Welcome to the jungle

Londoni Állatkert



to: Akilina

[”Hello, Lani… Rég láttuk egymást nem igaz?”]

To: Vale

Valahogy mostanában vonzott a sötétség. Az egy dolog, hogy minden buli napnyugta után kezdődik. És legtöbb esetben ez igaz volt rám, ha valahol buli volt a kampusz környékén én tudtam. Még sokszor még messzebb is. A hoppanálási vizsga után úgy tűnt egy új világ nyílt meg előttem. De mostanában valahogy ez sem volt elég.

Egyik buliból a másikba, jó volt. Jó volt érezni hogy még élek, jó volt egy kis időre elfelejteni mindent. De valahogy néha egyszerre vágytam a társaságra és a magányra. Ilyenkor csak valami hajtott, kerestem a helyem, és a békét sokszor a legfurcsább helyeken találtam meg.

Mint most este is. Már nem ezt volt az első este, hogy itt jártam. Zárás után valahogy az állatkert egy furcsa, nyüzsgéssel teli mégis békés közeget teremtett. És ha a mágia nem lenne elég, hosszú fekete kabátot viseltem kapucnival, ami jól eltakart mindent, és úgy ahogy de mind két világban megfért.

Körbejártam, a már majdnem rutinos útvonalamat. Tudva melyik állat fog ricsajt csapni az érkezésemre és melyik nem. A sötétségbe húzódtam mind a lézengő őrök mind a kamerák elől. Végül valahogy ismét a tigrisek kifutója előtt találtam magam. Némelyik bent volt, még a többi lustán heverészett. A macskafélék sokszor ilyenkor aktívabbak, de ezeknek nem volt gondjuk semmire, ételt úgy is kaptak napközben, szóval vadászniuk nem nagyon kellett.

A fehér volt a kedvencem. Lustán felpillantott az érkezésemre.
”Hello, Lani… Rég láttuk egymást nem igaz?” a szám mosolyra húzódott, bár azon gondolkoztam vajon egyáltalán megismer-e, számít-e egyáltalán neki valamit hogy itt vagyok.
Lustán feltápászkodott. Talán még emlékezett, hogy legutóbb kapott egy kis nasit tőlem. Ez úttal is kutakodni kezdtem az oldal táskámban amíg egy légmentesen zárt dobozt nem találtam.

A szép szelet csont nélküli karajt óvatosan átlebegtettem az üveg fal fölött, majd csak néztem ahogy elmajszolja.

Hanyagul támasztom a kerítést, mint valami lézengő suhanc. Mármint, meg lehetne érvelni, hogy az is vagyok, de akkor minek egy állatkert kerítését támasztom például egy kocsmáé helyett a kis barátaimmal, hogy szívjunk egy kis friss cigit?
Nem. Pillanatnyilag egy autót várok.
Az hamarosan érkezik - és megállás, akár lassítás nélkül is, tovább is hajt. Még csak nem is menet közben kidob vlami csomagot, hogy szemetelésnek tűnjön legfeljebb, diszkrét kézbesítés helyett, semmi ilyesmi. Igazából betöltötte a szerepét.
Igazából fogalmam sincs, ki ül benne, az is legfeljebb konstatálta a jelenlétem, ha egyáltalán felfigyelt rá, de tárgytalan is az egész. A hangja kellett csak. Amint elheladt, sarkon fordulok én is, és eltűnök. Mármint szó szerint. Persze csak a kerítésen túlra. Van egy jellegzetes hangja, ahogy a megüresedett helyemre beomlik a környező levegő, vagy ahogy kiszorul onnan, ahol megjelenek, de ha vegyítem az elhaladó motorzajjal, lehet egy pukkanó kipufogó is az avatatlan füleknek.
Amiből jó esetben nincs a környéken, de jobb biztosra menni.

Az ismerős hosszúkabát viselőjét megközelítve hagyom, hogy hallatsszanak a lépteim, észrevegyen. Nem szándékom megijeszteni.
-Áh, hát persze hogy a tigriseknél vagy- vigyorgok, ahogy üdvözlésképp a vállára karolok. -Bocs hogy késtem, kicsit elhúzódott a meccs.
Meg talán kicsit az utómunkák, és próbáltam rövidre fogni. Mark nem fog örülni, hogy hazahozok néhány sajgó pontot, de persze érthető.
-Te hogy vagy? Tényleg csak ez az évünk van még veled, aztán mész varázzsarunak állni?

