kékre festem a kék eget

ღ Mikor mehetek haza? ღ

(1995. szeptember 1.)

Us and Them

Kikerekedett szemekkel ácsorgok a többi gyerek között, és nagyon-nagyon nem akarok itt lenni. Olyan furcsán morbid ez az egész hely, és sehogy sem sikerül belehelyeznem az egészet a valóságba. Baglyok, meg varázspálca, meg furcsa, süveges-taláros idős nénik-bácsik, komolyn tekintettel, én is furcsa talárban vagyok, és nem is értem miért vagyok egy kastélyban. Oké, elvileg boszorkány vagyok, de a boszorkányok csak a buta mesékben vannak, bibircsókosak, kacsalábon frogó palotában élnek, megeszik a gyetekeket, vagy békává varázsolják őket. Én nem akarok ilyen furcsa bibircsókos valami lenni. Egyáltalán az se biztos, hogy ez a valóság. Igen, igen én álmodok, egészen biztosan álmodok. És felkelek, és kiderül, hogy csak egy kutya vagyok, akinek nagyon élénk a fantáziája.
Nem igazán foglalkoztam másokkal, ők olyan lelkesek voltak és izgatottak, mintha egy mézeskalács házba készültünk volna bemenni, ahol majd jól felfalnak bennünket biztosan. Nehéz volt összerakni, hogy azok a furcsa mesék, amiket anya mesélt most amúgy valóságosnak tűntek. pedig ő még el is törte magát, amikor leugrott a fáról, hogy repüljön. Egyszerűen nem tudtam rájönni, honnan szedte ezt, ezeket a dolgokat, de egyre bizarrabb volt és én nem is akartam ezekben hinni. Nem akartam őrült lenni, nem akartam ilyen helyen tanulni, a normális életemet akartam, a rendes ruháimat, és nem akartam egyáltalán sem pálcával hadonászni, ami itt valahogy mindenkinek olyan természetesnek tűnt.
Mellettem egy borzas, szőkésvöröses hajú fiú ácsorgott, és olyan vastag keretes szemüvege volt vastag lencsékkel, hogy azt még Rose néni is megirigyelhette volna. Körbe mindenki arról fecsegett, hogy milyen házba fognak kerülni. Innen most akkor mindenkinek lesz egy saját háza? Ezt egyre kevésbé értettem, de nem akartam senkivel ezt megvitatni, mert akkor nekem is beszélgetnem kellett volna.
- Én nagyon szeretnék Grifendéles lenni, ott vannak a menő fiúk - magyarázott a szemüveges fiú. Mindenféle neveket is mondott, de én persze egyikről se tudtam semmit, aztán persze felém is fordult. Szeplős volt az arca, és még a szemüveggel is hunyorítva nézett rám.
- Ó, nagyon csendben vagy, nem vagy izgatott? - kérdezgetett én meg csak durcásan ránéztem, aztán megráztam a fejemet, hogy nem vagyok izgatott. Haza akartam menni, mármint Rose nénihez és a negyven darab macskájához. Az sem tűnt most olyan irreálisnak, mint ez a kastély.
- Egyébként én Balthasar vagyok, téged hogy hívnak? - érdeklődött olyan barátságosan, mintha minden olyan normélis lenne itt, az emberek olyan jól bezsélgetnek lebegő szellemalakok között, meg minden között, de ez egyszerűen túl sok volt nekem, idegen és riasztó. Mindenki olyan bolondnak tűnt, mint anya.
- Sarah vagyok - vágtam rá, mert hát a bolondoknak nem szabad elmondani, hogy kik is vagyunk. Ezt mondta Rose néni amikor anyát látogattuk meg.
Már mondott volna valamit is, de közben behívtak minket a hatalmas nagyterembe, aminek a teteje olyan rettenetesen ijesztően nézett ki, mintha nem is lett volna, csak a felhők meg a csillagos ég, én meg inkább behúztam a nyakamat. És még ott volt egy kiabáló koszos süveg is! Ennél a pontnál éreztem azt, hogy meg kell tényleg csípnem magam, de nem ébredtem fel, és amikor az én fejemre is ráhúzták, beosztott a Hugrabugba, nekem meg ez nem mondott semmit. Ahogy leültem, Balthasar feje is megint felbukkant mellettem. Miért vonzom én az őrülteket? Itt mindenki teljesen őrült. Mikor mehetek haza vajon? Meg lehet innen szökni?
- Örülök, hogy egy házba kerültünk, Sarah - kacsintott. Igen, igen, én nem, és most hagyj békén. - Jaj ne, elfogyott a fahéjas tekercs - sóhajtott egyet miközben nyújtogatta a nyakát. Persze, hogy elfogyott, én vettem el az utolsót. De aztán valamiért csak az üres tányérját néztem, majd az enyémet.
- Tessék, nekem nem kell, mert tele vagyok - pakoltam át neki a fahéjas csigámat, pedig amúgy nem ettem semmit, minden olyan bizarr volt, a semmiből lett itt a kaja. Vajon út közben nem csináltak velem valamit, és ezt az egészet csak képzelem?