Valami megmagyarázhatatlan

[Valami megmagyarázhatatlan2002 április]

Valami megmagyarázhatatlan



2002 április

[2002. április outfit >><< wait for me nows egy pillantásodért is sorvadok]

2002. április
outfit >><< wait for me now

s egy pillantásodért is sorvadok

Furcsa volt. Az egész olyan furcsán abszurd volt. Itthon voltam, a lakás halott falaki között, ismét, ami holtak emlékét őrizte, és lassan, mégis visszafoghatatlanul szivárgott belé vissza az élet. Az ágyamban feküdtem, bámultam a plafont, azt a furcsán ismerős, mégis oly távoli plafont. A szám sarkában cigaretta égett, halovány csík szivárgott ki a végéből. Félhomály uralkodott a szobában, kint hangosan zubogott az eső, hallottam a cseppek kopogását az ablakon, és a szél megállíthatatlan süvítését. Hiányzott egy hang ebből a csendből, a húgom hangja, ahogy visongatva trappolt fel-alá a rózsaszín gumicsizmájával, és megállt az apám dolgozószobája előtt, hogy követelje, menjenek most sétálni, mert esik, és kint vannak a békák. A múlt kisértett megint, miközben mélyet sóhajtottam. Pedig azt hittem elszökhettem előle, de akár Amerikában voltam, akár itt, itt volt. És nem csak itt, hanem bennem is. Hordoztam magammal úgy, ahogy az öcsém és anyám is tette. Lehunytam egy kicsit a szememet, elégedetten hallgattam az eső kopogását, és egy kicsit közelebb vontam magamhoz a mellettem szuszogó Elliotot is.
Különös volt, hogy itt volt, köztünk élt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Tegnap éjjel jöttünk haza, egy étteremben voltunk, de valahogy nem fogtuk fel, hogy eltelt az idő, csak elvoltunk egymással, és csak azt vettük észre, hogy már záróra volt, a székek fellebegtek a helyükre, és mi alólunk is ki akartak szökni. Most pedig itt aludtunk és ébredtünk egymás mellett, mintha mindig is ezt csináltuk volna.
- Hmmm. Nincs kedvem felkelni - dünnyögtem, miközben nagyon is jól elvoltam a félhomályos szobámban, Elliot mellet. Rápillantottam, miközben szinte az orromat csiklandozták a kókusz illatú tincsek, amik mindig olyan elemi hatással voltak rám. Szerettem Elliot illatát, kellemes volt és megnyugtatott. Persze nem igazán vallottam még ezt be neki, sőt igazából nem mondtam nenki semmit az érzéseimről. Még én sem értettem őket, deazt az egyet tudtam, hogy fontos volt nekem. Visszamentem hozzá, miután elhagytam, és talán most kevésbé féltem attól, hogy mindent tönkreteszek. A múltamat sikerült magam mögött hagynom a metrólejáróban, amikor szembenéztem Feryll lányával. Mondjuk ez erős kifejezés volt, de képes voltam tisztán látni, és kibillentem abból a szánalmas és félőrült állapotból. Nem akartam megsebezni és tönkre tenni senkit, aki közel állt hozzám.
Ha Elliot felébredt, vagy ha ébren volt, odabiggyesztettem a cigimet a mellettem lévő hamutartóba, és egy mozdulattal fölé kerültem, és belenéztem a szemébe. Valahogy most még szebbnek láttam, mint régebben, vagy egyszerűen csak most mertem ezt magamnak beismerni? magam sem tudtam, de valahogy a korábi randik, amiken részt vettünk olyanok voltak, mintha újra éltem volna minden pillanatát annak, amikor először találkoztunk. Az érzéseim pedig egyre inkább forróbbak voltak és hevesek, pedig annyira szerettem volna ezeket elrejteni, de egyre nehezebben ment.
- Van egy jó ötletem a mai napra, úgyis esik az eső - dünynögtem, és odahajoltam hozzá, hogy hosszasan megcsókoljam, miközben az egyik kezemmel a hajába túrtam, a másikkal pedig a takaró alá nyúlva megérintettem a legjobb helyen. Kissé talán el is merültem a csókban, élveztem ezt az elnyúlt pillanatot, a kettőnk pillanatát, és fel sem tűnt, hogy odalentről felszűrűdő matatás hangja egy kissé elhalt, anyám talán kint ácsorgott a teraszon bámulva az esőtől ázott udvarra, az öcsém meg nem is érdekelt mit csinált. Csak Elliot számított, így nem is nagyon hallottam, hogy újabb zajok törték meg a fátyolos csendet, amik igen csak közelről jöttek.

◂s egy pillantásodért is sorvadok▸

2002. április

◃a i d e n ▹

Örök lesz a mi nagy csatázásunk
S örök a nászunk.

