A hold szemei

[2004. március 27.outfit >><< xNekem az a felfogásom, hogy aki aggódik, az kétszer szenved.]

2004. március  27.
outfit >><< x

Nekem az a felfogásom, hogy aki aggódik, az kétszer szenved.

Nem hittem volna, hogy a holdborjú csorda nélkül is odatalálunk a sírhoz, pedig mintha az idő is felgyorsult volna. A nap lassan lebukott a hegyyek vonalai mögött, de még nem köszöntött be az este, csak az a furcsa se nappal, se éjjel állapot köszöntött be, mintha egyenesen két létezés közzé szorultunk volna. Szép volt ez a rövid időszak, és az égbolt is meglehetősen elragadó volt, amikor látszódott még a Nap utolsó sugara, de már az égen volt a Hold is. Talán nem is csoda, hogy ezen a helyen voltak a holdborjak, itt az este is valahogy olyan másabb lehet, mint odahaza. Persze nem sokat időztem el a bámészkodáson, követtem Elliotot lefelé, a sírboltba, ami furcsán... akadálymentes volt. A tavaszi szellő, hűvös volt, de nem horda már felénk a szarszagot és ennek én kurvára tudtam örülni.
A táj itt is virágzásnak indult, már csak a cseresznyefák pink szirmai hiányoztak innen. Buja vadon volt körbe rajtunk, és egy kicsit örültem is a kripta hűvös falainak. Magam se értettem, hogy nem hozott lázba ennek az egésznek az izgalma, bár sosem voltam egy kifejezetten bepörgős típus, az inkább Elliot és Ben reszortja volt. Volt egy olyan érzésem, hogy Rosie sem lesz olyan kalandvágyó, aminek örültem is, éppen elég volt azon túltennem magam, hogy olyan falánk, mint az öcsém. Mégis, egy kicsit izgatott ez az egész, hogy mit találunk idelent, amit nem is védtek olyan kibaszott idegesítő csapdák. Mintha az a valaki azt akarta volna, hogy feltárjuk a sírját, és elvegyük azt, amit ide elrejtett magával. Talán ez a pasas valami borjúpásztor is lehetett, amellett, hogy valami tudós fazon is volt. Azért óvartos maradtam, nem akartam, hogy bármi hirtelen az arcunkba locsol valami mérget, amitől mondjuk oda lesz a gyönyörűen szép arcom, és a hajam. Erre a gondolatra még bele is túrtam a tökéletesen belőtt tincseim közzé, amik nagy küzdelem árán nem böngyörödtek be.
Csend volt a kriptában, csak Elliot és az én hangom törte meg kissé, na meg az ELliot kabátja alatt dorombolgató holdborjú. Nem nézett ki úgy, mintha rettegne idelent, ez meg némileg nekem is megnyugtató volt. Az állatok jobban érezték a veszélyt, mint mi, ezt már Seannél is tapasztaltam. Furcsán ösztönös volt, mégis megmaradt embernek is, még szerencse, hogy Safi mellett kinőtte az állatos dolgait. Elnéztem, ahogy Elliot felmérte a teremben lévő tárgyakat, és némi csodálattal a szememben figyeltem is rá. Szerettem volna neki megadni mindent, amire vágyott, ha kellett kalandot, ha kellett otthont, ölelő karokat, azt akartam, hogy boldog legyen mellettem. Hogy ne érezze azt, le kell mondania értem arról, ami ő igazán szeretne lenni.
