Konyha

A konyha a ház középpontja. A hatalmas üvegajtókat könnyedén ki lehet nyitni az udvar felé, így mindig friss levegő jut be ide. Esőben kifejezetten hangulatos, ám télen érdemes inkább zárva tartani. A helyiség központjában hatszemélyes asztal kap helyet, közel a konyhapulthoz. Az egész fehér és természetes kinézetű.

◂akkor vége?▸

2003. október 12.

◃aiden▹

i could tear you
apart
if i wanted

style: style of our last moments ║ zene: abyss

Idegesen bámultam a levélre a konyhapulton, ami még mindig azokat a szavakat tükrözte, amiket úgy gyűlöltem. „Találtam egy könyvtár-kávézóót! Menjünk el, hozzád annyira illene! Puszi, Esther” – levél szinte harsogta ezeket a szavakat az erőltetett gyöngybetűkkel, amik ott pihentek rajta. Utáltam, hogy még mindig az életünkben van… hogy mocskos kézzel forgatja fel újra és újra.
Aiden persze sosem fogadta el a véleményemet erről… pedig annyira nyilvánvaló volt. Én legalább nem tagadtam le, hogy Alexej és köztem volt vonzalom. De ő még akkor is ellenkezet, mikor a tények ilyen tisztán csillantak fel előttünk. Nem vakított el a féltékenység, csak hallottam, ahogy beszélt hozzá, ahogy hangsúlyozta a nevét… még egy könyvet is írt róla!
– Hogy lehetsz ennyire vak?!– Emeltem fel a hangomat és a levélre mutattam, bár legszívesebben felkaptam volna, hogy ezer darabja tépjem. Vagy éppen a pálcám kaptam volna elő, hogy felgyújtsam és hagyjam hamuvá égni, mintha meg sem történt volna. – Azt látja benned, amit az öcsédben! – mondtam hangosan és most már tényleg megragadtam a papírost, hogy Aiden arcába rázzam. Még, hogy Alexej volt veszélyes a kapcsolatunkra… én azt a kapcsolatot kontroll alatt tartottam, de ő képtelen volt erre. Nem is sok esély volt, míg nem látta be a tényeket. Mondhatta, hogy túlreagáltam, csak mert hevesen léptem fel kettőnk érdekében… így volt. De ez a házasság volt a mindenem.
– Könyvet írt arról, hogy mindkettőtökbe szerelmes! – magyaráztam és végül ledobtam a papírt és még meg is tapostam. – Nem mehetsz vele sehova! – Jelentettem ki, de annyira dühös voltam, hogy muszáj volt kimennem a levegőre. Nem vártam meg Aiden válaszát, csak összekapartam magam és már hátat is fordítottam neki.
Úgy rohantam ki az ajtón, hogy még a konyha padlóján fekvő Cleo is felkapta rá a fejét. Talán ugatni is akart, de ahogy találkozott a tekintenünk, érezte, hogy most nem kéne bosszantania. Nem volt semmi bajom Aidennel, meg semmi bajom Cleoval, meg senkivel… csak levegőt akartam kapni, mert úgy éreztem, ha bent maradok megfulladok.
Végig siettem a ház előtti, sáros területen. A lábam itt-ott bele is ragadt, de a lendülettel ki is téptem a mocsokból, aztán kirontottam a kapun. Bele tudtam volna üvölteni a némaságba, hogy UTÁLOM! Ezt persze nem tettem meg, csak megálltam. Lehajtottam a fejemet, az ujjaimat a hajamba fúrtam, hogy kicsit meghúzzam a tincseket. Reméltem, hogy ez az apró fájdalom majd segít. Ehelyett furcsa, remegő érzés futott át rajtam és a felismerés, hogy ez nem mehet tovább. Nem engedhetem, hogy Aiden ennyire semmibe vegye a szavaimat.
Szakítani akartam.
Menekülnöm kellett, mielőtt komolyabb fájdalmat éreznék. Hirtelen minden más gondolat elhalványult, s fel sem tűnt, hogy egészen olyan, mintha nem is önmagam lennék. Heves, nagy léptekkel indultam meg a ház felé. Betörtem a konyhába, majdnem kitépve az ajtót.
– Nekem most elegem van. – Jelentettem ki, még a hangom is más volt, mint szokott. Majdnem átestem az egyik széken, ahogy visszaléptem Aiden elé. – Vége. Vége… érted? Nem hagyom többé, hogy az a lány elbassza az életemet! Menj és legyél vele és az öcséddel! – A szavaim ridegek voltak, mégis annyira fájt, mintha szembe menne mindennel, ami voltam. A mellkasomban valami rándult és a szemeim is könnyesek voltak, pedig meg voltam róla győződve, hogy ezt akarom.

[2003. október 12..outfit >><< in the endAmikor mi ketten búcsúzunk, a lelkünknek az mindig egy halál.]

2003. október 12..
outfit >><< in the end

Amikor mi ketten búcsúzunk, a lelkünknek az mindig egy halál.

Még csak el se tudtam olvasni, már Elliot azelőtt kikapta a kezemből, és úgy bámulta aztán a konyhapulton a szavakat. Messziről még felvillantak Esther jellegzetes, szépen formált, kerek szavai. A pillanat, amibe beleszorultunk, mi hárman  - Elliot, én és a levél, Esther szavaival - maróvá változott, mint a méreg. Ott bugyokott kettőnkben, zöld savas formában, és megfestette a ház falait, a konyha vidám színei sötétekké váltak, elszipolyozott belőlünk mindent, ami olyan tökélete egységben tartptt minket. Pedig tudtam, hogy Esther lenne az utolsó, aki közénk állt volna. Rajongott az öcsémért - én se tudom, hogy miért -, de ő választotta. Választott, és ehhez tartotta magát, ami pedig kettőnk között volt, a kamaszkorban, az már a múlté. Nem befolyásolt semmit kettőnk között. Talán nem is szerettem, csak lenni akartam valaki mellett, aki kicsit kitöltötte az üres testemet. Sose hittem volna, hogy ez a dolog ennyire képes lesz szakadékokat vágni közzénk, Elliottal. De most itt volt, és két messzi partról kiabáltunk egymásnak. A szavak pedig elvesztek a méregben. A sötétben. A konyha üres csendjében.
Lassú, elnehezült kézmozdulattal dugtam a számba a cigit, és a kezemben kattingattam az öngyújtómat, miközben a számban szórakozottan lógattam a cigarettámat. A másik kezemmel túrtam a hajamba, és megráztam a fejemet, mintha nem értettem volna ELliot egyre inkább pattanásig feszült indulatait. Értettem, persze. Féltékeny volt, félt, hogy elveszíthet engem is. Még nem volt túl Foresten, és ez minden kis apró veszekedésünkbe beleette magát. Az a féreg lyukat rágott a testébe, és még benne élősködött. Mégsem volt rá egy rossz szavam se. Tiszteletben tartottam, a kapcsolatukat, már ami megmaradt. És a gyerekeket, akiket egykor együtt neveltek.
– Hogy lehetsz ennyire vak?! Azt látja benned, amit az öcsédben! - megint csak megráztam a fejemet. Ez nem volt igaz.
- Ez így nem igaz. Bennem azt kereste, ami soha sem volt, és soha sem lesz meg az öcsémben - mondtam halkan, aztán a levélpapírra néztem. Szívesen el is mentem volna vele is beszélgetni. És nem tartottam fairnak, hogy én még attól a kutyától sem tiltottam el, ő pedig nem akart Esther közelében látni. Mintha képes lett volna letámadni.
– Könyvet írt arról, hogy mindkettőtökbe szerelmes! Nem mehetsz vele sehova! - jelentette ki, mire én is éreztem, hogy elpattant bennem valami. De nem üvöltöttem, egyszerűen nem akartam. Elég volt, ha egyikünk kiabált. Ráemeltem a felemás színű tekintetemet, és az egyikkel félhomályban a másikkal élesen láttam az előttem tomboló Elliotot.
- Ezt kurvára nem teheted meg - szalad ki a számon, de persze egyből meg is bántam. Elliot hátraarcot vágott, én pedig ott maradtam egyedül, az üres konyhában, miközben a fejem felett a lányunk aludt.
- Bazdmeg - dünnyögtem bele az üres házba, miközben mérges mozdulattal meggyújtottam a cigimet, és mélyet szippantottam belőle. A tekintetemet  aplafonra szegeztem. Utána akartam menni, de a saját büszke makacsságom visszatratott. Mindenben engedtem Elliotnak, még vidékre is kiköltöztem miatta, mert tudtam szüksége volt rá. Szarul esett, hogy nem bízott abban, hogy már a szavak nem azt jelentették, mint régen. Még annyi se volt köztünk, mint közte és Milton között. Elfuseráltnak éreztem magam.
Nem is tudom, mennyi ideig merengtem a plafont bámulva, a hideg, fehér csendben, amie néha-néha beletolakodott a távoli birka bégetés. De a következő pillanatban megint berobogott ELliot, én pedig szinte összerezzentem rá. Kérdezi akartam tőle valamit, azonban ő közbevágott.
– Nekem most elegem van - magyarázta és még át is bukott egy széken olyan nagy hévvel közeledett felém, én pedig már csak az ösztönnel vezérelve is, de közelebb léptem hozzá. A hangja furcsán más volt, a tekintete is. Tényleg nagyon utálhatta az a csajt. A csajt, aki az öcsémnek szült gyereket. – Vége. Vége… érted? Nem hagyom többé, hogy az a lány elbassza az életemet! Menj és legyél vele és az öcséddel!
Úgy éreztem magam, mint akit hasba talált egy átok. Egy olyan erős átok, aminek a hege még most is a hátamon virított, amikor az öcsém elé ugrottam azon a napon. A szívem egy pillanatra olyan volt, mintha el felejtett volna dobbanni. Mintha meghaltam volna belül.
- Te most komolyan beszélsz? - bámultam rá, és dühösen kikaptam a számból a parázsló cigarettát, ami a végét járta, látszólag pont olyan nyomorultul, mint ahogy a kapcsolatunk is. - Kurvára nem akarunk egymástól semmit. Csak ezt valahogy nem látod. Elliot, ha nem érzed, hogy mennyire szeretlek, mégis mi a szart csináljak?

