A Csikóhal

Árnyak ellen botorság harcolni..?

mood

look



to: Owen
2005.02.05.

Dallamosan felkacagok a teltházas Csikóhal poénjára. Megnyugtató kisugárzása mellett ez a másik, amit annyira kedvelek benne. A humorát.
- Hát reméljük, hogy ez után a kampány után a forgalom is beindul. Bár szokták mondani, hogy a rossz reklám is reklám, én ebben nem hiszek. Még szerencse, hogy ez vélhetően a jók sorát erősíti majd - mosolyodom el biztatóan. Bár nem úgy tűnt, mintha Owent annyira megviselné a tömegek hiánya, azért minden poénban megbújik egy féligazság - ebben a tételmondatban viszont hiszek - ezért is érzem úgy, hogy ráférhet egy kis biztatás.
Újabb nevetésre kerül sor részemről, amikor az alkoholmentes sör kerül szóba. Ez azonban keserédes, mert egy pillanatra megijedek, hogy valóban én vagyok az egyedüli őrült... Hiszen vele semmi megmagyarázhatatlan, semmi irracionális, semmi idegtépő nem történt.
A francba... - fut át a gondolataim között, ám szerencsére nem kell sokáig bosszankodnom, mert hamarosan hozzáteszi a nyomasztó álmokat is... Na, ez már azért valami.
- Tényleg zavarba jössz miattam? Miért is? - kérdezem oldalra biccentett fejjel. Nagyon érdekel a válasza... de valamiért előre érzem, hogy nem fogok rá rendes választ kapni, csak elpoénkodja majd ezt is. Ez annyira rá vallana.
Ami pedig a kérdésemre adott válaszát illeti, nem szép tőlem, de belül felujjongok miatta. Ezek szerint lehet, hogy az ő elméjével is pontosan azt a könyörtelen játékot űzik, mint az enyémmel. Akárhogy is, abban igaza van, hogy erről később még mindenképp érdemes beszélnünk. Most sajnos nem fér bele az időnkbe. A szemem sarkából észlelem, ahogy az est sztárvendége, a külön erre az alkalomra felkért kísértet belibeg a kocsma ajtaján. KÍsértetiesen hasonlít rám... Bár előre tudtam, hogy így lesz, most, ahogy ellebeg mellettem, akaratlanul is kiráz a hideg.
- Hmmm... jó ötlet. Lenne miről beszélnünk... az álmokról különösen. Na és egy vodkaszóda jól esne... - utalok az első találkozásunk ikonikus italára, ami telibe a fehér ruhámon kötött ki. De azóta sem bánom.
- Ez után az élmény után azt hiszem, rám fér majd egy erősebb ital... - pillantok a kísértet irányába, majd kékjeim visszatalálnak Owen barna íriszeihez.
- Ritkán találkozom a jövőbeli halott önmagammal - borzongok meg egész testemben újra, majd önkéntelenül is át kell karolnom magamat, mert fázom. A hosszú, ezüst hajú, bánatosan szép arcú kísértetnek minden vonása kísértetiesen emlékeztet rám. Bizony, nem egyszer hallottam már, hogy mindenkinek van valahol a világon egy hasonmása. Talán nekem épp itt lebeg.
- Neked van doppelgängered? - teszem fel még futólag a kérdést, majd ha válaszolt rá, már suhanok is a dolgomra.
- Jövök vissza nemsokára, és vodka mellett folytathatjuk...
Elvégre egy kísértetet nem illik feltartani. Na nem mintha nem lenne ideje... Csak... nem és kész. Valamiért úgy érzem, egy halottnak kétszer annyi tisztelet jár, mint egy élőnek. Lassú léptekkel lépek közelebb, és először tanácstalan vagyok, hogy kezet rázzak-e vele, de végül csak udvariasan rámosolygok.
- Helló Izarella... Már rég vártam a találkozást - pillantok rá borzongással vegyes kíváncsisággal, majd nem túlzás, ha azt mondom, hogy az eddigi pályám során a legbizarrabb fotósorozatot van szerencsém elkészíteni. Az érzés, ahogy egy kísértettel vállt válnak vetve pózolunk, majd egymással szemben, egymás lélektükreibe révedve próbáljuk megidézni a halál kérlelhetetlenségét... Nos... egyszerre gyönyörű és letaglózó élmény. A stáb nagyon kitett magáért. Az utolsó kattintás után Izarella elegánsan kilebeg az ajtón, mintha ott sem lett volna. Érdekelne, hová siet... van-e programja ma estére... De a kérdés most bennem ragad. A haláláról nem kell kérdeznem... a szívéből kiálló tőr mindenre választ ad.
Elköszönök mindenkitől, és segítek elpakolni is. Ha valami nem jellemző rám, az a lustaság és a sztár-attitűd. Talán ezért is szeretnek velem annyian dolgozni, ami persze nekem is jól esik.
- Köszönöm a lehetőséget még egyszer! - köszönök el Bethaniatól is, akinek nem csak szavai, hanem ragyogása is tükrözi, mennyire elégedett a mai munkánkkal. Eltűnök a mosdóban egy pár percre, lemosom a vérfoltos sminket és megigazítom a hajam, majd egy kis permetet fújok magamra abból a parfümből, ami a levélpapíromon is volt. Mindez ösztönös, nem tervezek el előre semmit, ennyi figyelmességet mindenki megérdemelne, akivel leülök egy italra.
- Huhhh hát ez azért nem volt semmi - fújok egyet megkönnyebbülten, ahogy ismét elérek a pultig. Nem tudom, hol szeretne Owen leülni, itt, vagy inkább egy asztalnál, úgyhogy megvárom, hogyan mozdul tovább vendéglátóm. A Csikóhalas festményt nézegetve elmerengek, melyik is az a hely, ahol a legszívesebben pihen meg.

