Hóanyó Adventi Vására

Karácsonyi céllövölde
2003.12.20.

      


  ♩ ♪ ♫ ♬

- Ne keseregjen, az a sor már sokkal nehezebb.
- Mégis milyen szempontból nehezebb?
Milton jót kérdez, és megfelelően fenyegetőn. Jobb is, ha ő szavakkal veszi célba az árust, mert addigis én nem gondolok arra, hogy a kezemben tartott puskával tegyem a lesajnáló mondatért, amit nyilván elsüt a teljesen amatőr vásári közönségnek is. De én nem vagyok amatőr! Úgyhogy elégedetlenkedek még magamban egy kicsit, közben Milton tovább szorongatja a tagot.
- Talán más módon is kéne célba lőni. Szerinted mennyi időbe kerülne, hogy legilimenciával kiszedjük belőle az igazságot a puska félrehordásáról?
Ha nem is közvetlen neki szól, azért persze mentegetőzni kezd.
- Ugyan, erre semmi szükség, egyszerűen csak kisebbek a célpontok… - hebegi kicsit felháborodottan, de az álca alól elég jól kiüt, hogy kezd szorongani.
- A kisebbet pedig nehezebb eltalálni. De így izgalmas a játék, nem igaz? - tette még hozzá idegesen vihorászva, aztán türelmetlenül pislogva várta a folytatást.
Milton köre jön, és én figyelem, nem is tudom, milyen érzésekkel, hogy az első négy lövése mellé megy. Aztán egy mégiscsak talál, pedig elég sebtében lő oda, mintha nem is célozna igazán. Felvont szemöldökkel veszem tudomásul, aztán csak biccentek, valami elismerésféleképp. Akárhogy is, a találat csak találat, legalább megvédi a mundér becsületét.
- Szerintem a gömbök vannak megbűvölve. Valahogy nem oda mutatja őket, ahol valójában vannak, és a fegyver félrehordása még jobban megnehezíti a helyzetet.
Bólogatok, ebben sok igazság lehet. Sőt, jobban átgondolva az előbb történteket, ez lehet az igazság egészen. A bódés pasas arckifejezése is nagyban alátámasztja ezt, mert pont olyan képet vág, mint akit tetten értek.
- Maga szerint, mekkora az esélye annak, hogy két mugli fegyver használatban jártas auror ekkorát tévesszen?
- Én nem tudhatom, uram, én csak vezetem ezt a játékot, egyszerű vásári szórakozás, nyugodtan ellenőrizze az auroros varázslataival, tiszta az egész, és hát megértem, hogy sérti a büszkeségüket, de hát csak úgy érdekes, ha egyre nehezedik a játék…
Gyűlik körülöttünk a bámész tömeg, akik bizony össze-összekuncognak, meg susmorognak az elhangzottakon, de én nem velük foglalkozom. A pultra könyökölök komoran, és míg a hapsi hadarós mentegetőzését hallgatom, elgondolkodva figyelem a két nyereményt, amit sikerült a kacifántos sorból kilőjünk. Ott fekszenek a bódé alján, az üvegszilánkok közt. Milton valami üvegcsét lőtt, talán csicsás parfümös vagy tintásüveg, esetleg bájital, ezt nem tudom. Én meg egy gyűrűt. És túl azon, hogy a vak szerencsének köszönhettem ezt az egész szép ékszert, volt vele még valami… Sima, arany karikagyűrűnek tűnt, rátekerve meg valami kis papírcsík, valami leírás volt.
- Hadd lássam csak, mit nyertem… - dünnyögtem, és pálcát húztam, majd egy néma invitoval odahívtam magamhoz a csecsebecsét. Aztán átfutottam magamban azt a néhány szót, ami a papírkáján állt:

“Égeti az ember bőrét, ha a házastárs hűtlen.”