[”Nagyon úgy tűnik…”]

Van az a pont amikor az embernek annyi gondolat kavarog a fejében, hogy egyszer csak túl sok és átadja a helyét az ember fejében a végtelen üres csöndnek. Mint egy sivatag amin átvonult a homok vihar, és újra csak sík eseménytelen tereppé válik. Ilyenkor van, hogy a hirtelen csend, habár furcsa, az ember mégis fellélegezve köszönt rá.

A fejemet a vastag plexinek döntöttem, ahol a másik oldalon Lani unottan eszegetett. Sóhajtottam. Vajon melyikünk rab jobban. Ő odabent lehet a végtelen szavannákról, vagy erdőkről álmodik. De talán nem is tudja milyen az, hogy néz ki, a világ az állatkerten kívül. Még én a világot járhatom, csak a saját helyzetem szab határt. Mégis úgy éreztem láthatatlan láncok függnek rajtam.

Ekkor egy ismerős hang zökkentett ki a furcsa transzból. Bágyadt tekintettel néztem rá, majd legyintettem. Meg kérdezhettem volna merre járt, még a ha csipkelődésképpen is, de ebben a pillanatban megfordult a fejemben: Akarom én egyáltalán tudni? A meccs… persze… ha csak nem lett volna az a halk, de idegesítő hang a fejemben, ami kételkedett benne hogy csak erről volt szó.

Amikor átkarolta a vállam, ha még hezitálva is, de végül a kézfejére tettem a kezemet. Fáradtnak éreztem magam, de nem úgy amit egy alvással csak meg lehetett volna szüntetni.

”Nagyon úgy tűnik…” pillantottam rá. Nem is tudom miért, de megpróbáltam mosolyogni. Próbáltam remélni, hogy nem az lesz az utolsó pillanat amikor valaha is beszélünk amikor a Godrikra átmegyek. De nem is tudtam, hogy lett volna jobb…

”Tudod… biztos mondtam már talán valamikor, hogy az apám is rendőr… még ha ott kint is...” Szemeim a sötétbe révedtek, az állat kert falain túlra is. "Gyerekként mindig is azt hittem, ha megpróbálok úgy viselkedni… mintha más lennék mint aki vagyok, örülni fog… úgyhogy olyan akartam lenni amilyen ő. Aztán… nos… nem csak egy dolog történt mondhatjuk így is...” Tudom bár mi is volt az ami most kikívánkozott belőlem hirtelen túl mélynek tűnt, mármint hozzám képest is. Valere néztem, és próbáltam azt hinni, hogy meg fog érteni valamennyire, vagy ha nem, akkor legalább nem lesz veszekedés belőle. Mindig is a legjobb barátomnak tartottam, de az nem jelenti azt hogy ne lett volna viharos a kapcsolatunk.

”De azt hiszem most… egyszerűen csak… besokaltam Vale… nem mintha az éjszakába nyúló partik ne lennének szórakoztatóak. Valaminek végre értelme is kell legyen. Egy cél amitől nem érzem magam nyomorultul mikor reggel a tükörbe nézek. Érted? És ezúttal ez a saját döntésem...” A szavaim egyre csendesebbek és bizonytalanabbak lettek. Úgy éreztem hogy tudom mit akarok mondani, de csak azt nem hogyan. Kerestem a szavakat amik legtöbb esetben elbújtak előlem. Aztán meg… Lehet Vale nem is ilyen kimerítő választ várt. Csak egy amolyan hogy vagy, én jól vagyok típusú valamit…

