Lélekvesztő

[LÉLEKVESZTŐ]

LÉLEKVESZTŐ



2004. február 27.

A legtöbbjüknek fogalma sem volt, mi történik, habár gyanúsan ismerős rántás vonta el őket az irodaházból. Kicsit olyan érzés volt, mintha a köldöküknél fogva rángatták volna meg őket, majd jött a szédelgő forgás. Zsupszkulcs? A gömb aligha volt az, most mégis éppen ugyanúgy viselkedett, mint a máskor használt, ismerős, kissé ócska tárgyak. Valószínűleg már mindannyian találkoztak ilyesmivel ilyen-olyan formában.
A csuklyások és az elraboltak csapata nem máshová érkezett, mint a Mágus térre. Este hétóra volt talán, legfeljebb félnyolc, így még sokan ücsörögtek a környékbeli éttermekben és kávézókban. A megrökönyödés túl nagy volt, hatalmas varázslótársaság ronthatott volna rá a csuklyásokra… de nem így történt. A legtöbben éppen csak felkeltek az asztaluk mellől, mire a támadokkal maradt foglyok felé intett az egyik csuklyás. Nem tudtak, mit tenni, hirtelen úgy érezhették nem uraik a saját testünknek és talán gondolataiknak sem.
A tér egész keleti szélére került a gömb. Ugyanolyan aranyló fénnyel villogott, Elliot, Benjamin, Leonard, Dominic és Nora is úgy éreztrék, karjaikat muszáj a gömbre tenniük. A korábban szerzett vágás még éppen eléggé vérzett, hogy az ráfolyjon a fémes felületre, amit most egészen melegnek érezhettek. Imperio irányította volna őket? Nem tudták biztosan, hiszen a legtöbben nem tudták, milyen érzés ezen mágia hatása alatt állni. Néhányan felfogták, ami történt, másoknak viszont kiesett egy cseppnyi idő.
Először Leo tért magához a delíriumból, felfogta mit csinál a tenyere és eliszonyodott. Úgy érezte, elméje képtelen befogadni mindazt, amit a teste csinál. Elliot ugyan elkapta a kezét még időben, de ő is hasonlóan érezte magát. A feje szét akart robbanni. Benjamin hangosan kapott levegőért, mintha fuldokolna, de ő is sikeresen hátrébb lépett. Dominic viselte talán a legjobban. Ő csak csendes sóhajjal lépett el, a legfölényesebben, mégis Nora viselte, aki még azelőtt el tudta vonni a kezét, hogy abból a vér a felületre serkenjen, meglepően könnyen észhez tért.

***

Az aurorok bár nem szerettek civileket a bevetésen tudni, a többiek pálcája okén és minden segítség szükséges most elven magukkal vitték a Mágus térre Merelt, Esmét és Yoanát is. Merel hősiesen és ügyesen harcolt, talán ennek nyomait látták is rajta, ezért úgy gondolták, természetesen csatlakozhat hozzájuk. Esmé határozottsága is a legjobbkor érkezett. A legtöbb aggodalmat Yoana törékenysége jelentette, ám Mr. Nott máris elhatározta magában, hogy minden támogatást megad a lánynak, ha szükséges.
Ahogy megérkeztek a Mágus térre egy közös hoppanálás után, éppen elkaphatták a jelenetet, amint a foglyokon valamiféle pánik uralkodik el. A gömbből pedig, az aranyló fény mögött – ami működését jelezte – fekete füst tört elő. A két auror még összenézett: úgy tudták, hogy a varázstárgyat a misztériumügyön tartják megfigyelés alatt, de most itt volt és működött. Talán ugyanarra gyanakodtak azonnal?
Mindenesetre nem volt idő gondolkodni a dolgon sokat. A sötét füst hatalmas fallá változott, mely átláthatatlan volt és a tér jó részét elzárta. Egy csuklyás a gömböt felkapta, majd félrelökve a foglyokat átlépett a füstfelhőn. A fény eltűnt és még mindig legalább öt csuklyás várakozott, fegyvereiket az áldozataikra szegezve...

Tudnivalók:
A következő kör március 12-én érkezik.
Aki 2 egymásutáni kört kihagy, kikerül a játékból.
Minden hozzászólás +2 házpontot ér.
A reagokat kéretik maximum 400 szavasra írni.
Ha valami nem világos discordon/pm-ben ér keresni Elliotot.

Ne feledjétek, a KM szava szent. Fellebbezési jogotok van a Staffnál, de a legtöbbször mikor beszálltok egy ilyen játékba, tudomásul veszitek, hogy szeretett kis karaktereitek komoly fizikai, vagy akár mentális sérüléseket is szenvedhetnek.

[Lélekvesztő]

TO; Edward


2004. február 27.
Lélekvesztő
16+

A fene essen ebbe az egész helyzetbe. Mielőtt hoppanálnék még visszanézek az önkéntes aurorokra. Nos, nem mondanám, hogy olyan nagy segítségre lesznek, de jelenleg úgyis azt érzem, hogy a felszólalás miszerint ők is jönnek nem éppen udvariassági kérdés volt. Mondjuk egy ügyes párbajozó lehet tényleg nagy segítség, talán még egy auror kollégánál is nagyobb.
- Jó, nekem baromira mindegy, csak induljunk már.
Úgy tűnik ma este végig morogni fogok. Főleg miután ezt az egészet sikerült lezárni, és a jelentésemben majd választ kell adnom arra kérdésre, hogy mit kerestek civilek a helyszínen, és miért nem lettek kihallgatva, amíg más akciózik.
Ránézek Edwardra, hogy biztos jól meggondolta-e ezt, de ahogy látom neki sem igazán tetszik, viszont ugyanazt gondolhatja, amit én. Nincs választásunk, hiszen tudják hova kell menni. Akkor már legalább legyenek a mi felügyeletünk alatt.
A hoppanálás után igyekszem felmérni a terepet, amilyen gyorsan csak lehet. A velünk lévő aurorokra bízom a civileket, majd még egyszer megnézem mi a helyzet. A téren lévő civileket is muszáj lesz biztonságba helyezni, ezért kiadom a parancsot, hogy néhány újonc terelje biztonságos helyre őket. A vizslatás közben kiszúrom, hogy Elliot is az elrablott személyek között van. Naná, hol lenne máshol?
- Agiel, védd meg Elliotot!
A kutya megindul felé, én pedig a csuklyások felé indulok. Nagy, öles léptekkel megyek, hogy minél előbb elérjem őket. Az a gömb nem lehet itt, kivéve, ha van egy másolatuk, ami szemmel láthatóan ugyanúgy vagy nagyon hasonlóan működhet. Akárhogy is, ki kell deríteni mi az még mielőtt eltűnnek azon a füstfelhőn keresztül. Akár elérem, akár nem azt, amelyiknél a gömb van, az egyiküket legalább el kell kapnom.