Nem is tudom, Milton mit válaszolt a vásáros monológjára, de most szótlanul, hitetlenkedő vigyorral böktem finoman oldalba a könyökömmel, aztán odatartottam neki a papírt, hogy ő is elolvashassa.
Kellemetlenül sokan lettek közben körülöttünk, a bódés fazon meg már ideges és türelmetlen is volt. És egyértelműen nem tetszett neki, hogy pálca van a kezemben, de azért csak kötötte az ebet a karóhoz.
- Mondom, megnézheti, ha akarja, bármilyen varázslattal…
Ellenőriztem is, amíg Milton a papírcetli tartalmát emésztette. Biztos ismerős volt neki, hogy a Diadémos rablás kapcsán épp ilyenek tűntek el. Egy biztos, varázslattal semmi turpisságot nem sikerült a gömbök kapcsán lelepleznem. Vállrándítva rávigyorogtam Miltonra. Most mi az Azazelfüle legyen? Közben a tömeg körülöttünk igencsak jót szórakozott a két auroron, akik csalással gyanúsítják a  vásári játékot, pedig csak úgy tűnik, nem tudnak célozni…

[Karácsony előtt]

Karácsony előtt
Gabriel Milton



2003. december 23.

Kicsit nehéz volt kivetkőzni a tompaságból, amit éreztem. Pedig a friss, hideg levegő és a kávé együtt elég kellett volna, hogy legyen. Persze, amilyen a szerencsém éppen egy ismerős előtt kellett bénáznom. Nem voltam a régi, mióta megvakultam és Piper úgy rohant végig az életemen és gázolta halálra, mint egy túlhajtott gyorsvonat.
- A fáradtság, amit okoz, az már lehet. A tömeg, ami eltereli az ember figyelmét, szintén lehet. Meg aztán, sokan vannak itt, kerülgetni is kell őket. - Folytatta Milton. A szavai persze kicsit kirángattak a kábulattól, de még így is el kellett fojtanom egy kitörni készülő ásítást. Bizonyára látszott rajtam, hogy egy holdkóros vagyok, akit csak a munka éltet. Másom már nem maradt.
A kávéstand felé indultunk. A tekintetemmel távolról is igyekeztem leolvasni a kínálatot. Nem csak sima fekete volt vagy latte és cappucino. Karácsonyi ízű italok is voltak, na meg tea, forraltbor és punch.
- Nem mindig van itt ekkora tömeg. Az Abszol út sok varázslót és boszorkányt vonz a karácsony előtti időszakban. Egy normális hétköznap az év bármely másik napján ennek csak egy kis része van itt. Az augusztus utolsó hetét leszámítva, mert akkor meg az iskolások miatt vannak sokan.- Magyarázta Milton. Ismertem az Abszol útat, tudtam milyen, de én pont azokban az időszakokban, mikor az emberek aludtak vagy máshol voltak, dolgoztam. Ezért elég ritkán jutottam ki ide... na meg a forgatag nem is zavart. Alapvetően el lehetett tűnni benne.
- Néha ilyen is kell... - vontam meg a vállamat.
A kávés pulthoz érve, mikor már lement a sor, kikértem a cappucinomat. Azt hittem, majd Milton is magához vesz valamit, de nem. Kicsit magányos gondolat volt, hogy odébb sétálva is csak egymagam kávézok. Ez ilyen szociális dolog. Forróital mellett jó beszélgetni.
- Melyik kisvárosból érkezett? - kérdezte. A kávé kikerült a pultra, én pedig elvettem a papírpoharat. Kellemes meleg volt, így hát valóban odébb léptem volna ahogyan terveztem. Milton suemfülesebb  volt. Megfogta a karom és odébb húzott, így nem vetettem magam a  tömegbe. Az egyik asztalhoz léptem, rápakolva az italomat, megtámaszkodtam. Így talán nem öntöm újra Gabrielre.
- Berwick-upon-Tweed-ből. - Nem reménykedtem benne, hogy ismeri a helyet. Apró város volt, a varázslócsaládok pedig mind a rokonságomban álltak, akik ott éltek. - Kicsi hely. SEmmi különös.
- Hazamegy majd a családjához az ünnepekre vagy dolgozik, mint én?
Csak megráztam a fejem egy fanyar mosollyal. Nem is tudom, mikor voltam utoljára otthon. Persze meglátogattam a nagynénémet, hogy rengeteg süteményt sózzon rám, de az ünnepi hangulat nem járt át különösebben.
- Nem megyek haza. De most kivételesen nem is dolgozom, úgy terveztem, hogy olvasok és pihenek. Néha nagyokat sétálok... nem leöntve kávéval másokat. - Mosolyodtam el. Aztán belekortyoltam a kávéba.  - Kösz, hogy meghívott. - Tettem hozzá sietve.
Nem voltam udvariatlan. Végül is én öntöttem nyakon... nem is kellett volna meghívnia. De mégis megtette. Kedves ember lehetett, de én nem ismertem annyira, hogy ezt biztosan tudjam. A gesztus mindenesetre rendes volt.
- Le merném fogadni, hogy maga dolgozni fog karácsonykor. -Folytattam aztán végig mérve.

