állt meg egy pillanatra sem. Persze éreztem, hogy ez kérdés nem ilyen egyszerű, szinte bele volt rejtve a megoldás, hogy mit is kéne tennem. Csábítsam el, nyilván erre vágyik, ezért hát utána mentem.
Figyeltem, ahogy a kövekkel szórakozik, de közben lehúztam a nyakamból a sálat, hogy a földre csusszanjon az ujjaim közül. Így láthatóvá vált a fehér, hosszú nyakam, amit nem is olyan régen még lelkesen szaglászott és csókolgatott. Azóta persze próbálta visszafogni magát, de tudtam, hogy érdekli a dolog.
– Hát, én gondoltam, hogy elleszünk itt ketten. Megisszuk a hűtőbe pakolt whiskyt. Sajnos vodkám nem volt. – Vontam vállat és közben levettem a kabátomat, hogy a kék anyag alól elővillanjon a leopárd mintás ingem, amit csak és kizárólag Alexej kedvéért vásároltam a legutóbbi Gucci körutamon, amire történetesen Sophie-t rángattam el.
– Na, gyere… – Fogtam meg a kezét, majd szépen magammal húztam az apró konyhába. A hűtőt már feltöltöttem étellel, meg itallal, hátha itt maradna.

E.
2003.11.02.

 


bring me to life

– Hát, én gondoltam, hogy elleszünk itt ketten. Megisszuk a hűtőbe pakolt whiskyt. Sajnos vodkám nem volt.
- Sajnálatos.
Tessék. Hoztam fejben pár biztonsági szabályt, és talán oklumentor, talán csak született tehetség, hogy az egyiknek azonnal megpróbál az áthágására buzdítani. És nem is csak arra, ez csak a szó. Mert közben cselekszik is, és én csendben figyelem, ahogy lekerül róla a kabát.Meg se lepődök a nagymacskamintás ingen, pedig az egyszerű kék posztóanyaghoz képest igencsak kontrasztos. A tekitetem az igéző mintán ragad egy kicsit, amiből csak úgy tudok menekülni, hogy én is leveszem a fekete zakót, amit csakis a társadalmi konvenciók miatt vettem magamra, mert az itteni télnek csúfolt langymeleg valamihez igazán elég volna a szürke ing is, ami azalatt van. De azért vetkőzni kezdek, s a levett ruházatot az egyik szék támlájára dobom.
Szóval, nem kell tartanom attól, hogy ez a lakás csapdává változik. Máris az. Még akkor is, ha Elliot nem direkt csinálja. Még akkor is, ha én meg szándékosan belesétálttam.
– Na, gyere…
Megfogom a kezét, és hagyom, hogy vezessen, pedig nem valószínű, hogy eltévednék a helyen. A konyha is szépen beleillik a hely stílusába, de a legjobb benne, amikor kinyitom a hűtőt, és megcsap az az igazi, metsző hideg, az otthoni nulla fokok körüli friss, nyárvégi levegő. Alapból sincs rossz idő, de azért föld alatthoz képest enyhe. Itt még a föld is langymeleg.
De a whisky legalább hideg.  És érdekes, mennyi szomszédja van.
- Mi ez a sok étel?
Most vagy meglepetés bulit szervez, vagy azt gondolja, majd napokig itt leszek. Ismervén őt annyira, hogy tudjam, nem adja el a lelkét egy falat kajáért (kivéve, ha az csokoládé), feltételezhető, hogy ezt jobbára nekem szánta. Nagy sóhajjal nyugtázom, aztán körbenézek.
- Koccintanunk kéne. Varázsoljak poharat, vagy van valahol?
Közben a whisky nyakát szorongatom, mint egy elejtett őzét, ami arra vár, hogy elfogyasszák.

◂mégis megcsináltam▸

2003. november 2.