style: PJ ║ zene: i love you

Csendes nyöszörgés tört ki az ajkaim közül, ahogy ébredezni kezdtem. Az álom hosszan elnyomott Aiden Aiden-illatú párnáján, az ő melegségében. Este elmentünk egy étterembe, amit ő választott ki. Felőlem a híd alatt is ehettünk volna szendvicset, ha közben azt hallgathattam, amit mondani akart nekem… mert volt mondandója. Tényleg mindenféle, amitől jól érezte magát, amit szívesen csinál. Valójában a szavak sem számítottak igazán, csak a hangja, ahogy végig simított a fülemen, bemászott a testembe, hogy őrült ritmusra késztesse a szívemet.
Fogalmam sem volt, mi az az érzés, amit kiváltott belőlem. Meg kellett volna sértődnöm, azt mondanom, hogy többé nem kérek a társaságából, hiszen ő hagyott magamra, ő választotta azt, hogy más utat jár. Ezúttal még is ott feküdtem mellett, vártam az újabb és újabb találkozásokat, csak ez éltetett. Nem maradt másom, csak a beszélgetéseink, a csókjai, az összebújások.
Éreztem, ahogy közelebb von magához, én pedig csendesen dünnyögtem valami olyasmit, hogy „mucus.” Még nem voltam teljesen magamnál. A szemeim sem nyitottam ki, csak azt fogtam fel, hogy közel vagyok hozzá, érzem a szívverését, az arcom a bőréhez simul s ez olyan elégedettséggel töltött el, mint a tegnapi együttlétünk érzése a testem minden szegletén.
– Hmmm. Nincs kedvem felkelni – hallottam meg Aiden hangját. Lassan nyitottam ki a szememet, de még mindig kicsit kába voltam. Azt hittem, hogy történt valami, mert hallottam a zajokat, csak túl kimerült voltam ahhoz, hogy bármit is reagáljak rájuk.
– Valami történt…? – dünnyögtem rekedten, szinte alig hallhatóan. A szemem már nyitva volt, de még csak azt fogtam fel, hogy látom Aiden testét, hogy mozog… és hamarosan már a szemébe nézhettem. Azokba a szék, felemás színű, tompán és élénken csillogó szemekbe. Nyeltem egyet, mert valahogy fölém került, egyértelműen jelezve, hogy ő már kicsit korábban felkelt, mint én… vagy legalábbis határozottan élénkebb volt. Régen mindig kellett neki egy kis idő, hogy leteperjen.
– Van egy jó ötletem a mai napra, úgyis esik az eső – dünnyögte és közelebb hajolt, hogy finoman megcsókoljon. Az ujjai melegségét éreztem a tincseim közé fúrni, a másik keze a bőrömön simított végig mind lejjebb és lejjebb haladva. A test megfeszült az érintésére, mert olyan tökéletes volt… pontosan tudta, hogyan játszon velem, miképpen legyen hatással rám.
Hagytam magam beleveszni ebbe a forróságba. A szívem még mindig őrülten kalapált, mintha csak azt súgná visszakaptam Aident. Talán tényleg így volt, mert az életünk gyorsan váltott gyorsabb ritmusra, mintha már nem is akarnánk elszakadni egymástól semennyire sem. A külön töltött idő rövidül, ám közben ott dolgozott bennem a kérdés meddig tart ez. A manó ránk varázsolt, mikor az erdőben voltunk… Aiden már egyszer elhagyott. Ki tudja, mi tartott most éppen mellettem? Nem mertem reménykedni. Egyszerűen túlzottan féltem attól, hogy megint sebet ejt rajtam, miközben nekem annyira fájtak a korábban történtek, ami Miltonnal volt, ami mindenki mással volt.
Szinte belevesztem a csókok és simítások sokaságába, mikor egy nagyobb zaj hallatszott közelebbről. Talán egy kopogás volt, talán csak valaki beleütött az ajtóba, nem tudom, de annyira összerezzentem, hogy még Aidentől is elhúzódtam.
– Valaki be akar törni a szobádba?! – kérdeztem és eltoltam magamtól, hogy felüljek. Ha meglát az anyja, legalább ne úgy lásson meg, hogy a fia éppen kielégít.

[2002. április outfit >><< wait for me nows egy pillantásodért is sorvadok]

2002. április
outfit >><< wait for me now

s egy pillantásodért is sorvadok

Tavasz volt már, álmos, eső áztatta tavasz. Az eső lassan kimosta teljesen a telet a tájból, és lassan elkedztek kibomlani a levelek és a virágok a növényeken. A tavasz az újjászületés ideje volt, minden élet újrakezdődött, mintha mindenki megérdemelt volna egy tiszta lapot. Az emberek életében ez aligha adatott meg, nem születtünk újjá tavasszal, ugyan olyan macskosak és elgyötörtek maradtunk a tél után is, a fagy után is, mint előtte, bármikor. Ezen nem változtatott a táj változása, mi ugyan azok maradtunk, csak sóvároghattunk arra, hogy egyszer mi is képesek legyünk újjászületni. Vagy arról, hogy valakik kisétáljanak azon a bizonyos ajtón, mintha nem haltak volna meg. Hogy minden bűnünk semmisüljön meg az első tavaszi esőben. Ócska sóvárgásai voltak ezek a kiszikkadt lelkemnek.
Úgy hittem már nem lehetett lejjebb. Hiába tértem vissza, hiába szerettem bele Elliotba, akkor is úgy éreztem csak a mocskom van, csak az létezik, és szennyezek vele minden élőt. Űzött a múltam, a mérgező tépőfogaival, és én is méreggé váltam ismét mások életében. Mégis újra megtapasztaltam a boldogságot. És azt a fényt, amit Elliottól kaptam. Ami végül visszavezetett hozzá, és maradásra bírt. Mintha csak ő lett volna az a tavasz, ami sohasem jöhetett volna el.
Csak elnéztem a vonásait, gyönyörködtem bennünk, mintha sose láttam volna még ilyen szépet. Ritka pillanata volt az életnek, hogy most kibaszottul élveztem ezt amiben benne voltam. Csak én és ELliot, a cigifüsttől beszürkült szobában, a kopogó eső lágy dallama mellett. Szerettem a hangját, ritmus volt benne, távoli zeneszó, ami minden egyes alkalommal tökéletesen csendült fel. Mint a hangok a zongorából. Szóval, nem. Nem akartam felkelni.
– Valami történt…? – motyogta fátyolos hangon Elliot, én pedig csak fölé gördültem az ágyon, hogy egymás szemébe tudjunk nézni. Hiányzott ez a szempár, még ha sose vallottam volna be neki.
- Most mi történünk - dünnyögtem és egy csókot nyomtam az ajkaira, miközben testünk kellemesen összesimult. Ölelkezős szép  pillanat volt ez.
Hosszú, hosszú csók volt, miközben persze egymásba fonódtunk. Persze gy kicsit féltem, mert valahogy ez a fájdalmas és szar elválás még kettőnk között lebegett, mint egy kiakasztott sötét árny elrágott hullája, belengve minden rossz szagával minket. Féltem, hogy elveszíthetem megint, de magamtól mentem vissza hozzá, és akkor még varázslat se volt. Nem volt semmim, csak ő, és ebbe kapaszkodva akartam visszamászni az életbe, ha már Feryll lánya elengedett. Akkor egy kicsit úgy éreztem, hogy levette rólam az apja súlyának bűzös terhét, a fojtogatását, kísértetét. Már nem volt mögöttem. És tisztábban láttam, hogy mit akartam. Hogy kit akartam.
Aztán ezt az egészet megtörte valami kopogás, én meg csak lehunytam a szememet. Sóhajtottam, bosszús, hosszú sóhajjal.
– Valaki be akar törni a szobádba?! - kérdezte ELliot, én meg hagytam, hogy letoljon magáról. Azt nem akartam, hogy az anyám így lásson. Épp elég traumát okoztam neki azzal, hogy megöltem azt a két embert akit midennél jobban szeretett a világon. Még egyszer nem akartam tarumatizálni, így én is elbújtam a takaró alatt.
- Remélem, hogy... - kdeztem el, de piszmogást hallottam az ajtónk felől, aztán már hallanom se kellett, tudtam, hogy az öcsém is éppen az ajtón túl ácsorgott. Egyszerűen csak tudtam.
- Te meg mit csinálsz itt anya?
- Jaj drágám, én csak... megtörölgettem a kilincset.
- Te hallgatózol... a fél arcod az ajtón van...
- Merlinre... - dörzsöltem meg a homlokomat, és Elliotra néztem.

