sose volt másik szörnyeteg

[Glenhull]

Glenhull

Foglyul ejt a test, a hús, pánikolsz, megvadulsz.

[2003. október 25.outfit >><< ironÉn a Halál rokona vagyok]

2003. október 25.
outfit >><< iron

Én a Halál rokona vagyok

Elliottal főzni majdnem ugyan olyan veszélyes volt, mint az anyámmal. Nem is értettem, hogyan nem haltam még meg mellettük ételmérgezésben, vagy ilyesmikben. Igazából én se voltam ügyes a konyhában, ez a Benjamin és az apám asztala volt. Mármint a főzés. Az volt az ő kis rituáléjuk, és akkor még a konyha is megmaradt. Rohadtul szar volt elképzelni az öcsémet, hogy az apám nélkül tevékenykedett a konyhában. Valahogy azt sose csinálták egyedül, Benjamin mindig körülötte somfordált, és még azt a vacak szakácskönyvét is írta, mit rendre-módra mindenki összefirkált. Szóval az öcsém a konyhában egyedül úgy festett, mint egy ember, akinek hiányzott a másik fele, vagy egy lőtt sebű állat. Örültem, hogy Esther mellette ez már nem így volt. Mégis. Ott volt bennem az az kihúzhattalan tüske, hogy én tettem ezt velük. Velünk. Én suttogtam ki a halálos szavakat, amik darabokra szaggatták a családomat. Talán már nem gyötrődtem ezen minden nap, és talán már tükörbe tudtam nézni úgy, mint régen, de az a heg bennem volt. A gyilkosságok tényén nem változtatott az, hogy impero hatása alatt álltam. Az ölés miatt még csak részvétet sem érdemeltem. És Elliot mégis otthont adott nekem. Én meg figyeltem, ahogy szépen lassan a családom haláltól szaggatott darabjai újra összeálltak. Nem teljes egésszé. Az már sosem lehetett, de mégis éltek. Éltünk. Tovább, miattuk és értük is.
Szóval, amíg a Hamutaróban laktunk, gyakran éltünk Benjamin kajáin, ha nem mentünk éppen el egy kellemes és rendkívül nívós ötcsillagos étterembe. De itt nem volt ilyen lehetőség, és mégsem mehettünk állandóan el Londonba a kandallóval, ha már Elliot miatt költöztem ide vele, hogy a családja közelében legyen. Igazából tudtam, hogy erre volt szüksége, hogy a testéhez közel érezze a természetet, a hülye birkáknak az elviselhetetlen bűzét és a trágyaszagot. Nem zárhattam be, nem vehettem el belőle azt, aki igazából volt. Tudtam, hogy szerette a csillogó tárgyakat az ékköveket a Guccit, mindent ami szép volt, de ő ide tartozott, míg én inkább az aranyvérű társaságba, és az alvilág mélyére. Fekete aranyból voltam, úgy születtem, de Elliot más volt. És neki is joga volt a szerettei közelében lenni. Az apjával, mármint Deannel, egyre jobb volt a kapcsolata, és ezt nem vehettem el ezt tőle. Én már sosem fogok tudni az apámmal szembenézni, nem fogok tudni azokért a dolgokét bocsánatot kérni, amiket a fejéhez vágtam, sem a gyűlölködő, lázadó kamaszos tekintetemért. Se azért, mert megöltem. Ez őrjítő volt. És nem akartam, hogy Elliotnak is az üres, csendben hagyott szavak jussanak.
Felsóhajtottam, miközben, sajgott az alkarom. Nem volt olyan őrült nagy a fájdalom, egésze elviseltem ennél szarabb sérüléseket is. Az öcsém persze más volt, ő a fájdalomtól félt, és mégis mit csinált az a hülye? Persze, hogy kviddoicsezett, és ha túltengtek benne a hormonok, még a többiek elől is felfogta a gurkót. FElsóhajtottam, és inkább csak felcaplattam az őszbe burkolt kis falu rendelője felé, ahol Vinnie lakott, bár hívhattam volna ennyi erővel Micimackónak is. Elliot veszélyes főzés közben, de nála is veszélyesebb volt a kaja, amit alkotott. Azt mondta, hogy csípős, hát nem hittem volna, hogy amíg hátat fordított nekem, a kaja tényleg belém fog csípni. És most ezzel a szép kis sebbel tartottam az unokatesója felé.
A talpam alatt zizegtek a levelek, ahogy lépkedtem, és elégedetten sóhajtottam, miközben elszívtam az utolsó slukkot is a cigimből. Szerettem az őszt, volt benne valami elmondhatatlanul gyönyörű és fenséges. A természet méltóságteljesen vonult mély álomba, és várták az újrakezdést. A kis rendelő sem volt olyan rottyon, mint amilyenre számítottam, úgyhogy már jól indult, hogy nem fogok kapni bélfertőzést, ha csak ránézek a kilincsre.
- Pooh-hoz jöttem - léptem be, és magam is jót derültem a Micimackós szellemességemen. De ha már Danielt Big Rednek hívtam, neki is járt már egy röhejes becenév.

Újabb nap a paradicsomban
2003.10.25

Work Outfit<----->Glenhull simphony

+16

Az ősz ezen szakaszában gyönyörű a rendelő és annak környéke. Sárga és vörös színben úszik a kis klinikát körbeölelő park, külön kérésemre pedig nem söprik, tehát úgy ragad hozzá az út széléhez a szirvárvány színekben pompázó levelek hada, mintha rózsakővel lenne kirakva. Persze már van egy pont, amikor a háztáji megunja és eltakarítja a terepet, olyankor én az ablakomból nézem azt az undok hóhért, aki szerintem egy kicsit élvezi is, hogy fájdalmat okozhat nekem a gyermekkorom eltiprásával. Túlzok, talán, de egy évben egyszer van lehetőség ilyen gyönyörű látványban, akkor is talán egy-két hónapig, már, ha nem lenne ez a tuskó udvarosunk.
Én magam, mint mindig most is az orvoslás igen csak ügyes-bajos dolgaival voltam elfoglalva, éppen egy hölgy volt benn nálam, izgatott volt, de hát ki ne lenne az, ha az orvosi székben kellene ücsörögnie, mialatt egy medimágus kotorászik a lábai között. Nem minden esetben kellemes dolog, de meg kell tenni azt, amit a kötelesség megkövetel, az orvos ott segít, ahol tud. Talán ő az utolsó mára, akit megvizsgálok, persze alaposabban, mint kellene, fő a biztonság, még se mehet ki innen anélkül, hogy nem lenne elégedett. Az ajtó zárva, így már a rendelés lejárta után természetesen senki nem jöhet be, nem is nagyon szoktak már ilyenkor érkezni, tehát nyugodtan foglalkozhatok a jelenlegi problémás kuncsaftommal, aki úgy tűnik kicsit csikis, nem meglepő, hüvös van már kicsit, minden érintésem jégcsapként üdvözölheti a fiatal leányzó belső combjait.
Nem rég jöttem haza és az utam során több napi pihenőt ígértem magamnak, ehhez mérten már másnap bevágódtam a rendelőmbe, elzavarva a helyettesemet pihenni, látogassa meg a családját, vagy a nyavaja tudja, nem igen figyeltem oda rá, mikor az ismerettségeiről beszélt. Persze, mosolyogva bólogattam, igen csak keserű dolognak tartom azt, hogy nem mondhatjuk el őszintén, ha nem tetszik vagy nem érdekel valami. Az lenne igazán illendő. Boldog kapcsolatokban élnénk, mi, varázslók és boszorkányok.
Az őszinteség egyébként egy tanulmány szerint még egészséges is, mert nem nyeljük le és terheljük le a hazugságokkal szervezetünket. Gondoljunk bele abba, hogy elvállalunk egy meghívást egy olyan bulira, ahova semmi kedvünk elmenni, egy olyan emberrel, akit a hátunk közepére sem kívánunk. Na bumm, anyád vagy a feleséged mégis rábeszél, hogy már pedig a rokonod, barátod, szomszédod, kollegád, főnököd, menj. Végig szarul fogod magad érezni, ahelyett, hogy otthon maradnál és egy pohár forró csoki mellett vernéd a… na szóval ennyi. Gyűjtöd magadban a szart és ez jó, mert a társadalom ezt várja el, az emberi normák elvárják a helyes viselkedést és közben betegítik magukat, egyre rosszabbul vannak. Például, ha sokat makacskodunk rengeteget fog fájni a nyakunk, vagy a ki nem mondott szónak torokfájás lehet a vége. Mennyire hihetetlen, hogy reagál az emberi test arra, mit teszünk és mondunk, de még arra is, mit érzünk. Amit teszünk, az jó a társadalomnak és a környezetünknek, de nem jó a testünknek, sem a közérzetünknek. Hihetetlen, de igaz. Én is éppen egy fontos vizsgálat közepén vagyok, amikor arra leszek figyelmes, hogy nyílik a rendelő ajtaja. Sarah nem zárta be az ajtót és nem akasztotta ki a zárva feliratot. A titkárnőm itt fekszik a rendelőasztalomon széttárt lábakkal, ráadásul a kedves kviddics csapatom emblémájával a bugyiján és valaki rám töri az ajtót. Mekkora fájdalmat viselnék én el most, ha nem adhatnám ki a haragomat az illetőnek, ha nem mondanám el neki, hogy ma korábban zártunk, mert hát nekünk is kell a pihenő és hogy hiába barát vagy rokon vagy régi ismerős, éppen másban lettem volna benne ahelyett, hogy a problémájával is foglalkoznék. Minden ember élete fontos. Persze. Hogyne.
- Pooh-hoz jöttem – lépett be végül az ajtón az említett alak, mire én magam felsóhajtottam, majd mint, ha mi sem történt volna felegyenesedtem a titkárnőm lábai közül.
- Jajj, Mr. O’Mara, sajnálom. Elfelejtettem bezárni. – ugrott fel a vizsgáló asztalról hirtelen, arcán olyan mennyiségű pirossággal, és zavarodottsággal, mintha most lépett volna ki a forró zuhanyzó alól. - Kérem uram! Zárva vagyunk. – magyarázkodott, amikor megláttam, ki is volt az, aki belépett az ajtón. Aiden J. Fraser. Éreztem hogy a nyakamban egy nyilalás jelez, kellemetlenül megfeszült a torkom, krehácsolni próbáltam, majd megmutatva, hogy kellene viselkednie a varázslói és emberi társadalomnak egyaránt, mosolyra húztam a számat és széttártam karjaimat.
- Ne aggódjon Sarah, ezt az embert bármikor szívesen látom. – emeltem fel ripacs módjára a hangom, majd éreztem ahogy megfeszülnek az izmok a nyakamban. Odanyúltam, kicsit megmozgattam, úgy fordultam oda Sarah irányába, mintha már minden a legnagyobb rendben lenne.
- Menjen haza kérem és pihenjen. Nehéz napunk volt ma. Majd én bezárok. – mosolyogtam engedékenyen, majd jobb kezemet a vállára tettem, próbálván érzékeltetni vele a törődés teljes mivoltját.
- Mi járatban Aiden?! Hogy vagy?! – léptem a rendelőszoba mosdókagylójához, majd kezet mostam, mielőtt odaléptem volna Elliot unokaöcsém kedveséhez, mégis csak méltón kell őt fogadnom, teljesen elfeledve azt a tényt, hogy egy Mugli író által kreált mesefigurához hasonlított az előbb. Igen, én is olvastam. 

