Fekete Dália Kaszinó

A Fekete Dália egy klasszikus kaszinó Sohoban. Különleges mágia védi, csak az juthat be, aki tudja hol keresse a koszos falra festett fekete dáliát, melynek szimbóluma fel-fel tűnik az épület belsejében is. Kívülről egy egyszerű elhagyatott háznak látszik, de belül pezseg az élettől. Mágikus és klasszikus szerencsejátékok várják a látogatókat. Különleges hangulatú helyiségben mindent megtalálható, ami az ember lelkének vágya. Ez csak egy tisztességesnek látszó kaszinó, prostituáltak és bódító bájitalok nélkül, de vigyázat: az idő itt másképpen telik, bizony becsaphatja az embert, és talán nem éppen tiszta galleonok üthetik a markot.

[2004. január 10.outfit >><< back to decemberHáromféleképpen mehetnek itt a dolgok: jól, rosszul, és ahogy én akarom]

2004. január 10.
outfit >><< back to december

Háromféleképpen mehetnek itt a dolgok:
jól, rosszul, és ahogy én akarom

A hó félig-meddig olvadt volt a cipőnk alatt, miután hoppanálással megérkeztünk az egyik félreeső kisátorba. Ismerős bűz fogadott, olyan, amiben éltem én is még nem is olyan régen. Mellettünk egy kellemetlen kabátos alak feküdt, testéből alkohol szaga áradt, és valahogy nem akartam abba belegondolni, hogy még mi lehetett ezen kívül a testében. Szerencsétlenül feküdt ott, mintha ő is a falak részévé vált volna. Elnyomtam magamban egy sóhajt és kivezettem magunkat az ismerős utcára. Már nem világítottak a távolban a vörös lámpák fényei, ilyenkor ez a városrész még kialudta az előző éjjel forróságát. Nem is volt baj, olyan dolog miatt jöttem most, hogy nem akartamfeltűnést.
Egy kicsit jobban ki akartam terjeszteni a hatásomat és a bizniszemet. Tavaly Rosie miatt többet figyeltem a családra és nem is bántam meg, de nem akartam mgrekedni egy mezei szinten, ennél többre vágytam, nagyobbra, több befolyára és rálátásra a minket körbevevő sötétségre. Mindent szemmel akartam tartani, hogy a családomtól távol tarstam a veszélyt, és tudtam, hogy ezzel együtt több ellenségem is lesz, de az zavart a legkevsébé. Nem voltam gyenge, az ellenségeket jól tudtam kezelni. Szóval úgy gondoltam, terjeszkedek. Kellett egy nagyobb hely, ami több embert be tudott vonzani, elitebb rétegekből is. Az Annwn értékes volt, ott tartottam a megbeszéléseket, forgott a szeszesital a kezünk alatt, Sorenéknek köszönhetően, és az Aranyfog is tökéletes volt. Elliothoz pont jól illett, és láttam rajta, hogy imádott ott lenni. Onnan indult minden, és az volt a közös búvóhelyünk. Most pedig kellett egy nagyobb, impozánsabb fényűzőbb. Itt pedig Antonio is biztosan ki fog tudni bontakozni.
- Kibaszott zseni vagyok - szólaltam meg ahogyan elindultam keresni a helyet. Büszke voltam magamra, hogy erre a helyre ráakadtam és egyszerűen kellett. Népszerű volt, de velem népszerűbb is lesz. Egy kicist mocskos volt itt ez is, mint minden pub és szórakozóhely erre.
- Megveszem. Ez tuti, és biztos, hogy ha én leszek a főnök, egy prostituált se fog futni ott - mondtam mert én egy igazi lovag voltam. Ismertem hallomásból a helyet, a nők gyakrabban forogtak ott, mint a szerencsekerék és a pénz. Változtatni akartam a dolgokon. És a hely meg kurvára kellett. Egyszerűen nem illett azhozzám, hogy kurvákkal is foglalkozzak, meg mindneféle alantas bájitallal. Volt egy lányom, családom. Egyszerűen ez ki volt zárva.
Végül sikerült ráakadni a reggeli derengésben a falra, amit kerestem. Céltudatos voltam ebben is éss előre látó. Fogdosóné kiderítette hol van, Szepivel meg felderítettem. Egy kibaszott zseni vagyok. Hát igen, minidg is én voltam az okosabb és a menőbb, Benjamin meg csak volt. Elliot is remélem örült, hogy ilyen fantasztikusan nagyszerű férje volt.
Több üres elhagyatottnak tűnő épület állt egymás mellett, mind be volt deszkázva, pergett a vakolatuk, talán tető se volt némelyiken. Ázott festégszag terjengett, néhány bedeszkázott ablakon furcsa, kissé perverz graffitik integettek felénk, általában pucér nők voltak vagy egy halom bájitalos üvegcse feliratokkal, amik a jobb szórakozást ígérték. Ezek környékén pedig volt egy mázolt épület, lepusztult elhagyatott, de rajta csak egy fekete dália volt. Mágiával védett koszos, mocskos fal, egy fekete tetoválással az oldalán. Haosníltott hozzám.
- Itt vagyunk - fordultam Elliothoz és elvigyorodtam. - Remélem megússzuk vérontás nélkül, nem illene hozzám annyira. De Szepi itt van, ha kell - tettem hozzá. Elegánsan akartam intézni, elvégre én egy angol úriember voltam. Ha mindent megbeszéltünk, a pálcámmal körbeintettem a dália körvonálánál, mintha csak újra megrajzoltam volna, és az összecsukta majd szétnyitotta a szirmait, miközben egy ajtó jelent meg előttünk.

◂ahogyan én akarom▸

2004. január 10.

◃aiden▹

two damaged people, trying
to heal eachother is love

style: vibes ║ zene: shoemaker

A karácsony elmúlt, ahogy a békés családi pillanatok is. Ez az új év egyértelműen valami egészen mást tartogatott magában. Ha nekem nem is, Aidennek egészen biztos. A tervei megvoltak, én pedig támogattam benne. Bevallom, én kicsit nyugalomra vágytam már. A kis boltunkkal, kettesben. De Aiden most volt húsz éves, most volt előtte az egész élet. Így hát nekem alkalmazkodnom kellett hozzá. Ezért is mentem vele az új „szerelméhez.” Magamban csak ehhez hasonló nevekkel hivatkoztam a vágyálmára, amit újabban annyit emlegetett. Csendesen követtem ház a Sohoba, a házunk elől hoppanálva.
Azonnal megéreztem a hőmérséklet különbséget. Észak-Írországban még fagyos hideg, csúszos utak és havas tájkép uralkodott. Londonban csak a latyak és a mocsok maradt meg. Ez utóbbi persze talán annak az oka volt, hogy a Soho-nak nem éppen a turistabarát részére érkeztünk. Ezt nem mutogatták csak az úgy az idegenvezetők a turistáknak, mondván, hogy a lányok régen itt árulták magukat. Ahol mi voltunk az kőkeményen szólt még mindig az alkoholról, a szexről és a gyanús árukról.
– Bájos környék. – vigyorogtam Aidenre, ahogy megérkeztünk a mocskos kis utcába. Egy részeg és nem éppen kellemes aromájú férfi heverészett ott. Talán ő is egy unikornis pukit nyomott be, azt a rózsaszín löttyöt, amit én is kipróbáltam nem olyan régen… mármint természetesen bőven Rosie előtt. Azóta nagyon tudatos apuka voltam, még csak be sem rúgtam rendesen. Elterveztem, hogy ezzel a gyerekkel nem rontom el.
– Kibaszott zseni vagyok – közölte Aiden. Hagytam magam vezetni közben, végig a macskaköves utcán, amit minden bizonnyal csak a hó mosott valamennyire tisztára. – Megveszem. Ez tuti, és biztos, hogy ha én leszek a főnök, egy prostituált se fog futni ott.
Csak sóhajtottam egyet és megráztam a fejem. A fene az úriemberségét. Hát ezért nem lesz ebben sosem elég jó, sosem elég mocskos. A szex volt az egyetlen üzlet, ami mindig mindenkinek kellett. Egy bort összepancsolt magának bárki, ahogy egyrosszabb whiskyt is… de a testiség más volt. Senki sem szívesen dugott meg egy rozzantabb nőszemélyt vagy srácot. Szóval a minőség volt ebben is a lényeg. Disznóorrú Ted sem véletlenül velem akarta megütni a főnyereményt. Kár, hogy nem jött be neki…
– Csak azért vagy zseni, mert én vagyok a férjed. – Tettem hozzá nagy vigyorral az arcomat.
Az összenőtt házfalak között egy üres részre értünk. Hamarosan a téglát bedeszkázott ablakok és mocskos graffitik sora érkezett. Olyan volt, mintha a Sohonak ez a része teljesen kihalt volna… ám kicsit odébb egy jobb állapotban lévő épület állt. Ezen is látszott persze az időfogad. Fekete dália díszítette a falat, mintha ezzel akarná becsalogatni a népeket.
– Itt vagyunk – fordult felém és nagyon vigyorgott. Ebből tudtam, hogy most fontos helyen vagyunk. Lábujjhegyre álltam és finom csókot adtam neki. Éreznie kellett a támogatásomat, annak ellenére is, hogy konkrét információm nem volt. – Remélem megússzuk vérontás nélkül, nem illene hozzám annyira. De Szepi itt van, ha kell.
– Na meg én is. – Kacsintottam rá. Aztán az épület felé fordultam és figyeltem, ahogy a pálcájával finoman körberajzolta a dália körvonalait. A minta összecsukta, majd szétnyitotta a szirmait. Ajtó rajzolódott ki.
Persze fogalmam sem volt mi várhat minket bent. Ezért megfogtam Aiden kezét. Nem akartam, hogy ő menjen előre, közben pedig kihúztam én is a pálcámat a kabátom zsebéből, majd előre tartva indultam meg az épület felé. Fogalmam sem volt ennek a helynek a hangulatáról. Ha valahol, hát a Sohoban sosem jártam. Nem fedeztem fel magamnak különösebben.
– Majd én megyek előre. – Tettem hozzá és a kezem a kilincsre tettem, hogy azt lenyomva benyissak az elhagyatottnak tűnő épületbe.