[- Jaj drágám, én csak... megtörölgettem a kilincset.]

◂s egy pillantásodért is sorvadok▸

2002. április

◃a i d e n ▹

Örök lesz a mi nagy csatázásunk
S örök a nászunk.

style: PJ ║ zene: i love you

Volt ebben az egészben valami furcsa nyugalom. Aiden közelében mindig ezt éreztem, pedig még ott volt a korábbi feszültségek emléke. Rémisztő árnyként húzódott felettünk a múlt, de próbáltam nem észrevenni. Próbáltam csak arra koncentrálni, ami abban a pillanatban volt. Az illata, a hangja, az érintése, na meg a pillantása, amivel éppen fölém gördült.
- Most mi történünk- felelte. Nem tudtam azonnal reagálni, mert megint elvesztem a tekintetébe. Szerettem a csillogó barnát és a tompa szürkét is, valahogy annyira illet Aidenhez. Kívülről gyönyörű volt és csillogó, pontosan olyan, mint az a szép meleg, ragyogó szem. Viszont tudtam, hogy bent néha szürke árnyak kísértik.
A csók kellemesen ért. Lágy, nyöszörgő hangot adtam ki. Félig még jóformán aludtam, ám a testünk egymáshoz simult. Aiden forróság mindig erőt adott, olyan remegősen futott végig rajtam a felismerés, hogy őt érzem magamon ismét... hogy még mindig nem tudottam magamhoz térni, inkább csak még jobban elbódított az egész érzés. El akartam veszni ebben a pillanatban, elfelejteni azt a sok fájdalmat, ami december óta velem volt. Elegem volt már a keserűségből. Vissza akartam nyerni az erőt, ami egykor az enyém volt. Nem lehettem gyenge és sérült.
Kis híján elvesztetem ebben a forróságban, de a kopogás megzavart. Úgy toltam le magamról Aident, nem akartam, hogy Erika így lásson. Így is túl kedves volt hozzám.
- Remélem, hogy... - kezdte, de végül ő is magára húzta a takarót. Szerencsére elég vastag volt az anyag, hogy az a bizonyos domborulat ne is legyen feltűnő. Aztán nagyot nyelve bámultam az ajtó felé, de nem jött be senki, csupán beszélgetés csendült.
- Te meg mit csinálsz itt anya? - kérdezte Ben, Aiden testvére. Az együtt töltött idő alatt nem nagyon találkoztam vele, mert valahogy muci is távol akart maradni tőle, de a hangja alapján éreztem, hogy legalább annyira kedves és szerethető volt, mint Erica.
-  Jaj drágám, én csak... megtörölgettem a kilincset.
- Te hallgatózol... a fél arcod az ajtón van...
Zavartan megköszörültem a torkomat. Azt sem akartam, hogy meztelenül lásson Erica, de azt sem, hogy hallgassa, ahogy szexelek a fiával. Kezdtem magam kellemetlenül érzeni.
- Merlinre...- pillantott rám Aiden. Nagy kerek szemekkel pislogtam rá, fogalmam sem volt mint kéne mondani. Talán még azt is meghallanák, hogy suttogtam. Éreztem, hogy zavaromban még kicsit ki is pirulok, mintha még mindig melegem lenne.
- Ne menjek inkább el...? - kérdeztem talán túl halkan is. Még az sem volt kizárt, hogy Aiden nem hallja meg a szavaimat. - Mármint nem akarlak leégetni vagy ilyesmi... - dünnyögtem. Régen azt hiszem, kicsit szégyellte a kapcsolatunkat, vagy legalábbis ódzkodott a felvállalásától. Egyszer hozott el Ericához, de akkor is olyan kellemetlen volt minden.