[Céllövölde]

TO; Edward


2003. december 20.
Céllövölde

Azt hiszem, akaratunkon kívül valami olyasmibe tenyereltünk bele, amit egyébként nem tennénk. Mert mégis kinek jutna eszébe, hogy egy téli időszakra felállított kis bódé majd nem a szórakozást hozza el nekünk, hanem a munkát. Az alak eleinte nem volt gyanús, és ha nem auror lennék, akkor valószínűleg csak egy idegesítő kis mitugrásznak tartanám, de a helyzet jelenleg más.
Figyelem, ahogy a társam, aki profi a fegyverhasználatban, nem találja el a célpontot. Másik részről pedig én se kezdő vagyok, és valahogy nekem sem jött össze. Ez az alak pedig csak annyit tud mondani, hogy ez a sor nehezebb? Mégis mitől lenne nehezebb?
- Ugyan, erre semmi szükség, egyszerűen csak kisebbek a célpontok… A kisebbet pedig nehezebb eltalálni. De így izgalmas a játék, nem igaz?
Próbálja menteni a mundér becsületét, de valahogy nem jön össze. Nem az a gyanús, amit mond vagy ahogy mondja, inkább az a gyanús, amit nem mondd ki. Egyébként miért félne tőle, ha egy kis legilimencia használatával megtekinteném a gondolatait, mélyebbre ásva talán az emlékeit is.
A saját szánalmas próbálkozásom után viszont kezdek mérges lenni. Nem szeretem a vak szerencsére bízni, hogy egy célpontot eltalálok vagy sem.
- Nos, abban az esetben igaz lenne, amit mond, ha a munkámból kifolyólag nem kellett volna már kisebb célpontot is eltalálnom.
Ezzel nem biztos, hogy jó fényt vetek magamra, főleg a gyűlő tömeg szemében, de baromira nem érdekel. Ed és én tudjuk, hogy mivel jár a munkánk, a fegyverhasználat egy olyan időszakban, amikor a mágia bármelyik pillanatban megbolondulhat.
- Én nem tudhatom, uram, én csak vezetem ezt a játékot, egyszerű vásári szórakozás, nyugodtan ellenőrizze az auroros varázslataival, tiszta az egész, és hát megértem, hogy sérti a büszkeségüket, de hát csak úgy érdekes, ha egyre nehezedik a játék…
- Nem a nehezedéssel van gond. Azzal, hogy ezt a játékot egy szint felett nem lehet megnyerni, mert valamilyen csalás van benne – morgom, de nem kerüli el a figyelmem társam akciója sem.
Egyelőre viszont még a férfival vagyok elfoglalva. Ha ő valóban nem tud semmiről, akkor kell lennie egy főnökének, aki viszont mindenről tud. Ezek a nyeremények nem csak úgy kerülnek bele a gömbökbe. Szóval, mindenképpen beszélnünk kell azzal a személlyel, aki bővebb információval tud szolgálni a nyereményekkel kapcsolatban.
Főleg azután, miután átveszem a felém nyújtott kis cetlit, amin igen is ismerős szavak csengenek vissza. Nem gondoltam volna, hogy majd itt fogunk találkozni velük. Szóval a Diadémos rablásból talán itt van az egyik gyűrű. Megnézem azt, ami Edwardnál van, és bár nem pont olyan, mint amit keresünk, egy minimális módosítás még nem árt a kobold mágiának.
- Mondom, megnézheti, ha akarja, bármilyen varázslattal…
- Rendben, ha maga mondja.
Ezzel fogom a pálcámat, és az összes gömböt magamhoz hívom, majd sorba állítom a pulton. Innentől kezdve ez már nem egyszerű versengés, hogy ki a jobb céllövő, hanem – sajnos – munka, és mindent ki kell derítenünk arról, hogy mi van a gömbökben.
- Tehát, ha maga csak vezeti ezt a játékot, akkor biztos van egy főnöke. Jó lenne, ha előkerítené, mert ez a kis csecsebecse itt egy lopott ékszer és nagyon is veszélyes. Kíváncsi vagyok, kollégámmal mégis mennyi lopott holmit fogunk találni még a gömbökben.
Az egyik után nyúlok, de az mintha elgurulna a kezem közül. Mivel másodszorra sikerül elkapnom, ezért azt gondolom, csak félre gurult egy kicsit, de mikor széttöröm a gömböt, egy másik ékszer csúszik ki belőle. Ez nem a Diadémból van, de ennek is egyedi a mágiája. Odatartom Edwardnak, hogy nézze meg a kis rózsa mintás karláncot, ami tüskéket növeszt, ha illetéktelen kezekbe kerül. Mint most az enyémbe is. úgy tűnik az elkobzás nem megfelelő módja annak, hogy gazdát kell cserélnie.
- Mit gondolsz? Talán nem is a gömbök, hanem a tárgyak vannak megbűvölve? – Megpróbálok egy másik gömböt is megkaparintani, ami persze azonnal sikerül, de abban csak egy különleges selyem sál van összezsugorítva, mert abban a pillanatban eredeti méretét veszi fel, hogy kikerül a gömbből.

