12-es lakás

[Édes otthon,London]

Édes otthon,
London

Az Abszol úttól nem messze, London mugli negyedében áll a régi raktárépület, melyben ma hatalmas belmagasságú lakások találhatóak. A legtöbb, akárcsak ez, a 12-es számú lakás egyetlen légterű, melyhez tágas fürdőszoba is tartozik. A modern kialakítás és a hatalmas ablakok kellemesen világossá teszik a helyet.

[Karácsony előtt]

Előzmény

TO; Augustus


2003. december 23.
Karácsony előtt

Ismerem milyen az, amikor egy ember sokk hatás alá kerül és ennek következtében bepánikol. Elégszer láttam már a háború alatt, és azóta is. A legtöbben mikor nem gondolnak bele milyen következményei lehetnek a tetteiknek, csak már a kihallgatóban jönnek erre rá.
Most pont ugyanezt látom Mr. Pye-on, azt leszámítva, hogy ő valószínűleg nem azért pánikol, amit tett, hanem talán valami miatt, ami vele történt. Nem tudom mi lehet az, vagy mit láthatott, mert Asmodai sem jelzett, de az biztos, hogy cselekedni kell. Készenlétbe helyezem a kutyát, amíg megpróbálom kideríteni, hogy mi történt. Ehhez persze szóra kell bírnom őt, de nem tudom milyen módon lehetne ezt megtenni.
A jó hír, hogy végül is elindulunk kifelé a tömegből. Akárkit is látott, az biztos, hogy ha követ, akkor könnyebben észre fogom venni.
- Sajnálom, hogy… ilyen lettem…
- Miért kéne sajnálni?
Nem értem a felvetést. Tényleg nem kéne bocsánatot kérnie. Akármi is volt a múltjában, a jelenjére is kihatással van. Ezt pedig senki sem fogja tudni figyelmen kívül hagyni.
- Biztosan lehetne hasznosabb is a napja, mint az én kísérgetésem.
Érdeklődve nézek rá. Kicsit abban reménykedem, hogy talán érkezik egy kis segítség egy fél mese formájában azzal kapcsolatban, hogy mi történt, ami miatt ez a reakció lépett fel nála, de azt hiszem, erre még várnom kell.
- Mr. Pye, auror vagyok. Számomra akkor érzem magam hasznosnak, ha valaki, mint most maga is, bajban van és tudok segíteni neki. Ha csak annyival, hogy elkísérem valahova, akkor az is elég. Valóban lenne más dolgom, de nem olyan, amit ne tudnék elhalasztani addig, amíg biztonságban nem tudom.
De még ha nem is lennék auror, végül is a mai napra a munkaidőm már lejárt, de akkor is jobban szeretem, ha a barátaim, azok akiknek szükségük van a segítségemre ezt megkapják. Annál hasznosabb nem is lehetnék. Én már nem tudok hétköznapi ember lenni, ez az alap természetem.
Ahogy kilépünk a Foltozott üst ajtaján egy pillanatra megállok, de hagyom, hogy Asmodai és Mr. Pye haladjanak tovább. Meg akarok bizonyosodni róla, hogy nem követ senki. Ha nem akarja elveszteni a nyomunk, akkor pár pillanaton belül fel kell bukkannia. De nem történik semmi. Meggyorsítom a lépteim, hogy utolérjem őket.
- Akar róla mesélni, hogy mi rémítette meg ennyire?
Őszintén érdekel, de persze, nem fogom kényszeríteni semmire, ha nem akarja elmondani. Ha hazudik, akkor sem fogom számonkérni, hogy miért.
- Megígéri nekem, hogyha bajba kerül, akkor nekem szól először?
Megállunk az egyik ház kapuja előtt. Egyelőre nem megyek be, ez túlságosan is mugli környék, hogy varázsoljak. Asmodainak megparancsolom, hogy pihenjen kicsit, meg is dícsérem a jól elvégzett munka miatt.

[Karácsony előtt]

Karácsony előtt
Gabriel Milton



2003. december 23.

