Konyha

◂ a régi időkre II.▸

2004. február 4.

◃ v i n c e n t▹

but in all this chaos the is
c a l c u l a t i o n

style: winter time ║ zene: Hogsmead winter ambience

- De Devess ki, te o’csóbban begúsztad. - Hát ezek után meg aztán még nehezebb volt nem nevetnem. Vincent orrhangja röhejes volt... na nem azért, mert nem sajnáltam. Én nem örültem volna, ha mondjuk beverik a képemet, aztán véraláfutásosan integethetek otthon Aidennek, mikor Rosie-val felpakolva hazacsámborog. Az kéne még! Megint elmondaná, milyen felelőtlen vagyok. Hát mondjuk igaza lenne... Nat is mindig megmondta, hogy mennyire, de mennyire nem veszem figyelembe, hogy már családom van. Hányszor vágta az orrom alá, hogy már nem csak a saját egészségemért kell figyelnem magamra.
- Bocsi... nem vicces...- tettem a szám elé a kezemet, nem mintha ez segített volna a dolgon.
Jobbnak láttam hazamenni. Nem a bájitalok miatt, inkább egy lángnyelvet gurítottam volna le az összetört bordáim emlékére. Annak már régen nem volt meg a kellő hatása, amit odabent ittam a kocsmában.
- Köszönöb.- Ennyit mondott míg Vincent, mielőtt kezet nyújtottam volna neki. Ennyi elég is volt, a csendesebb kis utca máris lehetővé tette, hogy hazatérjünk Észak-Írország legeldugottabb kis falujának határába, ahol a Manó háza állt.
Szerettem a konyhánkat, hatalmas volt, egyértelműen a ház szíve és ez nem volt véletlen. Innen nyílt a hatalmas, kétszárnyú üvegajtó, ahonnan rá lehetett látni a közeli erdő fáira. Ilyen közel a természethez úgy éreztem magam, mint régen, amikor talán a legszabadabb voltam. Sosem éreztem magam elveszettnek, mint mondjuk a városban, átverekedve magamat a tömegen.
Végig mértem Vincentet, még a szemem sarkából is elkaptam, ahogy megingott.
- Jól vagyog.
Megforgattam a szemeimet.
- Hogyne, én is így festek, mikor jól vagyok. - Az oldalamra szorított kezeimmel figyeltem, amint megkapaszkodik az egyik székben. Valamit bogarászott a zsebébe, de már nem bírtam nézni a kínjait. - Várjál! Mindjárt összeforrasztom a csontjaidat. - Húztam elő a lucfenyőpálcát a kabátom zsebéből. Úgyhogy, ha csak nem ellenkezett, elhúztam onnan a kezét és egyenesen rászegeztem a pálcámat. - Hippokrax!
Nem voltam ügyetlen a gyógyításban, de Vincent érezhette, ahogy reccsenő hanggal helyre kerülnek a csontok, majd összeforrnak. Nem voltam medimágus, habár ötödikes koromra már majdnem mindent megtanultam, amire szükség lehetett volna az akadémián. Dean mellett lehetetlen volt nem elmélyülni ebben a tudományban, ahogy egy évszázadokra visszanyúló medimágus család is kiváló háttér volt mindehhez.
- Most pedig, ülj le! - Böktem az asztal felé. Én meg elvonszoltam magam a bájitalos szekrényig. Fájdalomcsillapítókat, meg egy üveg lángnyelvet vettem elő, majd visszamentem hozzá, hogy leüljek vele szembe. Elépakoltam egy üvegcse fájdalomcsillapítót, magamnak meg kinyitottam a whiskys üveget.
- Nem méreg, én csináltam. - Néztem a bájitalra, majd Vincent szemeibe. Mondjuk nem ismerhette annyira a munkásságomat, hacsak Dean nem emlegette a családi összejöveteleken, hogy a vállalkozásban majdnem minden bájitalt én készítek. "Elliotot nem lehet kiengedni a vevők közé, túl bunkó vagy unott, ezért ő főzi a löttyöket." Hányszor hallottam, ahogy ez meséli. Persze sosem voltam bunkó, talán csak kicsit nyers.

Nosztalgia 2. Fejezet

2004.02.04

Outgoing oufit - If I once I go out



Elliot

Végre Elliot is belátta, hogy szenvedésem nem igen okoz derűségre okot, bár abban is egyetértek, hogy ha vele történt volna meg az eset magam is viccesnek találtam volna a helyzetet. Bár, lehet tényleg jó érzés neki gyengének látnia engem, vagy csak őt is annyira elkotyagosította az ital., hogy a verés ellenére jól érzi magát. Nem tudok még teljesen azonosulni az új Elliottal, mármint teljesen ide-gen még számomra, bár ez a kis kaland felidézte bennem a régi időket, amikor még együtt barangol-tunk az erdőségekben és a romok között. Ajtót nyitottam az Elliot által felkínált lehetőségre, hogy csa-ládcentrikusabb legyek, változtatni akarok, felhagyni ezzel a felelőtlen életvitellel és ha ehhez az kell, hogy jól megverjenek, hát legyen.
- Hogyne, én is így festek, mikor jól vagyok. – rámosolyogtam, már amennyiben a helyzet ezt engedte, mert egyből az orromhoz kaptam az arcrándulás okozta fájdalom miatt. Nem válaszoltam, nem volt kedvem esélyt adni neki arra, hogy ismét nevessen rajtam, plusz megkíméltem magam a további fájdalomtól is. Inkább körbenéztem a lakásban. Tényleg gyönyörű volt, nem volt túl csicsás, csak inkább elegáns, igen ez lenne rá a tökéletes szó. Az enyém is hasonló volt, de inkább agglegény szinten volt üdítő látványa. Szerettem magam is hasonló csicsás dolgokat, de csak addig ameddig a szemet gyönyörködteti, nem pedig megvakítja. Az pedig, hogy kilátni az erdőre, még így sötétben is teljesen nyugtató érzést keltett, teljes összhangban volt az elegancia és a természet ölelése.
- Tédleg széb a házatog. – mormogtam akaratlanul, mire rájöttem, csak megszólaltam, pedig eldöntöt-tem, hogy míg az orromat helyre nem rakják, némaságot fogadok.
- Várjál! Mindjárt összeforrasztom a csontjaidat. – mondta, mire némán bólintottam. Az jó lesz végre, vissza kapom a hangomat és aztán normális környezetben folytathatnánk a beszélgetést. Kérdezni szeretnék majd valamit, de legyünk túl egymás ellátásán, mert csak kényelmesebb úgy iszogatni, ha már nem éktelenkednek sebek az emberen.
- Hippokrax! – szegezte rá az orromra a pálcát és pár reccsenést követően már tudtam egy jó mélyet lélegezni. Jó érzés volt. Pár percig voltam ilyen állapotban, de olyan volt, mint egy rém álom, nem is értem, hogy a muglik hogy bírják ki ezt hetekig medimágikus gyógyítás nélkül.
- Szép munka, eljöhetnél a klinikámra segédnek. Szinte fájdalom mentes volt, szebbnek is érzem magam. - dícsértem meg mostmár magabiztosan magyarázva, elégedetten fogdosva az orromat.
- Most pedig, ülj le! – utasított Elliot, s mivel nem volt okom nem eleget tenni kérésének, leültem az általa kínált helyre. Most én voltam a páciens és én magam is elvárnám az engedelmességet, még ha ő ezt az erdőben nem is adta meg nekem, de ezzel legalább jó példát mutatok. Mosolyogova, dudorás-zva nézelődtem tovább, míg ő elébem pakolt egy üvegcsét, magának meg egy üveg Whiskyt.
- A tiéd job orvosságnak tűnik. – nézegettem gyanúsan az általa kínált gyógyszerkinézetű dolgot.
- Nem méreg, én csináltam. – közölte rideg közönnyel, majd a szemeimbe nézett. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt azért tette, hogy nyomatékosíts az üvegcse tartalmának ártalmatlanságát, vagy csak szigorúnak próbált mutatkozni. Megrántottam a vállam, majd magamhoz vettem a szert és bele-kortyoltam egy nagyobb löketet.
- Tyűűű öregem. – fintorogtam. – valami ízt csempészhetnél bele, ez rém keserű. – morgolódtam, majd még mindig összeszorított pofával gyűrtem le a maradékot.
- Gyorsan, öblítsük. – mutattam a Whisky felé, remélve, hogy rám is gondolt, amikor felbontotta an-nak tartalmát. – Kérlek, ez a szájíz elviselhetetlen. – magyaráztam, hátha vonakodni óhajtana keverni a két dolgot. Egyébként is aztán őt is el kell látni, az a kis dudor az arcán holnap nem fog jól kinézni.

