+  Roxfort RPG
|-+  2003/2004-es tanév
| |-+  A Királyság egyéb részei
| | |-+  Skócia
| | | |-+  Plockton
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Plockton  (Megtekintve 6060 alkalommal)

Sophie Flynn
Eltávozott karakter
*****


Let's say sunshine for everyone

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2023. 01. 09. - 15:12:09 »
+1

"Talált tenger"

Jasper
(2003. október 6-11.)
Ruci

Arcodon párna
Ringó csónak a szobád
Karcsú pohárba töltve az óceán



Minden olyan kellemesen idillikus itt, és az egészben az a lejobb, hogy a ketőnké. Ritkán jutottunk el mostanában közösen bárhová, így ezt még így is nagyra értékeltem, az eg, hogy ez volt a nászút, még csak emelt is a dolgok varázsán. MÉg akkor is, hogy ha éppen egy varázsbarlangot készültünk éppen meglátogatni. Lehetne ennél tökéletesebb, és jobb valami? Szinte már nem is nagyon gondoltam szegény Teddyre sem, csak reméltem, hogy ő is boldog valakivel, valahol. Jasper lett nekem a tökéletes társ, aki mellett olyan nagyon boldog voltam.
A vidéki hangulat nagyon különleges, városhoz voltam szokva, bár ahol éltem régen, nem volt egy London, de anynira vidék sem. Szép a látvány, a különleges hangulat, és elképzelem, hogy egyszer valami ilyen helyen letelepedünk egy kicsit később. Roantikus lett volna, és Jasperhez valahogy egy ilyen hely annyira jól illett. Együtt állunk meg, hogy belemerüljünk ebbe a természeti szépségbe, ami egy festménynek is tökéletesen elmenne, annyira művészi a látvány. Élvezem a közös, csendes nézelődést, és még csak el se bénázom, kivételesen, és a puszijától csak még jobban odavagyok. Hogy lehet Jasper enynire tökéletes? Menten el fogok olvadni, tuti, hogy egyszer csak egy boldog olvadt massza leszek a karjai között.
– Ez a látvány tud gyógyítani - teszi hozzá olyan szexi medimágusos hangon, én meg csak elviygorodom rá. Menő, amior olyan... medimágusos. Meg Jasperes. Jasper menő, nagyon is. Szívesen bújnék hozzá, akár az idők végezetéig is, de vár minket a barlang, ahol csak kitör beőlem a szeretet roham. Szóval megölelgetem és egészen belenyomom az arcom a mellkasába, hogy érezzem a kellemes illatát, és a gyengéd cirógatását.
– Én is szeretlek… - válaszolja, én meg csak belemoslygom a ruhájába, hogy elhúzódva tudjunk tovább sétálni, ahol van egy szép tó, amiből csak úgy árad a kellemes dallam. Lehet inkább a szívem dalol? Jó, ez monjduk elég béna gondolat, Sophie, ne legyél már ennyire gyerekes.
Igyekzem bemuttakozni a lénynek, olyan illedelmesen, miközben Jasper karon ragad, mert képes lennék belefejelni a vízbe. Nem értek a lényekhez anynira, az LLG-ből nem sok minden maradt meg, csak azok a tüzes, furcsa rákok.
– Óvatosan… Nem is tudjuk mi ez. - Ezzel egyet értek teljesen.
- Jó, igazad van, de legyünk barátsgosak - értek vele egyet. Nem akarok a helyi újság címlapján szerepelni úgy, hogy megevett két embert a nászútján egy... valami. Brrr. De nem halunk meg, a lény alámerül a vízbe, és tovább énekel. Kellemes melegség árad szét bennem, és csak sóhajtani tudok tőle.
– Már értem, miért tartják romantikusnak ezt a helyet… - szólal meg mellettem Jasper, én meg bólinto is hozzá. Odahajolok, hogy hossza san meg tudjam csókolni, és kicsit beletúrok a szőke fürtjeibe is.
- Ez életem legszebb napja - dünnyögöm a csókba nagy egyetértésben, és valahogy minden olyan túl tökéletesek is tűnt.

KÖSZÖNÖM SZÉPEN A JÁTÉKOT!
A HELYSZÍN SZABAD!
Naplózva


Dalton J. E. Hamox
Griffendél Godrik Akadémia
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2024. 04. 09. - 15:29:20 »
+1

A főnix és a sólyom dala


A fájdalmat ki lehet törölni. Igenis meg nem történtté lehet tenni. Mindössze egy pálcaintés szükséges hozzá... Olyan gyönyörű dolog ez valahol, hogy bármi is történik az emberrel, véget lehet neki vetni. Mindig is lenyűgözött ez a folyamat, a pillanat alatt beteljesülő gyógyítás, ami aztán egész életen át kíséri a beteget. Ismét egy ilyen pálcaintésre készültem, most, amikor többi godrikos társammal együtt Plocktonba igyekeztünk.
Professzorunk jóvoltából mindannyian kiválaszthattunk magunknak egy-egy súlyosan traumatizált lovat, amit megszabadíthatunk a szenvedéseitől. Cserébe mi meg átmehetünk a vizsgánkon.
- Ne feledjék, a lovak rendkívül intelligens állatok. Ha megérzik, hogy valóban jót akarnak nekik, együtt fognak működni... Ehhez a bizalomhoz meglehet azonban, hogy hosszú idő fog kelleni. Ne arra készüljenek, hogy pár óra alatt végeznek. Az is lehet, hogy napokat fognak a farmon tölteni - jelentette ki Zuck professzor, akinek a munkásságát őszintén csodáltam. Rongyos ruházata nem tévesztett meg, pontosan tudtam, hogy igen komoly és nagytudású boszorkánnyal állok szemben, aki minden létező vagyonát jótékonyságra és mások megsegítésére szentelte. Előfordult, hogy magához vett egy csonka családot, miután az apa egy súlyos baleset folytán életét vesztette, és addig lakhattak nála amíg talpra nem álltak. Sőt, még az új élet kialakításához is tetemes összeget adományozott neki. Persze ő nem arra használta ezt, hogy a Godrik Krónikáiban dicsekedjen vele. A lehető legszerényebben segített, önzetlenül, ahol tudott. Nem lepett meg hát, hogy a mostani, évvégi vizsgára is egy ilyen nemes feladatot tűzött ki a csoportunknak. Hatan indultunk hát útnak, a professzor és mi, tanítványok. A hátizsákomban váltás ruhát és élelmet is hoztam magammal, ugyanis nem tudhattam, meddig maradok. Azt előre közölték velünk, hogy sátorban fogunk lakni a farm területén. Részemről nem volt ezzel gondom, de más, kényesebb csoporttársaim láthatóan fanyalogtak a körülmények miatt.
- Azon sem csodálkoznék, ha napokig lócitromokat kéne pucolnunk a lovak patájáról, pálca nélkül - nyafogott Tucker Ravens, az elkényeztetett aranyvérű ficsúr.
- Szerinted aurorként mindig olyan kényelemben lesz részed, mint otthon? Ébresztő, ha nem állsz készen a zordabb körülményekre, jobb, ha már most lelépsz. A küldetésekre nem viheted magaddal a házimanódat - szóltam oda megvetően, amikor meghallottam a pusmogást. Tucker mindig is idegesített, és örültem, hogy végre volt alkalmam beszólni neki. Mivel csoportosan utaztunk, Zuck úgy látta jónak, ha zsupszkulccsal közelítjük meg a főként varázslók lakta falut, ahol az O'Donnel farm is helyet kapott. Gabriellel egy kisebb üstöt kaptunk Zucktól, aminek egyszerre fogtuk meg a két fülét. Nem különösebben szerettem zsupszkulccsal utazni, kellemetlen volt a köldökömet érő rántás, de mivel ez volt az instrukció, nem panaszkodtam. Alig telt bele néhány pillanatba, hogy megszűnjön a szédítő forgás és a köldökrángatás, és megpillanthattam az előttünk elterülő szinte gyerekmesébe illő, harsány zöld táj.
- Ne lazsáljanak, gyorsan szedjék össze magukat! - adta ki az instrukciót Zuck, mire megráztam a fejem, és gyorsan összeszedtem magam. Még egy rövid séta következett, majd megérkeztünk a farmra, ahol egy nagyobbacska elkerített tisztáson öt szépséges, ámbár kissé zavart pillantású ló várt minket. Bár egész nyugodtnak tűntek, az rögtön feltűnt, hogy mind ki voltak kötve egy-egy mágikus kötellélel a legelőkerítéshez. Mellettük egy középkorú férfi állt, aki barátságosan köszöntött minket.
- Jó napot, én Fred O'Donnell vagyok, a lovarda egyik vezetője. Amíg itt lesznek, kérem forduljanak hozzám bizalommal, ha bármire szükségük van. Legyen az akár a lovak, akár az Önök számára fontos... - tette hozzá, majd kissé háttérbe vonult.
- Nos hölgyeim és uraim, eljött a pillanat, hogy válasszanak a lovak közül. A neveiket véletlenszerűen fogom kihúzni a kalapomból, így alakul majd ki a választás sorrendje. A kiválasztásnál mindössze a megérzéseikre hallgathatnak, az emlékeikbe csak később nézhetnek bele, már ha megkezdtük a közös munkát - szólt Zuck, és valóban, öt kis papírgalacsint hullajtott a kalapjába, amiből aztán találomra húzott egyet.
- Jones - olvasta fel az első nevet a prof, mire Anna Jones előre lépett. A szőke, filigrán lány lassan, óvatosan sétált végig a lovak előtt, majd aztán egy világosszürke kancához lépett oda.
- Nagyon jó választás. Ő a mi Holdtáncunk - szólalt meg O'Donnell elégedetten.
- Jöjjön a következő - szólt Zuck. - Hamox - hallottam meg a nevem, mire most rajtam volt a sor, hogy kiváljak a többiek közül. Én sem siettem el a döntést, alaposan végignéztem mind a négy megmaradt lovat, noha szinte a legelső pillanatban kiszemeltem a választottam, egy különleges fehér kancát, rozsdavörös pöttyökkel. Nem voltam nagy lószakértő, így még a hivatalos megnevezése sem rémlett tisztán... talán vércsederes? Mindenesetre valami mágnesként vonzott hozzá, így magától értetődően léptem mellé, úgy három méteres távolságban.
- Ő Főnix. Igen tüzes választás, remélem elbír majd vele... - hallottam a kommentárt a háttérből.
Szép lassan a többiek is választottak, Ravens egy fekete mén, Auckley egy sötétbarna kanca, míg Peterson egy almásderes mén mellett foglalt helyet.
- Remek! Nos, akkor nincs más hátra, mint elnyerni a bizalmukat! Ha úgy érzik, sikerült, utána kutathatnak a traumát okozó emlék után is... - adta ki a feladatot a prof, mire én egyelőre nem tettem egyebet, mint egy méter távolságra közelebb léptem Főnixhez. Egy kis ideig vártam, hadd szokja meg a jelenlétem és a szagom, s amikor biztonságosnak éreztem, kinyúltam, hogy meg tudjam simogatni az oldalát. Úgy éreztem, annak még nem jött el az ideje, hogy egyenesen a szemébe nézzek, így oldalról kissé zavartnak láttam, s bár sokat nem tudtam a lovakról, valahogy ösztönösen úgy sejtettem, hogy a direkt szembenállást fenyegetőnek találhatja, ahogy más állatok is. Lassan, megnyugtatónak szánt tempóval lélegeztem be közben, szinte már sóhajtottam, hátha ez is segít neki megnyugodni, és elfogadni a jelenlétemet. - Szia kislány - köszöntem lágyan, kíváncsian figyelve, hogy fogadja a közeledést.
Naplózva