[lélekvesztő]

lélekvesztő

Mindenki

2004. február 27.

Hangosan vettem levegőt, ahogy a rántás és a forgás véget ért. Nem ez volt az első, hogy ilyet éreztem, még is sokáig kutattam a gondolataim között, hogy rá leljek. Anyával, apával és a testvéremmel mentünk Franciaországba, mikor hasonló rántást éreztem a könyökömnél. Azonnal az első éjszaka ugrott be, amikor egy párna landolt a képemben és az a finom, édes íz a számban. A párnacsata végén, a húgommal nagy titokban megettünk egy doboz francia bonbont. Mindig én haraptam először, hogy ellenőrizzem, nincs e benne alkoholos töltelék. Cora túl kicsi volt még.
A kellemes élmény az érkezés okozta pánik és a hűvös váltotta fel. Nem tudtam hol vagyok, de azt tudtam, milyen jól esne most kabátban lenni vagy magamhoz ölelni a kicsi, kék lányt. Hirtelen hiányozni kezdett még a köpkő is, ami annyiszor köpött arcon a klubhelyiségben. Képtelen voltam megtanulni a szabályokat és az a hülye Hansel ezt mindig kihasználta. Nem is kap többé a szellemnasiból... de most bármit megadtam volna, ah ott van velem. Bagolyküldésre persze nem volt lehetőség.
Még mindig azon gondolkodtam hol vagyok, aztán mintha valahogy ez az egész megszűnt volna létezni. Egyszerűen csak voltam, gondolatok és a maró éhség nélkül. A kezem magától mozdult a gömb felé, ami ott pihent a téren közöttünk. A fényben nem láttam többé az ujjaimat és a vérem, mintha egyenesen a szerkezet felé folyt volt, ahelyett, hogy tócsaként a földön landolt volna.
Kirázott a hideg hirtelen. Önkéntelenül is, de hátrébb léptem a gömbtől. A vérző karom, ami korábban meg volt kötözve, most szabad volt és azonnal a mellkasomhoz öleltem. A gondolataim visszatértek hozzám és kellett egy fél perc, mire rájöttem, hogy a zúgás, amit hallok a többiek kiáltozása és nem az utcai lámpák kapcsolódtak le, hanem egy fekete, felhőszerű valami zárja el az utca másik végéből érkező fényforrást.
- Éhes vagyok... - suttogtam magam elé. Ez adott erőt, a vacsora reménye, a testem ugyanis még mindig őrülten korgott a gyomrom, megzavarva feszült csendet. - Vacsora előtt! - Dörmögtem, majd fejjel neki rontottam az egyik csuklyásnak, akik rám és a többiekre fogták a pálcájukat. Norát meg kellett védenem, a háztársam volt, Flint meg nem volt jóbőrben.

~ set ~

2004. február 27.

          Még mindig fel vagyok háborodva, és úgy érzem, egy ideig nem is fogok tudni lenyugodni. Mégis, hogy hívhatja bárki is a másikat selejtnek? Látszik, hogy megint valaki olyan áll a háttérben, aki valamiért felsőbbrendűnek gondolja magát. Csak tudnám, miért gondolja azt, hogy én nem érek annyit, mint ő. Vagy azok, akiket elvitt.
          Addig nézek farkasszemet az egyik aurorral, amíg be nem adja a derekát. Szerencsére Yoana is mellém áll, és az a másik, akit szintén itt hagytak, innentől már nem fognak ellent mondani, ez biztos. És a számításom be is válik. Rövid időn belül már hoppanálunk és a Mágus téren találjuk magunkat.
          Hogy ott mi fogad, abban nem igazán vagyok biztos. Ahogy abban sem, hogy mit is kéne most csinálnom. Mármint tudom, csak a sorrendet nem. Mennék a csuklyások ellen is, de az is igaz, hogy van néhány iskolás a környéken, akiknek talán szüksége lehet a segítségemre. Végül úgy döntök, hogy nem foglalkozok a diákokkal, inkább megpróbálom számon kérni az egyik csuklyást. A saját pálcámmal rátámadok az egyikre. Le akarom bénítani, hogy tudjon válaszolni a kérdéseimre, de elmenekülni vagy viszont támadni ne tudjon.
          Azt a vékony alakot nézem ki magamnak, aki korábban megtépte Yoanát is. Mi fog kisülni belőle azt nem tudom, de ha csak állok egyhelyben, akkor pont felesleges volt eljönnöm ide.