◃alexej▹

i licked it, so it’s mine

style: style of autumn ║ zene: skugge

- Sajnálatos.
Alexej megjegyzésére elmosolyodtam. Sejtettem, hogy érzékenyen érinti majd a vodka hiánya, de ebben nem voltam profi, nem értettem ahhoz az italhoz, a whiskyhez viszont annál inkább. Mégis csak ír voltam, vagy legalábbis azként neveltek fel. Dean mellett esélyem sem volt, hogy ne a sörök és whisykik kellemesen aranybarna világába nőjek fel. Ez volt a természetes egyszerűen, ahogy a zöldellő völgyek, az eső a sár és a birkák bégetése is.
- Majd kárpótollak...
A vetkőzésem megindító lehetett. Alexej is megszabadult a fekete zakótól, ami nélkül jobban kirajzolódott a szürke ing alatt a teste kellemes formája. Szerettem, hogy szálkásan izmos, mert jól állt neki. Ő nem volt nagydarab, inkább magas és éppen tökéletes, hogy szinte csak arra vágytam, végig simíthassam őt a ruha anyagán keresztül. Így léptem közelebb hozzá, majd lentről, a hasától egészen a mellkasán át a nyakáig végig futtattam rajta a tenyereimet. A teste meleg volt és kellemes.
Ezután fogtam meg a kezét. Az ujjaimat finoman fűztem az övéi közé, talán nem is vette észre. A konyha felé sétálva még egyszer végig néztem a kis, rejtett lakáson. Valójában Alexej annyira tökéletesen illett ide, hogy attól féltem, ez fogja elijeszteni. Még is a hűtőhöz léptem, majd kitártam annak a hatalmas, ezüstszínű ajtaját. Benne hús, meg mindenféle más étel is helyet kapott, a tetemes mennyiségű alkohol mellett.
- Mi ez a sok étel?
- Ez azért van itt, hogyha idejönnél legyen, mit enned... - sóhajtottam és benyúltam az üveg whiskyért, ami kellemesen aranyló színnel életet kölcsönzött a fekete-szürke bútorok közé. - Tudom, mit gondolsz, de kell neked menedék. Kell egy hely nekünk. - Tettem hozzá és felé fordultam. A kezébe nyomtam az italos üveget és a tekintetem egy pillanatra elidőzött az ajkain.
- Koccintanunk kéne. Varázsoljak poharat, vagy van valahol?
Végig néztem, ahogy ezeket a szavakat kimondja a durva oroszsággal. Szerettem a hangját, ám most elszakítottam a tekintetem tőle, majd odaléptem az egyik konyhaszekrényhez. Kicsit lábujjhegyre emelkedtem, majd kinyitva azt, két kisebb poharat vettem elő maguknak. Láthatta, hogy voltak poharak, tányérok, nem túl sok, éppen annyi, amennyi kellett.
- Nos, akkor tölts - tettem le a poharakat a pultra. Kicsit odasimultam hozzá, várva, hogy kitölti az italt. A fejemet a vállára hajtottam, éreztem az illatát és a beleborzongtam. Igazából békés voltam a közelébe, annak ellenére is, hogy ő kézzel-lábbal próbált engem eltolni magától. Félt a kettőnk között lévő érzésektől, pedig már annyiszor engedett nekik. - Hogy lehet ilyen szexi illatod... - dünnyögtem és kicsit beleharaptam a nyakába.
Ha kitöltötte az italt, a kezembe vettem végre a poharat, hogy elhúzódjak. Háttal támaszkodtam meg a pultnak, így pont szembe kerülhettem vele.
- Igyunk arra, hogy itt vagy.

E.
2003.11.02.

 


