Ahol fény, ott árnyék...

Ahol fény…



♪ If I stop breathin' tonight
Would I see darkness or light?  ♪

*   *   *   *   *

Úgy érzem, már csak egy óriási, vakító reflektor kellene, ami egyenesen az arcomba világít. A felénk kattogó vakuk villanásai ezt egyébként részletekben pótolják is. Én pedig halovány, nyugodt, tökéletesen őszintének tűnő műmosolyt erőltetek a vonásaimra, és kihúzom magam kicsit a szép ruhában, Cartwright oldalán. Már amennyire sikerül, tekintve, hogy a nyakamba akasztott ék jelentős tömege ezt igencsak megnehezíti.
- Tudom ám, mi volt a terved ezzel a csodálatos gyémánttal.
Közelebb hajolok, és a fülébe suttogom könnyeden, mintha valami szellemeset mondanék, és végül is annak is szánom.
- Így nem kell azon aggódnunk, ki akar majd elrabolni… Mert egyszerűen mindenki.
Amíg itt van az oldalamon, ez csak egy jó vicc. Szikáran izmos felkarjába kapaszkodva, ismerős vonásait látva az az aggodalmam egészen elpárolgott, hogy ma bármi rossz történhetne. Már leszámítva persze az újságírókat, és a körénk szőtt paparazzinép-meséket. De az érte igazán túlélhető.
- Remélem, most is van nálad egy kis perui sötétségpor, szükség esetére - teszem hozzá huncut hunyorral, aztán végigsimítok a karján. Ez most annak a bizonyos korábbi pillanat ellentétének tűnik ugyan a szikrázó fényekkel, csillogással és vakuvillámlással, de én ugyanúgy érzem magam, mint abban a vaksötétben, ahol egyedül az ő keze volt kapaszkodó. Ezúttal nem terveztem elengedni egy pillanatra sem.
De az este úgy dobál minket, mint valami vad vihar, a vakuk villámként csapkodnak körülöttünk, a tömeg vad vízként hömpölyög, s folyamatosan a szétzilálásunkon dolgoznak. Nem rajongok a fotózásért, de kattognak a masinák a mindenféle kézfogásokon, szalagvágáson, beszéd alatt, csoportképeken, páros képeken… Garantáltan mind a tízmillió képen elegáns, visszafogott műmosollyal szereplek majd.
A tánc az más. Táncoltunk már együtt valaha? Mindenesetre abban a néhány fordulóban megszűnik kicsit mindenki más, a vihar elcsendesül lágy zenévé, a durva fények szép derengéssé. Aztán kezdődik előről.
De érte elviselem. Fáradt már, de tökéletes a szokásos álarc-mosoly, ahogy megrohan minket két idősebb nő. Tudom, Chris is kimerült már ettől, így finoman átveszem a szót, hogy a bájcsevejt most én zárjam le a két hangoskodó, karakteres asszonysággal.
Aztán pár mondat után megdöbbenve veszem tudomásul, hogy Chris egyszerűen otthagy. Persze, visszaintek neki gépiesen, majd folytatom a kapcsolati tőke építését, de azért elfog a rossz érzés. És később, mikor Monstro asszonyék távozását követően meglátom, kivel volt fontos megbeszélni valója, ez a rossz érzés már balsejtelemmé erősödik.
Értetlenül és kissé felháborodottan figyelem a beszélgetésüket. Annyira belemerülnek, hogy nem tudom, meg kéne zavarjam őket, vagy inkább vonuljak el távolabb, mert munkaügy. Vagy… magán.
 Sosem tértünk ki rá, kivel és hogyan is lépett félre abban az utolsó időszakban, amikor keveset találkoztunk, és azt is feszülten. De annak a képzeletbeli nőnek hirtelen lett arca, méghozzá ezé a túlságosan is csinos, modellszerű lánykáé. Mennyi idős lehet? Babaarcnak is mondható lenne, de én most inkább gyerekesként gondolok rá.
Nem, nem megyek oda hozzájuk, majd később megkérdezem, mi is volt ez. De mégsem állhatok itt a tömeg közepén senkihez sem szólva. Dave-nek intek egyet messziről, mikor találkozik a tekintetünk, de hát ő is megint valami szoknya után fut, Mirabella már le is lépett valahová, máshoz pedig - főleg egy esetlegesen sima vendégnek mutatkozó sunyibb firkászhoz - nincs kedvem. Nem is beszélve a minisztériumból, meg a lénygondozó munkából ismerős arcokra. Így aztán elegáns magassarkús lépteimmel az egyetlen olyan helyet veszem célba, ahol a magányos álldogálás elfogadott - mégpedig a bárpultot.
- Egy Angyaltőrt kérek - libbenek kecsesen a magasított ülőkére, aztán kortyolgatom az italt, várva, hogy rám találjon emberem.
Persze, még félig sem ürül ki a míves kristálypohár, mikor társaságom akad.
- Én is ugyanazt - harsan fel mellettem Chris bársonyos hangja. Furcsa, mert valahogy nem figyelek fel a közeledtére úgy, ahogy szoktam, sem az ismerős aurájára, sem a hangjára, csak amikor mellém könyököl a bárpultra, és meglátom az arcát.
- Megint a szívrohamot hoztad rám, bébi - mondja csibészesen, én viszont az iménti közjáték okán még nem vagyok ilyen oldott állapotban.
- A múltkor is megkértelek, hogy ne hívj így.
Legutóbb akkor hívott így, mikor elhoppanált velem a sötétből. Még a hangszín is ugyanez volt. Pedig úgy megijedtem… Talán amiatt, az az idegesség most visszatért. Meg az iménti hölgyikés kitérője miatt is. Persze nem fogok nagyjelenetet rendezni itt a nyílt színen, hiszen értelme sem lenne, de azért míg ő belekortyol az italba, finoman felteszem a legégetőbb kérdést.
- Fura illatod van. Túl közel mentél volna ahhoz a  kislányhoz...? Szóval mesélj, ki ő...
Halkan, műmosollyal faggatom, közben emberem meg mintha nem tudná, milyen koktélt iszik, színpadias meglepettséggel a szívéhez kap.  Biztos hogy nekem szóló színjáték ez a részéről, úgyhogy színtelen arccal várakozom, míg abbahagyja a bohóckodást.
- Mindent elmondok… Egy csendesebb helyen - morogja aztán, és a karját nyújtja, ahogy ma egész este tette mindig. Én meg egy nagy, beletörődő sóhaj után belekarolok ugyanúgy, mint mindig. De hiába ugyanazok az izmok, ugyanaz a szikár kar, az érzés most mégis más. Biztos az a nő… Azért persze követem, hiszen már kíváncsian várom a magyarázatot.
Egy olyan szobába vezet, ahol egy akkora kandallót látok, amilyet korábban még életemben soha. A tűztér elfoglalja majd’ az egész falat. Körbe arany és fehérmárvány díszítés, lábunk míves, puha perzsaszőnyegen lépdel, más berendezés nincs is, még képek sem a falon. Nem fogunk itt kényelmesen leülni, az biztos.
- Chris… Mi most utazni fogunk? - kérdezem, és felnézek rá. Ő meg bólint, de a mozdulat valahogy idegen. Az ismerős ábrázat is, most olyan különös, pedig a ma esti angyaltőrbe garantáltan senki sem tett semmit az eredeti hozzávalókon túl. De valami furcsa. És az illat is, nem hagy nyugodni, mert bár még nem jut eszembe, mi ez, de ez nem Chris illata, nem női parfüm, de még csaknem is a nemesített kender aromája.
Megtorpanok a kandalló előtt. Ő nem áll meg, már szórja a hopp-port a tűztér tátongó feketeségébe. Felcsapnak a zöld nyelvek, és ez a fény olyan különös, kissé halálos derengést ad az egyébként oly kedves vonásoknak. Egyre bizonytalanabb vagyok, és most már hiába nyújtja ismét a kezét, nem kapaszkodom belé.
- Hova megyünk? - kérdezem halkan, rosszallón, bár tudom, felesleges a kérdés, mert mindjárt elhangzik jól hallhatóan, érthetően. Én mégsem hiszem a fülemnek. Fel sem fogom rendesen a szavakat, csak azt, hogy orosz hangzásuk van.
Hirtelen bevillan, honnan ez a furcsa illat - százfűléfőzet. De már késő. A nálamnál erősebb karok megragadnak, és magukhoz szorítanak - de ez sem az ismerős ölelés, nem az ismerős érintés, és legkevésbé sem az ismerős érzés. Kiáltani sincs időm, a lángok elröpítenek messze, méghozzá a közel s távol egyedülálló külföldi hop-hálózatnak “hála”, még a messzénél is messzebbre…

A n n a  &  A l e x e j


m u s i c

..We're taking over, aye,
Look at you come at my name, you oughta know by now
That we're taking over, We're taking over, aye
Maybe you wonder what you're future's gonna be, but
I got it all locked up..

..a trágár szavak esélyesek...