Mirabella Harpell
Boszorkány
*****


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2024. 04. 10. - 10:23:56 »
+1

to Dalton

Főnix és sólyom
  ♪ running from fire   ♪outfit

Nyomozni jöttem ide a kis, ír szigetre, de egyrészt elbűvölt a természet szépsége, másrészt le is győzött az ereje. Szokásomhoz híven éjszaka kutakodtam, de olyan vihar tört ki, hogy hacsak nem kerestem volna gyorsan fedezéket, valószínűleg visszafúj a szél az anyaországba. Így aztán behúzódtam a legkevésbé emberközeli, ugyanakkor nagyon kellemes helyre - egy istállóba.
Furcsa érzésem támadt, ahogy a boxok között jártam. Ideges horkantások, félősen villogó szemfehérjék, sunyin lecsapott fülek fogadtak az itt lévő lovak részéről. Kinek a lovai ezek, hogy ennyire… vad a légkör? Odamentem egy nagy, fekete ménhez, amelyik egyből megpróbált a box falán áthajolva belémcsípni. Persze úgy álltam meg, hogy ne érjen el, s egy darabig csak ácsorogtam ott előtte, csendesen hallgatva horkantgatásait, és arcoskodását, ahogy a fogát csattogtatta a levegőben.
- Neked is helló. Pont olyan vagy, mint az én Keszegem. Mondjad csak, megvárom, míg befejezed.
És tényleg. Jó sokáig acsarkkodott, mire a félelme végre alábbhagyott, és a fülei is előt
ntek a nyakáról, ahová eddig odalapította őket úgy, mintha nem is lettek volna. Mikor már egészen, figyelmesen felém fordította őket, akkor nyújtottam felé a kezemet lassan, csak hogy meg tudja szuszmatolni kicsit. Ő is csodálkozott, meg én is, hogy kicsit nem harapta le.
Szóval remek helyet találtam menedékül, s míg azt vártam, hogy a vihar odébb álljon, ilyenformán megismerkedtem mindegyikkel. Nem tudtam rájönni, miért van itt ennyi bizalmatlan ló, de a fáradtság legyőzött, és leültem picit pihenni az egyik szabad boxba. Aztán ahogy kell, persze el is nyomott az álom véletlenül.
Napfényre és emberi hangokra ébredtem. A szívem kalapálni kezdett. Ott feküdtem a szénában, hallgattam a fejem feletti beszédet. Még nem láttak meg, a palánk lécei kitakartak. Az első értelmesnek látszó mentőötletemnek engedelmeskedve gyorsan lóvá változtam, s úgy feküdtem tovább a szalmán, lábaimat magam alá hajtva, de a fülemet hegyezve.
- Nézd, rá nem emlékszem. Hogyishívják? Mindegy, sokan vannak, vigyük ki ezt is. Hmmm, legyél mondjuk Főnix - hajolt át a boxom fala felett egy ipse, én meg kikerekedő szemekkel ugrottam négy talpra. Mibe keveredtem, jó ég… Próbáltam szabadulni, elszökni, de ezek az emberek - lévén, hogy az összes lovuk valahogy ilyen volt - erre sajnos fel voltak készülve. Végülis hárman is kellettek hozzám, de csak rám került egy kötőfék és egy vezetőszár, aminél fogva kicibáltak egy legelőre a négy másik lóval, és odakötöttek a kerítéshez velük együtt.
Rezignáltan, szétcsapott vörös fülecskékkel, prüszkölve ácsorogtam ott, és gondolkodva ráztam meg időről időre a sörényem… Aztán jött egy csomó diáknak tűnő fiatal, nálam csak pár évvel tűntek idősebbnek. Ahogy a tanáruk kiadta a feladatot nekik, kezdett előttem összeállni a kép. Nagyobb bajba kerültem, mint gondoltam, mert ha valaki beleolvas a gondolataimba…
Próbáltam a soron következő srác tekintetét kerülni, próbáltam aztán ellenségesen a nyakamra lapított fülekkel, összepréselt és magasra tartott orral, szemforgatva amolyan sárkányfejet vágva elijeszteni magamtól, de nem jártam sok sikerrel. Ő csak elnézett mellettem azokkal a kedves, érdeklődő szemeivel. Oh, pedig olyan rendesnek t
nik… De ár, hogy fel kéne rúgnom.
- Ő Főnix. Igen tüzes választás, remélem elbír majd vele…
Okosan nem nézett a szemembe, de én viszont szúrósan méregettem, és topogtam felé, közben meg bele.belerántottam a vezetőszárba, aminél fogva a kerítéshez voltam kötve. De tényleg, olyan békésen, óvatosan közelített, és olyan megnyugtató arca volt, hogy végülis feladtam. Morcos mozdulatlanságba burkolódzva vártam, hogy közelebb jöjjön.
- Szia kislány .
“Hali, nagyfiú…” - gondoltam igencsak rezignáltan, s halkat horkantottam, de azért én is lecsendesítettem magam, már nem prüszköltem sárkánykodtam tovább, mert minek, akkor se oldotta volna el a kötelet, még annyira se. Valahogy a nyugalma rám is átragadt, és jó volt csak így egymás mellett állni csendben, a szemünk sarkából méregetvén egymást.
Oké, túl rendesnek látszik. Kár. Így nem fogok rajta nyugodt lelkiismerettel áttrappolni, mást kell kitalálnom… A vezetőszáron siklott végig a tekintetem, egészen a karám fájáig, ahová egy méretes lócsomóval volt hozzárögzítve. Elvileg ez olyan, hogy a kötél másik, lelógó végét csak meg kéne húznom, és a csomó kioldódik, de valaki extra előre látón azt a véget még egyszer belehurkolta a csomóba, ezt megakadályozandó. Sebaj, valahogy kiügyeskedem. Onnantól fogva ügyet se vetettem Mr. Cukipofára, hanem őt levegőnek nézve kezdtem a csomó célzott rágcsálásába, a szabadulás reményében. Mit is mondott a tanáruk, nyerje el a bizalmam? Hm… Kezdhetné azzal, hogy eloldoz, de gondolom nem ejtették a fejére, hogy megtegye, nyilván ő is tudja, hogy azonnal elvágtatnék a búsba. Azért felnéztem a rágcsálásból, hogy finoman oldalba bökjem az orrommal, és lóhoz képest inkább óriási bociszemeket meresztve méregettem egy kicsit, mielőtt újra a csomó harapdálásának estem volna.
Naplózva