A játék egy másik helyszínen folytatódik.

[Karácsony előtt]

TO; Augustus


2003. december 23.
Karácsony előtt

Néha jól esik a munkán kívül is találkozni emberekkel. Nem azt mondom, hogy ez sokszor előfordul, de a karácsony előtti időszak pont ilyen. Általában a munkára koncentrálok, de mióta látszólagos béke van, és a bűnözők sem aktívak annyira, valahogy a munka is teljesen más. Már nem tereli el annyira a figyelmem. Már az információk sem érnek olyan sokat. Kivéve persze, ha valaki valami nagyra bukkan, de az meg most már nagyon ritka.
Ezért is örülök neki, hogy a látszólag céltalan sétálgatásomat felváltja egy kedves ismerőssel töltött idő. Mr. Pye kedves ember, akin látszik, hogy sok minden történt vele, és biztos vagyok benne, hogy lenne mit mesélnie, ha egyszer úgy döntene, megosztja valakivel ezeket az eseményeket.
Valamennyi információm van a Pye családról. Tudom, hogy mindannyian tudósok vagy valamilyen formában kapcsolódnak a Mungóhoz, de nagyjából ennyi.
- Berwick-upon-Tweed-ből. Kicsi hely. SEmmi különös.
Nem ismerem azt a helyet, tényleg elég kisváros lehet. De ez nem jelent semmit. Sok helyet nem ismerek, és igazából az, hogy nem ismerem, csak szerencsés. A háború és az azóta eltelt események akkor elkerülték. Legalábbis a tudomásomra nem került onnan különösebb incidens. A nagyobb eseményeket mindig megbeszéltük, legalább suttogva, hogy nagyjából képben legyünk a történésekkel.
- Biztos nagyon szép hely lehet. Miért költözött át Londonba?
Tudom, hogy van olyan, akinél a család már sok, és inkább költöznek, hogy kis levegőhöz jussanak. Talán az ő családja is ilyen, nem tudom. Az viszont biztos, hogy a karácsony a legtöbb családnál egy hagyományokon alapuló ünnep, ahol szeretik, ha összeül a család. Mr. Pye hivatása viszont nem teszi ezt lehetővé.
- Nem megyek haza. De most kivételesen nem is dolgozom, úgy terveztem, hogy olvasok és pihenek. Néha nagyokat sétálok… nem leöntve kávéval másokat. – Előveszem a kis flaskámat, hogy igyak egy korty kávét, ami kicsit felmelegít engem is. - Kösz, hogy meghívott.
- Ez a legkevesebb azok után, hogy segített a múltkori nyomozásban. Gondolom a Minisztérium vagy a Főparancsnokság nem küldött még egy köszönő lapot sem.
Ápoljuk a jó kapcsolatokat. Meg aztán egy kávé tényleg semmiség ahhoz, hogy egy kicsit elbeszélgetünk.
- Le merném fogadni, hogy maga dolgozni fog karácsonykor.
Kicsit felhúzom a szemöldököm. Ezt a fogadást könnyű lenne megnyerni, hiszen korábban már elárultam a választ.
- Nos, abba a kávéba kéne még valami gyorsító. Igen, valóban dolgozni fogok, ahogy korábban is említettem már. De szerencsére azon túl, hogy benn kell ülni a Főparancsnokságon, esetleg egy kevés járőrözést csinálni például itt az Abszol úton, nem nagyon szokott történni semmi.
Iszok még egy kortyot a saját kávémból.
- De gondolom, maguknál azért sokkal nagyobb szokott lenni a hajtás. A sok felelőtlen ember mintha ilyenkor még inkább meghülyülne.
Legalábbis így érzem, sok emlékem nincs a múlttal kapcsolatban. Nem tudom milyen volt a két háború között.
- Kérdezhetek valami személyeset? – Nem igazán várom mega válaszát, csak folytatom. - Érzete már azt, hogy valami hiányzik az életéből, de nem tudott rájönni, hogy mi az? Mostanában többször előfordult velem, de mivel a múltam egy részére nem emlékszem, fogalmam sincs mi okozza ezt a hiányt.