◂akkor vége?▸

2003. október 12.

◃aiden▹

i could tear you
apart
if i wanted

style: style of our last moments ║ zene: abyss

„Ezt kurvára nem teheted meg” – még ott csengtek bennem Aiden szavai. Nem tudom miért, mert nem érdekelt, hogy szerinte mit tehetek meg és mit nem. Elliot O’Mara voltam és kellően önfejű ahhoz, hogy igenis bármit megtehessek. Nem érdekeltek a kapcsolati és társadalmi szabályok, mindig is úgy gondoltam, hogy valamilyen módon azok felett állok. Így is volt. Elég egoista voltam ehhez a gondolathoz és még csak nem is szégyelltem különösebben.
Mégis, ahogy kiléptem a házból és elsétáltam kicsit messzebb, az az érzés még jobban belém ékelődött. Belefáradtam már ebbe a szélmalomharcba. Csak egyedül akartam lenni, mindenféle félelem és kötelék nélkül. Aiden húsz éves volt, én meg harmincöt és bár le tudtam süllyedni a lehető leggyerekesebb szintre, a közöttünk lévő különbség hirtelen ijesztően nagynak tűnt. Ráadásul az ő változékony természetével az sem volt kizárt, hogy egyik pillanatról a másikra úgy dönt, mégsem vagyok elég jó neki.
Valami furcsa hideg futkosott a hátamon. Olyan volt, mintha ez is azt jelezné, jól döntöttem. Mert miért is ne döntöttem volna jól… azért arra még képes voltam, hogy önállóan gondolkodjak, legyek akármilyen gyerekes is. Ezt a vádat sokszor megkaptam, még Aidentől is, ha nem tetszett neki, amit mondtam. Most viszont, olyan határozottsággal léptem be a házunkba. Csak a szívem kalapált őrülten fájdalmasan. Nem értettem miért, hiszen a döntést én magam hoztam meg.
– Te most komolyan beszélsz? – kérdezte kissé elfehéredve, ahogy felfogta a szavaimat. Láttam, ahogy kikapja a kezéből a cigarettát és nem érti, miért mondom ezt. Talán meglepte, hogy ezúttal nem ő sétálhat ki az én életemből, hanem én az övéből. Megtehettem. Meg akar… vagy nem? A gondolat hirtelen bennem ragadt, ahogy végig néztem rajta, ezen a jeleneten. Az ujjaim görcsösen rándultak ökölbe, mintha valamiféle erőlködés dolgozna bennem. De én tudtam, hogy ezt akarom, ez kell tennem. – Kurvára nem akarunk egymástól semmit. Csak ezt valahogy nem látod. Elliot, ha nem érzed, hogy mennyire szeretlek, mégis mi a szart csináljak?
Nyeltem egyet. A szemeim könnyesek lettek, csak a hangom maradt határozott. Fogalmam sem volt, hogy mi történik a testemben, ami valahol ijesztő volt, de nem tudtam még csak összerezzenni sem. Olyan volt, mint valami béklyó, ami arra kényszerített, hogy beszéljek, mondjam ki mindazt, amit ki kell. Azt, hogy vége.
– Azt látom, hogy nem illünk össze. – Mintha nem is az én szavaim lettek volna. Eddig meg voltam róla győződve, hogy én szakítani akarok, de már csak a belőlem előkerülő gondolatok hangzottak határozottan. – A kapcsolatunk halálra van ítélve, érted? – Folytattam, a könnyeim közben folytak, de zokogás nélkül. Mérhetetlenül furcsa volt az egész, mintha az érzéseim beszorultak volna a testembe. Nem tudtam szavakká formálni őket, mert más jött ki a számon.
– Gyerek vagy hozzám.

[2003. október 12..outfit >><< in the endAmikor mi ketten búcsúzunk, a lelkünknek az mindig egy halál.]

2003. október 12..
outfit >><< in the end

Amikor mi ketten búcsúzunk, a lelkünknek az mindig egy halál.

Tudtam, hogy nem kellett volna egy olyan házba költözni, ami mágiával került ide, mintha az egész kapcsolatunk azon állt- vagy bukott volna, mennyire kedvelt minket az a szőrgombóc. Mintha nélküle ne lett volna gyerekem, mintha ne tudtam volna innen előásni egy üres házat, csak azért, hogy ELliot végre boldog lehessen itt, a családja és az anyja sírjának közelében, a helyen ahol felnőtt. Hirtelen úgy éreztem ez az egész szart sem ért, mintha nem tettem volna semmit kettőnkért meg, és akkor még ő közölte Estherre, hogy a közelébe sem mehetek. EZ sértett, és mivel büszke voltam, meg olyasvalaki aki másoknak szerette írni a szabályokat, nem tudtam ellenkezés nélkül lenyleni. Nyugodt voltam általában és józan, de most valahogy elöntött az a fortyogó düh, ami szinte kiterjedt az egész házra, mintha az beszívta volna, mélyen a falaiba, hogy aztán állandóan arra a kibaszott levélre emlékeztessen azután. Az ujjaim között a cigaretta szál szinte kétrét görnyedt, olyan erősen nyomtam az ujjaim között össze. Mintha csak a lelkünk vergődését tükrözte volna, mintha valami kegyetlen mély válságba csöppentünk volna bele, ami azon is túlmutatott, amikor elhagytam, amikor beúszott a képbe Milton, vagy a kutya. Kurvára nem akartam elveszíteni, mégis rohadtul igazságtalannak éreztem amit mondott. Nem csak magammal szemben, hanem az öcsémékkel is. Még a végén még Rosie-t is eltiltja tőlük. Mindennél jobban utáltam volna, ha ez valami családi viszályt szül. Eleget harcoltunk egymással az öcsém és én. Eleget harcoltunk a Rowle-okkal, hogy legalább a sajátunkba békét akartam.
Idegesen álltam, és csak a plafont bámultam, miközben ELliot kirohant a  vakvilágba. Azon gondolkodtam, hogy a faszba hozzam ezt helyre. Azon már nem változtathattam semmit, ha elkúrtam, nem? Legalább valamit most rohadt gyorsan ki kellett találnom. Nem akartam elveszíteni Elliotot egy múltbéli dolog miatt, amit tizennégy évesen tettem. Ki a szar érez még ugyan úgy, mint tizennégy évesen? Még az öcsém is szerelmes volt másba is Estheren kívül. Persze ahogy pörgöttek az agyamban a gondolatok, úgy csörtetett vissza Elliot, bútorostól esett be szinte a házba, és megállt előttem, elevenen égő vádló tekintettel, a ház pedig visszafojtotta a lélegzetét is, miközben ellöktem magamtól a csikket.
A szavaimra könnyes lett a szeme, miközben ahangja jeges volt, mint a Spitzbergáki tél. Mint én, amikor még úgy éreztem túl büszke vagyok ahhoz, hogy bármit is értékeljek a nyomorult életemben. Aztán kurvára késő lett. És semmit se hozhatott vissza az ember, ha azt már széttépte a múlt, és elhantolta a föld alá.
– Azt látom, hogy nem illünk össze. A kapcsolatunk halálra van ítélve, érted?
Ezt Elliot még a rám jellemző drámaiságnál is drámaiabban fogalmazta meg, én pedig azon kívül, hogy összeszorult a törkom, csak tovább néztem Elliot tekintetét. Olyan volt, mintha kétrészbe szakadt volna, és ha az embernek a szavai hidegek voltak, akkor csak a szemet kellett nézni. A tekintet sosem hazudott. És Elliottal nem volt rendben valami. Sosem mondta volna ezt. Tudtam, láttam hogyan nézett rám még a legálmosabb reggelen is.
– Gyerek vagy hozzám - jelentette ki, mire felhorkantam. Nem voltam gyerek, talán sohasem. Legalábbis annyira nem, mint Benjamin. Nem, ez egyértelműen nem Elliot akarta kimondani.
- És ezt ki mondja, Elliot, hm? - kérdeztem és közelebb léptem hozzá. Nem volt ez az egész rendben. Kibaszott rossz előérzetem volt, és bár csak tippelni tudtam, hogy ez talán egy rohadt imperio. Elszorult a gyomrom. Én nem tudtam belőle kitörni. De Elliotnak muszáj volt. Nem hagyhattam hogy valaki miatt meghaljon a házasságunk. Elég ártalmatlan halált kellett így is elviselnünk, nem csak nekem, hanem neki is. Láttam, hogy megtépik a saját szavai. Láttam, hogy a szeméből folytak a könnyek, és tudtam, hogy mást akart mondani. Ez pedig elég volt nekem, hogy ne higyjek el neki semmit.
- Elliot, nézz a szemembe - fogtam a kezeim közzé az arcát és ránéztem. - Tudom, hogy nem ezt akarod. Tudom, hogy sose tennél ilyet. Te fogadtál vissza, nem emlékszel? Amikor hozzád visszamentem, és még a birkák se tartottak vissza aznap. Te is érezted a tó vizével körbevéve, amikor egymás szemébe néztünk. Nem tudod elszakítani, ami akkor létrejött.
Lehunytam a szememet. Vajon az apám odajött hozzám? Mondott nekem valamit, mielőtt megöltem? Hitt bennem, hogy erős vagyok, én pedig elbuktam. Vajon mennyire csalódott bennem. Fogalmam sem volt. e tudtam, hogy Elliot erősebb.
- Győzd le. Én pedig itt leszek, akármilyen fost is vágsz a fejemhez. Többé nem futok el.