Ismerem ezt a mosolyt. Túl sokminden kavaroghat mögötte. De nekünk ilyen a sorunk, néha a kavargó dolgok tetejére kell rámatricáznunk egy-egy mosolyt. Nem szólok, de ahogy a kezét megérzem az ujjaimon, szorítok egy kicsit a vállán én is. Csak amolyan megerősítésnek, hogy én itt vagyok. A szavak néha túl bonyolultak, de ha kell egy váll, engem bármikor megtalálhat.
Ilyen ez a társaságunk, hisz ki van itt nekünk, ha nem mi egymásnak. Még Mark is... eretnek gondolat, de szerintem valahol még ő is támaszkodik rám, miközben próbál a legstabilabb pillérünknek látszani.
Egy ideig csak hallgatom Aki szavait. Én se vagyok biztos, mi lenne a legjobb válasz, de talán pont csak ez kell. Valaki, aki meghallgassa. Ahogy rámnéz végül, sóhajtok egy darabosat. Összeszedek egy szomorkás mosolyt.
-Legalább ő még ott van kint... Biztos büszke lesz majd.
Én sajnos ugyanezt már soha nem tudhatom meg...
Végül inkább csak hallgatom tovább. Elnézegetem közben a másik kezem. Jobban kéne vigyáznom rájuk, ha már ragaszkodok az ilyen pusztakezes meccsekhez. Összerakható pár varázslattal, persze, ha eltörném valamelyik ujjam egyszer, de kísérteni azért nem kéne a sorsot. Eleget ad az magától is.
"Valaminek végre értelme is kell legyen."
Hobbi, kényszerből nem csinálnám, ha nem akarnám magamtól is, de... Kit is akarok átverni? Csak figyelemelterelés, magamnak. Ha legalább meg tudnám fogalmazni, hogy pontosan miről is...
Ahogy Aki szavai is elsikkadnak apránként, a kezem lejjebb csúszik kicsit, bátorítóan megdörzsölgetni a karját.
-Hé. Te csinálod jól. Ha ezt tényleg akarod,.. te legalább találtál valamit.
Ellenkezhetnék. Erősködhetnék, hogy maradjon velünk, hogy a háború óta mindvégig csak mi voltunk, akikre számíthattunk, mert a világ csak ignorált minket. Hogy ez az egy biztonsági hálónk van, aki ezt elhagyja, csak magára marad a világgal szemben. És mégis...
Valahol megértem. Valahol talán neki van igaza.
Nem akarok így gondolkodni, de... Nem mintha az éjszakába nyúló partik ne lennének szórakoztatóak, de talán azok is csak figyelemelterelés. Arról, hogy nem tudunk jobbat. Beleveszünk a pillanatba, mert messzebb nem látunk. Ragtapasz a gyomorszúráson. Ha talált valamit, amiben messzebbre is lát a holnapnál, tényleg jobb marasztalni?
-Ha hiszel benne,.. ahogy mondják, "kapd el, tigris!"- Megpaskolom a vállát finoman, még egy gyenge vigyort is összehozok. -Csak... hiányozni fogsz majd.
Mi ez a könnyes búcsú, Valerie, még egy egész évetek van addig.

[-Remélem… -]

-Remélem… - suttogtam. Talán… Nem volt kedvem ezen fenn akadni, de valahol mégis bántott, mint hogy mindig is. Csak azért mert a lábaim között nem lógott valami nem kaptam meg ugyan azt a figyelmet, elismerést vagy tekintélyt… Szép lassan rá kellett jöjjek, hogy nem csak apám volt ilyen hanem az egész világ.

Nem tudom mit vártam… talán hogy felháborodik? Hogy árulónak nevez? Talán… És mégis itt álltunk mind a ketten, mint egy kikötő stégjén, én egy hajóra várva ami örökre elválaszt minket.
-Úgy tűnik igen… - találtam valamit. És ha még nem is a szent grál volt az, jobb volt megpróbálni mint nem.

Ahogy azt mondta „kapd el, tigris”, őszinte mosolyra húzódott a szám, melegség töltött el. Úgy éreztem mintha tényleg megértene, és ezen a világon, ebben az egy pillanatban ő lenne az egyetlen. Megszorítottam a kezét egy pillanatra. Tényleg hogy csak erőt vegyek magamon, de szinte egy örökké valóságnak tűnt, mintha nem is akartam volna elengedni.

-Vale…- a hangom elszorult egy pillanatra, mintha hirtelen nem is tudtam volna mit akarok mondani. Hosszas csönd után folytattam csak.

-Te még sosem gondolkoztál el azon, hogy lehetne több is? Lehetne ennél több is? Nem azt mondom, mint Darth Vader, hogy állj át hozzám, meg egyéb ilyenek… mert tudom, hogy pocsék zsaru lenne belőled - nevettem, egy kicsit oldva a feszültséget amit éreztem magamban is felgyülemleni. -De valaminek csak lennie kell… valamit amit szeretsz csinálni. Nem tudom. Csak egy fény az alagút végén.