◂lélekvesztő▸

2004. február 27

◃mindenki▹

people need to start
appreciating the effort
I put in to not be a serial killer

style: style of a working day ║ zene: sail away

Ben volt a támaszom, miközben bennem ezer meg ezer átok kavargott. Nem is tudtam hány pontosan, de túl soknak tűnt. A fejem lüktetett a fájdalomtól, az ereim pedig, mintha fekete méreggel teltek volna meg, minden porcikám fájt. A gondolataim eltompoltuk, mintha azt sem fognám fel hol vagyok pontosan. Minden porcikám Aidenért kiáltott. Most kellett volna, hogy fogja a kezemet és kirángasson ebből a mély érzésből.
A rántás kicsit, mintha enyhített volna ezen a furcsa rohamon. A gyomrom már nem remegett olyan őrült módon… és már nem éreztem úgy sem, hogy elhányom magam. Csak a halántékom lüktetett még korábban. Szédültem, ahogy kinyitottam a szememet, de a gömb derengő fénye mellett valami mást is láttam. Ismerős, macskaköves utat, kávézókat és kirakatokat… embereket. Sok embert. Nem kellett volna ilyen veszélyes helyen lenniük, vagyis inkább a veszélynek nem kellett volna léteznie.
O’Mara… shh… A hang úgy nyaggatott, mintha ijedt kis gyerek lennék. El kellett hallgattatni, mielőtt megint hülyeséget csinálok. A sötét érzések bennem máskor valóban agressziót okoztak, de most olyan voltam, mint akit alaposan fejbevertek. Szédültem és rosszul voltam, kapaszkodtam Benjamin kezébe.
– Szükségem van Aidenre… – suttogtam halkan. A szemeim könnyesek voltak, mintha sírnék, de valójában csak elviselhetetlennek éreztem a létezést a gömb közelében. Menekülni akartam.
Az érzéseim csillapodtak. Ott voltak, de mélyen bennem dolgoztak már csak, nem törtek elő… s mintha minden más is megszűnt volna körülöttem. Nem voltam a magam ura, ám ez az érzés úgy tudatosult mindössze, hogy rápillantottam a kezemre. Az ujjaim a saját véremben úsztak, amik a gömbre lapultak. MIAFASZ?! A hang felkiáltott bennem, én pedig hirtelen kaptam el a kezemet és léptem hátra.
A fejem ismét lüktetni kezdett. Most már olyan elviselhetetlenül, hogy a tenyereimet a halántékomra szorítottam. Aztán belemarkoltam a hajamba is. Próbáltam levegőért kapni, de a testem nem tudott megnyugodni. Az elmémről nem is beszélve, ami képtelen volt elfogadni, hogy mostanra másodjára is Imperiot használtak rajtam. Igaz elsőre a tulajdon apám volt a tettes, de most… vadidegenek vették a bátorságot, hogy korlátozzanak a szabad akaratomban.
A mágia fekete falat húzott a Mágus térre. Először szilárd dolognak hittem, de közelebbről megnézve kavargó füstnek tűnt, amin át is lehetne hatolni, de a mágia csak úgy áradt belőle, jelezve, hogy simán, előkészületek és némi józanész nélkül veszélyes megközelíteni.
– Rohadékok… – vicsorogtam és azután akartam vetni magam, amelyik a gömböt ellopta. Az eredmény legfeljebb annyi volt, hogy eltaknyoltam, ő pedig belépett a füstfelhőbe, ahova én nem tudtam utána menni.

Betartom a csuklómat a közösbe, remélve hogy aki viszi végül a hoppanálást, veszi a lapot a gyengén zárt és láthatóan sérült kezemből, hogy lehetőleg azért ne arra fogjon rá közvetlenül. A balomra szükségem van, készen kell rejtegetnem a kést, mert elengedhetetlen a terveimhez.
Csupán a közreműködés nevében annyit engedek épp, hogy a társas hoppanálást az aurorok intézzék, mentem volna én magamtól is. A helyszínt tudom, a módszer megy, nem létfontosságú a segítségük.
Csak állatias morgással nézem, ahogy ezúttal is kezdjük lekésni a lehetőségünket, az egyik csuklyás már kezd is lelépni. Őt már nem érem utól. Csak ugranom kellett volna, amint meghallottam a helyszínt, nem jópofizni. Ha a Minisztériumon múlik, ebből is csak egy majdnem sikerülne.
Most is csak másodpercek lehetnek, amit ki kell használnunk.
Gyorsan felmérem a jelenetet, kinézve a legfenyegetőbb csuklyást, ésvagy amelyiket a legjobban leköti a saját túsza. Egy késem van nemdomináns kézben, és ismét, a meglepetés ereje, minden előny hasznos. Amint kiszemeltem a célpontomat, hoppanálok közvetlen a háta mögé, habozás nélkül tövig a hátába vágni Joyeuse-t.
Legjobb a vese, de ha deréktájt a gerincét találom meg, az se utolsó. Kiejti mindennek a használatát attól a ponttól lefele, névleg most a lábait. Mondhatni nehezíti a menekülést.
Tessék, akkor kihallgatni is lehet még, dobhatok - kevéssé kiérdemelt - csontot az auror barátainknak is.
Ha pedig akár a célpontom, akár valamelyik kis barátja meg túl jól reagálna, vadul szúrok és kaszabolok, előnyben részesítve csuklókat és kezeket.
Egyfelől, ha próbálják ösztönösen védeni magukat, azt emelik a testük és az acsargó vérhobbit közé.
Másrészt, ha támadnának, akár ütve, akár varázsolva, azokat hozzák közelebb hozzám.
Ha néhány inat keresztülvágok a csukló bármelyik oldalán, vagy bárhol a kézen, máris nem tudnak rendesen pálcát forgatni.
Nem véletlenül az intimszférájukba portálom be magam a támadásom első lépéseként.

Utolsó repülés

2004 február. 27

Kviddics outfit
♫ War ♫

Everyone

„A hold most nézőként világítja meg utam,
szurkol vajon, talán temet,
síromra az utolsó földet nem ma tapossák meg.”