A gyomrom égett, a szívem meg őrülten kalapált. Egyszer már túl voltam rajta. De ha csak megpillantottam, vagy úgy éreztem figyel valahonnan, azonnal elfogott a remegés. Piper nem olyan volt, aki csak úgy belenyugszik a dolgokba, bár nem hittem, hogy még érdekelném. Akkor már megtalálta volna a módját, hogy zaklasson… nem tette. Igaz, amikor legutóbb beszéltem vele, kifordult magából és furcsa volt, mostanra még is megszállt ez az érzés, hogy figyel és követ. Talán a magányos elme játszott csupán velem. Fogalmam sem volt.
– Miért kéne sajnálni? – kérdezett vissza Mr. Milton.
Ezer féle választ tudtam volna csak kapásból felsorolni. Nem ismertük egymást annyira, hogy belevonjam a komolyabb dolgaimba, ráadásul aurorként végképp nem tudott segíteni. Mégis mit mondtam volna? Ha a parancsnokság bármit is tudott volna arról a szadistáról már régen előállították volna. Hírét sem hallottam hasonló ügynek.
– Mert kellemetlen… példuál? – Kissé bizonytalanra sikerült a válaszom. Persze, értettem én, hogy élvezi, ha vigyázhat valakire, mert ez volt a munkája… de rám nem tudott vigyázni. A múltam kísértetétől megvédeni senki sem tudott, még Milton sem. Legyen akármilyen ügyes auror, az kardként lebegett a fejem fölött és már nem fogok tudni sokáig elhajolni előle.
– Mr. Pye, auror vagyok. Számomra akkor érzem magam hasznosnak, ha valaki, mint most maga is, bajban van és tudok segíteni neki. Ha csak annyival, hogy elkísérem valahova, akkor az is elég. Valóban lenne más dolgom, de nem olyan, amit ne tudnék elhalasztani addig, amíg biztonságban nem tudom. – A szavai megerősítették a korábbi gondolatmenetemet.
Hiányzott az otthonom. Csak oda akartam érni, bebújni az ajtó mögé, hogy biztonságba érezzem magamat végre megint. Az ottani bűbájok megvédtek, legalábbis ideig-óráig. Ahogy kiléptünk a mugli városrészre, máris azt éreztem, jó felé haladok. Milton kutyája szorosan mellettem haladt, míg ő kissé hátrébb, de követett minket. Ahogy beért, máris éreztem, hogy erős termete biztonságot ad. Én is edzett voltam, de másképp, mint ő.
– Akar róla mesélni, hogy mi rémítette meg ennyire?
Csal legyintettem egyet.
– Semmi túlzottan fontos. Zaklatott múltam van, mint sokaknak, aki átélték a háború borzalmat. – Hazudtam. Mégsem állhattam elő neki az igazsággal, hiszen tenni ellene nem tudna. Ráadásul ő sem bukkanhatna Piper nyomára. Arra senki sem képes.
A lakás közel volt az Abszol úthoz. A ház alakja gyorsan kirajzolódott a távolban, egy-két kanyarután és csak a kapuban álltam meg. Itt fordultam Mr. Milton felé. Nyilván nem érdemelte, hogy azonnal lerázzam, ha már ennyire hősiesen meg akart védeni.
– Megígéri nekem, hogyha bajba kerül, nekem szól először? – kérdezte. Nem tudom, kicsit úgy hangzott, mintha a barátomnak tekintené magát, pedig tényleg nem ismertük kifejezetten egymást. Hideg munkakapcsolat volt a miénk, még távolabbi, mint a többi gyógyítóval.
– Nem lesz semmi baj. Ne aggódjon! – Próbáltam nyugodtnak tűnni, de a tekintetem néha-néha elkalandozott a válla felett. – Nem jön be egy kávéra… ő pedig egy kis friss vízre? – Pillantottam a kutyára. Végül is meg akartak menteni, ha valami szörnyűség történt volna tényleg.
– Ez itt védett hely. Erős varázslat védi, csak nekem van bejárásom a lakásba.

[Karácsony előtt]

TO; Augustus


2003. december 23.
Karácsony előtt

Kicsit sietősen hagyjuk el a kávézó helyünket. Nem tudom mi történt, de az biztos, hogy valami komoly. Nem sokszor látok mostanában már ilyen mértékű pánikot, mint ami Mr. Pye tekintetében vélek felfedezni. Jobbnak is látom, ha elkísérem, mert máskülönben nem leszek nyugodt a biztonságos hazaérkezésében. Asmodai közvetlenül mellette lépked, míg én kicsit lemaradva, hogy aztán felvegyem a tempóját egészen a lakásának bejáratáig.
- Mert kellemetlen… például?
Oké, erre tényleg nem gondoltam. De pont ezért nem is fogom tovább firtatni ezt. Valóban lehet kellemetlen egy ilyen helyzet, de semmi esetre se mondanám, hogy nem lehet megbirkózni vele, és pont egy olyan személy áll vele szemben, aki többszörösen is átélte ezt, és akinek néha még mindig segítség kell az események feldolgozásában.
- Semmi túlzottan fontos. Zaklatott múltam van, mint sokaknak, aki átélték a háború borzalmait.
- Értem.
Részben megerősíti a korábbi feltevésemet, másrészről viszont továbbra is gyanakszom, hogy itt többnek kell lennie, mint a háború. De megfogadtam, hogy nem kukucskálok, és ehhez tartom is magam. Nem szeretném elveszteni egy kedves bajtársam bizalmát.
- Nem lesz semmi baj. Ne aggódjon! Nem jön be egy kávéra… ő pedig egy kis friss vízre? Ez itt védett hely. Erős varázslat védi, csak nekem van bejutásom a lakásba.
Óh, ez utóbbi ismerős. Ellioton és Metzgeren kívül nem ismeri más a lakásom elhelyezkedését, és rendben is van ez így. A biztonság nagyon fontos, ha már az utcán nem tudjuk megvédeni magunkat, az túl sok energiába kerülne mindenkinek.
- Örömmel. Köszönjük a meghívást.
Azt hiszem, hosszú idő óta ez az első olyan meghívás, amit elfogadok és valóban fogyasztani is fogok. Most már rám férne az a kávé, és kíváncsi vagyok milyen védelmekkel van még ellátva a lakás. Megvárom, amíg elindul befelé, még egyszer körbenézek, aztán belépek én is az épületbe.

[Karácsony előtt]

Karácsony előtt
Gabriel Milton



2003. december 23.