[2003. október 25.outfit >><< ironÉn a Halál rokona vagyok]

2003. október 25.
outfit >><< iron

Én a Halál rokona vagyok

Az ősz olyanná tette a tájat, mintha az ember egy Siskin festményben sétált volna. Elevenné váltak az elhalt levelek az utcán, a járdára tapadva, vagy pedig beleolvadva a tájba. A világ aludni tért, hogy megfáradt teste egy kis időre megpihenjen. Bárcsak az ember is kaphatna esélyt a feltámadásra. Egy kicsit megcsavarodott a szívem, ahogy erre gondoltam. Elképzeltem, milyen lenne, ha a húgom szőke, hullámos hajkoronájával végigrohanna a színes levelű fák alatt, miközben hullanak rá a vörösaranyban izzó falevelek. Chrissie már nem élhetett meg több őszt, ahogyan az apám sem. Néha úgy éreztem az élet büntetésből hagyott engem hátra, amiért nem haltam meg azután sem, hogy az öcsém elé vetettem magam egy átok elől. Persze ELliot mellett nem gondoltam erre gyakran. Nem akartam, hogy lássa bennem, azt, ahogy kettétép még néha a bánat. Nem akartam, hogy a lányom érezze bennem azt a végtelen mélyre nyúló sötét szomorúságot, ami bennem élt. Tovább kellett élnem, mert a családom támaszává váltam. Nem csak az anyámnak, az öcsémnek, hanem Elliotnak is. úgyhogy büszkén kellett tovább haladnom. Egyenes háttal.
Még akkor is, ha egy kaja harapása volt a karomon. Ez valahogy rohadtul gázul nézett ki, és mégsem akartam ezzel egészen Danielig rohanni, hogy az meg kegyetlenül köszörülje rajtam kárörvendően a torkát. Büszke ember voltam, és inkább egy távolabbi rokont választottam, mert én ilyen tudatos vagyok.
Ahogy beléptem az ajtón, mert hát nyitva volt, akkor csak nem történik semmi megrázó mögötte. Csakhogy történt. Ahogy benyitottam a rendelőbe, még elcsíptem a tekintetemmel, ahogy Vincent O'Mara fél tetsét elnyelte egy nő lába. Felvontam a szemöldökömet és azzal a lendülettel fordultam is meg, teljesen diszkréten, miközben a csaj felpattant, és magyarázkodni kezdett.
- Jajj, Mr. O’Mara, sajnálom. Elfelejtettem bezárni.  Kérem uram! Zárva vagyunk - magyarázta én meg csak hümmögtem egyet. Nem voltak zárva, egyértelműen nem, ki volt az a megszállott munkamániás, aki zárás után is dolgozott még?
- És én mégis itt vagyok - válaszoltam kissé szemtelenül, célozva arra, hogy amúgy bárki benyithatott volna, de még nem fordultam meg, nem akartam mégjobban megrázni magam, a kelleténél.
- Ne aggódjon Sarah, ezt az embert bármikor szívesen látom - emelte fel a hangját nevetségesen Vincent, így még jobban emlékeztetett Micimackóra. Odafordultam és láttam, ahogy a nyakát massízrozgatta. Vajon mennyi ideig bújkálhatott a nő lábai között, hogy így elgémberedett a nyaka? Csak felvontam a szemöldökömet, aztán csak egy bájos vigyorra húztam a számat.
- Megtisztelő, hogy engem minden O'Mara ilyen szívesen lát - válaszoltam neki, és elégedett is voltam magammal. - Szinte már-már megható
Hagytam, hogy könnyes búcsút vegyenek egymástól, miközben elléptem az ajtó elől, hogy a saját magán is elpiruló csaj, aki valószínüleg itt dolgozhatott vele kilépjen az ajtón. Jól esett volna most rágyújtani, de mégsem tehettem meg ezt egy rendelőben, azért mégsem volt olyan nagy arcom hozzá. Persze volt egy olyan érzésem, hogy a háta közepáre sem kívánt, de így csak még jobban élveztem a helyzetet. Az O'Marák nem kedveltek annyira, bár azt hiszem Dean már enyhült, mióta Rosie is az életébe került. Boldog és büszke nagyapa volt.
- Mi járatban Aiden?! Hogy vagy?! - kérdezte, miközben én csak fogtam magam és leültem az egyik székre. Nem feküdtem oda le, amiben éppen a nő feküdt, volt bennem azért némi tartás, és hát valljuk be, ha nem is viszolygotam a női testtől, mint olyan, akkor se akartam ott gubbasztani.
- Ó, rendkívül jól vagyok, Pooh, rendlívül. Megy az üzlet, zajlik az élet, Rosie édes, mint mindig - magyaráztam kellemesen, húzva az agyát, mintha csak hívatlan látogató lettem volna. - És te hogy vagy? - tettem még hozzá, hogy kontrázzak is, tovább játszva az alkalmatlankodó vendég szerepét.
- Ja, és megtámadott Elliot kajája főzés után, úgyhogy kellene egy kis szakmai ellátás - tettem még hozzá, nagy gálánsan, ha esetleg kedve volt válaszolni a bájcsevegésre.

Újabb nap a paradicsomban
2003.10.25

Work Outfit<----->Glenhull simphony

Az empátia és az illem nem olyan dolgok, amik alap esetben járnak, az ember választja meg azt az utat, ami ezzel a két társadalom által elvárt kifejezésmóddal van kikövezve. Nem jár alapból sem a szülőknek, sem a szomszédnak, sem feleségnek, barátnak, de még az időseknek sem. A társadalom szerint igen, de szerintem bekaphatják. Az illem és az empátia azoknak jár, akik megérdemlik. Akik dolgoztak érte, azok az emberek, akiket szeretünk, tisztelünk vagy félünk. Ne mondja meg nekem senki, hogy egy fiatal csak azért segít egy hölgynek, mert illemtudó. Neeeeem, ezt a gondolkodást el kell engedni, de ahhoz túl gyarló az ember. Inkább azért teszik, hogy bevágódjanak az adott embernél, jobban érezzék magukat vagy hogy is mondják a keleti bölcsek? Jobb legyen a karmájuk. Nem azt mondom, hogy nincs jóság a földön, mert előfordul. Vannak, akik önzetlenségből és kedvességből illemből és empátiából cselekszenek, cserébe pedig nem várnak el semmit. De mindez senkinek sem jár alapból. Se a sántikáló hölgynek, aki a vonatról készül leszállni, a sérült, törött lábú betegnek a kórházban vagy a csinos ruhában lévő bombázónak, aki épp nem tud hogy megkerülni egy pocsolyát. Nem jár nekik az illem, sem az empátia. Eldöntheti az ember, hogy megadja nekik, de nincs hozzá alanyi joguk.
Az éppen a rendelőbe belépő Aiden is ugyanez az eset. Nem jár neki sem az empátiám, se az illem, de még csak egy fikarcnyi jóindulatom sem. Egyedül az emberekre gyakorolt hipokrátész eskümet érdemli meg, semmi mást. Ilyenkor felteszem magamnak a kérdést, hogy miért is érdemelné meg az adott ember az empátiámat vagy a kedvességemet. Persze álszent vagyok, mert nagy a türelmem és a legtöbbször el bírom viselni a gúnyolódást és rosszindulatot, mert tudom, hogy arra sem lennének elegendőek, hogy a hátadról levakarják azt a bizonyos pattanást, amit szabadkézzel magadtól nem érnél el. Ha más fölé helyezed magad, könnyebb is kezelni őket. Azt azonban nem empátiának és nem is kedvességnek hívnák, hanem arrogáns viselkedésnek, amolyan fegyverténynek inkább, amivel tudod kezelni az ilyen Aiden féle viselkedést. Félreértés ne essék, nem helyezem magam fölé. Az olyan közhely fölé próbálom helyezni magam, mint, amit úgy hívnak, család. Így van, el is érkeztünk az egyetlen kivételhez, amit úgy hívnak család. Csak mert családtag, jár neki az empátia és a tisztelet? Feltétlenül. A család az egy olyan fogalom, az egy olyan tárgyilagos, kézzel fogható, le és körülírható természeti anomália, amire az ember minden esetben, bármikor számíthat. Ez amolyan kőbe vésett, belénk kódolt szerepkör. Lehet, hogy utálod, mint azt a dolgot, amit szívesen levakarnál a cipődről, vagy csak nem szeretsz az illetővel beszélgetni, esetleg írtózol a gondolattól, hogy hozzád érjen, de lehet, hogy ő lesz az, aki megmenti az életed egy napon. Aki kifizeti a számlád, aki vigyáz a gyerekedre egy húzós délutánon, vagy összehoz a legjobb barátnőjével, aki életed szerelmének bizonyul majd. Ha a család gyógyszer lenne, nem merném felírni senkinek, csak aláírásos engedéllyel. Mert könnyen rá lehet szokni és ha van egy kis szerencséd, soha nem fogod tudni eldobni magadtól. Talán ezekért a gondolatokért is mosolyodtam el, mikor belépett Aiden a rendelőmbe és micimackóként szólított többször az aszisztensem előtt, akit ha nem jött volna a kedves rokon, valószínűleg már nagyban döngetnék.
-  Jól sejtem, nem egy csupor mézet hoztál?- mosolyodtam el megadva magam az empátia és az illem okozta förtelmes nyomásának, és a fertőtlenítő, papírtörlő felé mutattam varázspálcámmal, mire az magától elkezdte letakarítani a vizsgálóágyat.
- Megtisztelő, hogy engem minden O'Mara ilyen szívesen lát – válaszolt még mindig gúnyos hanglejtéssel. - Szinte már-már megható. - tette még hozzá, miközben Sarah már az ajtó csapódásával jelezte, hogy távolodik a rendelőtől.
- Hipokrátész eskü vagy családi szeretet, nekem mindegy, de a mai világban már kezdem azt hinni, a kettő ugyanaz. – kuncogtam önfeledten, mikor a vizsgálóágyra mutattam, ha a takarítás befejeződött.
- Csüccse mostmár. Az aszisztensem nyitott láb szindrómájának nyomait már…á neked minek hazudnék, nemsok hiányzott, hogy meglegyen. – legyintettem mosolyogva, miközben kezeimre kesztyűt húztam.
- Ó, rendkívül jól vagyok, Pooh, rendlívül. Megy az üzlet, zajlik az élet, Rosie édes, mint mindig. – válaszolt az egyszerű illem diktálta kérdésre, mire csak vonogattam szemöldököm le föl. Milyen üzlet? Azt se tudom mivel foglalkozik, Rosie-t pedig nem is láttam még. Ah, ez már megint csak az én szegénységi bizonyítványom, tényleg el kellene mennem hozzájuk.
- Az jó, tényleg jó. Öröm ezt hallani. – lóditok empatikusan. – Egyszer már összejöhetnénk egy közös vacsárára. Nem is találkoztam még a kicsi Rosie-val. – válaszoltam kedvesen, ahogy közelebb léptem a fiatal férfihoz.
- Ja, és megtámadott Elliot kajája főzés után, úgyhogy kellene egy kis szakmai ellátás. – Hát persze. Elliot átkainál talán a gyilkos kajái veszélyesebbek.
- Na, hát akkor azon a vacsorán, ne ő főzzön. Ha akasztják a hóhért, nem lesz ki segítsen. – mosolyogtam, ahogy megérintettem sérült kezét és magam felé emeltem.
- Én rendben vagyok, köszönöm. Tudod a szokásos, utazások, disszertációk, orvosi újítások, izgalmas élet. – magyaráztam, miközben levettem a kötést a kezéről, hogy közelebbről is szemügyre vegyem az Elliot étrendje okozta sérülést.
- Hogy történt? – kérdeztem közben.