trick me

- Majd kárpótollak…
Nem bólogattam erre, meg nem is tiltakoztam. Elgondolkodva figyeltem, nem is akartam titkolni, ami a fejemben jár. Egy legilimentornak nehhéz dolga lett volna így is, de Elliot egyrészt tudtommal nem volt az, másrészt neki bosszantóan jobb technikája volt erre. Abból is látszott, amit később mondott, amikor az ételekről beszélgettünk.
Tényleg tudhatta, mi jár a fejemben, de csak mert elérte, hogy ne akarjam titkolni úgy, mint általában bármikor, bárki előtt. Úgyhogy az arcomra volt írva kicsit az igazság, hogy kelletlen vagyok ezzel az egész hellyel kapcsolatban. Igen, attól még, hogy egyre kellemesebbé tette, és rávett, hogy kezdjek itt megszokni, akkor is veszélyes volt ez.
Elliot ruganyosan nyújtózkodott a poharak után, ez a mozdulat jól illett az inge mintájához. Keresztbe font karokkal dőltem a pultnak, és valahogy úgy éreztem magam, mint korábban a tenger hullámai között. Erős sodrásban, de ezúttal hagytam, hadd vigyen. Aztán elrugaszkodtam és szembe fordultam vele, mikor szólt.
- Nos, akkor tölts.
Csendben csináltam, amit mondott, halkan kocogott az üveg az üvegen, csorgott az aranyszínű ital. A fejemre hajtotta a vállát, de azért sem öntöttem mellé egy cseppet sem.
- Hogy lehet ilyen szexi illatod…
Sóhajtottam egyet válasz helyett, és a szemem sarkából rásandítottam. Neki is észveszejtő illata volt, azt nem tudom, tett is e róla, vagy ez egyszerűen csak az ő illata volt, de inkább az orromhoz emeltem a whiskeyt, és az ő kezébe is adtam volna egy teli poharat. De ő nem annak kóstolgatásával szórakoztatta magát.
- Ne harapdálj. Veszélyes lehet Rád - morogtam, uralkodva magamon meg a hangomon is, és inkább a kezébe nyomtam a whiskyt. Csendben lélegeztem fel, mikor kicsit visszahúzódott, én meg a konyhaasztalnak dőltem valahogy hasonlóan, mint ahogy ő a pultnak, és visszatükröztem a mozdulatot is, ahogy az italát emelte.
- Igyunk arra, hogy itt vagy.
- És arra, hogy Te is. Besétáltam a barlangodba - sóhajtottam színpadiasan sajnálkozva, aztán finoman odakoccintottam a kezemben lévő poharat az övéhez, majd megint visszahúzódtam meginni. Jó volt ez a whisky egyébként. Ezt már egészen megszoktam itt a briteknél, nem túl erős és kicsit édes ugyan, de azért iható.  Elliottal kísérve nem is rossz.

◂mégis megcsináltam▸

2003. november 2.

◃alexej▹

i licked it, so it’s mine

style: style of autumn ║ zene: skugge

A whisky aranyló barnasággal töltötte meg a poharakat... persze nem is igazán az alkohol érdekelt, sokkal inkább Alexej közelsége, amit most még az ajkaimmal konstatáltam. Finom kis harapás volt a nyakán, ami talán kicsit nyomot is hagyott. De nem volt olyan széles az állkapcsom, hogy hatalmas harapásnyom éktelenkedjen a bőrén. Ha mégis így lett volna, hát akkor is marha szexin állt volna neki, én pedig megjelölhettem volna rendesen. Na nem, mintha a jelölgetés nem kutyaszokás lenne. Szerették rajtahagyni a nyomukat a tulajdonukon. Hát én is ilyen voltam, csak kicsit más megközelítésben.
- Ne harapdálj. Veszélyes lehet Rád - mormogta. Miért merevedik így mindig be? Amikor már végre elérek nála egy kis áttörést, úgy vált vissza erre a jégszívű hercegre, mintha azok az ölelések és csókok sosem léteztek volna. Nem baj, csak emlékeztetni kell erre és akkor minden visszabillen abba a kerékvágásba, amire szüksége volt.
Válaszként elsőre csak elmosolyodtam, majd kisvártatva hozzá tettem: - A veszélyes a lételemem.
Kihúztam magam, ahogy nekitámaszkodtam a pultnak és felé emeltem a poharamat.
- És arra, hogy Te is. Besétáltam a barlangodba - sóhajtott fel, mintha olyan nehéz lenne neki itt lennie. A képére volt írva, hogy éppen az ellenkezője a helyzet, ezért koccintást után el is vigyorodtam. Nem húztam le azonnal az italt, inkább végig néztem, ahogy Alexej kivégzi a folyadékot, majd közelebb léptem hozzá. A karjaimmal átkulcsoltam a nyakát. A jobb kezemben egyensúlyoztam a poharammal, hogy nehogy leöntsem.
- És ez olyan rossz dolog? - kérdeztem, finoman az orrához simítottam az enyémet. Kellemes volt a bőre érintése és reméltem, hogy rá is legalább olyan békés hatással lesz, mint rám. Egy pillanatra még a szemeimet is lehunytam. Ez a pillanat annyira a miénk volt.
- Miért vagy ilyen merev? Szorít a nadrágod...? -szívtam a vérét egy halk kacagással megkoronázva a pillanatot és még közelebb simultam hozzá, hogy aztán a válla felett igyak egy korty whiskyt. - Ezért aztán kár morcosnak lenned, csak élvezd a társaságom. - Tettem hozzá válasz nélkül hagyva a dolgot. - Hidd el, ahogy végzek a védővarázslatokkal, ez a hely olyan biztonságos lesz, amilyenre szükséged van.