-Picsába! - káromkodtam és hirtelen megfordultam vele szembe. A szabad, remegő kezemmel idegesen a hajamba túrtam, mint valami függő aki csak a következő adag után sóvárog, legyen az pia, cigi vagy akármi más. -Tudod jól hogy nem megyek el örökre. És nem mintha, ne kerülne többe mint egy levélnél vagy akár mi másnál, még ha felhívni nem mindig tudnánk egymást. De mért érzem azt ha egyszer „eltűnök” mire visszaérek, akár romokban heverve találhatlak?.

Mozdítok egyet a kezemen, csak amolyan szótlan válaszként az ő szorítására, és rám is átragad a mosolya. Valahogy csak... jól esik látni. Nem az a gondterhelt, felületi mosoly korábbról, és nem is csak a "kapd el, tigris" helyzeti humorának eredménye. Őszintén, mélyebbről jön, és ez látszik is rajta. Talán sokáig, nem törjük meg a csendet, aztán Aki is csak egy szóval - a nevemmel - jelezve, hogy fogalmaz valamit, de ő se folytatja egy jódarabig.
-Nem azt mondom, mint Darth Vader, hogy állj át hozzám, meg egyéb ilyenek… mert tudom, hogy pocsék zsaru lenne belőled.
Felnevetek.
-Nem, olyan zsaru max filmekben létezhet.- Jó kis renegát Clint Eastwood, de valljuk be: az én hozzáállásommal, a valóságban, inkább csak rövidúton kirúgnának.
De aztán csak nagyon csöndben maradok. Ami bőven eleget elmond, miközben én csak lepislogok a bakancsomra. Szeretem amit csinálok, soha nem voltam az a típus, akit könnyen, tartósan rá lehet kényszeríteni bármi másra, ha én nem akarom. De bár nehéz lenyelni, igaza van. Csak tengődök velük. Hobbik, amikkel nagyon jól elvagyok a felszínen, de semmi igazán életcél. Itt Aki mellett állva, kicsit még el is szégyellem magam ezen.
-Picsába!
Ahogy szembe fordul, a karom lecsúszik a válláról, bár a kezünk még összefogva marad. És rajtam a sor megint egy kör magamat butának érzésre. Valerie itt túldramatizálja a búcsút - nem is említve, hogy egy évvel előre - de Aki teljesen megalapozottan mutat rá, hogy nem leszünk ennyire elvágva azért. Mitöbb, addigra egyikünk se bentlakásos iskolában lesz. Az már nem a Roxfort. Talán csak az elkerülhetetlen változás miatt érződik akkora akadálynak?
-De hát ismersz.- Felemelem magunk közé a szabad kezem én is, nyitva-csukva, megmozgatva néhányszor az ujjaimat, mutatva a már tiszta, bár még mindig felsértett ízületeket -Szokásom bármit túlélni. Rosszabbat is.
Tény, talán nem a legjobb példa erre a saját magam feltörte öklöm - gondolná az ember, hogy mostanra megtanulom, hogy egy jó arccsontot egészségesebb megnézni, mint megütni - de ez semmi például egy egész év Halálfaló-uralomhoz képest a Roxfortban. És akkor még ennél is dacosabb picsa voltam, éretlenebb fejjel. És mégis itt vagyok még.

Igaza volt. A vásznon jól nézett ki a szürke moralitású rendőr, aki a démonjaival vesződik de a végén mégis a jó utat választja, még ha csak egy döntés erejéig, megmentve vele a napot. A valóságban nem nagyon volt ilyen.

De aztán…

Aztán megtört a varázs. Úgy éreztem mintha a falnak beszélnék… de hát ez nem volt új. Azt hiszem kettőnk barátsága mindig is ilyen volt. Egyszer fent, egyszer lent, sokszor akár csak percekben mérve a változást.

Megszorítottam a kezét, de inkább éreztem magamat frusztráltnak. Ez megint csak egy amolyan pillanat volt, ahol nem tudtam, hogy magamhoz szorítsam-e vagy felpofozzam.