Egy tökéletesnek tervezett este tökéletlenül tökéletes párosa voltunk. Anna abban a gyönyörű acélkék ruhában, kecses nyakán a hatalmas gyémánt lánccal olyan volt mint egy istennő, én meg az a szerencsés balfék, aki mellé az élet odadobta ezt a bomba nőt. Nem csoda ha villogtak a vakuk, nem csoda ha mindenki őt akarta, róla tudni mert én már unalmas voltam számukra.
- Tudom ám, mi volt a terved ezzel a csodálatos gyémánttal.
Hangja puha, édes és selymesen lágy ebben a nagy felfordulásban. Ahogy közelebb hajol el is felejtek mindenkit, egyszerűen megszűnnek létezni.
- Így nem kell azon aggódnunk, ki akar majd elrabolni… Mert egyszerűen mindenki.
Kuncogok a viccén és az fut át az agyamon hogy ezek baromi jó képek leszek és megszerzem az összes példányt hogy Garden Lodge-t kitapétázzam velük, velünk, és persze vele.
- Remélem, most is van nálad egy kis perui sötétségpor, szükség esetére.
- Mint mindig. – kacsintok rá cinkosan vigyorogva míg az első paparazzó le nem támad és az este tovább nem sodor minket. Mire feleszmélek túl vagyunk szinte minden hivatalos programponton ami az átadót illeti és a táncokat, hogy aztán Dakora Brough bosszantó jelenléte elvonja teljes egészében a figyelmem.
Tudom, hogy Waltonnak kell az a kurva tőr de ha a lánynál hagyott kristályt adom át, talán könnyebben kenyerezhetem le vele. Ez legalábbis a terv, ami persze egy törékeny kis pillangó de ismerve elszántságom hamar életerős elhatározássá válik.
Meg kell szereznem a Solinumot.
Csakhogy Dakota makacsabb, mint emlékeztem, s mire feleszmélek, addigra Anna a megbeszéltek ellenére látótávomon kívül kerül.
Biztosan csak a mosdóba ment… hitegetem magam ostoba módon. Csak aprócska balsejtelem ez, nem kell úgy félteni, végtére is egy vérfarkasról beszélünk.  A hosszú percek folyammá duzzadnak, de az amerikai nő miatt fel sem tűnik igazság szerint ez nekem, mígnem:
- U- u-uraam, sajnálom, hogy megzavarom, de….baj van.
A nem várt társaságomat enyhe bosszúsággal veszem tudomásul és fordulok felé kérdő jegeskék tekintettel.
- Azt hiszem a partnere, Miss Volkova… nos… távozott.
- Hogy…. MI?
Elég ebbe a két mély tónussal hangsúlyozott szóba sűrítenem mindent. Remélem csak rosszul hallok. Kurva rosszul.
- Azt hittük magával, de nem maga volt, de úgy nézett ki uram, mint Ön…
- Picsába…!
A káromkodásom folytatását, mert tudnék cifrábbat is, azért nyelem el, mert sok fül van közvetlen közelemben ez meg mégis csak egy elit este, bassza meg. Dakota felé fordulok és közlöm vele, hogy még nem végeztünk és keresni fogom, azzal a fickónak intek a fejemmel, vezessen. Az aggodalommal veyges düh hullámokban önt el. Nem ittam sokat, de érzem egyre rosszabbul leszek. Elfog egyfajta hányingerrel vegyes szédülés saját ostobaságomnak köszönhetően. Nem tudom eldönteni mi a legrosszabb; az hogy Anna eltűnt, az, hogy fogalmam sincs hová, vagy az, hogy fogalmam sincs kivel? Sajnos van egy kurva erős gyanúm, aminek következtében a gyomrom nem jó értelemben ugrik össze és vet szaltót. Elegánsan töri az utat kíséretem, szerencsére sietősen én pedig követem szorosan a nyomában. A tenyerem izzadni kezd, a levegő súlyossá és nehézzé válik idebent. Eddig is ennyire fülledt volt?
Hogy nem ismerte fel, hogy nem is én vagyok mellette? Egyszerűen nem fér a fejembe. Megbeszéltük, hogy látótávon belül marad, tudta is hol vagyok és kivel. Hát mi volt ebben olyan kurva nehéz? Mi?? Nem értem, egyszerűen, nem....
Az alakváltásnak sok módja van, egyszerűbb még több körmönfontabb változata, jól tudom. Tök mindegy mivel élt az a faszfej, Anna bedőlt neki. Agyam eldobom!
Hát, ezt jól elbasztad…
Sophie hangja gunyoros, lesajnáló, de azért együttérző is valahol. Könnyen kiérzem. Számítottunk erre, igazából mindannyian. Sejtettem hogy valami balul üt ki ma, de ez amolyan övön aluli csapásként ér. És Sophie hangja… ez az amúgy is egekben verdeső vérnyomásom csak tetézi.
- Baszki Sophie, ne most! NE MOST!
A pincér értetlen néz rám, azt hiszi megőrültem és valójában nem is áll messze ettől az igazságtól. Talán tényleg megőrültem. Idegességem nem is sejtem, hogy tud fokozódni, mikor a hotel kietlenebb vendégek számára még meg nem nyitott részébe visz, a kandallókhoz.
Szinte futva torpanok meg és káromkodok újra, mikor int a fickó hogy itt tűntek el.
- Bárhova mehettek… - nyögök fel kétségbeesve, félig reményvesztetten. Szöül, Japán, Afrika, Amerika bármelyik elbaszott pontján lehet a nő, akit szeretek azzal a pszichopata állattal, akit képes volt pusztán emberségből megmenteni anno.
- FASZOM!
Ordítom a levegőbe és még jól bele is rúgok az íves arany fehér kandalló szélébe, csak hogy legyen valami fizikai fájdalom, amely segít lehiggadni hogy valami ötlet, valami terv kovácsolódjon az agyamban.
Síri, néma csend telepszik ránk, az órám ütemes ritmusra dobol számlálva a másodperceket, de nekem ezek vészharangok kondulásaként zakatolnak ritmusra vadul kalapáló szívemmel. Aztán bevillan egy kósza gondolat, amibe megkapaszkodom. Csettintek a fiatal srácnak, aki félholtra váltan mered rám, bármilyen parancsomat teljesítve, feszült idegekkel, ugrásra készen.
- A kandalló! Ez az! Le tudod csekkolni az utolsó utazást? A másik kandalló helyét kellene bemérni. Volt egy jogszabály, hogy...
- Nem uram, nem. Azt a kandallót tönkretették. Ez gátolja a… beazonosítást.
- HOGY MI?
Már másodjára kérdezem ugyanazt, és talán üvöltök is. Nem tudom, egyszerűen csak a hajamba túrva igyekszem valami kiutat találni ebből a szarzuhatagból, amit magamnak okoztam. Ostoba ötlet volt ide hozni Annát. Ostoba ötlet volt ekkora veszélynek kitenni. Hogy lehettem ennyire önző? Hogy lehettem ennyire naiv? Én hülye!
Már a mobilomért túrnék a zsebembe, mikor langyos meleget érzek, bizsergetően kellemest, de az egyre forróbbá válik. Valaki üzent és ahogy előhúzom a szemeim összeszűkülve szűrik az információt. Az apró érmén változnak a betűk és a kódolt üzenet következtében kis híján majdnem kiejtem az egyfontos érmét a kezemből.
- Bassza meg! – nyögök fel elképedve, majd az értetlenül ácsorgó srác felé fordulok. – Tudom hol vannak… köszi…
Ügyet sem vetve rá, rohanni kezdek. A hotel nekem fenntartott lakosztályából ugyanis elérem az alagútrendszert, ami elvisz oda reményeim szerint, ahol Anna van. Mégpedig a saját otthonomba, Garden Lodge-ba, mert volt pofája ennek a görénynek oda vinni őt.
 

… ott árnyék



♪ If I stop breathin' tonight
Would I see darkness or light?  ♪

*   *   *   *   *

A zöld lángok körbevesznek, s én azt kívánom, bár égetnének el minket így együtt, összefonódva, ahogy vagyunk. Nem érdekel, hogy a pillantása nem nekem szól. Nem érdekel, hogy az érintése sem engem illet. Nem érdekel, hogy nem az én arcomra néz most vissza. Szorítom magamhoz a tűzben, és rájövök, teljesen mindegy. Olyan vagyok, mint akit elátkoztak, a pillantás fáj, az érintés kínoz, az édes győzelem megkeseredik a számban mert tudom, hogy valaki más trófeáját loptam el… De már megszoktam a keserűséget, és megtanultam élvezni.
Viharosan, dulakodva érkezünk meg Garden Lodge fényűző nappalijába. Nehezen veszem rá magam, de elengedem Annát. Nem azért, mert ne tudnám lefogni, hiszen fizikai erőben még ez a tohonya pojáca teste is lekőrözi őt. Csak még próbálkozni akarok. Hátha még fenntarthatom a látszatot…
- Mi a baj? Itt végre nyugtunk lesz. Tudom, hogy jobb szereted a csendet.
Anna nem mond semmit, pengevékonnyá préseli szép ajkait, de annyira sietve hátrál el előlem, hogy megbotlik, nekiesik háttal az íróasztalnak, s durván meglöki, ahogy belekapaszkodik. Valami drága porcelánszobor megbillen, leesik és összetörik, de a nő oda se néz, szép szemével rám mered, én pedig élvezem a pillantását, és nem veszek tudomást szép tekintetében ülő, bosszantó rémületről. Nem érdekel. Megyek utána öles léptekkel, és az asztalnak szorítom, fölé magasodva, lefogva hátra a kezeit.
- Nyugodj már meg.
- Eressz, vagy megbánod! Alfred!!!
Segítségért kiált, de felesleges, csak ő még nem tudja. Az estét innen indítottam, hogy megszerezzem emberem öltönyét. Betörtem ide az ő alakjában, és az első dolgom volt kiütni a vén komornyikot. Az hamarabb felismert, mint Anna. De őt nem is akartam hosszan szédíteni… A fejemet csóválom.
- Csssh… Nincs semmi baj…
Nyugodt hangon, halkan csitítottam. Ki is hallaná ebben az ürességtől kongó, hideg palotában? Beláthatta ezt ő is, de nem adta fel, dühösen fújt rám.
- Tudom, hogy nem Cartwright vagy! Szállj le rólam!
- Ugyan-ugyan. Dehogynem. Ki más lennék? Ne félj, nem bántalak…
Némán mered rám, a szemében ilyen közelről kiválóan látom a villámokat, de ebben a pózban, ahogy egymásnak szorulunk, még szíve szapora dobogását is érzem.
Bár értem dobogna… De tudom, hogy sosem fog. A gondolatra elfog a féltékeny düh, de erőnek erejével uralkodom rajta. Még nem adtam fel, hogy mielőtt mindannyiunkat a pokolba küldöm, visszalopjak magamnak egy morzsa mennyországot abból, amit ez a rohadék tolvaj tőlem elvett.
- Gyere, bebizonyítom…
Megpróbálok csókot lopni, de nem hagyja magát, és elfordul. El kell engednem a kezét, és megragadni erősen a tarkójánál, a haját fogva, máskülönben elfordítaná az arcát.  Milyen régóta vártam  a selymes tincsek közé túrni, s ezt az elégedettséget hajszálnyira se árnyékolja be, hogy kicsit feszülnek az ujjaim között.
Az ellenállása egyszerre csak megszűnik. Nem viszonozza ugyan a közeledésem, csak nem tiltakozik. Pár pillanat után meglepve szakadok el tőle, még mindig tartom a fejét, s homlokom az övének vetem, így kapkodunk mindketten levegő után.
- Látod? Jó kezekben vagy. Lennél… - duruzsolom kicsit engedékenyebben, de ő hidegen, érzéketlen kérdéssel válaszol lassan, idegölően.
- A kalapot használtad, nem igaz, Alexej? Biztosan volt benne egy hajszál…
A nevemet hallva elmosolyodok. Fájdalmas is egyben, hogy végkép elúszott a remény, hogy egy apró csellel ejthetem át, és lophatok csókot - vagy többet - de azért bizarr mód örülök, hogy felismert. Mostantól minden nekem szól, nem annak a gazdag ficsúrnak, és ez is valami.
- Azt. A cipődet is visszahoztam.
- Megtarthatod…
Még mindig kimért, tartózkodó, és még mindig mintha nem rám figyelne. Hiába nézünk farkasszemet, az esze nem itt van. Aprót mozdulok, elveszem a kezem a hajából, még el is simítom a kusza részt egy cirógató mozdulattal, majd összehúzott szemekkel vigyorgok rá, újra közel hajolva.
- Nem vagy egy Hamupipőke típus, nem igaz?
A válasz konok hallgatás, és hideg pókerarc. Végre rájövök, azért nem engem néz igazából, mert a háta mögé figyel. Ahogy utána kapok, és lerántom az asztalról, egy érmét találok mögötte. A pálcája valahogy belekerült a kezébe, amit nem fogtam. Mindketten tudjuk, hogy párbajban esélye sincs, el is ejti a pálcát, ahogy megragadom a csuklóját, még mielőtt varázsolhatna bármit.
- Nem. Nem vagyok - nyögi dühösen és fájdalmasan, én pedig magamhoz vonom, és megrángatom, hogy összekoccan a foga.
- Mit ravaszkodsz?
- Már késő. Egy pillanat, és itt lesz. Jobb, ha menekülsz. És sose kerülsz elő többet - teszi hozzá morgósan, s most kicsit hallom a hangjában a farkast. Azt a szelíd, okos jószágot, aki közelsem olyan, mint a bennem lakó fenevad. Pofon vágom úgy, hogy ha nem tartanám, valószínűleg elesne, a képébe vicsorgok gúnyosan, s közben egy mozdulattal előveszem a varázspálcám, hogy a torkának szegezzem.
- Miért? Miért pont ő ? ? ? Mindegy, jobb is, hogy idecsaltad. Így több történet végére is pontot tehetek.
Anna továbbra is állja a farkasszemezést, felrepedt, vérző ajkait dacosan összepréseli, a szeme gúnyos, halálös dühszikrákat szór.
- Fuss - súgja, hozzá illő, elegáns gúnymosollyal. Én meg a fejemet ingatom, széles vigyor-vicsorba torzuló arccal, és megint egészen az arcomba cibálom őt, a torkának nyomva a pálcát.
- Eszem ágában sincs. Imperio… - súgom a fülébe, felborzolva a nyakán a pihéket, a varázslat pedig teszi a dolgát, a tekintete elmélyül, álmodozóvá válik. Nem így akartam, de így is megszerzem azt a néhány lopott pillanatot, amit akartam. A fülébe súgom, mi a teendője, s hogy Cartwright érkeztekor tegyen úgy, mint aki csakis értem bolondul. Még az ő alakját viselem egyébként, mikor valahonnan a falon is túlról léptek harsannak fel. Nem esek kétségbe, hanem magamhoz vonom a derekánál fogva a most már készséges és szerelmesen pillogó Volkovát, majd úgy csókolom meg, hogy egyrészt élő pajzsként egészen magamra vonom, másrészt fél kezemmel a pálcámat jól láthatóan csatára emelem.