◂ a régi időkre II.▸

2004. február 4.

◃ v i n c e n t▹

but in all this chaos the is
c a l c u l a t i o n

style: winter time ║ zene: Hogsmead winter ambience

Csendes volt ez a környék. Legfeljebb a házat hátulról ölelő erdőből jöttek zajok, vagy éppen az előtte elterülő legelőkön bégető birkák hangja. Ezért szerettem a Manó Házát, megnyugtató volt, olyan, ami kicsit azokra az évekre emlékeztetett, mikor még nem voltak szürke hétköznapok, amikor az adrenalin hajtott előre. Vajon most hol volt az a lüktető erő, ami előre vitt?
- Tédleg széb a házatog. - Mormogta Vincent, miközben még az italt és a főzeteket kutattam, hogy a fájdalmat is enyhíteni tudjuk. Kicsit lábujjhegyre kellett állnom, mert magasra pakoltam fel a dolgokat... igen, Aidennek megígértem, hogy Lulu még véletlenül sem érheti el a lángnyelvet. A kamaszok furcsamód azt hiszik az ivástól menőbbek lesznek, pedig csak szánalmassá teszi az embert.
- Hát igen. A manóban egy lakberendező veszett el. - Nevettem el magamat és a szerzeményeimet lepakoltam az asztalra. A lángnyelves üveg még szinte tele volt. Mióta Rosie megvolt jóval kevesebbet döntöttem magamba hamis fájdalomcsillapító gyanánt. A lábam jobban bírta, talán mert kevésbé volt időm figyelni a fájdalomra.
Egyetlen, könnyed pálcamozdulattal forrasztottam össze a csontot. A kis reccsenés helyre is tette a törött testrészt és minden vérfolt ellenére már Vincent sem úgy nézett ki, mint aki krumpliorrot óhajt növeszteni.
-  Szép munka, eljöhetnél a klinikámra segédnek. Szinte fájdalom mentes volt, szebbnek is érzem magam. - bókolt, miközben az orrát fogdosta. Na persze, ha én bárhol is segéd lennék, a páciensek sírva rohannának ki, mint az ügyfelek a patikából. Nem volt kedvem hozzájuk, bármennyire is mosolygós és kedves voltam, nehezen fogadtam el, ha valaki életképtelen módjára viselkedik.
- Hidd el, nem akarod te azt. - Nevettem vissza rá.
Ahogy leült és én is, elé toltam egy kis üveget, benne élénk színá bájitallal, ami a fájdalmat is csillapítja, na meg kicsit regenerál. Nem a legkellemesebb ízű, hiszen mégsem gyerekeknek készült, de egy kis lángnyelvvel minden könnyebben csúszik.
- A tiéd job orvosságnak tűnik.
Vállat vontam és helyezkedtem kicsit a székben, aztán újabb korty lángnyelvet vettem magamoz. A bájitalok csak tompították a lábamban a kínt, de ez úgy elbódított, hogy szinte meg sem éreztem... vagy legalábbis kellően elviselhető volt abban az állapotban. Ezért nem használtam fájdalomcsillapító bájitalokat sűrűn.
- Tyűűű öregem. - Szólalt meg, mikor már végre a bájitallal volt elfoglalva. - valami ízt csempészhetnél bele, ez rém keserű. - Azért lehúzta a maradékot.
- Gyorsan, öblítsük.- mutatott az üvegemre. Még mindig az ujjaim között szorongattam. - Kérlek, ez a szájíz elviselhetetlen. - tette hozzá. Erre csak megforgattam a szemeimet. Nem voltam kegyetlen, de hát... azért na. Lulu nem nyafogott ennyit, mikor neki adtam bájitalt.
- Ha kisbabáknak valót szeretnél, csak szólj. - Kacsintottam rá, aztán elé toltam a lángnyelves üveget, hogy lássa, kivel van dolga. Amúgy sem sajnáltam tőle, nem rúghatok be, mire Aiden hazaér Rosie-val. A lányom előtt mégsem fetrenghettem bepiáltan a szőnyegen... habár Nat mellett a gyerekek is láttak olyannak, ez egy új élet volt, új lehetőségekkel és tervekkel. Más akartam lenni. Egy házasságot elcsesztem. Szükségtelen az egészet Natra kenni, miközben én magam is ugyanúgy rágtam belülről az egészet, mint ő.
- Na, jobb? - kérdeztem, mikor végre ivott. Az én fájdalmaimról meg is feledkeztem, pedig az arcom és az oldalam is kapott rendesen. Még éreztem, ahogy lüktetnek, de közel sem volt olyan vészes, mint a korábbi sérüléseim. Csak egy kis kocsmai verekedés, ami köszönő viszonyban sem volt nehézségre a régi idők megpróbálktatásaival.
- Én azt hiszem, megtartom a monoklimat. Hátha Aiden szexin rosszfiúsnak talál vele. - Húztam ki magam nagy büszkén, mire az oldalam fájdalmasan rándult egyet. Hát igen, a bordáimnál kicsit megzúzódtam, úgyhogy ha nem kellett neki a whiskys üveg, magamhoz húztam és nagyot kortyoltam belőle. -  Azt hiszem, megmaradok. Nem ez volt az első nagydarab pasas, aki földhöz vágott.- Nevettem fel újra.