[2003. október 25.outfit >><< ironÉn a Halál rokona vagyok]

2003. október 25.
outfit >><< iron

Én a Halál rokona vagyok

A halál rokona volta, pusztulás járt a nyomomban. Romba döntöttem életeket, csak mert képtelen voltam megenteni őket. Úgy hittem az öcsém a szörnyeteg, akit mindennél jobban gyűlöltem, ahogy idősödtünk. Elvette tőlem az örömöt, csak irigykedtem rá, mert ő jobb volt, több barátai voltak, tisztelték és szerették, de nem félelemből, mint engem, hanem mert Benjamin volt. Mindig úgy hittem ő az ellenségem, meg az apám, akik sosem voltak képesek megérteni, hogy milyen nyomorultul is éreztem magam a bőrömbe. Egyedül a húgom adott nekem néha megváltást a vidámságával a fényével, és azzal, milyen pszinte szeretettel volt képes rámnézni. Ő tudta csak beragyogni a lelkemet. Mindig másra fogtam a rosszat, de igazából a családban sosem volt másik szörnyeteg, csak én. Hiszen én voltam egyedül mardekáros, még anya családjábl is mindenki a Hollóhátba került, a miénkben meg a hugrába és  a griffbe. De a múlt ha el nem tűnt az embrből, megtanulta viselni annak keresztjét a hátán, hiába volt a súlya olyan nehéz néha, hogy meg-meg roskadt belé a vállam. Nem akartam kimutatni a világ felé ezt a fájdalmat, Elliot élete is eléggé nehéz volt mostanában, és én is inkább néztem előre, mint a múltba. Az az öcsém hülye szokása volt, mert olyna nehezen bírta elfogadni, hogy a dolgok egyszerűen csak változtak. A családunknak a felszínen kellett maradni, és ha ehhez más medert kellett találnunk, akkor mást találtunk. Örültem, hogy a hülyeségeit Esther tudta kezelni.
Ahogy beléptem a tipikus, fertőtlenítő és kórház szagú rendelőbe, lazán és talán kissé egoistán elvigyorodtam. Szinte érezhetően nem láttak itt szívesen, de én mindig is szerettem kellemetlenkedni, na ebben legalább teljesen olyan voltam, mint az öcsém.
- Jól sejtem, nem egy csupor mézet hoztál?- kérdezte én meg csak még szélesebbre húztam a számat.
- Sajnos nem erősségem a fára mászás - mondtam rendkívül szellemesen és drámaian. Nem bírtam a magasságot. - De legközelebb az lesz a beutalóm ide, mit szólsz? - lovagoltam még meg utoljára a témát, csak hogy kihozzam belőle a maximumot. Az emberek agyát jól esett húzni, főleg, hogy könnyen átláttam rajtuk, de hát én okos voltam és egy zseni. Na meg a helyesebb Fraser is.
- Hipokrátész eskü vagy családi szeretet, nekem mindegy, de a mai világban már kezdem azt hinni, a kettő ugyanaz - mutatott a vizsgálóra, amire kelletlenül ugyan, de leültem.
- Csak nem kellemetlen szeretni a családot, csak mert kötelező, amint beleszületünk? - kérdezem nagyon filozófiai magasságokba lökve a kérdést. Igazából én szerettem őket, akármilyen idegesítőek voltak kezdve Mitch fiaival, egészen Lisa nénig, aki mindig olyan rohadtul túlszervezte a nagy családi találkozókat. Az volt a baj, hogy lojális voltam minden rokonhoz, és ebbe nem csak a Fraserek tartoztak bele, hanem Elliot oldalásol is a szegről-végről felbukkanó furcsa rokonai is. Elliot hozzám tartozott, és védelmeznem kellett az ő szeretteit is. Amúgy is egészen belejöttem a dolgokba, hogy a háttérből és az alvilágból tartottam szemmel őket. Könnyű volt figyelni, de egyedül az zavart, hogy a Rend dolgaihoz nem láttam el. Onnan még Fogdosóné sem tudott információkat szerezni, pedig még azt is tudta, Heni milyen mérget kevert a férje altatóbája a nyomornegyedben. Az a boszorkány már-már veszélyes volt, fogalmam sincsen honnan tudott ennyi mindent.
Leültem hát az orvosi székre, amiben senki se szeretett lenni, és nem, nem akartam belegondolni mit láttam vona, ha később niytok be pár perccel. Szinte rájuk volt írva.
- Imádnád Rosie-t, természetesen rám hasonlít - húztam ki magam elégedetten, apukás büszkeséggel. Csak ne lenne olyan nagy étvágya, mint az öcsémnek. Nem láttam még snekit, aki háromszor négyszer repetázott volna etetés után, és még csak nem is hízott el tőle. - Elliot meg biztos szívesen látna, most úgyis itt lakunk a közelben.
- Na, hát akkor azon a vacsorán, ne ő főzzön. Ha akasztják a hóhért, nem lesz ki segítsen - jegyezte meg a vacsorás megjegyzésemre. Ez mondjuk igaz is volt, szerencsére volt egy Benjaminom, aki bevethető volt főzés terén. Én anynira értettem hozzá, mint az anyánk. Akinek a kezében midig kigyulladt vagy a fakanál, vagy az egész kaja. De életre még nem kelt, bár ki tudja, apának mit kellett mellette átélnie. Csak már nincs aki meséljen erről.
- Rendelünk a Villám Bagolyból vagy esetleg elrángatom az öcsémet, ha éppen nem zúzta össze egy gurkó, és nem tanítja már most hülyeségekre a lányát - villantottam felé egy vigyort, majd felhúztam a felsőm ujját, hogy megmutassam neki a harapást takaró kötést, amit le is vett. Már a Sötét Jegy szinte nem is látszott a csuklómon, de annak a sok zúzódásnak, amit a galagonya pálcám okozott nekem, miután le akartam vele magamról kaparni, igen. Sok hegem volt, leginkább átokhegek. De mindig megfizeti az árát az, aki túl sokat kockáztat. Most már legalább volt okom életben maradni.
- Én rendben vagyok, köszönöm. Tudod a szokásos, utazások, disszertációk, orvosi újítások, izgalmas élet - magyarázta és hümmögtem egyet.
- Édes független életm, hm? - kédeztem, miközben éppen megvizsgálták a kezemet. Nem tudtam eldönteni, hogy hirtelenkedve vagy szakmailag érdeklődött a felől, hogy hogyan történt, talán mind  akettő.
- Valami furcsa kaja volt, ami véletlenül extra csípős lett, mert beleverte a polcról véletlenül az egész chilis üveget. Azt mondta, hogy nem lesz semmi baj, úgysem csípős, és nem harap. De amikor éppen hősiesen meg akartam kóstolni, hogy egy kicsit növeljem az önbizalmát, ő éppen elfordult a kaja meg forrón és égetően csípősen megkapta a kezemet - magyaráztam. Még szerencse, hogy csak farkaskór létezett, és ha megmart a kaja, az ember nem vált teliholdkor... kajaszörnnyé.

