Az erdőn túl

A cranaghi erdőség



1979. április

Daniel & Elliot

[az erdőn túl… 1979. áprilisElliot]

az erdőn túl…
1979. április
Elliot

Közel jártunk az erdőhöz. Ezt nem csak a fák közelségéből tudtam, hanem éreztem azt a nedvességet is, amit általában eső után szoktam, ha Elliotot követem a romokhoz. Tegnap pedig szakadó eső verdeste az ablakot a szobámon.
- Anya azt mondta, hogy eső után ne menjünk az erdőbe- szólaltam meg. Nem sok mindent fogtam fel, csakhogy Elliot a csinos cipőjében baktat előttem és nem foglalkozik azzal, ha a lába sáros pocsolyában landol, én viszont máris hallottam, ahogy anya felkiált. Minden új ruhánk pillanatok alatt tönkre ment, csak azért, mert nem fogadtunk neki szót.
- Mi lenne, ha inkább holnap jönnénk ki? - folytattam a faggatózást. A lábaim azonban nem álltak meg, úgy követtem a bátyámat, mintha maga lenne a falu királya, aki mindig jó döntéseket hoz. Tudtam persze, hogy nincs így, egyébként anya nem sírt volna annyit miatta.
Tegnap este is ott kuporgott az ágyam mellett. Az állát megtámasztotta a matracon és csak sóhajtva annyit mondott: „Ígérd meg, hogy te jobban vigyázol magadra, mint a testvéred.” Megígértem neki, mert nem akartam, hogy sírjon. Olyan rossz volt látni a könnyeit, de hiába voltam ott és öleltem meg, törölgettem zsebkendővel a könnyeit, csak Elliotot emlegette. Szerettem volna, ha rám is ilyen figyelmet fordít. De azt nem akartam akkor sem, hogy sírjon.
Elliotot látszólag nem zavarta anya bánata. Ment a saját feje után, mert úgy gondolta, hogy mindenkinél jobban tud mindent. Ezért is léptük át az erdő határát sáros időben. Elhittem, mikor azt mondta, ma kell kimennünk. Kíváncsi voltam, hiába nem tudtam belőle kiszedni többet.
- Még vissza… – kezdtem, de inkább elhallgattam. Tudta, mit tesz. Követtem. Ez volt az egyetlen dolog, amit tehettem. Ha egyedül jött volna, nem lenne, aki vigyázzon rá. - Megígértem anyának, hogy jobban vigyázok magamra, mint te.
Nem tudom, miért beszéltem. Csak szerettem volna kihúzni belőle valamit, mert mostanában sokszor csendes volt. Az ujjaim az egyik fa törzsén simítottak végig, ahogy kikerültem egy nagyobb sártócsát. Az avarra léptem, mert az nem volt csúszós és fröcskölő. Egy dologban igaza volt Elliotnak. Ilyen állapotban csak izgalmasabb volt az erdő.
A falutól távolabb kerültünk, az erdő szívéhez pedig közelebb. Más fajta hangok hallatszottak. Erre nem jártak autók, sem más emberek. A birkák is a távoli legelőkön ropogtattak. Mégis, mindettől távol, mintha suttogó hangot hallottam volna.
- Valakik járnak a közelben…? – Elbizonytalanodtam. Nem hallottam még hasonlót, de félelmetes volt, ezért közelebb húzódtam Elliothoz. A karjába kapaszkodtam és úgy bámultam magam elé. Azt hittem, hogy a fák között kiszúrok valakit, de nem járt erre más látszólag.