A rántás egy pillanatra észhez térített, de pont csak annyira, hogy felocsúdjak az esés okozta zavarból. Éreztem már hasonlót mikor édesapám zsupszkulcsait használtuk vele, de sosem tudtam igazán megszokni, majd talán a hoppanállás elsajátítása után sikerül. A Mágus térre érkeztünk, s bár mióta feleszméltem láttam sokan voltak körülöttünk, mégsem tudtam segítségért kiáltani. Nem akartam mást, csak megérinteni a gömböt vérben ázó kezemmel. Vonzott és csábított, a melege szinte a testembe mart, éreztem, ahogy végig áramlik bennem az ereje, szinte legyőzhetetlennek éreztem magam, vágytam erre a hatalomra. Gyönyörű, szinte másodpercek, de talán percek is kieshettek, míg fogtam a gömböt és vigyorogtam, ahogy átjárt a melegsége.
Aztán, mintha elvágták volna. Szinte, mintha időt utaztam volna már csak a tenyeremmel néztem farkasszemet és láttam a lecsurgó vért és mit tettem. Térdre csuklottam és elszörnyedve néztem a tenyereimre, mi történt velem? Élveztem ezt az erőt, szinte halhatatlannak éreztem magam, most pedig olyan gyenge vagyok, esetlen, akár egy esőcsepp a szélben. Gyenge vagyok, igaza volt apámnak. Nem hogy a társaimat, magamat sem tudom megvédeni és egy kis időre megrészegített ez az esztelen hatalom és most, nélküle ismét egy senkinek érzem magam. Észleltem magam körül az embereket, hallottam hangokat, szörnyülködéseket az éttermek, butikok közeléből, hallottam, ahogy a társaim és a többiek is magukhoz térnek, miközben a fény talán már az egész teret beborítja.
Szemeim összevissza cikáztak szemgödrömben, nem, nem lehet. Hol voltam, hol volt az elmém, hol van most, ki vagyok én? Mit csinálok? Leonard J. Flint. A tenyerem, véres, gyenge vagyok, fáj mindenem. Sikolyok, ordítani tudnék. Elönt a harag, úgy csikorognak a fogaim, majd beletörnek, azt hiszem, megbolondulok. Kezeim ökölbe szorulnak, úgy szorítom, kiserken a vér a körmeim alól. Nem. Nem tehetik ezt velem. Nem vagyok a bábjuk, nem. De akkor ki vagyok?
Ismét elernyedek. Feltápászkodom. Kérdőn nézek társaimra, kik hozzám hasonlóan elengedik a gömböt és ki-ki a maga módján lereagálja a történteket. Nora és Dom szinte…semmi bajuk. Én meg…nem tudom ki vagyok. Vettem egy mély levegőt és üvöltöttem. Könny szökött a szemeimből, őrjöngtem. Kezeim ismét ökölbe szorultak, elvesztettem a kontrollt, kijött minden. Úgy vettem a levegőt, mint, akit éppen kimentettek a vízből, úgyis éreztem magam. A mellettem álló csuklyásra emeltem a tekintetem. Minden erőmmel rávetettem magam. Nem tudtam, mit csinálok, csak bosszút akartam, megszégyenítettek, így minden erőmmel azon voltam, hogy ártsak neki.
- TUDOD TE KI VAGYOK!! – üvöltöttem szinte öntudatlanul. Nem tudtam mit csinálok, elhomályosult a valóság…csak egy célpontot láttam és ártani akartam neki.

[2003. február 27. 18:00 ⭃ Lélekvesztő ⥷tükörképp l a y]

2003. február 27.  18:00
⭃ Lélekvesztő ⥷
tükörkép
p l a y

Darabokra hasadok, míg a gépezet
elfelejteti a rossz emléket.
De amíg a szárnyaim, keresem
a lábaim belefulladnak a lélegzésbe.
Játszom, kicsit meghalok, és ugyanígy élem a holnapot.

A rántás beszippantott, elvitt magával a sötétségbe, amitől talán Aiden mindig is azt akarta, hogy távol legyek. Most nem tudtam ha akartam volna sem elkerülni, de őszintén szólva le is szartam volna, mit akart volna tőlem a bátyám Elliot is oda tartott, és nekem vele kellett maradnom, meg a kölykökkel is, akik valószínűleg annyira se értették, hogy mi történt, mint mi. A fejem lüktetett nem csak a rántás erejétől, hanem a gömbből áradó erőtől. Éreztem, hogy egyre rosszabbul lettem tőle, el akartam húzódni, de ahogy megérkeztünk, alig esett le, hogy hol voltunk. A Mágus tér ismerős talaja fogadott, de az érkezésünk nem váltott olyan hatalmas rémületet, mint ahogy az természetes lett volna. Este volt, mégis ilyenkor ezek a helyek még tömbve voltak emberekkel.
Nem, valami most kibasztottul nem volt rendben, és az egész teljesen természetellenes volt.
Aztán éreztem, ahogy valami magával ragadott, tompa öntudatlan állapot volt. Ezt az érzést felismertem, még ha nem is én szenvedtem el igazán az átkot, bennem is ugyan úgy ott volt azon az estén, mint Aidenben. Tompa lüktető üresség, mintha nem lenne a tudat sehol, csak valami messzi, távoli ponton, elzárva önmagától, mint egy ketrec. Szinte éreztem, hogy eltűnt belőlem a levegő, kiszökött, mintha még csak levegőhöz se engedtek volna jutnom. A gömb vonzása egyre közelebb hívott magához, mintha csak egy molylepke lettem volna, aki szomjazott volna a fényre, akkor is, ha az éppen képes lett volna megölni is. Valahol a tompa sötétségben zöld villanást láttam, zöldet, ami képes elvenni az életet apa és a húgom testéből, ettől pedig úgy éreztem elhányom magam. Nem tudom, hogy ettől józanodtam-e ki, vagy egyszerűen csak már égett a tüdőm, levegőre szomjaztam, mintah órák óta a víz alatt lettem volna. Talán a húgom húzta vissza a kezemet, talán az, hogy látni akartam Esthert, a lányunkat és megélni a gyerekeink születését. Talán csak tudtam, hogy ez volt az, ami tönkretette az életemet és a bátyámat: az imperio.
- Basszameg - nyögtem, és ahogy kitisztult előttem a kép elhúztam avértől maszatos kezemet a gömből, mintha szédült álomból tértem volna magamhoz, levegőért kapkodtam. Ahogy magamhoz tértem láttam a fekete falat, ami sűrű füstnek tűnt és veszélyesnek. Elliot a gömbös faszi után vetette magát, akit elnyelt a füst, de el sem érte, miközben felém meg egy pálca szegeződött, miközben a többiek is a maguk módját próbáltak ellenük szegülni, én is akcióba léptem.
- Tetszik a pálcád, nekem adod? - kérdeztem, majd egy mozdulattal megpróbáltam az arcába öklözni, ha már  akezeim szabadok voltak, és megpróbáltam hatástalanítani.