[2004. január 10.outfit >><< back to decemberHáromféleképpen mehetnek itt a dolgok: jól, rosszul, és ahogy én akarom]

2004. január 10.
outfit >><< back to december

Háromféleképpen mehetnek itt a dolgok:
jól, rosszul, és ahogy én akarom

Az út, a házak fala, a kinti levegő szaga mocskos volt, talán halál és vér is tapadt a levegőhöz, amit még csak nem is láthattunk. Úgy éreztem magam, mintha egy teljesen más arcot vett volna fel a város, és még csak nem is nagyon zavart ez a látkép. Mocskos voltam én is, tele bennem úszkáló, súlyos bűnökkel, és kígyó rágta szívvel. Nem hittem volna már, hogy valaha fogok találni valami rendes munkát, ami elég gazdagságot hozott volna nekem. Persze, lehettem volna valami kibaszott menő üzletember vagy bármi, hiszen a lehetőségeim szinte korlátlanok  voltak, a képességeim szinte mindenhez meg is voltak. De egyszerűen abba a tiszta, tökéletes világba ln már nem illettem bele, nem találtam ott benne meg a helyem, és ezzel még meg is kellett békülnöm, hogy oda sosem tartoztam igazán. Már nem zavart. Élveztem a koszos utcákat, ahogy végig vonultam rajta a Zsebpiszok közben, és tudták, hogy ki voltam. Név voltam, egy név, amitől jobb volt, ha tartottak. Élveztem, hogy építkezhettem, hogy Elliotnak adhattam egy saját helyet, ami boldoggá teszi, és hogy eléggé erőssé váltam ahhoz, hogy vigyázzak a sötétségből a családomra. Szerettem ezt, szórakoztattak a hatalmi játszmák, a godnolkodás, hogy mindig előrébb legyek a másiknál, és még nyereséget is szerezhessek közben. Ebben láttam az izgalmat, az adrenalint.
És nem érdekelt, hogy mennyire volt ez életveszélyes a számomra.
- Bájos környék - jegyezte meg ELliot, a részeg emberrel mögöttünk. Még valami lerobbant utcaképről szóló festménybe is elment volna, előttem volt szinte maga a kép, két férfi alak, szép ruhában, és ott mögöttünk az elmosódó ember. Részeg férfi a sikátorban címmel, hogy kiemelje a kontrasztot és a lényeget a két világ között. Hmm, talán egy Galériát is kéne nyitnom, bár nem szívesen lennék konkurenciája Albertnek, a családi viszályt szívesen elkerülném, nem akartam még többet vesízteni. És Elliot oldaláról így is épp elég szar ömlött eddig a nyakunkba. Az enyémet nem akartam kockáztatni, csak megvédeni. Mindentől.
- Ó, tudtam, hogy tetszeni fog - kacsintottam le rá, ahogyan megindultunk megkeresni a Dália bejáratát. A kihalt, ázott, félig havas, tocsogó utcát még a reggeli napfény is éppen csak elkerülte.
Magamat elégedetten dicsérgettem, mert szoktam ilyet, szerettem a saját egómat simogatni. Ez olyan rohadtul jellegzetes családi vonás volt a Fraserek között, és egy kicsit hiányzott az a nagy összegyűlés az unokatestvérekkel, hiszen szinte minden nyáron együtt voltunk egy kicsit, de felnőttünk, lett családunk, és eltávolodtunk. Az életnek volt ez a szomorú arca.
– Csak azért vagy zseni, mert én vagyok a férjed - válaszolta Elliot, mire csak megforgattam a szememet és séta közben megpaskoltam a formás fenekét.
- Hát igen, mire is mennék az én férjem nélkül - sóhajtottam drámaian, és persze tudtam, hogy ezzel a válasszal ő is elégedett lesz.
Tetszett a Dália. A módszer, ahogy bejuthat az ember, bár én ennél fényűzőbb bejáratot szeretnék majd, ami titokzatos, és mégis olyan, hogy nem juthat be rajta minden anyaszomorító alak, aki csak összeganézza a helyemet, Minőségi szórakoztató helyet akartam, ahol a galleon mosás fellegvára fog felépülni. Mondtam, hogy Szepi is készenlétben állt, na persze ki nem hagyta volna, és igyekeztem nem arra gondolni, hogy Elliot miatt jött szívesebben, vagy hogy valahol a háttérben éppen az ő fenekén legelteti a szemét. Erre persze csak megint megsimítottam Elliot hátsóját, hogy a mindenségnek is jelezzem, amit kellett.
- Veled főleg biztonságban érzem magam, Nyuszus - kacsintottam rá. Elliot meg is fogta a kezem, és elővette a sajátját, mintha bárki is úgy várna minket, hogy leátkozza a fejünket. Nem akartam, hogy ő menjen előre, kicsit úgy éreztem, mintha nem bízott volna bennem eléggé, meg a képességeimben, hiszen én sosem veszítettem el a kontrollt, ha éles és váratlan helyzetbe csöppentem.
Egy bársonyos vörös függöny lebegett előttünk, majd két felé húzódott, hogy felfedje a belső tér impozáns alakját. Sötét színek voltak túlsúlyban, és néhol fel lehetett fedezni a Dália mindent uraló szimbólumát, a bútorokba belevésve. Csend volt, túl csendes persze, érezni lehetett, hogy volt valami  alevegőben. Elliotot követve léptem hát beljebb, és a nem is olyan messzi bárszéken egy alak támaszkodott, tömény szivarfüsttel körbevéve. Nem látszott az arca, egyedül volt - látszólag -, és mégis úgy éreztem, hogy minket bámul. Közelebb léptem felé, de nem szólaltam meg, hagyni kellett a házigazdát érvényesülni. Nem akartam megölni, de ha arra lett volna okom, megtettem volna.
- Csiripelték a madarak, hogy a helyem kell egy bizonyos zöldfülűnek. Annyi sok taknyos közül pont maga az, Fraser? - bukkant elő a füstből az arca, én pedig rögtön felismertem, a sunyi, rókaszerű vigyorából, a vörös, fazonra vágott borostájáról, és a zöld szeméről. A Róka volt, bármilyen prűdül is hangzott. A Róka volt, és az egyik volt halálfaló. Elliotra néztem, és persze játszani kezdtem.
- Nekem azt csiripelték a madarak, hogy valami gyenge kezű fószer uralkodik itt. Meglepődtem, hogy te - húztam mosolyra a számat. Kegyetlen mosolyra.

◂ahogyan én akarom▸

2004. január 10.