Újabb nap a paradicsomban
2003.10.25

Work Outfit<----->Glenhull simphony

A család egyben kényelmes és kényelmetlen is. Ott van ha szükséged van rá, segítenek, amikor megszorulsz, de amikor neked jól megy a szekér, minden rendben van, akkor jön valaki, hogy abban a pillanatban leadja a joker kártyát és neked kell segítened. Ilyen üzlet ez, egy szerződés nélküli lánc, amit nem tudsz elszakítani, csakis abban az esetben, ha a lelked egy több hetes kutyakaki reinkarnációja.
Ilyen a jelenlegi helyzet is, adott nekünk egy Aiden, akivel akkor találkozok évente, ha véletlen arra van dolgom Ellioték felé, vagy szükségem lenne valami olyan dologra, amit csak az unokaöcsém tud beszerezni. Most pedig itt van a fiatal fenegyerek, akit Elliot magának választott. Nem tudom mit lát benne, de döntött, nekem pedig hatal-mas mosolyokat eregetve segítenem kell a problémáján, ha kényelmes, ha kényelmetlen. Sarah-t máskor is megkergethetem a rendelőben, persze haza nem vinném, az nem stílusos. Nem akarom, hogy lássa a házam, vagy az életem, az már több lenne, mint amit a jóízlés megengedne nekem. Arról nem is beszélve, hogy az udvarlója auror gyakornok és úgy tűnik mellette marad, ami annyiból jó, hogy csak kalandozni akar ő is. Lehet jót is teszek a kapcsolatuknak, hiszen az elégedett asszony jó asszony.
- Sajnos nem erősségem a fára mászás – szellemeskedett. - De legközelebb az lesz a beutalóm ide, mit szólsz? – nevettem a viccén, hogyne tettem volna, persze csak megjátszva, no nem mintha nehezemre esett volna, de az a túlzott kedvesség azért sok koncentrációt igényelt tőlem. Különösebben nincs bajom a sráccal, de azért mégis csak egy numera helyett kell a problémájával foglalkoznom, miközben mostmár tényleg lejár a fogadási határidőnk.
- Csak nem kellemetlen szeretni a családot, csak mert kötelező, amint beleszületünk? – kérdezte, teljesen rátap-pintva a lényegre. Nem hülye ez a gyerek, nincs is értelme kertelni, úgy tűnik nem álszent barátságot jött kötni, vagy melegíteni a kapcsolataikat. Ugyanis mehetett volna Daniel-hez is, úgy tudom velük kellemesebb a viszonyuk, nem mintha velem nem lenne az, csak hát ritkábban látjuk egymást. Rengeteget utazok, ha pedig éppen nem egy koncultáción töltöm az időt itt vagyok állandóan. Mondják, hogy a sok munka nincs jó hatással az emberre, de én ezt nem tartom igaznak. Engem kikapcsol, ellazít, mások problémája segít elfelettetni az enyémet. Valamiért ünnepnapokon nehezebb, olyankor nem jó egyedül lenni, ilyenkor a családommal töltöm az időt, vagy egy hölgy társaságában.
- Kötelező, nem kötelező, teljesen mindegy, a családot nem választhatja meg az ember, csak annyit tehet, hogy ott van, ha szükséges. A szeretet pedig szerintem csak egy folyamatosan változó érzelem. Ha mérges vagy valakire, próbáltad már neki azt mondani szívből, hogy szereted? Nem menne. – válaszoltam megrántva a vállam, majd ütöttem még a vasat a kedves páciensnek, aki hirtelen keleti bölcsnek képzelte magát.
- Vagy mond nekem hogy szeretsz? – tártam szét a kezeimet. – Nem olyan dolog ez, mint, amit csak úgy ki tud mondani az ember, persze nem csak kihajítja a száján, hanem van is mögötte érzelem. – fejeztem be a mon-dandóm. Én úgy vélem a család az kötelezettség, de ezt már nem mondom ki hangosan, én sem vagyok valami nagy bölcsész, meg nincs is kedvem vitában szállni egy fiatal Fraserrel.
- Imádnád Rosie-t, természetesen rám hasonlít. – Persze…rád. Ha valamit tudok a Fraserek-ről az a mérhetetlen egójuk. Nem hibáztatom mondjuk őket ezért, zsák a foltját, mi O’Marák sem voltunk különbbek.
- Elliot meg biztos szívesen látna, most úgyis itt lakunk a közelben. – Na ebben mondjuk volt igazság, azon ritka esetek, amikor elvetődöm hozzájuk, Elliot tekintetében nincs meg a kötelező szeretet nyilvánítás maszkja. Szemei őszintén örülnek, amiért talán örökké hálás leszek neki, még ha sokszor távol is vagyok tőlük.
- Sort kerítünk rá, mindenképpen. Keresek is majd mindjárt egy naptárat, csak először megnézem ezt a Chilis harapást. – dünnyögtem, majd orramra toltam a szemüvegem, hogy közelebbről ellenőrizzem a sebet.
- Rendelünk a Villám Bagolyból vagy esetleg elrángatom az öcsémet, ha éppen nem zúzta össze egy gurkó, és nem tanítja már most hülyeségekre a lányát. – magyarázta, mire felnéztem a sebről és a férfira pillantottam. Nem voltam annyira tudatában a múlt ezen szakaszának történéseiben, annyit tudtam, hogy Aidennek van egy testvére, aki bele van zúgva Elliotba, de volt valami szerelmi háromszög is és onnan van egy lány, jézusom, már most belegabalyodtam ebbe. Nem is kívánok erre több gondolatot fecsérelni, egy hümmögéssel le tudom ezt a töltelékmegjegyzést. Ismételt hümmögés az édes független életemre való megjegyzésre, ugyanis már teljesen átadtam magam a sérülés vizsgálásának.
- Valami furcsa kaja volt, ami véletlenül extra csípős lett, mert beleverte a polcról véletlenül az egész chilis üveget. Azt mondta, hogy nem lesz semmi baj, úgysem csípős, és nem harap. De amikor éppen hősiesen meg akartam kóstolni, hogy egy kicsit növeljem az önbizalmát, ő éppen elfordult a kaja meg forrón és égetően csípősen megkap-ta a kezemet. – Ismét felnéztem a sérülésről.
- Elliotot főzni engeded? Akkor azt hiszem, ha itt végeztünk továbbküldelek Monty öcsémhez, mert fejben nem vagy rendben. – mosolyogtam emlékezve, miket kotyvasztott össze a kis Elliot, mikor ellátogattam hozzá az uta-zásaimból hazaérve. Duplán rántott mexikói püffögő gomba. Obszcén módon követelte a lábasból a pénztárcám és a karórámat.
- Ha jól látom, harmadfokú égési sérülés és egy enyhébb vágás. Nem vágta össze a gyökérzöldjét? Talán annak a levele vághatott meg. – egyenesedtem fel, majd a szekrényhez sétáltam.
- Fertőtleníteni fogom és utána bűbájjal rendberakom. Nem akarok úgy forrasztani, hogy van még benned chili. Mit szólnának az epebeteg vámpírok? – magyaráztam nevetve, miközben kesztyűt cseréltem.

[2003. október 25.outfit >><< ironÉn a Halál rokona vagyok]

2003. október 25.
outfit >><< iron

Én a Halál rokona vagyok

A család. Kénye téma volt,. Kénye téma, főleg ha az ember gyereke nem töltött elég időt az apjával, ha minden percét gyűlölte annak, amikor Bejmainnal őt behívta a dolgozószobájába, hogy elbeszélgessen velünk. Azokat a beszélgetéseket annak köszöhettük, hogy az évek múlásával egyre jobban gyűlöltük egymást az öcsémmel. Még a családi kriptába is bezártam, a szüleim arcába hazudva, hogy már lefeküdt. Sok mindent tettünk egymással, amiknek a vége az lett, hogy apám bámult ránk az íróasztala, és az üvegbe zárt maketthajó gyűjteményei mögül. És nem kiabált, ó, dehogy is. Csak beszélt nekünk az életről, én pedig minden szavát eldobtam magamtól. Bántottam, megvetettem, és azt hittem engem semmibe vett. Benjaminra büszkébb volt. Azt hittem. De utólag jöttem rá, hogy nem volt így. És most már csak a csend maradt, a beszélgetések helyett, meg az az üres dolgozószoba, a maketthajókkal, a könyvekkel, a pipájának illatával, és apám meg a húgunk árnyékával.
A család, amit tönkre tettem. Anynira lett volna okuk gyűlölni, de amikor hazatértem a fehér tulipánnal, hogy meglátogassam őket, hogy aztán eltűnjek, itt maradtam. Anyám megölelt, mintha nem csináltam volna semmi rosszat, az öcsém pedig csak hasba boxolt. Enynit kaptam tőlük három év néma év után, és még most az életem részei voltak. És most ehhez az élethez hozzá tartozott Elliot is, a lányaink is, és a rokonai. Furcsa volt ez, létezni családban, családként egy olyan gyarló múlttal, ami akár máshogy is végződhetett volna.
- Kötelező, nem kötelező, teljesen mindegy, a családot nem választhatja meg az ember, csak annyit tehet, hogy ott van, ha szükséges. A szeretet pedig szerintem csak egy folyamatosan változó érzelem. Ha mérges vagy valakire, próbáltad már neki azt mondani szívből, hogy szereted? Nem menne.
Felvontam a szemöldökömet, és hümmögtem. Ha tehettem volna, végül is nem születtem volna a családomba. Akkor nem lett volna egy fekete mocsok az életük része, ahogy én azt magamról hittem kamaszként. Már nem voltam mártír, elfogadtam, hogy valakinek mindig feketének kell lennie. És most már jó volt így. De a düh és a szeretet szinte egy egy tőről fakadtak.
- Szegény öcsém, rá folyton mérges vagyok - forgattam meg a szememet. Nála hülyébb embert aligha ismerek, és folyton kiakaszt. De az öcsém volt, bármilyen elfuserált is.
- A szeretet, minél többször van kimondva, annál inkább elkopik - vontam meg végül a vállamat, a kérdésére, és elvigyorodtam, hogy örüljön, tőlem nem fog szeretetteljes kirohanásokat kapni. A tettek amúgy is általában többet mondtak a szavaknál. Elliotnak azt hiszem talán több, mint egy évbe telt kimondani, hogy szerettem. A családomnak soha sem mondtam. Még a húgomnak sem. Féltem, ha megteszem elillan. De azóta már összeházasodtunk és két lányról is gondoskodtunk.
Persze Vinnie még továbbra is fenntartásokkal kezelt, de végül is én is inkább csak az ellátásomért jöttem el, meg hogy ELliot ne sírjon, amikor megpillantja, hogy miatta sérültem meg. Meg a kajája miatt, amiből jobbnak láttam nem is enni.
- Sort kerítünk rá, mindenképpen. Keresek is majd mindjárt egy naptárat, csak először megnézem ezt a Chilis harapást. – jegyezte meg, miközben mutattam felé a fantasztikusan megviselt heges bőrömet. A tekintetem a Sötét Jegy halovány vonalain időzött el egy kicsit. Talán már nem is látszott semmi, én még most is láttam a tekervényes vonalakat, mintha csak friss lett volna. Inkább végül elkaptam onnan a tekintetemet és a mindenfélével teleaggatott falat néztem, miközben a nap fénye kellemes aranyfátyolba vonta a rendelőt, és odakint az ablak előtt karistolva zizegtek a levelek, amiket felkapott a szél.
- Nem is baj, hogy nem ismered még Benjamint, elég fárasztó - tettem hozzá, mert láttam, hogy egy pillanatra nem tudta beazonosítani a dolgokat. Gondolom most is valami hülye meccsen volt éppen. Néha éreztem a zsibbadást a testem egyes pontjain, ahogy eltalálta a gurkó, vagy éppen az arcába könyökölt egy másik hajtó. De ezzel nem feszegettem a témát, nem voltam olyan nagy szószátyár. Amúgy is inkább ráterelődött a szó a sebhelyemre, ami kissé hagymás chilis szagú volt. Merlin seggére, Elliot beleaprította a kiskertet?
- Elliotot főzni engeded? Akkor azt hiszem, ha itt végeztünk továbbküldelek Monty öcsémhez, mert fejben nem vagy rendben - felhorkantottam, a szellemes megjegyzésére.
- Nem hiszem, hogy a javára szolgálna, ha belenézne a fejembe, még a végén őt kéne pszicho-medimágushoz küldeni - válaszoltam rá, szellemesen. Túl sok minden volt bennem sötét és mérgező, elég volt nekem elviselnem az önutálatomat, ami Elliot mellett szerencsére kevesebbszer jött rám. A múltat elhagyni nem tudtam teljesen, de a családom érdeke az volt, hogy a jelenbe éljek. Leragadni a múltba kibaszott nagy luxus volt.
- Amúgy is, már egészen jól tud főzni, legutóbb ehető volt az a furcsa kagylós pizza... - idéztem fel az első dolgot, amit megettem tőle. És nagyon is lovagias voltam, ugyanis gyűlöltem minden halas tengeri izét.
- Szerintem mindent is belevágott, de abba se kételkednék, ha valami éles dolog került volna bele - válaszoltam a kérdésére, és elgondolkodva néztem az égési heget. Megnyugtató volt, hogy végül is nem kellett ezzel egyenesen egy plaszti-medimágushoz fordulnom. - Vagy egyszerűen fogat növesztett - vontam meg a vállamat. Anyám még a fakanalat is belefőzte bármibe. De tényleg. Bármibe. Már megszoktam az engem körbevevő drasztikus kajákat. Még szerencse, hogy az apám és az öcsém tudott főzni.
- Fertőtleníteni fogom és utána bűbájjal rendberakom. Nem akarok úgy forrasztani, hogy van még benned chili. Mit szólnának az epebeteg vámpírok? - mondta humorizálva, mire eleresztettem egy laza kis vigyort.
- Na ja, mindent az epebeteg vámpírokért, nehogy meghaljanak tőlem - dünnyögtem, és vártam, hogy ellásson, miközben kibámultam az ablakon. Jól esett volna egy cigaretta. Rosie miatt amúgy is visszafogtam magam, de a mozdulatokban volt valami rituális nyugalom, ami valahogy jól esett.