A n n a  &  A l e x e j


m u s i c

..We're taking over, aye,
Look at you come at my name, you oughta know by now
That we're taking over, We're taking over, aye
Maybe you wonder what you're future's gonna be, but
I got it all locked up..

..a trágár szavak esélyesek...

A lakosztály gardróbjának hátsó fala érintésemre hangosan dördülve nyit utat. Olyan hang ez mint egy startpisztoly, ami rajtot ad. És épp ekkor szólal meg Sophie is halk, erőt adó hangon.
Fuss…
Nem kell kétszer kérni, az útvonalat meg úgy ismerem, mint a tenyeremet. Versenyt futok az idővel, szó szerint, ha úgy vesszük. A percek mégis végtelennek érződnek, mire a mágikus alagútrendszeren át elérem a birtok határát. Onnan lehet felismerni, hogy a betont felváltják a vörös téglák és a levegő is más állagú lesz. Az otthon édes illata most mégis gyomorrángást idéz elő bennem, mert sejtelmem sincs mi vár bent. A félelem jeges ujjai szorongatják a szívemet. Sophie is érzi, ez nem játék. Ez komoly élet-halál harc. Normál esetben rögtön a dolgozószobából nyíló rész felé indulnék. A könyvespolc túlfele itt tömör sötétbarna faajtó, ami előtt megtorpanok. Hangokat hallok, szűrten és a fogam megcsikordul dühömben. Kedvem lenne kirontani, de valami meggátol benne. Nem hallom tisztán miről is folyik az eszmecsere, talán jobb is. A kezemre nézek ami az ajtó előtt lebeg de nem ér hozzá.
Centik. Ennyi választ el Annától.
Nevezzük megérzésnek, a kezem leengedem és dühösen fújva visszafordulok. Az ösztönöm más irányba terel és hallgatok rá, bár az eszem élesen tiltakozik minden elvesztegetett perc ellen. Ismét futok, és légszomjjal két leágazással odébb a konyha irányából érkezem meg. Ezeken a részeken Alfred szokott közlekedni, ha a szükség úgy hozza én szinte sosem. Az éles fény, ami világít - szinte vakít -, így kell még egy perc mire felmérem a terepet. A szilpálca a kezemben, magam sem tudom mikor rántottam elő. A helység azonban üres, legalábbis elsőre ezt hiszem. A csend körbeölel, kongóan fájón, amit csak a futástól szapora szívverésem vad üteme és vele szinkronban mély, ziháló, lélegzetvételeim törnek csak meg. Aztán a konyhasziget takarásából meglátom öreg barátom ernyedt testét.
- Alfred… ! Jajj, ne!- ugrok rögtön mellé és teszem kezem a nyakára. Halkan szusszantva fújom ki a levegőt, kissé megkönnyebbülve, mikor rájövök hogy él, mindössze csak épp elkábították. Egy gyors, nonverbális finite-vel feloldom a bűbájt és mikor az öreg szemek aggodalmasan rám vetülnek ujjam a szám elé emelem csendre intve. Az a páros vagyunk, akik már némán is kommunikálni tudnak és jól megértik egymást legillimencia nélkül is. Tekintetem a nappali irányára vetül, az öreg komornyik pedig megérti, hogy társaságunk van, egész pontosan az, aki őt magát is kiütötte. Int nekem, hogy rendben van én pedig mint egy szellem igyekszem halkan, takarásban közeledi a félig nyitott szalonajtó irányába.
Sikerül is egész közel kerülnöm, de mikor benézek nem hiszek a szememnek. Lehet még az állam is leesik, ahogy saját magam látom Annával szorosan összeölelkezve vad csókba olvadva. A férfi egyérelműen nem élvezi annyira, tekintve hogy fél kezét más irányba fordítja, a könyvtár irányából várva a támadást, de Anna… hát ő olybá tűnik nagyon is.
- Mi a…
Teljesen elhűlök, a pálca a kezemben megremeg. Nem értem mi a franc történik, totális értetlenséggel szemlélem az eseményt. Olyan ez az egész, mintha kívülről nézném az egész jelenetet, ami ráadásul bizarr és zavarba ejtő. A harag hirtelen csap le, a féltékenység egyenesen felzabál. Még Sophie is kiguvadt szemekkel bámul s teljesen néma marad. Ehhez már neki sincs kommentárja. A szavak súlyosak és nem tudják igazán jól körbeírni mindazt, ami bennem kavarog. Csalódottság, aggodalom, félelem, düh, irigység, féltékenység, undor és persze ott van a bosszúvágy.
- Kíváncsi lennék mi volt a terv, te faszfej!?  Az ágyamba is be akarsz feküdni vele..., Zharkov?!
Csak ő lehet. Csak ő. De persze, ez csak tipp.
- Stupor!
Félig üvöltve lépek ki a takarást adó falrész mögül a konyha irányából. Nem innen számít rám, és ha nem betyárkodnék a szavakkal könnyen célba találna az átkom. Csakhogy nem tudom egyszerűen megállni, hogy ne rebbentsem szét őket. Saját magammal nézek farkasszemet, ami furcsa érzés. Nem mintha nem néztem volna már tükörbe, de másvalaki azokkal az azúrkék szemekkel jeges hideg, igazi gyilkos gyűlölettel felém villanva… hát nem hétköznapi.
- Anna…
Hangom tompa, lágy és kérlelő. A nevébe sok érzelem sűrűsödik bele, leginkább az aggodalom kicsattant ajkait látva. Az átkom megzavarta őket, így már remélem leesik neki, nem ott vagyok ahol eddig hitte és nem ő vagyok én. Hogy rádöbben rögtön, mi is történt valójában, így hogy kettőt lát belőlem. Csakhogy a tekintete még mindig ködfátyolos és nem értem voltaképp miért.

Ahol fény…



♪ If I stop breathin' tonight
Would I see darkness or light?  ♪

*   *   *   *   *

Olyan egyszerű most minden. Könnyű lenne belefelejtkezni ebbe az állapotba, ahol nem érzem a felelősséget, nem kell gondolkodnom a cselekedeteimen, nincs félelem, nincs aggódás a honlapon. Csak Chris van.

De. Ez. Nem. Chris.

A gondolat, mint egy farkas távolról jövő, halk hörgése, úgy borzongatja fel az átoktól elnyugtatott gondolataim. Az ajkak, amiket csókolok, ismerősek, de a mozdulatok nem. A kéz, ami magához húz ugyanolyan, de az erő, a rezdülések nem ahhoz tartoznak, akihez kellene. Nem kéne ennek jónak lennie - de nem érzek semmit.
Küzdj ellene!
Rámmordul a lelkemben lakozó szörnyű ösztönlény, az agyamra tespedő köd odébbgomolyog a szemem elől, de én nem vagyok olyan erős, mint az… És most egyikünk sem tudja átvenni az uralmat, mert akaratunkon erős béklyóként ott van Zharkov gonosz mágiája.
Örökkévalóságnak tűnik, míg azon gondolkodom, vajon meddig megy el, lesz-e határa az érintésének, szab-e megálljt tolakodó, mohó csókjának bármi. Míg végre, szinte berobban a kettősünk társaságába Cartwright, akár egy durva bombarda. De most pont ez kell.
- Kíváncsi lennék mi volt a terv, te faszfej!?  Az ágyamba is be akarsz feküdni vele..., Zharkov?!
Végre elszakad tőlem a szája, hogy mély, gúnyos röhögést hallgasson. Én ködös tekintettel nézem hol egyiküket, hol másikukat. Hihetek még a szememnek? Igazából most a hit is elkerül. Csak az üresség van.
- Kösz az ötletet. Eddig csak az volt a terv, hogy megszabadítom Őt. Tőled… Te idegesítő kullancs.
A mellettem álló férfi hangja érces, mint egy morgás, gúnyosan acsarkodik. Felismerném én, hogy nem ő az én emberem, de hiába, bárgyú mosollyal hagyom, hogy a derekamnál ragadjon meg, és tartson fogva. A másik átkot küld ránk, illetve csak az oroszra. Egy sebtében idézett protego lefelezi a varázs erejét, de a pontos lövés így is a fülem mellett elzúgva vállon találja a mellettem állót, aki ettől hátra tántorodik kissé, s ezzel elenged engem is.
- Ejnye, micsoda durvaság - zümmögi Alexej mély, gunyoros dallamal, s pályáját továbbra is védekezésre tartja.
- Látod, ezért is fog Anna inkább mellettem maradni? Nem igaz, szépségem?
A kérdés szelídnek is mondható, mézes-mázos a stílus, de én hallom mögötte a nekem adott bűvös parancsot. Alexej hívogatón int felém szabad kezével, S Christopher nem látja, de én érzem a marionett szálakat, amiket ezzel a mozdulattal megcibál.
- Igaz.
Visszalépek mellé, és most én karolom át, ő pedig vicsorogva karolja át a vállam. Fáj, ahogy rám nehezedik, éget a teste, ahogy hozzám ér, mégis somolygok, mégis muszáj ránéznem, mégis rá kell simítanom a tenyeremet ösztövér mellkasára, mintha bizalmasan volnánk.
Maga elé húz… Pajzsnak használ…
A farkas dühösen hörög, de nem tehetek semmit. Felnézek rá, mintha Cartwright volna, pedig nem ő az, mostmár látszik is. Llassan elkezd visszaváltozni a képe, a haja is egyre feketébb a pajkos, barna tincsek helyett. A szeme is máshogy kék. Jeges, metsző, mint egy jégcsap, amibe az ember szívébe fúródik, és örökre megfagyasztja az egész testét.
- Felesleges bántanod. Akkor is őt választom. Elegem lett belőled Chris. Sajnálom. Jaj, de könnyen hagytad, hogy bolondot csináljak belőled, Te szerencsétlen…
Feltör valami gúnykacaj féle a torkomból, de úgy érzem, ezt nem az én hangom. Nem lehet, hogy ezeket én mondtam. Megfogom Alexej ingjét, közelebb vonom magamhoz, és megcsókolom, pedig gyűlölöm őt, amiért a számba adta ezeket a sértéseket, és csak elégedetten, némán mosolyog, hátradőlten figyelve az előadást. Talán ezért nem veszi észre a könnycseppet, ami teljesen váratlanul csillan fel szemem sarkában, majd a gyémántot lekőröző fénnyel gurul végig arcom élén, hogy aztán a mélybe hulljon. Az orosz csukott szájjal hagyja, hogy törleszkedjek kicsit, aztán eltol, én meg engedelmes rongybabaként szót fogadok, és állok tovább csendben mellette.
- Ez van, Cartwright. Hullaként szeretnéd végignézni, ahogy az ágyadba viszem, vagy inkább élő gyertyatartó lennél, és csak aztán öljelek meg? - teszi fel Alexej a kérdést, és a pálcát tartó keze is aprót, kérdőn mozdul a gúnyos érdeklődés mellé.