[- Én is. Leghimatot akarok -]

♥ a vér suttogása ♥

( reality is crushing the life out of me )

pretty : hagyományos ♥ vibe: the blackest day

2004. február 27.; 18:00
p.s. mindenki

Belemerültem, mintha egy sötét óceánba zuhantam volna. Körbeölelt a félelem, utáltam a vizet, az óceánt, a tengert. Feneketlen mélység volt, nem láttad a végét. Ha a söprű vagy a szőnyeg ledobott, láttad hova érkeztél. Volt egy pont, hogy vége. Ott volt mindennek a vége, de a mélysötét hullámok csak elnyeltek, örök lebegést ígérve. Gyűlöltem ezt az érzést, gyűlöltem hogy teljesen lebénított. Nem szerettem ezért a víz felett repülni se. De most nem tudtam elmenekülni, körbeölelt a hullámzó sötétség, és pulzáló gömb, a maga gyötrő mágiájával együtt. Mintha egy szép zsupszkulcs lenne, mégis undorítóbb volt.
A Mágus térre érkeztünk, ahogy kinyitottam émelygő gyomorral a szememet, a távolban felismertem a kedvenc ruhaboltomat, és azt a kávézót, ahol az a harminc év körüli srác ült a nyáron, és amikor összetalálkozott a tekintetünk, éreztem hogy megint belezúgtam valakibe. De az messzinek tűnt most, és hiába volt kora este, hiába volt tömve a tér, senki se jött ide segíteni. Mindig ez volt, a legnagyobb bajban te magad vagy. Gonosz erők kúsztak bele a bőröm alá, magam se tudtam, hogy éppen mit is csináltam hirtelen, de azt éreztem, hogy ez a tompaság egyenesen megrémített és felkavart. Nincs annál kiszolgáltatottabb pillanat, amikor elveszted önmagad. Ezért se rúgtam be egyedül annyira akárhányszor lógtam is ki. Semmim nem volt az enyém igazán, se az életem, de a jövőm, még csak az se, akit szerettem, csak a tudatom maradt és ebbe makacsol kapaszkodtam. De a kezem magától mozgott, ez pedig nem én voltam. Nem akarhattam ezt, így próbáltam neki ellenállni, miközben a vérem melegét éreztem a karomon. Ha rossz döntéseket is hoztam én tehettem meg, nem pedig más, így is épp eléggé volt irányított az életem. Ösztönösen ellenkeztem olyan ellen, amiről nem tudtam, hogy mi volt, mégis sikerült elkapni a kezemet a gömbtől, szinte a mellkasomhoz öleltem a másikkal együtt, és próbáltam levegőhöz jutni.
Ekkor fogtam fel mi történt, ahogy a többiek is magukhoz kezdtek térni, és undorodtam még a tudatától is. Tudtam, hogy ez az egyik megbocsájthatatlan átok volt. A világ nem volt jó hely, néha utat tört magának a sötétség, történtek szörnyű dolgok, és olyankor valószínűleg mindig félrepillantott még az isten is. Másképpen nem történhetett volna meg, nem igaz?
- Én is. Leghimatot akarok - válaszoltam kissé kábán, aztán Dom és Leo reagáltak a gyorsabban, miközben én még kábult voltam egy kicsit a félelemtől. Sosem voltam bátor, de ha tenni kellett valamit azt megtettem. Most pedig képes lettem volna kikaparni a szemét is valakinek, amiért úgy gondolták játszhatnak a testemmel. Undorító volt.
- TUDOD TE KI VAGYOK!! - kiabálta Leo nekivetve ő is magát az egyik csuklyásnak aki ránk merte emelni a pálcáját. Rám se emelgethette csak úgy senki, se a barátaimra vagy a háztársamra.
Odafutottam az egyik csuklyás felé, ha meg akarták célozni Domot vagy Leot, ha útját kellett állnom egy átoknak, akkor útját álltam, de ha közelebb kerültem az egyikhez, megpróbáltam azt a ronda csuklyát leszedni róla, ha másra nem is voltam képes.

[LÉLEKVESZTŐ]

LÉLEKVESZTŐ



2004. február 27.

Dominic felháborodása érthető volt, hiszen korgó gyomorral még egy ilyen helyzet is túl kényes. A dörmögése azonban nem sokat ért, egy termetes csuklyás keze lendült és egyenesen az arcán csattant. Annyira erősen ráadásul, hogy még el is veszítette az egyensúlyát és a földre esett. Esélye sem volt hát fejjel annak rohanni, aki egyenesen rájuk szegezte a pálcát.
Leo dühe elég erőteljes volt ahhoz, hogy fellökje a csuklyást, aki mellette állt. Minden bizonnyal alaposan meg is taposta, ám a következő pillanatban hátulról a tarkóját ért ütésre legalább annyira megszédülhetett, hogy előre esett. – Senkit sem érdekel, hogy ki vagy. – Morogta rá egy öblös hang. Nora éppen azt az alakot támadta meg, aki leütötte Leot, ám éppen csak egy karmolást ejtett a férfi kézfején, ahogyan azt megpróbálta elkapni. A termetes alak, aki mindkét fiút hatástalanított, most gyomorszájon könyökölte a lányt, aki hozzájuk hasonlóan térdre esett.
Elliot is elesett, ám ő a szédelgéstől és bizonytalan lépteiről vezérelve. Talán éppen ez volt a szerencséje, hiszen a felhő vagy fal, amit a gömbbel varázsoltak a Mágus térre kellően veszélyesnek tűnt ahhoz, hogy inkább távol maradjon tőle az ember. Benjamin nyilvánvaló Elliotot akarta védeni és ez elég erőt adott neki, hogy az egyik csuklyást csuklón ragadja és kicsavarva a karját szert tegyen egy pálcára.
Ahogy Benjamin előre szegezte a pálcáját, az egyik csuklyás elkiáltotta magát: – Állj! – Ha nem támadott tovább senki sem, nyugodt hangon folytatta beszédét. – A véretek jó. Erőt hordoz. – Folytatta. Aki jobban figyelt, láthatta, hogy az ő csuklyája más volt, mint a többieké. Nem egyszerű fekete, hanem arany motívumok voltak belehímezve az ujja szegélyénél. Vezető lett volna? Ki tudja, a jelek kuszák voltak az agyagon. Korábban láthatták már közvetlenül a gömb mellett állva, ám hangja ismeretlen volt még azoknak is, akik már találkoztak a csoportosulással.
– A véretekkel olyan mágiát tudunk irányítani, ami előtt meghajolhat a világ… amivel szebb jövőt teremthetünk a népünknek. – Folytatta, de a tekintete a közeledők felé vándorolt. – Ha csatlakoztok hozzánk ebben a küzdelemben, meg kell érintenetek a kezemet a véres kezetekkel! – Kinyújtotta feléjük tenyerét, melyben furcsa, fekete körtetoválás díszelgett, melyet fekete vonal osztott ketté. Látták már ezt. A rend jele volt.