[2002. április outfit >><< wait for me nows egy pillantásodért is sorvadok]

2002. április
outfit >><< wait for me now

s egy pillantásodért is sorvadok

Szerettem most ebbe  apillanatba belebújni, nem godnolni semmi másra, sem a bűnökre, mellyekkel tönkretettem mind a kettőnk életét. Nem akartam és nem is szerettem volna ezekbe most belemerülni, a sötétségbe, a mélységes sötétbe, csak belenéztem ELliot gyönyörű, barna szemeiba, amik anyniszor tartottak a felszínen legutóbb is, pedig még magamnak se vallottam be ezeket az érzésket. Mintha csak kihazsnáltam volna, hogy mellette elszakadhattam itthonról, pedig ez nem így volt. Csak menedékem volt a sok emlék elől amikkel már nem féltem szembenézni. Anyámra is rám mertem pillantani, nem éreztem a fájdalmat olyan kegyetlenül égni, az érintésétől, mint legutóbb. Szerettem azt hinni, hogy ez a kapcsolat olyan erős volt olyan intenzív, hogy nem múlhatott el anniytól. Nem voltam jó ember, de Elliot annak látott. Most meg szerettem volna egy kicsit tényleg annak látszani.
Nem akartam elhúzódni tőle, nem akartam semmi mást, csak hogy ketten legyünk ebben a kopogó, eső áztatta félhomályban, a cigarettafüstben úszva, mintha a világ olyan kibazsottul tökéletes lett volna. nem volt az, de néha rohadtul jól esett ezzel áltatni magamat, még annak ellenére is, hogy tudtam csak illúzió. A boldogság illúziója, amit nem mertem megérdemelni. De rájöttem, hogy ha élni akarok, tennem is kell érte, nem csak a sötétben sodródni.
- gyönyörű vagy - suttogtam az ajakira, és olyan átkozottul tökéletes volt a pillanat. Olyan rohadtul jó volt vele egy ágyban lenni, mellette ébredni, hogy nem akartam, hogy ez az egész megszűnjön. Túl értékes volt. Egy bizonyos ideig. Aztán meghallottam a családom megmaradt tagjait odakintről hallani.
- Faszom - dünnyögtem, miközben ők odakint magyaráztak mindenféléket, és kénytelen voltam Elliotról lemászni. Láthatóan ő se rajongott a helyzetért. De ha az ember otthon élt a családjával, rohadtul nehezen lehetett kényelmesen csinálni ezt-azt, gőleg ha az anyám ilyen... lekesen kívácnsi volt.
- Ne menjek inkább el...? Mármint nem akarlak leégetni vagy ilyesmi... - csak megráztam a fejemet, és magamhoz öleltem, reméltem az öcsém érezte, hogy ez kibaszottul kellemetlen volt.
- Ne. Jó vagy itt. az anyám olyan aki lelkesen végig ácsorogna az ajtó előtt, mert a fia... nem depressziós - sóhajtottam fel, miközben megpusziltam Elliotot, az ajtóból meg további veszekedés hangjai szűrődtek ki. Benjamin nagyon el akarta onnan húzni anyát, de persze ő csak nem akart tágítani.
- Szerintem anya nagyon örül neked, hogy itt vagy. Valahogy a fiának tekintett azt hiszem midnig is - tettem még hozzá. Igazából én is örültem, mert végre nem éreztem ezt az egész helyet olyan rohadtul fojtogatónak. És csak Elliot kellett hozzá, hogy ne így legyen.
Mondtam volna még mást is, de persze nem tudtam, az ajtó hirtelen szeszélyes lett, vagy franc se tudja, hogy mi történt de a következő pillanatban az anyám zuhant be, arccal a szőnyegre, mintha csak valami zsák lett volna. Égett szag terjengett befelé, godnolom anya megint próbált főzni, és az öcsém mentette a menthetőt. Megköszörültem a torkomat és jobban a takaró alá bújtattam magunkat, miközben anyám felpattant és megigazgatta a ruháját kirélynős eleganciával.
- Ó, nahát, csak nem felkeltetek? - köszörülte meg a torkát. - Ben kissé hangos volt? - kérdezte zavartan nevetgélve, és ránk pislogott azokkal a kék szemekkel. - Én csak kilincset mostam. Ó, Elliot drágám, de jó látni, nem fázol?

◂s egy pillantásodért is sorvadok▸

2002. április

◃a i d e n ▹

Örök lesz a mi nagy csatázásunk
S örök a nászunk.