E.
2003.11.02.

 


trick me

- A veszélyes a lételemem.
Nagyon szórakoztató volt, ahogy büszkén kihúzta magát a szavait kísérendő, én meg újabbat sóhajtottam, és még mindig a fogai nyomának bizsergését próbáltam maamban elhessegetni. Igen, lehet, hogy jó farkas lenne belőle. Pontosan tudja, hova harapjon, és hogy azzal mit akar elérni. Számomra mondjuk ennek egy része rejtély volt, de tény, hogy ez nem baj.
- És ez olyan rossz dolog?
- Ha valakinek a veszélyes a lételeme, akkor nem…
Annyira közelről veszhettem el a tekintetében, hogy az orrunk közben összeért. Az ő színei melegebbek voltak az én jeges, kék íriszemnél, és valahogy jó volt most ebbe belemerülni. Jó, hogy behunyta a szemét, mert ezzel kizökkentett.
- Miért vagy ilyen merev? Szorít a nadrágod...?
A homlokunk hiába ért össze, egymás gondolataiba nem tudtunk bemászni. De azért ismertem már ezt a helyzetet. Várja talán, hogy a tiltott gyümölcs visszaharapjon, vagy csak tényleg, cicázik a veszéllyel. Bajba keverhetném. Miért is ne? A whisky illata összekeveredett az övével, megéreztem, ahogy a nyakához simultam. A könnyebbik út lenne az élvezetesebb, de szerettem a kihívásokat. Szóval csak azért se hagytam magam.
- Ezért aztán kár morcosnak lenned, csak élvezd a társaságom. Hidd el, ahogy végzek a védővarázslatokkal, ez a hely olyan biztonságos lesz, amilyenre szükséged van.
Átöleltem a derekát, aztán fordítottam rajta annyit, hogy lássam, és hogy ő is lássa az én képem, amire rá volt írva az őszinte kételkedés. Hogy csinálja, hogy tudja helyettem, mire van szükségem? Persze, akkor se hagyom magam elkényelmesíteni, ha majd készen lesz a hely teljes védelme. És mivel így van, most még rá is érhet az az egész. Inkább szórakoztam azon, milyen kecses a dereka, és milyen jól tud simulni.
- Nem vagyok morcos. És merev se. Vigyázok magamra - doromboltam kicsit gúnyosan, enyhén félrebillentett fejjel, s közben picit még jobban magamhoz öleltem. Kíváncsi voltam, mennyire hagyja magát, és hát tudtam már, hogy a társaságához tartoznak bizonyos íratlan szabályok. Akkor kavarodtunk csak össze, amikor ő is akarta, egyébként pedig szórakoztató volt tényleg, hogy csak úgy itt volt. Nem is nagyon számított ilyenkor, mennyire védett a hely, ahol vagyunk, vagy hogy milyen otthonos. Elég közel hajoltam hozzá, egy mozdulat lett volna belekóstolni, talán azt is hihette, hogy erre készülök, de aztán megint a whiskyt kaptam el, és kortyoltam bele, sunyi félmosoly kíséretében. Aztán, hogy elfoglaljam mégis a száját, csevegős hangnemben kérdeztem meg tőle:
- És mesélj, Neked miért van szükséged egy ennyire biztonságos helyre?
A válasz hallgatása közben letettem a kiürült poharat, aztán szórakozottan kezembe vettem pár fekete, a pulton fekvő, lapos követ, s csak úgy elkezdtem őket egymásra pakolni, hátha úgy maradnak, egyensúlyban.

◂mégis megcsináltam▸

2003. november 2.