◃aiden▹

two damaged people, trying
to heal eachother is love

style: vibes ║ zene: shoemaker

Nem egy ilyen helyen képzeltem el a délelőtti randinkat, de ez munka volt. Aidennek fontos volt, hogy terjeszkedjen és birtokoljon dolgokat, mert neki is az kellett, mint nekem: hogy érezze, él. Túl sok időt töltöttünk mindketten szinte halottan lélekben, bujkálva a bűneink elől. Én lopok, élvezem a varázstárgyak csillogását, szórakozok másokkal és ettől, mintha megváltódott volna mindaz, amit korábban átéltem. A szívem hevesen kalapált minden alkalommal... éreztem, milyen örömöt tud okozni a megszerzés, a gyönyörködés. Ez nekem elég volt. De Aidennek több kellett. Bizonyítani akart, hogy ő igenis képes minderre. De azért, hogy kicsit oldjam a helyzet komolyságát, emlékeztettem rá, mi is lenne vele a férje nélkül... egy fenékpaskolással jutalmazott cserébe.
-  Hát igen, mire is mennék az én férjem nélkül - mondta, én pedig csak elvigyorodtam.
A Fekete Dália határozottan nem az én világom volt persze. Sosem vonzott a szerencsejáték, legfeljebb a helyszín, ahol a sok bepörgött ember zsebéből könnyen el lehetett emelni ezt-azt. Nem okozott nehézséget az ilyesmi, sőt kifejezetten élveztem, de a kaszinók világa akkor sem volt az enyém. Ezek szerint most majd Aiden miatt kicsit többet járok ilyen helyre is. Sebaj.
Szepire mosolyogtam kicsit, ahogy Aiden megnyitotta előttünk az épületet. Nem tudom miért, talán csak hogy jelezzem, most azért legyen résen. Kizárt dolognak tartottam, hogy nem sejtenék az érkezésünket. Aiden amúgy sem titkolta a dolgokat túlzottan, én pedig meg akartam védeni.
- Veled főleg biztonságban érzem magam, Nyuszus.
Megfogtam a kezét és úgy léptem be az épületbe. A bársonyos, vörös függöny könnyedén húzódott szét, teret adva az érkezőknek. A szivarfüst átható, tevetrágyára emlékeztető illatát szúrtam ki először. Aztán felismertem a sötét színeket, a meg-meg búvó dáliaszimbólumot, mintha az ember arcába kéne tolni, mert ugyebár elfelejtené, hol is jár. A pálcámat a biztonság kedvéért a combom mellett lógattam. Erősen markoltam a lucfenyőt, úgy vártam hogy a szag forrása előkerüljön.
Hamarosan meg is lett. Nem volt különösebben ismerős a holdvilág képe, de azt valahogy sejtettem, hogy nincs egyedül. Talán csel volt, vagy szimplán az árnyékosabb részeken húzódtak meg az emberei.
- Csiripelték a madarak, hogy a helyem kell egy bizonyos zöldfülűnek. Annyi sok taknyos közül pont maga az, Fraser? - A vigyora sunyi volt, mint valami vadállat, aki a prédájára várt. A prédája pedig az én férjem volt. Azonnal felment bennem a pumpa, de nem tettem semmiféle hirtelen mozdulatot. Az ilyenekkel jobb kivárni. Ha Aidenhez nyúl, maghal. Ha kussban távozik,akkor megbocsátom neki, hogy létezik.
- Nekem azt csiripelték a madarak, hogy valami gyenge kezű fószer uralkodik itt. Meglepődtem, hogy te - szólalt meg Muci is. Ezek szerint ő ismerte az illetőt... nekem azonban semmit sem mondott az ábrázata. A biztonságot jelentő Zsebpiszok közön kívül ez idegen volt és a szokottnál veszélyesebb.
Tettem pár lépést a faszi felé, hogy megnézzem jobban magamnak. Csak a szivar átható illata lett még erősebb. A tekintete rám szegeződött. Végig mért és a képembe fújt a szivarjának a füstjét.
- Ezzel akarsz megvesztegetni? - pislogott rám, majd nagy vigyorral Aiden felé fordult. - Egy kicsit csontos az ízlésemnek. - Tette hozzá, majd azzal a lendülettel emeltem a lábam és tökön rúgtam. Nem értem, miért nézett már megint ringyónak valaki, de kellően zavaró volt már hozzá, hogy ne hagyja "szó" nélkül a dolgot.
- Meg a jó kurva anyádat. - A fejének szegeztem a pálcámat, a sajátját meg, amit éppen elővett, kirúgtam a kezéből.

[2004. január 10.outfit >><< back to decemberHáromféleképpen mehetnek itt a dolgok: jól, rosszul, és ahogy én akarom]

2004. január 10.
outfit >><< back to december

Háromféleképpen mehetnek itt a dolgok:
jól, rosszul, és ahogy én akarom

Néha elgondolkodtam, hogy Chrissie a sötét helyekre is jön e majd utánam. Igazából furcsa villanások voltak, haloványan éreztem valami pislákolást. Olyankor nem tudtam eldönteni, hogy csak a képzeletem volt-e, hogy már annyira akartam, hogy mindenhol ott legyen. De az a kis fénypont követett, még a legmélyebb sötétbe is. Mint egy szentjánosbogár fénye, úgy lebegett valahol a tekintetem legszélsőbb pontján, én pedig olyankor midnig elgondolkodtam: hogyan tudott egy olyan embert szeretni Elliot, mint én? Hogyan ragaszkodott hozzám az az apór kis fényfolt? Nem tudtam, és talán már nem is kerestem annyira a válaszokat. Csak megtanultam kiélvezni mindent, amim csak volt. Elliottal éltem a közös pillanatokat, a szenvedélyt, ami mindig is ott forrt közöttünk. Támogattam és ő is támogatott, védelmeztem, ő is védelmezett, megnyugtattam és ő is megnyugtatott. Egyensúly volt az életemben, holott mindig is erre törekedtem gyerekkorom óta, sosem találtam meg. Csak Elliot kellett hozzá, és talán emiatt is éreztem, hogy ez a szeretet, amit iránta éreztem mélyebb volt a legmélyebb szavaknál is.
Akartam az életet, Elliot mellett tényleg akartam.
Ahogyan azt is, hogy én legyek itt az akitől tartottak az emberek. Nem kívántam olyan kegyetlen lenni, de akit meg kellett torolnom valamiért, azt kegyetlenül tűntettem el. Bűnöző voltam, az alvilágban pedig lassan talán még királlyá is vállhatok. Az apám tudom, hogy nem ezt szánta nekem. Tudom, hogy nem. És azt is tudom, hogy ha lett volna lehetőségem neki ezt elmondani, hát elfogadta volna. Tudtam ezt, és valahogy még jobban fájt, hogy sosem fogok tudni már úgy beszélgetni vele, ahogyan kellett volna. De ott volt nekem az öcsém. A közös csendünk a Böffentőnél. Ott volt nekem az anyám, és Metz is, aki valahogy apám helyett lett apám. És itt volt Elliot is. Rájuk akartam vigyázni, úgy, hogy a legnagyobb mocsokban mindenen rajta tartom majd a szememet.
Örültem, hogy eljött velem Elliot, bár nyugodt voltam, mocskosul nyugodt, mint minden helyzetben. Jól esett, hogy támogatott, pedig tudtam, hogy aggódott értem.
Nem szerettem volna ráerőltetni Elliotra ezt a világot. A bolt sokkal inkább ő volt, és bár hozzám közelebb állt ez a fajta flanc, a gazdag felsőbb réteg, ahogy szórta a pénzt, és abból én építkezhettem egy kicsit simogatta azt az elkényeztetett egómat. Nem volt sosem elvárás, hogy ELliot kövessen, de kurvajól esett érezni, hogy benne volt, még ha társult hozzá némi aggodalom is. Nem akartam pont a munkám miatt elveszíteni.
Ahogy beléptünk, gyorsan felmértem a terepet. Minden kis rést, miközben Szepi valahol a háttérben szinte beleolvadt az épület falába, de tettre készen állt ő is. Jogomban állt hozni ide azokat, akiket akartam. Ahogy a szivarfüstbe burkolódzó alaknak is jogában állt elbújtatni az árnyak közzé a kopóit, hogy bármikor nekünk essenek. De egyelőre még csak a lélegzetünk hallatszódott, főleg az övé, ahogy mély levegővétellel hányta ki magából a szar szagú szivarfüstöt.
Felismertem Rókát. Matthew Baldron volt az, a Baldron család egyik ágának elfeledett, kitagadott tagja. Nem is csodáltam, ez az ember veszélyes volt és elbaszott. Nem csoda, hogy egyikük sem akarta, hogy köze legyen hozzájuk. A tekintete üveges kék volt, és folyamatosan sunyin vigyorgott. Ránézésre is látta az ember rajta, hogy nem volt vele valami rendben. És az ilyen őrültek veszélyesek voltak. Gátlástalanok. De már nem féltem tőle, mint régen. Már nem. Elliot közelebb ment hozzá, és a füst szinte az arcába tódult. A zsebembe dugtam a kezemet, hogy a pálcámat kitapintsam, ami engedelmesen simult az ujjaim közzé.
- Ezzel akarsz megvesztegetni? Egy kicsit csontos az ízlésemnek - jegyezte meg, hogy provokáljon minket. Ami sikerült is, nem csak engem baszott fel, hanem Elliotot is, aki meg is támadta. Egyenesen utáltam már ezt, hogy mindenki csak ennek nézte a férjemet, egy kibasz árunak, olyannak, akit csak úgy adnának és vennének. Utáltam, hogy így is köze volt hozzá annak az orosznak is, utáltam, hogy valaha köze volt Miltonhoz is, és rohadtul elegem volt már ebből. Elliot hozzám tartozott.
Elővettem a pálcámat, azzal egy időben, hogy ELliot éppen arra a seggre üvöltött. Eközben hirtelen villant felénk egy átok, amit csak a csodálatos már-már ösztönös reflexemnek köszönhetően hárítottam el, egy néma protegroval. Szepinek se kellett több üvöltve vetette bele magát a párbajba, magára vonva egy pár varázsló figyelmét, de még így is voltak olyanok akik minket támadtak meg. Faszom, hát itt fogják tönkre baszni a helyemet. Beleturtam a hajamba, és inkább csak védekeztem.
- Fogd vissza magad, Szepi - jegyeztem meg hűvösen felé, mire ő bólogatott. Még a végén olyan kedvem lesz, hogy az ő fizetéséből újíttatom fel a kaszinót. Elővettem a pálcámat, és én is rászegeztem a Rókára, aki nyöszörögve pillantott ránk.
- Mondd meg nekik, hogy álljanak le - közöltem, mire ő csak felénk köpött egyet.
- Faszt. Takarodjatok innen. - Én egy amolyan hát jó sóhajtást hallattam, majd Elliotra néztem. Nem szerettem azt csinálni, amit most akartam, de nem volt más választásom.
- Jó, játszunk akkor így. Ez a te döntésed volt. Kéz vagy láb? - kérdeztem tőle, majd ha válaszolt, a pálcámat ahhoz a testrészéhez irányítottam, hogy egy átokkal el tudjam azt törni. Ha csak nem fosott be tőle, és nem állította le a többieket, én készen álltam darabokra törni. Senki se bánhat így a férjemmel. De éreztem, ha ellenkezik, ha nem ott volt a nyelvem hegyén az átok.