[Karácsony előtt]

Karácsony előtt
Gabriel Milton



2003. december 23.

Mr. Milton kedvessége megdöbbentő volt… nem éreztem úgy, hogy bármi féle köszönetet kéne mondania, amiért segítettem a munkájában. Medimágus voltam, mindig is kikérték a tanácsomat bizonyos területeken, pláne mióta osztályvezető lettem a Mungóban. Nem bántam. Dolgozni könnyebb volt és kényelmesebb, mint gondolkodni nagy magányomban a kicsi, londoni lakásomban.
– Nos, abba a kávéba kéne még valami gyorsító. Igen, valóban dolgozni fogok, ahogy korábban is említettem már. De szerencsére azon túl, hogy benn kell ülni a Főparancsnokságon, esetleg egy kevés járőrözést csinálni például itt az Abszol úton, nem nagyon szokott történni semmi.
Én is belekortyoltam a kávéba, éppen vele egy időben. Jó tett a kellemes melegsége, mert időközben – bár a hó is hullani kezdett – megélénkült a szél. Nem volt túlzottan jeges, de éppen eléggé hideg ahhoz, hogy már ne essen jól kesztyű nélkül. Utóbbi ruhadarabot persze soha sem hordtam, mert zavart, hogy a kezeimhez ér. Valahogy elszoktam tőle az elmúlt években, pedig annak idején a stílusom része volt. Meglehetősen sok dologban változtam meg.
– Valójában elég nyugisnak hangzik, így ahogy leírta – bólintottam és a két tenyerem közé vettem a papírpoharat.
– De gondolom, maguknál azért sokkal nagyobb szokott lenni a hajtás. A sok felelőtlen ember mintha ilyenkor még inkább meghülyülne – folytatta aztán. Észre sem vette, hogy az apró, fehér pelyhek megültek a kék kabátján. Nedves nyomot hagytak az anyagon, de még így is volt bennük valami ünnepélyes szépség.
– Valóban sok a félresikerült varázslat… na meg vannak, akik varázslényeket vesznek ajándékba. – Bólogattam és még el is húztam egy fanyar kis mosolyra a számat. Nem volt nagy tévedés a dologban tényleg, rendszerint volt hozzá szerencsém, hogy megőrült kis besti nyomait távolítottam el varázslók testéről.
– Kérdezhetek valami személyeset?
Erre a kérdésre nyeltem egyet. A személyeskedés sosem volt jó vagy egyszerű… valahogy mindig balul sült el, mikor valakivel őszinte voltam.
– Érzete már azt, hogy valami hiányzik az életéből, de nem tudott rájönni, hogy mi az? Mostanában többször előfordult velem, de mivel a múltam egy részére nem emlékszem, fogalmam sincs mi okozza ezt a hiányt.
Sóhajtottam egyet. Ez végül is annyira nem volt személyes, mert a saját helyzetét vázolta fel és a kérdés nem volt meglepő. Emlékek nélkül nagyjából csak üresség maradhatott… láttam az apámon is ezt, aki időnként még engem sem ismert fel. Én viszont néha kifejezettem vágytam a felejtésre… nem akartam emlékezni.
– Hasonlóban nem volt részem. Sosem felejtettem el semmit, szándékosan és nem szándékosan sem… – Ráztam meg a fejemet. – De úgy hiszem, hogy ezek az emlékek valahol mélyen megvannak, csupán a gátat kell felszak… – kezdtem, de el halk sikkantással a szám elé kaptam a kezemet. Láttam valakit a szemem sarkából… valakit, aki annyira, de annyira hasonlított rá. Hirtelen remegés futott végig minden porcikámon, azok a véres napok egyetlen hatalmas képként jelentek meg lelki szemeim előtt.
– Azt hiszem, haza kell mennem… – dünnyögtem kicsit tétovázva. – Nagyon haza kell…