***

Éppen a beszéd végére érkezett meg Mr. Milton kutyája. Mielőtt még beléphetett volna a támadók közé, az egyik csuklyás valamiféle varázslatot irányított elé. Láthatatlan fal volt, melyen a kutya nem tudott áthatolni, ugatni kezdett. Nem lehetett nagy felület, ám az állatot teljesen összezavarta, annyira, hogy ásni próbálta a talajt.
Egyre több csuklyás tűnt el a füstben. Már csupán az aranymintás köpenybe bújt és a nagydarab maradt kint, aki feltartóztatta Agielt. Gabrielnek így volt lehetősége a közelükbe férkőzni, de csak rajta állt, miképpen támad. Az egyértelmű volt, hogy a gömböt már bemenekítették a védelmi vonaluk mögé… és abból a füstfelhőből olyan mágia áradt, amit még Mr. Milton is megérzett. Veszélyes volt.
Mire Esmé bizonytalanságában eldöntötte mit csinál, valóban csak a két alak maradt ott. A nagydarab és a vezetőegyéniség, aki addig inkább csak megfigyelője volt az eseményeknek. A vékony alak, akit korábban kinézett magának éppen az orruk előtt tűnt el a védelmi vonal mögött.
– Romlott vérű lány! – Kiáltott fel, szinte elborzadva Esmé láttán a hímzett ruhás alak. Arcát maszk takarta, így hiába csúszott kicsit hátrébb a csuklya a fején, nem villantak ki valódi vonásai. Egy pálcaintéssel a lányra küldött egy néma átkot, ami bizony kellemetlenül talált. Esmé karján felszakadt a ruha anyaga és kibuggyant a vér. Nem volt mély seb, de kellően látványos ahhoz, hogy felszisszenjen rá még Yoana is. Edward lépett azonnal oda, hogy minél előbb a háta mögé tuszkolja a két nőt.
Merel volt talán még mindig a leghatározottabb a felmentő seregből. Támadása azt a csuklyást érte, aki feltartott Agielt. Hoppanálása a furcsa anomália ellenére ugyanis sikeres volt, így pengéje a férfi veséje környéként éri. A szúrás bár tövig akart hatolni, nem sikerült, de így is vérezni kezdett az áldozat. Azonnal felkiáltott, de még volt annyi lélekjelenléte, hogy azonnal elhoppanáljon fájdalmak között a helyszínről, talán éppen a fal mögé?
Az Esmére támadó csuklyás maradt egyedül a helyszínen. Még egyszer kinyújtotta a kezét, várva, hogy valaki megérintse, ám résen volt az újabb támadások ellen, ugyanis háta éppen a füstfalat érintette. Benne láthatóan nem okozott kárt.

Tudnivalók:
A következő kör március 19-én ESTE érkezik.
Aki 2 egymásutáni kört kihagy, kikerül a játékból.
Minden hozzászólás +2 házpontot ér.
A reagokat kéretik maximum 400 szavasra írni.
Ha valami nem világos discordon/pm-ben ér keresni Elliotot.

Ne feledjétek, a KM szava szent. Fellebbezési jogotok van a Staffnál, de a legtöbbször mikor beszálltok egy ilyen játékba, tudomásul veszitek, hogy szeretett kis karaktereitek komoly fizikai, vagy akár mentális sérüléseket is szenvedhetnek.

[London, 2004. február 27.]

London, 2004. február 27.

Tell everybody, tell everybody
Brother, sister, the ending is coming

Néhány percre teljesen elvesztettem a fonalat, mi is történik körülöttem. A Mágus térre érkeztünk, azt megismertem, de hogy egyébként mi zajlott körülöttem... Azt az agyam vagy nem tudta, vagy nem akarta felfogni. Kellett pár perc, mire összeszedtem magam.
Végül, mire használható állapotba kerültem, a támadók nagy része már el is tűnt, és valami füstfal akadályozta meg az aurorokat abban, hogy közelebb menjenek. Én a kezemben még mindig ott szorongattam a többi túsz pálcáját, és próbáltam kitalálni, hogyan is tudnám eljuttatni hozzájuk. Habár nem tudtam, melyik kié, mégis biztonságosabb lett volna mindenkinek, ha visszakapják a pálcájukat.
Közben mellettem Esmét eltalálta egy átok. Felszisszentem, és aggódó pillantást vetettem rá:
-Jól vagy? - és a sebét néztem, hogy mennyire komoly a sérülés.
Ha rendben volt, visszafordítottam a figyelmemet az események felé. A másik lány, aki még velünk volt, valami pazar boszorkány lehetett, mert behoppanált a láthatatlan fal mögé, és megszúrta az egyik főkolompost.
A másik a kezét nyújtva várt valamire, talán a többieket akarta meggyőzni arról, hogy érdemes vele tartaniuk. Mindenesetre vártam, hogy mi lesz a túszok reakciója.
Az egyik aurorhoz fordultam, aki a közelünkben volt:
-Be kell jutnunk oda, vissza kell adnunk a többieknek a pálcáikat. Akkor tudnának ők is harcolni. - mutattam fel a kezemben lévő pálcákat. - Be tudunk menni oda valahogy? - mutattam a láthatatlan fal mögé. Reméltem, hogy az aurorok többet értenek ebből a helyzetből, mint én, aki még hírből se ismertem nagyon ezt az egész Rendet.