A lakásom közelében kicsit kevésbé vert hevesen a szívem. Úgy éreztem, mintha a testem megnyugodott volna, amint távolabb kerültem attól a helytől, ahol Pipert, legnagyobb félelmemet látni véltem. Nem is értem, hogyan engedhettem meg azt a szikrányi vonzalmat, amit éreztem iránta. Végül valahogy felülkerekedtem ezen a beteges gondolaton és kiléptem a hatása alól. Vajon miért nem ölt meg azóta? Csak felbukkanni láttam... talán képzeltem, talán nem, ám mégsem ért hozzám egyetlen újjal sem. Emlékeztem még az ígéretére. Ott lesz, mikor meghalok és végig nézi.
Mindezt nem mondhattam el Mr. Miltonnak. Gabriel munkatárs volt - valójában még csak az sem -, nem érthette meg az életem ilyen mélyenszántó részleteit. Megvolt a magam oka elkeseredni. Ahogy mondtam: a háború mindenkit tönkretett valahol. Engem is. Mindennap éreztem, milyen nyughatatlan a lelkem. A legkisebb problémák is képesek voltak egészen kibillenteni a valóságomból. Talán éppen emiatt hívtam meg magamhoz végül az aurort. Változtatni akartam, kellett a társaság és az elfoglaltság.
- Örömmel. Köszönjük a meghívást.
Elmosolyodtam a beleegyezésbe.
Csak mutattam, hogy kövessen az épületbe. Egy hatalmas, nehéz fémajtó vezetett be a folyosóra, ahonnan a lakások nyíltak. Az enyém egészen hátul volt, az első emeleten, egy kisebb lépcsősor tetején. A feketeajtón arany számokkal állt: 12. Alatta pedig: Pye. Elővettem a pálcámat, kettőt koppintottam az ajtóra, mire a zár hangos kattanással megadta magát. Csak nekem engedelmeskedett. A jelszót még csak ki sem kellett mondanom, elég volt rágondolnom koppintás közben. Ainsley barátai intézték el a minisztériumban ezt a szintű védelmet, csak mert látták rajtam, hogy félek.
- Nem nagy dolog, de kellemes, jók a fényviszonyok. - Magyaráztam, ahogy beengedtem Mr. Miltont és a kutyáját. Azonnal láthatta, amint a hatalmas ablakokon szép, világos téli fény árad be. Innen tökéletesen be lehetett látni a környéket, ám befelé nem lehetett látni. - Akkor két kávé és egy kis víz. - Mondtam és ahogy az ajtó visszazárta magát, már mentem is a letisztult konyha felé.
A hősies állatnak mélytányérba engedtem egy kis vizet és letettem elé.
- Ne aggódjon tényleg! Itt minden biztonságos. - Jegyeztem meg Miltonnak. Ő talán még nálam is paranoiásabb volt. - Egy mérgezés miatt veszítettem el a féllátásomat. - Mutattam a fakóbb szememre, aztán, mintha nem is lenne fontos, elfordultam és a tűzhelyre tettem a kotyogós kávéfőzőmet.

[Karácsony előtt]

TO; Augustus


2003. december 23.
Karácsony előtt

Bevallom, egy kicsit én is megnyugszom, mikor látom, hogy Mr. Pye már nem annyira ideges, és nem néz mindig a háta mögé, mintha félne valakitől. A lakás kívülről biztonságosnak tűnik, és nem gondolom, hogy bármi kárt akarna tenni bennem, szóval örömmel fogadom el a meghívását.
Belépek az épületbe, majd a nyomában egészen a kérdéses ajtóig haladok. Közben azért figyelek a környezetre, mivel talán nem jött utánunk az illető, de nem biztos, hogy nem előzött meg minket. Abból ítélve, amit mondott, a lakásba nem valószínű, hogy bejut, de a környezetét felmérheti.
- Nem nagy dolog, de kellemes, jók a fényviszonyok.
Hallom, ahogy belépünk a lakásba. Tényleg takaros, és tágas, kellemes a környezet, bár egy lakás soha nem fogja tudni pótolni azt a szabadságot, amit nekem ad az erdő és az elzárt környezet.
- Valóban takaros. Pont egy agglegénynek való, és valóban könnyen védhető.
Próbálom megnyugtatni őt, hogy ez tényleg jó választás volt, de szerintem ezzel nagyon is tisztában van. Követem őt a konyhába, mert nem akarok udvariatlan lenni azzal, hogy körbenézek és kíváncsiskodok. Természetesen csak azt fogom megtudni, amit elárul nekem. Érzem a mágia vibrálását, bár elég haloványan. Tehát tényleg van valami védelem, talán annál is több, mint amiről ő tud. Az biztos, hogy szakember munkája. Talán egy auror kollégáé.
- Egy mérgezés miatt veszítettem el a féllátásomat.
- Ezt nem tudtam. Sajnálom. Bár, megerősíti bennem azt a tudatot, hogy ne fogadjak el csak úgy mindenféle jöttmenttől italt vagy ételt.
 Sajnos van olyan paranoia, ami az idővel sem fog kikopni, csupán az emberek száma változik, akikben megbízom annyira, hogy ne legyen kérdéses ez az ügy. Bár, az is igaz, hogy ehhez is el kellett jutnom egy bizonyos szintre, már ami a bizalom kiépítését illeti.
- Gondolom, annak idején mindent megpróbáltak, hogy ne alakuljon így az eset. Sajnálatos baleset lehetett.
Valljuk be, minden munkának vannak keményebb részei. Míg egy auror bármikor elvesztheti bármelyik végtagját, emlékezetét, addig biztos a medimágusoknak is megvannak ezek a veszélyek. Egy rosszul elkészített bájital például vagy csak egy rossz akaró, aki szerint nem úgy történtek a dolgok, ahogy kellett volna. Bár, ilyen esettel még nem találkoztam, nem zárja ki a létezését.

[Karácsony előtt]

Karácsony előtt
Gabriel Milton



2003. december 23.