◃alexej▹

i licked it, so it’s mine

style: style of autumn ║ zene: skugge

Jól esett Alexejhez simulni, érezni a bőrét az enyémen. Kicsit vágytam rá, hogy elszabaduljon és kirángassam belőle az ösztönlényt. Könnyebb lett volna rákenni, mint állandóan azt szajkózni, hogy nem tehetek meg ezt és azt. Ezt sem tehettem volna meg lényegében, de hatással volt rám. Annyira erős hatással, hogy hallhat, mennyire erősen ver a szívem. Jól esett, ahogy átöleli a derekamat, ahogy közel tart magához, mégis láthattuk a másik arcát. Szükségem volt azt hiszem erre, bár most inkább bújtam volna közel, dörgölőzni hozzá, mint egy macska.
- Nem vagyok morcos. És merev se. Vigyázok magamra - Dorombolta. A keze persze közben, egyenesen a derekamra tapadva, még közelebb vont magához. Nem húzódtam el, simulékony voltam, ha ez kellett a farkasösztöneinek, de amúgy is... nem kapkodtam. Erre a napra szándékosan csak az övé voltam.
- Te... vigyázol magadra? - kérdeztem megrökönyödve. Ujjaim még mindig ott játszottak a tarkóján lévő, rövidebb tincsekkel. Egyszerűen imádtam így érinteni és simítani. Talán kicsit az enyém volt. - Akárhányszor találkozunk, le vagy sérülve. - Tettem hozzá, alaposan hangsúlyozva némi gúnnyal. Aztán még egy kicsit ittam az italomból, visszahúzódva a vállai felett pedig lágy csókot adtam a fülére.
Nem szólaltam meg, ahogy hirtelen közelebb hajolt. Csak játszott velem, mintha ő is ki akarná cicázni belőlem a rosszfiút. Dehát már rég kint volt... ezt érezhette is, akárhányszor megérintette és a meleg érintésekre remegéssel válaszoltam. Csók helyett persze ivott, mert miért is ne.
- És mesélj, Neked miért van szükséged egy ennyire biztonságos helyre? - kérdezte sunyi mosollyal. Persze az itallal teli pohár kiürülése sem azt eredményezte, hogy velem foglalkozott. Nem. A pulton lévő díszkövekkel játszott, mint valami kamasz, aki nem mert szembe nézni velem.
- Hogy legyen hol tartanom a gyönyörű kutyámat. - Feleltem őszintén, némileg flörtölve. Annyira vártam, hogy vegye a lapot, hogy a szívem megint őrülten kalapálni kezdett. Akartam őt. Nagyon akartam, ám ő, mintha minden porcikájával próbált volna küzdeni mindezek ellen. De minek? Bizonyos szempontból elköteleződtem iránta.
- Itt a tiéd vagyok. - Jegyzetem meg aztán, hátra erre harap.

E.
2003.11.02.

 



trick me

- Te... vigyázol magadra?
A meglepetése meglepett. Hogy nem értette rögtön, hogy rá gondolok? Mikor pontosít, elmosolyodom, olyan “tudod Te” nézzéssel. Persze nem hívnám fel rá a figyelmét szóban is az összefüggésre, amit az előbb igazából ő mondott ki. De akárhányszor találkozunk... Szóval lehetne pontosabban megfogalmazva ez “csakis akkor”...
Amíg ivott, végülis morogva valami teljesen másra válaszoltam.
- Még élek, nem?  Az a néhány kis karc csak az üzemi állapot.
Főleg, ha a közelben van. De most nem fenyeget semmi. És bár van itt egy veltéri tó, folyadéknak közelebb van a tüzesvíz, ami bizony nem jó mindenféle parazsak kioltására, tán ezért is tévedek veszélyes ingoványra.
- Hogy legyen hol tartanom a gyönyörű kutyámat.
Miközben a köveket rakosgattam, két mozdulat közt fél kezem megállt a levegőben, csakhogy vethessek rá egy önérzetes pillantást. Attól, hogy gyönyörűnek nevez, még csak kimondja, hogy kisajátít, és ráadásul ledegradál valami szelíd háziállattá… De nem leszek ezen annyira felháborodva, mint kéne, így talán a jelző nem haszontalanul van ott. Azért csak méregetem kicsit, hogy lássa az ellenkezést, ha már azon nem tapasztalja, ahogy a másik karommal átfogom őt. Vagy ahogy összesimulunk.
- Itt a tiéd vagyok.
Oda se néztem, csak úgy leborítottam az eddig épített pár kőből álló, eddig egyébként stabilnak tűnő oszlopot. Szándékosan, csak mert jól esett. Aztán a derekát már nem csak úgy tartottam, hanem hirtelen annál fogva magamhoz fordítottam. Aztán megkóstoltam az száját, és jobb volt, mint a whisky, hiába hasonló ízű. Nem vadultam, csak egy villanásnyi időre voltam határozott, s a lopott csók mellett futólag végigszántottam fogaimmal az alsó ajkát, csak hogy érezze egy kicsit, mivel játszik. És hogy próbára tegyem az önuralmam, mert milyen jó is az. Nem tervezem, hogy ennél tovább megyek, de ez jelzés értékének talán elég is lesz.
- Én viszont nem leszek soha háziasított vagyontárgy, hiába reménykedsz benne. Most csakis miattad tetszik ez a hely… De nem szelidítesz meg - sóhajtotam a fülébe piszkálódón, színpadiasan, s közben a kezeim felkutatták, van-e Elliot nadrágjának hátsó zsebe. Csak mert az ideális helynek tűnt például megfáradt karjaim megpihentetésére.
Valójában persze nem akartam hinni neki, és még ha igaz is lett volna, amit mondd, az nem tetszett volna. Bármi, ami elveszthető, az egyszer elveszik. Nem hiányzik az ebből kialakuló gyengepont, sem a folytonos árnyéka a bizton bekövetkező végeredménynek. Ez nálam bátrabb embereknek való. Elliot talán ebben sokkal merészebb volt nálam, vagy csak ezt hozta ki belőlem, de míg a jól kiszámítható munka ismerős terepén előre terveztem, mi a célom és mit teszek, itt elengedtem még azt is, mi lesz a következő pillanatban. Mert ez a jelen pillanat így pont jó volt. 