Nosztalgia 2. Fejezet

2004.02.04

Outgoing oufit - If I once I go out



Elliot

 Az én házam nagyjából egy agglegény lakás kifordult önmaga karikatúrája volt jelenleg, nem mon-dom, amikor rend vagy és tisztaság, akkor hajazna az itteni elegáns kivitelezésre, egy dolog van, ami hiányzik onnan, egy nő. Na nem egy maca, akit bárhol fel tudnék szedni, hanem az otthont jelentő lány, aki családdal ajándékozna meg és melegséggel, amit akkor érez leginkább az ember, amikor hazaér. Lehet ez az amit most érzek, nem is a ház kinézete az, ami magával ragad, hanem maga az aura, amit kibocsát, az üzenet, amit közvetít, azt, hogy üdv itthon.
- Hát igen. A manóban egy lakberendező veszett el. – nevetett Elliot, mire én is mosollyal az arcomon kezdtem bólogatni, ekkor még az orrom nem volt rendbe rakva, így annyira nem mertem nevetgélni. Azonban, ahogy a krumpli eltűnt és ismét orr kinézete let, már bátrabban válaszoltam. – Melyik falba rejtetted? Elhozhatnád hozzám is. – nézelődtem megjátszva a poén kedvéért, de gyorsan elterelte Elliot a figyelmemet a bájitallal, amitől szerinte egy-kettőre jobban fogom érezni magam. Szerintem az ő gyógyszere hatásosabb, bár lehet nem merné megkockáztatni, hogy keverjem a kettőt, lehet még a végén a saját hányásomban fetrengve aludnék el, azt senki sem akarná.
- Hidd el, nem akarod te azt. – válaszolt arra a felvetésemhez,. hogy jöhetne hozzám segédnek a klin-ikára, bár viccnek szántam én magam is, biztos ezen a területen is megtalálná a számításait. Akármibe kezdett bele, tehetsége volt hozzá vagy csupán addig gyakorolta és erőltette, ameddig nem vált a mesterévé, mindig is maximalista volt, fiatalon is.
Mondjuk ez nem mondható el a méregkeverésének egyes területeiről, az íz adás különösen nem volt az erőssége. Olyan fejet vághattam most, mint egy mazsola, de a hatása viszont annál kellemesebb volt, bódító volt és mintha tompultak volna a zúzódások okozta fájdalmak. Kellemes érzés volt, főleg, miután Elliot a sok hiszti után átnyújtotta nekem az alkoholt. Egy egészséges, nagy kortyot ittam belőle, amit sokáig a számban tartottam, majd úgy nyeltem le, mint egy korty vizet több órás sivatagi sétát követően. Jól esett, kifejezetten. Nyilván nem éreztem őgy magam, mint a kocsmatúrán elején, de annál százszor jobb volt, mint ahogy eljöttünk. Visszatoltam elé az italt, majd vettem egy mély le-vegőt és nyújtózkodtam egyet. Az izmaimat is kivette ez az erőlködés, olyan helyeket dolgoztattam ma meg, amelyek már rég nem kaptam erősítést.
- Na, jobb? – kérdezte, miután már egészen frissnek éreztem magam, na jó az túlzás, inkább elv-iselhető volt a lét. Elégedetten bólogattam és morogtam, mint egy macska, mikor pedig befejeztem a tornát ismét körbenéztem a házban, amolyan unalomázésképpen. Pedig elő kellene hozakodnom vele, ki mással beszélhetném ezt meg, mint Elliottal, aki éppen azzal fenyegetőzik, hogy keres nekem egy nőt. Hálás voltam neki, még, ha viccelt is, gondomat viselte, miközben évekig felé sem néztem, jó, persze, ő sem keresett, de az az erdős kaland kellett ahhoz, hogy olyan közel kerüljünk egymáshoz, hogy elhívjon a családjához és karácsonykor is megvendégeljen.
- Én azt hiszem, megtartom a monoklimat. Hátha Aiden szexin rosszfiúsnak talál vele. – büszkélkedett megjátszva a monoklijával és még ki is húzta magát, bár látszott, még ő sincs jó bőrben.
- Határozottan jól áll. Ha Aiden részéről dícséretet talál, bármikor adok neked másikat. – kacsintottam, ahogy felkeltem ültő helyemből és óvatosan sétálni kezdtem a konyhában.
- Azt hiszem, megmaradok. Nem ez volt az első nagydarab pasas, aki földhöz vágott.- Abban biztos voltam, de nem akartam magam ráerőszakolni Elliotra, így is még friss a seb a múltkori gyógyítás miatt, amit kényszerből kapott tőlem. Nem szerettem volna kísérteni a sorsomat, majd szól, ha segítség kell neki. Biztos rá jött már egyébként, hogy valami bánt vagy nem stimmel velem, úgy járkáltam körbe az asztal körül, mint egy eszelős, aki valami terven tori a fejét. Hogy is adjam elő.
- Elliot. – szólítottam meg végül. – Sokat gondolkoztam…és. – sóhajtottam egy mélyet, majd megadóan engedtem ki a levegőt, ahogy az asztalra támaszkodtam.
- Szeretnék itt maradni. Letelepedni. Nem vagyok már…fiatal. – magyaráztam, körítve a lényeget. – Fel akarom használni, mind azt a tudást, amit életem során szereztem, de…hogy is mondjam. A klinika nem elég ehhez. – fejeztem be a mondandóm, remélve, hogy érti mire gondolok, bár elég ködösen fogalmaztam.

◂ a régi időkre II.▸

2004. február 4.

◃ v i n c e n t▹

but in all this chaos the is
c a l c u l a t i o n

style: winter time ║ zene: Hogsmead winter ambience

A ház és az ismerős ír környezet könnyen megnyugvást hozott. Bár a kis verekedés inkább jó szórakozásnak tűnt, semmint fájdalmas büntetésnek. Szerettem, mikor pörgött az adrenalin, a szívem pedig őrülten zakatolt. Éreztem, hogy élek és ez mindennél többet jelentett azóta, hogy az életem ebbe a nyugodt helyzetbe került. Aiden mellett a házasság nem volt nehéz, annak ellenére sem, hogy időről időre megkérdőjeleztem önmagamat. Ő jól viselte, megölelt és támogatott, ha arra volt szükségem. Túl jó is volt hozzám, el voltam tőle szokva és elkényelmesedtem... minden szürke lett és átlagos. Ahelyett persze, hogy élveztem volna azt az idiótát kutattam magamban, aki egyedül járta a világot és sajnálta, hogy nem szereti senki.
Az iszogatás Vincenttel és a fájdalom éppen azt a régi énemet idézte. Élveztem, még ha képtelen is lettem volna már elengedni mindazt, amim azóta lett. Nat Forest életéből kilépni egyszerűbb volt... kis híján meg is tudtuk volna ölni egymást. Nem is volt az igazán szenvedély, inkább valami beteges, veszélyes dolog, amit házasságnak sem kellett volna csúfolni.
Vincent is láthatta, milyen elégedett vagyok a monoklimmal. Szánalmas vagy, O'Mara...- gúnyolt a hang valahonnan mélyről jövően.
- Határozottan jól áll. Ha Aiden részéről dícséretet talál, bármikor adok neked másikat. - kacsintott rám. Erre csak elvigyorodtam.
A tekintetem Vincentet követte, amint körbe sétálta a konyhát. Az asztal mellett haladt, de én fel nem keltem a székből. Örültem, hogy a fájós oldalammal kicsit megpihenhetek. Amíg beszélt és nekem nem kellett megszólalnom, amúgy is kisebb lélegzetvétellel oldottam meg a dolgot. Nem kapkodtam.
- Elliot.- szólalt meg ismét. - Sokat gondolkoztam…és. - Megtámaszkodott az asztalon, ahogy megakadt a beszédben. Olyan volt, mintha hosszú hatásszünetet akarna tartani vagy arra várna, mikor kérdezek rá. Nem tettem. Meg akartam várni, hogy magától bökje ki.
- - Szeretnék itt maradni. Letelepedni. Nem vagyok már…fiatal.- Kezdte aztán a lényeget. -  Fel akarom használni, mind azt a tudást, amit életem során szereztem, de…hogy is mondjam. A klinika nem elég ehhez.
Fogalmam sem volt, mit akarhat. Tanácsot persze adhattam, de a karrierépítés nem volt a sikertörténeteim között. Eleve kicsaptak a Roxfortból, esélyem sem volt elmélyülni a gyógyításba, mindazt, amit tudtam Deantől szedtem magamra, vagy megtanultam, mert muszáj volt. Nem voltam sikeres ember. Közel sem. A családom annyit tudott, hogy Aiden üzletét visszük közösen, ahol varázstárgyakat árulunk. Nem böktem ki, hogy tolvaj vagyok, habár Daniel és Dean már régóta sejthették. Ha megsérültem, ők láttak el.
- De akkor hogyan? - kérdeztem rá. - Ott a Mungó vagy egy másik, közelebbi ispotály, ha közel akar maradni a családhoz. - Persze elfintorodtam, hiszen a Szent Mungóról meg volt a véleményem.  Csupa túlképzett, merev idióta dolgozott ott. Nem sok jó élményem származott onnan... például amikor Nat szó szerint odarángatott egy lyukas fog miatt, simán elláttak, ahelyett, hogy megkérdezték volna én is akarom-e, vagy csak a férjem. Pedig látták, hogy lefogott.
- Bár nem hinném, hogy bármelyik is nagy előre lépés volna. - Vontam vállat, levakarva a képemről a fintort. Inkább beleittam a lángnyelvbe. Az alkohol kellemesen, melegen simított végig a nyelőcsövemen, hogy aztán megint egy kis életet leheljen a testembe. Ez kellett nekem, nem vacak bájitalok, amik még Vincentnek sem ízlenek.
- A letelepedés része egyszerűbb. Vegyél egy házat. - Vigyorogtam rá megint.