A n n a  &  A l e x e j


m u s i c

..We're taking over, aye,
Look at you come at my name, you oughta know by now
That we're taking over, We're taking over, aye
Maybe you wonder what you're future's gonna be, but
I got it all locked up..

..a trágár szavak esélyesek...

- Kösz az ötletet. Eddig csak az volt a terv, hogy megszabadítom Őt. Tőled… Te idegesítő kullancs.
A düh jó. Ha kihozom a sodrából jó, mert valami meggondolatlant művel. Ugyanakkor veszélyes is, mert olyasmit tehet aminek súlyát nem fogja fel. Nem érdekel a berendezés, tőlem aztán ripityára törhet mindent, de ha Annának egy hala szála is görbül…
A düh azonban nem jó, ha nem Alexejben tombol, hanem bennem. Márpedig a féltékenység ott mar belülről, mint egy ketrecbe zárt vadállat, mely ki akar törni unos untalan. Nehezen fogom vissza, még Sophie is fuldoklik a haragban. Még őt is sérti az orosz gyermeteg, alantas viselkedése. A jelző amivel illet.
- Ejnye, micsoda durvaság. Látod, ezért is fog Anna inkább mellettem maradni? Nem igaz, szépségem?
Fogam csikorgatom, hogy sajnálatos mód az átok nem talált be egyenesen az arcába, amely most az enyémként tükröződik vissza. Pedig jól célzok. Mindig kurva jól célzok, bassza meg! Furcsa ez a párharc, legelőször ilyet álmaimban láttam, mikor saját magam ellen futottam versenyt s lám… a valóságban is visszaköszön. Csakhogy ez nem verseny, de nem ám. Itt kő kemény akarat csap össze meg a birtoklási vágy. Tulajdonjogok kérdése és egó párharca.
Az első sokk Anna színtelen őt igazoló hangja. Hirtelen megfagy a levegő, szinte megáll az idő is. Végtelen nyúlik meg a pillanat, s ez alatt mintha lassított felvételt néznék úgy lép oda a férfihoz és dörgölőzik hozzá, mint egy kibaszott macska a tál kaját szorongató gazdához.
- Mi a…
Nem tudom, nem akarom befejezni a mondatot. Egyszerűen nem hiszek a tulajdon szememnek a kibontakozó jelenet láttán. Már nem tudom azzal menteni, hogy nem tudja nem én vagyok ott vele. Már nem tudom azzal menteni, hogy félrevezették vagy félrenézett valamit. Már nem… már nem. Zharkov vonásai egyre kevésbé emlékeztetnek rám, eddig tart ugyanis a főzet hatása. Átalakulása fokozatos és gyomorforgatóan undorító. Anna köztünk van, mintha védeni akarná ezt a seggfejet, de így is tökéletesen látom az egészet.
- Felesleges bántanod. Akkor is őt választom. Elegem lett belőled Chris. Sajnálom. Jaj, de könnyen hagytad, hogy bolondot csináljak belőled, Te szerencsétlen…
- T E S S É K ??!?? – hangom emelkedett és értetlen, tekintetem zavartan figyeli kettősüket. – Nem…, ez… ez… nem lehet!
Szinte elnémul a hangom a hitetlenkedésem végére. A fájdalom belenyúl a lelkembe és csakúgy, mint anno Sophie esetében most is apró cafatokra szaggatja. Aprócska, kicsi összeilleszthetetlen darabkákra. Ő is megrendülten hallgat, most nincs semmi epés megjegyzés, semmi beszólás. Ez a fájdalom az a fájdalom, ami tiszta és kínzó. Mint amit esetében is éreztem. Mert egyszerűen ez… őszinte. Sóbálvány átok se kellene, úgy állok mint a cövek, fagyos ridegségbe dermedve, elképedten, küzdve a reményvesztettséggel, a kudarccal. Az eszem tudja, hogy átverés van a dologban, ám van mégis bennem valami - talán az elmúlt egy év hiánya és Volkova eltűnésének körülményei -, ami elhiteti velem, valóban átvertek ők ketten. Miért is ne lehetne valós, hogy szövetkeztek ellenem? Hogy ki akartak játszani? Hisz hány ellenségem van? És Anna tényleg ennyire jó színész lenne? Én meg ennyire… naiv? Ennyire… szerelmes?
- MIT MŰVELTÉL VELE?
A kérdés nem a nőnek szól, Alexej gunyoros, önelégült vigyora beigazolja a sejtésem. Valami meghúzódik a felszín alatt mélyen, a háttérben amelyet én csak sejthetek és őt ez módfelett szórakoztatja. Hát bekaphatja!
-Ha annyira férfi vagy lépj ki mögülle és küzdj meg velem, te gyáva féreg!
Tudom, hogy úgyse fog. Ahhoz selejtes, elcseszett és nem ennyire ostoba.
Válaszolni azonban nem válaszol, mert Anna megteszi mindkettőjük helyett azzal, hogy immár a teljesen saját alakjában tetszelgő maffiózót csókolja meg olyan energiával, amit egyetlen kibekúrt pillanatig tudok nézni csak, aztán tovább már nem. A pálcám leengedem, arcom meg elfordítom róluk mert ha ez igaz, akkor… vége. Mindennek. Ténylegesen.
A veszteség ólomsúlyként nehezedik rám, szinte a földbe döngöl. A tudat, hogy az elmúlt egy hét, a békülés, az a kimondott szó mind hazugság volt, letaglóz. Nem is értem hogy mi a szarnak állok ott, ahol vagy nem teszek valamit. Bármit. Egy átkot küldeni rájuk mondjuk. Vagy egy golyót mindkettő fejébe. Csakhogy képtelen vagyok. S már épp lesüllyednék az önsajnálat keserű bugyrának forró tavába mikor az elképedt Sophie halk, de erőteljes hangja suttog bennem.
Chrisco, nézd…néééézd! Nem önmaga. Megbabonázták! Nem hiszem, hogy smárolva sír valaki…
A medál nehéz lesz, kissé meleg azon a kellemes, motiváló, erőt adó módon. Sophie mindig meglátta a részleteket, mindig észrevette a jót, a szépet másokban, a világban és neki feltűntek azok a dolgok, melyek másoknak vagy nekem sosem. Most sincs ez másképp és rájövök mikor erőnek erejével megerőszakolva sértett hiúságom visszakapom a fejem, hogy igaza van. Anna nem lehet önmaga. Nem lehet. Sophie pedig sosem bírta Annát, féltékeny volt mindig is hogy a helyére kerül, tehát nincs oka hazudni. Azt mondjuk hirtelen én sem értem, miért segít, de talán a fájdalmam érzi át vagy megszán mert a maga elcseszett módján szeret, ahogy én is egykor őt.
- Ez van, Cartwright. Hullaként szeretnéd végignézni, ahogy az ágyadba viszem, vagy inkább élő gyertyatartó lennél, és csak aztán öljelek meg?
Agyam ebben a percben kikapcsol és a túlélő ösztön lép életbe. Az, amely évek óta rakódik rám, s épít, mint egy partot a tenger minden egyes hulláma mely csak éri.
- Egyik sem, mert teszek inkább egy szívességet mindannyiunknak és én öllek meg téged! - üvöltöm felé és nekirontok. Nincs messze, pár méter távolság és a meglepetés ereje talán mellettem van minekután azt hiheti párbajozni akarok inkább vele, de nem. Péppé verni azt a csinos kis arcát sokkalta szórakoztatóbb lesz, az öklöm is viszket érte. Csak kósza árnyként érzékelem Annát és mintha még rajta kívül más is mozdulna. Sophie lélegzetvisszafojtva drukkol értem, nekem, és ez pont elég, szemem a fókuszon mert csak egyvalaki számít most… és az Alexej.