◂mégis megcsináltam▸

2003. november 2.

◃alexej▹

i licked it, so it’s mine

style: style of autumn ║ zene: skugge

- Még élek, nem?  Az a néhány kis karc csak az üzemi állapot. - Felelte. Nem, mintha nem tudtam volna, hogy mire gondol, mert tudtam, hogy rám... de a világban sokkal, de sokkal több veszély leselkedik rá nálam. Én legfeljebb kielégítetlenül hagyom magára, de nem marok bele, nem veszem el az életét. Sosem tudnám bántani szándékosan, hiszen még a szívét is képtelen voltam összetörni.
A szavaimra megállt. Majdnem biztos voltam benne, mit gondol, de nem is érdekelt igazán, rám kellett figyelnie, nem a pulton pihenő kövekre. A következő pillanatban még is visszatért rájuk és úgy borította le őket, mint valami gyerek a fakockákból megépített tornyot. Csak megforgattam a szememet, mert most valamiféle hisztire számítottam tőle. Ehelyett viszont átkarolta a derekamat, majd magához vont. Hagytam, hogy csókoljon, sőt finoman a fogait is éreztesse az alsó ajkamon. Engem nem zavart, ha dominálni akart, sőt jobban értékeltem, mint a csigaházba húzódást. Alexej erős volt és amikor ezt megmutatta, veszélyes volt.
- Én viszont nem leszek soha háziasított vagyontárgy, hiába reménykedsz benne. Most csakis miattad tetszik ez a hely… De nem szelidítesz meg - a mondandója közben a keze a hátsózsebembe vándorolt, én pedig finoman sóhajtottam rá egyet. Hát nem édes? Szerettem, mikor próbálkozik, élőbbnek, emberibbnek tűnt és semmi sem volt szexibb ennél.
- Ezért most te próbálsz engem megszelídíteni? - kérdeztem. Az ajkaim még égtek a fogai nyomán, de nem zavart. Apró fájdalom volt ez azért cserébe, amit ő szándékként tőlem vélt. Legalább történt valami.
- Ha jól csinálod, talán még meg is győzhetsz róla... - Folytattam kicsit megmozgattam a fenekemet, hogy jobban érezze az ujjai alatt a kellemes domborulatot. Nem voltam éppen formás alkat, de mivel Aiden mellett felszedtem néhány kilót, a vonalaim némileg kerekebbek lettek. Egészségesnek éreztem magam, talán életemben először.
Az egyik lábammal beléptem a lábai közé, hogy kicsit megsimítsam a térdemmel. Még egy kegyetlen kis vigyort is megengedtem felé. Elégedett voltam az ilyen kis húzásaimmal, főleg, ha valamiféle válaszmorgást is kaptam tőle, akkor tudtam, hogy élvezi - még ha titkolni is próbálja, természetesen teljesen feleslegesen.
- Ne aggódj, sosem szelidítenélek meg... - feleltem végül. - Tetszene, ha bevadulnál.