[- Ha életem utolsó döntése lenne is, soha nem fognám meg a kezed. Ha itt ezt jelenti, ha valaki aranyvérű, örömmel fogom beszennyezni a sajátomat -]

♥ a vér suttogása ♥

( reality is crushing the life out of me )

pretty : hagyományos ♥ vibe: the blackest day

2004. február 27.; 18:00
p.s. mindenki

A dolgaink nem alakultak túl jól. És még pálcánk sem volt, hogy rendesen védekezni tudjunk. Brown elfeletette ezt megemlíteni, mit kell csinálni, ha elrabolnak, bántanak és még pálcád sincsen, hogy meg tudd magad védeni. Így mindent is feleslegesnek éreztem, amit tanultam az óráján, csak a testi erőnk maradt, amiből jutott Domnak is, meg Leonak is, csak én éppen akkora voltam, hogy nem fújt el a szél. Persze a fiúknak így se ment annyira a támadás, azt se tudtam, hogy éppen kihez fussak, hogy megnézzem jól voltak-e. Nem mintha hagytam volna magam, nem álhattam csak úgy ott, még ha rohadtul féltem is. A félelem nem volt sose elég indok arra, hogy ne cselekedjünk, amikor éppen kellett. És most nagyon is kellett, csak nem jött össze. Erősebbek voltak, tapasztaltabbak és a fenébe is, hát diákok voltunk.  Éppen csak meg tudtam karmolni azt a fickót, aki Leot bántotta, és mérhetetlenül elégedett voltam, egy ideig. Domhoz is oda akartam menni, de nem tudtam se rajta, se Leon segíteni, mert ütést kaptam a gyomromba, amitől egy hangos kiáltás is kiszakadt belőlem.
Sosem ütöttek meg, sose senki, most pedig szinte a földre terített az émelygés, én pedig egyszerre voltam dühös és végtelenül rémült. Senki se érhetett hozzám így, épp elég volt, hogy egyszer majdnem kidobtak meztelenül az utcára. Még a szemem is könnybe lábadt tőle, úgy néztem az elénk lépő csicsás alakot.
Egyedül Len csapattársának sikerült pálcát szereznie, de az alak megszólalt, bármit is akart csinálni.
– A véretek jó. Erőt hordoz - magyarázta, én meg csak undorodva vetettem rá egy grimaszt. Biztos ő találta ki ezt az egészet. Már megint ez a vér dolog, annyira untam ezt.
– A véretekkel olyan mágiát tudunk irányítani, ami előtt meghajolhat a világ… amivel szebb jövőt teremthetünk a népünknek. Ha csatlakoztok hozzánk ebben a küzdelemben, meg kell érintenetek a kezemet a véres kezetekkel! - nyújtotta ki a kezét, amin valami jel volt, láttam egyszer az újságban.
Mindig csak a vér. Eszembe jutott Oscar, és hogy odaveszett emiatt majdnem az egész családja. Utáltam ezt ebben a felfogásban. Mivel voltunk mi többek? Aranyvérűnek lenni nem erről szólt. Megaláznak, megütnek és még ilyenekkel zaklatnak. Feláltam, mert ha válaszolni kellett, azt méltósággal tettem, és levettem a kezem a hasamról, úgy néztem a pasira.
- Ha életem utolsó döntése lenne is, soha nem fognám meg a kezed. Ha itt ezt jelenti, ha valaki aranyvérű, örömmel fogom beszennyezni a sajátomat - húztam ki magamat. - Ebben én biztosan nem veszek részt - tettem hozzá és mérgesen bámultam az alakra, féltem rosszul voltam, és remegett mindenem, de ha volt valami amiért kiálltam, az a véleményem volt.
Fel se fogtam, hogy utána lassan mi történt berobogott egy csaj, és szinte röhejesen ki is akasztotta ezt az aranyhímzésbe bújt pasast, aztán túl sok minden is történt, hogy felfogjam mi van, elfoglalt voltam saját magammal, és azzal, hogy a bátyámat akartam, hogy a biztonságos ölelésébe belebújjak.

[2003. február 27. 18:00 ⭃ Lélekvesztő ⥷tükörképp l a y]

2003. február 27.  18:00
⭃ Lélekvesztő ⥷
tükörkép
p l a y

Darabokra hasadok, míg a gépezet
elfelejteti a rossz emléket.
De amíg a szárnyaim, keresem
a lábaim belefulladnak a lélegzésbe.
Játszom, kicsit meghalok, és ugyanígy élem a holnapot.