Dalton J. E. Hamox
Griffendél Godrik Akadémia
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2024. 04. 13. - 16:06:54 »
+1

A főnix és a sólyom dala


Testbeszéde nem tűnt túl biztatónak elsőre, olyan feszültséget árasztott, mintha épp most készülne lángcsóvává válni, a nevéhez híven. Bár a név kötelez, szerencsére ennyire azért nem volt hű a nevéhez, mert lángra lobbanás helyett egy idő után mintha kissé feloldódott volna a jelenlétemben, legalábbis azt engedte, hogy hozzáérjek. Selymesen érdes szőre megnyugtatóan simult a tenyeremhez. Ahogy mélyeket szippantottam a levegőbe, illata is az agyamig kúszott, ami szintén idegnyugtatóan hatott rám. A lószag aromája valami olyasmit tartalmazhatott, ami az emberi agyra nyugtató hatással van, mert minden egyes lélegzetvétellel egyre jobban átszellemültem. Ez az ideiglenes nyugalmi állapot azonban nem tartott sokáig, egy rövid idő után tüntetően elkezdte rágcsálni a lócsomót. Szándékai elég egyértelműek voltak, és bár teljesen nem engedhettem neki, volt egy ötletem, hogy kompromisszumos megoldásra jussunk.
Ismertem egy jó kis hosszabbító varázslatot, amit remekül lehetett köteleken alkalmazni, és elméletem szerint a vezetőszáron is működnie kellett. Előhámoztam hát vékony köpenyem alól a bükkfa pálcát, majd a szárra pöccintettem vele.
- Longiamo - susogtam halkan, s egyszeriben többszörösére nőtt az a szár, így komolyabb mozgásteret adva vele. Reméltem, hogy a kisasszony nem él vissza a lehetőségeivel, bár azon kívül, hogy összegabalyodhatott volna a többi lóval, más kalamajkát nem tudott volna csinálni... legalábbis bíztam benne.
- Na gyere, kislány... - biccentettem fejemmel mosolyogva egy vödör víz és egy láda répa felé, ami a legelőkerítés másik végében volt.
- Csak óvatosan Hamox - csóválta a fejét Zuck, de O'Donnellnek láthatóan nem volt ellenvetése, sőt elégedetten vigyorgott, ahogy láttam.
Hiába, azt mondták, nyerjük el a választottjaink bizalmát, és ehhez egyelőre más utat nem láttam, mint finomsággal lekenyerezni őket. Ha Főnix hajlandó volt követni, úgy lassú léptekkel, kezemben a szárral jutottam el a nassolnivalóig, ha viszont úgy döntött, répa helyett továbbra is kötélcsomót kíván rágcsálni, úgy elő kellett rukkolnom valami B tervvel. Ha a répa meg a víz nem is izgatta, reméltem, hogy azt értékeli, hogy sokkal nagyobb mozgástere lett, mint a többieknek. Akik megjegyzem, - a bájosan Anna tenyeréhez simuló Holdtáncon kívül - ránézésre továbbra is igen ellenségesnek tűntek, volt, aki fújtatott, volt, aki hangosan dobbantott és a földet kaparta a patájával. Hozzájuk képest Főnix jóval nyugodtabbnak tűnt, de persze nem akartam a naivitás csapdájába esni. Lehet, hogy csak elültette a gyanúmat, hogy könnyebben szabaduljon. Azzal azonban lehet, nem volt tisztában, hogy a vezetőszár nem szakadt el egykönnyen, ha rángatta, akkor sem, varázslattal volt megerősítve ugyanis. Sőt, más extrákra is képes volt, de ebbe még minket sem avatott be O'Donnell, akit úgy tűnt, szórakoztatott az is, ha ügyeskedtünk, az is, ha bénáztunk. Hogy melyik csoportba készültem tartozni, az egyelőre nem dőlt el.
Akárhogy is, én türelmes voltam, a gyorsaság nem volt kitétele a feladat teljesítésének, így nem szándékoztam senkit sem beelőzni. Azt persze rögtön észrevettem, hogy Tucker lenyúlta az ötletemet, csak ő valószínű nem ismerte ezt a jó kis varázslatot. Vagy nem volt ott Berns oldalán, vagy nem figyelt, mert ahelyett, hogy a lovat vitte a répákhoz, kivett egy répát a ládából, és azt vitte a fekete ménhez.
- Milyen eredeti! - puffogtam felé az orrom alatt, mert hát ha valaki, ő mindig a bögyömben volt, pláne akkor, ha lemásolta az ötletemet.
Naplózva

Mirabella Harpell
Boszorkány
*****


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2024. 04. 15. - 18:08:09 »
+1

to Dalton

Főnix és sólyom
 ♪ running from fire   ♪outfit

Nem akartam engedelmeskedni, de valahogy nem vitt rá a lélek, hogy a meghosszabbodott kötélbe harapjak. Tépelődve baktattam hát utána. Még bíztam benne kissé, hogy mondjuk nem tudja jól azt a varázslatot, amivel a fejembe láthat… És az is kiderülhet, hogy rejtett tehetségem van az oklumenciához… Na persze. Mikor a karácsonyi ajándékot nem bírom eltitkolni Cartwright elől. Hát hogyne.
- Csak óvatosan Hamox.
A prof figyelmeztétésének helyt adtam, ugyanakkor rácsodálkoztam a névre. Ó, mint a tanár? Mintha ezer éve lett volna, egy másik életben. De a srác messziről hasonlított rá,talán a fia, vagy valami rokona lehet.
Az az ötletem támadt, hogy hagyom magam, de majd lószerű emlékekre próbálok gondolni. Mint mikor megijesztett egy fellendülő nejlonzacskó, vagy tényleg, mikor fellobbant valahol hirtelen egy szalmaláng… Hátha úgy nem jön rá, hogy ember vagyok.
A társaságában felejtettem magam. Annyira azon járt az eszem, hogy hogy ejtsem át, hogy épp csak a lényeget nem tartottam szem előtt, hogy úgy viselkedjek, mint egy ló.
Nekem nem kellett se a répa, se a víz. A srácot figyeltem, a fejemben az járt,mennyivel szórakoztatóbb törióráink lettek volna, ha ő tartja azokat. Aztán meg az, hogy mégis fel kéne rúgni és elvágtatni, mert azok a szemek valahogy nagyon lélekbe látónak tűnnek. Vajon mit lép majd, ha a feladat utasításánsk megfelelően a fejembe néz, és megtalál néhány emberi emléket? Felkészültem tehát néhány lóhoz illő emlékképpel, aztán érdeklődve figyeltem, mi jöhet még. Bár ne kúszott volna minduntalan a szemem elé a lángoló istálló, a félig megégett bika, meg a három, fekete taláros halálfaló képe…

Naplózva


Dalton J. E. Hamox
Griffendél Godrik Akadémia
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2024. 04. 18. - 09:43:31 »
+1