- Ismerlek – sóhajtottam, de egy pillanat múlva összeszorítottam a fogaimat és szinte köztük préseltem a következő szavakat. - Ismerlek és pont ez a baj! Lehet, hogy az elcseszett háborún kívül, jó szerencséd volt bármikor is. De aki a határokat feszegetve kísérti a sorsot előbb pórul jár! Mi lesz akkor ha elfogy a szerencséd, Vale? És mi lesz akkor… ha pont akkor nem leszek ott melletted… - a hangom a végére elcsendesedett, bár nem lepődtem volna meg, ha pár állatot felzavart volna a hangoskodásom. Na ennyit arról, hogy csak egy csendes besurranás…

- Tudod… pont ez a baj – ismételtem nagyot sóhajtva, ismét a kissé megtört, megfáradt énemet mutatva. - Emlékszel Dariusra? Ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám már hogy is emlékeznél rá… Hiszen Valerie Walker, mindig a rivaldafényben, mindig a következő nagy dobást hajszolja! Egy olyan mit Darius Finnigan, talán meg sem ragad az emlékezetében… De én emlékszem. Mindig számkivetett, esetlen, és szégyellős. Csak tartozni akart valahova, azt hitte a nagymenők közé kerülhet. Egészen addig amíg egyszer egy ótvar kocsma mosdójából kellett fölmossam. Egészen addig amíg Mark fel nem bujtotta, hogy pipogya ha nem bír ki még egy meg még egy kört… - Visszaemlékezve igen is rémlett, hogy miután Darius a suli nővérkéjénél landolt volt pár keresetlen szavam Valehez. Próbáltam figyelmeztetni, annak ellenére hogy egy korábbi próbálkozásom után megfogadtam nem keveredek bele. De persze amire emlékszem, hogy az egész csak szavak tömkelegébe torkollott, aminek a végén nem volt semmi értelme. Mintha két idegen, két különböző dologról kiabálna egymásfelé, anélkül hogy hallaná a másikat. Teljes káosz.

Természetesen Dariust nem láttuk utána, legalábbis a baráti körben. Sokan utána kinevették őt közülünk, viccet csináltak belőle. De én úgy láttam, hogy talán jobb is. Talán… így olyan barátokra találhatott akiket tényleg érdekel mi van vele, nem csak kihasználják.

-Túlértékeled a szerencsémet.- Mondom ezt több okból, mint hogy csak mondjak valamit?
Tudom, én mit értek alatta: Feszegettem határokat, és fogyott el szerencsém már. Rohantam elkerülhetően nyitott szájjal faszerdőbe, pontosan a várható eredménnyel. Volt amikor megúsztam valamit, de volt bőven az is, hogy nem.
És ha pont nem lenne ott Aki, nagy keservesen végül összekaparnám valahogy magam, arra is volt példa.
De ezt nem mondom. Nem érzem helyénvalónak, mondani. Amiatt, ahányszor ott volt, ahányszor ő kapart fel, hálátlannak érezném, úgy hangzana, mint ha nem értékelném annyira a segítségét. Pedig csak hálás lehetek érte, minden alkalomért.
De ha ennyit mondok... ha ennyit nem mondok, ér az a néhány szó többet csak a betűi összegénél?
Mire meggondolnám magam, hogy kellhetne többet is mondani talán, már ő folytatja, újabb súlyos találatokkal.
-Persze, hogy emélkszek Dariusra.
Újabb dolgok, amit nem mondok, mert csak a szót terelné: Soha nem voltam ekkora valaki. Még Marcus sem dicső vezérünk, senki nem az. Csak egy érettebb, stabilabb tagunk. Persze, hogy adnak a véleményére a többiek, de ő sem egy abszolút monolith a társaságban. Én se vagyok több, mint a csaja, meg tény, egy hangosabb picsa.
De itt, most, ez csak részletkérdés, és csak a témát terelné el, ha rámutatok.
Dariust én nem ismertem olyan közelről, de nem volt rossz szavam ellene.
...Hazudok.
Próbáltam nem szólni ellene. Csordaszellem és tinédzserek: csúszott be egyszer-kétszer, hogy én is bűnrészes voltam Darius kárára poénkodásban.
Egy bizonyos szóváltás után Akilinával, figyeltem oda rá, hogy ne legyen egyetlen rossz szavam Dariusra, hogy ne csináljak belőle viccet másokkal együtt sem. Kellett pár nap, hogy Aki szavai rendesen a fejembe szálljanak, de azután figyeltem rá, hogy tartsam magam hozzájuk.
Ugyanakkor,..
-Jobban ki kellett volna állnom mellette.- De mostmár mindegy. Nem találkozik velünk, nem is látjuk, ha nem az óratrendünkön múlik.
A szememet lesütöm a beismeréssel, Aki kezét elengedem - illetve egyszerűen hagyom szétcsúszni a gravitáció alatt, passzívan. Mint ha nem lennék méltó az érintésére. Lehettem volna jobb, tehettem volna többet. Többet annál, hogy csak tovább nem rontom a helyzetet. Még ha nem is vagyok akkora befolyás, mint Aki beállít, tudnom kéne, csak plusz egy segítő kéz is mennyit ér. Akilina tudja, és ő tesz is vele valamit.
-Talán mindannyiunknál jobb vagy...