Nosztalgia 2. Fejezet

2004.02.04

Outgoing oufit - If I once I go out



Elliot

Nem tudom, hogyan kell ezt csinálni. Nem tudom, mlyen egy ilyen helyen élni, mint ez, ahol most a lábam idegesen topog a kövön. Nem tudom milyen, mikor egy kisgyerek átszalad itt és örömkiáltásban ugrik édesapja karjaiba a kedvese pedig mosolyogva üdvözli ahogy hazatér, még akkor is, ha az éppen Elliot egy monoklival az arcán. Nem tudom milyen ez, vagy hogy hogy kell elérni, mit érezzek, vagy a legfontosabb, miért vágyok rá. Hazajövök a klinikáról, a mungóból és Tia üdvözöl az ajtóból mosolyog-va és két kis csibész O’Mara szaladna felém. Idegen látkép ez számomra, nehezen tudom elképzelni, de Merlinre, őrülten vágyom erre, ahogy elképzelem ezt a képet, szinte belefájdul a mellkasom, a szívem.
Nem mondanám, hogy lelkesen ecseteltem Elliotnak a tervemet vagy a vágyamat, ez inkább amolyan felvezetés volt, mintha egy gyerek bemagolta volna az iskolára a leckét, de vizsgadrukk miatt nem tudta volna azt rendesen elmondani. Elliot pedig biztos élvezte az ilyet, mindig magabiztos volt, tudta, mikor mit kell tenni, tisztában volt a céljaival, én meg azt se tudom, holnap hol leszek. nekem csak ábrándjaim vannak, amiket túl gyáva vagyok elérni, de legalább most teszek érte. Itt állok Elliot kon-yhájában, félig összeverve, félrészegen és tanácsot kérek tőle. Az unokaöcsémtől. A családomtól. A családomhoz fordulok, ahogy azt már korábban is kellett volna.
- Sokat elmélkedtem azon, hogyan csillapíthatom tudásvágyam egyszerre és telepedhetek le anélkül, hogy kényszert érezzek a menekülésre. – válaszoltam meg Elliot abbéli kérdését, hogy de hogyan. Nem, nem csak új helyszínre, praxisra vágyom, nem mások betegére vagy egy nagy kórház ba-cilustelepére vágyom. Kihívásra, tudásra és hatalomra. Utóbbi persze nem az a fajta hatalom, amivel bárkinek ártani tudnék, hanem az amivel a módszereimet végre elfogadtathatnám és tejreszthetném, kötelezővé tehetném. Mindenki megismerné a nevem végre és elismernének.
- Igen. Ott a Mungó. – bólintottam felé sokatmondóan, majd kiegyenesedtem és konyhaszekrényhez lépkedtem, ahogy az ajtó üvegén keresztül magamra révedtem. – Én akarok lenni a Mungó. – mo-solyogtam az üvegre, ahogy viszontláttam magam, ismét a megjátszott csibész mosolyommal.
- De, ez olyan durván, nagyratörően hangzik, egyenlőre elég lenne egy osztályvezetői rang is. – magyaráztam neki felé fordulva, visszanyerve szokásos Vinnies hangszínemet. – Biztos vagyok benne, hogy ha apámhoz fordulnék ő olyan magasztos dumákkal jönne, minthogy harcoljam ki a helyet magamnak vagy írjak önéletrajzot. – folytattam, bár úgy tűnt, legalábbis az általa elmondottakból szer-inte ez nem lenne előrelépés. Nekem nem is ez a fontos. Nekem elismerés kell, hogy ott legyek a medimágia világának elitjei között, méghozzá azért, amit elértem, tehát jogosan. De egy klinikán sajnos nem fognak rám felfigyelni, hiába jártam megannyi helyen a földön vagy írtam annyi cikket, könyvet és elmélkedés a muglik és varázslók gyógymódjairól, ha megelégszem annyival, amim van. Ha ezeket elérném és ott lennék a szakma csúcsán, nyugodtan ülhetnék én is egy hasonló házikó kon-yhájában ücsörögve a családom ölelésében.
- A letelepedés része egyszerűbb. Vegyél egy házat. – javasolta Elliot, mire megrántottam mosolyogva a vállam.
- Előtte a siker Elliot, aztán a dőzsölés. Na de a kérdésem. Van-e valami kontaktod esetleg, te és Aiden sok embert ismertek, esetleg valaki, aki ott dolgozik a családból? – kérdeztem ismét mellé érve, szinte reménykedve felemelve a kezét, mint aki most akarja épp megkérni. Tényleg vágytam erre, nagyon.

◂ a régi időkre II.▸

2004. február 4.

◃ v i n c e n t▹

but in all this chaos the is
c a l c u l a t i o n

style: winter time ║ zene: Hogsmead winter ambience

Éreztem, hogy az izgága mászkálás, a topogás ellenére Vincentnek ez a pillanat fontos. Én tényleg figyeltem rá, meg akartam hallgatni, ahogyan azt unokatestvére között illik, pedig minket aztán még a vér sem kötött össze. Valójában ebben a rohadt nagy családban én voltam egyedül, mégis annyian vártak tőlem megoldást, mintha valami megmondó ember lennék. Jó, az voltam mindig is. Kimondani annyival egyszerűbb a dolgokat, mint elkezdeni, vagy egyszerűen végre hajtani. Láttam kívülről a hibákat, de mit csináljak vele?
Kicsit olyan volt, mintha túl erőszakosan akarna célt adni a mostani életének. Ha nincs nő, akkor munka kell neki és letelepedés, pedig a legjobb dolgok véletlenül jöttek. A tó parton fekve, amikor vizesen bámultam fel Aidenre, ő pedig nagyokat pislogva le rám, az nem volt megtervezett. Én el sem mertem képzelni. De a szívem akkorát dobbant, hogy tudtam. Ő az. Talán már ő is tudta. Nekem nem volt másom, míg Vincent mindent megkapott: igazi családot, jó oktatást, lehetőségeket az életben. Ott volt a kezében, de túlzottan erőltette.
- Sokat elmélkedtem azon, hogyan csillapíthatom tudásvágyam egyszerre és telepedhetek le anélkül, hogy kényszert érezzek a menekülésre. - magyarázott válaszként. A menekülést maximum azért érezhette, mert nem volt önmaga közben. Én is menekültem, tettem tönkre kapcsolatokat... mert azt hittem azokban már nem én vagyok, csak a javított változatom. De mégis a hiányuk utána el tudott volna pusztítani mindenestül. A sértett kisfiút ott kellett hagynom az erdőben. Itt kellett lennem magammal a jelenben.
- Igen. Ott a Mungó.- Helyeselt aztán. - Én akarok lenni a Mungó.
Elpillantottam róla. Túl nagyra törő volt, mint a mugli regényekben, amiket Nat gyűrt állandóan. Valaki valamit el akart érni, aztán a saját egója vitte a vesztébe. Ezek nagy célok, de semmi sem volt, ami hajtsa. Nekem az egyetlen célom mindig és örökké az lesz, hogy Aiden mellett lehessek, hogy ne váljak az apámmá. Egyszerű halandó dolgok voltak, nem én akartam lenni a mindenség ura, ahogy Vincent sem válhatott valami olyanná, ami nem is egy személy, hanem fogalom.
- De, ez olyan durván, nagyratörően hangzik, egyenlőre elég lenne egy osztályvezetői rang is.
- Cöh. - Forgattam meg a szemeimet, ahogyan aztán megint ránéztem. Tudhatta, hogy mi a véleményem erről. Tudhatta, hogy mit gondolok a Mungóról is. Csak hírnevet akart semmi mást, de az ilyesmi inkább lélektelenné tette az embereket. Nat Forest sem akart többet szép dolgoknál. Mintha egyszerűen nem érezte volna a határt a valóság és a csillogás között. Engem pedig sehogy sem tudott beilleszteni a kirakósba. Jó, szép vagyok, blabla, csak jó ruhák kellenek, de az igényeimen és a szabadság vágyamon nem változtatott.
- Biztos vagyok benne, hogy ha apámhoz fordulnék ő olyan magasztos dumákkal jönne, minthogy harcoljam ki a helyet magamnak vagy írjak önéletrajzot.
Megráztam a fejemet. Éreztem, hogy fájni fognak neki a válaszaim, de egyelőre hagytam, hogy előadja a messiást, na meg megkérjen valamire, amire aligha én vagyok az alkalmas ember.
- Előtte a siker Elliot, aztán a dőzsölés. Na de a kérdésem. Van-e valami kontaktod esetleg, te és Aiden sok embert ismertek, esetleg valaki, aki ott dolgozik a családból?
- Nem több, mint neked. - Válaszoltam és vállat vontam. Persze azonnal összerándultam a fájdalomra. Bőségesen lett volna még mit összeraknom magamból, de Vincent kiharcolta a mai nap főszerepét és kivételesen hajlandó voltam én lenni a gonsoz hős, aki lerombolja a kis álmait. Olyan volt, mint egy gyerek. Mindent valakin keresztül akart megoldani. Én úgy gondoltam, hogyha az ember el akar érni valamit, akkor nem létrát kell keresnie, hanem megépítenie.
- De nem segítek és arra buzdítalak, ha valamit el akarsz érni, anélkül, hogy csak felmutathass egy címet, amire ötven év múlva senki sem fog emlékezni, építsd fel magad. Ahogy az apád is javasolná, én is azt mondanám, hogy írj önéletrajzot, kezd az aljáról és onnan alkoss nagyot. Fent csak egy név leszel, amit az idő elhalványít. - Magyaráztam el neki. - Azt mondom, hogy ragad meg a tökét a dolognak, tedd a magadévá a szakmát. Vállald el a legszarabb műszakokat, építs saját kapcsolatokat. Valakin keresztül odakerülni pont akkor dicsőség, mint egy házas nőt dugni az asztalodon. - Tettem hozzá, majd felemeltem a lángnyelves üveget és lehúztam belőle egy jó nagy kortyot. Kellemesen kimelegedtem tőle.
- Hat évvel ezelőtt egy kibaszott csöves voltam. Most nézd ezt meg. - Mutattam körbe a konyhában. - Felépítettem magamat, mindent megtettem. Vért izzadtam azért, hogy egyszer nyugodtan dughassak a házamba, lehessen gyerekem és ne tiporhasson el olyan, mint Nat Forest. Mert ő meg akart semmisíteni. De nem ment neki. Hiába szerettem.
Sóhajtottam egyet, ahogy az üveg az asztalon koppant.
- Talán nem vagyok igazi családtag, de nekem ezt jelenti Elliot O'Marának lenni. Nem Rowle-nak, nem Lee-nek, csak O'Marának.