style: PJ ║ zene: i love you

Ez a pillanat valahogy annyira tökéletes volt. El sem akartam hinni, hogy ez lehet maga a valóság. Valahogy az egész olyan furcsán békés és kellemes volt, ami nem illet bele az általam megszokott életbe. Mindig történt valami, a jót beárnyékolta a sötétség... de most még a közös emlékeink sem gyűltek felettem fekete fellegekként. Már nem haragudtam Aidenre, amiért nem szeretett eléggé annak idején. Csak egy gyerek volt, aki a múlt terhét cipelte. Még az iskolában lett volna a helye, hogy többre vigye ebben az életben.
A testem képes lett volna beleolvadni az ölelésébe, a csókjaiba. Éreztem, ahogy remegek tőle... talán ez sem tart majd örökké, csak egy-két randi és légyott lesz. Semmi több. De most szerettem ezt, élveztem és akartam is.
- gyönyörű vagy - suttogta az ajkaimnak. Szokatlan volt tőle a bókolás. Régen, mintha képtelen lett volna kimondani a dicsérő szavakat. Sosem tudtam eldönteni, szépnek lát-e, tetszik-e neki a külsőm, vagy csak egyszerűen kényelmesebb volt lefeküdnie velem időnként a meleg otthon érdekében. Talán ezért is találtam szívet melengetőnek ezeket a szavakat s szinte kár volt a pillanatot kintről beszűrődő zaj és beszélgetés hangja tölti meg.
Kedveltem Ericát és nem akartam, hogy így lásson. Még akkor is kedves volt hozzám, mikor Aiden már nem volt velem... még Görögországba is elvitt magával. Gondolom, látta rajtam, mennyire megvisel a fia hiánya és egyszerűen csak meg akart mutatni a gyerekkori képeit. Nem állítom, hogy nem loptam el egy-két képet magamnak a kamasz Aidenről. Szerettem nézegetni, közelebb érezni magamhoz, mert bár rövid ideig együtt voltam Gabe-bel... akkor is folyton rajta járt az eszem.
- Faszom - szitkozódott. Az állapotából kiindulva persze érthető volt... ki akarná, hogy az anyja és az öccse ilyennek lássa? Már azon voltam, hogy inkább elmegyek. Nem tudtam hányadán állunk most, mi ez közöttünk, hogy a családja tudhat-e róla úgy igazán. Viszont mielőtt még kikászálódtam volna az ágyból utánam nyúlt és magához ölelt. Így sem vártam jobban, hogy ránk nyisson az anyja.
- Ne. Jó vagy itt. az anyám olyan aki lelkesen végig ácsorogna az ajtó előtt, mert a fia... nem depressziós- magyarázta, de odakintről még mindig jöttek azok a zavarbaejtő hangok. Nem jó ez így, O'Mara... nagyon nem... A hang rekedten krákogott bennem. Hát igen, meztelenül bújtam össze Aidennel egy takaró alatt... és lehet, hogy az egész csak szex, semmi több. Kamaszkorom óta nem éreztem magam ilyen kellemetlenül. Persze nem is feküdtem le senkivel, aki a szüleivel élt.
- Szerintem anya nagyon örül neked, hogy itt vagy. Valahogy a fiának tekintett azt hiszem midnig is.
Engem valahogy nem nyugtattak meg Aiden szavai.
- Nem tudom... - dünnyögtem. Éreztem, hogy egészen kipirul az arcom a zavarodottságtól. Mit izgulsz, O'Mara...? Felnőtt férfi vagy. Azzal bújsz ágyba, akivel csak akarsz. A hang meg persze röhögött, tovább keltve a kellemetlen érzést. 
Az ajtó hirtelen kitárult. Összerezzentem, Erica meg a következő pillanatban már ott hasalt a szőnyegen. Aiden megköszörülte a torkát, én pedig még beljebb bújtam a takaróba. Nem akartam, hogy látszon bármi is a testemből.
-  Ó, nahát, csak nem felkeltetek? - kérdezte zavartan. Na pont ezért nem akartam, hogy így lásson meg. - Ben kissé hangos volt?
Valami olyasmi hangot adtam ki, hogy öööö. Nem igazán tudtam normálisan beszélni.. mert még a torkom is kiszáradt az idegességtől. Ezt nem akartam. Ezt nagyon nem. Erica előtt beégetni Aident a lehető legrosszabb volt. Félévvel ezelőtt elmenekült volna az ilyesmitől és nagyon szerettem volna, ha még ezután is keres majd.
- Én csak kilincset mostam. Ó, Elliot drágám, de jó látni, nem fázol?
Ettől csak nagyokat pislogtam és bár kinyitottam a számat, nem tudtam azonnal megszólalni. A takaró alatt rá akartam markolni a combjára, de helyette... nos kicsit odébb sikerült. Még talán kicsit jó állapotban volt, amitől csak még kellemetlenebb volt, de fognom kellett valamit.
- Ő... én... megvagyok. Ruha is van nálam... valahol... -dünnyögtem zavartan.

[2002. április outfit >><< wait for me nows egy pillantásodért is sorvadok]