◂akkor vége?▸

2003. október 12.

◃aiden▹

i could tear you
apart
if i wanted

style: style of our last moments ║ zene: abyss

Aiden kihívás volt. Nem csak kapcsolaton kívül, hanem azon belül is. Egyszerre uralkodott rajtam és engedett meg túl sokat. Nem kárhoztattam ezért, hiszen korábban éppen az volt a baj, hogy semmiféle szerepet nem vállalt, inkább ki akart maradni a kapcsolatunkból, mintha neki csak az lenne kényelmes, hogy ott alhat az ágyamban esténként. Mostanra rájöhetett, hogy ez nem mehet így tovább. Családfő lett, de túl engedékeny, ebből kifolyólag az olyan megjegyzései, mint „ezt kurvára nem teheted meg,” nem sokat számítottak. Túl lázadó voltam és bizonyos helyzetekben nem érdekelt Aiden ténye sem, simán szembe rohantam vele, míg nem nyerem meg a vitát és le nem döntöm a lábáról.
Azonban ez más volt. Az általános dacom mellett ott volt az a valami, ami szavakat mondatott velem, én pedig képtelen voltam nyelni egyet és lerázni magamról. Olyan volt, mint egy hideg hang, ami keresztül fúj rajtam, én meg ahogy kinyitom a számat, az szavakká formálódik. Kegyetlen, fájdalmas szavakká. Nem akartam őt bántani, mégsem tudtam mást mondani, ezért belekarmoltam a nyakamba, mintha ki akarnám tépni a torkomból ezt az ismeretlen erőt… csak azt értem el, hogy a bőröm is vörös lett tőle.
Ahogy közelebb sétált hozzám, csak még inkább kétségbeestem. A könnyek fájdalmasan szakadtak ki belőlem… mintha a testem még az ellen is küzdene. Ezért hát, erősen kapaszkodtam bele Aiden ruhájába. Éppen csak ennyire voltam ura a saját testemnek.
– És ezt ki mondja, Elliot, hm? – kérdete komoly hangon. A tekintetem elszakítottam tőle, de mintha az sem én lettem volna. Nem akartam az öregnek ható bútorokat bámulni s a konyhaablakon keresztül a ház mögött meghúzódó éppen nyugodt tó képét. Nem. Aiden felemás színű, számomra gyönyörű szemébe akartam nézni. Szerettem a szürkét, szerettem a barnát, mindkettő mást mesélt róla és mindezt olyan őszintén, hogy most bele tudtam volna kapaszkodni.
– Én mondom… – mondtam dühösen, de az ujjaim erősen martak bele a gallérjába. Kellett egy kis idő, hogy közelebb vonjam magamhoz, finom csókot leheljek az ajkaira, de nem ment… csak közelebb húzni tudtam őt.
– Elliot, nézz a szemembe – a tenyerei közé fogta az arcomat. Éreztem, hogy valami kellemes melegség megmozdul bennem és lassan szétárad. A tekintetem találkozott az övével. – Tudom, hogy nem ezt akarod. Tudom, hogy sose tennél ilyet. Te fogadtál vissza, nem emlékszel? Amikor hozzád visszamentem, és még a birkák se tartottak vissza aznap. Te is érezted a tó vizével körbevéve, amikor egymás szemébe néztünk. Nem tudod elszakítani, ami akkor létrejött.
Nyeltem egyet. Nem tudtam emlékezni, nem… mert valami nem engedte. Estherre emlékeztem, a fájdalomra, amit éreztem, mikor elmondta, hogy lefeküdt vele. Lefeküdt vele, miközben végig azt mondta, hogy én vagyok az első.
– Győzd le. Én pedig itt leszek, akármilyen fost is vágsz a fejemhez. Többé nem futok el.
– Azt hiszed… azt hiszed van mit legyőzni még? – kérdeztem. A hangom rekedt volt és erős. A karom magától mozdult, úgy lökte őt hátrébb, de ez persze aligha volt elég, hogy kitépjem magam az érintéséből. Az a hideg valami távol akarta érezni, de én nem. Az ujjaim úgy kaptak a gallérja után, hogy azonnal vissza tudjam húzni. – A kapcsolatunk alapja hazugság volt. – Folytattam szinte fojtott hangon, ennyire sikerült visszafognom a bennem szunnyadó valamit. Csak annyi erő volt bennem, hogy odahúzzam magamhoz és hosszan megcsókoljam. Az ajkai közé sóhajtottam röviden, majd még közelebb bújtam.
Szükségem volt a teste melegére, mert belül megállás nélkül küzdöttem.
– Gyűlöllek… gyűlölöm a gyerekességed… – suttogta még mindig bennem a jeges fuvallat, de én már félig kint voltam abból a fogóból.

[2003. október 12..outfit >><< in the endAmikor mi ketten búcsúzunk, a lelkünknek az mindig egy halál.]

2003. október 12..
outfit >><< in the end

Amikor mi ketten búcsúzunk, a lelkünknek az mindig egy halál.