Újabb nap a paradicsomban
2003.10.25

Work Outfit<----->Glenhull simphony

Volt valami hangulatos abban, hogy itt töltöttem az időt Aiden társaságában. Családias? Nosztalgikus? Talán inkább az utóbbi. Na, nem, valamilyen szinten családias volt a légkör, de ez amolyan kötelező kör kettőnk között, amit azért teszünk meg, mert erre köteleznek a társadalmi normák. Biztos vagyok benne, hogy Aiden is inkább csendben megvárná, hogy végezzek az ellátásával és csendben elsétáljon, még lehet gyorsabb is lenne, mint hogy itt elbeszélgetjük az időt.
Mégis, van egy kedves aura a levegőben, valami megfoghatatlan szeretet, amitől a büszke embereket hányinger kerülgeti, a makacs alakok még jobban megfeszítik nyakizmaikat, amitől a lepke izmok még inkább befeszülnek, beállnak, az egoista hiú emberek, mint én vagy Aiden pedig nem túl szellemes viccekkel és beszólásokkal próbálják eme légkörnek a fátylát semmivé tenni.
- Szegény öcsém, rá folyton mérges vagyok – forgatta meg a szemeit, amire én nem reagáltam. Nem igen voltam naprakész a családja helyzetével, így inkább nem szóltam volna bele.
- A szeretet, minél többször van kimondva, annál inkább elkopik. – tette hozzá hosszabb monológomra, mire csettintettem a nyelvemmel, most először nem értettem egyet a fiúval, mióta ideért. Na nem, ez nem igaz, inkább most először adtam hangot ellenkezésemnek.
- Nem kopik az, csak nincs mindig mögötte valós érzés. Az, hogy elviselsz valakit, vagy szívből szeretsz valakit két külön dolog, na most szerelemből, vagy szeretetből, az teljesen mindegy. – magyarázta letéve az ágy mellé gurított tálcára az alkoholt, jódot és némi gézt. Mivel már nem fért bele a kezembe a pót kesztyű és a törlőkendő, azt pálcám segítségével hívtam magamhoz, megvallom az őszintét, már nem volt kedvem felállni.
 - Szép heg. – kacsintottam rá, mikor ismét magamhoz emeltem a kezét. Nem voltam benne biztos, hogy sérülés útján kapta, meg aztán nem is igazán van közöm hozzá, hol szerezte. Meg kell hagyni, ismerős volt a kerülete, de csak megrántottam a vállaimat és úgy bontottam fel az alkoholos üveg kupakját.
- Na most ez egy kicsit csípni fog. – magyaráztam elmélyedve, ahogy közelítettem a sebhez. – Bár lehet, inkább a Chilli marja le a vattát a pálcáról. – görbítettem mosolyra a számat egy percre, majd pont mikor válaszolt volna, akkor kezdtem el körbetakarítani a sebet. Régi módszer, szóval tartjuk a sérültet és akkor csapunk le. Gyorsabb az eljárás, bár inkább gyerekeknél és félőseknél alkalmazom, lehet ez már amolyan bevett szokás.
- Nem is baj, hogy nem ismered még Benjamint, elég fárasztó. – Igaza lehet, ezért hát ráhagytam, inkább a sebbel foglalkoztam. Nem vészes, igazából, ha nem fertőtleníteném le sem hiszem, hogy ne lenne sima művelet a sebheggesztés, bár Elliot kajájáról van szó, még akkor is kiátkozna a gatyámból, ha hátra lenne kötve a keze és fel lenne neki dugva az összes ereklyéje.
- Nem hiszem, hogy a javára szolgálna, ha belenézne a fejembe, még a végén őt kéne pszicho-medimágushoz küldeni – válaszolta, mikor szóba hoztam neki Monty öcsémet, bár amolyan viccnek szántam, nem lett volna érdemes több szót fecsérelni a témára, így nem is kommentáltam a dolgot, amúgy is csak rosszízű vicc jutott eszembe, amit inkább nem sütöttem volna el. Sok szarságot láthatott már Monty, nem hinném, hogy pont Aiden katyvasz agyától épülne le.
- Amúgy is, már egészen jól tud főzni, legutóbb ehető volt az a furcsa kagylós pizza – tértünk vissza Elliot főző tudományára, bár ahogy ezt az összetételt elképzeltem a fejemben a hideg futkosott a hátamon.
- Szerintem mindent is belevágott, de abba se kételkednék, ha valami éles dolog került volna bele –
- Azért a bőrödre mégis éhes volt, ki tudja mi történt volna, ha bele is eszel. Remélem Elliotnak volt egy csepp kis esze és kivágta az egészet a kertbe vagy egy parkba. Attól tartok így is felégetett vele egy erdőt. – magyaráztam most hosszabban, miután abbahagytam a fertőtlenítést. Nem volt olyan vészes, mint, ahogy kinézett, talán az volt a súlyosbító körülmény, hogy elkente menet közben ezt a csípős trutymót.
Letettem a tálcára az eszközöket, levettem a kesztyűmet, majd fertőtlenítettem és megtöröltem a kéztörlőbe, amit még a művelet előtt hozattam ide a pálcám és az invito segítségével.
A köpeny zsebébe nyúltam, majd elővettem egy cigit és szó nélkül meggyújtottam. Talán Aiden is dohányzik, ha jól emlékszem, de éreztem is rajta, mikor megérkezett. Órák óta nem volt lehetőségem cigi szünetet tartani, rendelés alatt nem cigizek a rendelőben, kimenni meg egyszerűen nincs időm, annyian vannak. Ilyenkor nem lát senki, nem tud senki pálcát törni a fejem felett. Lustán nyújtottam a srác felé a cigarettatárcámat, majd ha vesz belőle, meggyújtom neki is. Hátrébb gurulok egy fémtálcáért, amit leginkább azért tartunk, hogy a sérülésből oda nem illő dolgokat beletegyük, de ezt mindig hamutartóként használom.
-  Ha ezzel végeztünk beforrasztom a sebet. Ha nem bántanám is begyógyulna magától, de valószínű heget hagyna, abból meg már van elég a karodon. Feltéve, ha nem gyűjtöd őket? – mosolyogtam mélyet szívva a cigarettámba.

[2003. október 25.outfit >><< ironÉn a Halál rokona vagyok]