Nosztalgia 2. Fejezet

2004.02.04

Outgoing oufit - If I once I go out



Elliot

Nem tudtam eldönteni, hogy a sok alkohol vagy a fáradtság, esetleg még mindig a verés utáni sokk miatt, de kicsit kába voltam. Elfáradtam. belefáradtam ebbe az egész őrületbe, nem is tudtam eldönteni, miért akartam megváltozni. Talán irígy voltam arra, ami Elliotnak van? Talán azt akartam, ami nem lehet az enyém, szerettem volna visszakapni egy olyan életet, amit elszalasztottam? Amit, elrontottam Tiával? Dehát elrontottam, nyilvánvaló, hogy azért tettem, mert tudat alatt én erre képtelen vagyok. Lehet arra vagyok kárhoztatva, hogy örök életemre így éljek, utazgatva, nem törődve a következményekkel és kutassam azt, ami mások számára már rég elfeledett vagy utált dolog.
Azon kaptam magam, hogy az ujjam ütemesen dobolt az asztalon, miképpen támaszkodtam rajta. Fel se tűnt eddig. Talán azzal, hogy kitárulkoztam az unokaöcsémnek, némi stresszt kölcsönzött számomra, amit ezzel szeretnék elnyomni, vagy a cigihiány miatti mellékcselekvés. Persze, azt nem mondhattam neki, hogy vágyok az életére, micsoda szánalmas gondolat ez. Egy széles, amolyan gúnyos mosolyt erőltetek magamra, ahogy végig gondolom miket mondtam. Én meg a letelepedés.
- Nem több, mint neked. – válaszolt nemtörődöm módjára, miután arról kérdeztem, van-e valami protekciója a Mungóba. Sejtettem, hogy ez lesz a válasz, de szerettem a könnyebb utat járni és ezt ő is pontosan tudta. A fenébe is egy O’Marát akkor sem könnyű átejteni, ha te magad is az vagy. - De nem segítek és arra buzdítalak, ha valamit el akarsz érni, anélkül, hogy csak felmutathass egy címet, amire ötven év múlva senki sem fog emlékezni, építsd fel magad. Ahogy az apád is javasolná, én is azt mondanám, hogy írj önéletrajzot, kezd az aljáról és onnan alkoss nagyot. Fent csak egy név leszel, amit az idő elhalványít. Azt mondom, hogy ragad meg a tökét a dolognak, tedd a magadévá a szakmát. Vállald el a legszarabb műszakokat, építs saját kapcsolatokat. Valakin keresztül odakerülni pont akkor dicsőség, mint egy házas nőt dugni az asztalodon. – szavai villámként hasítottak bele a fejembe, nem is, mintha folyamatosan csavargatta volna a kést a hátamban. Nem tudom, hogy az fájt-e jobban hogy levette a kezét rólam vagy az hogy megint igaza volt. Megszorítottam az előttem lévő széket, majd akaratlanul, szinte dühből rácsaptam. – Már megvolt Elliot! – kiáltottam fel. - Hát nem érted? Elfáradtam. – sóhajtottam fel megmasszírozva a halántékomat, a kiborulás ugyanis egy enyhe fejfájást vont maga után. – Lentről kezdtem én is, utazgattam és rengeteget tanultam, hogy megmutathassam azoknak a felfuvalkodott hólyagoknak, hogy a pálcahasználatnál több is van a világon. Hogy nem csak úgy lehet gyógyítani, ha van egy pálcád meg némi varázserőd. Felépítettem egy praxist, rengeteg értekezést és könyvet írtam, azt hittem, már levezetni jöttem ide Glenhullba. – mondtam egyre csüggedtebb hangnemben, ahogy a mondat végére értem. – Nem akarom újrakezdeni. – tettem hozzá, majd csalódottan leültem vele szemben, elvettem tőle a lángnyelvet és meghúztam magam is. Kellemes volt az íze, végigégetett a gyomromig, de nem az a kellemetlen érzés volt, az a vígasztaló, frissítő arcon csapás, amire most leginkább szükségem volt.
- Hat évvel ezelőtt egy kibaszott csöves voltam. Most nézd ezt meg. – Mesélte, ahogy átvette a beszélő szerepét én meg szótlanul figyeltem őt. Nem néztem körbe, éreztem hogy ez amolyan költői kérés, de értettem, mire akar kilyukadni. - Felépítettem magamat, mindent megtettem. Vért izzadtam azért, hogy egyszer nyugodtan dughassak a házamba, lehessen gyerekem és ne tiporhasson el olyan, mint Nat Forest. Mert ő meg akart semmisíteni. De nem ment neki. Hiába szerettem. – mesélte, majd az üveg már az ő kezében melegedett tovább és úgy landolt az asztalon, az alja koppanással jelezte, nem kevés adok-kapokban lesz még része.
- Talán nem vagyok igazi családtag, de nekem ezt jelenti Elliot O'Marának lenni. Nem Rowle-nak, nem Lee-nek, csak O'Marának. – fintorogva jeleztem neki nemtetszésemet, majd megszorítottam a vállát. – O’Marább vagy a legvérszerinti, legősibb O’Maránál is te gazfickó. – mosolyodtam el végül, majd az üvegre sandítottam nagyot sóhajtva. – Felejtsd el, amit az imént mondtam. Talán tényleg nem nekem való ez a letelepedés dolog. Gondolom az ilyet, megérzi az ember nem? Jönnie kellene magától? Nem erőltetni és a rokonokat zargatni, könnyítsék meg neki a dolgot. Mit is gondoltam. – kaptam rötyögve a fejemhez, majd a mennyezetre emeltem a tekintetem. Pár másodpercig elidőzött a tekintetem a síma felületen majd úgy folytattam. – Sajnálom Elliot, hogy kiborultam. Nem vagyok jó ebben. – tettem hozzá.

◂ a régi időkre II.▸

2004. február 4.