[Karácsony előtt]

TO; Augustus


2003. december 23.
Karácsony előtt

Az idő kezd lehülni vagy csak attól érződik így, hogy megálluk a kávés stand mellett beszélgetni. Asmodait még nem zavarja, és nem is lát semmi rendelleneset, szóval nyugodtan maradhatok még itt, nem kell rohannom sehova.
- Valójában elég nyugisnak hangzik, így ahogy leírta.
- A Karácsony a szeretet ünnepe. Ilyenkor mintha még a bűnözők is megbékélnének. Néha akad egy-egy kirívó eset, de ennyi. Azok is általában a túlzott alkohol fogyasztás számlájára írható.
Ami meg mégsem, az meg tényleg elhanyagolható, és inkább csak egy nyomozás szerencsétlen befejezése az ünnepekre. Szóval, mindent összevetve tényleg elég nyugis. Persze, ez csak annak jó, aki szereti a nyugalmat. Mondjuk mostanában már néha én is vágyom rá, de többségében azért ez nem mondható el rólam. Úgy érzem, mivel az első varázsló háborúban lettem aurorrá, a háború az egész életemet végigkíséri, és ezért soha nem fogok igazán megnyugodni.
De ugyanez nem mondható el a Mungóról. Mindig voltak és biztos lesznek is hülyék, akik felelőtlenül döntenek és miután ez bekövetkezik, akkor mástól várják a segítséget.
- Valóban sok a félresikerült varázslat… na meg vannak, akik varázslényeket vesznek ajándékba.
- Komolyan nem értem ezeket az embereket. Némelyik a gyerekét nem tudja kordában tartani, miből gondolja, hogy majd egy varázslénnyel elboldogul? Az ilyet büntetném.
Úgy érzem, hogy muszáj kérdeznem valamit, mert ha nem teszem, akkor örökre belém ragad. Mr. Pye-ban megbízom annyira, hogy rákérdezzek, a kollégiám körében ezt nem merném megtenni. Nem is állok olyan közel senkihez, de ez a medimágus valamiért más. Nem is azért, mert orvos, inkább csak azért, mert a közös munka alatt megismertem már annyira, hogy megbízzak benne. És persze, tudom, hogy köti a titoktartás is.
- Hasonlóban nem volt részem. Sosem felejtettem el semmit, szándékosan és nem szándékosan sem… De úgy hiszem, hogy ezek az emlékek valahol mélyen megvannak, csupán a gátat kell felszak…
Várom, hogy folytassa a gondolatot, mert már igazán rátérnék arra a kérdésemre, hogy miként lehetne felrobbantani azt a gátat, de látom, hogy valami baj van. A keze és szinte az egész teste remegni kezd. Ez biztos nem normális, de nem igazán tudom, hogy mi történt olyan hirtelen. Körbenézek, talán látott valamit, de Asmodai sem jelzett, hogy esetleg valami baj lenne. Tényleg nem értem.
- Azt hiszem, haza kell mennem… Nagyon haza kell…
- Rendben.
Figyelem, ahogy összepakol, de még mindig remeg, mint egy nyárfalevél. Akármi is volt az, ami ennyire megrémítette, az biztos, hogy annyira felkavaró lehet, még egy auror társaságában sem érzi biztonságban magát.
- Hazakísérhetem?
Igazából nem is érdekel, hogy mit válaszol, mert menni fogok. Ha beleegyezik, akkor mellette, ha nem egyezik bele, akkor pedig úgy, mint egy árnyék. Közben elfordulok, kicsit körbe pásztázom a környékünket, de senki gondolataiban nem látok semmi rendkívülit. Talán egy árnyék a múltból vagy egy páciens, akkor bosszút forralt valami miatt?
- Asmodai, figyel!
A kutya szintén pásztázni kezdi a tömeget, de látszólag ő sem tapasztal semmi rendelleneset. Én viszont igyekszem a lehető legnyugodtabb légkört megteremteni magam körül, hogy Mr. Pye ne pánikoljon ennyire.