A szavak néha erősebben vágták fel a bőr alatti részt, ahol az ember lelke pihent, mint bármely más fegyver, átok, vagy éles tárgy. Képesek voltak adni, teremteni, simogatni, és olyan pokoli kínokat is okozni, hogy az ember azt érezze nincsen rá semmilyen gyógyír. Persze általában én voltam az, aki sebeket okozott, olyan sokat, hogy visszaemlékezni s etudnék. Hányszor gázoltam a sárvérűek lelkébe az egoizmusom és a rátartiságom miatt, hányszor tiportam bele az öcsémbe. Igazából úgy éreztem, engem nem tudnak sebezni a szavak. De tudtak. A szavak ellen nem lehetett páncélt növeszteni. Elliot pedig ütött, a konyhában, amit a manótól kaptunk, ütött és ütött, miközben a torkához kapott. Mint aki képtelen lett volna gátat szabni annak a rettenetes nagy indulatnak, amire valaki olajat öntött. Nem hittem el, hogy ezeket tényleg ő mondta, így odaléptem felé, hogy elvegyem a kezét a torkáról, és a könnyes arcát a tenyereim közzé vegyem.
Odafent aludt a gyerekünk, mintha a világ legbékésebb szigetén lebegett volna, de igazából hullámok csapkodták a pilléreit. Nem akartam hogy elússzon a lányom alól a talaj, nem akartam, hogy elússzon alólunk a talaj. Az imperio kegyetlen átok volt, de nem legyőzhetetlen. Tudtam, hogy Elliot képes lesz belőle kitörni, csak mellette kellett állnom, ahogyan azt megfogadtam az esküvőnk napján is.
– Én mondom… - válaszolta, és az ujjai a ruhámra markoltak, közelebb vonva mégjobban engem magához. Láttam a szemében, hogy mást is szeretett volna, hogy nem irányította a szavait.
Vajon az apám belenézett a szemebe? Én akkor belevesztem a sötétségbe. Vakon, szinte félig beletompulva a létezésbe, és még csak meg se próbáltam ellene harcolni. Gyenge voltam és elbuktam. Az ára a gyengeségnek mindig is hatalmas volt. Sóhajtottam egyet, és megráztam a fejemet. Csak belenéztem ELliot szemébe, és hogy a tekintetünk összetalálkozott, elsuttogtam a szavaimat. Mintha csak magunk közzé leheltem volna, egy titkot.
– Azt hiszed… azt hiszed van mit legyőzni még? – kérdezte erős, rekedt hangon, miközben megtaszított, aztán újra magához húzott. Nem bizonytalanított el, tudtam, hogy nem akarta ezt. Sem a fájdalmat, mert biztos voltam benne, hogy a szavai benne még mélyebb sebeket okoztak, mint bennem. Főleg, hogy tudtam, nem is voltak igazak.
- Nem hiszem, Elliot, hanem tudom. Tudom, hogy te is tudod - mormoltam halkan. Nem engedtem el.
– A kapcsolatunk alapja hazugság volt - jelentette ki, de ezt nem tudtam komolyan venni. Az egész életem arra épült, hazugságokra, Hazugságokra a szüleim szemébe, a testvéreimnek, önmagamnak, a halálfalóknak. És az egyetlen őszinte dolog az életemben az volt, amikor egymás szemébe néztünk a tóparton. A következő pillanatban odahúzott magához és megcsókolt. A csók pedig mindent felülírt, amit eddig mondott. Közben hosszan beletúrtam a hajába és nem engedtem messzebb húzódni sem, miközben a teste lassanként de szabad volt.
– Gyűlöllek… gyűlölöm a gyerekességed… – mormolta, de már sokkal kevésbé erőszakosan. Erre csak felhorkantam. Mintha olyan nagyon elhittem volna. Inkább csak újra lehajoltam hozzá, hogy hosszasan és mélyen csókoljam meg, megállítva az értelmetlen szavakat benne, kihúzva a tompaságból.
- Én meg tudom, hogy szeretsz. Ahogyan azt is, hogy szeretlek - suttogtam az ajkainak. - Mindig észreveszem, ha füllentesz, Nyuszi. - sóhajtottam a csókba miközben szorosabban vontam magamhoz, szinte neki is ütköztünk a konyhapultnak. Ha valamiben hittem az az volt, hogy a kettőnk közötti kapocs nem egy manó varázslatán múlott. Hanem már sokkal előbb kezdődött, és erős volt.
Amit még egy farkas sem tudott szétrágni.

◂akkor vége?▸

2003. október 12.

◃aiden▹

i could tear you
apart
if i wanted

style: style of our last moments ║ zene: abyss

Olyan volt, mintha a teste megy börtön lenne, bár az ujjaim, a kezeim végre szót fogadtak, ám azok a kegyetlen szavak ugyanúgy ott dolgoztak. Nem akartam mondani, az ajkaim mégis maguktól mozogtak és küzdhettem akárhogy, nem tudtam elhallgattatni. Reméltem, hogy meg tudok kapaszkodni a valóságban, Aiden garbójának nyakában… hogy közelebb vonhatom és felszabadíthatom magam egy csókkal.
Miért küzdesz, O’Mara… ő csak egy kisfiú… A hang kegyetlenül csendült bennem, pedig eddig annyira szerette Aident. Annyira szerette, hogy még az én bűntudatomat is növelte… meg akarta tartani őt ez a bennem lakó gonosz. Talán azért, mert szeretett az ő szenvedésein is élősködni, nem volt neki elég csak az enyém. Azonban most más volt. Mintha nem is lett volna a részem többé, valami külső, hideg erő volt, ami a harcot inkább feladata volna, pedig Elliot O’Mara mindig talpon marad. Legyen akármennyi seb, akármennyi fájdalom.
– Nem hiszem, Elliot, hanem tudom. Tudom, hogy te is tudod – mondta halkan Aiden. Szerettem, ahogy ajkai éppen csak mozdultak és még éreztem a füstös aromát felőlük. Most egészen közel álltunk, egyenesen egymás szemébe néztünk. Talán a pillantásom árult el. Érezhette, hogy még én vagyok idebent.
A szívem majd kiszakadt a mellkasomból, ahogy az ajkaink összeértek. Nem volt több undorító szó – legalábbis egy darabig –, mert befogtam a saját számat az ő csókjával. Éreztem, ahogy az ujjai melegen simítanak be a fekete tincseim közé. Ez az érzés volt a biztonság. Kellett nekem.
A pillanatot azonban gyorsan tönkre tették a mormogva kiszakadó gyűlölködések. Nem akartam bántani, főleg nem igaztalanul. Hiszen, ha valaki gyerekes volt, az én voltam. Makacsul ragaszkodtam mindenhez, ami nem járt felelősség vállalással, vagy kellően szembe ment a normával. Azt hittem, ha engedek ennek az átlagosságnak, akkor szép lassan jelentéktelenné válok s szürkén belesimulok a mindennapokba. Egy részem csak arra várt, hogy majd boldogan élünk, míg meg nem halunk s neveljük a gyerekeinket, de amint megkaptam megijedtem és el akartam magammal vinni Rosie-t az őrült kalandjaimra… csak Aiden volt ott, aki megfogta a karom és visszahúzott. Felelősséget, szülőséget említett. Csupa olyan dolgot, amitől őrülten rettegtem.
Nem azért féltem persze, mert már egyszer elrontottam. Nat sok mindenre megtanított, például arra, hogy jobb magunk mögött hagyni, ami fáj. Ebbe pedig a gyerekeink is részesei voltak, hiszen ha őket láttam, állandóan azt az önző csillogást láttam Nat szemébe, ami arról árulkodott, hogy szerinte csak ő szenvedte el a válásunkat. Azt kívántam bár belátná, hogy nem így volt, de akármilyen szavakat is mondhattam, én voltam a szörnyeteg, aki tönkretette. De nem. Nem ez volt a rossz benyomás. Inkább attól féltem, hogy olyan leszek, mint az apám vagy az anyám… s részben mindenképpen olyan voltam. Elhagytam gyerekeket, belesüllyedtem a saját depressziómba, ahelyett, hogy őket szerettem volna.
Az újabb csók visszabillentett a valóságba. Ott volt a helyem, érezve Aiden ajkainak finom érintését. Kellett ez, hogy kiszökjön belőlem az a hideg valami, ami olyan erővel szorította a lelkemet, hogy azt hittem belepusztulok. Nem engedhettem, hogy tönkre tegye azt, ami boldoggá tesz.
– Én meg tudom, hogy szeretsz. Ahogyan azt is, hogy szeretlek  - suttogtam az ajkaimra amolyan szerelmi vallomásként.– Mindig észreveszem, ha füllentesz, Nyuszi. – Tette hozzá, majd ismét egymáshoz simultunk. Két lépést tettem hátra, így neki ütköztem a konyhapultnak. Ez a kapocs közöttünk csak erősebb lett az évek során. Őrülten vonzott, érezni akartam a belőle áradó melegséget. Kellett, ahhoz, hogy meg tudjak kapaszkodni ebben a pillanatban.
– Megátkoztak… – suttogtam az ajkaira ezúttal én, és az ujjaim a hajából egyenesen az arcára siklottak. Éreztem kicsit a füle kerekségét, az állkapcsa erősségét… Aiden volt a minden, ami életben tartott azután a sok minden után, amit részben tőle is elszenvedtem. Szenvedés. Hiszen még az is túlzott egoizmust lett volna, hogy így nevezzem. Valójában csak ellökött, mert ott ficergett közöttünk az a tizenöt év. Most pedig még is itt voltunk.
– Azt hiszem… – A hang már az enyém volt. A hidegség eltűnt, csak remegtem még egy kicsit. – Öljük meg… akárki is volt… – hunytam le a szememet. Hagytam, hogy még egy adag könny végig táncoljon az arcomon, összekenve Aiden ruháját.
– A pálcám… – dünnyögtem és automatikusan a zsebemhez nyúltam. Reméltem, hogy ott találom a lucfenyőt. Azonnal megéreztem a kecsesre faragott végződést. Ujjaim tökéletesen illetek rá és ahogy kihúztam, szinte magaménak tudtam az erőt, amit valójában enélkül is birtokoltam. – Téged nem sértegethet senki. – Jelentettem ki és elhúzódva Aidentől máris az ajtóra pillantottam.