Szerettem a 12-es számmal ellátott ajtó mögött lapuló kis zugot. Furcsa volt persze a vidéki, csendes életmód után megszokni a londoni nyüzsgést, de ahogy egyre több időt töltöttünk itt, úgy vált biztosabbá: ezt a helyet, nekem találták ki. Szerettem, hogy bármikor elsétálhatok egy színházba, beülhetek egy kávéra vagy éppen együtt ebédelhetek egy munkatárssal. Nem voltak távolságok és a forgatagban könnyebb volt láthatatlanná válni, mint Berwick-upon-Tweedben.
- Valóban takaros. Pont egy agglegénynek való, és valóban könnyen védhető.- Felelte Mr. Milton, ahogy a konyha felé sétáltam. Sejtettem, hogy követni fog, pedig egy ilyen egylégterű lakásban nem igazán tudtam volna szem elől téveszteni.
A kutyának adtam először vizet, míg a kávéfőző dolgozott magában. Egy kis tálban szolgáltam fel a friss nedűt, hogy aztán lefetyelhessen belőle kedvére. Még el is mosolyodtam a látványon. Idebent annyivel könnyebb volt minden.
- Ezt nem tudtam. Sajnálom. Bár, megerősíti bennem azt a tudatot, hogy ne fogadjak el csak úgy mindenféle jöttmenttől italt vagy ételt.
Megráztam a fejemet.
- Nem, ez nem étel volt. Egy erősen mérgező növény nedve ment a szemembe, mikor közelebbről megnéztem magamnak. - magyaráztam. - De tény, hogy olyan helyen volt, ahol nem számítottam ilyesmire. - Folytattam, hogy értse miért tudtam elfogadni a félelmeit az ilyesmitől. Engem nem zavart, bár sejthette, hogy nem fogom idebent megmérgezni. Ez egy biztonságos hely volt.
- Gondolom, annak idején mindent megpróbáltak, hogy ne alakuljon így az eset. Sajnálatos baleset lehetett.
Röviden bólintottam. Közben elővettem két csészét és a kávét szépen elosztottam kettőnk között. Cukrot is, tejet is tettem ki, ha valamelyiket szívesen tett volna bele.
- Jártam kezelésre. Rengeteg ideig, de aztán így maradt a dolog. - folytattam egyet és felé emeltem a kávés csészét. - De igyunk arra, hogy milyen kellemesen elbeszélgettünk ma! - mosolyodtam el, hátha akkor kicsit kellemesebb irányba vándorol a beszélgetés. Élveztem Gabriel társaságát. A munka is könnyen ment vele, de így, azon kívül egész más érzés volt. Biztonságban voltam mellette. Ezt pedig ritkán éreztem.
- És maga, Mr. Milton, szintén agglegénylakásban lakik? - köszörültem meg a torkom kissé zavartan. Ennél hülyébben rá sem kérdezhettem volna, hogy van-e valakije. Nem ismerte, nem tudtam róla semmit... de olyannak tűnt, aki akár házas is lehet.
A kérdéstől zavarba jöttem, úgyhogy elbújva a kávés csészém mögé, ittam. Addig sem kellett ránéznem és volt időm rendezni a gondolataimat. Piperrel nem volt ilyen, a többi kapcsolatomra sem volt jellemző a finomkodás. Fogalmam sem volt, hogyan kell ezt szépen csinálni.

[Karácsony előtt]

TO; Augustus


2003. december 23.
Karácsony előtt

Óvatosan lépkedek Mr. Pye nyomában a konyha felé. Nem akarok illetlen lenni, így nem nagyon nézelődök, de azért gyorsan felmérem a terepet. Legalább egy kicsit, pont csak annyira, ha kérdezi a véleményem, akkor el is tudjam mondani.
A konyhában hálásan nézek rá, amikor leteszi a tál vizet. A kutyáim a társaim, nem csak munkaeszközök, segítségek a feladataim elvégzésében, de az életem részei. Nem tudom, mihez kezdenék nélkülük. Persze, biztos találnék a helyükre másokat, de ők már nem lennének ugyanazok.
- Igazán hálás vagyok. Nem mindenki ennyire figyelmes velük kapcsolatban. A legtöbbször csak akkor veszik tudomásul a létezésüket, amikor a vicsorgó fogaikkal találják szembe magukat.
Aztán a szemére terelődik a szó. Bevallom, már az első alkalommal feltűnt, amikor a közösen dolgoztunk. Nem mertem rákérdezni, úgy gondoltam, nem az én dolgom. Akkor még nem akart beszélni róla, teljesen jogosan, most viszont magától elmeséli. Történik itt valami talán? Azt hiszem, ezt nevezhetjük lassan a bizalom kialakulásának.
- Nem, ez nem étel volt. Egy erősen mérgező növény nedve ment a szemembe, mikor közelebbről megnéztem magamnak. De tény, hogy olyan helyen volt, ahol nem számítottam ilyesmire.
Bevallom, először meglep a történet, de aztán magyarázatot kapok. Végül is, azért mert valaki tapasztalt a saját szakmájában, még érhetik meglepetések. Ettől függetlenül remélem, hogy engem nem ér majd itt meglepetés. Az mondjuk nagyon letaglózna, mert a medimágust nem úgy ismertem meg, mintha képes lenne orvul hátba támadni.
- Jártam kezelésre. Rengeteg ideig, de aztán így maradt a dolog. De igyunk arra, hogy milyen kellemesen elbeszélgettünk ma!
Megfogom az elém letett csészét. Jó érzés ez a meleg, ami a kinti hideg után átjárja a testem. Azt hiszem, hogy jól fog esni ez a kis meleg.
- Rendben, igyunk erre, és ha már itt tartunk, akkor szerintem a munkán kívül akár tegeződhetnénk is.
A kezelések nálam is sokáig tartottak, ha valamilyen komolyabb átok talált el. Arról nem is beszélve, hogy a lelki sérülések gyógyulása sokkal tovább tart. Talán némelyik még mindig nem múlt el teljesen, és néhány talán csak azért nem fáj most már, mert nem emlékszem rájuk.
- És maga, Mr. Milton, szintén agglegénylakásban lakik?
- Nos, ami azt illeti igen. Van egy házam Chiltern Hillsnél. Teljesen rejtett, talán még ennél is jobban le van védve, és mivel a semmi közepén van, gyalogosan sem megközelíthető.
Azt hiszem, ennél többre nem is vágyhatok. A munkahelyem nyüzsgése után jól esik a nyugalom, és ott kényelmesen tudom a kutyákat is kiképezni. Nem kell attól tartani, hogy bármilyen zavaró tényező közbe avatkozna.
- Egyszer igazán eljöhetne. Mondjuk egy vacsorára. Megismerkedne a testvéreivel is – mutatok a kutyára, aki eddigre befejezte a lefetyelést és kényelmesen elnyúlt a padlón.