E.
2003.11.02.

 



trick me

- Ezért most te próbálsz engem megszelídíteni?
Félrebillentettem a fejem, nem is egyértelmű tiltakozásként, inkább olyan komolytalanul. Hogy őt megszelidíteni? Mint a macskát, csak úgy lehet. Eljátsza, hogy bújós és szófogadó, de csak amíg ahhoz van kedve, ám a szíve mélyén akkor is csak azt csinál, amit akar. Sőt, engem is rávesz, hogy azt csináljam, amit akar.
- Ha jól csinálod, talán még meg is győzhetsz róla...
- Tudod, hogy jól csinálom.
Halkan morogtam a választ, de hallatszott rajta a finom mosoly. Mélyebbre simítottam a kezem a mocorgó zsebbe, és ahogy közelebb lépett, a vigyorgására még mindig visszafogott somolygással válaszoltam. És hát azzal, hogy nem húzódtam el, sőt inkább alkalmazkodtam a megváltozott környezethez. Lassan annyira közelkerültünk, hogy egy papírlap nem fért volna közénk.
- Ne aggódj, sosem szelidítenélek meg... Tetszene, ha bevadulnál.
- Gondolod? Tegyünk egy próbát - dörmögtem mély hangon, és még egyszer beleszippantottam az illatába, aztán hagytam, hogy ez aza roma, meg a sok helyen érő sokféle érintés szépen elvegye az eszemet. Újra a szájára tapasztottam az enyémet, de most nem húzódtam el. Nem voltam éppen akaratos, én csak… haladtam. Finoman fordítottam a derekánál fogva, hogy neki tudjam dönteni a pultnak. Mivel elég nagy felületen közösködtünk, nem is tűnt ez nehéznek. Közben azon merengtem, hogy milyen más a kettőnk testének tónusa, én inkább feszes izmokkal bírtam, és valahogy nem voltam könnyen alkalmazkodó, akárhogy is helyezkedtem, maradt volna valami ridegség, ő viszont, talán a selymes, macskamintás ing miatt, olyan simulékonyan erősnek tűnt. Elvándorolt a kezéből, először a derekára, csak hogy a közelebbnél is közelebb húzzam annál fogva egy kicsit, mintha a pult a hátunk mögött csak támaszként szolgálna.
Aztán egyszer csak határozottan áttenyereltem a vízszintes felületre, és a csókokkal, meg az egész magammal elkezdtem őt felfelé terelni, kicsit vigyorogva, kicsit kíváncsian, vajon sikerül-e. Talán majd a pult mögött a hideg sziklafal megállítja ezt a haladást, lehűtve a hátánál fogva? Vagy az, hogy közben levertem néhány követ, meg egy poharat, és az átlátszó üveget szépen csillogó, kicsit whiskey-sen aranyfényű szilánkokra zúzták a lepotyogó, fekete gömböcskék? Én még belekapaszkodtam kicsit a külső világ hangjaiba és érzeteibe, hogy megtartson arra az esetre, ha meg kéne állnom. Meg tudnék… Ha kellene… De ha nem…

◂mégis megcsináltam▸

2003. november 2.

◃alexej▹

i licked it, so it’s mine

style: style of autumn ║ zene: skugge

- Tudod, hogy jól csinálom.
Elmosolyodtam. Nem kegyetlenül, inkább csak engedékenyen, hiszen azért csinálta jól, amit mert én hagytam neki... nélkülem olyan lett volna, mintha zárt falakat próbált volna meg ostromolni. De nem. Alexej más volt, tőle szinte elvártam a vadságot, amivel mindig fenyegetett és minden módon igyekeztem előcsalogatni belőle azt a bizonyos szörnyet.  Csakhogy sokkal, de sokkal szabályszerűbb volt nálam, mintha az a gyűrű őt bilincselné valakihez, nem is engem. Farkasoknál ez hogyan szokás? A nőstényt nem lehet elvenni a hímtől vagy szimplán érzi rajtam Aiden illatát? Szerettem volna megérteni, ám Alexej mellett erre aligha volt lehetőség.
- Gondolod? Tegyünk egy próbát - szólt mélyebb hangon. Szinte beleborzongtam az orgánumába s annyira lenyűgözött, hogy még ellenállni is elfelejtettem neki. Persze csak annyira akartam, hogy a kéjes érzést elnyújtsuk... úgysem lehetettem teljesen az övé, ám a társaságát élvezhettem, ahogy a tagjaink egymásnak feszültek.
Az ajkai hirtelen tapadtak az enyémekre. Nem húzódtam el, sőt egy pillanatra még át is karoltam a nyakát, hogy a derekamnál fogva közelebb vonhasson. Éppen csak a csípőm ütközött a hideg konyhapultnak és élveztem, ahogy a testével kicsit oda is préselt. A kő hidegsége és az ő testének meleg kellemes arányban állt.
- Milyen rossz fiú valaki... - sóhajtottam az ajkai közé, ám ő csak csókolt és nyomott tovább hátrafelé, míg végül a konyhapulton nem találtam magam. A csörömpölésre sem húzódtam el, pedig nagyon kellett volna, nagyon meg kellett volna ezt szakítani. De még nem tettem, nem azonnal. Csak akkor fordultam félre, mikor már nem kaptam levegőt, így Alexej ajkai az arcomra siklottak.
- Hát ennyire akarsz? - kérdeztem csendesen lehelve a szavakat, még magamhoz sem tértem igazán, de már cicáztam vele. Nem szerettem kimondani, hogy ne. Valamiért nem éreztem magaménak azt a kifejezést, hiába tudtam, hogy meg kéne állítanom. - Ah... édes Lexi... - pusziltam meg a nyakát, aztán kicsit eltoltam. - Miért imádlak ennyire... - dünnyögtem és a szemeibe néztem.