[Egy éjjeli menedék]

Egy éjjeli menedék

Elfelda Hall
2005. február 5.

Dallamos kacagása gyógyír volt sebzett lelkemnek, és némiképp erőt pumpált belém. Ezt szerettem legjobban a nőben, hogy képes volt ily módon feltölteni engem. A társasága egyfajta védőburok volt számomra, egy valóságos menedék, ahová szívesen tértem vissza megpihenni. A Vörös Abadában már volt szerencsém megtapasztalni ezt a fajta mámorító auráját, de elhatároztam, hogy még közelebb fogok kerülni hozzá. Talán túl közel is…
Ahogy sejtetettem, döbbenet és félelem árnyéka szaladt át a csinos arcán, hallva az elcsépelt poénomat, és nem, nem az épelméjűségem, illetve a nemlétem rémítette őt úgy meg, hanem a gondolat, hogy csak ő szenvedett a kalandunk óta. Pedig a rémálmok engem is ugyanúgy gyötörtek, noha meglehet, hogy azoknak semmi, de semmi közük nem volt a téren és időn kívüli utazásunkhoz. A rossz szellemek gyermekkorom óta velem voltak, és egyre kevésbé tudtak megriasztani. Elfelda azonban a riadalma ellenére mégis egy apró félmondatomba kapaszkodott inkább, és váratlanul nekem szegezte a kérdést.
- Tényleg zavarba jössz miattam? Miért is?
Én igazi macsóként, ettől csak még inkább szégyenlős lettem, és szokásomhoz hűen a szakállamat kezdtem vakargatni, miközben zavart vigyorra húztam a számat, kivillantva fehér fogaimat, amikre amúgy oly büszke voltam. Talán az egyetlen dolog volt magamon, amit mindig is szerettem, és amivel elégedett voltam.
- Drága Elfelda, csak nézz körül – mutattam újfent körbe a helyiségben. - Hát mit gondolsz, miféle népek járnak ide? Én a fogatlan, ápolatlan, falusi emberekhez szoktam. Egy halvány fénysugártól, egy teljesen átlagos nőtől is képes vagyok hát zavarba jönni, nem hogy magától a Naptól, és az ő teljes világosságától.
Lazulj már el Redway, kezdesz túl sokat pofázni…
Szerencsémre az ezek után feltett, félszeg ajánlatomra, miszerint ihatnánk valamit a nap végén, számomra kedvező választ kaptam. Sőt mi több, még egy belsős poént is elsütött a vodkaszódával kapcsolatban, ami kicsit önbizalommal töltött el.
- Ez után az élmény után azt hiszem, rám fér majd egy erősebb ital – követtem a tekintetét a kísértet irányába. - Ritkán találkozom a jövőbeli halott önmagammal.
Belül kalapot emeltem a kampány megálmodójának, illetve a castingügynöknek a remek fogásért. Elképzeltem a képet, ahogy a hús-vér eleven és a ködfoszlány holt tükörképe farkasszemet néz egymással, és megborzongtam. Művészileg telitalálatnak éreztem, és rögtön elhatároztam, hogy kérni fogok egy dedikált példányt az elkészült műből.
- Neked van doppelgängered? - dobta be futólag a kérdést, felriasztva engem a réveteg, művészi képzelgésemből, amit máskor maximum csak a festményeim megálmodásakor szoktam érezni.
- Aha… persze… az mindenkinek van. Állítólag kiköpött James Franco vagyok – búcsúztam a nőtől.
A fotózás további részében is a pult mögött tevékenykedtem. Kezemben egy fényesre pucolt pohárral és egy ronggyal éppen azon gondolkoztam, hogy micsoda tisztaság uralkodna a kocsmában, ha minden nap csinos nőket fotóznának itt, én pedig a maihoz hasonló módon, áltevékenységeket keresve bámulnám őket közben. Szórakozott töprengésemből újfent Elfelda térített magamhoz.
- Huhhh hát ez azért nem volt semmi – fújt egy nagyot, mintha csak az egész nap fáradtságát próbálta volna meg kipréselni a tüdejéből.
- Fárasztó lehet egész nap a kamerák előtt ácsorogni és utasításokat végrehajtani – mosolyogtam a nőre, miközben ügyesen eltüntettem a pult alatt a rongyot.
Rutinomnak, vagy épp az előre kigondoltságnak köszönhetően, magam sem tudom, villámgyorsan megtöltöttem a fényesre pucolt poharat egy remek arányú vodkaszódával, amit aztán egyből az én VIP vendégem elé csúsztattam.
- Tudtad, hogy a Csikóhalak egy életre választanak párt? - tettem fel neki a vártnál is váratlanabb kérdést, miután követtem pillantását a söntés mögé kiaggatott festmény irányába. - A nőstények valóságos harcot vívnak a hímért, és irtó féltékenyek tudnak lenni egymásra, de ha végül megtalálják az igazit, akkor onnantól örökre kitartanak egymás mellett.
Szomorú mosolyra húztam a szám. Sosem kérdeztem meg a keresztapámat, hogy ki volt az ő „csikóhala” az életében.
- Ja, és a hímek hordják ki az utódokat – toldottam meg egy kis adalékinfóval, tökéletes érzékkel elcsűrve az amúgy gyönyörű gondolatot az örök és mindenen átívelő szerelemről.