[2003. október 12..outfit >><< in the endAmikor mi ketten búcsúzunk, a lelkünknek az mindig egy halál.]

2003. október 12..
outfit >><< in the end

Amikor mi ketten búcsúzunk, a lelkünknek az mindig egy halál.

Elő akartam hozni Elliotot, tudtam, hogy ő képes lesz arra, amit nekem is meg kellett volna tennem. ha elég erős lettem volna, akkor nem öltem volna meg őket, és most teljes lenne az életünk. Szerettem volna látni, hogy Elliot kitör az átok kegyetlen homályából, és a tiszta tekintetén kívül a szavai is tisztákká válnak. Büszke akartam rá lenni.
A szavai nem bántottak. Hol volt az én lelkem már attól, hogy ki se mondott szavak maró sebeket hagyjanak utánam? Talán az első pár mondata tényleg fosul esett, egy pillanatra még meg is vágtak, de aztán már nem számított. Nem voltak az ő szavai, attól még, hogy a saját hangján szólalt meg. Tudtam, hogy neki a tudat is sokkal jobban fájt, hogy ezeket mondta. Tudtam, hogy kétségbeesett volt, hogy ki akart abból a bénult zsibbadásból törni, hogy nem akarta ezeket sem, és én csak újra az Elliotomat akartam visszakapni, aki bájos volt és imdádnivaló.
Elliot amúgy sem tudott volna engem sohasem bántani, annál sokkal erősebb volt a kettőnk közötti kapocs. Szaros manó varázslat ide vagy oda, nem érdekelt mit csiribázott itt nekünk öszsevissza, ahhoz, amit éreztem iránta kurvára nem volt köze az ő mágiájának, mert rohadtul nem volt sehol, amikor először találkoztunk és belezuhantunk a tóba. Én abba az érzésbe kapaszkodtam, ahhoz kapcsolódtam, és az adott nekem erőt ahhoz, hogy felkeressem az üres néma hónapok után.
A hosszú csók után, amit egymással váltottunk, éreztem, hogy eltűnt belőle az átok. A teste ura lett, láttam, ahogy a tekintete mélyén kitisztult a köd, és sóhajtottam egyet, miközben elhúzódtunk egymástól, és a háta a pultnak ütközött. Egy kicsit megkönnyebbültem, és végignéztem rajta, miközben elhagyta egy sóhaj az ajkamat. Beletúrtam a hajamba, és közben rohadtul elegem volt, hogy valakinek mindig bele kellett szólnia az életünkbe, hogy azt megkeserítse. Eleget szanvedtünk mind a ketten, rohadtul nem akartam már harcolni, ezekkel az árnyakkal, amik folyamatosan ott húzódtak mögöttünk. Nem akartam, hogy a lányom és a születendő fiam egy kiégett harmincas apát kapjanak tőlem évek múlva, csak mert állandóan harcolt. Rohadtul meg akartam ölni azt, aki ezt tette velem és Elliottal is, de arra is vágytam, hogy inkább csak összebújjunk, gyönyörködjünk a lányunkban és ne történjen kurvára semmi.
– Megátkoztak… – suttogta az ajkaimra az újabb csókunk után én meg csak egy hümmögéssel válaszoltam rá. Nem kellett nagy ész ahhoz, hogy ez ne legyen nyilvánvaló. Lehunytam a szememet, ahogyan végigcirógatta az arcomat, miközben halkan sóhajtottam megint.
– Azt hiszem…  Öljük meg… akárki is volt… – magyarázta én pedig kinyitottam a szememet egy hosszú pislogás után, és belenéztem a csillogó, kissé még könnyes szempárba. Egy részem szeretett volna tényleg utána rohanni, de most nem arra volt szükségünk egyikünknek sem, hogy kirohanjunk a házból, főleg, hogy az is lehet, már rág a környéken sem volt. Zavart a tudata annak, hogy egyáltalán bárki is megtalálta ezt a helyet. A világ végére is mehettünk volna...
– A pálcám… Téged nem sértegethet senki. – magyarázta indulatosan, én pedig ahogy elhúzódott tőlem, én úgy nyúltam a keze után, és húztam vissza, miközben ő az ajtót fürkészte.
- Nyuszi, hagyd. Lehet nincs is sehol, aki ezt tette veled. Le kell védenünk mágiával a házat, nem mászkálhat a környéken senki úgy, hogy mi itt vagyunk, a lányunkkal. A védelmetek most sokkal fontosabb, mint bármi más - magyaráztam és kisimítottam egy tincset ELliot arcából. Nem voltam olyan heves és hirtelen a világnak nekimenő, mégha minden sejtem is a bosszúért kiáltott. Persze, hogy a tudatát is gyűlöltem annak, hogy Elliotot imperio alá vetették, hogy ezzel az átokkal kell állandóan megkeseríteni az életünket, mintha nem szenvedtem volna eleget már tőle.
- De ki fogom deríteni, hogy ki volt az, aki ezt tette veled. És nem fogom életben hagyni, az is biztos - magyaráztam, és újra megcsókoltam. Szerettem volna Kibaszottul békés napokat, miért volt ez olyan rohadtul nagy kérés? Hosszan csókoltam és szenvedélyesen, ki szerettem volna élvezni az ajkainak kissé sós ízét és a puha érintését. Ahogy lassan elhúzódtam, hogy egy kicsit levegőhöz jussak, a tekintetem az üvegajtóra tévedt, aminek a közelében egy ismerős, és rendkívül kellemetlen alak ácsorgott.

◂akkor vége?▸

2003. október 12.

◃aiden▹

i could tear you
apart
if i wanted

style: style of our last moments ║ zene: abyss

Olyan volt, mint egy hideg bilincs, de nem a csuklóimat szorongatta. Ez más volt, valahol mélyebben gyökeredzett, de még a bőröm is libabőrös volt a nyakamon, a lábamon és a karjaimon. Engedd el, ne küzdj! - Szólt rám a hang kegyetlen őszinteséggel, de én igenis küzdöttem. Szükségem volt Aidenre, amíg itt vagyok ebben az életben, ezen a helyen, ebben a testben. Talán fellengzősség kijelenteni, hiszen sosem Aident tartottam életem nagy szerelmének -, mert az Forest volt -, de ő volt a másik felem. Az a nyugalom és hidegség, ami a bennem lángra kapó érzéseket képes volt kiegészíteni. Valamiféle egyensúly állt be közöttünk.
Aiden sóhajára még nem tértem egészen magamhoz. Kellett egy pillanat - míg egyenesen a szemébe néztem -, hogy a zsibbadás eltűnjön az agyamból. A gyomromban valami remegő undor ült meg, attól féltem, elhányom magam, ám mielőtt még öklendezni kezdtem volna, visszanyeltem az érzést. A felismerés szavait engedtem csak kikúszni az ajkaim közül, ahogy Aidennek elmondtam, megátkoztak. Rájött persze. Tudta ő, így mindezt felesleges volt kimondani, de kellett, hogy érezzem, most már saját magam irányítom. A düh szépen lassan rám talált, elemi késztetést éreztem, hogy kirontsak a házból és megöljem, aki ezt tette velem. Már tudtam is, miféle átkokkal esnék neki, hogyan kínoznám, amíg meg nem bánja, hogy megszületett.
Hiába léptem volna ki a házból, Aiden könnyen nyúlt utánam. Visszahúzott, hogy a tekintetem ismét elvesszen a felemás árnyalatú, gyönyörű szemeiben. Ez most aligha volt elég ahhoz, hogy megnyugodjak. Valaki belenyúlt a magánéletembe, a kapcsolatomba, ezért fizetnie kell.
- Nyuszi, hagyd. Lehet nincs is sehol, aki ezt tette veled. Le kell védenünk mágiával a házat, nem mászkálhat a környéken senki úgy, hogy mi itt vagyunk, a lányunkkal. A védelmetek most sokkal fontosabb, mint bármi más - magyarázta és kisimított az arcomból egy tincseit. A csípőnk egymásnak simult, így megint éreztem a kellemes melegségét, mégis azt kívántam, hogy engedjen el kicsit.
- Hogy hagyhatnám? - kérdeztem csendesen, nem szakítottam el tőle a tekintetemet. - El akartak venni tőlem téged. - A hangomban ott volt a felháborodás, de nem hangoskodtam vagy üvöltöztem. Talán csak a tekintetemben izzót a tűz, ám azt csak Aiden láthatta. A kezemben volt még a lucfenyőpálca, erősen szorítottam, mintha attól meghalna az, aki megérdemli.
- De ki fogom deríteni, hogy ki volt az, aki ezt tette veled. És nem fogom életben hagyni, az is biztos - bizonygatta, sőt még oda is hajolt, hogy megcsókolja. Kellemes melegség járta át ismét a még mindig reszkető testemet. Megadtam a vágyaimnak magamat, belebújtam az ölelésébe, hogy ne reszkessek már annyira... de tudtam, ezt nem kéne annyiban hagynom.
- Ezt nem lenne szabad annyiban hagynunk most... - dünnyögtem kissé aléltan. Az ujjaim közül kisiklott a varázspálca. A földön koppanva állt csupán meg, de nem nyúltam utána. Az ujjaimat lefoglalta, hogy Aiden tincseivel játszanak. - Senki sem választhat el tőled... - csak te saját magad. Ezt inkább nem tettem hozzá. Most nem lett volna jó beleveszni a negatív gondolatokba, hiszen még mindig borzalmas hideget éreztem, hiába voltam ősziesen, rétegesen felöltözve. Bele akartam burkolózni ebbe a kellemes, langyos érzésbe, amit Aiden ölelése jelentett.
- Mi lenne, ha megölnék és utána összebújnánk? - kérdeztem kissé rekedten.
 