E.
2003.11.02.

 



trick me

Kezdtem elveszni ezekben a sóhajokban, mosolyokban, meg a gondolatokban, ami mögöttük volt. Mindig ott motoszkált a fejemben, hogy egyszer majd meg kell húznom a féket, mielőtt falnak rohannék, de kezdtem már egészen megtanulni, hogy kell teljes tempóból megállni.
- Milyen rossz fiú valaki…
- Te akartad - vetettem a szemére egy levegővételnyi szünetben, mintha éppen szidnám, és kicsit úgy is volt. Ő tette ezt a rossz fát a tűzre... Kicsit pedig jó volt minden felelősséget rányomni, még azt is, ami az ő épségét és jóllétét hivatott megóvni. Majd ő tudja. Én pedig élvezem.
- Hát ennyire akarsz?
Szóval itt az a fal. Most lennék egy kicsit, csak egy kicsit akaratosabb, hogy ráijesszek, de legalábbis szembesítsem vele, hogy ez a szépség milyen szörnyeteggel játszik.
- Amennyire csak teszel róla…
Morogtam, és mivel elfordult, csókjaim makacsul elvándoroltam a nyaka meg a füle tájékára, és nem tűntek el.
- Ah... édes Lexi…
Nem volt könnyű dolga, hogy eltávolítson magától, mert azért se hagytam, de főleg nem akkor, amikor ő próbált meg odébb nyomni.
- Miért imádlak ennyire…
- Mert neked mindig az kell, amit nem kaphatsz meg.
Ezt dallamosabban morogtam, mintha ki akarnám gúnyolni. Mert hát, kicsit úgy is volt. Még egyszer, utoljára kicsit a fogaim közé vettem a füle mögött azt a részt, ahol olyan finoma  bőr, és olyan erős az illata. Jelzésértékűen. Aztán viszont magamtól húzódtam el, nem kellett már figyelmeztessen. Jjegesen derűs nyugalmat erőltettem magamra, mintha mi se történt volna  az előbb, és angyalinak tettetett mosollyal léptem odébb, az üveg nyakát megragadni. Aztán elegánsan leültem mellé a pultra, s míg meghúztama  whiskyt, a szemem sarkából rásandítottam. Ennél tökéletesebb koktélt nem lehet keverni a lángnyelvből. Még vodkával sem lenne ilyen jó. Mennyire kezdek itt elkényelmesedni itt az Egyesült Királyságban…
De azért kellett a pult hidegsége, és az egész hely hidegsége is. A levegőt se kapkodtam különösebben, de azért voltak egyéb jelek is arra, hogy az a fal, ami köztünk van, már nem sokra van Tőle. Gonoszul somolyogtam a talányon, vajon ő nekimegy-e fejjel, és ha igen, mikor. Végig is mértem, mert hát a kilátás mindenhogy jó. Aztán arra gondoltam, egy rövid pillanatra, hogy  valamire azért mégiscsak jó lehet ez a hely, és hát hozhatnék ide másokat is, emléktörléssel, vagy bekötött szemmel, vagy bárhogy… De el is vetettem ezt a gondolatot. Más nem illene ide senki.
Szótlanul odakínáltam neki az üveg száját. Ha bárhol, hát itt hagyhatom, hogy legalább így megrészegítsen valami. És ha nem Elliot az, akkor lehet az a pia is, amit ő hozott.