A főnix és a sólyom dala


Nem akartam túl sokáig húzni az elkerülhetetlent... most, hogy követni kezdett, úgy éreztem, tettünk egy lépést előre, és talán itt a ideje az elméjébe tekintenem, mielőtt valami ismét dekoncentrálja. A víz és a répa cseppet sem izgatta, amit eléggé furcsálltam, de ebben a pillanatban azért érthető volt, ha nem tudta magát oly mértékben elengedni, hogy egyen, vagy igyon. Ahhoz mégiscsak olyan mértékű bizalomra lett volna szükség, amit ekkora tömegben, öt másik zavart ló körében szinte lehetetlenség lett volna kialakítani. Így hát amikor szép lassan baktatott mögöttem, és elérkeztünk a kerítés másik végéhez, úgy döntöttem, a feladat első részét teljesítettem.
Zuck professzor hasonló gondolatmeneten járhatott, mert a háttérből így szólt.
- Aki úgy látja, kellően lenyugodott a választott ló, megpróbálhat belenézni az emlékeibe - adta meg a zöld jelzést a prof, mire szép lassan félig szembe helyezkedtem Főnixszel. Továbbra sem a direkt szembenállást választottam, sréhen közelítettem csak meg. Szerencsére épp elelget tanultuk a legilimenst ahhoz, hogy ne kelljen direktben a homlokához tartanom a pálcát, pár lépés távolságból ugyanolyan hatásos a varázslat.
Behunytam a szemem, és mélyen felkészültem a láttatlan információk befogadására, majd Főnix deres homloka felé irányítottam a pálcám, és kimondtam:
- Legilimens...
Kezdetben csak nyugodt, természetközeli képek jöttek, friss fű illata, zöldellő legelő, egy pocsolya, amiből Főnix a szomját oltotta, amikor nagyon szomjas volt... Aztán... valami oda nem illő tolakodott az emlékek közé. Zavaró, ijesztő röhögés... fekete csuklyák, égett állatszőr szaga... majd egy... menekülő csikó és egy... kislány... Éreztem a rémületet.... szinte helyette szorult össze a mellkasom, és helyette vacogott a fogam. A halálfélelem meglepően erős volt, nehezemre esett most az ő helyébe helyezkedni...  valahogy... nem stimmelt a dolog.
Különös... olyan, mintha olyan erősen kapcsolódott volna ezzel a kislánnyal, hogy az ő szemszögén keresztül látta volna az eseményeket. Ez azért lehetetlen...
Megráztam a fejem, egy pillanatra lekapcsolódtam az emlékekről. Össze kellett szednem magam, kellett egy perc pihenő. Aztán, amikor valamelyest sikerült lecsendesíteni a gondolataimat, újra megpróbáltam kapcsolódni hozzá.
Ezúttal már emberi hangokat is hallottam, teljesen érthetően. - Szervusz, kicsi lány! Elkóboroltál?
De hát ez nem lehet... Itt ismét teljesen kizökkentem. Lehetetlen, hogy ilyen érthetően idézze fel az emberi szavakat, hacsak...
- Te jóságos Merlin... Mibe keveredtél? - néztem döbbenten Főnix szemébe most először úgy igazán.
Akármi is történt, éreztem, hogy erről Zucknak nem beszélhetek. Akkor nagy bajba sodornám ezt a... ló bőrbe bújt kislányt, aki szenvedett már így is eleget. Így hát fennhangon így szóltam Zuck felé:
- Azt hiszem, megvan az emlék... - nem szándékoztam hazudni, és nem is tettem. Megvártam, amíg professzorom közel ért hozzánk, aztán halkabban így folytattam. - Egy leégett istállóhoz és egy bikához kapcsolódik...
- Nagyszerű Hamox! Akkor nincs más hátra, mint törölni a traumatizáló emléket! - adta ki az ukázt Zuck.
Naplózva

Mirabella Harpell
Boszorkány
*****


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2024. 05. 07. - 09:12:45 »
+1

to Dalton

Főnix és sólyom
  ♪ running from fire   ♪outfit

Még sosem ért ilyen varázslat, ezért aztán azt gondoltam az utolsó pillanatig, hogy majd valahogy megoldom. Kivédem, vagy uralkodom az emlékeimen… De a másik szép szeme minduntalan mélyebbre és mélyebbre nézett, én meg tehetetlenül hagytam.
Újra felizzottak az emlék-lángok, amik a lelkemet égették azóta a végzetes nap óta. Megint kicsi kislány voltam, megint elvesztettem mindent. Az összes borzasztó kép ott izzott a fejemben, a lángok megint az arcom égették, a tüdőmet megint keserű füst és vörös szikrák kínozták.
Egy kis szünetetet éreztem, megpróbáltam elugrani, de a kötél nem engedett, szinte bénultan álltam ott, mint egy pattanásig feszült kőszobor.
- Te jóságos Merlin... Mibe keveredtél?
Rámeresztem jókora lószemeim, és egy pillanatig így méregettük egymást némán. Azt hiszem, még a fülem is kettébillen egy pillanatra, ami nem a legértelmesebb lovakra jellemző kifejezés, de hát ez van. Tényleg, mibe…
- Azt hiszem, megvan az emlék... Egy leégett istállóhoz és egy bikához kapcsolódik…
Mialatt beszélt, szerintem levegőt sem vettem. Meg se moccantam, tán csak a szél borzolta végig a vörös sörényszálakat finoman. Ennyi? Nem mond többet? Halkan fújtam ki a levegőt, de lovaknál ez is hanggal jár, révén a jókora tüdő. Hálásan néztem rá, bár azt még mindig nem tudtam, hogyan tovább. De, talán nem árul el…
- Nagyszerű Hamox! Akkor nincs más hátra, mint törölni a traumatizáló emléket!
Na most viszont felkaptam a fejem, és megint a szememet meresztgettem. A srácot néztem, és finoman ingattam a fejem. Még csak egy amnézia hiányzik… Szerintem, ha ezt az emléket kitörli, megbolondulok. Nem mintha hiányozna a poszttraumás stressz okozta rémkép-roham, vagy a gyilkos lángok égő érzése. Csak éppen, ha nem emlékszem rájuk, hogyan is emlékezhetnék akkor Thorne-ra, meg Leaves-re, a két maradék halálfalóra, akik közül az első egészen biztosan a nyomomban jár, és próbálja befejezni, amit évekkel ezelőtt félbe hagyott. A másikról nem sokat tudtam, a harmadik halálfaló meg már meghalt, de az emlék nélkül nem emlékeznék arra, hogy a Roxfort után miattuk nem mentem tovább sehova sem, miattuk élek bújkálva, meg a Minisztérium miatt, akik pedig az önbíráskodó bosszúhadjáratom miatt keresnek. Nagy baj volna… Nagy baj ez. Meg is van a válasz. Nagy bajba keveredtem, leginkább.
Így hát ránéztem erre a Hamoxra, és finoman, de jelentőségteljesen a fejemet ingattam. Nem-nem… Ez az emlék marad. Légyszi…
Azért éreztem egy halvány csábítást. De nem tudja meg nem történtté tenni az eseményeket, és én nem egy oktalan állat vagyok, akinek mindegy, hogyan éli tovább az életét. Biztos, ami biztos, megint nekifeszültem a kötélnek. Jobb volna most elszökni, de hiába, nem engedett a béklyó. Vágyakozva pislogtam a távolba, aztán meg a srác felé. Még a kötelet is a számba vettem, aztán vigyázva, hogy lehetőleg ne nyálas részt érintsek hozzá, megpróbáltam a kötelet a kezébe tenni.
“Sétáljunk egyet” - üzentem gondolattal. Mivel már úgyis lebuktam, szívesen magyarázkodnék neki - de a nyerítésből valószínűéleg nem értene sokat.

Naplózva


Dalton J. E. Hamox
Griffendél Godrik Akadémia
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2024. 05. 14. - 09:30:12 »
+1