◂ahogyan én akarom▸

2004. január 10.

◃aiden▹

two damaged people, trying
to heal eachother is love

style: vibes ║ zene: shoemaker

Tényleg mindenben támogattam Aident. Ő volt az életem értelme, a kulcs ahhoz a bizonyos boldogsághoz, melynek a létezésében sem akartam hinni hosszú ideje. Úgy gondoltam, hogy a Nattal való házasságom is csak egy jelzés volt, nem érdemlem meg ezt. Azért születtem a világra, mert anyám úgy akarta, de rajta kívül soha senki sem várt vagy szeretett… Phillip Rowle csak birtokolni akart. A tulajdon apám képtelen volt úgy viselkedni, ahogyan kellett volna. Nem várhattam hát másoktól, hogy boldogságot jelentsek nekik. Még is ott, a tóparton, mikor felnéztem Aidenre, halovány reménysugárként csillantak a szemei. Nyálas vagy sem, de akkor szerettem belé.
Ezért követtem még a Fekete Dáliába is, vagy kalózok hajójára. Meg akartam védeni a világtól, amire vágyott, de mint támaszték is, ott akartam állni mellett. Fogni akartam a kezét, szeretni és vele nevetni vagy sírni, attól függően miképpen alakult az akciója. Ettől a szivarozó seggfejtől is meg akartam védeni… tényleg… de a büszkeségemet megint megsértették. Hogy hányszor néznek még kurvának? Talán milliószor és én milliószor fogok fejeket letépni érte. Nem voltam az. Igen. Felettem csinos ruhákat, flörtöltem, hogyha akartam, de volt bennem tartás.
Higgadj le, O’Mara… higgadj le!
Nem ment. A hang akárhogy is károghatott bennem, egész egyszerűen nem ment. Nem tudtam megállni. Az indulatok tomboltak bennem. Őrülten, erőszakosan, minden áron meg akarták leckéztetni azt a köcsögöt. Örömmel töltött el, ahogy a pálcáját messze rúgtam tőle és egyenesen a szemébe nézhettem.
Természetesen abban a pillanatban éppen elég sebezhető voltam. Csak Aiden és Szepi talpraesettsége mentettek meg attól, hogy szivarbáró emberei rám támadjanak. De nem érdekelt. A revans az revans és én igenis megérdemeltem. Erősebben szorítottam a pálcámat, egyenesen a hájas nyakába bökve a végéből.
– Mondd meg nekik, hogy álljanak le – mondta Aiden. Hideg volt a hangja, na meg őrülten, parancsolósan szexi. Az ágyban értékeltem volna ilyen játékot, most viszont hálás voltam neki azért, hogy ott volt mögöttem és nem hagyta, hogy bántsanak, mikor elszakad a cérna.
A szívem őrülten kalapált, még mindig kapkodtam a levegőt. A szemem veszélyesen villant a számomra ismeretlen bűnöző szenvtelenségére. Tudta. Tudnia kellett, hogy egyetlen gondolatomba kerülne darabokra szaggatni a testét. Egész egyszerűen a bőrébe akartam égetni, mekkora hibát követett el. Meg fog dögleni… meg fog dögleni…
– Faszt. Takarodjatok innen.
A szavai felelőtlenek voltak. Már le volt fegyverezve, Szepi pedig kettesével gyűrte le az embereit. Fogalmuk sem volt, hogy sebzett arcú félóriás még az átkokkal szemben is borzasztóan ellenálló volt. Ezért is volt hasznos Aiden számára.
– Jó, játszunk akkor így. Ez a te döntésed volt. Kéz vagy láb? – kérdezte Aiden.
A pasas nem válaszolt.
Tudtam, hogy nem fog és mi lesz ennek a vége… kicsit talán féltem is ilyennek látni Aident. Volt bennem bűntudat, hogy bevezettem ebbe a világba, megmutattam neki, mi a hatalom és hogyan szerezheti meg. Ebben talán még sem kellett volna olyan szorosan mögötte állnom. Meg kellett volna óvnom ettől, mert bár sötétnek érezte a lelkét, tisztább volt, mint hitte.
– Hadd csináljam én! – kértem és a pálcámat a fickó nyakának szegeztem. Összeszorított fogakkal, erőszakosan égettem a bőrébe, hogy „Hiba volt megsértenem Elliot Fraser-O’Marát.” A hosszú szöveg egyetlen, fájdalmas sebként éktelenkedett a bőrén és minden mozdulatomnál felkiáltott. Már nem volt olyan bunkó.
– Ezt még a kibaszott medimágusod sem szedi le… – közöltem agresszív, morgós stílusban.

[2004. január 10.outfit >><< back to decemberHáromféleképpen mehetnek itt a dolgok: jól, rosszul, és ahogy én akarom]

2004. január 10.
outfit >><< back to december

Háromféleképpen mehetnek itt a dolgok:
jól, rosszul, és ahogy én akarom

Sosem féltem igazán attól, hogy egyszer majd tényleg megöl egy átok. Talán amiatt, mert túlságosan magabiztos voltam, vagy pedig, hogy hittem a józanságomban. Nem féltem, ezért is tudtam teljesíteni a lehető legmaximumot kihozva magamból a veszélyezettekben is. Azon az elven éltem, hogy ha elveszted az eszed, halott vagy. Sosem engedtem meg magamnak azt a luxust hogy felelőtlenül cselekedjek. Nem volt csak egy esélye az embernek, általában. Ezzel szemben az öcsém teljesen más volt, és még a fájdalomtól is állandóan félt. Mégis csinálta, amit csinált, és ettől mindig is nagyra tartottam, még ha mellette mérhetetlenül idiótának és hülyének is.
Néha viszont nálam is elveszett az irányítás, főleg ha ELliot ellen éreztem a támadást. Felbaszott, az emberek mocskos hozzáállása a férjemhez. Nem érhetett hozzá senki, anélkül, hogy meg nem halt volna, és én tudtam magamról, hogy simán megöltem volna Miltont is, ha Elliot nem kér meg arra, hogy hagyjam békén. Tudtam magamról, hogy a lehető legmocskosabb dolgokat is meg tudom csinálni. Hiszen megfojtottam egy embert is. Egy embert, aki miatt megöltem a családtagjaimat.
A kialakult káoszban csak Elliotra figyeltem, Szepi éppen elég volt arra, hogy akár izomból is lekeverjen mindenkinek. Hazsnos volt, hűséges, és jó szívű, aki az utóbbi időben kibaszottul idegesítő volt, és mégsem küldtem el. Biztos voltam benne, hogy pótolható, de mégis maradt. Valahol mégis csak ott volt eldugva bennem az a kibaszott jó szívem.  Éreztem, hogy most is képes lettem volna vért ontani, erre a drága szőnyegre, ami most már az ény szőnyegem volt, és ezek itt az én kaszinómban vergődtek. Amire rávetettem a szememet az az enyém volt, és ezek a férgek csak rontották az összképet.
Elliot mellettem éreztem, hogy teljesen kiakadt, miközben én is pontosan ugyan olyan kibaszott fenyegetően álltam a faszi előtt. Hiába volt exhalálfaló, a nyomorultabb csatlósok közzé tartozott, akik segget nyalni tudtak, de teljesíteni annál kevésbé, csak meghúzódtak az erősebb és betegebb tömegek mögött. Gyenge akarat, nem létező gerinc és tartás, pontosan elég volt már akkor is látni az arcát, hogy tudjam: teljesen megvetem. Mindezek mellett gátlástalan volt, ha kellett beépült a minisztériumba és elárult mindenkit, olyan férfi volt, aki bármit megtett, ami alantas volt. Mégsem volt kifejezetten félelmetes, csak gusztustalan.
Nem válaszolt, én pedig éppen emeltem is a pálcámat. Nem voltam olyan ártatlan, talán jobb is volt, hogy ELliot nem volt mindig velem, amikor éppen el kellett takarítani néhány útban lévő bandát. A piszkos munkát általában Szepi végezte el, de néha én is adtam már utolsó ütést. Kölyökként is láttam már a világnak ezen arcát, amikor körbe vett a sok halálfaló. És egy részem már akkor is élvezte, hogy olyat tehet, amit amúgy nem kellett volna. Miközben tényleg csak biztonságban akartam tudni a családom.
– Hadd csináljam én! - szólalt meg Elliot, én pedig nem válaszoltam, csak a tekintetem sötét fogságéban tartottam a Rókát. Tudtam, hogy Elliot is képes a kegyetlen bosszúra. A háttérben Szepi éppen elintézte az utolsó verőembert is, és egy kupacba hajigálta a félig kiütött tagokat. Bírtam benne, ahogy az embereket dobálgatta, mintha csak valami zsákok lettek volna.
Ellliot varázslata a pasas torkára égette a szavait, amik az enyémek is lehettek volna. Éreztem, hogy milyen mocskosul elégedett voltam vele, és az előttem vonagló hörgő arcot bámultam, megvetően, miközben Szepi mögé trappolt és várta a parancsomat. Vér folyt a szőnyegre, és s szag olyan volt, mintha egy tanyán éppen disznót pörköltek volna. De végül is az történt itt is.
– Ezt még a kibaszott medimágusod sem szedi le… – mormogta ELliot veszélyes, ritkán használt hangon. Rápillantottam, és a kezemmel egy kicsit odanyúltam, hogy az övét megszorítsam. Ennyi elég volt. Biccentettem Szepinek, aki szinte a hajánál rángatva húzta fel a szenvedő hangokat hallató pasas a földről. Én még nem hagyatam annyiban, amíg az emberem tartotta, odaléptem elé, és a szívéhez döftem a fehér pálcámat, amit a kezemben szorongattam. Félrebiccentettem a fejemet és úgy pillantottam rá.
- Nem akarlak a kaszinóm környékén látni. És ha bárki közületek a közelünkbe jön, nem hagyaom életben világos? - közöltem rideg hangon, és belenyomta a fickó bőrébe, hogy fájjon neki, aztán elléptem tőle, és biccentettem Szepinek, aki elkezdte kivonszolni, aztán kihajítani az utcára őket.
A Dália az enyém volt.
- Most komolyan. Összevérezték a szőnyegem - horkantottam, és megcsóváltam a fejemet, miközben Elliot felé fordultam, és teljesen szemben álltam vele. - Már nem mond neked soha többé ilyet. Szerintem Szepi most tépi ki a nyelvét. Mindig tudja mire gondolok - hümmögtem, és közelebb vontam magamhoz, hogy adjak neki egy hosszú csókot.
- Senki se beszélhet rólad így.
Persze a bosszú nagy részét Elliot követte el, de én se akartam ezt szó nélkül hagyni. Szóval a Róka mostantól néma róka lesz. Bosszúálló voltam, de a legalattomosabb típusba tartoztam. És a férjemről volt szó.