◃ v i n c e n t▹

but in all this chaos the is
c a l c u l a t i o n

style: winter time ║ zene: Hogsmead winter ambience

Egyszer azt mondta rám Montrego, hogy egy érzelmi hullámvasút vagyok. Régen volt a sok újrakezdés között, mely már oda tette az életemet, ahova. Persze ő nem látta Vincentet, aki kisebb tornádó volt, mindezt azért, mert megverték, bepiált és hirtelen kipattant a fejéből, hogy új életet akar kezdeni, Újat, nem folytatólagosat, még is erről papolt.
-  Már megvolt Elliot!- kiáltott fel, mintha valami drámából lépett volna ki. Valójában groteszk volt, de tudtam, hogy a pia és a verés, na meg a nagy szerelmi bánat, amit maga mellett akart tartani minden áron, elég sok mindent meghatározott. Szóval nagyjából nyugodtan, de őszinte véleménnyel fogadtam a szavait. - Hát nem érted? Elfáradtam.
És még az út elejét sem hagytad el, Vincent... Sóhajtottam egyet, majd megforgattam a szemeimet. Jó, hát hadd beszéljen. Fogalma sem volt, mit jelent fáradtnak lenni. Azt sem tudta, milyen, mikor ezer átok küzd azon a testében, hogy megölje. De én nem sajnáltattam magamat. Én ki akartam élvezni az utolsó éveket, szeretni Aident, odabújni hozzá reggelente, elcsenni a kávéját a pultról, míg nem néz rám.
- Lentről kezdtem én is, utazgattam és rengeteget tanultam, hogy megmutathassam azoknak a felfuvalkodott hólyagoknak, hogy a pálcahasználatnál több is van a világon. Hogy nem csak úgy lehet gyógyítani, ha van egy pálcád meg némi varázserőd. Felépítettem egy praxist, rengeteg értekezést és könyvet írtam, azt hittem, már levezetni jöttem ide Glenhullba. - Folytatta. - Nem akarom újrakezdeni.- Ült le és elhúzta a lángnyelvet előlem. Figyeltem, ahogy iszik belőle egyet.
- Az élet csupa újrakezdésekből áll, Vincent. Ha begyöpösödsz és nem vagy hajlandó kilépni a komfortzónából, nem fogsz előrébb jutni... és már ne haragudj, de ebbe a megkeseredett drámakirálynő állapotban fogsz maradni. - Közöltem vele egy rövid sóhajt után.
Aztán persze visszavettem a stílusból. Végül is mit ítélkezzek felette? Én is úgy ragaszkodtam a múlthoz, mintha az aztán a jelent is meghatározná. Képtelen voltam otthagyni Elliot O'Marát az erdőbe és újjá születni. Kerestem, kutattam, mintha csak az a valaki lehetnék az én a fák között. Pedig nem. Itt is én voltam. Boldogan, egészségesebben.
- O’Marább vagy a legvérszerinti, legősibb O’Maránál is te gazfickó.- Mosolyodott el Vincent. Én viszont nagy nehezen feltornáztam magam. Megtámaszkodtam az asztalon, felnyomtam magam és a szekrényekhez sétáltam, miután megszorongatta a vállamat. - Felejtsd el, amit az imént mondtam. Talán tényleg nem nekem való ez a letelepedés dolog. Gondolom az ilyet, megérzi az ember nem? Jönnie kellene magától? Nem erőltetni és a rokonokat zargatni, könnyítsék meg neki a dolgot. Mit is gondoltam.
Remek. Egy gyáva griffendéles... engem bezzeg nem osztottak abba a házba, hiába vágytam rá annyira.
- Sajnálom Elliot, hogy kiborultam. Nem vagyok jó ebben.
- Sok mindent gondoltam rólad, de azt, hogy beszari vagy és a könnyebb út reménye nélkül visszavonulsz, na azt nem. - Húztam ki a felső fiókot és egy tábla kókuszos csokit vettem ki belőle. Azzal bicegtem vissza az asztalhoz és rogytam vissza a székembe. - Kapd össze magad. Jelenleg Lola keményebb nálad... és hidd el, ő még egy póktól is sikítófrászt kap! - Nevettem el magam, aztán megtörve a csokit, kitéptem fájdalmak között a csomagolást. Egy kocka máris az ujjaim között volt és a számba tettem. Szükségem volt egy falat édességre ebben a fene nagy keserűségben.
- Régen azt hittem, a harmincas éveimben már túl idős leszek bármihez is. De még csak most kezdődik ez a kibaszott életnevű dolog. Most kell megmutatnod ki vagy, nem olyanokkal előhozakodni, hogy ezt meg azt csináltad. Az a múlt. A most most van. - A szónoklás véget ért. Nyeltem egyet. - De mindegy. A te életed. Te döntesz, a kezdet fogni nem tudom. - Csúsztattam felé a csokit.

Nosztalgia 2. Fejezet

2004.02.04

Outgoing oufit - If I once I go out



Elliot

Ilyen az talán, mikor az ember teljesen bizonytalan az életét illetően. Nem tudom, mit akarok, kételyek gyötörnek és amikor eszembe jut hogy végre elköteleződöm valami mellett, jön az a fajta rossz érzés, mint most is, ami feldühít, pedig én aztán nagyon ritkán mérgelem fel magam. Megijeszt ez az érzés és nem tudok mit kezdeni vele, legszívesebben ezt is kiadnám egy recepciósnak, hogy oldja meg helyettem. Miért nem Medimágus kérdés ez is, abban jó vagyok, szinte ösztönszerűen jön a megoldás, mikor pedig az életemet kellene kőről kőre építeni, akkor inkább gyerek módjára ellököm az egészet.
- Az élet csupa újrakezdésekből áll, Vincent. Ha begyöpösödsz és nem vagy hajlandó kilépni a komfortzónából, nem fogsz előrébb jutni... és már ne haragudj, de ebbe a megkeseredett drámakirálynő állapotban fogsz maradni. – magyarázta, mire elmosolyodtam. Mintha nem tudnám, de nem tudom már hol áll ez a komfortzóna, mert folyamatosan változik, akár az időjárás. Egyszer azt érzem el kellene utaznom, hogy kiszellőztessem a fejem, aztán elég egy telefonhívás és minden visszaránt abba a csekélyke kis vágy okozta érzésbe, mi van, ha Tia az? Igen, valószínűleg ő a hibás, mármint a vele való egy éves kapcsolat. Az épített nekem egy komfortzónát, amibe reményt vesztve kapaszkodok, de egyedül ez nehéz. Elliot is azt mondta, hogy Aiden segített neki talpra állni és legfőképpen a család, de hát velem most közölte az unokaöcsém, hogy magamra vagyok utalva. Nem értem én ezt.
- Sok mindent gondoltam rólad, de azt, hogy beszari vagy és a könnyebb út reménye nélkül visszavonulsz, na azt nem. – Magyarázta, majd felállt és odaballagott a konyhaszekrényhez, majd ki is vett belőle valamit. - Kapd össze magad. Jelenleg Lola keményebb nálad... és hidd el, ő még egy póktól is sikítófrászt kap! – tette hozzá, mikor kiderült, hogy egy tábla csokival örvendeztette meg magát én pedig felhúztam a szemöldököm erre a látványra. Ezt se tudtam az unokaöcsémről, szereti a csokit, micsoda újdonság és egyszerre okoz örömöt és bánatot. Semmit nem tudok a családomról.
- Én sosem voltam kemény Elliot. Laza, igen, jó fej talán, kitartó és akaratos, igen, de…- itt elakadt a szavam egy pillanatra, ahogy Tia arca felrémlett előttem. – azzal hogy az a lány megmutatta nekem azt az életet, amiben te élsz, összezavart mindent. – mondtam nagyot sóhajtva. – Eddig nem agyaltam ilyen dolgokon, megvoltam én a magam világában, utazgattam, piálgattam nőztem és közben karriert építettem, mindenem megvolt. De ez az egy év, amit egy kapcsolatban töltöttem…nos…megtetszett, de nem tudom egyedül felépíteni magamnak. – mutattam rá és bármennyire is lenézett most engem nem érdekelt. Megnyíltam végre valakinek és ha ez a személy Elliot volt, aki könyörtelenül nekem vágta a véleményét, hát elfogadtam, mert lehet most erre volt szükségem. – Te is a családod mellett vagy a legerősebb nem? – kérdeztem, leginkább azért, hogy bizonyítást nyerjek, de a kíváncsiság is hajtott valamennyire. Ő is volt már így összetörve, de felmerült bennem, vajon neki is volt egy Elliotja, aki durván az arcába tolta a valóságot. Lehet, pont Aiden volt az?
- Régen azt hittem, a harmincas éveimben már túl idős leszek bármihez is. De még csak most kezdődik ez a kibaszott életnevű dolog. Most kell megmutatnod ki vagy, nem olyanokkal előhozakodni, hogy ezt meg azt csináltad. Az a múlt. A most most van. – válaszolt a felmerülő kétségeimre, miközben a csokit tömte magába, de persze engem is megkínált vele. Nem voltam az az édesszájú és már így is keményen visszaéltem a vendégszeretetével így illedelmesen visszautasítottam.  - De mindegy. A te életed. Te döntesz, a kezdet fogni nem tudom. – fejezte be a mondandóját, mire én nagyot sóhajtottam, ezzel megadva magam a további kérlelés elutasításának. Tudom, persze igaza van, hiába esnek rosszul a szavai, vagy hiába túl őszinte, valószínűleg csak jót akar és ha nem akarna gondoskodni rólam, nem ülnénk most itt.
- Vannak jó csajok azon az álláshirdetéses izén? – kérdeztem végül visszanyerve csibészes, régi mosolyomat.