A főnix és a sólyom dala


Az az értelmes pillantás, ahogy feszülten figyelt, csak megerősítette a gyanúm, hogy valójában egy emberrel álltam szemben. Nem csak a kék szemek rémült csillogása, hanem a természetellenesen merev testtartás és a nemleges fejmozdulat is arról tanúskodott, hogy vaj van a kisasszony füle mögött. Sokat nem tudtam a választottam valódi kilétéről, de abban biztom voltam, hogy mivel Főnix kanca, akkor emberalakban csakis nő lehet. Ezen kívül az is egyértelmű volt, hogy ez a személy súlyos terheket cipelt. Életreszóló traumákat. Bár Zuck érthetően arra utasított, hogy töröljem ezeket a fájó emlékeket, a birtokomban lévő információk ezt természetesen nem engedték meg. Ám mivel nem akartam lebuktatni a hölgyet, valamit azért tennem kellett. Mégpedig itt,  szemtanúk előtt... Másként sem ő, sem én nem léphettünk tovább ebből a szorult helyzetből. Nekem teljesítenem kellett a vizsgát, ő pedig minden bizonnyal meg akarta őrizni álcáját... Ehhez az én felfogásom szerint egy út vezetett... egy emlék elvesztése. Csakhogy... nem azé, amit az előbb Zuck tudomására bocsájtottam. Erről természetesen Zucknak nem szabadott tudnia, így magabiztosan biccentettem felé, majd a tettek mezejére léptem.
- Nyugi Főnix... Nem fog fájni... ettől még önmagad maradsz... - susogtam nyugtatóan a fülébe, lágyan megpaskolva az oldalát, majd ha bízott bennem és nem ellenkezett túlságosan, úgy ismét összekapcsolódtam elméjével, és keresgélni kezdtem. Valami jelentéktelen, hétköznapi emlék után kutattam, ami hamar meg is lett. Egy egyszerű, legelészős emlékre esett a választásom, olyanra, amit bármelyik nap megélhet, így könnyű lesz pótolnia azt az emlékei repertoárjában.
- Exmemoriam - suttogtam pálcámat a feje felé irányítva, s mivel egy rövidke emlékről volt szó, az egész nem tartott egy másodpercnél tovább. Egy hosszabb emlék törlése ennél kicsit több idő lett volna, így rövid ideig még csukott szemmel, mozdulatlanul tartottam ezt a pozíciót, hogy hihető legyen a manőver.
Amikor leeresztettem a pálcámat, elégedett mosollyal pillantottam a metsző kék szemekbe ismét.
- Hát akkor ezzel megvolnánk! Nem is volt olyan nehéz, igaz? - kérdeztem mosolyogva, majd Zuck felé fordultam.
- Kész vagyunk, Professzor úr! Arra gondoltam, elvinném egy kicsit sétálni Főnixet, hadd szellőztesse ki a fejét... Persze csak ha Mr. O'Donnellnek sincs ellene kifogása. Zuck kérdőn nézett házigazdánkra.
- Dehogy, vigye csak. Biztos jót tenne neki... és ha a kezelés jól sikerült, úgy talán nyugodtabb is lesz már - mondta O'Donnell, majd közelebb lépett hozzánk, és a kantárszárat egy határozott mozdulattal leválasztotta a kerítésről, és felém nyújtotta azt. Zuck csak beleegyezően legyintett, láthatóan rám bízta a dolgot.
- Azért csak legyen résen... meglehet, hogy még egy kicsit zavarodott lesz. De mindenképpen szép munka volt, már most látszik rajta némi változás - veregette meg a vállam a farm tulajdonosa, majd pálcaintéssel egy kis nyílást varázsolt a mágikus kerítésen, hogy arrébb sétálhassunk. Visszafojtottam a nevetésem, és lassú, nyugodt tempóban vezettem magam után Főnixet, a többiek irigykedő pillantásával kísérve. Mentünk egy darabon, amíg egy fás részig elértünk. Szerettem volna, hogy bizalmasan, nem kívánatos tekintetektől mentesen beszélhessünk, és erre itt már megvolt a lehetőség.
- Szóval... mi volt ez az egész... kedves Főnix? - kérdeztem ironikus hangsúllyal megnyomva a nevet, miközben kissé oldalra billentett fejjel, érdeklődve pillantottam rá.
Naplózva

Mirabella Harpell
Boszorkány
*****


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2024. 05. 31. - 20:09:39 »
+1

to Dalton

Főnix és sólyom
  ♪ running from fire   ♪outfit

Ahogy méregetett, biztos elpirultam volna, ha erre éppen képes lettem volna. Nahát, felfedeztem az animágia egy újabb hasznát - bár ezért lehet, hogy nem kapnék Merlin díjat - és annál amúgy sem biztos, hogy működik, aki kaméleonná vagy polippá alakul. Na de ezek a szemek…
- Nyugi Főnix... Nem fog fájni... ettől még önmagad maradsz…
Nem vagyok az a vakon bízom típus. Főleg nem, mikor az ilyen mondat egy rám szegeződő pálca hegye mögül érkezik. És mégis… A srác hangja megnyugtató, a vonásai pedig meggyőznek, és ha félszegen, aggodalmasan is, de megdermedve várom, mit talál ki.
A fontos emlékeimet veszem sorra, és fel sem tűnik, hogy becsúszik, majd elillan közülük egy jelentéktelenebb is. A varázsszó elhangzása után még mindig emlékszem az arcokra, még mindig megvan annak a tragikus estének is minden részlete, és bár nem pereg le a szemem előtt azért az egész életem, nagy hiányérzetem nincs. Úgyhogy vagy tényleg nem működött a varázs, vagy pont, hogy ő ennyire vérprofi.
- Hát akkor ezzel megvolnánk! Nem is volt olyan nehéz, igaz?
Válaszul rásandítok a szemem sarkából, és kissé lesunyom a füleimet. Hát, nehéznek éppen nem volt nehéz, de jobb lett volna kereket oldanom még reggel. Bár, akkor nem tartózkodhatnék ilyen… érdekes társaságban.
- Kész vagyunk, Professzor úr! Arra gondoltam, elvinném egy kicsit sétálni Főnixet, hadd szellőztesse ki a fejét... Persze csak ha Mr. O'Donnellnek sincs ellene kifogása.
Na erre már hegyeztem a füleimet. A körülöttünk ólálkodó szélnek mindjárt frissebb szabadság-illata lett, a kötőfék sem volt már olyan súlyos, és a helyzet csak még kecsegtetőbb lett, mikor a vezetőszár vége Hamox kezébe vándorolt. Elégedett prüszkölés szaladt ki a számon, de remélhetőleg ezt majd betudja a társaságom annak, hogy milyen remekül adom az egyszerű lovat.
A kerítésen támadt lyuk úgy vonzott maga felé, mintha valami vákum lenne ott. Olyan könnyű volna most nekiugrani, és elvágtatni a csudába… A srác talán sárszörfölne mellettem egy kicsit, mielőtt leráznám… De ekkor rájöttem, hogy nem hogy nem vágtattam még el mellőle, de nem is siettem elindulni. Így pár lépés késéssel eredtem a nyomába, szapora ügetésben, de nem kocogtam el mellette lendületből, hanem készségesnek tettetve magam visszalassítottam mellé. Így ballagtunk el az erdő irányába. A levelek közti árnyas búvóhelyre érve már nem is éreztem úgy, hogy azonnal el kell menekülnöm. Megtehettem volna. De hirtelen nem is tudtam, miért is tenném.
- Szóval... mi volt ez az egész... kedves Főnix?
Az a mozdulat, ahogy a játékos piszkálódást kísérte, kislányos, zavarban lévős kacajt csalt ki belőlem… Volna. De így egy fura, nyihogós hang jött csak ki a torkomon. Egy villanással öltöttem újra emberi alakot, és igaz, így már kilátszott, hogy kicsit elpirultam, de legalább emberként nyihorászhattam, meg használhattam szavakat emlékképek helyett. A kötőfék meg a vezetőszár vége a porba hullott, de én felvettem, aztán a szabad kezemet felé nyújtottam.
- Mira, igazából…
Zavartan mosolyogtam, de azért derűsen, és kicsit cinkosan is, elvégre itt ez a bájos srác, és most lett egy igen érdekes, közös titkunk. Én meg ahelyett, hogy kételyek közt hagytam volna, csípőből bemutatkoztam neki. De hát ha elfogadta a kezes gesztust… Akkor aztán pláne a fülemig vörösödtem. És olyankor még szájmenésem is lesz.
- De ez a Főnix dolog valahogy mindig megtalál. Apám hív így. Mármint, a másik… Nem az, amelyik… Tudod, láttad.
Most már nem vihorásztam, de közelebb léptem hozzá, és a nála lévő kötél másik végét is odanyújtottam neki.
- Köszönöm, hogy nem árultál el. Még…
Kicsit kimeresztettem a szemeimet, ahogy rájöttem, igazából nem tudom, mi most a terv.
- De nem is fogsz, ugye? Tudod… nekem most több okból is jobb inkább nem kelteni feltűnést. Szóval, ha esetleg lennél olyan kedves… Én most jobb, ha itt se voltam. A vizsgád remélem, így is jól sikerül - tettem hozzá esetlenül, de azért őszinte jókívánsággal. És kicsit el is szomorodva. Talán az öltözékemen nem látszik, mert azt még Apám exnőjétől megtanultam varázslattal rendbe tenni úgy nagyjából, de elég régen élek már vadkemping életmódban. Végülis, ma egy istállóban, a szénán ébredtem, talán van is pár szál hosszú, vörös hajhullámaimba rejtőzve, és sokszor hosszú időn át szó szerint lókaján élek, meg amit az erdőben összeszedrészek. Ő meg egy jól öltözött egyetemi hallgató.
Talán mennem kellene, de a tekintete, a sármos mosolya, és az illata - amit valahogy még most is érzek, pedig már nincs olyan természetközelibben jó orrom, mint lóként - azok mind inkább marasztalnak. És ahelyett, hogy búcsúzkodnék, lehuppanok egy bagyobb, közeli kőre pihenni, és onnan nézek fel rá, miközben csak úgy a számra jönnek a szavak.
- Tényleg remélem, nem trollkodtam szét az eredményeid. Szóval… mi leszel, ha nagy leszel?