◂ahogyan én akarom▸

2004. január 10.

◃aiden▹

two damaged people, trying
to heal eachother is love

style: vibes ║ zene: shoemaker

Elborultam.
Éreztem, ahogy a sötétségem egyre erőteljesebben dolgozik. Szinte őrülten áradt szét a testemben. Gyűlöltem minden porcikámmal ezt a pillanatot, mégis engedtem neki. Engedtem, mert megaláztak s mert Aidennek kellett ez a hely. Nem akartam imponálni a tetteimmel, vagy keménynek mutatni magamat. Egyszerűen csak nem akartam hagyni, hogy megalázzanak. Igen, alacsony vagyok, igen törékenynek tűnök és kicsit gyerekesnek is, de ez nem jogosít fel senkit arra, hogy valamiféle szexuális segédeszköznek tituláljon. Az összes jelenlévőnél többet küzdöttem azért, hogy életben maradhassak.
A bosszúm fájdalmas és kegyetlen volt. Nem fogtam vissza magam. Hagytam, hogy a legbetegebb gondolat tegye azt, amit tennie kell. Kitört és pusztított... én pedig csak levegő után kapkodva, mellkasból kiszakadni készülő szívveréssel, bámultam a művemet. Megtettem, mert meg kellett tennem.... hogy lássák, igenis képes vagyok erre.
Végeztem vele. A szemei könnyesek voltak a fájdalomtól, hangosan lihegett és ekkor jött Aiden. A dühének minden velejárójával döfte a mellkasát a mocsok szívéhez.
- Nem akarlak a kaszinóm környékén látni. És ha bárki közületek a közelünkbe jön, nem hagyaom életben világos? - Aiden hangja rideg volt, mintha egyetlen érzelem sem ülne meg benne. Egy részem mégis tudta, ezt értem is teszi, azért, amit ez a féreg mondott.
Csak újabb fájdalmas nyögés hagyta el a torkát, nem válaszolt. Már régen úrrá lett rajta a rettegés, amit egyikünk sem akart enyhíteni. Megérdemelte.
A pillanat véget ért, Szepi pedig elkezdte kidobálni őket az utcára. Kicsit tétován ácsorogtam, a kezeimet a zsebembe ejtettem, próbálva legyűrni a feszültséget. Végig néztem az összevert varázslókon, ahogy Szepi karjai között jajveszékelve a maradék méltóságukba kapaszkodva ütötték. Hiába. Ez egyértelmű győzelem volt, az én gyomrom mégis görcsben lüktetett.
- Most komolyan. Összevérezték a szőnyegem - nem reagáltam Aidenre. Csak akkor néztem rá, mikor megállt előttem. Túlságosan belemélyedtem a gondolatiamba. Undorodtam attól, hogy mindenki ilyen szánalmasnak lát. Csak egy kurva voltam a szemükben, semmi több. Talán látta is rajtam, hogy mennyire bánt... de igazából nem érthette meg.
- Már nem mond neked soha többé ilyet. Szerintem Szepi most tépi ki a nyelvét. Mindig tudja mire gondolok - közelebb húzott magához. Megcsókolt, de képtelen voltam viszonozni, mert annyira keserű volt minden bennem. Én csak szavakba akartam önteni Aidennek... hogy egykor hírhedt tolvaj voltam, megbízásokkal, most meg az egyik helyi nagykutya "ribanca" vagyok. Nem élveztem ezt a szerepet, azért is ragaszkodtam annyira az Aranyfoghoz. Seannal, ott ketten, magunk voltunk.
- Senki se beszélhet rólad így.
Nyeltem egyet és lesütöttem a szememet.
- Mindenki így beszél rólam. - Közöltem zaklatottan és kicsit elfordultam tőle. A mellkasom előtt összefontam a kezeimet, úgy pillantottam oldalra. Talán nem most volt itt az ideje, hogy megsértődjek vagy dacos legyek, de igen is az voltam. Megérdemeltem a tiszteletet. Húszév voltam tolvaj, Aiden erről még csak nem is álmodhatott, vagy ez a rókaképű fánkzabáló.
- Sosem fognak tisztelni, pedig olyan dolgokban volt részem, amiket ők még csak elképzelni sem tudnak. Erre azon agyalnak, melyik oldalról keféljenek meg... - Mutattam az ajtóra. Bizonyára túl hangos voltam, mert az éppen belépő Szepi teljesen elvörösödött. Nem akartam én őt zavarba hozni, de kiborultam... leszartam a véres szőnyeget, amit Aiden jóízléstől vezérelve amúgy is lecserélt volna. Sőt a nyöszörgők hada is hidegen hagyott.
- ELEGEM VAN! - Kaptam fel a vizet még jobban, majd sértődötten felhúztam az orrom. Öles léptekkel indultam meg a hátsó kijárat felé, ahol végre kiszabadulhattam a hidegbe.

[2004. január 10.outfit >><< back to decemberHáromféleképpen mehetnek itt a dolgok: jól, rosszul, és ahogy én akarom]