Talán egy másik életben, ha egy kicist többet tanulétam volna, ha nem jelentette volna nekem mindent a repülés, auror is lehettem volna. Az anyám ezt akarta és egy ideig biztos voltam benne, hogy az apám is. De én a saját fejem után mentem, hiába voltam a legjobb Aidennel együtt SVK-ból. Most is jól jött ez, és mondjuk én éppen leszartam, hogy nem volt a kezem ügyében pálca, éppen eleget verekedtem a Roxfortban ahhoz, hogy anélkül is feltaláljam magam, és éppen eléggé forrófejű is voltam hozzá. Elliotot meg akartam védeni, ha csak ő volt a közelben, de jó lett volna az összes többi kölyökkel is ezt tenni.
Megragadtam a közelemben lévő tagot, miközben igyekeztem elcsavarni tőle a pálcáját. Talán nem is számított erre, így meg tudtam szerezni a pálcáját, bár éreztem, hogy az idegen anyag szinte feszesen pattogott a kezemben, jelezve, hogy nem biztos, hogy egy hullámhosszon voltam vele. De akkor is készen álltam támadni, ha ezzel azt kockáztattam, visszafelé sül el a pálca és lerobbantja a kezemet. Amit nem kellett volna, mert mégis csak a kviddics volt az életem, de jelen helyzetbe a karrierem kurvára nem számított, így lendületesen Elliot elé álltam és előre szegeztem a pálcámat.
- Állj! - kiáltotta a csuklyás, aki máshogy nézett ki, mint a többiek, biztos ő volt itt a legnagyobb segg. Összeszorított ajkakkal bámultam hát a pasast, és cseppet sem néztem ki úgy, hogy letenném a pálcámat. Itt most én tudtam egyedül harcolni jelenleg a többiek közül.
– A véretek jó. Erőt hordoz. – magyarázta, mire megvetően felhorkantam. Ismertem ezt a szöveget, és szinte teljesen be is szippantotta magával Aident is.
– A véretekkel olyan mágiát tudunk irányítani, ami előtt meghajolhat a világ… amivel szebb jövőt teremthetünk a népünknek. Ha csatlakoztok hozzánk ebben a küzdelemben, meg kell érintenetek a kezemet a véres kezetekkel! - mondta tovább, és úgy tűnt nem csak nekem nem tetszett ez, hanem a kislánynak sem.
- Én még nem felejtettem el, hogy Nora Pots meghalt a nagyteremben. Úgyhogy szarok bele - vetettem oda, és ha alkalmam nyílt, akkor én most már tényleg támadtam, kihasználtam a pillanatot, hogy egy berohanó csaj megzavarta Rend tagját, talán magát a vezetőt, ilyenekben nem voltam olyan jó, mint Aiden. Haza akartam menni, megvédeni a családomat, és az ilyenek miatt rohadtul nem volt sem Esther sem pedig Olivia, meg a két születendő gyerekem se biztonságban. Reméltem, hogy a felfordulásban a néma capitulatus eltalálja valamennyire.
Amúgy meg hogy a fenébe nem okoz neki kárt az a füst, amibe józan eszű ember bele se menne?

~ set ~

2004. február 27.

          Nem akarom elhinni, hogy egy ilyen helyzetbe kevertem magam. De nem is érdekel igazán. A lényeg, hogy tisztázni akarom magam. Nem vagyok selejt, és ezért bármit képes vagyok megtenni. Egy kis gondolkodás után meg is indulok az egyik csuklyás alak felé. Ha csak annyit sikerül elérnem, hogy kiderül a személyazonossága, nem érdekel, de nem hagyom megtorlatlanul ezt a sértést.
          Mire azonban odaérek, addigra a kis vékonyka eltűnik. Nem esek kétségbe, mert így közel kerülök ahhoz a másikhoz, aki eddig nem is tűnt fel annyira. Megindulok felé, de egy pillanattal később megtorpanok, mikor kinyitja a száját.
          - Romlott vérű lány!
          Hirtelen megtorpanok a hallottaknak köszönhetően. Először nem akarom felfogni a történteket. Nem lehet igaz, hogy sikerült még a korábbiakat felülmúlniuk. Elerednek a könnyeim és valahol a düh és a kétségbeesés mezsgyéjén lendítem a pálcámat, de ez már késő. Abban a pillanatban megérzem a karomba hasító fájdalmat, majd nem sokkal később megérzem a vér szagát is.
          - Jól vagy? – hallom Yoana hangját, meg a benne megbújó aggodalmat is.
          A düh valahol még mindig munkálkodik bennem, és rájövök, hogy a korábbiakkal ellentétben úgy tűnik, nem gond, ha varázsol az ember, szóval a fájdalom ellenére megpróbálok ártalmatlanná tenni egy csuklyást. Segíteni akarok az auroroknak.
          - A rémálmod leszek, te szemétláda! Jobb, ha inkább most megölsz, mert innentől mindenhol ott leszek, ahol felbukkanhattok.
          Nem mintha én lennék a végzet asszonya, és mivel fogalmam sincs, hogy kiről van szó a maszk mögött, ez igazából csak egy üres fenyegetés. De ennél többet nem tehetek így, hogy az egyik auror közénk áll. Már az utolsó átkot sem tudom feléjük küldeni.

[Lélekvesztő]

TO; Edward


2004. február 27.
Lélekvesztő

Figyelem, ahogy Agiel megindul Elliot felé. Ahogy sikerült pár pillanat alatt felmérni az állapotát, nem igazán van a helyzet magaslatán, szüksége lesz egy kis segítségre. Még akkor is, ha ott van az a másik Fraser fiú. Ennek köszönhetően azért sikerül megindulnom a tömeg felé. Viszont bármennyire is igyekszem, a gömböt nem sikerül elkapnom, és mire a közelükbe érek, a többség el is menekül.
Meghallom Agielt ugatni, ami megzavar, megtorpanásra késztet. Meg kell néznem, hogy mi van, de szemmel láthatóan komolyabb baja nincs. A tekintetem visszafordítom a megmaradt alak felé. Látom azt is, hogy egy átkot küld a lány felé, akik velünk jött. Tudtam, hogy nem lett volna szabad civileknek is jönnie, de ezen már nem sok értelme van rágódni. A lényeg, hogy Edward odaáll melléjük, hogy szükség esetén megvédje őket.
Azazelre nézek, aki továbbra is várja a parancsomat. A legjobb lesz, ha őt a főnök felé irányítom. Próbáljon meg az oldalába kerülni, amíg én szemből lefoglalom. Ha csak annyit sikerül elérni, hogy ellépjen a füstfelhőtől, akkor már jók leszünk. Egy pillanat alatt döntöm el, hogy nem fogok pálcával támadni. Ki tudja milyen eseményeket indít el, ha varázsolok, szóval elkapom a combomhoz erősített pisztolyt és a látszólag főnök felé irányítom, majd több pontjára is célozva több lövést adok le rá.
Ha sikerül eltalálnom, akkor odamegyek és megpróbálom megkötözni és elvonszolni a füstfüggönytől.