2002. április
outfit >><< wait for me now

s egy pillantásodért is sorvadok

Olyan volt ez a pillanat, mintha csak egy tökéletesített szinfónia lett volna. Olyan volt, mintha nem váltunk vonla el egymástól, nem vettük volna fel a csendet, ami most is halovány fátyolként húzódott kettőnk között. Olyannyira volt láthatatlan, hogy ha nem figyeltem észre se vettem azt a furcsa fájdalmas vibrálást Elliot körül. Nem akartam bántani, sose akartam iagzából, de mégis megtettem. Újra és újra összetörtem, mert szánalmasan és nevetségesen gyerekesen viselkedtem. Nem volt ebben mentségem, most pedig mégis itt feküdt  akarjaim között, és ennél jobbat nem is kívánhattam volna. Sosem éreztem ilyen tisztán és erősen, hogy szerettem, valahogy most már nem kellett úgy elnyomni. Lassan vezetett rá erre, pont ő, annak ellenére, hogy ellenkeztem az érzéseim ellen, és nem mertem telejsen őszinte lenni vele. A hazugság a véremben volt, úgy ágazott szét bennem, mint egy szövevényes pókháló. Magamnak is hazudtam és másoknak is. De azt hiszem mostantól csak Elliotnak nem akartam. Megérdemelte, hogy rendesen mellette legyek. Még ha nem is mondtuk ki, de valahogy együtt újrakezdtünk mindent. Összejártunk, aztán már itt feküdt mellettem.
És ez mocskosul jól esett.
És el is merültem volna benne, olyan jó volt, a csükok, az illata, a szobám sötétje, amiben nem éreztem úgy magam, mintha csak egy szellem lennék egy ketrecben. Nem fájt a létezés annyira, és lassan már képes voltam tükörbe is nézni, meg anyám kék szemeibe. Mert kibaszottul megérdemelte. De persze a kellemes összesimulásunkat ki más is zavarta meg? Hát anya és az öcsém. És meg voltam róla győződve, hogy ugyan úgy ott ácsorogna apám is, és Chrissie... Az első sorban. Lehunyt szemmel sóhajtottam, miközben odakint az eső vehemensebben kezdett szakadni. Mintha kint számunkra most nem lett volna hely ezen a kibaszott világon. Csak zúdult alá, mintha siratta volna az idő múlását. Azt, hogy előbb utóbb minden eltűnik.
Próbáltam megnyugtatni ELliotot, de csak még jobban zavarba jött és ez persze még aranyosabbá tette. Régebben is szerettem idegesíteni, és felettébb élveztem, hogy  elpirult. A zajok persze továbbra is átütődtek a falon, ami még inkább kínosabbá kezdett válni. Még én is zavarba jöttem, nem is nagyon hoztunk haza senki. Jó, egyszer Benjamin azt a fura olasz csajt, aki folyton hangoskodott és veszekedett vele, de ők nem is csináltak semmit, mert nem tudom. Szegény öcsém, biztos szenvedett. És persze én se állítottam haza senkivel. ELliotot is dugdostam előlük, elmenekültem innen, mintha azzal mindent megoldhatnék. Kellemetlenül új volt ez az egész. Aztán anyám még be is zuhant a szobánkba, amire összerezzentem.
Én meg megpillantottam az ajtóban ácsorgó, kuncogó húgomat. És elkaptam a tekintetem.
- Igen, olyan hangosan jár-kel a lakásban, hogy arra még egy egyiptomi múmia is felriadna - horkantottam kissé kelletlenül, de anya nem zavartatta magát, csak lelkesen pislogott felénk, és még az ööö-zés sem zavarta ELliottól.
- Ő... én... megvagyok. Ruha is van nálam... valahol... - dünnyögtem és próbáltam urlakodni az arcomon, mert Elliot éppen ott fogott meg. És a testem persze reagált is rá, amitől csak még kellemetlenebbül éreztem magamat. Az anyám előttünk ácsorgott, én meg itt kieresztettem a sátrat ELliot keze alatt. És a ruhák. Ott voltak valahol, út közben elhagyva, amit biztosan nem vett észre senki. Túlságosan forró lett kettőnk között a hangulat, ahogy hazajöttünk. Azt hiszem a ház bőven látott mindent belőlünk.
- Óó! Jaj, hogy azok a ruhák! - kapott anya zavartan az arcához, mintha olyan ártatlan kislány lett volna. Meg is köszörülte a torkát utána rögtön. - Nos, azokat összeszedtem, éppen kimossák magukat... Szóval, ha csak az volt nálad - pillantott rám anya sokat modnóan - Aiden biztos kölcsön ad neked valamit a ruhatárából. Eztán lejöhettek ebédelni, azt hiszem Bennek sikerül megmentenie - magyarázta, aztán zavartan téblábolni kezdett a szobámban, én meg ugyan olyan állapotban voltam még mindig.
- Anya... anya, kimennél? - kérdeztem kissé zavartan köszörülgetve a torkomat, mire anya ránk pillantott és úgy éreztem egyenesen a takaró alá lát, hiába nem nézett pont oda, és aztán csak motyogva zavarában annyit mondott, hogy Merlinre felnőttek a gyerekek, majd ott hagyott kettesben ELliottal.

◂s egy pillantásodért is sorvadok▸

2002. április

◃a i d e n ▹

Örök lesz a mi nagy csatázásunk
S örök a nászunk.