◂az erdőn túl▸

1979. április

◃ daniel▹

i licked it, so it’s mine

style: style of little me ║ zene: skugge

Éreztem, ahogy figylenek, amikor játszottam a tó mellett a többi fúval vagy átsiettem Maggie-hez, a falusi banyához, hogy felügyeljen rám, míg anya elvitte Danielt a közeli faluba, a gyógyítóhoz. Aztán megláttam. Csuklyát viselt, de nem olyat, mint az ijesztő alak... ez idegen volt és új, de mégis közük volt egymáshoz. Ezt gyereklétemre is képes voltam megérteni. Aztán jött egy másik és míg én az ablakban állva, úgy tettem, mint aki nem is látja őket, suttogtak. Próbáltam halkabban cuppogni a csokis kekszemen és akkor meghallottam „az erdőben.”
Oda kellett mennem. Le kellett győznöm őket, hogy megvédjem anyát… és Dean lássa, milyen erős vagyok. Azt akartam, hogy szeressen, amiért ezt megtettem értük. Daniel csak olyan erősítés volt, mert mellette mindig bátrabbnak éreztem magamat. Ő volt a kisöcsém, akit meg kellett óvnom. Képes volt belém lelket önteni. Mégsem mondtam el neki, hogy a hátizsákomban az egyik konyhakés lapul, meg a robbanó bájital, amit Dean főzött az egyik barlangásznak. A cél az volt, hogy a leomlott járatot megtisztítsák, így az ital elég erős lehetett rossz emberek legyőzésére is.
– Anya azt mondta, hogy eső után ne menjünk az erdőbe – szólalt meg mögöttem Daniel. Sokkal fiatalobb vélt, mégis jóval érettebb nálam. Képes volt mindent szó szerint úgy tenni, ahogy anya mondta neki. Engem nem érdekelt, hogy a cipőm talpa beleragad a sárba, vagy éppen zokniig ázok a pocsolyákban. Csak trappoltam előre, mert meg kellett találnom azokat, akik bántani akarnak minket.
– Mi lenne, ha inkább holnap jönnénk ki?
– Ne nyafogj Daniel! – Ripakodtam rá, majd hátra nyúltam és megfogtam a kezét. Nem, mintha nekem bátorságra lett volna szükségem, de jól esett, hogy a közelemben van. Mindig irigyeltem, ahogy Dean vele bánt és akkor úgy éreztem, gyűlölnöm kéne, amiért én szinte láthatatlan voltam mellett. Valójában Danielt közelebb éreztem magamhoz, mint a családból bárki mást.
– Még vissza…– Kezdte Daniel, de aztán inkább elhallgatott. – Megígértem anyának, hogy jobban vigyázok magamra, mint te. – Bökte végül aztán, ami annyira piszkálta a csőrét. Meg sem lepett, hogy anya ilyesmit ígértetett vele, akármit csinálhattam, egyfolytában rám kente, hogy nem fogadok szót. Én szót fogadtam, de hallottam azt is, amiket Deannel beszélt. Össze kell tartania a családnak és legyőzzük ezt az időszakot. Hát én nem csak az időszakot akartam legyőzni, hanem azt, akitől anya félt. Igazi családot akartam. Az igazi családokban nem volt félelem, csak szeretet.
– Jobban vigyázok rád, mint magamra. Ne félj! – Vontam közelebb Danielt, átkaroltam a vállát. Így haladtunk beljebb az erdőben, közben kedves kis mondókát súgtam neki, hogy megnyugodjon. Erőt adott, szükségem volt rá.
Suttogó hang töltötte meg az erdőt.
Hirtelen megálltam, még jobban magamhoz öleltem Danielt.
– Valakik járnak a közelben…? – kérdezte halkan. El akartam rejteni, de elő kellett vennem a kést. Amint sikerült, magunk elé tartottam és a testemmel takartam el őt. Valaki közeledett. Valaki nagy és erős… de egyedül volt, nem láttam más, viszont a suttogás nem maradt abba. Azzal akartam nyugtatni magam, hogy csak a szél.
– A kis Rowle… – Ezt hallottam meg, miközben a csuklyásra ismertem az erdő árnyai között. Majdnem előttünk állt meg, de engem az érdekelt, amit mondott. Az a szó… rovl… rovül… vagy ilyesmi. Nem tudtam mi az.
– Hagyd békén a családomat! – mondtam és felé hadonáztam a késsel. Erre képen vágott, de annyira, hogy az orrom is reccsent egyet. A vér a cipőmre és a ruhámra folyt.