[2003. október 12..outfit >><< in the endAmikor mi ketten búcsúzunk, a lelkünknek az mindig egy halál.]

2003. október 12..
outfit >><< in the end

Amikor mi ketten búcsúzunk, a lelkünknek az mindig egy halál.

Az embernek megvoltak a maga keresztjei, amiket kénytelen volt végig cipelni egész élete során. Ezek lehettek nehezek vagy könnyűek, attól függően, hogy miket szánt neki a sors. Az enyém nehéz volt, de nem panaszkodtam, a panaszkodás olyan luxus volt, mint a felelőtlenség, egyszerűen nem engedhette meg magának az ember. Érezhettem magam nyomorultul, mert arra vígaszt úgysem tudott nyújtani senki, hiába vártam megoldást, néha magától az élettől is. Semmi nem volt ingyen és semmi nem volt egyszerű. Ha az volt a jussom, hogy csendben szenvedjek, elhordva a hátamon a többieket, és a saját múltam keresztjét, hát megtettem. Nem számított, ebben a történetben én nem számítottam. Csak a családom számított, azok, akik hozzám közel álltak. Az én sorsom ez volt és még csak nem is éreztem úgy, hogy ez képes lett volna megtörni.
Csak annyit tehettem, hogy segítettem és támasz voltam. Bár Elliot volt az én támaszom, és a közeláben a maradék világom még stabil tudott maradni, ami elhalt bennem, azt már nem lehetett megmenteni, csak éreztem az ürességet, a hiányt. Hiszen ha az ember elvett egy másik életet, vele szállt a lekének egy darabja is, nem? Főleg ha a családtagjai voltak. Igyekeztem ezt elnyomni, mélyen, hogy még csak ne is lássák rajtam. Szerettem én is előre tekinteni, kimutatni, hogy nem fájt már úgy, hogy éltem, és imádtam. Mert tényleg imádtam, hogy volt férjem, volt egy gyermekem. Hogy az öcsém és az anyám is folytatta az életét. Mondhatni ki lett egyenlítve  azsámla, meglett újra az egyensúly, nem? Csak néha voltak nehéz gondolataim, azok is csendesek, szinte nem is hallotta meg senki.
Csak akkor szakadtak fel ezek a sebek jpbban, amikor valamilyen módon visszaköszönt nekem a múlt. Akár egy átok képében. Akár egy impreio képében. Szar volt szembesülni azzal, mit szenvedett ELliot, és nem tehettem mást, mint hogy rábíztam magunkat a kettőnk között forrón feszülő erős kapocsra. Emiben nem rengett meg a hitem. Vajon az apám is ezt tette? Nem tudom. Nem láttam, és nem emlékeztem semmire. De az a múlt volt. Elliot meg erősebb volt, mint én, bármikor is. Szinte Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor kiszakadt az átokból. Szinte kő esett le a szívemről. Szenvedtem, mint ELliot, és még csak nem is én kaptam be azt a kurva átkot.
Láttam, hogy fellobbant benne  adüh, majdnem úgy éreztem át, mint ahogy az öcsémből áradó heves érzéseket. De nem mehetett most el, azzal nem értünk volna el semmit. Talán még rosszabb is lehetett volna abból, ha ahygom elmenni. Én is akkor vele tartottam volna, de Rosie-t nem hagyhattuk magára. A bosszúra nem mehetett rá senki élete a családban. Nem. Többé már nem.
- Hogy hagyhatnám? El akartak venni tőlem téged -pillantott az én szemembe, de én azzal az elbaszott, nyomorék pillantásommal is csak azt üzentem neki, hogy ne. Most ne. Most nem tehettük meg. Nem volt értelme, vakon belefutni a világa üldözni valakit, aki talán már itt sem volt. Rápillantottam a kezében szorított pálcára is, de láthatta rajtam, a tüzön keresztül is, hogy ezt most nem engedtem.
Válaszoltam hát, és még meg is csókoltam, lágyan, hosszan, kellemesen. Tudtam, hogyan billentsem ki. És igzaából én nem is vágytam most másra, csak az ajkai közelségére. Meg az illatára, és a hajának lágy, puha tapintására. A csók közben hallottam, ahogy kicsúszott az ujjai közül a pálca, és halkan koppant a konyhapadlón.
- Ezt nem lenne szabad annyiban hagynunk most... - mormolta, én meg csak belebújtam jobban a cirógatásába, szerettem, amikor a hajamat túrta, még ha sosem mondtam is ki. - Senki sem választhat el tőled... - sóhajtotta, de én újra csak megcsókoltam és hagytam, hogy testünk között egyre szűnjön a távolság.
- Sok mindnet nem lenne szabad, de az minket hol érdekelt, Nyuszi? - tettem fel a költői kérdést, és nem is váltam el az ajkaitól, csak egy kicsit később, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Mi lenne, ha megölnék és utána összebújnánk? - kérdezte, de én már erre egészen felhorkantottam, mintha csak kiröhögtem volna. Megráztam a fejemet és a karommal átkaroltam a derekát és a kezemet egy kicsit lejjebb csúsztattam a fenekére is, hogy érezze, menynire akarom, és hogy most mit is akarok igazán.
- Egy gyilkosságot elém akarsz helyezni? Na de nyuszi, még a végén megsértődöm. Nekem jobb ötletem van - dünynögtem enyhén megjátszott sértett hangon, és aztán, ha hagyta magát a karjaimba vettem, és forró csókokkal ellátva megindultam vele a hálószobánk felé, messze a konyhától, messze az átkoktól, messze a múlttól, messze mindenhol, ahol csak Elliot volt és én, mi ketten, a világon kívül egy hosszú-hosszú pillanatban

◂akkor vége?▸

2003. október 12.