style: PJ ║ zene: i love you

Hallottam, ahogy az eső hangosan kopácsol az ablakon. Szép, kövér, nagy cseppek lehettek, amik képesek annyira tisztára mosni az utcát, mintha előtte nem sétáltak volna ott mindenféle mocskos alakok. Ezt szerettem. Az eső megtisztított, békésebbé tett. A távolról érkező, dörgés morajló hangja pedig csak hozzátett az állapothoz. Ez a reggel egyenesen arra született, hogy ágyban maradjunk. Csak a bennem uralkodó apró kis félelmek próbáltak meg távol tartani a nyugalomtól, amit ez az egész jelentett. Valahogy féltem elkötelezni magam, azt mondani, hogy ez újrakezdés, pedig ezért randizgattunk, ezért jártunk össze... és éppen ez volt az oka annak is, hogy az ágyában ébredtem ma reggel.
A múltat olyan könnyű lenne hátra hagyni. Csak azt mondani, lezártam, ez a tisztalap. Volt módszer, hogy elvegyük magunktól mindazt, ami rossz... de azzal félő volt, hogy egy darabot is elveszítünk magunkból. Nem élhettünk ilyesmivel, hiszen azt szerettük egymásban, akik voltunk. A sebek tettek minket ragaszkodóvá, gyengéddé és szeretővé. Mégis a félelem, hogy többé nem látom meg tudta keseríteni a legszebb pillanatokat. Azt kívántam, bár jobban tudnék bízni, azonban ismertem a szerencsémet.
A helyzetet csak zavarbaejtővé tette, hogy Erica szó szerint bezuhant a szőnyegre. Eleve végig hallgattuk, ahogy az ajtó előtt sutyorognak. Nem vették még észre, mennyire nem szigetelnek?
- Igen, olyan hangosan jár-kel a lakásban, hogy arra még egy egyiptomi múmia is felriadna - felelte Aiden, én azonban még mindig el voltam pirulva. Majdnem kétszer annyi idős vagyok, mint Aiden, Erica simán rossz szemmel nézhette volna azt, ami közöttünk volt, de valahogy még sem mondott soha egy rossz szót sem. Sőt, amikor kettesben töltöttem vele időt, akkor sem volt velem soha ellenszenves.
Megpróbáltam én normálisan viselkedni, de legszívesebben felöltöztem volna, hogy elmeneküljek, vissza a gyerekszobámban Deannél. Ott legalább nem kellett magamat sosem kellemetlenül érezni. Nem volt nekem való ez a családozás, meg komolykapcsolatosdi, csak fos helyzetekbe hoztam magam. A takaró alatt kerestem kapaszkodót Aiden combjában, de valahova egész máshová nyúltam. Éreztem, hogy azonnal reagál... ettől pedig csak tovább pirultam. Elhúztam ugyan a kezem és megpróbáltam a lábán tartani az ujjaimat, már nem égethettem volna be jobban magunkat. Biztos voltam benne, hogy Erica észre is vette.
- Óó! Jaj, hogy azok a ruhák! - kapott az arcához, mintha valami rosszat tett volna. - Nos, azokat összeszedtem, éppen kimossák magukat... Szóval, ha csak az volt nálad - nézett Aidenre. - Aiden biztos kölcsön ad neked valamit a ruhatárából. Eztán lejöhettek ebédelni, azt hiszem Bennek sikerül megmentenie - folytatta. Mi? Ez most komoly, még ebédre is meghív? A hang meglepetten csattant fel bennem. Én sem értettem a helyzetet, azt hittem, hogy amilyen kedves, udvariasan megpróbál lerázni, ehhez képest inkább meghívott ebédre.
- Hát... öhm... kedves tőled, hogy meghívsz... - dünnyögtem. Fogalmam sem volt, hova kéne tenni ezt a helyzetet.
Nyeltem egyet. Lesütöttem a szememet, hogy még a téblábolását sem láttam. Jobb volt így, ha nem néztem, kevésbé volt gáz, amit éreztem. Az az igazság, hogy az én anyám teljesen kiakadt volna, ha húsz évesen hazavittem volna egy harmincas pasast, még ha nem is előtte rendezett volna jelenetet, elég nyíltan közölte volna, hogy lassan küldjem haza a vendéget. Ő engem még a széltől is óvni akart.
- Anya... anya, kimennél? - Szólalt meg végül Aiden is. Ez volt a mentőöv, mert Erica motyogva ugyan, de kisétált a szobából. Az ajtó kattant egyet, én pedig azonnal közelebb húzódtam a Mucimhoz. Nem is tudom, meg akartam nyugtatni magam a közelségével.
- Ez tök gáz volt... - állapítottam meg és adtam egy puszit a nyakára. Tényleg el akartam menekülni, habár meghívtak ebédre. - Azt hiszem, tényleg jobb lenne tovább állnom szép lassan. - Közöltem és megpróbáltam kimászni az ágyból, ha csak Aiden nem tartott vissza.

[2002. április outfit >><< wait for me nows egy pillantásodért is sorvadok]

2002. április
outfit >><< wait for me now

s egy pillantásodért is sorvadok

Dörgés moraja visszhangzott valahol messze, talán London másik felében, és a házak idáig űzték a hangját. Kellemes hangja volt, élettől duzzadó, erős, és mégis olyan mennyei. Ilyenre csak  a természet volt képes, meg talán a zene, ami ennyire megborogathatta az ember lelkét. Apámtól kevés mindent hoztam magammal, de az egyik az a zene szeretete volt. Régen ő is játszott, nagyon-nagyon régen ült ő is a zongoránál, és akkor valami csodálatosat láttunk. Akármennyire is szerettem az esőt, a hangját az illatait, nem akartam sosem kint áztatni magam. Összebújós nap volt, Elliottal egymás mellett feküdve tökéletesség határait súrolta. Mintha nem ment volna minden tönkre, csak a világon kívül eső szobában léteztünk. Nem tudtam elfeledtetni magunkkal a rosszat, amin keresztül mentünk, de talán egy kicsit szebbé tehettem azt, ami most volt. Éreztem a finom illatát, a bőrének kellemes melegét, és majdnem tökéletes is volt.
Majdnem, aztán odakint a családom emlékeztettek minket arra, hogy rohadtul nem oltunk egyedül. Kibaszottul kellemetlen volt ez, de egy részek örült, hogy nem csak egyedül voltunk itt. Négyen. Négyen és két szellem, a falak és emlékek meg a halál között járva, mint örök kísértetek az ember szeme sarkában.
Kínos volt persze, ahogy anym bezuhant és zavarában még csak hablatyolni tudott. Nem szokott hozzá ahhoz, hogy a fiait mással lássa egy ágyban. Az életünkből sok minden kimaradt és egy betöltetlen, fekélyes hézag volt csupán, megpörkölődött szélekkel. Mégis ennek ellenére próbáltunk élni, tovább lépni, és vigyázni, hogy a hegeket nem vakarjuk fel olyan gyakran. Persze nem lepett meg, hogy nem kiabált. Talán ha az öcsám lett volna inkább veszekedett vele. Mondjuk úgy, hogy Benjamin takard már el a lányt, hogy lehetsz ilyen udvariatlan! De velem nem kiabált, és talán ez is metszett közénk vájatokat az öcsémmel. A szüleinkkel való viszonyunk. Pedig ugyan azt a fajta szeretetet kaptuk, csak más formában.
Elliot pedig hiába vette el tőlem a kezét ugyan olyan kellemetlen állapotvan bltam az anyám előtt így csak odakaptam még egy párnát is és gyerekes zavarba jöttem. Nem akartam, hogy az anyám lásson így is. Akkor sem, ha az anyám volt. CSak reméltem, hogy a vörös pírt nem látták az arcomon.
- Hát... öhm... kedves tőled, hogy meghívsz... - dünnyögte Elliot a meghívásra. Komolyan, egy közös ebéd? Hirtelen nem is tudtam mondani semmit.
- Igen, most pedig elkészülnénk, ha nem bánod - tettem hozzá, aztán végre anyám észbe kapott és kirohant. Előttem volt  ajelenet, hogy odalent a konyhában ezért is az öcsémmel veszekszik, hogy biztos az ő hibája. Viccesek voltak.
- Ez tök gáz volt...  Azt hiszem, tényleg jobb lenne tovább állnom szép lassan - indult neki, én viszont utána nyúltam és sóhajtottam. Nehéz volt újra kezdeni, főleg így, főleg minden után, de anya volt az első aki erre nyitott, pedig ő nem csak élete szerelmét veszítette el, hanem a saját lányát is, mégis most is olyan nagyon próbálkozott... Én pedig nem hagyhattam cserben.
- Kérlek maradj. Utána pedig elmegyek veled nem tudom.. Guccit venni - dünnyögtem és rápillantottam a szememmel. Nem akartam, hogy emiatt eltűnjön az életemből. Igen sok volt, ez nehéz volt, de akkora segg voltam, hogy a saját káromon tanultam meg, nem tudtam Elliot nélkül élni. - Benjamin is ott lesz, őt meg bírtad eddig is - tettem hozzá, majd végül lassan én is kirúgtam magam az ágyból, hogy felöltözzek, csak még hordoztam magamon elliot érintésének látványos nyomát. De ő hatással volt rám, még akkor is ha csak a combomat simította meg. Túl fontos volt ahhoz hogy elveszítsem megint.