◂ a régi időkre II.▸

2004. február 4.

◃ v i n c e n t▹

but in all this chaos the is
c a l c u l a t i o n

style: winter time ║ zene: Hogsmead winter ambience

Sok szempontból magamra emlékezetett Vincent. Mindene megvolt még is azon agyalt, hogy miképpen tegyen ellene. Lényegében magának gyártotta a problémákat... kamaszként mit meg nem adtam volna az ő életéért. Egy kis klinika, ahol gyógyíthatok, közel anyáékhoz. Egy otthon Észak-Írországban, sörözgetés péntekenként. Én nem akartam kicsapott lenni, nem akartam a világot járni, nem akartam, hogy háromszor késeljenek meg, vagy hogy varázstárgyak mérgezzenek meg. Az igazság az volt, hogy csupán azért hajszoltam tárgyakat és akartam megszerezni őket, mert addig éreztem egy pillanatnyi elégtételt, amikor a kezemben voltak, amikor legyőztem valakit, túl jártam valaki eszén. Mert addig voltam valaki. A tolvaj. Azon kívül egy büdös nagy senki voltam.
Ha Vincent megnézte a balcsuklóm belső felé fehéredő helyet láthatta is a beleégetett feliratot: Senki. Reagen tette, akit azért öltem meg, mert bántotta Nat Forestet. Ő átlátott rajtam. Tudta, mi vagyok... talán éppen ezért kellett olyan undorítóan végeznem vele. Ő tett gyilkossá. Már nem csak tolvaj voltam. De ezekről a dolgokról itthon nem beszélhettem. Nem mondhattam el Vincentnek. Valójában ő csak a házat látta belőlem, a családot, azt, hogy létezek egyfajta világban, de nem látott ezek mögé. Nem tudta, honnan jöttem és mit tettem azért, hogy most itt üljek és azon agyaljak, hogyan tegye jobbá az életet. Arra mocskos lepedőre vágyna, amit sosem lehet kimosni maximum elfedni? Az én életemre vágyott volna? A rémálmokra, az erőszakra, a fájdalomra, amit esténként újra élek, vagy amitől néha üvöltök és csak Aiden ölelése nyugtat meg? Fel sem fogta, milyen kurva szerencsés.
- Én sosem voltam kemény Elliot. Laza, igen, jó fej talán, kitartó és akaratos, igen, de…- elakadtak a szavai. -  azzal hogy az a lány megmutatta nekem azt az életet, amiben te élsz, összezavart mindent.
Magának kreálta valahogy a problémákat. Mit akart? A nagy független kalandor lenni? Fiatalon elmegy, de már mindketten a harmincas éveink második felét tapostunk. Ez már nem működött tovább. Egyszerűen szánalmas és vicces lett volna inkább, semmint komolyan vehető.
-  Eddig nem agyaltam ilyen dolgokon, megvoltam én a magam világában, utazgattam, piálgattam nőztem és közben karriert építettem, mindenem megvolt. De ez az egy év, amit egy kapcsolatban töltöttem…nos…megtetszett, de nem tudom egyedül felépíteni magamnak.
Sóhajtottam egyet.
Megértettem, engem is megváltoztatott Nat Forest. A harmadik évünk végére persze már azt mondtam, inkább egyedül, mint ez. Túlzottan is fájt, hogy látnom kell, nem vagyok neki elég... a szabályainak többé nem tudtam megfelelni. Még arra is féltékeny volt, ha valaki csak rám nézett, ráadásul rajtam töltötte ki a dühét olyankor. Állandóan veszekedtünk, megütött, visszaütöttem, de hiába békültünk ki azokat a tüskéket nem tudtuk többé levágni a kapcsolatunkról. Aiden csak szerencse volt ezután.
- Te is a családod mellett vagy a legerősebb nem?
Megvontam a vállamat.
- Nem vagyok erős. - Válaszoltam csendesen. Bár jól esett, ha kívülről ezt a látszatott keltettem, hiszen az én maszkom az erő volt, ami maga alá rejtette a könnyeket és a gyengeségem. Mégis miért mutatnám azt, hogy sírok, sírok, mert fájdalmaim vannak? Azt elég, ha én tudom, meg Aiden. - Csak annak látszom.
A csoki jó ötlet volt. Kicsit feldobott engem is, Vincentet meg legfeljebb akkor ha vett belőle... ha nem, hát több maradt nekem. Ha mást nem, hát az édességet és a kávét tudtam élvezni igazán az életbe. Bármit megettem, ami édes volt, mert a cukor boldoggá tett tényleg. Mást nem is nagyon ettem, csak ha Aiden kínált vele.
- Tudom, hogy azt hiszed, hogy az életem valami idilli szerelem és családalapítás története, de ezek... ezek csak látszatok. - Pillantottam félre. Nem akartam felidézni azokat a dolgokat, amiket tettem. Még mindig mocskosak voltak a kezeim. Bár volt, amit sosem bántam meg és újra megtenném, ahogy Reagant is újra megölném Nat Forestért. Azt mondják az első szerelem nyomot hagy, hát rajtam duplán nyomot hagyott akkor. Ránézni sem tudtam anélkül, hogy ne szakadjon meg ezerszer a szívem. Utáltam az újságban látni, utáltam, ha nagy betűkkel hirdették a dedikálását, mert olyankor fájt a legjobban, hogy mindazunk, ami volt miatta tönkrement. Nekem szerencsém volt persze, de ő most is utánam sír talán, mint Vincent a nője után.
- Vannak jó csajok azon az álláshirdetéses izén?
Elmosolyodtam a kérdésre. Ezt már szerettem. Lépjünk tovább, lépjen tovább ő is. Csak elkezdeni nehéz mindent, de aztán csak úgy özönlenek a dolgok.
- A kedvedért átnyálazom a reggeli számot. Csak láttam, hogy másik is adnak fel hirdetéseket. - vontam vállat. - Kezdj el élni Vincent és rendben leszel. - Törtem le újabb csokit, hogy azon csámcsogjak. Talán jobb lett volna nem folytatni a lelkizést, mert én nem akartam megnyilatkozni. Mégis mi értelme lett volna? Sírjam el, hogy Forest véresre pofozott? Az mit árulna el rólam? Azt, hogy egy írótól, aki életében nem párbajozott nem tudtam megvédeni magam... vagy hogy nem is akartam? Egyik szánalmasabb volt, mint a másik.
- De ha találunk egy lányt, ne döntsd meg az első randin! Hanem udvarolj rendesen!