2004. január 10.
outfit >><< back to december

Háromféleképpen mehetnek itt a dolgok:
jól, rosszul, és ahogy én akarom

Kiakasztó volt, ahogy ezek viselkedtek. Lehettünk volna emberségesek és elegánsak is. Az apám emberségre nevelt és bizonyos szintig tartottam is magam ahhoz,. Úriemberként viselkedtem, nagyon sok esetben elég volt csak egy gonosz kis rideg félmosoly, vagy pedig Szepi körvonala mögöttem. De persze az alvilág nem volt udvarias hely, fojtogatta a mocsok, a gusztustalan, eltorzult emberi elmék pedig tele voltak vele. Fertő volt az egész, én pedig mégis az irányításom alá akartam vonni. Iagzából már nem döbbentem meg attól, hogy milyen tudok lenni, és még csak nem is ez volt a legrosszabb arcom. Azt ma Elliot mutatta meg. Tudtam, hogy tudott kegyetlen lenni, amikor a düh teljesen maga alá kerítette, olyan volt, mint egy pusztító robbanás, mindent elsepert az útjából. Én pedig csak azt utáltam, hogy megint ilyenné kellett válnia, mert én túlságosan fair akartam lenni velük. Nem akartam, hogy ez a világh a saját képére formáljon, hogy indokolatlanul legyek kegyetlen, szerettem magam irányítani a dolgokat. Makacsul ragaszkodtam ehhez. Elliotot látva viszont elszakadt a cérna.
Nem is néztem oda, ahogy Szepi a maradék méltóságukat is elvette, úgy dobálta ki őket, hogy a nyögésük szinte elnyelte a kinti, néma utca. Ennek az egésznek csupán mi, meg a házak falai voltak a szemtanúi, és biztos voltam benne, hogy ezt a szánalmas megalázást, amiben a részük volt nem fogják eldicsekedni senkinek sem. Főleg Róka nem, nyelv nélkül semmire sem fog menni.
Meg akartam nyugtatni Elliotot, de ugyan úgy én is ideges voltam, mint ő. Kettőnkben ült meg az az keserűség, mintha valaki felkeverte volna az állóvizet bennünk, és a felszínen úszkáltak a gondolataink, zavarosan, vibrálóan. Gyűlöltem, hogy mindenki elfelejtette Elliot egykori tekintélyét. Tudtam, hogy mindenki ismerte, nem csak úgy, mint akit adni venni lehetne. Elvehetett bármit, amit csak akart, de ezt most is megmutatta. Szinte utáltam magam azért, amiért ennyire nem tudott mellettem újra tolvajként kibontakozni.
- Mindenki így beszél rólam - fordult el tőlem, én pedig csak cigit nyomtam a számba és az öreg öngyújtóval meggyújtottam a szálat. Az ujjaim végigsimítottak a dombornyulaton, mintha attól vártam volna, hogy egyszer csak megidézi az apám és tanácsot ad. Néha tébykeg úgy éreztem szükségem lett volna rá. Én voltam a döntéshozó, mindenben, és mások függtek tőlem, nem csak a munkámban, hanem otthon is. Én vezettem, de engem nem vezetett már senki sem. Néha hiányzott, sosem hittem volna, ha az apámmal való beszélgetések ennyire hiányozni fognak.
- Sosem fognak tisztelni, pedig olyan dolgokban volt részem, amiket ők még csak elképzelni sem tudnak. Erre azon agyalnak, melyik oldalról keféljenek meg... - magyarázta Elliot és még csak közben se tudtam vágni, mindenek a tetejébe pedig még Szepi is felbukkant az irritáló pirulásával együtt. Már éppen lecsesztem volna, de persze ekkor Elliotból kirobbant minden eddigi elfojtott vagy el nem fojtott sértettség és düh.
- ELEGEM VAN! - robogott ki Elliot, mire én csak követtem, Szepinek meg intettem, hogy most inkább ne is jöjjön utánunk. Általában a jelzéseimet fel tudta fogni, könnyű volt vele dolgozni, most meg nem volt szükségem arra, hogy szemmel tartson minket. Meg akartam nyugtatni Elliotot, a férje voltam, bassza meg. Ilyenkor jobban kellett támogatnom.
kint értem utol, a csípős szél még meg is kapaszkodott a kabátomban. Nem volt az utcán senki, a patkányok elkotródtak a szélrózsa minden irányába. Kinyúltam, hogy megfogjam a karját, és magam felé fordítsam, és a szemébe néztem.
- Az én hibám - csúszott ki a számon, nem mintha ezzel javítottam volna a helyzetemen. Kifújtam a füstöt az orromon keresztül, miközben a cigit a másik ujjam közzé csippentettem. A hamis párafelleg eloszlott a kinti hidegben.
- Én nem tudom egyedül kivívni, hogy tiszteljenek. Szálljunk be újra. Úgy értem, anya tud Rosie-ra vigyázni, míg éppen megint besurransz mindenhová - dobtam be az ötletemet, nem mintha ezen tudnék javítani a feldúltságán. De azt tudtam, hogy fontos volt neki, az élete része volt, ahogyan az enyém a játszmázás. Nem akartam, hogy úgy érezze, elveszíti ezt. És ide most nem voltak elegek a menő szavak, hogy az én férjemet senki se kurvázhatja le.
- Lopjuk le róluk akár a bőrüket is, hogy lássák, ki is Elliot O'Mara-Fraser.

◂ahogyan én akarom▸

2004. január 10.

◃aiden▹

two damaged people, trying
to heal eachother is love

style: vibes ║ zene: shoemaker

Már annyiszor megkaptam, hogy minek tartanak. Nem volt rá szükségem még egy alvilági bájgúnártól. Akkor sem, ha azonnal mocskos gondolatokat ébreszt benne a látványom. Tartsa meg magának… vagy kitépem a nyelvét. De hisz most sem te tetted meg, O’Mara… Gúnyolt a hang.
Tudtam, hogy elpuhultam az elmúlt években. Őrülten kerestem valamit, ami nem nekem volt kitalálva. Úgy hívták boldogság, de ha egy pillanatra meg is éreztem a meleg szellőjét az arcomon, gyorsan bebizonyosodott, hogy nem létezik. Undorodtam még a puszta gondolatától is annak, hogy más milyen könnyen érte el azt, ami nekem hosszú küzdelmek ára volt. Aidennel az voltam, boldog. De az, hogy még mellette is tárgyként kezelnek, túl sok volt az önérzetemnek. Én emeltem őt ebbe a helyzetbe. Miattam volt ott, ahol…
A hátsó kijáraton távoztam, a Dália belső udvarára, amit tűzfalak kereteztek és egy kis sikátor, ahonnan látható volt az utca forgalma, na meg egy kis zaj is betőrt a bűzös autómobilok miatt, amik megrontották a londoni utcaképet. Csendesen sóhajtottam fel, ahogy Aiden ebben az idilli környezetben megjelent.
Nem néztem rá. Csak tudtam, hogy ott van.
A hajamat felborzolta a szél, miközben dacos mozdulattal szorosra húztam magam körül a kabátot. A tekintetem továbbra is a kis résen át az utca embereire szegeződött. Nem voltam hajlandó elszakadni ettől a látványtól, mert biztonságosabb volt, mint Aiden felemás szemeinek mélységben elveszni.
Aztán megéreztem persze az érintését a karomon. Túl erős volt ahhoz, hogy ellen tudja állni a mozgatásnak. Sóhajtottam egyet és ránéztem… mert miért is ne. Tudtam, hogy a dühöm túl korán válik el, ha a fakó szürke és a ragyogó barna szempár szépségét megpillantom. Bele is borzongtam a látványba, mint mindig. Aiden persze ezt a hideg hatásának tudhatta be.
– Az én hibám – kezdte. Egészen úgy hangzott, mintha nem is ezt akarná mondani, de valamiért így sikeredett. Valójában mindegy volt, hogy mit beszél. A helyzeten nem változtatott cseppet sem.
A cigifüst lassan foszlott szét közöttünk. Egyelőre nem szóltam. Nem azért, mert nem tudtam, mit. Egyszerűen csak nem akartam minden gyűlöletemet Aidenre önteni. Nem ő tehetett róla, hogy gyűlöltem az embereket, hogy a legtöbbet bunkó parasztnak tartottam, aki csak ítélkezik. Én is ilyen voltam persze, de azt akkoris valamiféle felsőbbrendűséggel kezeltem. Nekem lehetett. Nekik nem. Kész. Pont.
– Én nem tudom egyedül kivívni, hogy tiszteljenek. Szálljunk be újra. Úgy értem, anya tud Rosie-ra vigyázni, míg éppen megint besurransz mindenhová – kezdte az ötletét. Kicsit olyan volt, mint néhány éve, amikor Nattal beszéltem. Azt mondta, imádja, hogy mocskos kis tolvaj vagyok. Azt mondta, hogy szerezzem vissza magam… de már öreg voltam ehhez. Nem volt nekem való többé a házakba való besurranás, a zsebekben kotorászás. Ezért is lett az Aranyfog menedék, ahol a varázstárgyak között mindig érezhettem azt a régi vibrálást.
– Lopjuk le róluk akár a bőrüket is, hogy lássák, ki is Elliot O'Mara-Fraser.
Keserűen elmosolyodtam. Lehajtottam a fejemet és lassan megráztam.
– Elliot O’Mara-Fraser sosem lehet az, aki Elliot O’Mara volt. Az, hogy veled vagyok lemondásokkal járt és rengeteg beismeréssel. Aiden. Tudom, hogy ezt nem szereted hallani, de már nem leszek fiatalabb. Sok átkot benyeltem és az, hogy így tartom magam kész csoda. Talán holnap, talán holnap után, de előbb-utóbb valami aktiválódni fog. Ezt az időt nem idióták kergetésével akarom tölteni, hanem veled. Rosie-val és a családommal. – Fájt ezeket a dolgokat beismerni, de nagyon is valóságosak voltak. Megérintettem a mellkasát, hogy érezzem a szívverését.
– Valójában már nincs is erőm, hogy bárkinek is bizonygassak bármit. Csak a büszkeségem nem viseli jól, hogy már nem vagyok a régi – folytattam. – Elmegyek varázstárgyak után az üzlet kedvéért, a kaland kedvéért, de már sosem fogok abból élni. A varázsa is elveszett a dolognak. – A bal szememből hatalmas könnycsepp folyt ki és indult meg az állam irányába. Akármilyen kellemetlen is volt, ezeket a dolgokat ki kellett mondani. Már más kaland volt az életben.