… ott árnyék



♪ If I stop breathin' tonight
Would I see darkness or light?  ♪

*   *   *   *   *

Hamis. Tudom, hogy ez csak olyan, mint egy álom, amit véletlenül irányítani tudok. Ahogy rám néz, ahogy ölel, ahogy csókol… Szánalmas, de beérem ennyivel. Megküzdöttem érte, és akárhogy is, de most az enyém. Tudom, hogy nem valódi ez a pillanat, de mégis azt kívánom, bár hosszabban tartana, s egészen belemerülök, így a másik érkeztéig majdnem végtelennek érzem.
Cartwright megjelenése bosszantó, de nyilván elkerülhetetlen volt. Nekem semmiből nem jár sem valódi, sem hosszanti. Erre elfog a düh, de nem baj, mert rajta vezetem le. Cserébe annyi fájdalmat okozok neki, amennyit csak bírok. ÉS nincs az a varázs, ami annyira meg tudná kínozni, mint Volkova, ezt első kézből tudom.
Mérhetetlen elégedettséggel hallgatom a csinos ajkak közül elhangzó éles szavakat, meg a házigazdánkat, aki erre hebeg, habog. Gúnyos mosollyal nézek vele farkasszemet. Végre fordult a kocka. Csak egy hamis pillanatra, de megintcsak, én így is élvezem.
- Te papolsz nekem gyávaságról? Mintha Te se mindig szemtől szembe harcolnál… És ami a férfiasságot illeti… - jegyzem meg foghegyről, s hogy a helyzetemet még jobban egyértelműsítsem előtte, akaratos, durva csókot nyomok a rongybabaként engedelmeskedő hölgyemény nyakára. Picit bele is harapok, és provokálón Cartwrightra villantom a tekintetem, hadd lássa csak, hogy akármit megtehetnék most vele.
Megsejti talán, hogy van a dologban valami turpisság, de én csak bosszantom hideg mosollyal, a bennem lakó farkas nem is morog, hanem inkább szinte dorombol az elégedettségtől. Anna szíve a tenyerem alatt dobog, és érzem, milyen szaporán, ezért még nincs kedvem elengedni őt. Legszívesebben kitépném azt a szívet, és megtartanám magamnak örökre. Ha értem nem, hát másért se dobogjon.
Tudom énis, ahogy kimondom a szavakat, mikor töröm át a józan ész határát. Szinte érzem, ahogy elpattannak a minket tartó utolsó cérnaszálak. Elszabadulnak a démonaink, és ahhoz még pálca sem kell, hogy ezeket összemérjük.
- Gyere csak! - hörgöm vissza vicsorgó élvezettel, és félrelököm Annát az útból, aki kábán botorkál arrébb, aztán csak nézi a műsort, mint egy csinos szobanövény.
Ahogy Cartwright nekem esik, a fájdalom éles fényű szikrákként robban a képembe, és lezsibbad az orrom az első bevitt ütéstől. Én se nyúlok a pálcámért, de nem maradok adósa sem. Valahol gyomortájékra célzok egy erős ökölcsapással. Érzem, ahogy a vér vékony csíkban szivárog elő az orromból, érzem a fémes ízt a számban is… De az lehet, hogy igazából a bosszú aromája. Pont ilyennek képzeltem.  Újabb és újabb csapással próbálom elérni a másikat - összezúzni a húsát, amit megütni bizony puha és süppedős érzés. Belemarok a bőrbe, amit érek, beletépek a hajba, ami ujjaim közé kerül. A vérvörös már nem kifele szivárog, hanem befelé, az agyamba, a szemeim elé lebben, mint egy őrjítő köd. A lelkemben lakozó farkas ujjongva tombol, én pedig teljesen átadom az irányítást.
- Megöllek… És ő örökre az enyém lesz… - hörgöm, és megpróbálok a nyakába vetődve fölé kerülni, és a földre vinni őt, a nyakánál fogva. Ha sikerül elérnem, úgy tervezem, addig szorítom, míg el nem száll belőle az élet…

A n n a  &  A l e x e j


m u s i c

..We're taking over, aye,
Look at you come at my name, you oughta know by now
That we're taking over, We're taking over, aye
Maybe you wonder what you're future's gonna be, but
I got it all locked up..

..a trágár szavak esélyesek...

Hiába nem akarom felvenni a sértéseit, szavai olyanok mint a nyilak, kiröppennek és tökéletes célt találnak bennem. Ha nem lenne elég a haragom, hát kapok tőle extra gyújtóst hogy belobbantsam ezt a tüzet. Talán sérti, hogy jó vagyok a szakmámban, vagy hogy annyi emberét leszedtem. Talán csak féltékeny, hogy én nem vérszomjas fenevadként bolhákkal a hátamon tudok félelmetes lenni. Vagy csak tényleg gyávának hisz. Nehéz megmondani mi áll a kekeckedő stílusa mögött s normál esetben leszarnám a neki való bizonyítást mert egy senki a szememben. Ám jelenleg bosszantó senki, aki épp Annát tartja fogva. Ráadásul betört a saját házamba. Innentől pedig a játék alapjaiban megváltozik.
Valahol arra számítok, hogy támadásomkor majd egy kábító vagy bénító átokkal hatástalanít. Még védekezni se védekeznék ellene annyira felhergelt, ám ő csak sziszegve, mint egy kígyó vár engem a szoba túlfelén. Annával nincs időm foglalkozni, Alexej elhajítja őt az útból teret adva nekem, és a nőt valami,  - asztal, szék, szekrény vagy legrosszabb esetben a padló - majd megfogja. Én sem foglalkozom vele, mert ujjaim ökölbe szorulva viszik be az első ütést, tűpontosan a maffiózó orrát célozva. Sophie lélegzetvisszafojtva aggódva szurkol értem, érzem. A vér szivárogni kezd, a kezem meg sajogni ahogy az ötpontos ütés telitalálatos és a másik  megtántorodik tőle, de épp csak annyira hogy lendületet vegyen és ellentámadást intézzen ellenem. Érzem, hogy nem marad adósom, nekem jön, ököllel a bordám éri s belőlem sípolva szalad ki a levegő. Ahol csak ér húz, tép, mar, mint egy rossz megveszekedett ribanc egy túlszaladt éjszakán. Nincs határ, nincs fair play, hiába nagyjából kiegyenlített az erőviszony közöttünk. Talán ezért is gátlástalan, fél a kudarctól, na meg mert jellemben is totálisan ilyen ember. Nem tudom melyik percben hagyom el a pálcám, de egyszer csak feltűnik a hiánya.
- Megöllek… És ő örökre az enyém lesz…
- Gyűlöl téged, hát nem ééééérted? Teeee… szánalmas féreg!!!
Visszaütök a karjára, majd belekönyökkel az oldalába de hagyom hogy leteperjen. A lendülettől ő is velem esik az íróasztal mellé szinte Anna lábaihoz, ahonnan lendületből felnyúlok az asztalbelsőbe rejtett töltött pisztolyért. Nem könnyű, így hogy a másik rajtam csüng. Mikor nagy nehezen elérem egy jó erős rúgással hátráltatva őt és ujjaim ráfonódnak a tusra azzal vágom fejbe lendületből. Valószínű nem számít rá, hogy bármi is kerül a kezembe.
-  Mit adtál be neki? Szerelmi bájitalt? Amortentiát? Vagy megbűvölted valami kurva ékszerrel….?
Hörgöm, ahogy a fegyvert ráfogva két kézzel, stabilizálva rászegezem félig fekve. Van egy perc szünet és minimális távolság közöttünk. Éget a vágy hogy meghúzzam a ravaszt és Sophie is győzköd bűvösen édesen. Tegyem meg. Tegyek pontot ennek a végére. Szabadítsam meg magunkat tőle.
- Főben járó átokhoz te túl gyenge vagy…  
Köpöm ki a szavakat, és célzok. A feje a legközelebbi célpont evidensen a legtisztább is, és bár nem ezüst golyó van benne de arra, hogy kihunyjon a szemébe a fény a sima fém is tökéletesen megteszi.
Szánalmas képet fest, ahogy vérző képpel vad, őrült csillogással sötét szemeiben mered rám. Van emögött a vadság mögött valami, ami emlékeztet saját megszállottságomra. Akarva-akaratlan eszembe jut Hayes és Sophie, a mi szerelmi hármasunk. De az más, nekem eszembe se jutott volna elrabolni vagy akarata ellenére tulajdonommá formálni a lányt. Én ki akartam vívni a tiszteletét, a szeretetét és a szerelmét. Én bizonyítani akartam. Zharkov csak birtokolni. S míg én együtt tudtam élni a választásával, hogy nem mellettem döntött és az ezzel járó kudarccal, addig ő láthatóan beleőrült ebbe. Görbe tükör ez, ahogy az orosz rám vicsorogva reménytelen vergődik kiutat keresve a saját maga által ásott gödörbe, melybe beleesett. Vajon ezt érezhette Cooper Hayes miattam? Ezt a szánalmat, ezt a sajnálatot amit én most miatta? Merlinre....!
Ha mozdul a férfi. főleg ha támadólag, automatikusan lövök. A durranás hangos és velőt rázó lesz a kis helyiségben és esélyesen talán nem olyan gyors az orosz még a vérfarkasképességeinek köszönhetően sem hogy kikerülje ennyire közelről az elszabadult golyót, a válla ellenben nagyon bánhatja. A kérdés az, melyik oldala a kevésbé értékesebb…

Ahol fény…



♪ If I stop breathin' tonight
Would I see darkness or light?  ♪

*   *   *   *   *

Azonn ritka pillanatok egyikévé vált ez, hogy azt kívántam, bár lennék farkas. Eszetlen, vérengző vadállat - de legalább cselekvőképes. Ez az állapot még egy sóbálványátoknál is kínzóbb volt, mert nem a testemet bénította meg, hanem az agyamat, s a lelkem iszonyodva menekült volna.
Küzdj!!!
Mordult rám a farkas, aki mellettem kuksolt most a csapdában. Csak néztem, ahogy Alexej gyomorba vágja az embert, aki a legfontosabb nekem, de én mást se tudtam tenni,  mint útjára engedtem egy újabb könnycseppet az előttem fetrengő Chris felé, és reménykedtem, hogy kitalál valamit.
- Gyűlöl téged, hát nem ééééérted? Teeee… szánalmas féreg!!!
Csattan a hirtelenjében előkerülő puskatus, Alexej felüvölt fájdalmában, és hátratántorodik. Nyúlhatna a pálocájáért a pisztoly ellenében, de valamiért - talán az agyán ülő vörös köd folytán - nem teszi azonnal, hanem ahelyett míg Cartwright szavakkal lődöz, átugorja a köztük lévő kis távolságot, és megkockáztatva egy kósza golyót, megpróbálja kirántani a kezéből a fegyvert.
Még egy velőtrázó farkasüvöltés, ahogy Alexej jobb vállát éri a találat. A pálcát elejti, s elveszti az egyensúlyát, de a pisztolyt megmarkolja a másik kezével, ahogy Cartwrightra zuhan. Dulakodnak a lábam előtt, úgy összegabalyodnak, hogy azt nem látom, mi történik, csak azt hallom, ahogy elsül egy újabb lövés, ezúttal teljesen vaktában. Először furcsállom, hogy nem látok rajtuk sérülést, aztán megérzem az oldalamon csordogáló meleg folyadékot, és megsejtem, hol is van a szélnek eresztett golyó.
- Ejnye, még célozni se tudsz rendesen - hörgi Alexej, és ép keze öklével megcélozza Cartwright arcát, majd megpróbálja megszerezni a fegyvert. Akár sikerül neki, akár nem, egy mozdulattal felnyúlva maguk közé rántja az asztalt. Repülnek a rajta lévő csetreszek, szobanövények, a nehéz falap nagyot dörren a vércseppes padlón, mintegy elválasztva őket egymástól - de tőlem nem.
- Azt hiszed, gyenge vagyok hozzá? Akkor most jól figyelj… Menj szépségem, és gyilkold meg ezt a mocskot.
Alexej fedezékéből szóló szavai hirtelen indokolatlanul mézesmázossá válnak, ahogy hozzám intézi őket,  még úgy is, hogy zihál és remeg az őt ért fájdalomtól és vérveszteségtől. De mintha ezeket mind elfelejtené. A hangszínéből jól kiérződik az őrület. Felveszi a földről, majd hozzám vágja a pálcámat, amit elejtettem, mikor rajtakapott az érme bűvölésekor, én pedig kifejezéstelen arccal felveszem azt és a másikra tartom. Chrisnek talán megvannak a módszerei, hogy megvédje magát, de az is igaz, hogy a földön fekszik. A pálca vége felizzik, és bár a lelkem mélyén vonyítva tiltakozom és harcolok én is, meg a farkas is, a testem nem engedelmeskedik. Kicsit talán meg remeg a kezem, s mostmár arcom mindkét oldalát csillogó könnyutak csíkozzák. Harcolok a végsőkig , talán már nem is kéne sok, de a vonásaim továbbra is üresek és kifejezéstelenek. Azt kívánom, Cartwright lőne le inkább, sem hogy hagyja, hogy én lőjem le őt. A belső harcnak köszönhető csak, hogy nem átkozom el azonnal, így hagyva neki egy tört pillanatnyi időt, hogy még fordíthasson a helyzetén, akár golyóval, akár tettekkel, akár varázsszavakkal.