◃aiden▹

i could tear you
apart
if i wanted

style: style of our last moments ║ zene: abyss

Olyan volt kimászni az átokból, mikor mély álomból kelti az ember egy vödör hideg vízzel. Egyszerre volt megrázó, mégis annyira éles lett a kép, annyira valóságos, mint talán még a legjózanabb állapotomban sem. A düh pedig, megkapaszkodva ebben a túlzott józanságban, egész egyszerűen ki akart szakítani az otthoni békéből, hogy máris bosszút álljak kettőnkért. Aiden nem csupán egy esély volt nekem arra, hogy új életet kezdjek s elfelejtsem a sebeket. Azokat a nagyon régi sebeket, amik már csak hegként borították a belsőmet. De nem akartam már Natra emlékezni, elengedtem őt, a gyerekeinket, az én életem új mederben csordogált. Ezt az új medret pedig ha kellett, hát erőszakkal védtem meg.
A csók megnyugtatott. Kicsit lecsillapított, hiába tomboltak bennem a korábbi érzések. Aiden ajkai egészen érdekes hatással voltak rám. A nedvességük, a puhaságuk valahogy olyan végtelen kellemességgel találtak rám. Szerettem ezt a lágy érzést és remegősen forrtam bele a karjaiba, hagyva, hogy ott simítson, ahol csak szeretne. az én ujjaim is belevesztek a tincsei közé, kedvesen érintették az arcát.
- Sok mindnet nem lenne szabad, de az minket hol érdekelt, Nyuszi? - vált el végül a csóktól. Megint belevesztünk egymás tekintetétbe... tudtam, hogy mit akar. Most éppen birtokolni, ahelyett, hogy hagyott volna kisétálni a támadónk után.
- Engem néha igen... például most - mondtam halkan. Kicsit elaléltam a túlzott csókok hatásától. Aiden pontosan tudta mit tesz velem. Azért megpróbáltam komoly lenni, visszatérni arra, amit tenni kell, de ő csak felhorkantott, mintha viccesnek találná a próbálkozásomat. Tudhatta volna persze, hogy én tényleg képes lennék kimenni, neki rontani annak, aki megátkozott - habár addigra biztosan elmenekült.
Aiden nem engedett. A tenyere melegen siklott le a fenekemre. Az ujjai kellemes játékából pontosan tudtam, hogy őt már rég nem a bosszú foglalkoztatja. Az, amit sejtettem. Akart. Engem akart.
- Egy gyilkosságot elém akarsz helyezni? Na de nyuszi, még a végén megsértődöm. Nekem jobb ötletem van - közölte sértett hangon. Esélyem sem volt válaszolni, mert azonnal megcsókolt és már emelt is fel a karjaiba úgy, hogy éppen csak át tudtam őt kulcsolni, nehogy elejtsen. Már meg is indult velem, szinte vakon a háló felé. Az ajkaink újra és újra találkoztak, ebben a forró táncban. Aiden csak érezni akarta, hogy az övé vagyok.
Az emeletre érve, feltűrtam rajta garbót, hogy kitapintsam az izmait. Eddigre már persze kikászálódtam az öléből, hogy a saját lábamon álljak. Ujjaim a hasán szántottak végig, az imádott hullámforma tetováláson simítva végig.  Ez volt az első olyan dolog, amire rájöttem, hogy szereti. Ha a hasát pusziltam vagy simogattam, így most is kissé lehajoltam, hogy az ajkaimmal illessem a tetoválással ellátott bőrrészt. Aztán kicsit hátrébb húzódtam.
- Na mutasd meg, miért is nem mehettem el megölni azt a valakit... - léptem hátrébb. Egészen elhátráltam az ágyig, majd lehuppanva rá végig néztem Aidenen. Le sem tagadhatta az állapotát, így beharapva az ajkaimat, sóhajtottam egyet. 
A mámor határozottan kezdett rajtam is eluralkodni, ám még ott motoszkált minden gondolatom mögött a felismerés ténye: valaki szét akart választani minket. Azt pedig mindketten tudtuk, hogy ez apámnak az érdekében állna egyedül. Nat nem tenné ezt, sem más, aki le akart velem valaha feküdni. Alexej pedig nem süllyedne ennyire le. De akkor ki? Csak ő lehetett.
A meggyőződésem ellenére most mégis próbáltam félresodorni ezt a gondolatot. Aiden szándékosan hozott ide fel... én pedig hagyni akartam neki, hogy elcsábítson. Kirohanni úgyis késő lett volna már.

[2003. október 12..outfit >><< in the endAmikor mi ketten búcsúzunk, a lelkünknek az mindig egy halál.18+]

2003. október 12..
outfit >><< in the end

Amikor mi ketten búcsúzunk, a lelkünknek az mindig egy halál.

18+

Nem akartam még egyszer átélni az imperio hatását, nem akartam még egyszer azt, hogy az az átok, ami tönkretette  a családomat, tönkretett mindent, az újra és újra betörjön az életembe, amit már megosztottam másokkal is. ELliottal, Rosie-val és a többiekkel. Nem akartam, hogy még egyszer elvegye tőlem a családomat és biztos voltam benne, hogy ezt nem fogom büntetlenül hagyni, akárki is tette ezt, akárki is furakodott ide be. Nem volt nehéz összerakni a képet, vagy kitalálni, kinek voltunk még most is szálka a szemében. De most nem akartam ezzel foglalkozni, vagy kiengedni a karjaim közül Elliotot. Nem hagyhattam kiszaladni, a semmi közepére, hogy aztán vagy megtalálja vagy nem azt, aki arra akarta kényszeríteni, hogy hagyjon el engem.
Így húztam oda magamhoz, forrón csókolva, hogy ne menjen el, és hagyjon itt. Túl sok embert vesztettem el, és nem akartam még egyszer azokon keresztülvergődni. De azt hiszem ebben ELliot is ugyan úgy érzett. Pillérek voltunk egymásnak, támasz és egy biztos pont az életben, akihez visszatérhettünk, még akkor is, ha minden más elveszett. talán egy túl szentimentális gondolat volt, hiszen volt anyám, volt egy öcsém, de valahogy Elliotban leltem meg a békét, amire még csak álmodni se mertem volna. Nem hagyhattam, hogy ezt elvegyék tőlem, tőlünk, a lányunktól.
Simítottuk és csókoltuk egymást, mintha attól függöt volna az életünk. De most semmi pénzért sem akartam kiengedni a kezeim közül, mert abban is biztos voltam, hogy aki ezt tette vele, az már régen messze járt innen, mintha csak egy tett helyszínét hagyta volna a háta mögött. Gyűlöltem, hogy itt is megtaláltak, és éppen ezért akartam inkább csak beleveszni a csókokba és az érintésekbe. Holnap talán bosszút állunk, de ma csak a közelemben akarom tartani.
- Engem néha igen... például most - dünnyögte Elliot, de tudtam, hogy már tökéletesen el volt tőlel alélva. Szerettem így látni, mert elbűvölő is voltam, de a szeme csillogását még annál is jobban szerettem, ahogy rámpillantott. Csak megráztam a fejemet, és nem is válaszoltam, közelebb vontam még szenvedélyesebben, és megindultam vele a hálószobánk felé.
A szobánkban letettem ELliotot, és hagytam neki, hogy végigsimítson a bőrömön, miközben felgyűrte rajtam a felsőmet, amit én azzal a lendülettel le is vettem magamról. Lehunyt szemmel élveztem ahogyan az ujjai a hasamat simították végig a tetoválásom környékén, aztán a csókjai után és még fel is sóhajtottam. Elég látványosan kívántam már ahhoz, hogy a nadrágom is kisebb legyen, és szinte le akartam cibálni ELliotról a ruháját. Túlságosan hevesen hatottak rám az érintései, pedig még mindig én irányítottam a kettőnk táncát.
- Na mutasd meg, miért is nem mehettem el megölni azt a valakit... - dünnyögte, mire én teljesen ledobtam magamról mindent, és odaléptem hozzá, hogy az ágyra dőljünk mind a ketten.
- Ki se fogsz utána kelni az ágyból, Nyuszi - súgtam a szavakat a fülébe.
Láttam a szemében azokat a csillanásokat, biztos voltam benne, hogy ő is arra gondolt, mint én, hogy aki közénk állt megint, azt nagyon is jól ismertük, és még egy élettel is tartozott nekünk. De nem akartam, hogy ezek a gondok magukkal rántsák. El akartam vinni őt abból a mocsárból, amibe süllyedni készült, így forró gyengédséggel csókoltam végig a testét és cirógattam, hogy teljesen el tudjon lazulni.
Hevesen és forrón olvadtam össze vele, miközben éreztem a finom, kókuszos illatát a hajából áradni, és ahogy egyre jobban mozdultam, úgy csókoltam mélyebben és szenvedélyesebben, néha fel-fel sóhajtva. Egészen remegős volt végre eggyé válni vele, és ahogy beletúrtam a hajába és csókoltam az ajkait, úgy éreztem én is egyre közelebb kerülök ahhoz a reszketeg forró érzéshez, ami lassan az egész testemet elöntötte, és teljesen megadtam Elliotnak magam.
Sóhajtva feküdtem mellé, miközben lassan elmúlt a reszketést a testemben, és egy cigi után nyúltam, amit meg is gyújtottam. A füst lassan szállt fel az ajkaim közül, miközben közelebb vontam magam ELliotot is.
- Szeretlek - suttogtam, és egy finom hamuízű csókot leheltem rá. - Senki se tehet veled ilyet, soha többé. Vigyázni fogok rád meg a lányunkra.