[2004. január 10.outfit >><< back to decemberHáromféleképpen mehetnek itt a dolgok: jól, rosszul, és ahogy én akarom]

2004. január 10.
outfit >><< back to december

Háromféleképpen mehetnek itt a dolgok:
jól, rosszul, és ahogy én akarom

A dolgok nem úgy alakultak, ahogyan terveztem, sőt. Meglehetősen pokolian, és így még azt se tudtam igazán élvezni, hogy megszereztem ezt a helyet magamnak. A terjeszkedéssel konfliktus járt, egyre töb és több ellenség, és valahogy már az volt az eszemben, hogy egyedül Szepivel és Antonioval kellett volna jönnöm. Elliotot mostanában egyre jobban a szájukra vették az alvilágban és ezért csak is kizárólag magamat okolhattam. Gyűöltem a hozzáállásukat felé, mert igen is járt volna neki az a tisztelet, amiért anyni éven keresztül itt a legjobb tolvaj volt. Az emberek elfelejtették, hogy kitől kellett volna a legjobban félteniük a szaros seggüket, és habár Tódor is volt olyan ügyes, hogy az átlag felé emelkedjen, messze nem volt olyan kimagasló. Hozzátenném, hogy túl lusta is ahhoz, hogy jobb legyen Elliotnál, de azt hiszem ez mindenki számára éppen szerencsés hozzáállás.
- Takaríts fel - vettetem oda a visszatérő Szepi felé, aki bólogatott persze, és nekiállt használni a suvickust, amíg én Elliotot követtem ki, a hátsóudvarra. Bűzös volt, mocskos, mint az a világ, amit én magamnak választottam. Kissé messzebb már hallatszódott a londoni forgatag kellemetlen zaja, az autók tülkülése, a buszok berregése, és a rohangáló emberek moraja, még talán látszódtak is a sziluettek, a sikátor falain túl. Ha lenyugodtak a dolagink, ezt a részt is rendbe akartam tenni, hogy igényesebb legyen a hátsókertje is a kaszinómnak, nem mintha onnan olyan künnyű lett volna majd lelépni. De a szépség az fontos volt, meg az esztétika is.
Kifújtam hát a füstöt, ahogyan közelebb mentem ELliothoz, aki nem fordult meg egyelőre a lépteim zajára. Kellemetlen vibrálás volt a levegőben, és éreztem, hogy még Elliot is meglehetősen zaklatott volt. Talán tényleg az lesz a legjobb döntés, hogy az Aranyfogban van, és varázstárgyakkal foglalkozzon, meg Seannel, habár azért is aggódtam, hogy a testét nem-e viselik meg nagyon az ottani tárgyak kellemesnek tűnő, de hosszú ideig kellemetlen vibrálása.
– Elliot O’Mara-Fraser sosem lehet az, aki Elliot O’Mara volt. Az, hogy veled vagyok lemondásokkal járt és rengeteg beismeréssel. Aiden. Tudom, hogy ezt nem szereted hallani, de már nem leszek fiatalabb. Sok átkot benyeltem és az, hogy így tartom magam kész csoda. Talán holnap, talán holnap után, de előbb-utóbb valami aktiválódni fog. Ezt az időt nem idióták kergetésével akarom tölteni, hanem veled. Rosie-val és a családommal.
Ahogy kifakadt, nem válaszoltam először, láttam még rajta, hogy volt még mit kiadnia magából. Csendesen vártam hát, hogy befejezze, és a hangja pedig közben megtörte a kinti zaj kellemetlen berregését, ami nekem egészen megszokott volt már. Nem akartam Elliottól minden lehetőséget elvenni, amit szeretett.
– Valójában már nincs is erőm, hogy bárkinek is bizonygassak bármit. Csak a büszkeségem nem viseli jól, hogy már nem vagyok a régi. Elmegyek varázstárgyak után az üzlet kedvéért, a kaland kedvéért, de már sosem fogok abból élni. A varázsa is elveszett a dolognak.
Tudtam, hogy a dolgok változtak, és ezt én jobban is el tudtam fogadni, mint otthon bármelyikünk is. Nem léptem túl könnyebben a dolgokon, de néha egyszerűen csak el kellett engedni. Nem mindig ment, és nem is mindent tudtam elengedni, de a dolgok változása folyamatos volt, minden egyszerűen csak a vég felé robogott, és az élet dolgaival is ez volt, valamiket nem lehetett már úgy csinálni, mint régen, hiába akartam, nem ment. És iagzából Elliotnak igaza volt, ő sem volt már a régi, túl sok mindenen ment keresztül, csak elfogadni ezt kurva nehéz volt, látni ahogy belefáradt a dolgokba, látni ahogy az átkok meg-megfeszültek a teste alatt... Hitegethettem magam azza, hogy fiatalos, hogy energikus, de a tény az volt, hogy az ember teste is változott, ahogy az élethez való hozzáállása is. Csak egyszerűen én se akartam ezzel még szembesülni, pedig most iagzán az arcom alá lett dörgölve. Újabb mély szippantással tüdőztem le egy adag nikotint, hogy magamat is mérgezzem, bár úgysem fogok ettől megpusztulni, mint a muglik.
- Jól van - léptem oda hozzá, és magamhoz öleltem, hogy ha akarta kisíthatta magát a mellkasomon. Azt akartam ne is akarjon megfeleni senki másnak, csak leginkább önmagának, hogy olyanokat tegyen, ami boldoggá teszi, és amiért úgy érzi értelme van az életének, én meg nem akarom minden szaros ügyembe ami a munkámmal jár, belerángatni.
- Megértettem - nyomtam egy puszit a feje búbjára is, és egy kicsit le is hunytam a szememet. - Többet leszünk együtt, jó? - puszilgattam meg, és addig öleltem, amíg ki nem adta magából amiket ki akart, vagy amíg hagyta, hogy öleljem. Nem akartam feleslegesen pofázni, most erre nem volt szükségem. Talán majd elmegyek vele Deanhez, ha megnyugszik, ott sokkal jobban érezte magát, mint bárhol máshol a világon.

◂ahogyan én akarom▸

2004. január 10.

◃aiden▹

two damaged people, trying
to heal eachother is love

style: vibes ║ zene: shoemaker

Aiden bizonyára nem is érezte olyan eleminek a bennem zajló változásokat, mint én. Vajon ő mit tenne? Kapaszkodna abba az énjébe, mely egykor távol tartotta az emberektől… vagy csak elengedné, hogy ez az új valaki legyen? Én tanácstalan voltam. Egy részem ellenezte az újdonságokat és úgy kapaszkodott abba a régi valakibe… abba a koszos tolvajba, mintha maga a megváltó volna, aki jól élt, boldogan élt. Nem volt boldog. Cseppet sem. Magányos volt, éhezett és fázott, mindennap a nála lévő érméket számolta annak reményében, hogy jut ételre is belőle.
Az az élet a múlté volt, Aiden viszont a jelen volt. Nehéz volt elfogadni, mert úgy éreztem, olyasmit veszítettem, ami egykor én magam voltam. A varázstárgyak kevésbé érdekeltek, már nem jártam könyvtárba régi regék után kutatni… és nem hallgattam a Szárnyas Vadkanban szőtt meséket sem olyan kincsekről, amik talán nem is léteznek. A helyem a család mellett volt a kicsi házunk falai között vagy éppen a dekadens, minimalista Hamutartóban.
Szánalmas volt ezért sírnom, mégis megtettem. Valójában csak féltem, hogy a hátra lévő időmet nem töltöm el jól. Azok a varázstárgyak, amiket elpusztítottam vagy megszereztem magamnak, mind-mind nyomot hagytak a testemen… éreztem, ahogy mind jobban mérgeznek, mintha én magam is csak egy kincs lennék. Abból is persze a veszélyesebb fajta. Ezért akartam Aidennel lenni amennyit csak lehetett. Rá akartam szánni, amim még volt. Ha két nap, két nap, ha húsz év, húsz év, de az Aidené és a családunké volt.
– Jól van – mondta. Közelebb lépett, átölelt, én pedig a mellkasába nyomva az arcomat felzokogtam kicsit. Talán hülyeség is volt, de nem akartam azt hallani, hogy „nyuszi, még fiatal vagy.” Az voltam. Harmincöt évesen az ember még nem egy vénember. A külsőm rendben volt, sokat bírtam, de a fáradtság egyre erőteljesebben hatott rám… és tényleg éreztem az átkokat, amint kegyetlenül mételyeznek meg. Ha jól figyelt Aiden, hát ő is kiszúrhatta.
– Megértettem– nyomott egy puszit a fejem búbjára. Annyira jól esett ez a kis kedvesség, hogy még sírni is elfelejtettem, csak még közelebb nyomtam magam hozzá. – Többet leszünk együtt, jó?
Tovább puszilgatott, míg nem csak szipogni tudtam. Végül el sem húzódva néztem fel rá. Apró puszit leheltem az állára. Nem akartam most már semmit sem mondani… vagy ellenkezni, vagy tovább fokozni az önsajnálatomat. Volt abból elég és most végre teljes valójában Aiden elé tártam… s mindezt csak azért, mert ringyónak nevezett egy pocakos bűnöző. Én is legalább annyira szánalmas és kicsinyes voltam, mint ő. Nem kellett volna Aident terhelne azzal, amin keresztül megyek és érzek mindennap.
– Sajnálom… – dünnyögtem és megráztam a fejemet. Nem szerettem így elragadtatni magamat. A házasságom is akkor ment tönkre, mikor Nat először érezte meg bennem a sötétséget. Az sosem nyugodott és az voltam talán igazán én… megmutatni mégis féltem. – Kicsit, nehéz napom van. Azt hiszem. – Húzódtam kicsit hátrébb és kihúztam magam.
Csendesen sóhajtottam egyet és megráztam a fejemet, hogy magamhoz térjek.
– Most, hogy megvan a kaszinód, mi a terv? – Dörgöltem meg közben a szemeimet, hogy a pilláimon megülő könnyektől is szabaduljak.