[Karácsony előtt]

Karácsony előtt
Gabriel Milton



2003. december 23.

Annyira könnyű volt beszélni Mr. Miltonnal. Valahogy nem éreztem úgy a társaságába magamat, mint a legtöbb aurorral. Persze ő is merev volt és szigorú, mégsem tűnt olyannak a csevegésünk, mint egy kihallgatás. Jó. Piperről nem beszélnék neki, mert még a végén a nyomára akarna bukkanni. Talán nem is él. Talán mindaz, amit látok csak őrültség. Hónapokig nem dolgoztam, mert a pszichológus nem engedte, csak megmaradhatott valami... inkább bele sem gondoltam. A Londonba költözés amolyan tisztalap lett volna, amire rábökhettem volna, hogy igen, most már meggyógyultam. Valójában persze csak az útjára léptem.
- Rendben, igyunk erre, és ha már itt tartunk, akkor szerintem a munkán kívül akár tegeződhetnénk is.
Elmosolyodtam az ajánlatára, majd bólintottam. Igaza volt. Tényleg könnyebb lenne kicsit kötetlenebbül csevegni. Végül is már olyan barátfélék is voltunk, hiszen megosztottam vele, mi történt a szememmel, ő pedig minden fenntartása ellenére éppen a kávémat kortyolta. Bizalom. Valahogy természetesen jött közöttünk.
- Nos, ami azt illeti igen. Van egy házam Chiltern Hillsnél. Teljesen rejtett, talán még ennél is jobban le van védve, és mivel a semmi közepén van, gyalogosan sem megközelíthető.
Egy kicsit meglepetten engedtem el egy "ó" hangot. Chiltern Hillst ismertem, bár maga a meredély elég nagy területet lefedett. Olyan hatszáz-hétszáz négyzetméter is lehetett. Egyszer kirándultam az Oxfordshire felöli részén. Nem mostanában, nem is egyedül. Még az akadémiai éveimben a barátaimmal. Akkoriban lazábban vettem az életet és annyi sötétség sem árnyékolta be a mindennapokat.
- Egyszer igazán eljöhetne. Mondjuk egy vacsorára. Megismerkedne a testvéreivel is - mutatott a kutyára.
Hirtelen elpirultam. Mármint bizonyára nem olyan szándékkal hívott vacsorára. Ugye? Ugye csak én magyarázom bele. Megköszörültem a torkomat és megráztam a fejemet, hogy összeszedjem magam.
- Jó lenne. Mármint nagyon szívesen. - Próbáltam lelkesedni és ha megitta a kávét, ha nem, odanyúltam a bögréhez, hogy elvegyem. Így persze megérintettem az ujjait, amitől csak még cikibb lett. Miért kellett félreértenem? Ez a fickó tök helyes, nyilván van valami nője is.
- Bocsánat, csak ha megittad, akkor, elmosogatok - mondtam halkan. Igen, tök rend mániás vagyok, de most inkább pótcselekvés lett volna. Mégsem húztam el a kezemet, csak fogtam az ő kezét a csészével együtt, mint valami hülye.

[Karácsony előtt]

TO; Augustus


2003. december 23.
Karácsony előtt

Nem tudom a karácsony teszi-e ezt, vagy a kellemes meleg, ami itt benn körbevesz, de az biztos, hogy megváltozott közöttünk a légkör. Eddig csak egyszer találkoztunk, akkor is elég hivatalos légkör volt körülöttünk. Ez most viszont más. Olyan jó érzés, és azt is érzem, hogy bár nehezen, de kezdem levetni magamról az álarcomat. Ezért is ajánlom fel neki, hogy tegeződjünk munkán kívül. Akár most is elkezdve.
Aztán olyan természetesen bukik ki belőlem, hogy akár át is jöhetne egyszer hozzám. Még magam is meglepődöm rajta. Ennyire természetesen talán csak Elliotnak és Metznek ajánlottam fel valaha ezt az egészet, és mind a ketten közel állnak hozzám. A legközelebben. Persze, a kutyák jó indok, de nem csak figyelemelterelés? És kit akarok megtéveszteni? Nem hiszem, hogy August ne látna át a szitán.
- Jó lenne. Mármint nagyon szívesen.
A szívem egyszerre mintha nagyot dobbanna. Talán nagyobbat, mint amekkora egy ilyen egyszerű meghívás után elvárható lenne. Mi történik velem? Miért történik ez velem? Teljesen össze vagyok zavarodva, de remélem ez nem látszik teljes egészében rajtam.
- Örülök, majd egyeztessünk egy időpontot. Egyikünk sem az irodai munkaidőben dolgozik, hogy a hétvégénk szabad legyen.
Hirtelen megint olyan természetes lesz megint. Ez csak egy vacsora lesz, igaz? De szeretném, ha több lenne. Végigfut rajtam egyfajta bizsergés, ahogy hozzám ér. Nem akarom elvenni a kezem, jól esik az érintése.
- Bocsánat, csak ha megittad, akkor, elmosogatok.
- Öhm… – Lenézek a bögrére, még van benne egy kevés kávé, de nem akarom egyelőre elengedni őt, még akkor sem, ha jelenleg ő fog engem.
Várok egy pár pillanatot, amíg elveszek zöld tekintetében, de aztán kihúzom a bögrét, és kiiszom a maradékot, majd visszanyújtom felé. Igen, így esélyt adok rá, hogy ismét összeérjen a kezünk.
- Köszönöm, nagyon finom volt a kávé.
Most nagyon hülyének érzem magam. Amolyan pótcselekvésként, hogy ne gondoljak az elmúlt pár pillanatra folyamatosan, felveszem a földről a letett vizes tálat. Azt hiszem, most már nem lesz rá szükség, és mellette tiszta víz lett a padló is. előveszem a pálcám és felszárítom azt a kis foltot.
Valamiért kongat bennem egy harang. Egyre hangosabban. Ha most belemennék ebbe az egészbe, akkor őt is meg fogom sérteni, mint Elliotot. De hozzá hasonlóan August sem érdemelné meg azt a bizonytalanságot, ami a munkámmal járna. Nekem inkább egyedül kéne maradnom.
- Én… Azt hiszem, ide nem követett senki… – térek vissza esetlenül a stabilitáshoz.
Ahhoz, amihez értek, és ahhoz, ahol biztonságban érzem magam. Visszaépítem a falat magam köré, még akkor is, ha jól esett kinézni a másik oldalon. Akkor lesz a legjobb, ha ott maradok és nem esik senkinek sem bántódása.
Kicsit toporgok, amit Asmodai is észrevesz. Azt hiszem, nem tudja eldönteni, hogy most megyünk, jön az új parancs vagy egyelőre még maradhat elterülve a földön.
- Én… köszönöm a kávét, nagyon finom volt.