Nosztalgia 2. Fejezet

2004.02.04

Outgoing oufit - If I once I go out



Elliot

Teljesen kikeltem magamból és olyan lettem, aki soha nem akartam. Mindenem megvolt, amire egy magamfajta csirkefogó vágyhatott, gondtalanul utazgattam, volt pénzem, munkahelyem, valamicske hírnevem, pont annyi, amivel bármikor ágyba dönthettem egy-egy könnyelmű lánykát. Mégis, megízleltem a hosszú párkapcsolat mérgező ízét és most itt hisztizek az unokaöcsémnek, mint valami pojáca, hogy erre vágyom, de nem tudom, hogy kell belekezdeni. Engem akkor irányítottak, megmondták hogy éljek, egészségesebben, fittebben és boldogabban. Igen, a fenébe is boldog voltam. Azóta csak a fontosabb üzleti útjaimra mentem el, magamtól nem is kerestem semmi érdekesebb gyógyászati előadást vagy kiugrási lehetőséget, még apám javaslataira is csak legyintettem. Pedig mindegyik szerinte hatalmas lehetőség volt, sőt egy Indonéz utazásra még a az öcsém is hevesen bólogatott, aztán végül egyedül ment el rá. Hátha ő szerencsésebb lesz és egy asszonnyal tér haza.
Azonban Elliotnak igaza van, ezt nekem kell megoldanom. Fel kell kelljek a földről és folytatni, amit elkezdtem. Lehet nem is jófelöl közelítem meg a dolgot. Nem is a Mungóra vágyom, lehet a saját klinikám látásterét kellene növelnem, ezáltal reklámozhatnám a módszereket, sőt el is fogadtathatnám a varázsvilággal, ha látják, milyen jól megy a szekér. Vincent O’Mara a lelkek gyógyítója, a mugli világ kutatója. Hm…nem, ezen még gondolkoznom kell.
- Nem vagyok erős. – rángatott ki Elliot a gondolataimból válaszával, ugyanis azt hittem, a családja körében a legerősebb ő is. Nyilván mindenki megtenne bármit a szeretteiért, persze én nem ismerem ezt a fajta határvonalat, de Elliot már biztos megélt egy s mást, gondolva itt legfőképpen Nat Forestre. Bár csak itt lehettem volna neki, mikor mindezen keresztül ment. - Csak annak látszom. – tette hozzá, miközben figyeltem, ahogy elnyammog az édességen. Nem igazán kívántam, de jó volt nézni, ahogy kedvét leli benne, míg én még most is az italos üveggel szemeztem. Ismét kezdett leütni, bár lehet az a kotyvalék is közrejátszott, amit korábban kaptam a sérüléseimre, bár Merlin tudja, mi volt belekeverve és tulajdonképpen mire kaptam.
- Tudom, hogy azt hiszed, hogy az életem valami idilli szerelem és családalapítás története, de ezek... ezek csak látszatok. – folytatta, miután tartott egy kis hatásszünetet és én csak elmosolyodtam. Voltak dolgok, pletykák, amik körbelengték Elliotot, de sosem foglalkoztam vele túlságosan. A család akkor is család, ha a másik valami rémeset követ el, bár biztos voltam benne hogy a velem szemben ülő, hozzám hasonlóan nyúzott férfi semmi olyat nem tett, ami miatt égnek álló hajjal kirohannék a lakásból.
- Sajnálom. Már, hogy nem voltam itt, hogy most erre a mondatodra nem tudom érdemben felelni. – néztem magam elé, majd vettem egy mély levegőt és felegyenesedtem a székben. El is tereltem a témát, mert láttam rajta, nem vagyunk még olyan szinten, hogy megnyílva beszélhessen a múltjáról és én pedig nem is erőltettem ezt, mindent a maga idejében.
- A kedvedért átnyálazom a reggeli számot. Csak láttam, hogy másik is adnak fel hirdetéseket. – vonta meg a vállát. - Kezdj el élni Vincent és rendben leszel. – tette hozzá, mire én ismét elmosolyogtam magam. Csendben bólintottam, próbálván némi magabiztosságot súgallni közben, szeretném elhinni, hogy többet segített a beszélgetés, mint rontott a helyzetemen, de ez nyílván majd akkor fog kiderülni, ha ez az egész leülepszik bennem.
- De ha találunk egy lányt, ne döntsd meg az első randin! Hanem udvarolj rendesen! – vette szigorúra a témát, bár éreztem benne egy kis vicces hangulatot, mire elnevettem magam. – Na de kérlek, nem tehetek róla, hogy ellenálhatatlan vagyok. – válaszoltam, mire kihúztam magam, bár rájöttem, nem kellett volna, azért még van nyoma a korábbi bunyónak. – Talán most annyira mégsem. – borultam vissza az asztalra, majd ismét Elliotra emeltem a tekintetem. – Ünnepélyesen fogadom, rendesen fogok udvarolni a lánynak, akit beszervezel nekem. – taglaltam megjátszott hivatalossággal az ígéretet, majd megpróbáltam feltápászkodni az asztaltól.
- Későre jár. Ha van komolyabb sérülésed, szívesen viszonzom a segítséged, de nem szeretnék visszaélni a vendégszeretettel. – néztem körbe ezzel a jelenettel is megerősítve a mondandómban meglapuló határozottságot, majd az unokaöcsém felé fordultam ismét.
- Köszönöm Elliot. – mosolyogtam rá, majd, ha ő is úgy gondolja, megfelelő búcsút követően hazahop-ponálok, hogy az ágyamban heverjem ki a másnaposság és a verés okozta kellemetlenségeket.    

◂ a régi időkre II.▸

2004. február 4.

◃ v i n c e n t▹

but in all this chaos the is
c a l c u l a t i o n

style: winter time ║ zene: Hogsmead winter ambience

Vincent túlzottan is a saját problémáiba mertül... kicsit úgy éreztem annyira, hogy meg sem hallja a külvilág szavait. Talán önzőség volt ez részéről, de én is voltam már hasonlóan és amúgy sem akartam bírálni. Általában ezt csináltam: meghallgattam mást, de nem vártam viszonzást. Mégis kit érdekelt volna, hogyan vert el Nat Forest vagy zsarolt meg? Amúgy sem mondanám el, éppen elég volt kimondani, nem vagyok erős. Megmutatni nem akartam.
- Sajnálom. Már, hogy nem voltam itt, hogy most erre a mondatodra nem tudom érdemben felelni.
Vállat vontam.
A csoki jobb volt ennél a beszélgetésnél, az már biztos. Keserűség és fájdalom abban nem volt, csak édes, cukrozott ölelés volt, ami kicsit megmelengetett belülről. Erre volt szükségem, nem tanácsokra meg sajnálatra. Én nem várom, hogy oldja meg más a lelki sérelmeimet. Aidentől vártam kapaszkodót, de sosem azt, hogy olyan sebeket akarjon meggyógyítani, amiknek nem ő az okozója. Félelm persze volt, hogy feltépi majd őket, de kitartottam, próbáltam megérteni, mikor azt mondta meg sem fordul a fejében. Így hát Vincenttől sem vártam megoldást.
- Nem is kell, Vincent. Csak elmeséltem valamit, hogy ne hidd, családdal és párral jobb vagy másabb az élet. Ad boldogságot, de míg az ember magát nem teszi helyre, ami a legnehezebb, addig hiába minden külső plusz.
Figyeltem Vincentet, ahogy egyre sápadtabb. Őt is megviselték a történtek és minden csajozós poén ellenére én is éreztem, hogy rámférne a pihenés. A bordáimat majd összefoltozom, ezt eldöntöttem előre. Ám mindehhez pihenésre volt szükségem. Nem is kevés pihenésre.
- Ünnepélyesen fogadom, rendesen fogok udvarolni a lánynak, akit beszervezel nekem. - Mondta végül, ahogy az asztalra hajtotta a fejét. Nem, mintha ellenőrizgettem volna, de ráfért volna egy rendes kapcsolat. A dugás semmi, egy testi szarság, ami önmagában poén, de szart sem ér hosszútávon. Abban meg mi a jó? Én is élveztem ezzel-azzal, úgy dugtam, mint a nyulak, de nem elégített ki. Kellett egy társ.
-  Későre jár. Ha van komolyabb sérülésed, szívesen viszonzom a segítséged, de nem szeretnék visszaélni a vendégszeretettel.
- Majd azokat én megoldom. - Legyintettem. Már feltápászkodott az asztaltól, de láttam rajta, talán nem most kéne hoppanálnia. Nem akartam mégsem marasztalni, ebben a házban túl sokan voltunk már még egy felnőtt elszállásolására.
- Köszönöm Elliot.
Csak biccentettem felé. Megvártam, míg távozott, aztán én is felkeltem az asztaltól. Az oldalamra szorított kezemmel indultam meg a nappali felé, hogy eldőljek a kanapén. Alig vártam, hogy Aiden hazajöjjön és elkezdjen velem veszekedni, hogy miért nem vigyázok magamra. Most legalább Vincentre foghatom az egészet. Micsoda lehetőség!

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!