- Kizárt. Olyan helyzet nem létezhez. - válaszolta a kérdésemre, amikor közelebb léptem hozzá. Pusztán kíváncsiságból tettem fel, Szerettem megismerni mindent, és minden lehetséges dologra felkészülni, és ha az ember minden dologgal számol, sosem érheti váratlanul semmi, és mindig lehet egy mentő terv is. Itt az egymástól elszakadást is számításba vettem, de mondjuk, tény, hogy éreztem én is, mit akart ő is választani. De kettőnk összhangja szinte természetes volt.
Megfogta a kezemet és ketten a festményre nyomtuk a tenyerünket, ami lassan köddé vált. Persze vizslathattam volna, hogy mi történik körben rajtunk, de Elliot szemébe néztem, ahogyan ő az én félig szürke, félig barna pillantásomat fürkészte.
- Mindketten ugyanazért a célért küzdünk mindennap - mondta aztán, én meg csak válasz nélkül odahajoltam és adtam az ajkaira egy puha, lány csókot. Nem is nagyon voltak most szükségesek a szavak, és én is így éreztem. Mindennél fontosabb volt a számomra Elliot. Sose hittem volna, hogy lesz valaki, akit ilyen mélyen és őszintén szeretni fogok.
Ahogy a cskóból felocsúdtam, megnéztem a fáklyákkal kivilágított helyet. Mintha minden csak mágikus lett volna, még maga a sír is, mintha csak egy emlék lenne, valami itt hagyott rejtvény, ami arra várt, hogy a titkát felfedjék, és hazavigyenek belőle egy darabot.
- Hm... a végén lehet a sír - szólalt meg Elliot, aztán a kicsi borj ki is ugrott a kabátjából és elügetett... ügetett? Totyogott, majd visszafordulva hozzánk várta, hogy kövessük. - Valamit mutatni akar.
- Akkor kövessük - fogtam meg Elliot kezét, és húztam magammal a kis lány után. Nem agyaltam azon, hogy milyen mélyre megyünk, vagy milyen messzire, abban sem voltam biztos, hogy ez ilyen hosszú alagút lett volna, mintha minden csak egy mágikus illúzió lenne, amiben sétáltunk. Ez modnjuk eléggé érdekes volt és izgalmas. - Biztosan arra vár ez a hely, hogy felfedezzék - tettem hozzá. Így kevésbé tűnt alantasnak, hogy sírt rabolunk, hiszen a hely se nagyon ellenkezett.
Kicist később a borjú eltűnt, valami mágiától lüktető, kékes ezüstös derengésben, ami lassan egyre közelebb lett hozzánk. Kicsit túl a fényen valami faszerűség derengett, de nem voltam benne biztos, elmosódtak a körvonalak, hiába voltunk közelebb, és a kékes ködös kapu előtt egy ezüstös szöveg volt olvasható: Az ég folyója
Gondolom, ez is valami rejtvény volt, ami után elérhettük tényleg a sírt.
- Azt hiszem e mögött lehet a kincs - állapítottam meg, majd tovább néztem a furcsa derengést odaát, majd visszanéztem a feliratra. Egyetlen folyó jutott eszembe, ami az égen volt, az pedig a Tejút.
- Van egy japán legenda arról, hogy az ég urának a lánya, aki ruhákat szőtt a Tejút partján beleszeretett egy férfiba, aki az égi tehenek pásztora volt, de a házasságuk után az apjuk elszakította őket egymástól, azonban a lánya könnyei meghatották az ég urát, és évente egyszer a hetedik hónap hetedik napján találkozhattak a Tejútnál - magyráztam Elliotnak. Úgy tűnik ez a fickó szerethette a romantikus történeteket.