2003. október 25.
outfit >><< iron

Én a Halál rokona vagyok

- Nem kopik az, csak nincs mindig mögötte valós érzés. Az, hogy elviselsz valakit, vagy szívből szeretsz valakit két külön dolog, na most szerelemből, vagy szeretetből, az teljesen mindegy. - Vinnie úgy tűnt nem igazán értett velem egyet, de végül is nem mindeki képes belátni, hogy nekem általában igazam volt. Persze lehet én voltam, túl hiú, még most is, annyi év után. De szerettem magam kibaszottul okosnak hinni. Hinni? Hiszen én zseniális voltam. A szavai érdekes múltat sejthettek fel körülötte, talán csak kiégett egy házasságban, ami úgy tűnt az O'Marák keresztje lehetett. Elliotot megviselte a válás Foresttel, ami nem csoda, az a faszi egy szociopata volt. Örültem, hogy a mérgező kapcsolatból ki tudott szakandi, még ha ez azt is jelentette, hogy egy teljes családból lépett ki. A szeretet elhasználódik, mintha olyan törvényszerű lenne a világban az, hogy előbb-utóbb minden egyszerűen elmúlt. Azért nevetséges naiv módon hittem benne, hogy nem feltétlenül van így. Létezhetett erős kötelák két ember között.
- Csak meg ne mérgezzétek egymást a nagy elviselés közben - jegyeztem meg igazából még mindig félig ELliot és Forest toxikus kapcsolatán tűnődve. Nem tudtam, hogy Vinnie miféle múlttal rendelkezett, de lehet ő is éppen valami ilyesmiben szenvedett. Vagy most vagy régebben. Tépett szavak tépett lelket takartak.
A félig elhomályosult, tönkrement jobb szememmel szinte alig érzékeltem, hogy elém kerültek az orvosi felszerelések. Általában, ha nem voltam lusta kontaktlencsét hordtam, hogy a látásom ne legyen annyira szar, bár így sem volt tökéletes, de legalább a fakó tompaság élét egy kicsit elfedte. Már egészen megszoktam vele az életet, az ostrom óta már szinte már évezredek teltek el.
- Szép heg - kacsintott rám, mire csak hümmögtem egyet. Még nem nagyon mondták ezt nekem, de végül is, nekem is tetszett a kígyó-koponya tetoválás annak idején. Kiemelt, különbbé tett. Már-már többé, felsőbbrangúvá. És néha el is felejtettem, hogy pontosan miért is csatlakoztam a halálfalókhoz. Kígyók között még a bárány is azzá képes válni. De mire mentem vele? Kibaszottul semmire.
- szerintem is, majdnem megy a szemem színéhez - bólogattam nagy komoly fejjel. Hiú voltam, de most csak jól esett rájátszani, talán nem csak Elliotot égetem ki vele, ami rendkívül szórakoztató volt.
- Na most ez egy kicsit csípni fog.Bár lehet, inkább a Chilli marja le a vattát a pálcáról. - Elliot egyszer a sírba fog tenni. És még csak az öcsém se voltz közel, hogy átugorjon főzni. Oké, egy kandalló választott el minket mindenkitől otthon, anya és Metz is gyakran beugrottak, bár most eléggé lefoglalta őket az örökbefogadás.
- Nem kétséges. Nem lehet erősebb  gyomrot beültetni valahol? - kérdeztem rendkívül drámaian. Nem volt tőlem idegen a mugli orvoslás, tudtam, hogy végeztek szervátültetést, csak nem minden szervből.
- Azért a bőrödre mégis éhes volt, ki tudja mi történt volna, ha bele is eszel. Remélem Elliotnak volt egy csepp kis esze és kivágta az egészet a kertbe vagy egy parkba. Attól tartok így is felégetett vele egy erdőt - magyarázta, miközben azért kellemetlenül elhúztam a számat a csípős fertőtlenítő miatt. Kellemetlen volt, de legalább tűrtem férfiasan, mint ahogy minden fájdalmat is.
- Lehet csak a falu romjait találom majd meg - folytattam a témát. - Vagy egy kis kupac életre kelt és elment újabb friss hús után - Ja. Fúj. Reméltem megsemmisítette egy bűbájjal, és nem került senki élő közelébe. MÉg jó, hogy a lányom túl kicsi volt ahhoz, hogy mindent megkóstoljon ami furcsa és bizarr.
Közben ahogy lefertőtlenített, előhúzott egy szál cigit, én pedig elvigyorodva kaptam az alkalmon és elfogadtam a zálat, majd miután tüzet is kaptam lusta mozdulattal szippantottam mélyet, egy kicsit magamban tartva a füstöt, majd kifújtam felfelé a plafon felé a füstfelleget. Volt ebben az egészben valai megnyugtató állandóság. Ugyan azok a mozdulatok, mégis egy kicsit megnyugtatott. Biccentettem felé megköszönésképpen.
- Csak így rágyújtunk? Ez tetszik - jegyeztem meg félmosollyal. Én is ott cigiztem és akkor maikor csak akartam.
-  Ha ezzel végeztünk beforrasztom a sebet. Ha nem bántanám is begyógyulna magától, de valószínű heget hagyna, abból meg már van elég a karodon. Feltéve, ha nem gyűjtöd őket? – fanyarul elviygordtam, miután lusta mozdulattal szórakoztam a cigiszállal az ujjaim között.
- Rendkívül izgalmas egy chilis seb az emberen, de én átkokban utazom - válaszoltam, miközben végigfutattam a tekintetemet a rendelőn. - Bájos. Jó, ha az embernek van egy felépített kis birodalma - szólaltam meg.

Újabb nap a paradicsomban
2003.10.25

Work Outfit<----->Glenhull simphony

Megannyi más helyen tölthetném az időmet most? Itt a sarki italozóban a régi bútorokkal, akik úgy is-mernek már, mint a rossz pénzt. Mondjuk ez is let volna a cél, ha Aiden nem toppan be az utolsó pil-lanatban, na meg persze előtte végre elkaptam volna a titkárnőmet. Már mióta kerülgetem, egy ti-sztességes udvarlás is kevesebb idő, mint az, amit ez a lány csipkelődéssel és flörtöléssel töltött. Bár lehet, így van ez jól. Felizgattam és most az aurori gyakornok srác aratja le a babérokat. Nincs mit öregem, ez tüzes kis asszonykát kaptál kézhez. Mennyi itallal lógsz már nekem…
Esetleg Tiánál mulatnám az időt. Mint régen, most is benyomna egy unalmas filmet, amit a hátam közepére nem kívánnék, fejem ráhajtom a vállára, ő kedvesem homlokon csókol és elszenderedek. Ezt csinálnám most szívesen, de attól tartok, ez többé nem fog működni. Eltoltam. Marha.
- Csak meg ne mérgezzétek egymást a nagy elviselés közben. – hirtelen kaptam fel a fejem szavaira, majd egy fintorral az arcomon engedtem el a nosztalgia varázslatos és csodálatos világát, vissza a valóságba.
- Másról se szól a világ. – mosolyodtam el magam, de nem kívántam egy huszonéves fiatalt kioktatni. Ilyen idősen alakulnak ki bennük különböző teóriák, politikai nézetek, frissek a tudások, nem jó döntés ebbe belenyúlni, így a továbbiakban csak csendben dolgoztam.
- Szerintem is, majdnem megy a szemem színéhez. – válaszolt, mire én meglepetten néztem fel sze-müvegem fölött. Tényleg, az egyik szeme szürke, baszod, fel sem tűnt.
- Gondolom nem szürkehályog. – mosolyogtam nem törődve tovább a látvánnyal, s bár ez is inkább poén volt, mintsem illetlen érdeklődés a mivolta felöl. – Esetleg Elliot egy másik főztje? Szemesbab? – kuncogtam saját szellemességemen, remélve, hogy ezzel elterelem a témát másfelé. Megmondom az őszintét, nem voltam kíváncsi a viselt dolgaira, valószínűleg nem tiszta fialás, biztos megfordult pár kétes dologban, bár nem kenyerem az ítélkezés, job ráhagyni ezeket. Az ő dolga. Csak remélem Elliot tudja kezelni ezt.
- Nem kétséges. Nem lehet erősebb  gyomrot beültetni valahol? – kérdezte nevetve. Ez igen, ilyen a szerelem. Alá vetné magát egy műtétnek, mintsem hogy megsértse Elliotot és ne egyen a főztjéből.
- Másikat lehet, erősebbet szerintem nem. Vannak már olyan prototípusok, amikkel kisebb részeket a muglik helyettesítenek már, mint szívre ültethető készülék, ami segíti a működését, vagy csontokat stabilizáló fémcsavarok, de teljes szervhelyettesítésen még csak kísérleti stádiumban dolgoznak. – magyaráztam izgatottan, észre sem véve, hogy lehet untatom vele Aident.
- Lehet csak a falu romjait találom majd meg - folytatta a témát Elliot főztjéről, mely már gondolatban egész eleven volt. - Vagy egy kis kupac életre kelt és elment újabb friss hús után. – tette még hozzá ütve a vasat, amíg meleg.
- Akkor a kezeden lévő maradék is már elkapott volna téged. – böktem meg a fertőtlenítő pamaccsal a kezét, majd, ahogy azt terveztem rágyújtottam és megkínáltam vele Aident is.
Nem is érdekelt, hogy mit gondola, bár látszólag jól esett neki ez a fajta törődés, kicsit eogista, mint mi O’marák, szeretik, ha az van, amit akarnak és nincsenek keretek közé szorítva. Bár nem neki akartam benyalni magam, csak rohadtul ráakartam már gyújtani és nem lettem volna fer, ha őt nem kínálom meg.
- Csak így rágyújtunk? Ez tetszik. – mondta, s ezzel igazolta az igazamat. Szereti a laza, követelmé-nyek és megfelelés nélküli életkörülményeket.
- Csak most. Nincs már itt senki, így nem tudnak beszólni. Azért vigyáznom kell a praxisomra. – mutattam felé cigit tartó kezemmel, majd elindultam, hogy kinyissam az ablakokat és kiszellőztessek.
- Rendkívül izgalmas egy chilis seb az emberen, de én átkokban utazom - válaszolt, miközben végigfutatta tekintetét a rendelőn. - Bájos. Jó, ha az embernek van egy felépített kis birodalma – szólalt meg végül, mire én csak elmosolyodtam. Kibújt a szög a zsákból, de csak egy pillanatra érintette a témát. Egyből váltott és a rendelőmre terelte a szót, pedig tudom, hogy rohadtul nem érdekelte. Mindegy, megvontam a vállam és odasétáltam a polchoz, ahonnan korábban a fertőtlenítőt vettem el. Kicsit kotorásztam, majd kivettem onnan két dobozt, és leraktam arra az asztalra, amin a tálka pihent.
- Ezt vidd el kérlek Elliotnak, még régebben kérte tőlem. Ellazít, csak a narkotikumokkal ellentétben veszélytelen. Persze, ha túlzásba estek, erre is rá lehet cuppanni. – magyaráztam, majd visszaültem és belehamuztam a tálkába.
- De ne felejtsd el mondani neki, hogy cserébe küldjön abból a krémből, ami eltünteti a szarkalábakat. Nem volt ám egyszerű beszerezni ezt a rózsaszín szart. – panaszkodtam rábökve a dobozkákra, melynek a címkéjén egy unikornis szarv díszelgett.
- Na, ha készen állsz, akkor kezdhetjük. – mondtam, majd kivettem a pálcámat a belső zsebemből, majd kitettem a kisasztalkára. 