Naplózva


Dalton J. E. Hamox
Griffendél Godrik Akadémia
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2024. 06. 04. - 20:27:12 »
+1

A főnix és a sólyom dala


Jól esett Főnix bizalma, még akkor is, ha a tekintetéből azt olvastam ki, hogy ez a bizalom nem teljes. Ez persze érthető volt a részéről, elvégre most látott életében először, és hamar olyan fontos titkára bukkantam, amit valószínűleg senkivel nem akart megosztani. Mégpedig, hogy egy ló alakot felvett animágussal álltam szemben. Mint animágus, magam is kerültem már szorult helyzetekbe, példának okáért amikor kentauroktól próbáltam megmenteni egy bajba jutott roxfortos diákot, de ilyen izzasztó pillanataim talán még nekem sem voltak. Egy dolog ugyanis elmenekülni a dühös kentaurok elől, és egy másik akaratlanul elveszíteni a legfontosabb emlékeinket. Főnix szerencséjére én tényleg csak annyit akartam, hogy sikerrel átmenjek a vizsgán, és így, hogy kezes bárányként követte az utasításaimat, megvolt az esélyünk, hogy mindketten sértetlenül és további traumák szerzése nélkül haladjunk tovább az útunkon, ezt a kis közjátékot követően. Ahogy beértünk a sűrűbe, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Ahogy kérésemre villámsebesen felvette meberi alakját, egy pillanatra elállt a lélegzetem. Nem tudtam volna megmagyarázni, miért, csak... olyan furcsa érzés fogott el. Mintha valami összeszorította a zsigereimet belülről, és nem eresztette volna. Bárgyún hangzik, de... felelősnek éreztem magam ezért a lányért.
Elfogadtam a felém nyújtott kezet, és határozottan megráztam.
- Dalton... De ezt már tudod. Örvendek Mira - mosolyodtam el. Azt hiszem, ez az ő érdeme volt. Olyan fajta mosolya volt, ami mindenki másra átragad. Olyan volt, mint a nap... ami akkor is felmelegít, ha hallani sem akarsz róla, ha nem akarsz ránézni sem. De attól még érzed, ahogy alattomos módon, apránként meleggel itatja át a bőröd, és mégiscsak jó kedved lesz tőle, ha akarod, ha nem. Hiába akartam neheztelni rá, nem sikerült igazán. De azért megpróbáltam.
- Hmmm... értem. Hát ez elég veszélyes mutatvány volt Mira, szerintem Apád sem örülne, ha tudomást szerezne róla. Mit keresel itt egyáltalán? - döntöttem kissé oldalra a fejem, és úgy néztem végig rajta felé rosszallással vegyes kíváncsisággal.
- Nincs mit. Valahogy így éreztem helyesnek. Na és a Godrikon is azt tanítják, hogy ha nem bűnözőkkel van dolgunk, akkor tilos bárki emlékeit törölnünk a kérése nélkül - vontam vállat lazán. Ez bizony így volt, ha nem az Aurorparancsnokság utasításait követi, egy amneziátor sem alkalmazhatja büntetlenül bárkin az ex memoriamot. Már ha az kitudódik... mert persze van rá példa, hogy egy ilyen incidens titokban marad.
- Viszont cserébe azért kérnék valamit... Nem tudom, mik voltak mára a terveid, de kérlek szépen, egyelőre még ne szökj el innen, különben tuti megbuktatnak a vizsgán. Megpróbálom rábeszélni a farm vezetőjét, hogy eresszen szabadon, mondván, a terápia hatásos volt, és már jól vagy... és legilimentorként azt is hozzátehetem, hogy nagyon vágysz a szabadságra. Ha minden jól megy, akkor hamarosan el fognak engedni, de nem venné jól ki magát, ha most Főnix nélkül mennék vissza a többiekhez - néztem kérlelő pillantással Mirára.
- Cserébe megígérem, hogy adok neked valami emberi kaját... Gondolom elég rég ehettél normálisat - jegyeztem meg, a kissé viharvert kinézetét elnézve. Dús, vörös haja tele volt fűszálakkal, én meg nem bírtam megállni, és gondolkodás nélkül elkezdtem felé nyúlni, hogy kiszedjek párat a hajából. Ha engedte, akkor ki is szedtem párat, és a földre dobtam.
- Bocsi... biztos értelmetlen próbálkozás, mert gyorsan újak fognak ide kerülni. Már ha segítesz nekem... - pedzegettem újra az előző témát, de aztán egy időre szüneteltettem, mert Mira a foglalkozásomról érdeklődött.
- Hát, őszintén szólva még nem tudom biztosan. Papíron amneziátorként végzek hamarosan, de benne van a pakliban, hogy csak simán író leszek. Na és te? Miből él meg egy vándor animágus manapság? Vagy ez csak álca, és neked is van valami jól fizető állásod?
Naplózva

Mirabella Harpell
Boszorkány
*****


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2024. 07. 03. - 20:32:10 »
+1