◂s egy pillantásodért is sorvadok▸

2002. április

◃a i d e n ▹

Örök lesz a mi nagy csatázásunk
S örök a nászunk.

style: PJ ║ zene: i love you

Fájdalmasan sóhajtottam egyet, ahogy elengedtem Aident. Tudtam, milyen állapotot hagyott az érintésem a testén… és persze nagyon is imponáló volt mindez. Nem gondoltam volna, hogy valaha nagyobb hatással leszek rá, mint egyszerű bosszantás. Nehéz volt megszokni ezt az új állapotot. Régen akárhogy közeledtem felé, morcos volt, vagy azt gondolta, túl sokat akarok tőle. A szerelem lehet túl sok? Aidennek minden bizonnyal, mert minél jobban akartam és szerettem, ő annál messzebb ment, mostanra pedig minden bátorságom elvesztettem és próbáltam csak annyira játszani vele, amennyire még nem volt túl komoly. Kegyetlenül nehéz volt, mert mindennél jobban vágytam rá, ám elijeszteni sem akartam őt magamtól.
Hülye félelmek voltak. Éppen Aiden hozott ebbe a házba, pedig kivehettünk volna egy szobát is valahol. Régen azt hiszem, szégyellt a családja előtt, mintha én is egy pont lennék azon a bizonyos bűnlajstromon, amit magában vezetett. Nem volt bűnös. Kölyök volt egyszer. Egy nagyon ostoba, nagyon könnyen befolyásolható kölyök, de ezen minden tizenötéves átesik. Az egyik elszökik, a másik meg hagyja, hogy Imperioval vegyék rá szörnyűségekre. Ez nem generációs dolog, mindenki átmegy valami szörnyűségen ilyen-olyan módon, s éppen ez adja meg a keretet, amilyen felnőtteké válunk… váltunk.
A helyzet kellemetlenségét csak fokozta, hogy Erica bejött az ajtón végig nézte mindazt, amit magunknak tartottam volna meg alapvetően – igen, itt Aiden fogdosására gondolok – és még meghívott ebédre is. Szívem szerint elmenekültem volna, s már léptem is volna oda Aiden szekrényéhez, kibújva a takaró alól… de akkor megszólalt.
– Kérlek maradj. Utána pedig elmegyek veled nem tudom.. Guccit venni – dünnyögte. Visszanéztem rá, hagytam, hogy találkozzon a pillantásunk… és megborzongtam. Olyan csillogást láttam benne, aminek létezéséről korábban is tudtam, ám akkor sosem marasztalt. Úgy tett, mintha eltűrné, hogy mellette vagyok. Most viszont kért.
Kérlek – visszhangzott bennem az a szó tovább. Még kétszer kirázott tőle a hideg, aztán sóhajtottam egyet csendesen. Nem szólaltam még meg, mert fogalmam sem volt, mit kéne mondanom. Aiden nem bánt velem így. Egész egyszerűen a figyelmes, érdeklődő oldala annyira új volt… Nat sosem volt ilyen. Ő sem érdeklődött, hanem eldöntötte, hogy mi a jó a családnak, mi a jó nekem. Nem volt választásom.
– Benjamin is ott lesz, őt meg bírtad eddig is – mondta, ahogy kikelt az ágyból. Tudta, hogyha maradnék, akkor nem Benji lenne az oka. Kedveltem a testvérét. Nem voltunk barátok vagy ilyesmi, de megvoltunk… mégis az egyetlen indok az itteni ebédre Aiden lett volna. A szerelmét akartam, ezt még letagadni sem tudtam volna. Mellette persze megtanultam nem követelni azt. Bár, amivel jobban belefolyt volna az életembe, kínos volt neki.
– Úgy érzem, nem Benjamin miatt kellene maradnom… – pillantottam oda az egyértelmű állapotát megnézve magamnak. Aztán közelebb léptem hozzá, a csípőjére tettem a kezét, hogy úgy simítsam oda magamhoz. Ahogy felnéztem a szemeibe, finom puszit adtam az ajkaira.
– Nem kell Gucci. Nem kell semmi vacak. Te kellesz.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!