[Karácsony előtt]

Karácsony előtt
Gabriel Milton



2003. december 23.

Az a furcsa vibrálás közöttünk nem volt természetellenes. Nem tudtam hova tenni, mert ilyet még nem éreztem, de zavarba jöttem a gondolattól is, hogy meg akarom érinteni. Nyilván ő persze csak sajnálatból hívott meg vacsorára, ma azért elég rendesen bemutatkoztam neki. Kis hiszti, majdnem ájulás, mert azt hittem Pipert látom és végül a pánikszerű menekülés, amiből végülis ez a beszélgetés is született.
- Örülök, majd egyeztessünk egy időpontot. Egyikünk sem az irodai munkaidőben dolgozik, hogy a hétvégénk szabad legyen.
Bólintottam. Ebben igaza volt. Egyikünk szakmája sem volt hagyományos, néha-néha a beosztásomon felül még valakit helyettesíteni is kellett. Ráadásul mióta osztályvezető lettem, sokszor kellett bent maradnom letudni a papírmunkát is. Ezek a plusz órák persze csendesebbek voltak, ha nem akadt olyan sürgős eset, amihez kikérték a véleményemet.
- Esetleg egyik nap bejöhetnél a Mungóba és egyeztetjük a beosztásunkat. Mostanában éjszakás vagyok, a szombatok és péntekek szabadok. - Magyaráztam el neki, hogy tudja, mikor talál bent.
Aztán már vettem is volna el tőle a bögrét. Az ujjaink találkoztak és végre megkaptam, amire gondoltam. Az érintést. Meleg volt a keze, kicsit kiszáradt a bőre, nyilván a munkától és az edzéstől.
- Öhm…- lenézett a bögrére, én pedig azonnal zavarba is jöttem. Elhúzta szerencsére a kezét, mielőtt még kínosabb lett volna és megitta a bögre aljáról a kávét.
- Köszönöm, nagyon finom volt a kávé. - Felém nyújtotta a bögért, de most óvatosabban fogtam meg, hiába volt túl nagy a kísértés. Emlékeztem persze, hogy írtak róla a pletykalapok. Valami hírességgel kavart talán. Nem emlékeztem pontosan rá. Míg én elpakoltam a bögréket ő csendesen eltakarította a kutya nyomát. Nem, mintha zavart volna, a napvégén úgyis mindig rendet rakok.
- Én… Azt hiszem, ide nem követett senki… - szólalt meg, én pedig kicsit közelebb léptem hozzá, búcsúzóul. Felnéztem a szemeibe, zöld, mégis hideg volt a pillantása. Talán túlzottan is belemásztam az aurájába pedig, nagyon nem kellett volna. Fogalmam sincs mi érte pontosan, de volt valami, amivel falat épített maga köré.
- Én… köszönöm a kávét, nagyon finom volt.- Ismételte meg, amire csak pislogni tudtam. Talán zavarban volt, azért ismételte meg a mondandóját. Válaszolnom kellett volna, de képtelen voltam megszólalni, mint akinek leblokkolt az agya egy szép férfi láttán.
- Én... őőő... - suttogtam. - Örülök... neki... - Fogalmam sem volt, mi lelt, de lábujjhegyre álltam és az ajkaihoz nyomtam az enyémet. Éreztem a borostáját, a leheletén a kávét, amit én főztem neki. Tudtam, hogyha megüt az nagyon fog fájni, ha ellök az sem lesz kellemes.