[az erdőn túl… 1979. áprilisElliot]

az erdőn túl…
1979. április
Elliot

Elliot úgy viselkedett, mintha őt nem érdekelnék anya könnyei. Független volt és erős, sosem volt szüksége a szüleink támogatására, mindent megoldott egyedül. Nekem ez elképzelhetetlen volt. Anya egy támasz volt, apa pedig erős és bátor. Ha nem értettem valamit, hozzájuk fordultam, de ha féltem akkor is. Számomra nem volt kérdés, mikor kell felkeresnem őket.
- Jobban vigyázok rád, mint magamra. Ne félj! - mondta olyan felnőttesen, ahogyan apa szokta. Nem is féltem mellette, vagy legalábbis nem annyira, mintha eső után egyedül mentem volna ki. Még elég borult volt az idő ahhoz, hogy ne lehessen jól látni a fák lombjain átszűrődő fényben és ettől csak még kísértetiesebb volt a hely. Odabújtam a bátyám odalához, vörös tincseim összekócolódtak kicsit menet közben, de nem bántam. Sosem bántam igazából.
- Anya miattad aggódik és nem miattam - feleltem halkan.
Persze nem kellett volna irigyelnem a könnyeket, amiket Elliot anya szeméből csal ki. Mégis valahogy azt a figyelmet, amit kapott szerettem volna magaménak tudni. Ha nem is mindig, de legalábbis időről időre mindenképpen. Voltak esték, amikor csak oda akartam bújni hozzá, érezni az illatát, megkérni, hogy meséljen... de szomorú volt. Szomorú volt ahhoz, hogy velem beszéljen.
Beszéltem volna még hozzá arról, mennyire aggódik érte anya... és hogy jobban kéne figyelnie az érzéseire, de egy zaj megszakította a beszélgetésünket. Akkor hallottam utoljára hasonlót, mikor Tobbyval, a helyi vadásszal találkoztunk apával. Az erdőt járta, mert a viharban sok állat megsérülhetett és a fákat is kidöntötte a szél és az eső. De nem ő bukkant fel most, hanem egy magas, csuklyás alak. Úgy tűnt, mintha egyenesen minket keresett volna.
- A kis Rowle… - A hangja reszelős volt és ijesztő. Összerezzentem tőle.
- Hagyd békén a családomat!- Pattant úgy elé Elliot, mintha esélye lehetne. Hát nem látta, hogy ez egy nagy volt? Magas volt, széles vállú, a kezében pedig pálca várakozott a támadásra. Alig vettem észre a sötétben, de nagyon is ott volt.
- Ne bántsa a bátyámat... kérem. -  Dünnyögtem vékony hangon és közelebb léptem Elliothoz. Addig észre sem vettem, hogy vérzik az orra. De nem olyan volt, mint amikor túlhajtotta magát a délutáni játékban vagy csak náthás időszak után piroslott az orra hegye. Ez más volt. Sokkal erősebb.
- Hát a kis fattyút is magaddal hoztad? - kérdezte az alak, majd a galléromnál fogva megragadott és felemelt. Így láthattam a szeme csillogását a csuklya alatt. Nem volt idős, de a tekintete ijesztő volt. Sok embert bánthatott már. A talpam elvált a talajtól. Csak kapálódzni tudtam. A kezeimmel meg a csuklóját fogtam, mert csak úgy kaptam levegőt, ha kicsit tartottam magam.
- Csak ne bántsa Elliotot.
Nem tudtam rendesen beszélni. A hangom rekedt volt, de hamarosan ennek vége lett. Hatalmas erővel lendített egyet rajtam, majd eldobott, mintha csak egy játék lennék. A földön nyekkentem fájdalmasan, a karom borzalmasan fájt, az oldalamat is megütöttem, de hirtelen levegőt sem kaptam. Csak feküdtem ott. Egy vagy két pillanat is eltelhetett, mire megint levegőhöz jutottam és zokogni kezdtem.
- Anya...