to Dalton

Főnix és sólyom
  ♪ running from fire   ♪outfit

A nevét hallva szégyenlősen bólintottam, hogy valóban, már kikémkedtem, hogy hívják. Egész hasonlóképp mosolyogtunk egymásra, volt ez a pillanat, mikor mindketten a másik nevét hallottuk még a fülünkben, egymás kezének tapintásával ismerkedtünk, de a mosolyok még jobb bemutatkozónak bizonyultak ezeknél. Rá nem is lehetett volna nem vigyorogni.
- Hmmm... értem. Hát ez elég veszélyes mutatvány volt Mira, szerintem Apád sem örülne, ha tudomást szerezne róla. Mit keresel itt egyáltalán?
Olyan félszegen ingattam a fejemet, igazat adván neki, de ugyanakkor… Ugyan, Cartwright minek is örülne velem kapcsolatban? Ha belakatolhatna egy szekrénybe, és nem okoznék több bosszússágot, gondolom.
- Keresek valakit - válaszoltam meg röviden a kérdést. Mert az ennél bővebb válaszra nyilván nem volt egy napunk. Ő mondjuk sok mindent megtudott rólam az emlékeimből, talán neki nem nagyon kéne magyaráznom, miért nyomozok tíz évvel ezelőtt eltűnt halálfalók után. De legalább nem törölte ki azt az emlékemet. Most akkor mit is válaszolnék erre a kérdésre? Így mondhatta, egy köszönömöt.
- Nincs mit. Valahogy így éreztem helyesnek. Na és a Godrikon is azt tanítják, hogy ha nem bűnözőkkel van dolgunk, akkor tilos bárki emlékeit törölnünk a kérése nélkül.
Csendben bólogatok, amilyan “ez érthető” fejjel. Korrekt szabálynak tűnik, és megnyugtató is, hogy legalább papíron ezt tanulják azok, akik később a minisztériumnak dolgoznak. Mondjuk arról nem vagyok meggyőzve, hogy ezt csak és kizárólag a papírforma szerint alkalmazzák később is… De Dalton, az más. Ezt valahogy érzem.
- Viszont cserébe azért kérnék valamit... Nem tudom, mik voltak mára a terveid, de kérlek szépen, egyelőre még ne szökj el innen, különben tuti megbuktatnak a vizsgán…
Megértően bólintok a szavaira. Teljesen jogos kérés, és bár kicsit kedvem ellen való, eszembe se jutna ellenállni. Akkor is, ha nem ajánlana még valamit.
- Cserébe megígérem, hogy adok neked valami emberi kaját... Gondolom elég rég ehettél normálisat.
Erre válaszul megkordul a gyomrom, én pedig szégyenlősen vihorászva próbálom leplezni.
- Tényleg nagyon jól tudsz olvasni a másik fejében.
Mire kimondom, ő közben odahajol egész közel. Nemcsak a látványa nyűgöz le, de az illata is… Biztos még “lovas” maradt kicsit az orrom, de olyan, mint ha amortentiát szimatolnék, és bele is pirulok kissé. Hagyom, hogy kihúzzon a sörényemből - khm izé - hajamból egy pár szál angolperjét. Némán figyelem közben, és egyszerre érzem azt, hogy most kellene mégiscsak elvágtatnom, meg azt, hogy el tudnék lenni itt hosszabban is… Pedig komolyan, majdnem egész heteknek tűnt ez a megbabonázó, széna vagy szalma pillanat.
- Bocsi... biztos értelmetlen próbálkozás, mert gyorsan újak fognak ide kerülni. Már ha segítesz nekem…
- Na jó. De csak mert Te kéred.
Finoman, csibészesen somolygok rá, és próbálok nem feltűnően olvadozni vagy zavarban lenni attól a szomorú-kiskutya pillantásától, amit az előbbiekhez mellékel. Túlontúl közeli pillantás ez, és túl szépek a szemei amúgy is. Bedobok inkább egy kérdést, hátha az oldja ezt a kellemes, de azért furcsa, réveteg állapotot.
- Hát, őszintén szólva még nem tudom biztosan. Papíron amneziátorként végzek hamarosan, de benne van a pakliban, hogy csak simán író leszek. Na és te? Miből él meg egy vándor animágus manapság? Vagy ez csak álca, és neked is van valami jól fizető állásod?
- Izgalmas szakma mindkettő. Én is kettő közt gondolkodom. Vagy auror leszek, hogy… Tudod, a múltam miatt. Vagy lófélékkel foglalkozó lénygondozó. De még el sem kezdtem tanulni. Elég… Bonyolult most minden.
Pici sóhaj tör fel belőlem, és zavartan elsimítok egy kósza tincset az arcom elől. Aztán visszatér a tekintetem Daltonra… És úgy érzem, valahogy megoldódik a nyelvem, nem is bármi varázslatától, egyszerűen csak Tőle. A szép szemeitől, kedves hangjától… Ajjaj…
- A három halálfalóból, akiket láttál, egy meghalt, egy eltűnt, egy pedig rám támadt. Az a tervem, hogy megtalálom a maradék kettőt, és…
Egy torokköszörülésbe fojtottam ezt a mondatot, mert valahogy rosszul hangzott volna kimondva. A kulcscsontom fölé tetovált kis pegazus idegesen toporgott, bár lehet, csak a szívem kalapált, így hát próbáltam visszanyelni az idegességet.
- A minisztérium ezt megneszelte, úgyhogy jobb őket is elkerülnöm. Az engem üldöző halálfaló miatt is bújkálok… Hát ez van. Azért jöttem ide, mert azt a fülest kaptam, hogy a harmadik valahol ezen a szigeten lehet. De szerintem feleslegesen jöttem.
Újabb sóhajjal jövök rá, hogy nem is ezt kérdezte, így megrázva magam, gyorsan visszakanyarodom a tárgyhoz.
- A mostani apám támogat, igen bőkezűen. Nem mindig tud róla… Khöm. Vagy úgy tesz, mintha nem tudná, hogy nálam van a mugli bankkártyája. De nem vet fel a pénz. Gondolkodom rajta, hogy kimenjek egy lóversenyre. Még nem tudom, milyen formában - teszem hozzá szerencsétlenül felnevetve.
- Ha majd hallasz egy Főnix nevű versenylóról, tegyél rá egy pennyt vagy egy knútot, hátha nyersz rajta - teszem hozzá egy kacsintással.
- Nos, mikor menjünk vissza? Szívesen segítek, hogy jó jegyet kapj. Le is fektethetsz… Khöm, mármint tudod,  az a cowboy trükk, mikor a lovat elfektetik fedezék gyanánt  - hebegek hirtelen, mikor rájövök, mit találtam nagy zavaromban mondani. Na, most jó lenne lóvá változni, ahelyett, hogy itt pironkodok a saját csacsiságom okán.

Naplózva


Dalton J. E. Hamox
Griffendél Godrik Akadémia
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2024. 07. 18. - 18:13:33 »
+1

A főnix és a sólyom dala




Hogy Mira keresett valakit, arra csak szó nélkül bólintottam. Láthatóan nem akart erről többet elárulni, és én egyelőre nem forszíroztam. Sosem volt kenyerem a faggatás.
- Hát köszönöm - mosolyodtam el a bókra, ami tényleg jól esett. A legilimencia olyasvalami volt, amit haláláig tudott egy varázsló fejleszteni, és még távolról sem éreztem tökéletesnek a technikát, de már az megelégedettséggel töltött el, hogy ebben a helyzetben felismertem, hogy egy emberrel állok szemben, és sikerült a lehető legkevesebb kellemetlenséggel kezelni ezt a szituációt. Talán ezért lehet, hogy Mira hajlandó volt asszisztálni a viszgamunkámhoz azzal, hogy nem lépett le gondolkodás nélkül az első pillanatban, amikor lehetősége volt rá.
- Ez nagyon rendes tőled... ígérem, meghálálom, ha lesz rá lehetőségem - néztem komolyan a kék íriszekbe, amely mögött talán egy sokkal veszélyesebb lélek rejtőzött, mint azt elsőre hitte volna bárki. Ennek azonban, éreztem, hogy megvolt az oka...
Ha az ember családját, szeretteit bántják, azért igenis ölni tud az ember. Ez teljesen érthető... Hogy pontosan mi történt Mira családjával, azt nem láttam az emlékeiből, de éreztem, hogy a szeretteit bántották, és ahogy a válaszából kitűnt, ezért bosszúra szomjazott... Bár soha nem voltam a helyzetében, meg tudtam őt érteni. Amikor anyám haldoklott, és  a medimágusok semmit nem tudtak érte tenni, én is azt éreztem, hogy képes lennék felgyújtani az egész ispotályt. És amikor bekövetkezett a tragédia, hónapokig csak szürke mása voltam önmagamnak... az árnyékom voltam. Iszonyatos érzés volt elveszíteni azt, aki bearanyozta az életemet. Aki a legjobban megértett engem. Aki nem csak az anyám volt, hanem a legjobb barátom is. Így hát... amikor belegondoltam Mira veszteségébe, egyértelmű terv született az elmémben, és ezt meg is osztottam vele haladéktalanul.
- Ha segítségre van szükséged, csak szólj... Elég jó vagyok felderítésben... bár nem láthattad még, de magam is animágus vagyok, és megvan a képességem, hogy magasabbról lássak rá a dolgokra - utaltam arra, hogy sólyommá tudok változni.
- Ami az emlékedet illeti, nem láttam, hogy pontosan mi történt, kinek ártottak a halálfalók, csak a kétségbeesésed és a fájdalmadat éreztem... és a lángok ölelését...
Már vissza akartam szívni, amit mondtam, elvégre nem illett ebbe a helyzetbe ez a költői kép, de én ilyen voltam... íróként gondolkoztam, íróként beszéltem. Ez néha zavarbaejtő volt a környezetem számára, de nem tehettem ellene. És mostanra már nem is akartam. Aki szeretett és elfogadott, az így fogadott el, és így szeretett... Ahogy anyám is...
Nem tudom, minek köszönhető, hogy Mira aztán bővebben beavatott a helyzetébe, de ezért rendkívül hálás voltam. Szerettem volna meghálálni a bizalmát azzla, hogy biztosítom róla, számíthat rám.
- Mivel aurornak készültem, tudok egy s mást a minisztérium működéséről, és az aurorok félrevezetése sem lehetetlen számomra amneziátorként... szóval, ha gondolod, szívesen csatlakoznék hozzád a vizsgáim után...már a küldetésedben - vontam meg a vállam finoman, mert nem akartam ráerőszakolni magam, de valamiért úgy éreztem, ez a helyes. Ezt kellett tennem. Mellette lenni. Hogy mi vonzott hozzá így, azt egyelőre magam sem értettem, de egész életemben a megérzéseim után mentem... és most is így tettem.
- Örülök, hogy van, aki támogat! Ez a lóverseny meg elég izgalmas ötletnek hangzik. Főnixre bármikor feltennék jó pár galleont - vetettem a szóban forgó Főnixre egy kíváncsi félmosolyt. Ez a lány csupa meglepetés volt... Minél többet árult el magáról, annál többet szerettem volna róla tudni.
- Ebben a lefektetésben benne vagyok - nevettem fel öblös, felszabadult nveetéssel. - Csak mondd, mit tegyek, és megteszem... mert ebben még nincs gyakorlatom - szabad utat engedtem a nevetésemnek. Jól esett a korábbi feszültséget elengedni, kicsit kilazítani végre. Ez az utolsó tanév nagyon stresszes volt, vágytam már a szabadságra, a feltöltődésre.
- Felőlem mehetünk... ha csak nem szeretnél még egy kicsit "levegőzni" még, mielőtt újra lóvá változol - tettem fel a kérdést oldalra biccentett fejjel.
Naplózva