[2003. október 25.outfit >><< ironÉn a Halál rokona vagyok]

2003. október 25.
outfit >><< iron

Én a Halál rokona vagyok

A rendelőt megtöltötte a tipikus fertőtlenítők és bájitaloik illatának különleges és furcsán egyedi illata. Ismerős volt, szinte már-már nosztalgikus. Az öcsém miatt szinte minden héten kijutott nekem a Mungóból, ücsöröghettem a váróban, mert általában midnig valami hülyeség miatt összetörte magát, vagy összeverekedett a környéken a többi gyerekkel, ha sértették azt a hatalmas igazság érzetét. Másról se szólt a ygerekkorunk, és mégis ez valahogy olyan szánalmasan noszalgikus volt, hogy szinte hiányoztak azok az évek. Nem mintha most nem került volna nagyjából minen meccse után oda. De már a körülmények változtak, ahogyan mi is változtunk. Csak a kellemetlen bizsergés maradt meg a testemben, hogy ha volt vele valami. Elliottal inkább kerültem a Mungót, őt általában Daneilhez rángattam el, hogy ha volt vele valami, vagy kevert magának egy saját bájitalt. De Danielt most elfoglalta Dia hatalmas kerek hasa, meg a születendő gyereke. És most húzni is jól esett egy másik O'Mara agyát, aki nagyjából olyan koncentráltan, szemöldök ráncolva bámulta a heget, mint Daniel. A vérvonal az meglátszott akárkiről is volt szó, ezen az ember nem változtathatott. Akár kényszerűen tűrte el a másik rokont, akár nem.
- Gondolom nem szürkehályog. Esetleg Elliot egy másik főztje? Szemesbab? – kérdezte Micimaci. Csak elmosolyodtam, még csak fanyar sem volt. Még a szóvicc és meglehetősen értékelhetőre sikeredett.  Sötét emlékeztető volt egy kölyöknek arról, hogy ne játsszon felnőttet. Talán ha nem átkozzák le a szememet, képes lettem volna látni, hogy kit akartam megölni. De nem volt más aznap csak a sötétség. És a fájdalom a testemben, amit az öcsém érzett.
Felpillantottam Vincentre, kissé félrebillentett fejjel.
- Csípős volt májusban a levegő - mondtam célozva az ostromra, amit nem igzán tudtam még kimondani. Aknnyi minden kérdés volt még bennem arról a napról. Annyi minden homályban lappangott. Lassan szembe kellett vele néznem. Az öcsémmel együtt. Elliot mellett megtanultam elengedni, és nem úgy, hogy képtelen voltam hátranézni. A fájdalom is megmaradt, életem végéig ott lesz a húgom alakja, ahogy a szemem sarkában láttam elsuhanni, és az apám pipájának füstje.
- Másikat lehet, erősebbet szerintem nem. Vannak már olyan prototípusok, amikkel kisebb részeket a muglik helyettesítenek már, mint szívre ültethető készülék, ami segíti a működését, vagy csontokat stabilizáló fémcsavarok, de teljes szervhelyettesítésen még csak kísérleti stádiumban dolgoznak. – magyarázta lelkesen Vincent. Mondjuk ezt át tudtam érezni, én általában a művészettől és a zenétől, meg a képektől jöttem lázba, és untattam vele mindenkit. Leginkább most már Elliotot. A legnagyobb örömére.
- Hmph. És még mi hittük azt, hogy okosabbak vagyunk náluk - jegyeztem meg, sóhajtva. - Úgy tűnik a mugli módszereket is ismered - tettem még hozzá.
A maradékos részre csak sóhajtottam, és inkább mélyet szippantottam a cigarettából. Veszéjes környezetben fog a lányom felnőni, de talán legalább nem lesz belőle olyan elkényeztetett gyerek, mint amilyen én voltam. A legtöbb kaján húztam a számat a Roxfortban, mert nem volt elég előkelő. Cigizni amúgy is jobban esett, mint a kajacsatámról beszélni. A doboz ahogy elém került biccentettem rá egyet. Nem kérdeztem, hogy mi volt benne, nem voltam olyan végtelenül kíváncsi természet.
- Rózsaszín? Mi a faszom rózsaszín ebben? - Na ennyit a diszkrécióról. Ki voltam égve még azon a rózsaszín melegítőn is, amit állandóan a konyhában tartott és a fiókból vette ki, ahol voltak az edények. Az edények között!! Sóhajtottam egy kissé ingerültebben.
- Készen állok, teljesen, felőlem össze is varrhatod - dünnyögtem, miközben az agyam még csattogott, hogy mi a faszom volt ott rózsaszín. Mégis mi. Mi?!

 

Újabb nap a paradicsomban
2003.10.25

Work Outfit<----->Glenhull simphony

Vissza se tudnék emlékezni az összes betegemre, akik ma átlépték a rendelőm küszöbét. Talán Sarah nyilvántartja mindezt, sőt biztos is, de én nem vesződöm ilyesmikkel, nincs hozzá türelmem, pedig édesapám elvárja, hogy pedáns legyek. Be is szokott jönni sokszor a rendelőmbe ellenőrizni, hogy minden rendben van-e, papírok és nyilvántartások rendezve vannak, az eszközeim napra készek a készleteim elegendőek és a lejáratuk is rendben van. Idegesítő, már ha az igazat kellene megvalljam. Mondhatnám, hogy a zseni átlát a káoszon, de inkább csak a pöcsömnek van kedve ilyen hülyeségekkel vesződni. Én betegeket akarok gyógyítani, változatosabbnál változatosabb eseteket feltárni, ezért is van titkárnőm, foglalkozzon ő ezekkel a dolgokkal. Mondjuk fater nem örült neki, hogy ilyen fiatal és dekoratív hölgyet választottam a jelentkezők közül, bár amikor megtudta, hogy egy Aurorgyakornok a vőlegénye, megnyugodott. Biztos úgy gondolta, nem kockáztatnám a bőrömet egy numeráért, de hát úgy néz ki, nem ismer eléggé. Megvalljam az őszintét sokáig ellen is álltam a kísértésnek, hiába ostromolt a hölgy, de bakker nagyon dögös.
- Csípős volt májusban a levegő – jött a válasz Aidentől, mikor a szemére tettem vicces megjegyzést, igazából nem is vettem magam komolyan, nem most jöttem le a falvédőről. Májusi levegő, szép szóvicc, de ezzel nyilvánvalóan jelezte, ne feszegessem tovább a témát és nekem nem kell ilyesmit kétszer mondania.
- Hmph. És még mi hittük azt, hogy okosabbak vagyunk náluk - jegyezte meg nagyot sóhajtva. - Úgy tűnik a mugli módszereket is ismered - tette még hozzá, mire én csak felhorkantam.
- Ezért utazgattam annyit. Bármi, ami orvoslás és különbözik kicsit a miénktől varázshasználóktól, látni akarom és meg is akarom tanulni, már ha valóban használható a tudás. – magyaráztam tudálékosan és büszkén, bár nem magammal voltam annyira eltelve, hanem inkább magára a gondolatra, hogy megannyi tudás van, amit az emberek, varázshasználók gyógyítására fordíthatnánk, mégis annyira gyenge a megértés és a nyitottság befogadó fonala.
- Egyébként nem okosabbak nálunk, csak találékonyabbak. Nekik nem adatott meg a tudás, hogy mágiával vagy bájitallal oldjanak meg egy betegséget. – tértem ki erre a részére is, mert sokan hibásan feltételezzük a másik oldalról ügyes bajos dolgainkat. Az emberek nem tudnak a létezésünkről, mert mi így akarjuk, mi pedig nem vagyunk hajlandóak róluk tudomást venni, mert föléjük helyezzük magunkat. Úgy gondoljuk, hogy alantasak az emberek és ez rossz, no nem csak azért, mert szerintem sokat tanulhatnánk egymástól, hanem azért is, mert sosem bölcs dolog lenézni egy közelünkben élő társadalmat. 
- Rózsaszín? Mi a faszom rózsaszín ebben? – kelt ki magától a férfi, mire csak mereven felhúztam a szemöldököm. Épp a cigimet oltottam el a tálkában és nyúltam volna a fertőtlenítőért, mikor elkezdte reckírozni az egyszarvú szarvából kinyert anyag színének mivoltát.
- Honnan a picsából kellene tudnom? Medimágus vagyok nem méregkeverő vagy patikus. – rántottam meg a vállam és tudtam is le ennyiből a hepciáskodását, majd végül tényleg fertőtlenítettem a kezeimet és kesztyűket húzta fel rá. Mellé raktam a tálkát, hogyha elakarja oltani a cigijét, akkor ne a betegágyamat égesse ki vele, plusz lehet, rá akar majd gyújtani még egy szálra, így oda tud majd hamuzni, így engem sem korlátoz a gyógyításban.
Ujjaimmal óvatosan megnyomkodtam a seb körüli területet, ismét fújtam rá némi fertőtlenítőt, hogy tisztább legyen és megvizsgáltam egy az ágy mellett felállított fénylámpa segítségével, amit közelebb húztam.
- Jó, nem gyulladt, nem hólyagosodott fel a bőr a seb körül, de még csak nem is sérültek a szövetek. Könnyű égési sérülés, némi felületi traumával. – magyaráztam leginkább magamnak, nem hinném, hogy Aiden ideges lenne egy kisebb részben fájdalommentes kezelés miatt. Belenyúltam a tálcában lévő steril zacskóba és elővettem három hosszú vékony tűt. Ismét nyomást gyakoroltam ujjammal a sebzett terület alatti bőrfelületen, majd mikor megtapintottam az ideget, amit kerestem, a tűt belészúrtam. Igazából apró tűszúrást érezhet Aiden, nem túl fájdalmas, de azért megnyugtatom gyorsan, ugyanis tudom, nem hétköznapi amit csinálok éppen.
- Ne aggódj, nem tűpárnát készülök csinálni belőled. Ez segít az idegnek ellazulni és csökkenti a mágia okozta összehúzódás miatt járó fájdalmat. – Magyarázta, majd a seb felett kezdtem el nyomkodni a bőrt, itt már két ujjammal. Mikor megtaláltam, amit kerestem, megörültem, ugyanis több idő szokott lenni ez a folyamat, ezért nyomást gyakoroltam a területre, aminek köszönhetően egy kevéske vér serkent fel a sebből. Azt gyorsan letöröltem, majd az ottani területre is tettem tűt, hasonló okokból.
- Most a seb szélén lévő erekből nyomtam fel a vért, hogy elkerüljük a fertőzéseket. Egy nem körültekintő mágia használat komoly szövődményeket okozhat. Ritka, de annál bajosabb. – mondtam neki, majd jött az utolsó tű, amit az ujjaimmal a vállánál talált ideget céloztam vele. Gyorsan próbáltam megnyugtatni egy mosoly kíséretében, ugyanis, ha jól céloztam a keze magától elernyedté vált.
- Ezt pedig azért, hogy ne ugrálj itt nekem. – vigyorogtam, majd mostmár elővettem pálcámat és a seb fölé tartottam. Ha nem állít meg, vagy nem akadékoskodik meg is kezdem a varázslatot.
- Valetudo – mormoltam a kisebb sebek és kisebb vágások okozta traumák helyreállításáért gyakrabban használt varázslatot. Igen, tudom, dolgozhatnék hatásosabb igével is, de amit sokan nem tudnak, ez a legaprólékosabban működő mágia, lassabb, de hatékonyabb. Ha minden jól megy egy sima felületet kellene kapjunk, főleg, mert az idegeket ellazítottam, így ezzel kis százalékos esélyt adva arra, hogy elhegesedjen a seb, bár ha komolyabb dolgokat pakolt bele Elliot a Chilijébe, akkor csak szépíteni tudtam a keleti orvoslással a dolgon.