[Karácsony előtt]

Karácsony előtt
Gabriel Milton



2003. december 23.

– A Karácsony a szeretet ünnepe. Ilyenkor mintha még a bűnözők is megbékélnének. Néha akad egy-egy kirívó eset, de ennyi. Azok is általában a túlzott alkohol fogyasztás számlájára írható.
Ez elég meglepő volt. Mármint azt gondolnám józan paraszti ésszel, hogy karácsonykor is éppen ugyanannyi bűncselekmény van, mint máskor. Na meg, a Mungóban ilyenkor sem állt meg az élet. Felrobbanó üstök és persze megvadult lények okozta sérülések is jellemzőek voltak. De ha ez még nem volt elég, gyakorlatilag olyan egyszerű dolgok is előfordultak, mint füstmérgezés. Nem egy adventi koszorú vagy fa gyulladt már fel ebben az időszakban.
– Komolyan nem értem ezeket az embereket. Némelyik a gyerekét nem tudja kordában tartani, miből gondolja, hogy majd egy varázslénnyel elboldogul? Az ilyet büntetném.
Nem bírtam ki, hogy ne kuncogjak kicsit a komolyságán. Milton úgy tűnt, hogy mindent szigorúan vett, viszont néha ezeket a dolgokat el kell engedni és csak szórakozni rajta. Régen én is magam voltam a komolyság, belesüppedtem a komorság sötétjébe. Ezt el kellett engednem ahhoz, hogy itt, Londonban boldog lehessek.
Ez a kis pillanat egészen kellemes volt ilyen félig-meddig kómásan. De gyorsan tönkre tette a szemem sarkából kiszúró villanás. Már sokszor láttam… vagy azt hittem, láttam Londonban Pipert. Ilyenkor elfogott a pánik, úgy éreztem, hogy megfulladok és másra nem is tudtam gondolni, csak a menekülésre. Néha elnéztem pár percig, reménykedtem benne, hogy nem tudja, én vagyok az, aki figyeli… máskor viszont rohantam, mintha üldöznének.
Azonnal felpattantam és kapkodva szorongattam a poharamat.
– Hazakísérhetem?
Mr. Milton persze kedves és előzékeny volt. Én meg túl zavarban voltam válaszolni, a torkom is kiszáradt, remegtem és a szívem is ki akart szakadni a mellkasomból. Egy kicsit kellemetlenül éreztem magam, mint aki el akar ájulni.
– Asmodai, figyel!
Nem tudtam még mindig beszélni. Csak mentem, kicsit remegve mellett. Közben próbáltam mély levegőt venni, felszabadítani a bennem megülő pánikot. Sajnos túlzottan is nagy hatással voltak rám azok az emlékek. Talán hülyeség volt, de nagyon is irigyeltem az aurort, amiért néhány emléke elveszett. Ezeket én is szívesen magam mögött hagytam volna.
– Sajnálom, hogy… ilyen lettem… – sóhajtottam. Aztán belekortyoltam a kávéba. Végre tudtam nyelni és beszélni, de a torkom még mindig ki volt száradva a kisebb pánikrohamtól. Régen sokkal, de sokkal rosszabban viseltem ezeket, de még most sem volt az igazi. Nem kellett volna engednem ennek a félelemnek.
– Biztosan lehetne hasznosabb is a napja, mint az én kísérgetésem. – Dünnyögtem még mindig kicsit közel állva a rosszullétéhez. Nem baj… ezt is túlélem, mint minden mást.
Kijutottunk az Abszol útról és innen csupán néhány utcányira állt az épület, amiben a lakásom volt. Régi téglaépület, talán valamiféle raktár lehetett, mielőtt lakóházzá alakítottak. Erre utalta a hatalmas kapu is, amin át a felső udvarra lehetett menni.

A játék más helyszínen folytatódik!

[Véget ért a karácsony! A helyszínt lezártuk!De ne csüggedjetek, jövő télen újra találkozunk!]

Véget ért a karácsony! A helyszínt lezártuk!
De ne csüggedjetek, jövő télen újra találkozunk!