[Karácsony előtt]

TO; Augustus


2003. december 23.
Karácsony előtt

Jó érzés August társaságában lenni. Megnyugtat és nem érzem azt, hogy a hátam mögé kéne figyelni valamilyen támadástól tartva. Itt mintha nem lennék annyira harckészültségben. De az itt az most vajon a lakást vagy az ő személyét jelenti? Ezt még nem tudtam eldönteni, de ha belegondolok abba, hogy a saját lakásomnál sem érzem ezt, holott tudom, hogy nem tudná csak úgy megtalálni bárki is, akit nem akarok… akkor ezen a gondolatmenten végighaladva a különösen nyugodt érzés inkább Augustnak köszönhető.
Ezt meg is erősíti bennem az a tény, hogy elfogadja a meghívásomat. Azt hiszem, leginkább azért hívom meg magamhoz, hogy még több időt tudjak tölteni a társaságában.
- Esetleg egyik nap bejöhetnél a Mungóba és egyeztetjük a beosztásunkat. Mostanában éjszakás vagyok, a szombatok és péntekek szabadok.
- Rendben. Ha nem gond, a karácsony elég kaotikus szokott lenni, inkább már az új évben lenne ez a délutáni összejövetel.
Igazából nem is tudom miért mondom ezt. Egy szabad délutánnak muszáj még a kaotikus karácsonyi időszakban is lennie. Mondjuk, ha a Rend még közbeszól, akkor örülök, ha aludni haza tudok majd menni. Ha meg mégis úgy alakul, hogy nyugodt lenne a karácsony, akkor talán korábban… azt hiszem túlbonyolítom a dolgot. Csak nem tudom miért.
Inkább a kávémra figyelek, amit gyorsan felhörpintek, és hogy ne gondoljak azokra a hosszú másodpercekre, amíg a kezünk összeért, feltakarítok a kutya után. Azt hiszem, most már biztos vagyok benne. Nekem kell ez a nyugalom, csak nem tudom mégis hogyan? És ha csak tesztelt? Ha az, hogy hozzám ért, neki nem is jelentett semmit? Könnyen megnézhetném a gondolatai között, de az illetlenség lenne, és nem is így kéne kezdeni a kapcsolatunkat legyen akár baráti akár… valami több.
Nem tudom milyen egy kis iskolás lány, de makogni kezdek a kávéról, és a biztonságról, és éppen csak annyit nem mondok neki, hogy de most már megnyugodhat. Ha kell akkor itt hagyom a kutyát is. Akkor legalább lenne lehetőségem ismét látni őt. Sóhajtok egyet, mert tudom, hogy a magam köré épített falon nem tud majd áttörni, de ha egyáltalán megpróbálja, akkor is problémája lehet belőle. Megsérülhet, megsérthetem.
- Én… ööö… Örülök… neki…
Eddig olyan összeszedettnek tűnt, most pont ezért meglep mennyire széthullottnak tűnik. Vajon mi lelte? Talán köze van ahhoz az emberhez, aki miatt olyan gyorsan el kellett hagynunk az Abszol utat?
Aztán váratlanul megcsókol. A testem megmerevedik, erre nem igazán voltam vagy talán vagyok felkészülve. A következő pillanatban azonban elernyedek, a karjaim is lendülnek és körbeölelem a testét, kicsit közelebb is vonom magamhoz. Nem tudom mi ütött belém, csak annyit tudok, hogy hagyom magam az árral sodródni. Nem tudom mennyi idő telik el, nem tudom, akarom-e egyáltalán tudni. Azt tudom, hogy mikor végül szétválunk, akkor máris újra akarom őt csókolni.
- Mit szólnál, ha mégsem várnánk azzal a meghívással az új évig?
Az egyik felem mohón akarja őt, de a másik felem nagyon is kongatja azt a bizonyos harangot, ami arra figyelmeztet, hogy nem lesz ennek jó vége. El kéne löknöm magamtól, mielőtt még ő is megsérül. Talán már most el kéne ezt mondanom neki, de valahogy nem tudom rávenni magam. Meg kéne adnom neki a választási lehetőséget.
- August, biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet lenne? Ketten… mi… Te egy auror oldalán, akkor mikor állandó az életveszély.
Remélem, nem veszi úgy, hogy el akarnám utasítani. Talán csak esetlenül próbálom ráébreszteni valamire, ami nekem teljesen egyértelmű, és mégsem. Vele akarok lenni, ugyanakkor meg akarom védeni, saját magamtól.

[Karácsony előtt]

Karácsony előtt
Gabriel Milton



2003. december 23.