◂az erdőn túl▸

1979. április

◃ daniel▹

i licked it, so it’s mine

style: style of little me ║ zene: skugge

Én nem akartam magunkat bajba keverni. Nem akartam, hogy anya sírjon, egyszerűen csak meg akartam őt védeni. Tudtam, hogy ez apám műve, azé az emberé, akiről még kérdezni sem lehetett. Csak azt mondta mindig: Vigyázz vele! A legnagyobb kárt ő teheti benned, Elliot. Én pedig hittem anyámnak, hiába vágytam mindennél jobban egy apára. Szerettem volna egy sajátot, aki engem legalább annyira szeret, mint Dean Danielt. Meg akartam tanulni repülni vele, sétálni nagyokat az erdőbe, elmenni közösen horgászni. Most csak egy kívülálló voltam, aki sehogy sem illett bele ebbe a tökéletes családi képbe. Mert az volt. Anya mindig mosolyott, ha Dean és Daniel a közelében volt... ha rám nézett ott volt az a csillogás a szemébe, amitől elszorult a torkom is.
Az erdőben bujkáló alak pedig anya félelmének középpontja volt. Habár nem hittem, hogy ő lenne az apám. Más milyen volt a csuklyája is. Láttam a kikandikáló borostás állát és a furcsa csillogású szemet. Azt, amelyiket az apámnak hittem mindig jól fedte ez az öltözék.
- Ne bántsa a bátyámat... kérem. - lépett hirtelen közelebb hozzám Daniel. Ezt nem akartam. Csak lelki támasznak hoztam volna magammal, de ő amilyen apró volt, olyan bátor.
- Hát a kis fattyút is magaddal hoztad?- kérdezte. Összerezzentem, kicsit az öcsém elé léptem, de tudtam, hogy nem fogom tudni megvédeni. Hiába hittem magam erősnek és legyőzhetetlennek, a nagyok veszélyesek voltak. Megragadta Danielt és felrángatta a földről, én pedig csak annyit tudtam tenni, hogy közelebb léptem, de késő volt.
- Csak ne bántsa Elliotot. - Hallottam Daniel hangját, aztán a férfi elhajított az öcsémet, aki nagyot nyekken a földön. Ekkor szakadt el valami, ahogy a nyöszörgése és a sírása megtöltötte az erdő csendjét. Neki rontottam az idegennek a késsel, de nem ért húst a penge. Egyetlen mozdulattal csavarta ki a kezemből az egyetlen fegyveremet, éreztem, ahogy recsegnek-ropognak a csontjaim, a következő pillanatban pedig már a nyakamnál fogva szorított az egyik fáz.
- Harcias kis jószág vagy...- mondta röhögve. - Az apád fia.- Tette hozzá és közelebb hajolt, mintha egy kutya lenne, ami meg akart szagolni. Féltem a kutyáktól, és tőle is. Megszólalni viszont nem tudtam a levegőhiánytól.
Egyetlen lélegzetvételnyi idő telt csupán. A férfi ujjai engedtek, lerogytam a földre és csak ekkor fogtam fel, hogy a teste métereket repült hátra és úgy tűnt, nem mozdul többé. A távolban pedig Dean vörös haja és szakálla rajzolódott ki. Először Danielhez futott oda. Felemelte és magához ölelte. Így jött oda hozzám is. Az államra szorított és felemelte a fejem, hogy megnézze a nyakamat.
- Ostoba kölykei. - Mormogta, majd erősen átkarolt és engem is felemelt. Csak odabújtam a vállához, úgy éreztem minden erő kiszállt belőlem. - Most gyorsan haza kell mennünk. - Folytatta ugyanazzal a morgós hanggal, majd sietős léptekkel megindult velünk ki az erdőből. Most fogtam fel csak, milyen rohadtul erős.
- Sajnálom... - suttogtam csendesen a fülébe.
- Sh... - szorított még jobban magához.

[az erdőn túl… 1979. áprilisElliot]