[- Az istenit Vale… -]

Nem tudom mit vártam. De hogy csodát nem az is biztos. Mégis a reakciója meglepett, egyenesen letaglózott. De azt hiszem, az hogy elengedte a kezemet fájt a legjobban.

Egy darabig csak álltam ott, Dariusra gondolva, hogy valószínűleg én is tehettem volna még többet még annál is ami történt. Odafigyelhettem volna jobban, amikor Mark vagy a többiek viccelődtek az ő kárára. De most már mindegy is volt. Ő jól volt, valószínűleg jobb barátok között már.
- Az istenit Vale… - fakadtam ki végül, viszonylag csendes hangon. Csak hogy itt voltunk még csak az kellett volna, hogy egy őr meghalljon minket. Meg amúgy is, úgy éreztem, hogy fáradt vagyok a kiabáláshoz. - Ha tudod akkor, mért csinálod? Mért kísérted a sorsot? És mért engeded, hogy mások befolyásoljanak, akik csak ki akarnak használni?

- Azt hiszed én azért csinálom, azért döntöttem így, hogy elismerj? Nem nálatok akarok jobb lenni, hanem magamnál! Érted? A többiek igen is felnéznek rád, és ezzel jót is tehetnél… Lehet hogy meggyűlne a bajod valakikvel, vagy akár több birkával is aki csak megy a csorda után. De ha ez elég, ahhoz hogy egy újabb Dariust elkerüljünk… esetleg ne adja az ég, egy olyant akit nem találunk meg időben. Nem érné meg?

Arról nem is beszélve természetesen, hogy igen is tartottam hogy az a „Darius” ő is lehet.

Bevallom, nem erre számítottam idefele jövet. Ártatlan kis garázdálkodás az állatkertben, csak a tény örömére, hogy megtehetjük, hogy a Minisztériumnál nem riaszt ránk már semmi csak attól, hogy megpróbáljuk. Marad csak az, hogy a mugli biztonságot is elkerüljük, és büntetlenül megjárjuk az egész helyet - ez lenne az egyik fő attrakció is benne.
Nos, mondhatni, volt egy kis programváltás.
Persze valószínűleg szükséges ez a beszélgetés. Még ha nem is a legvidámabb, megvan a helye. És van az az érzésem, hogy vág hozzám Aki olyan dolgokat, amiket kell is hallanom.
És ha nem is mindent talál el, tudom, hogy azt is jó szándékból mondja.
-Ki befolyásol engem? Tudod, hogy nem szoktam hagyni, hogy rámerőltessenek bármit, amit nem akarok.
A hosszabb kifakadásába csak röviden beszúrok egy félmondatot, de aztán csöndben maradok megint, végighallgatom.
-Nem azt mondtam, hogy elismerésért csinálod...- Azért csinálod, mert ez vagy te. Mindigis ez voltál, és nem csak kábé, miután valaki felhívta rá a figyelmed, mint egyesek itt. Pont erre értettem az előbb, neked ez mindig magadtól jött.
Állok egy ideig csak csöndben, érlelve a szavait. Fel-felnézek rá, de nagyrészt a lábujjaimat bámulom. Órák is eltelhetnének, mire megszólalok.
-Igazad van. Jobbnak kéne lennem. Mindannyiunknak, talán.- Ha tényleg csak magunkra, egymásra számíthatunk, mint annyiszor mondjuk, igaza van Akinak. Kéne tudnunk számítani egymásra. És máris, itt van Darius, aki nem tudott. Tanulnunk kéne belőle, minimum.
Széttárom a krjaimat, csak egy kicsit, bizonytalanul. Mármár mondhatni, félénken? Békejobbként, felajánlva egy ölelést, ha Akilina is elfogadja. Vagy ha nem, ahonnan visszaejthetem a karjaimat, úgy tenni, mint ha csak egy bocsánatkérő vállvonásnak szántam volna eleve.
Bárhogy is, újabb csönd után szólalok csak meg végül.
-Mennem kéne lassan. Csak eltűntem a meccs után.
Tudom, hogy Akival nem jön ki olyan jól, de legalább annyit még mindig mondhattam volna Marknak, hogy beugrok még valahova meccs után. Aggódik, ha szó nélkül eltűnök.