A n n a  &  A l e x e j


m u s i c

..We're taking over, aye,
Look at you come at my name, you oughta know by now
That we're taking over, We're taking over, aye
Maybe you wonder what you're future's gonna be, but
I got it all locked up..

..a trágár szavak esélyesek...

A lövés olyan fülsiketítően hangosan dördült el, mintha a plafonba ütött volna méretes lyukat és megnyílt volna miatta az ég. Ehelyett azonban Alexej vállába találtam bele, és az ő üvöltése még hangosabb volt, mint a pisztolyból kiröppent golyó süvítő lendülete. Remélem, hogy ennyi elég arra, hogy megállítsa a veszett vérfarkast, de sajnos hiú ábrándot kergetek. Bár a vér erősen szivárog a lendülete továbbra is megmarad, sőt… egyenesen rám ugorva a pisztolyra markol. Erőnek erejével akarja kicibálni a kezemből, de nem hagyom és a földön henteregve próbálom legyűrni, vagy legalább az ő torka felé fordítani a cső sötétlő végét.
Két dörrenés is elsül, két golyó is útjára indul, de nincs jól célozva, nincs tervezve, vakon repülnek. Csak remélni merem, hogy a falba, a bútorzatba vagy a plafonba találnak nyugvópontot, nem pedig valaki olyanon át visz az útjuk, aki fontos. Még szerencse, hogy Mira hisztis korszakát éli és épp lázadozik, esze ágába sincs hogy itt legyen. Vagy David, hogy inkább koktélt vedel a bulin, ahonnan elszabadultam jómagam is. Jelenleg két ember miatt kell aggódnom, de az orosz csak egyről sejt.
- Ejnye, még célozni se tudsz rendesen
Érzem a férfi vérének illatát, keze is vöröslik. A lehelete az arcomba vág durván, amire a medál a nyakamban izzóan égetővé válik, de csak az a fele ami Zharkovhoz közelebb van. Az az oldal hűvös marad ami a bőröm érinti, mintha csak Sophie is ki akarná venni a részét a harcból ellene. Ép öklével bevisz egy ütést, de ezzel lazít a gyengébbik kezén így a fegyvert elrántva keze gyengülő szorításából ellököm magam tőle. Az ütéstől kótyagos fejjel próbálom megérteni miért is hozakodik ezzel elő. Egy perc kell realizálnom, hogy mi történt. Azúrkék tekintetem Annára siklik, akinek bársonykék ruhája oldalát oda nem illő bordó folt ékesíti. Nem más vére. A sajátja.
- Kurva élet…
Nyögök fel, és épp ez az a pillanat, amit kihasznál a másik hogy bunkernek használja a mahagóni íróasztalt. Hangos dörrenéssel csapódik a lap a gravitációnak engedve a földre. Leszarom a benne lévő értékeket, leszarom, hogy ez a piperkőc senki tönkreteszi, mert a vér látványa a nőn elborzaszt.
- Azt hiszed, gyenge vagyok hozzá? Akkor most jól figyelj… Menj szépségem, és gyilkold meg ezt a mocskot.
Ahogy kimondja kéjes élvezettel a szavakat, bár zihálva már le is igazolja a legszörnyűbb feltételezésemet. Anna pedig kimért mozdulattal veszi fel a felé hajított pálcát. Arca kifejezéstelen, tekintete üresnek mondható, de a könnyek csíkozzák arcát folyamatosan mintha csak keretet akarnának adni neki.
- Anna…
Szinte suttogom a nevét, hangomba hitetlenség vegyül némi lemondással, amibe a csipetnyi remény lehetősége még ott bimbózik, csak épp kibontakozni nem tud.
- Küzdj ellene…. mert én nem tudok neked ártani. – kérlelem, miközben a pisztolyt rá fogom egyetlen kósza percig, aztán le is engedem. Elvetélt ötlet hogy lelövöm Őt… sose tudnám megtenni. Akkor inkább, legyen ő az én hóhérom. Az is jobb. Legalább az ő arca lesz az utolsó, amit látok.
Ő azonban csak szépséges kék szemeivel fagyosan tekint le rám a kezét maga elé tartja a varázspálcával, amit egyenesen rám szegez. Nem tud az átok ellen mit tenni, el kell fogadnom. Sophie bennem sírva üvölt, de nem törődök vele.
- Mindig is tudtam, hogy Te leszel a végzetem.
Vergődöm talpra, magam sem értem minek vagy miért. Talán mert állva mégis csak méltóságteljesebb meghalni, mint a földön fekve. Sajog mindenem, számban érzek némi vért, de hogy ez a sajátom vagy másé, nem tudom. Csak Volkovára figyelek, Alexej meg is szűnik hirtelenjében létezni. Mintha csak ketten maradnánk, nemcsak a házban, a szobában, az egész kurva bolygón. Hiába a férfi irányítja én mégis az Ő kezébe helyezem a sorsom.
Felé lépek, lassan egyet majd még egyet. Az átok, amit ki kellene mondania várat magára.
- Gyerünk, tedd meg! Érted szívesen halok meg, kisfarkas….
Meg általa is. Nem kell kiabálnom, tudom hogy szavaim célba érnek a feszült néma csöndben. Inkább feláldozom magam, hogy életbe maradjon, minthogy életem végéig érezzem az ő hiányát is Sophie-é mellett. Olyan közel érek, hogy a pálca helyen egyenesen a mellkasomnak fúrődik. Vérfoltos fehér ingemen keresztül érzem a gömbölyű hegyét, benne az erejét.
Tudom, itt a vége ennek a dalnak. Nem sajnálkozom nagyon. Sophie igen ő sír, értem, értünk, magáért. Szerinte igazságtalan ez, nem így kellene lennie. A búcsúra másodpercek vannak, érzem ahogy halkan búgja.
Szeretlek Chris!
Én pedig ugyanezeket a szavakat mondom, csak hangosan és másnak.
- Szeretlek Anna.
Mély levegőt veszek a vallomás után, úgy sejtem az utolsót. Hát ezt nem így, nem ilyen körülmények vagy társaság mellett akartam kimondani, pláne nem először és olybá fest, utoljára is, de jobb később mint sose ugyebár. Lehunyom a szemem, látom magam előtt a vonásait és várom azt a zöld villanást, ami után nem lesz semmilyen fájdalom, semmilyen aggodalom vagy kín. Csak a végtelen sötétség, csend és béke.

… ott árnyék



♪ If I stop breathin' tonight
Would I see darkness or light?  ♪

*   *   *   *   *

Már olyan rég élek így, hogy mostanra fel sem tűnik, a fájdalomból és a dühből erőt meríteni. A vér vasas aromája betölti az orrom, az adrenalin pedig a testem egészét. Bosszantó, hogy azt az oldalam mostantól nem tudom annyira használni, de remegő, fél kézzel is megölöm őket. Méghozzá úgy, ahogy megérdemlik.
- Küzdj ellene…. mert én nem tudok neked ártani.
Fintorogva, gunyoros horkantással fejezem ki a véleményemet a hős lovag szavai hallatán. Milyen szánalmas… És gyenge. Hát nem gondolja, hogy valóra váltom az ötletét, amit felvetett az imént? Igen, én pedig majd Volkova végzete leszek. Élete végéig lehet agyatlan, engedelmes báb az oldalamon - szóval addig, amíg meg nem unom. Felhagytam azzal, hogy szeressek bárkit, de élvezettel eljátszani talán még lesz kedvem. Ha Cartwright jót akarna, inkább megölné a lányt maga. Nem is tudom, melyik eshetőségnek szurkolok jobban.
- Szeretlek Anna.
Kitör belőlem egy rövid, gúnyos kacaj, de még tapsolok is, komikusan lassú ritmusban melléje. Szinte hallom a sercenést, ahogy a pálca izzó hegye Cartwright mellkasát perzseli.
- Hát ez elragadó! Ezért megérte várni! - röhögöm színpadiasan az asztal mögül gonosz kárörömmel, és felkönyöklök a fedezékből, hogy első sorból nézhessem a magam teremtette cirkuszt. A mozdulat nemcsak fáj, de egész egyszerűen nem is akar működni, szóval megbicsaklok, és groteszk, féloldalasan, nehézkesen kapaszkodva lógok az asztal képezte palánkon.
- De most már tedd meg…
Parancsolom. A hangom ugyan rekedt, és remeg. De ez egy határozott parancs. Ám a nő még mindig nem mozdul. Elfog a balsejtelem, és azzal együtt a hányinger is, valami megmagyarázhatatlan okból, de Anna még mindig kifejezéstelen arccal bámul. Még hiszem, hogy jó vagyok.
- …MOST!
Ez mintha használna. A pálca suhogva lendül, szikrákat szór az átokra készülvén. Mindhárman veszünk egy nagy, jelentőségteljes levegőt, de én az utolsó pillanatig azt hiszem, hogy a pálca vége hősszerelmest célozza. De nem. A fegyver hirtelen irányt vált.
Anna nem ügyes harci mágus ugyan, de meglep annyira, hogy az arcomba kapom a rontást, ami úgy kapja fel megviselt testemet, mint valami rongyot, és messzire hajít, át a másik helyiségbe. Már nem a szagát érzem a vérnek, hanem a színét látom, ahogy a látóhatárom pereméről indulva elönt az átok és az ütés okozta bénító, égető fájdalomhullám.
A nő mintha sírni kezdene - vagy csak a fülem sípol az ütéstől? Aztán tompa puffanást hallok, gondolom összerogy, az átkom legyőzésétől kimerülve. Túlhörgöm a hangot, mert idegesít, és négykázlábra küzdöm magam remegve, fél kézzel, artikulálatlan átkozódásokat morogva az orrom alá. A lelkemben lapuló fenevad életösztöne erősebb, a dühből és a fájdalomból épül fel újra testetlen szörny-mivolta, és erőt kölcsönözve nekem segít harmadszorra is talpra állnom. És mindketten tudjuk, hogy most tudom ezt utoljára megtenni.  A lépéseim így is remegnek, és ragadnak a padlóhoz.
A tudatos, gyakorlott harcos, józanabbik énem az indulást szorgalmazná. Ha bosszút akarok állni, és megszerezni, ami célt elterveztem, most kell a távozás szégyenletes mezejére lépnem, vagy azt kockáztatom, hogy én hagyom itt a fogam. De a vértől elvakult vadállat, aki átvette az irányítást, még nem tágít. Őt ez se zavarja. És kicsit engedek is neki. Már minden mindegy. A pálcám még nálam van, s bár nem a jó kezemmel, de reszketegen előkapom, és előre szegezve, irányítatlan lendülettel rontok vissza a másik helyiségbe. Nem is nézem, melyikre célzok. Mindegy. Valamelyik majd a másik nélkül lesz kénytelen élni, amíg el nem kapom azt is. Így most csak úgy vaktában valamelyikre bocsátom az átkot, amelyik mozog, és ha meg nem gátolnak, hörögve mondom ki a varázsigét, amire pont úgy nincs bocsánat, mint arra, amit velem tettek:
- Adava kedavra!
Csinálhatnám szavak nélkül is, de minden hangzója jól esik most, mintha harapnám közben a levegőt.
- Majd ez elválaszt, ahogy megérdemlitek… Még nincs itt a vége - teszem hozzá, aztán kiköpök egy fél pofányi állot vért a képemből, és elinalok az ablak irányába, mert az közelebb van, és mert az váratlanabb. Csukva van, de mit számít már? Meg se érezném az apró üvegkések vágásait, a szemem előtt csak a hoppanálási határ elérése lebeg, s a farkas természetfeletti ereje űz, hogy érjem is el - ha nem marasztalnak ügyesebben.

A n n a  &  A l e x e j


m u s i c

..We're taking over, aye,
Look at you come at my name, you oughta know by now
That we're taking over, We're taking over, aye
Maybe you wonder what you're future's gonna be, but
I got it all locked up..

..a trágár szavak esélyesek...

- De most már tedd meg…MOST!
Lélegzetvisszafojtva várom, hogy a zöld villanás elérjen, hatalmába kerítsen, felemésszen. Hallom szívem van kalapálását, ritmikus dobbanása cseng a fülemben. Minden más tompa moraj csak, még Alexej követelőző dacos kisiskolás hangszíne is.
De nem jön.
Nem jön. Nem jön.
Miért nem jön?
A szívem hamarabb remél, mint az agyam hinni merne, hogy talán valami turpisság van megint a dologban. Mire kinyitom a szemem berobbannak a színek, a hangok a fények. Anna mozdul az átok repül, de a pálca hegyének végén nem én vagyok a célpont hanem az orosz, akit rongybabaként dob hátra az erőhatás. Groteszk látvány, ahogy a falnak csapódik magatehetetlenül. Engem a hitetlenkedéssel karöltve a végtelen öröm mámora tölt el, és szinte ösztönösen cselekedve lépek felé. Ő feljajdulva esik össze, miközben én utána nyúlva érte kiáltok.
- Annaaaa….
Még épp időbe kapom el, hogy nehogy feje durván a padlónak csapódjon. Kezeim köré fonódnak, egyik a tarkójánál másik a teste körül és próbálom szólongatni, de hasztalanul. A főben járó átok kiszívta minden erejét és ott a vérveszteség.
- Adava kedavra!
Elkövetem azt a hibát, hogy nem figyelem Alexejt. Elkövetem azt a hibát, hogy csakis Volkovára összpontosítok, mert csak Ő a fontos. A hang hamarabb tör utat mint a villanás. Szinte berobban a tudatomba. Azúrkék tekintetem felkapom a maffiózó irányába, és ekkor.... mintha csak egy ostoba mugli filmet néznék. Szinte lassítva jön, közeledik az a zöld átok, amit alig egy pillanattal ezelőtt hőn áhítva vártam. Tudom, hogy el kellene ugranom,de egyszerűen képtelennek érzem magam erre. Nem merek, nem akarok a nő mellől tágítani.
Tizedmásodpercek.
Ennyik vannak csupán.
Mély fohászt mormolok a mágusok istenének, már ha van egyáltalán s mire elfogadom a sorsom, addigra váratlan fordulattal egy árny ugrik hangos nemet kiáltva közém és a villanó fény közé. Alfred élő pajzsként fogja fel a gyilkos átkot, amit nekem szántak. Az idős komornyik megtántorodik és egy pillanatig meglepett arccal keresi az én kikerekedett, döbbent tekintetem, majd lassan dől el s mire a padlóra zuhan a fény teljesen kihuny a tekintetéből.
Valaki ordít, és az a valaki rá kell jönnöm én magam vagyok. Már elengedem Volkovát, már Alfred mellett vagyok, de épp csak addig hogy rájöjjek semmit nem tehetek agg barátomért. Ekkor önt el a gyűlölettel kevert bosszúszomj. Az orosz, talán érzi hogy több babér nem terem neki vagy mert vesztettnek ítéli a csatát az ablak felé fut és hangos robbanással, ezernyi csilingelő üvegszilánkkal egybekötve ugrik ki rajta. Én követem a párkányig, onnan lövöm ki a tárban maradt összes golyót, remélve az egyik kurvára célt ér annak a mocskos vérfarkasnak a koponyájában. Keserűen konstatálom, hogy sikerül hoppanálnia, mert vércseppeken és üvegdarabokon kívül semmi más nincs az udvaron, ami hozzá tartozna.
- Faszom!
Káromkodom el magam s a fegyvert mérgemben a földhöz vágom. Megakad a szemem a pálcán, talán Annáé talán Alfrédé, hirtelen nem ismerős. Gyorsan felkapom, a zsebemből meg az érmém előrántom, és megbűvölöm amilyen gyorsan csak tudom. Tíz perc elég hogy David ide érjen. Tíz perc.
Tíz kurva hosszú perc.
Ez alatt Anna mellett térdelek és beszélek hozzá, hogy tartson ki, hogy minden rendben, hogy megoldjuk ezt is, pedig tudom valahol a lelkem mélyén, hogy nem. Kurvára nem fogjuk tudni. És hogy ez vitathatatlanul az én hibám volt.
Könnyfelhős szemmel nézem Alfred élettelen testét, a halála súlya és a vele járó felelősség nyomja a vállam és rettegek a ténytől hogy nemsokára Anna is hasonlóan mozdulatlan lesz. Mikor David befut, rettenettel az arcán körbenézve csak ennyit bírok kinyögni.
- A Mungóba, gyorsan! Segíts!

Ahol fény…



♪ ‘cause I’m not bulettproof  ♪

*   *   *   *   *

Bár álom lenne... Emlékszem a zöld tűzre, az átalakuló arcra, a lövésekre, vörös vérre. Emlékszem arra a szóra is, amit Cristopher mondott… Az valóban álomszerű, mintha kölcsönvették volna egy szebb képből. Aztán a lidérces rész folytatódik, és átkok szikrái pattognak a szemem előtt. Van köztük zöld is. És egy fennakadó szempár.
Most pattan ki a szemem, hogy a Mungó plafonjának fehérségére meresszem a fejembe tolakodó borzasztó jelenet helyett. Szaporán kapkodok levegő után, görcsösen belemarkolok a fertőtlenítőszagú, keményített ágyneműbe, aztán valahogy ösztönösen megpróbálok az álomképektől felüléssel menekülni, de nem sikerül. Az oldalamba fájdalom hasít, visszadőlök a szétfeküdt párnára, úgy nézek körül, de nem is látok meg semmi mást azon kívül, amit keresek. Cartwright ismerős kék szempárján állapodik meg a tekintetem. Nagy sóhajjal kapaszkodom belé, de először nem is találom a szavakat. Kinyitom a számat, aztán becsukom, és elernyedek inkább. Végül suttogva kérdezem:
- Tényleg Te vagy az…?
Ostoba kérdés, hiszen erre senki sem válaszol nemmel, az sem, aki ellopja valaki más arcát. De most nem kell kérdeznem. A vonások mozdulása, a ráncokból kiírt történet nem hazudik, és sajnos van annyira valós, mint a fájdalom, ami oldalról mar belém.
- Mi történt?
Megint csak úgy feleslegesen faggatózom, hiszen ez most nem olyan, mint amikor a főzet nélkül ér a telihold. Nincs meg minden részlet, de vannak pontok, mikor a tudatom a felszín közelébe küzdötte magát, és néhány dolog egész tisztán visszajön azokból. De jobb volna, ha nem jönne. Jobb lenne, ha Chris egy hazugsággal semmissé tehetné például a belém nyilalló fájdalmat, vagy a bűntudatot.
- Ne kímélj. Úgyis megtudom. Van, amire még emlékszem is…
Nagyot sóhajtok, a szemembe könny gyűlik, de zavar, düh támad bennem tőle, s így kipislogom. Elsírtam tegnap az utolsó cseppeket, legalábbis most még azt gondolom, de ez olyan lehet, mint az eső, van, amikor egybe leszakad, van, mikor csak egy-egy csepp hull alá sokáig, kitartóan, de egy biztos. Sosem fogy el. Ahogy szóba kerülnek a történtek, újra rákezd a szemergés.
- Hogy lehettem ilyen ostoba…? Figyelnem kellett volna.
Felemelem a kezem, hogy a hajamba túrjak tehetetlen haragomban, de csak az egyik oldalt sikerül a művelet, a sérülés felől végülis jobb, ha nem mozgok. Talán a hangokra, talán csak rutinszerűen, befut eg egyentaláros, szelíd arcú gyógyító. Kezében irattartó tábla van, arra csíptetve pár lap. A helyzethez mérten visszafogott derűvel vesz észre.
- Nahát, már ébren is? Ez nagyszerű. Hogy van? És mire emlékszik? - érdeklődik, és felváltva néz rám, meg Cartwrightra. Én azt kívánom, bár tűnne el. Minden egészségügyi múltam ellenére nem rajongok az ispotáyokért, de most még kevésbé, mint amúgy. Jobb volna otthon lábadozni.
- Haza akarok menni.
Talán gyerekes követelődzés ez, tekintve, hogy eddig még felülni se tudok, de ennyit még megengedhetek magamnak, az állapotomra tekintettel. Aztán az is eszembe jut, hogy talán nem is akarok most menni vissza Garden Lodge-ba. Hogyan lesz az újra az otthonunk? Az a sok vér, annak a gonosz talpnak a nyoma mindenütt… És sosem lesz már teljes egész. Szóval nem, én se ondolom egészen úgy, ahogy mondom, mert én nem most akarok hazamenni, hanem a múltba, mielőtt ez az egész megtörtént. Nagy sóhajjal burkolódzom némaságba, és a gyógyítót innentől levegőnek nézve inkább Christopher pillantásába kapaszkodom, őt figyelem fásult sötétséggel a szívemben. Hátha azok a kék, fénylő tavak elmoshatják ezt a rémálmot.

A n n a


m u s i c

.. can't help but love you
Even though I try not to
I can't help but want you
I know that I'd die without you..

..a trágár szavak esélyesek...

Várjon itt! VÁRJON ITT!
A hangok a tudatomban visszhangoznak, újra meg újra meg újra. Fel és alá járkálok néha bele-beletúrva a hajamba, mert mást nem tehetek. Türelmetlen vagyok. Mindig is az voltam, talán sose fog ez változni.
Aggódok. Kimondhatatlanul rettegek, amit félig szégyellek bevallani és talán ha nem Róla lenne szó… de sajnos pont hogy Róla van szó. Dave megjelenik, magyaráz valamit arról mennyire szarul nézek ki, meg hogy ők rendet raktak, menjek haza, pihenjek, itt nincs értelme maradnom. Félig állatias morgás szalad csak ki belőlem mindezekre, valami nyers ösztönös tiltakozással együtt. Hallani se akarok erről, amíg nem tudom biztosra, hogy Anna nincs életveszélyben. Tény sajnos, hogy nem tehetek érte semmit, de ettől csak rosszabb minden. Szívből rühellem ezt a tehetetlenséget. Nem tudom lerázni se a súlyát magamról. Csak járkálok idegesen fel és le fel és le hosszú, végtelen percekig amelyek órákká duzzadnak. Mi a fasz tart már eddig?
Mire nyílik az ajtó már az utolsó idegszálam szakad el. Sophie is rettegve kapaszkodik a tudatomba, érzem az aggodalmát pedig neki nem lenne muszáj. Mikor szerette meg Volkovát?
- Most már rendben lesz.
A levegő melyet egész eddig benn tartottam olyan lendülettel távozik hogy a medimágus talán tornádónak hihetné ha nem állnék közvetlen előtte. Pattanásig feszült izmaim kissé kiengednek.
- Magát is lássuk el?
- Nem, nem kell. – próbálok az ajtón átnézni de utam állja az orvos. – ...köszönöm! Bemehetek esetleg?
Nem kérdésnek szánom, nem is igazán olyan a hanglejtés de ő csak határozottan ingatja a fejét.
- Ma még nem. Azt javaslom menjen haza, itt jó kezekben van. Holnapig biztosan alszik. Ahogy az Önre is ráfér.
Prüszkölök, mert nem akarom ezt elfogadni, de végül beleegyezem. A nő megrovó tekintete rám vetül szigorúan s David is a doktor pártját fogja. A túlerő már sok nekem, ráadásul most érzem igazán ahogy lecsökken a stressz okozta adrenalinszintem, hogy meglehet igazuk is van. Bosszankodva de némileg nyugodtabban csörtetek el az előcsarnoki kandallókig hogy hazamenjek az immár tökéletesen üres, Alfred-mentes otthonomba, ami így… már nem is igazi otthon többé.

Kora reggeltől az ágy mellett ülök. Kényelmetlen ez az ócska fotel, de legalább itt lehetek és nézhetem a vonásait. Ha tehettem volna itt is aludtam volna, akkor nem gyötörnek talán a rémálmok. Most már Zharkov és Alfred is benne van és csakis ez igazolta le hogy a tegnapi események valóságát, na meg hogy ma nem várt gőzölgő reggeli a komódon, se ruha előkészítve a ruhainason. Alfred hiánya mindenhol tapintható volt a házban. Tény, hogy David és a fiúk rendbe tették a csatatérré változott dolgozószobát de közel se olyan ügyesen vagy alaposan, mint az öreg barátom tette volna. Azért megköszöntem gombóccal a torkomban az igyekezetüket és amilyen gyorsan csak lehetett el is tűntem a ház nyomasztó légköréből. Most egy másik, fertőtlenítő szaggal átjáratottba ücsörgök, de ennek legalább van valami értelme. Elvégre mégis csak Anna fekszik a párnák között nyugodtan szuszogva. A medimágus nő kétszer is betévedt már, közölte hogy bármikor magához térhet csak legyek türelmes.
De bassza meg, továbbra se tudok az lenni. Miért kell? Miért? Lemondó sóhajjal bámészkodom hol a hajtincsei kuszaságában, hol a beszűrődő fény cikázó táncában az árnyékokkal a falon, hol a takaró ráncainak összefüggéstelen ívrendszerében. Aztán egyszer csak…
- Tényleg Te vagy az…?
Ösztönösen mozdulok közelebb hozzá, kezem az övét fogják de most meg is szorítják a vékony kecses ujjakat.
- Hát persze, te butus. – búgom neki és egy csókot adok a homlokára. - … remélem nem mást vártál…
Cukkolnom, pedig tudom mire utal. Vagyis… kire . Felforr tőle a vérem ha csak rá gondolok, de most nem is akarok így csak egy vérszegény kissé őszintétlen mosolyt erőltetek arcomra. Jobbom a párna szélének támasztom a fájdalommal a vállamba mit se törődve és ujjaim Anna a homlokát és haját cirógatják kedvesen.
- Mi történt?
A csend feszül köztünk. Nézem őt, a kutató jeges kék információra éhes tekintetét. Hihetetlen hogy eddig az se volt biztos mikor kel fel most meg ennyire tudatos, ennyire akaratos ennyire… önmaga.
- Ne kímélj. Úgyis megtudom. Van, amire még emlékszem is…
Ahogy a könnyek kiszöknek a szeme zugából úgy remeg bele az én lelkem is. Sophie néma és hallgatag. Szomorú. Nekem meg megint gombóc van a torkomban. Nem célom eltitkolni a valóságot, de nem vagyok benne biztos, hogy azonnal rá kellene zúdítanom.
- Hogy lehettem ilyen ostoba…? Figyelnem kellett volna.
- Nem a te hibád. Az enyém. Csakis az enyém. – szorítom meg a kezét bíztatólag. Hangom lágy, bársonyos és megnyugtató, magam se értem hogy érem el ezt a hangszínt. – Én nem figyeltem eléggé Rád… rá. Óvatlan voltam és… ezt kihasználta.
Nem bírom kimondani még a nevét se. Olyan mint egy kibaszott átok.
- Az én hibám volt. És Alfred…
Elcsuklik a hangom, most már nekem is könny szökik a szemembe csak én fegyelemezetten nem engedem hogy útjukra invitálja őket a gravitáció.
- Nahát, már ébren is? Ez nagyszerű. Hogy van? És mire emlékszik?
A doktor pont a legrosszabbkor vagy meglehet épp a legjobbkor toppan be. Csak egy mély levegővételre marad időm, már ki is túr a beteg közeléből, hogy felmérje milyen állapotban van a páciens. Hagyom, hagy ténykedjen, csak a kezem marad az ágyon fekvőében, mintha sosem ereszteném innentől. Mondjuk annak fényében ami történt, nem is akarom.
- Haza akarok menni.
A dacos kijelentés egy kétéves gyereket idéz fel bennem vagy épp a kamasz lányomat és megmosolygom ezt végre őszintén. Az orvos közli hogy ez még korai, további vizsgálatok szükségesek ésatöbbi. Felír pár dolgot a kartonjára amit unott fapofával kivárva nézek aztán végre tovább indul. Újra kettesben maradunk és a csend borul ránk. Meg kellene törnöm, de nem akarok a tegnapról beszélni. Nem akarok arra gondolni, abban élni. Így megragadom a jelen kormánykerekét, közelebb húzódok újra Annához és csak utána szólalok meg.
- Ugye tudod, hogy rohadt büszke vagyok rád, kisfarkas? - tekintetemből őszinte elismerést olvashat ki. – Nem sok embert ismerek, aki le tud küzdeni egy főben járó átkot.
Bár csak ne árnyékolná be ezt egy kósza golyó okozta sérülés vagy épp egy átok okozta élet elvesztése.

Ahol fény…



♪ ‘cause I’m not bulettproof  ♪

*   *   *   *   *

Nem vagyok most humoromnál, szomorú a mosolyom - de azért mosolygok, hiszen vidítani próbál. A hangja és a csókja többet mondd a szavainál. Azonnal tudom, hogy ő az. Mondanám, hogy innentől egy csókkal kell majd minden alkalommal igazolnia magát, mikor találkozunk, de vannak fontosabb kérdéseim is, amire az összegyűlt kevés energiámat szánom.
Ahogy elcsuklik a hangja, nem tudom nem összeszedni hozzá az erőt, hogy a kezére simítsam a saját tenyerem. Alfred… Közülünk ő volt talán az egyetlen, aki a legkevésbé sem érdemelte ki ezt. De ebben a néma pillanatban, gondolatban megesküszök, hogy legközelebb, ha Zharkovval sodor össze az élet, nem fogok hezitálni, ha lehetőségem lesz, a halálos átkot olvasom a fejére. Most is azt kellett volna… De akkor talán még nem lettem volna képes rá. Most azonban, Chris gyászát átérezve úgy vélem, könnyedén menne.
Félbeszakít minket a gyógyító, de engem nem érdekel, mit akar, csak az az egy dolog, amit én akarok. Elmenni innen.
Arra pedig sajnos várnom kell. A másik kimegy, Chris pedig újra ott van mellettem közel. Ez az egyetlen oka annak, hogy nem bolondulok meg itt helyben. A farkas nem prédának való állat, és utálom most az elesettséget, az üldöztetettség érzését, és az egészet, ami történt.
- Ugye tudod, hogy rohadt büszke vagyok rád, kisfarkas?
Hitetlenkedve pillantok rá, fáradt mosollyal. Olyanok a szavai, mint a hidegzuhany, mindenre számítok, csak erre nem.
- Nem sok embert ismerek, aki le tud küzdeni egy főben járó átkot.
- Azt neked köszönhetem.
Ezzel kapcsolatban már kevésbé vagyok értetlen, a válasz is rögtön jön. Ha van egy pillanat a tegnap estéből, ami kristálytiszta, hát az AZ a pillanat. Végülis már régóta nem titok, hogy a szeretet képes legyőzni egyik-másik főbenjáró átkot, és most is ilyesmi történhetett, még akkor is, ha én álltam a pálca hegye végén, nem ő.
- Azt IS.
Megszorítom kicsit a kezét, mert józanul még nehéz kimondani azokat a szavakat, amik a fejemben járnak, s amiket bódultan olyan könnyű volt. Vagyis szót. De azt hiszem, belesűrítem abba, ahogy ránézek. Ott van az arcomon, hogy szeretem, meg az is, hogy hálás vagyok a mentőakcióért. Hiszen ha nem jött volna… Akkor egy rosszabb helyen volnék.
- De ez nem fordulhat elő még egyszer - sóhajtom, de meg is bánom, mert a mozgás következtében mintha valaki újra oldalba lőne. Fintorgok, de elönt a düh legalább. Az egész jó fájdalomcsillapító, a jónéhány főzettel keveredve, amiket nyilvánvalóan megitattak velem.
- Mondtad, hogy bújjak el nálad, és ha sohasem jövök többé el, akkor arany életem lesz…
Visszautalok arra a korábbi, még igencsak feszült hangnemben történt beszélgetésünkre. Emlékszem, akkor elutasítottam a gondolatot.
- … és, már biztos vagyok benne, hogy így is volna. De csak az arany része.
A szemem, ami örökké a hazám kék jegét idézi, most felizzott, élessé vált.
- Csak hogy én élni akarok. Veled. Nyugodtan. Ahhoz Zharkovnak meg kell halnia. A többinek is, de azért, amit Alfreddel tett…
A szívem úgy kalapálja belülről a mellkasom, hogy óvatosan újra levegő után kell kapjak, mielőtt folytatom. A fertőtlenítő illatú, hűvös kórházi lég legalább elcsitítja kicsit a feltámadó tüzet. De azért megmarad mostmár.
- Legközelebb nem hátráltató ártást érdemel, ha valamelyikünk pálcájának hegye elé kerül.
A lelkem mélyén a farkas elégedett morgással búg, mintha majd’ dorombolna. Furcsa, ez a helyzet egészen összehozott vele is, s most egyet értek minden onnan jövő, korábban idegennek tűnő érzéssel. Cartwright kezét megsimítom az ujjaimmal.
-  Annyira sajnálom…
Megint elfog a bűntudat is. Felkészültebbnek kellett volna lennem. De ezután… Minden másképp lesz.