[2003. október 25.outfit >><< ironÉn a Halál rokona vagyok]

2003. október 25.
outfit >><< iron

Én a Halál rokona vagyok

Csípős volt a levegő. Májusban azóta is mindíg csípős volt a levegő, mintha csak a húgom soha meg nem ünnepelt tizedik születésnapjára emlékeztetett volna. Májusban csípős volt a levegő, köd ült meg az ember tekintetén, főleg annak, akinek egy átok tönkre tette és nem tudott meggyógyulni. Májusban csípősek a napok, és nehéz lélegezni, mert minden levegővétel csak arra emlékeztet, hogy a többiek már nincsenek veled. Májusban olyan, mintha csak örökkön-örökké körbe-körbe robogna egy vonaon az ember, mintha csak ő is egy utas lenne Pelevin könyvéből, ahol még a holttestek is pontosan ugyan ott feküdtek, megfásult állandósággal. A május a legnehezebb hónap, talán mert hiába mondják, hogy eltelik az a bizonyos egy év, a fekete lepel rajtad marad. És mégis, májusban is kisütött a nap, hallani a madarak hangját, a vonatból kilátva pedig a sötétet felszabdaló napfény is beáramlik, megtöltve az egész ember. Talán csak valami furcsa fintora volt a sorsnak, hogy a húgom szülinapján született meg Rosie.
Örültem, hogy nem nagyon kérdezgetett rá, mégis mi a francról beszéltem, az O'Marák elmentek egy mugli átlagos favágónak is alkatilag, de nem voltak hülyék, és ezért kifejezetten hálás voltam. A fárasztó embereket nem viseltem el, de imádtam az lenni, hogy mások idegeire menjek, ahogyan az öcsém is. Lám, mégis hasonlítottunk valamiben. De legalább a beszélgetés is szépen haladt tovább, messzebb vitt a májustól.
- Ezért utazgattam annyit. Bármi, ami orvoslás és különbözik kicsit a miénktől varázshasználóktól, látni akarom és meg is akarom tanulni, már ha valóban használható a tudás. – magyarázta őszinte lelkesedéssel Vincent.
- A tudás hatalom - hümmögtem elgondolkodva. Hatalom, talán a legnagyobb, talán az az egyetlen, amit senki nem vehet el tőled, hiába tépnek szét, az az egy benned marad, kitörölhetetlenül. Szerettem okosnak hinni magam, az is voltam, hiszen a könyvtárban otthon az összeskönyvet elolvastam, és imádtam minden egyes pillanatban felhasználni mások ellen.
- Egyébként nem okosabbak nálunk, csak találékonyabbak. Nekik nem adatott meg a tudás, hogy mágiával vagy bájitallal oldjanak meg egy betegséget - erre ismét csak bólintottam, talán furcsa volt egy olyan sznob aranyvérűtől, mint én azt hallani, hogy a muglik nem voltak  olyan rosszak. Főleg, hogy kölyökként előszeretettel gyaláztam meg a sárvérűeket, csak mert azt hittem hatalmamban állt. Megvetettem a muglikat ahogy azt kellett, hiú büszkeséggel ragaszkodtam a családom tisztavérűségéhez. De igen, elismertem, hogy ügyesen alkalmazkodtak az üres mágia nélküli életükhöz, a maguk módján. Végül is, hordtam én is kontak lencsét néha napján. Az utcán élve az emberek között egyedül, három év alatt ragadt rám pár dolog tőlük.
- Szegény bolondok - vigyorodtam el kissé könnyedre véve ezt a témát. Szerettem varázsló lenni, mindent mágiával oldottam meg otthon is. Vagy boldog szegények. Végül is, minden csak nézőpont kérdése volt, nem igaz? A rózsaszín hülyeésgre meg kiakadtam, nem bírtam ezeket a dolgokat, amikor felkészületlenül egyszer csak Elliot felbukkan pinkben minden előzetes jel nélkül. Vagy kihúzza a plüss pulcsiját a konyhafiókból. Minden figyelmeztetés nélkül. A letisztult elegáns színeket szerettem, nem a rózsaszínt. Persze Rosie és Chrissie meg Olivia más eset volt, de hogy ELliot és a random pink. Melrinre.
- Csak mondta, hogy mit kért - jegyeztem meg, mert ennyit arról, hogy nem tartozott rám. Fel kell készítenem a lelkem a hülyeségre, ha már hazaállítok vele. Elnyomtam lassú mozdulattal a hamutálban a cigimet, miközben láttam, hogy ő is készülődik a seb ellátására, és hallgattam a magyarázását. Csak megvontam a vállamat - amelyiket épp meg tudtam -, ahogy a tűvel közeledni kezdett felém.
- Ne zavartasd magad, nem egy tűtől leszek rosszul - nuygtattam meg, hogy nekem nem voltak ilyen fóbiáim. Általában az öcsém nézett ki úgy, mint akit vertek volna, de az ő fájdalmát én is éreztem, ahogy azt is, amikor ellátták. A testem túl sok mindent megtapasztalt már.
- Most a seb szélén lévő erekből nyomtam fel a vért, hogy elkerüljük a fertőzéseket. Egy nem körültekintő mágia használat komoly szövődményeket okozhat. Ritka, de annál bajosabb - magyarázta, miközben a kezem a következő mozdulattól teljesen elernyedt. furcsa érzés volt, mintha megszűnni kezdtem volna. Talán ők se éreztek semmit. talán csak alámerültek egy feketébb sötétségbe.
- Nyúlnak nézel? - horkantam fel, megjátszva a sértődöttet. - Az inkább ELliot - tettem még hozzá és elvigyorodtam, az ugrálós megjegyzése után. Ő aztán tényleg indokolatlan pillanatokban képes volt beprögni.
A mágia nagyjából helyre hozta a heget, egészen halovány lett a lenyomata, nagyjából teljesen el is tűnt. Elismerően hümmögtem a végeredményre, azért rosszabb is lehettem volna. A testem nem volt makulátlan, bizonyos helyeken durva volt és meggyötört. De valaki csokibéka kártyákat gyűjt, én meg... hegeket, amiket az élet éppen ad. Csak az a különbség, hogy nem tudom őket lecserélni.
- Egészen lenyűgöző, Vinnie - vigyorodtam el végül, és ha mozgóképes lettem, na meg a kezembe is visszatért az élet lassan el is hagytam a helyet, ahol most másnak kellett volna lennie. De velem általában mindenki nyert. - Majd viszonzom ezt a zárás utáni szívességet.

 

Újabb nap a paradicsomban
2003.10.25

Work Outfit<----->Glenhull simphony

Sosem volt egyszerű dolog egy sebb forrasztása, főleg, ha az ilyen bonyolult égési sérüléssel párosult, de legfőbb mellékhatás az volt, hogy rokon volt az ápolandó illető. Olyankor még jobban odafigyel az ember, hogy ne okozzon fájdalmat, profi módon álljon hozzá a legcsekélyebb, legapróbb problémához is és ne hagyjon maradandó nyomot, mert egy egy profi orvos ismérve. Rossz véleménnyel megy haza egy páciens, egy idegen, nagy ügy, maximum nem jön többé vissza, ha egy ismerősöd vagy rokonod távozik elégedetlenül, az örök életedben lukat hagy a praxisodban.
- A tudás hatalom. – válaszolt az utazgatásaimra, bár szerintem csak illemből szólt hozzá valamicskét a kifakadásomra, de azért ennyiből rendes tőle. Valószínűleg semennyire nem érdekli, mi fán terem az orvosi tudásom, de meg tudom érteni őt, én a magam részéről azt sem tudom, mivel foglalkozik.
- Csak mondta, hogy mit kért – dünnyögött, miután újra előjött az unikornis szarvából kinyert lazító hatású anyag mibenléte, jellege, de legfőképpen a legnagyobb problémát jelképező hatás, a színe. Ró-zsaszín. Aiden kriptonitja, gyengepontja, a rés a pajzson. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ez fog valakit idegesíteni, valaminek a színe. Megrántottam a vállam, majd úgy válaszoltam, egykedvűen, min-tha a világ legnormális dolgát magyaráznám.
- Lazító. Mondtam már. Ellazít, jól érzed magad tőle pár óráig és nem olyan káros, mint az illegálisabb barátai. Csupán, annyi a baj vele, hogy nehéz beszerezni. – magyarázta, milőtt hozzá láttam volna a tényleges sebellátáshoz.
- Ne zavartasd magad, nem egy tűtől leszek rosszul. – Ennek örülök, ez megkönnyíti az eljárást, le-galább nem kell azzal foglalkoznom, mikor esik össze a tűt bámulva.
- El se hinnéd, hányan lesznek rosszul már csak a látványától. – válaszoltam mosolyova, ahogy a felső ideget megtaláltam beleböktem az eszközt a bőr alá. Van, aki csak egyszerűen nem szereti, hogy vala-mi idegen lóg ki belőle, valakinek egyenesen fóbiája van, de mg olyan is volt, aki élvezte. Furcsa fétisek vannak a világban, az már egyszer biztos.
- Nyúlnak nézel? – kérdezte megjátszott sértődöttséggel, mire én leengedtem a pálcámat és a tűimet majd cinikusan bámultam fel rá.
- Már kis milliószor végeztem el ezt az egyszerű mozdulatsort. Most nézlek kísérleti nyúlnak. – mosolyogtam, majd a vállában pihenő tűtől kicsit feljebb nyomtam meg egy pontot, aminek köszönhetően egy picit megemelkedett a középső ujja. Nagyon kacagva vettem tudomásul, hogy a héten tízből hat alkalommal sikerült a vicc elsütése, reméltem, hogy Aiden is jót fog derülni rajta, fiatalként értékelnie kell az effajta sötét humort.
- Egészen lenyűgöző, Vinnie – mosolygott elégedetten, mire én is hasonlóképpen sóhajtottam egyet. Leztettem a pálcámat, kivettem a tűket a bőréből és fertőtlenítővel lekezeltem a területeket, majd a tűket is egy fertőtlenítővel telepakolt ballonba ejtettem. Kesztyűimet a kukába dobtam, majd feltörtlenítés és kézmosás, majd ujabb fertőtlenítés.
- Majd viszonzom ezt a zárás utáni szívességet. – Válaszolta nézegetve a kezét , mire én csak legyintettem, ahogy közelebb léptem ismét a vizsgálóasztalhoz.
- Nem tesz semmit, rokonságban mást sem csinálunk, csak szívességeket teszünk. – mosolyogtam, majd ismét megkínáltam egy cigivel.
- Na, ezt még szívjuk el, aztán záróra. – tettem még hozzá és már csattintottam is a gyújtót, minek köszönhetően már két mélyet szívtam is a cigarettámból és az ablakhoz lépve csodálkozva vettem észre, hogy már besötétedett.

Köszönöm a játékot!