[- Tudod… a legerősebbeket a legkönnyebb átverni, mert ha egyszer sikerül, ők nem fogják elhinni, hogy velük ez megtörténhet… -]

Újra itt voltunk… és éreztem, hogy igen csak vékony jégen járok. Saját magam részéről is. Annyi mindent vághattam volna fejéhez… ami jól is esett volna. De tudtam, akár még tapasztalatból is, hogy az nem járna sikerrel. Csak egy újabb veszekedés keveredhetne belőle, és Vale meg sem hallaná a szavaimat. Nem tudom jelenleg mennyi esélyem volt rá.

Amikor szét tárta a karjait, egyszerűen nem tudtam mit csináljak. Többnyire amúgy is úgy éreztem hogy kifogytam a szóból. Hát átöleltem… jó szorosan.

- Tudod… a legerősebbeket a legkönnyebb átverni, mert ha egyszer sikerül, ők nem fogják elhinni, hogy velük ez megtörténhet… - suttogtam, még közel tartottam, kicsit mintha attól féltem volna, hogy el akar húzódni.

Ahogy elléptem tőle, a kezeim közé fogtam az arcát egy pillanatra és a homlokára adtam egy puszit.
-Vigyázz magadra, Vale. Majd még beszélünk… - nagyot sóhajtottam és azon gondolkoztam menjek-e még egy kört az állatkertben, vagy induljak egyenesen „haza”. Tudtam hogy jelenleg ha menni akar akkor úgy sem marasztalhatom akár mennyire is nem tetszett az egész.

Megkönnyebbülve ölelem át én is, ahogy magához szorít, valahol tartottam tőle, hogy nem fogja elfogadni a gesztust. Próbálok nem felszisszenni, ahogy akaratlanul egy lila foltomra is rászorít, de a velejáró kis rándulást így minden bizonnyal megérzi még mindig.
-Tudod… a legerősebbeket a legkönnyebb átverni, mert ha egyszer sikerül, ők nem fogják elhinni, hogy velük ez megtörténhet…
Nem válaszolok semmit. Nem akarok ellentmondani neki ma már, rossz hangszínben köszönni el végül mégis. Ha nem is gondolom, hogy illenek rám a szavai, a szándékért hálás vagyok. Még ha el is beszélünk néha egymás mellett - emelt hangon jellemzően - tudom, hogy segíteni akar.
Megszorongatom én is, meglapogatom a hátát, sóhajtok egy szaggatottat végül.
-Köszönöm, hogy... itt ülsz a vállamon mindig.- Oké, ez valószínűleg bénábban hangzott, mint a fejemben, de akkor is. Ő próbál a jó irányba terelő angyal lenni, még ha néha le is kell üvölteni a fejemet hozzá. Néha mondjuk pontosan meg is érdemlem.
Nem húzódok el, amég ő is el nem kezd kibontakozni az ölelésből. A homlokpuszira nem számítok, de nem is ellenkezek.
Hátrálva teszem végül azt a néhány lépést, ahogy elindulok. Dobok még egy csókot elköszönésképp, bár nem egészen a szokásos energiával, és ahogy sarkon fordulok, "menetirányba", azzal már hoppanálok haza.