Mirabella Harpell
Boszorkány
*****


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #27 Dátum: 2024. 07. 23. - 19:14:45 »
+1

to Dalton

Főnix és sólyom
  ♪ running from fire   ♪outfit

Már csak azért is megérte a képességeit mókásan dicsérnem, hogy elmosolyodjon. Veszélyes mosoly volt ez, nem tudom miért, de egyszerre éreztem, hogy most kéne lelépnem… És hogy nem tudok, és nem is akarok. Visszamosolyogtam rá, főleg ahogy mélyen a szemembe nézett. Az jutott eszembe, hogy talán ennyire sokáig nem is kéne egybefonnom a tekintetem az övével, hiszen pontosan tudom róla, hogy olvas a mélyben. De ha meg is teszi, vállaltam a kockázatot. Főként, mert nagyon kedves ajánlatot tett.
- Nahát, de jó! Neked milyen állatalakod van? Csak azt ne mondd, hogy zsiráf…
Félig nevetve mondtam, de aztán rájöttem, hogy nem kéne ezzel viccelnem, tekintve, hogy én nem vagyok gondolatolovasó, és még ez az eshetőség is felmerülhet.
- Mármint… Azzal sem volna semmi baj… És köszönöm a felajánlást - sóhajtom inkább, megnyugodva, és kicsit újra visszatérve a nyugodtabb és hidegebb földre. Már mondtam is volna tovább, hogy sajnos nem fogadhatom el a kedvességét, de ekkor valahogy belelendülünk a beszélgetésbe, és az én nyelvem is megoldódik. Ő pedig újra felveti a dolgot.
Annyira beleéli magát, és olyan meseszerű ez az egész, hogy egészen elfelejtkezek mindenről. Megszűnik körülöttünk a világ, csak ő van, aki bátran és lelkesen tervezésbe is kezd, meg én, aki tátott szájjal bámulom hitetlenül, mint egy nappal látott álomképet. Nagy csodálkozásomban nem is tudok olyan határozottan tiltakozni, mint ahogy kellene.
- Tudod… Ez tényleg, nagyon kedves Tőled, és igazán, nagyon jó lenne. De hát…
Önkéntelenül nyúl a kezem az övé után, észre se veszem először, csak már mikor ott van rajta.
- De hát ebbe nem keverhetlek bele. Ez... Én elég balhés vagyok, és korábban sem sült el jól az ilyesmi... Jobb, ha én intézem.
Most szomorúan nézek rá, a fura bűvöleten, ami a közelében rám telepedik, ez most át tud törni, és a józan eszem minden tisztaságával nézek rá. El is engedem a kezét, és kicsit kevésbé viharos vizekre evezünk a beszélgetésben. Cartwright pénze mellett tulajdonképp valóban, az ő támogatását is kérhetném, s rajta keresztül akár Dave-ét is, de még mindig… Kísért az az eset, mikor akaratomon kívül belevonódott ebbe valaki, aki nekem fontos, és aztán nagyon sok baj történt abból is. Hirtelen megint elfogott, hogy itt kellene hagynom ezt a kedves srácot, amíg még nem késő a számára, s olyan futhatnékom lett, hogy azzal minden bizonnyal megnyerném a Londoni nagyderbit is. Még emberként is. De most újra a lóformámra kezdett szükség lenni.
- Á, ez csak ilyen csikós trükk. A ló egyik mellső lábát kéri fel az ember, aztán hátrafelé húzza, amíg az le nem fekszik. De ezt csak kevés ló teszi meg, hosszas tanítás és bizalomépítés után. Bár, ha csillagos kiválót szeretnél, előadhatjuk - teszem hozzá cinkosan somolyogva. Jó, hogy Dalton egy percig sem disznólkodta el a szerencsétlen megfogalmazást. Milyen úriember!
- Nem, igazán jót levegőztem így, szóval mehetünk. És majd éjjel, ha már nem fenyeget Téged a bukta, szépen elosonok innen - teszem hozzá, aztán hacsak nem marasztal valamivel, felkerekedek és lóvá teszem magam ismét. De a hatalmas, kék ló-szememet, azt még így sem tudom levenni róla. Nahát, vannak még rendes, kedves úriemberek ebben a világban. És még milyen jóképű is, ejj…

Naplózva


Dalton J. E. Hamox
Griffendél Godrik Akadémia
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #28 Dátum: 2024. 07. 30. - 09:00:14 »
+1

A főnix és a sólyom dala



Volt valami megnyugtató azokban az okos, kék szemekben, talán ezért merültem el bennük az illendőnél kissé tovább. Akárhogy is, megnyugtatott és megnevettetett ez a lány, és jó volt a közelében lenni.
- Nem zsiráf... Kíváncsi lennék, miért pont ez jutott eszembe rólam - csóváltam a fejemet nevetve.
- Annál sokkal kisebb lény, igaz, képes magasabbról szemlélni a világot még egy zsiráfnál is. Sólyommá tudok változni - adtam meg aztán a választ még mindig mosolyogva, majd mélyebb kérdésekre terelődött a társalgásunk. Talán furcsa dolog valakinek ilyen rövid ismeretség után felajánlani, hogy segítek levadászni neki élete mementóit. Én valamiért mégis így éreztem helyesnek. Megéreztem a hívást.
Ezt a lányt és a családját halálfalók gyötörték, a legkevesebb, amit leendő aurorként tehetek, ha segítek neki, ahogy tudok. Embert még sosem öltem, és  erre nem igazán vágytam, többek között ez volt az egyik fő érvem az írás mellett, szemben az aurorsággal, de ha fedezem őt, vagy segítek a tartózkodási helyüket megtalálni, már azzal is előrébb van. Na és talán a puha, kedves érintése is olaj volt a tűzre, ahogy a kezemhez ért. Így hát nem tágítottam. Lágyan rászorítottam az ujjaira, és kiélveztem a pillanatot. Aztán amikor arrébb húzta a kezét, gyorsan elengedtem, és remélhetőleg csak a szemem rezdülése árulta el, mennyire örültem ennek a gesztusnak.
- Segítek neked. Fogadd el, kéérlek.... Tudod, lehet, hogy épp ez a küldetés lesz az, aminek köszönhetően rájöhetek arra, hogy való e nekem az aurorkodás, vagy sem. Ugye nem fosztanál meg egy ilyen lehetőségtől? - néztem rá kiskutyaszemekkel. Ez az érv spontán szaladt ki a számon, de ha belegondolok, tényleg volt értelme. Egy ilyen misszió során minden létező tudásomra és képességemre szükségem lesz. Ha sikerrel járunk, és élvezni fogom, akkor van keresnivalóm a szakmában. Ha nem... akkor lehet jobb, ha tényleg az íróasztalnál maradok. Mirának azonban nem volt választása, hogy belevágjon-e ebbe az egészbe. Ez jól látszott rajta. És ezért nagyon együttéreztem vele.
Ahogy a lovas trükköt hallgatom, ismét el kell mosolyodnom, ahogy elképzelem a jelenetet, hogy milyen fejet vágna Tucker, ha látna, hogy erre is rá tudtam venni a lovamat. De aztán a valóságban tudom, nem lenne ez olyan jó húzás mégsem.
- Nagyon jófej vagy, hogy felajánlod, de azt hiszem, ez kicsit már túl feltűnő változás lenne, ha belegondolunk, hogy Főnixet vad, öntörvényű lóként tartják számon. Szóval elég nekem a sima ötös is, nem kell a csillagos - legyintettem lazán.
- Jól van, akkor irány a terep... És még egyszer, nagyon köszönöm... igyekszem majd meghálálni, ha adsz rá lehetőséget! Úgyhogy várom a baglyod, ha már sikerült elérned a civilizációt, és együtt kiötlünk egy tervet, jó? - kacsintottam rá melegen, reménykedve, hogy tényleg engedi, hogy mellette legyek. Majd megindultunk együtt a többiek felé, ha ismét átlényegült Főnixé. Séta közben azon merengtem, milyen különös is az élet. Az egyik pillanatban még semmi célja az embernek, azt sem tudja, merre tart, aztán meg hirtelen egy egész küldetés lebeg a szeme előtt... és egy lány... akit csak egyszer látott, de nagyon reméli, hogy még sokszor fogja.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad!
Naplózva
Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 24. - 08:13:04
Az oldal 0.192 másodperc alatt készült el 41 lekéréssel.