◂a hold szemei▸

2004. március 27.

◃a i d e n ▹

turn the pain
into power

style: mongolia ║ zene: i love you

Furcsa volt, hogy milyen gyorsan megérkezett a tavasz, mintha a tél sosem létezett volna. Csupán a lágy, kicsit még hűvös tavaszi szellő emlékeztett arra, hogy nem rég még itt volt a nyakunkon a zord idő. Bizonyára, ha most Japánban lennénk, a cseresznyefák virágzásának is szemtanúi lehetnénk. Így viszont csak ennyi maradt nekünk a természetből. Hatalmas, zöldellésnek induló puszták, gyér levelük fák képében. Gyönyörű volt a maga nemében és bizonyára el is csodálkoztam volna a hirtelen változásokon, ám erre időm nem volt.
Elmém és testem is a kripta foglalta le, mely olyan erővel hatott rám, mint régen. Nem taglózott le ugyan, de éreztem a mágia súlyát, azt a sok tudást, amit a tudós elme beleölt ennek a helynek a felépítésébe. A kíváncsiságom a régi volt, még ha már nem is lelkesedtem annyira mindezért. A testem megszokta a kényelmet, az elmémet az Aidennel töltött mindennapok színes, békés kavalkádja foglalta le. Hiába volt ő az alvilág egyik legújabb ura, mellette mindig kellemesen, békésen éreztem magam. Ez kavart fel igazán. A magam képébe akartam kapaszkodni, de csak nem akart sikerülni. Át kellett volna alakulnom a változásokkal, én mégis a múltba kapaszkodtam volna, ahelyett, hogy be akarnám fogadni az új életemet.
A kriptában, a doromboló kabátommal halovány emléke támadt fel egykori énemnek. Tudtam s ismertem mindazt, ami körbevett minket. A szívem mégsem kalapált oly' hevesen, ahogy vártam. Azt egyedül Aiden arca, a szemeinek csillogása, a hangjának dallama volt képes kiváltani. A régi énem undorodott volna magamtól, hogy milyen gusztustalanul nyálas lettem s igaza lett volna. Arcon locsolt volna bizonyára, hogy kicsit felrázzon.
A fal köddé vált előttünk, ahogy közösen simítottunk az almára. Aiden ajkai az enyémre simultak, én pedig lehunyva a szememet élveztem a puha csókot. Csupán azután húzódtam el, hogy a holdborj a kabátom alatt kicsit hangosabb purrogásba kezdett. Így léptem a fáklyákkal megvilágított újabb térbe.
Az állat kipattant a kabátom alatt és jelezte, hogy kövessük. Egészen olyan volt, mintha a csodák labirintusába keveredtünk volna. De nem olyan csoda volt ez, amiben meg lehet sérülni, inkább olyan, amilyet csak tisztaszívű ember tudott megtalálni. Akkor te mit keresel itt, O'Mara? A hangra összerezzentem.
-  Akkor kövessük- mondta Aiden. Összekulcsolt az ujjainkat, én meg hagytam vezetni magam a lény után. Az egész nem tűnt többnek egy illúziónál. - Biztosan arra vár ez a hely, hogy felfedezzék.
Bólintottam egyet.
A borjú eltűnt a szemünk előtt és nem maradt más csak ezüstös, kékes derengés. Egy fát láttam és egy kaput, rajta felirattal Az ég folyója. Volt valami gyönyörű ebben a kifejezésben, egészen beleborzongtam.
- Azt hiszem e mögött lehet a kincs - szólalt meg Aiden, ahogy végig nézett ismét a kapun. A tekintetével, mintha válaszokat kutatott volna megannyi kérdésbe. Közelebb bújtam hozzá, a fejem a vállára hajtottam, úgy néztem végig ismét a derengésen. - Van egy japán legenda arról, hogy az ég urának a lánya, aki ruhákat szőtt a Tejút partján beleszeretett egy férfiba, aki az égi tehenek pásztora volt, de a házasságuk után az apjuk elszakította őket egymástól, azonban a lánya könnyei meghatották az ég urát, és évente egyszer a hetedik hónap hetedik napján találkozhattak a Tejútnál - mesélte el.
- Milyen megható... - sóhajtottam. A hetes persze sok kultúrában volt varázsszám, nem lepett meg. Bizonyosan valamiféle csillagállásokhoz kötődött... csak a népmesébe szőtték bele ilyen romantikus formába. - A borjú átfutott rajta. Talán nekünk is csak át kell lépnünk a derengésbe. - Mondtam és tovább szorítva Aiden kezét, aztán behúztam magammal a derengésbe. Tudtam, hogy együtt kell megtennünk, mert együtt kell a Tejút mellett találkoznunk. Ez a meséből egyértelmű volt. Külön-külön ide nem jutottunk volna be, de együtt, egymás kezét fogva igen.
Ezüstös fényű ha rajzolódott ki előttünk. A törzse előtt kis kőasztal állt, rajta valamiféle állvánnyal. Ám nem ez volt a legdurvább dolog, hanem az a mennyiségű mágia, amivel egy ezüstös-kékes folyó húzott el ezek mellett. Olyan volt, mintha maga Tejút lenne. Talán rá is léphettünk volna, nem merülünk el benne... de nem kockáztattam meg. A kis kőasztal érdekelt, rajta az állvánnyal, aminek a tetején kis holdborjú szobor állt.
- Hát ezért jöttünk... - dünnyögtem. S most, elengedtem Aiden kezét. Odasiettem a szoborhoz, megérintettem az apró lény fejecskéjét, erre az, mintha életre kelt volna, lepattant az állványról és ekkor ismertem fel benne az apróságot, aki előbb még ott bújt a kabátom alatt. - Hát te vagy a szobor?
Erre dorombolva meresztette rám a buksiját.
- Nem is védtek csapdák.

[2004. március 27.outfit >><< xNekem az a felfogásom, hogy aki aggódik, az kétszer szenved.]

2004. március  27.
outfit >><< x

Nekem az a felfogásom, hogy aki aggódik, az kétszer szenved.

Ez az egész hely túlságosan is ártatlan volt, még csak nem is érezhető itt valami sötét, kegyetlen mágia löktetése, a csapdák körül, hogy a vérünket ontsák. Furcsa volt, inkább békés kincskeresés lett ebből az egészből, mint izgalmas. Mondjuk, nem mintha zavart volna, nem éppen arról voltam híres, hogy szerettem kockáztatni az életemet hülyeségekért. Mármint, értékes és ritka, halálos hülyeségekért. Volt bennük szépség, persze, volt ami engem is lenyűgözött, de inkább a tárgyak haszna érdekelt.
De ez nem jelentette azt, hogy ne élvezném nézni, ahogy ELliot teljesen rabul ejtődik ezen a mágikus helyen, ami még sírnak is alig nevezhető. Volt benne valami különleges, ami egy kicsit mássá tette, és ez egyre jobban világossá vált, ahogyan haladtunk előre. Talán valami nagy elme húzta fel ezt a helyet, hogy megtalálja a kincsét az, aki arra méltó. Persze ez a godnolat inkább volt a magam részéről nevetséges, nem hiszem hogy méltó lennék valaminek az elnyeréséhez, ami egy holdborjú szobor. Mert mégis mi más lenne, ha nem ártatlan?
A csók hosszú volt, kellemes és édes, mint egy kókuszos pite, én pedig el se húzódtam volna, ha nem zökkent ki minket a dorombolás hangja, Elliot kabátja alól. Mintha így akarta volna jelezni, a kis lény, hogy nem nagyon kellene itt csókolgatni egymást, mert éppen valami fontos dolgot keresünk. A magam részéről persze ellettem volna itt is, de végül megindultunk a fényes utat követve. Furcsa volt ez az egész hely, túl varázslatos, mintha csak Rosie meséjéből elevenedett volna meg valami álomszerű labirintus, ahol csak az nyeri el a jutalmat, aki arra érdemes volt. Ez mondjuk a magam részéről elég nevetségesnek tűnt. Én semmire se voltam méltó, főleg nem valami tiszta mágiához. Azt inkább az öcsém érdemelte volna meg. Bennem más dolgok más árnyak mozogtak, és mégsem omlott le ránk ez a mágiából felépített hely.
A borjú eltűnt a derengés mögött, mely előtt a tejút öltött szinte formát, és nekem is lehetőségem volt egy kicsit előrukkolni valami tudással, hogy lenyűgözzem Elliotot.
- Milyen megható... - mondta, én pedig bólintottam. Szerettem a romantikus történeteket, csak jól lepleztem. Talán csak otthon az öcsém és apa tudta, hányszor emeltem le bizonyos könyveket a régi otthonom könyvtárából. Szép történet volt, hogy minden szar ellenére is, sikerült elérni két alaknak, hogy csak azért is találkozzanak. Valahogy ebben tényleg volt valami megindító. Ahogy ezen a helyen is.
- A borjú átfutott rajta. Talán nekünk is csak át kell lépnünk a derengésbe - jegyezte meg, én meg csak hümmögtem egyet. Talán nem is akadály volt, hanem egy üzenet, vagy egyszerűen csak valami tiszta szerelemmel lehetett átlépni a kapun. Ez kurvára nyálasnak nézett ki, de olyan jól is esett. Elliotot teljes szívemből szerettem. Követtem, ahogyan összefűztem az ujjainkat, át a füstön, mintha minket is a tejút vezetett volna.
Ami majdnem igaz is lehetne, mert a kis helyisége ahová beléptünk, szinte mellkason csapott az a nagy erejü mágia. Egy pillanatra meg is kellett állnom, hogy meg tudjam emészteni, nem csak ezt, hanem a látványt is. A folyót, ami a tejút is lehetne, a hatalmas fát, a kékes-ezüstös fénypöttyöket körbe rajtunk. Még annyira nézelődtem, hogy nem is tűnt fel, ahogy Elliot a kis kőasztalszerűséghez lépett, ahol volt egy holdborjú szobor.
- Hát ezért - bólogattam halkan, ahogyan mellé léptem, és ahogy ELliot megérintette a fejét, a pici holdborjú életre kelt, körbefutott minket, aztán csak dorombolva bámult ELliotra.
- Óh - mondtam, és még én is egy kicsit megiletődtem. -  Talán maga a szobor választja ki magának, hogy kit akar ide elvezetni - mondtam halkan, és leguggoltam a borjú elé, majd megsimogattam a doromboló fejét. Az egész jószág remegett tőle, édes látvány volt. És milyen szerencse, hogy Elliot nem hagyta fent a nagy féltés közben.
- Azt hiszem ez a hely túl szép ahhoz, hogy bárki beléphessen ide, nem hiszem, hogy előttünk sokan járhattak itt - tettem hozzá, majd felemeltem a kis lényt és Elliot ölébe tettem. Ott úgyis olyan jól érezte magát. - Rosie-nak úgy tűnik lett egy újabb játszótársa - vigyorodtam el, majd a kezét megfogva Elliotnak, ha nem akart még itt mást csinálni, elindultam kifelé.

◂a hold szemei▸

2004. március 27.

◃a i d e n ▹

turn the pain
into power

style: mongolia ║ zene: i love you

Annyira vártam, hogy valami kiugorjon a sarokból, az életemre rontson vagy átszakítsa a lábamat... csak tépje ezer darabra a húst... de nem jött. Valahogy szürreálisan szívet gyönyörködtető érzés volt ennek a sírnak a belsejébe lépni. Melegség járt át, mint az esküvőnk napján, vagy amikor Aiden Egyiptomban, egy piramis tetején megkérdezte, összekötöm-e vele az életemet. Ez jutott eszembe. A pillanat, ahogy lenéztem rá és azt a különös, mély csillogást olvastam ki a barna és szürke szempárból. Nyálas gondolatok voltak, most mégis úgy kapaszkodtam meg benne, mintha szükséges lenne... ha engedek talán kisiklanak az ujjaim közül. A félelmemnek nem adtam hangot. Aiden nem tudhatta, így is már elégszer mondtam ki.
Aidenre pillantottam a szemem sarkából, ahogy átléptük a derengést. Rég nem a kincs érdekelt, hanem ez a pillanat, ez a lélegzetvételnyi idő, amit kettesben tölthettünk egy olyan dologgal, amit valamikor tényleg élveztem csinálni. Régen. Most minden annyira más volt és annyira féltem ettől az érzéstől, hogy néha Aidennel viselkedtem hidegen és furcsán, pedig ő nem tehetett róla... miért is tehetett volna az én bizonytalanságomról? Ő nem veszítette el magát, ő kiteljesedett, én viszont olyan voltam, mint a róka, amit megszelídítettek.
Mellettünk a Tejút csordogált ragyogó folyó képében és a fa közelében egy kis kőasztalon állt a holdborjú szobor.
- Hát ezért - szólalt meg Aiden, ahogy közelebb léptünk hozzá. Elengedtem a kezét és óvatosan megérintettem az emelvényen álló alkotást. A holdborjú megborzongott, majd ismerős, hatalmas szemekkel pislogott rám.
- Óh- tehát Aiden is megilletődött. Nekem is kellett egy pillanat, hogy megértsem, a szobor a kis holdborjú volt maga, aki idevezetett minket. Talán megunta a magányt és minket méltónak talált arra, hogy befogadjuk. - Talán maga a szobor választja ki magának, hogy kit akar ide elvezetni - szólalt meg Aiden ismét, ahogy leguggolt elő. Szinte a számból vette ki a szót, én pedig elvigyorodtam rá. Az érintésére a kisállat megremegett, mint egy doromboló macska.
- Csodálatos... - sóhajtottam fel. Kicsit úgy éreztem, ennyi szépségtől és cukiságtól a lelkem is képes lenne megolvadni.
-  Azt hiszem ez a hely túl szép ahhoz, hogy bárki beléphessen ide, nem hiszem, hogy előttünk sokan járhattak itt - mondta aztán és felemelve a borjút, visszaadta a kezembe. Egészen magamhoz öleltem, a melegben pedig egyenesen elpilledt. - Rosie-nak úgy tűnik lett egy újabb játszótársa.
Összekulcsoltam az ujjaimat, hogy Aiden kivezethessen innen. Kifelé még megcsodáltam ragyogó folyót, a fényében derengő, terebélyes fát... odakint a fáklyával megvilágított teret. Beleborzongott a lelkem, akár csak a kabátom alá furakodó kis lény. Túl gyönyörű volt ez ahhoz, hogy velem történjen. A baj most még sem talált rám és kinccsel tértem haza mégis.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!