az erdőn túl…
1979. április
Elliot

A fájdalomtól nem tudtam mozogni. Először a testem egésze fájt, aztán már csak a karomban érezte a lüktetést, mintha nőne lufiként. Egy pillanatra az egész fejem zsibbadni kezdett, minden zajt tompán hallottam. Aztán felemeltek. Megéreztem apa friss illatát, ami mindig a széles, ír mezőkre emlékeztetett, ahol bárányok legeltek. Ezt az illatot imádtam, mert biztonságosnak éreztem, egyenesen otthonosnak, mint anya üde, puderes aromáját.
- Ostoba kölykei. - Morogta mély hangon. Szorosabban öleltem át a nyakát a nemfájós karommal. A szakálla végig simított az arcomon és ettől csak még inkább biztonságban éreztem magam. Apa tud rám vigyázni. Apa erős. Ezen a téren nem sok kérdésem akadt.- Most gyorsan haza kell mennünk.
Én is haza akartam menni, mielőtt megint ránk talál az a valaki, aki bántotta Elliotot és bántott engem is.
- Sajnálom... - hallottam, ahogy Elliot próbál bocsánatot kérni, én pedig csak füleltem. Apa csitította őt is, mintha vigasztalni akarná. Nem is volt mérges? Nehezen tudtam elhinni, pedig őt ritkán láttam kikelni magából. Velünk szemben sosem emelte meg a hangját, olyan volt, mint egy nagy, szelíd medve.
Ahogy ment, éreztem a döcögős utat a lába alatt. Én is bele-belerázkódtam. De nem bántam, mert ahogy a válla felett lestem ki, az erdő távolodott, mi pedig hamarosan átléptük a házunk előtti kőkerítést. Az mögött biztonságban éreztem magamat, pedig már hányszor fordultak meg ott is furcsa emberek, hogy megríkassák anyát.
Az ajtó kinyílt. Anya tenyerét éreztem a hátamon, hamarosan pedig a karjában tartott.
- Kis drágám... jól vagy?- kérdezte csendesen. Végig simított az arcomon, majd a karomon. A barna szemeiben máris könnyek csillogtak. - Apa mindjárt meggyógyít és az emlékét is elfelejtheted az egésznek.
Bólintottam.
- Nem is fáj... - Erősnek akartam tűnni, hogy ne legyen olyan ijedt. Közben apa Elliot orrára szorított egy zsebkendőt, mert az még mindig nagyon vérzett. - Mi csak nem akartuk, hogy ide jöjjön... - Próbáltam magyarázkodni. Az ujjaimmal anya hálóingét fogtam, ahogy a konyhába léptünk. Apa a pultra ültette Elliotot szinte azonnal.
- Nagyon bátrak vagytok. Az én kis lovagjaim. - Adott anya egy lágy puszit az arcomra. Közben éreztem, hogy a könnyektől nedves az arca. - De nem szabad ilyet egyedül csinálnotok... mert ha bajotok esik, ki vigyáz a házra és rám? - Folytatta tovább és leült velem az ölében az egyik székre.
- Sajnálom.

◂az erdőn túl▸

1979. április

◃ daniel▹

i licked it, so it’s mine

style: style of little me ║ zene: skugge

Dean kezében megnyugodtam. Erős volt, ő vele kellett volna az erdőbe menni, hogy legyőzze a gonosz embert, aki gyötörte anyát. Közelebb bújtam hozzá, hogy az otthon illatát érezzem. Még a vérem sem zavart meg, nem fájt semmi, csak haza akartam menni. A takarom alá akartam menekülni, hogy csak anya puha tenyerének simítását érezzem a hajamon.
Amikor megláttam, köntöst viselt, alatta hálóruhát. A szemeiben aggodalom könnyei csillogtak, ahogy a pillantásunk találkozott. A karjai közé vette Danielt, magához simította, puszilta. Engem pedig Dean a konyhapultra ültetett. Az orromhoz zsebkendőt szorított és kedvesen tisztogatott, mintha tényleg az apám lenne. De nem volt az.
- Nagyon bátrak vagytok. Az én kis lovagjaim.- mondta anya. A hangja nem meghatott volt, inkább remegős. - De nem szabad ilyet egyedül csinálnotok... mert ha bajotok esik, ki vigyáz a házra és rám?- Közben Daniellel leült az egyik székbe.
- Csak megvédeni akartunk... - erősítettem meg Daniel szavait. Tudtam, hogy nem számít, engem máris rossznak könyveltek el, mert a kisöcsémet is magammal vittem. Érte mindig jobban aggódtak, őt jobban szerették. Minden annyira megváltozott... mintha én nem is léteznék. De szerettem Danielt, szerettem, ahogy játszik, ahogy megmosolyogtatja anyát. Én erre nem voltam képes.
- Sh! - szólt rám Dean, majd a pálcáját egyenesen rám szegezte. - Kicsit fájni fog. Ne mozogj. - Engedelmesen ültem és lehunyt szemmel vártam, mi fog történni. Reccsenő hang, aztán fájdalom, de a duzzadós, feszülős érzés egész egyszerűen elmúlt. Megkönnyebbülten jutottam levegőhöz, mikor a szemem kinyitottam. Dean még az arcomról törölgette a vért.
- Jobban kell vigyáznod magadra... - suttogta felém Dean, hogy csak én halljam. - Anyukád belehal az aggodalomba. Légy jófiú! - Tette hozzá, végig simított az arcomon. Csak bólintottam egyet, hogy megértettem, aztán fáradtan bújtam a karjai közé. Szükségem volt rá, ő volt az apukám, még ha nem is akarta elismerni.

Köszönöm a játékot!