◂akkor vége?▸

2003. október 12.

◃aiden▹

i could tear you
apart
if i wanted

style: style of our last moments ║ zene: abyss

18+

A szobánkba érve, mintha már a levegő is bizseregni kezdett volna körülöttünk. A forróság kézzel tapintható volt, ahogy Aiden vágyainak kellemes, kemény domborulata is, amitől csak még inkább érezni akartam őt az ujjaim alatt. Az ágyon eldőlve ő is rám feküdt. Így a forróság még inkább szétterült a bennem.
-  Ki se fogsz utána kelni az ágyból, Nyuszi - súgta a fülembe Aiden. A lehelete izgatóan simított végig a bőrömön... már két éve ismerem, két éve kap meg, amikor csak akar, mégis meg tudott őrjíteni ilyen apróságokkal is. A lábaim közé tudott férkőzni, mert úgy helyezkedtem, hogy minden porcikánk tökéletesen egymáshoz simuljanak.
- Most rettegek Muci... - dünnyögtem, kissé aléltan a közelségétől. Add meg neki magad, O'Mara... nézd mennyivel erősebb nálad... A hang kegyetlenül dünnyögött bennem. Eddig el akarta űzni Aident, most viszont, mintha ugyan abban a vágyban forrna, mint én magam. Nem csoda, a részem volt, a belsőm sötét oldala.Nem voltak önálló érzései.
Aiden ajkainak érintése olyan volt, mint egy kötél, amibe meg tudtam kapaszkodni. Az elmém ezt a pillanatot ragadta meg, a korábbi sötétség szinte nem is létezett... csak mint valami álom, ami nem is volt soha a valóság. Minden apró csók helye forróvá vált. A testem bizseregve követelt, hogy jobban simítson, jobban érezzem őt. Még meg is emelkedtem kicsit csípőből, arra várva, hogy az övé legyek.
A testünk összeolvadt és minden hevesebb és szenvedélyesebb lett. A csókok mélyebbé váltak, Aiden mozdulatai pedig erőteljesebbek. Hagytam, hogy kicsit lenyomja a kezem a matracba, csak mozogtam vele együtt még hangosabban nyögve minden mozdulatra. Minden tagom remegősebbé vált, az elmém nem tudott többé elszakadni sem attól a pillanattól. Aztán jött az a kellemes, mégis robbanásszerű forróság, amikor megéreztem magamban Aident gyönyörét. Apró nyögés szaladt ki az ajkaimon... aztán csak a megkönnyebbülés érzés és az izzadtság kettőse maradt.
- Szeretlek - mondta Aiden, ahogy a dohányillat megtöltötte a szobát. A füst pedig szépen táncolt a plafon felé. - Senki se tehet veled ilyet, soha többé. Vigyázni fogok rád meg a lányunkra.
Megható volt a vallomása, valójában igaza is lett volna... de mindketten férfiak voltunk, territoriális típusok. Ahogy ő óvni akart engem, én úgy akartam óvni őt.
- Együtt vigyázunk a családunkra. - Egyeztem bele ebben a formában. Nem volt ez vita tárgya. Aiden, én és Rosie egyetlen egység voltunk, Lulu körül legalább ott vannak azok a furcsa tanárok, talán valamelyik meg is tudja óvni. Ha más nem, odamegyek és lekaszabolok mindent. Ezt a családot meg kellett védenem. Mindenáron.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

Nosztalgia 2. Fejezet

2004.02.04

Outgoing oufit - If I once I go out



Elliot

Előzmények

El se hiszem. Azért jöttem, hogy megbeszéljük azt, ami történt, vagy legalábbis azokat a kellemetlen családi vacsorákat, amikor szótlanul ültünk egymással szemben elfeledtessük. Erre tessék. El is veretem magam és ráadásul azt se tudom mondani, hogy áldozat vagyok, mert én szóltam be a zenéjük miatt. A fenébe is, megint én voltam a hibás, megint jól elszúrtam mindent és hiába vagyok idősebb Elliotnál, megint alárendeltem magam az erejének. Bezzeg ő milyen jól verekedett, szinte majdnem legyőzte azt a drabális zenei művész fickót. Én meg? Rohangáltam a másik kettő elől, még csak meg sem izzasztottam őket, az egyetlen ütést amit kapott, azt is Elliot vitte be nekik. Na jó, rúgást, de ezek után már semmiben sem vagyok biztos.
- Sosem vettem volna észre. – nevetett, mikor megjegyeztem neki, hogy nem szokásom a fizikai erőszak, mindig kerültem az ilyesmit, általában megoldottam bűbájjal vagy otthagytam a dolgot. Ízléstelen dolognak tartottam, mi értelme ennek? Hát hogy nézünk ki? Elszakadt a ruhám, eltört az orrom, fáj a derekam és a bordám.
- De Devess ki, te o’csóbban begúsztad – dörmögtem neki még mindig sajgó orral, ahogy rámutattam az arcán rendetlenkedő kis duzzanatra. Nem csoda, menő a srác, öltözhetek stílusosan, nézhetek ki jól, lehet annyi csajom, amennyit akarok, nem leszek képes így megvédeni magam, miközben olyan fájdalmakat élek át a lábam miatt, mint ő.
- Tudod mit Vincent, legközelebb megmutatom, hogyan kell beverni valakinek az orrát.  – Még mit nem, ebből pont elég volt ennyi. Válaszul csak megrázom a fejem. - Most viszont jobb lesz, ha szerzek magunknak valami erőset a fájdalomcsillapításra, mert ezzel a bűzrúddal sokra nem mész, azon kívül, hogy még inkább nem kapsz levegőt és még görényszagod is lesz. – ebben igaza volt, de hát szükségem volt rá, ez után voltam csak igazán stresszes, hát megvertek Merlinre, hogyne húztam volna fel magam ezen. Nem hiszem, hogy ez nála mindennapos eset lenne, de mégis úgy viselkedik, mintha ennek az estének pont így kellett volna zárulnia, mintha egyenesen így tervezte volna. Végül ő is felállt a segítségemmel és pont úgy csapott bele a tenyerembe, mintha jó kedve lenne. Lehet ez megfelelt neki, mint kárpótlás a lábával történtekért? Az erdőben gyengének láttam és most ő érzi magát nyeregben, amiért ilyen gyengének bizonyultam az öklözésben és ezzel talán kvittek vagyunk? Az is lehet mondjuk, hogy csak jól érezte magát.
- Amúgy is te fizettél volna. – válaszolt, ahogy elindultunk, mire én megrántottam a vállaimat. – Gyobb lett vó’na, mint egy krubli orr. – válaszoltam még mindig könnyekkel küszködve, de az igazát bizonyítva elhajítottam a cigimet és mérgesen rátapostam. Az orrom még mindig úgy sípolt, mintha egy kviddics meccset indított volna el a bíró, csoda, hogy a környék kutyái nem rohantak ide hozzám.
- De az orrodat tényleg el kell látni, ha nem akarsz szar képet a társkereső hirdetésedhez. – mondta még mindig jókedélyűen, mire én csak összehúztam a szemöldököm felé. – Azt hitteb avval csag viccelsz. – válaszoltam neki még mindig kóvályogva, bár nem tudtam eldönteni, hogy a verés okozta a bizonytalan közlekedést vagy az ital ért végre célt. Akármelyik is, nem volt annyira kínzó, mint az orrom okozta szenvedés. 
- Menjünk hozzánk. A Manó házába. Van otthon néhány bájitalom. – válaszul csak bólintottam. Amennyire ismerem az orrtörés okozta mellékhatásokat, talán most kezdhet a szemem alja belilulni, bár ez személyfüggő, mindegy is, minél durvább szert ad Elliot, annál jobb, át akarom aludni az egész hetet, hogy elfeledjem ezt a borzalmat.
- Köszönöb. – mondtam neki, majd megfogtam a kezét és egy szempillantás alatt a konyhában teremtünk. Meginogtam az ugrástól és a rosszulléttől és a konyhaasztalnál lévő egyik székbe kapaszkodtam meg. Szép lett volna, ha még leverek valamit, jó zárása lenne az estének.
- Jól vagyog. – emeltem fel a kezem, ahogy az egyensúlyom megtaláltam, majd egy zsebkendőt vettem elő a zsebemből és az orromhoz emeltem, hogy ne vérezze itt össze semmit. Mindig olyan szép rend volt Elliotéknál, nem akartam semmit sem bemocskolni. Ilyen egy családi fészek. Tiszta, kellemes. Itt érzem igazán otthon magam.