[2004. január 10.outfit >><< back to decemberHáromféleképpen mehetnek itt a dolgok: jól, rosszul, és ahogy én akarom]

2004. január 10.
outfit >><< back to december

Háromféleképpen mehetnek itt a dolgok:
jól, rosszul, és ahogy én akarom

Éreztem az Elliotban kavargó heves, kusza érzések hullámát, talán a gyűrű mágiája volt, vagy egyszerűen csak túl jól ismeertem már. Olyan mélyre hatóan nem láttam, mint az öcsémet, de azért tudtam, hogy fájt neki, talán csak az a faszfej utolsó mondata volt, ami eltörte benne a jeget, és kizubogott alóla a víz. Egyszerűen mindeki életében eljön az a pont, amikor ki kell adni magunkból, mert csak szétfeszít. Az öcsém ebben sokkal ügyesebb volt, mint én, semmilyne érzését nem rejtette véka alá, és nem félt kimutatni a haragját még az anyánk döntései miatt sem. Ez irigylésra méltó volt, hiszen én mindent csak eltemettem, elnyomtam, vagy éppnen figyelmen kívül hagytam, mintha nem éreznék semmit, csak magamban tépődtem. Ebben hasonlítottam most egy kicsit Elliotra. Félhetett kiengedni magából mindezt, mintha olyan nagyon megváltoztathatná vele a kapcsolatunkat.
Nem így történt.
Az ember nem lehetett ugyan az a kölyök, aki egykor volt. A változás mindeki életében az egyedüli állandóság volt, és én sem lehettem már ugyan az aki csak ült az ablakban és olvasta a könyveit. Nem lehettem, mások miatt éltem, és nem burkolózhattam ve a világom hűvös falai közzé. Túl nagy luxus volt, még ha hiányoztak az azok az évek, amikor még rendes családom volt és nem gyászoltunk senkit sem. A továbblépés volt az egyetlen módja annak, hogy ne őrüljünk bele a veszteségbe, és ez kibaszottul fájt, és fáj most is. Talán Elliotnak is fájt, én pedig nem tudtam hirtelen szavakat találni hozzá, csak megöleltem, mert nem féltem tőle, hogy mennyire sötét, vagy nem a lelke. Ő volt a társam, akinek fogadalmat tettem, és én akkor is ki fogok mellette tartani, amíg csak élünk.
Jól esett abban a bűzöd, poros, igénytelenül mocskos sikátorban magamhoz ölelnem, és megcirógatnom, érezni a kellemes illatát.
– Sajnálom… – dünnyögte én meg csak hümmögtem egyet, és még egy kicsit öleltem magamhoz, majd lassan megingattam a fejemet is közben.
- Ne sajnáld. Ez is te vagy, és ugyan úgy a Nyuszim maradsz - mondtam halkan magunk közzé.
– Kicsit, nehéz napom van. Azt hiszem. - Inkább évet mondtam volna, de azt hiszem megszállt Benjamin beteges humora inkább, nem is mondtam semmit. Elliotnál úgy éreztem belekényszerítettem olyan helyzetekbe, amikbe nem is akart kerülni, cska persze még így is velem jött ide is, talán nem kellene mindenembe csak úgy belerángatnom.
- Tudok egy helyet, ahol ezt a nehéz napot ki tudjuk pihenni - kacsintottam végül rá, és meg is simítottam gyengéden és nem éppen a legerőszakosabban. Nem mintha most éppen a szexre gondoltam volna, de pedig arra is, meg egy kellemes békés összebújásra is, a kicsikkel otthon. Hiányoztak nekem is a közös családi pillanatok, néha úgy éreztem bármikor megölhet az akinek éppen szálka voltam a szemébe, csak túlságosan büszke voltam félni ettől, és nagy volt az egoizmusom. Godnolom, ez is a korral változni fog... Vagy nem.
– Most, hogy megvan a kaszinód, mi a terv? - kérdezte Elliot, mintha olyan érdekes lett volna, én meg csak elszívtam az utolsó párat a cigimből, mielőtt eldobtam volna a már tök mindegy, mert mocskos sikátorba.
- Antonio lesz itt a főnök, ő ért a galleonokhoz a legjobban, és tetszeni fog a vendégeknek az olasz akcentusa. Meg kell még ide pár embert felvennünk - estem gondolkozóba. Büszke voltam azért magamra. Kibaszottul büszke. - Majd tartunk valami állásinterjút. Az Aranyfogba kapjátok Seannel a varázstárgyakat, az Annwn megmarad a sörös feketepiaci hálózatnak, az eléggé bejött, meg néhány béna boltot még megvennék, hogy azok is hozzánk tartozzanak - dünnyögtem, majd a kezemet Elliot popóján hagyva közelebb húztam magamhoz. -Nekem meg sok dolgom lesz, főleg veled, Nuyszi - momrogtam az ajkaira, és hosszasan meg is csókoltam. Ha nem is volt más dolgunk errefelé, olyan angolosan távozva szívesen hazahoppanáltam volna vele, egyenesen az ágyunkba.

◂ahogyan én akarom▸

2004. január 10.

◃aiden▹

two damaged people, trying
to heal eachother is love

style: vibes ║ zene: shoemaker

Tudtam, hogy Aiden, ugyanúgy ahogyan én, érzi a feszültséget. Túl közel volt, túl sok időt töltöttünk együtt s érzékeny lett minden rezdülésemre. Romantikus volt, szerettem, hogy közel kerültünk egymáshoz és nem csak testi, de lelkitársak is lettünk. A szexkapcsolatoknak nem sok értelme volt, pillanatnyi izgalom, de valójában a szenvedélyhez sokat nem tett hozzá. Rövid lángolás volt érzések és mélységek nélkül. Nem illett hozzám az olyasmi, bár eleinte Aidennel nagyon is erre felé haladtunk. Ő nem mert, ahogyan én sem, de hatalmas utat tettünk meg együtt, hogy itt állhassunk a Fekete Dália nevet viselő kaszinó hátsó udvarán, amit a látottak alapján legfeljebb dohányzásra használtak. Mindenhol csikkek és egyéb szemét hevert... mégis meghitt érzés volt Aidenhez bújnom itt.
- Ne sajnáld. Ez is te vagy, és ugyan úgy a Nyuszim maradsz - suttogta halkan magunk közé. Szerettem, ahogy suttog, mert ilyenkor olyan megnyugtatóan búgott minden szava. Ilyen volt, mikor alvás előtt az ágyban, halkan beszéltük meg a napunkat.
- Remélem mindig a nyuszid maradok... - dünnyögtem, továbbra is szipogva kicsit. Még mindig ott volt az a sok rossz érzés, de talán csak azért, mert nehéz volt elengedni a régit. A régi mindig biztonságos volt és kedvesebb, mint az új, ahol más dolgokat kellett megmutatnom magamból. Nem akartam, hogy Aiden is érezze, amit én, de már elkerülhetetlen volt. Mióta Rosie-ba belevágtunk, csak bizonytalanságot éreztem. A házasságot akartam, minden porcikámmal, viszont a gyerekben elbizonytalanodtam. Mégis miért akartam volna...? Nat is megmondta, hogy nem nekem való. Nem voltam elég felelősségteljes, nem tudtam hogyan kell szülőnek lenni és nem is akartam megtanulni.
- Tudok egy helyet, ahol ezt a nehéz napot ki tudjuk pihenni - mondta végül Aiden. Most nem sok kedvem volt az összebújáshoz persze. Éppen elég zaklatott voltam, hogy most ne tudjak teljesen belefeledkezni ilyen dolgokba. Csendesen simultam a karjaiba és sóhajtottam egyet. Ez nekem most elég volt, ahhoz, hogy kicsit összeszedjem magam.
- Majd este szexelünk, most inkább nem... - dünnyögte kicsit. Aztán inkább a kaszinós terveiről kérdeztem. Tudtam, hogy ez most fontos volt neki. Presztízs kérdés, egy új lehetőség, amivel megalapozhatja mindazt, amiért már két éve dolgozik folyamatosan.
- Antonio lesz itt a főnök, ő ért a galleonokhoz a legjobban, és tetszeni fog a vendégeknek az olasz akcentusa. Meg kell még ide pár embert felvennünk - magyarázta. Valahol büszke voltam rá és a terveire. Megalapozta mindazt, amiből eltartja a családot, amiben igazán jó. - Majd tartunk valami állásinterjút. Az Aranyfogba kapjátok Seannel a varázstárgyakat, az Annwn megmarad a sörös feketepiaci hálózatnak, az eléggé bejött, meg néhány béna boltot még megvennék, hogy azok is hozzánk tartozzanak. - A tenyere a fenekemre simult, én meg kicsit közelebb bújtam hozzá. Szerettem érezni a teste kellemes melegségét. Ez nyugtatott meg a leginkább talán.
- Mik a terveid velem? - Kapaszkodtam meg a gallérjában és kicsit még közelebb vontam magamhoz. - Tudod mit, ma én rabollak el téged. A többit majd Szepi megoldja! - Sóhajtottam fel és a következő pillanatban egész egyszerűen kámforrá váltam Aidennel együtt. Csak a csikkek és a piszok maradt utánunk a Fekete Dália mögötti udvaron.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad.