Lángok martaléka

Volt, amikor messzire szálltam,
Többé már nem bír el a szárnyam,
Elfáradt már, mégis szállni kell.
Mindig álmodtam egy szebb világról,
S lassan eltűnök a nagyvilágból,
S még nem jöttem rá, miért vagyok én..

Drága Anyám...

... beszéltem. Az apámról.
Beszéltem az apámról valakinek. És...jó volt. Az apámról beszéltem, nem arról a szörnyetegről, aki most is a kanapén pöffeszkedve nyakalja a lángnyelvet, mintha azért fizetnék. Arról az emberről beszéltem, aki a nyakába vett, mikor már fáradt voltam a sok séta után, aki kiült velem a tűz mellé, mikor már mindenki aludt, csak én nem tudtam. Mellette sose féltem, és most... most... meg tőle félek. Félek? Rettegek.
Tudod, hogy milyenné vált, tudom, hogy milyenné vált. A legutóbbi dühkirohanásainak nyomai is ott díszelegnek a testemen rákényszerítve, hogy azt hordjam, amit. Pedig nem akarom. Én is szeretnék egyszer a negyven fokban szoknyában szaladgálni, talán még a kedvem is megjönne, hogy megedződjek, de nem. Én csak fogyok. Veled együtt.
Haragszom rád. Nem értelek. Tűröd. Nem kellene. De te se vagy erős. Ha te se vagy erős, én miért legyek? Ha te tűrsz, én miért akarjam a mást? Mert neked már mindegy? Nem... baromira nem mindegy....

-- újabb levél a tűzbe hajítva - -