Fel sem fogtam mi történik. Kávéról volt szó, zavarodottságról, valami biztonságról, de az én tekintetem már Gabriel ajkain csüngött. Olyan volt, mint amikor a nyári forróságban az ember őrjítően kívánja a hideg víz érintését. Csakhogy tudtam, ha megcsókolom nem fog lehűteni, sőt csak még inkább felforralja a véremet. Lázasnak éreztem magam, ahogy közelebb hajoltam s az ajkaimat az övére tapasztottam. Képtelen voltam ellenállni, érezni akartam.
A borostája kicsit megkaristolta a bőrömet, beleremegtem az érzésbe. Csak egy leheletnyi idő telt el, aztán reagált. Átkarolt, magához vont, én pedig tenyereimmel fölfelé simítottam a hátán. Belemarkoltam a kabátjába, hogy még közelebb kerüljön hozzám. Ez a csók annyira szenvedélyes és finom volt, mint amilyet az ember a regényekben olvas. Követelőzést nem éreztem, sem erőszakot. Akarást.
Hirtelen azt is elfelejtettem mennyire bizonytalan voltam. Azt sem tudtam, hogy Augustus Dion Pye a nevem. Belefeledkeztem a forróságba és még a rajtunk csüngő kutyus szemek sem zavartak meg. Amikor elhúzódott, éreztem, hogy kipirulok a közöttünk tomboló melegben.
- Mit szólnál, ha mégsem várnánk azzal a meghívással az új évig?
Elmosolyodtam.
Még egy csókot leheltem az ajkaira. Azt sem bántam volna, ha itt marad velem, itt alszik ma este, de aurorként bizonyosan sok dolga volt. Nem tarthattam magam mellet, csak azért, mert ennyire felszabadító volt ez a csók. Egyetlen sóhajjal válaszoltam.
- Nem akarok várni énsem... - dünnyögtem az ajkaira. Közben láttam ,ahogy a szemében megváltozik a fény. Legszívesebben megráztam volna, hogy ne gondolkodjon. Ne most gondolkodjon. Ilyenkor nem szabad.
- August, biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet lenne? Ketten… mi… Te egy auror oldalán, akkor mikor állandó az életveszély.
Az ajkaira fektettem a mutatóujjamat. Finoman, kissé megsimítva mielőtt megszólaltam volna. Nem akartam persze ráerőszkaolni magam, még is csak ő dönti el, hogy pontosan mit akar. Én csak annyit tudtam, hogy ezek a "lenne" felvetések túlzottan is jövőbe mutatóak. Még éppen csak megcsókoltuk egymást, átkarolt, éreztük a másik illatát. Hova kapkodjak? Megint rohanjak bele valamibe, ami aztán fájdalmat okoz? Csak élvezni akartam.
- Sh... nem érdekel, mi lenne ha. Nyugodj meg, ne rohanj, csak élvezzük most ezt az egészet a maga módján... - Adtam neki egy puszit az arcára. - Ha baj lesz, megbeszéljük. - Folytattam, ne higgye, hogy elodázom a dolgot. Tudtam, milyen veszélyben élni. Voltak auror barátaim, auror szeretőm. Ismertem ezt az életet.
- Szerinted engem nem ér veszély? A Mungóba is bármilyen őrült besétálhat. Voltak már igen komoly attrocitások. De nem ezért kedvel valaki valakit. Ez csak a mellékes, amit elfogadunk a másikkal. - Simítottam végig a mellkasán. Nem akartam ellépni tőle, de ha mennie kellett, hát készen álltam elengedni őt, hogy a csók emlékével vackolja be magam mára.

[Karácsony előtt]

TO; Augustus


2003. december 23.
Karácsony előtt

A teste közelsége olyan furán hat az én testemre. A melege engem is felmelegít. Nem érzem azt, hogy menekülnöm kéne, inkább azt érzem, hogy egy soha véget nem érő pillanatban szeretnék összeforrni vele. Vele, aki megadja nekem itt és most, amit más nem tud. A józanság talaján próbálok maradni, de úgy érzem, azzal harcolnék ellene. A melegsége és a vágyai ellen.
Aztán a pillanat elmúlik, el kell válnom tőle, hogy levegőt vehessek és kicsit összegezzem a gondolataim, érzéseim. Azt azonnal tudom, hogy az új év túl messze van ahhoz, hogy megvárjam a következő találkozást. Nem is akarok innen elmenni, nem akarom azt, hogy ez a zöld szempár ne rám tekintsen, hanem valami vagy valaki másra.
Nagyot dobban a szívem, amikor kijelenti, hogy nem akar ő sem várni a következő találkozásra. Ha tehetném, azonnal hazavinném magamhoz, de most még nem lehet. Ma még dolgom van, de holnap talán vagy karácsonykor. Végre lenne értelme a karácsonynak még akkor is, ha már elígérkeztem, hogy a parancsnokságon töltöm majd. A parancsnokság…
Érzem, ahogy egy félelem úrrá lesz rajtam. Érzem, hogy talán mégsem kéne ebbe belemenni. Auror vagyok, állandó veszéllyel a hátam mögött. Akarva akaratlanul belekeveredhetek bármibe, nem akarom, hogy úgy aggódjon, ahogy Elliot is tette. Emlékszem rá, ő hogyan nézett rám Metzgeréknél mikor visszatértem. Soha többé nem akarom látni azt a tekintetet.
- Sh… nem érdekel, mi lenne ha. Nyugodj meg, ne rohanj, csak élvezzük most ezt az egészet a maga módján… Ha baj lesz, megbeszéljük.
Jól esik az érintése, a csókja az arcomon. Megnyugtat. Az én életem egy állandó rohanás, nem tudok lassítani… eddig nem tudtam lassítani, mert valami mindig közbeszólt. Az élet pörög, és ha nem tudom tartani a lépés a jelennel, akkor lemaradok, és könnyen én lehetek az, akinek legközelebb pálcát szorítanak a fejéhez.
- Szerinted engem nem ér veszély? A Mungóba is bármilyen őrült besétálhat. Voltak már igen komoly attrocitások. De nem ezért kedvel valaki valakit. Ez csak a mellékes, amit elfogadunk a másikkal.
- Megbánja, ha bárki egy ujjal is hozzád ér – beletúrok a hajába, közelebb húzom magamhoz. Élvezem, hogy a keze a mellkasomon pihen, de… elkapom onnan a kezét.
- Ne, nem akarom, hogy megsérülj. Az átokpecsét… még azon keresztül is könnyen kárt tud tenni az emberben.
Túl aggódom. Talán August nem is olyan érzékeny rá, mint Elliot. De akárhogy is, az emlékek nem törlődnek csak úgy ki, nem tudom azt mondani, hogy nem lesz baj, amíg ki nem derül, hogy tényleg nem lesz baj.
Közel hajolok hozzá, arcát két kezem közé fogom, és megcsókolom. Most kell az ő nyugodtsága. Azt hiszem, sokat fogok tőle tanulni. Muszáj lesz.
- Most el kell mennem, de holnap találkozunk, rendben? Ha van bármi baj, szólj, és azonnal jövök.
Lehelek puha ajkaira még egy csókot, kényszerítem magam, hogy ne nézzek vissza, ahogy kilépek a lakásból, és elindulok vissza a Minisztériumba.

Köszönöm a játékot.