Árnyak ellen botorság harcolni..?

mood

look



to: Owen
2005.02.05.

Felkacagok a fogatlan népség említésére. Azért ezt egy kissé túlzásnak érzem, tekintve, hogy a Roxfort fiatal, csinos növendékei is biztosan meg-megfordulnak itt, de most nem akarom ezzel ugratni, ezt kicsit túl csípősnek érezném, még véletlenül sem akarok ítélkezőnek tűnni. Sok minden vagyok ugyanis, de az ítélkezés igazán nem jellemző rám, és nem szeretnék bántó lenni, főleg azután, hogy a Naphoz hasonlított. Ha valami, hát ez igazán jól esik. Tényleg szeretnék ilyen lenni, sugárzó és meleg, olyan, aki beburkol és feltölt másokat a puszta létezésével. Sokszor sikerül is, azt hiszem... főleg olyankor, ha dolgozom. Ezek azok a napok, amikor elememben vagyok, és a legjobb formámat hozom, belefeledkezem a feladatba, a művészi elképzelésbe, és annyira átszellemülök, hogy magam mögött hagyok minden fájdalmat, minden béklyót, minden rémálmot. Ám amikor egyedül maradok... akkor előfordul, hogy a legsötétebbb éjszakának érzem magam, amelyben nincs semmi vigasz. Ezt az oldalamat Owen is megpillanthatta, amikor a Rolling Stones sziklájára borulva zokogtam. Erről azt hiszem, ma kevéssé fogunk szót váltani, de valahogy - bár zavarba ejt a dolog kissé - mégis örülök annak, hogy látott ilyen elesett állapotban is. Mert a teljes kép - mint mindenki másnál - nálam is árnyalt. Nem csak Elfelda Hall vagyok, ünnepelt színésznő és modell, akit a legtöbb brit arcról vagy névről ismer. Ó, de mennyire, hogy nem csak ez vagyok.
- Drága vagy... - köszönöm meg a bókot a kék íriszekben úszkáló meleg hullámokkal. Bár viccesre fogta a bókot, azért nem megyek el mellette, tényleg jól is esik.
Ahogy a hasonmásokra terelődik a szó, és megemlíti James Francót, olyan érzésem van, mintha fejen találtak volna egy gurkóval.
- Ez az!! Hát innen voltál annyira ismerős! Emlékszem, még kérdeztem is, hogy nem vagy-e szakmabeli - ráztam meg a fejem, mint aki épp most jött fel a mély vízből a felszínre, és lerázza magáról a vízcseppeket.
- Képzeld, dolgoztam is vele! Nagyon tehetséges... és hát persze elég nagy az arca... van pár érdekes sztárallűrje - jegyzem meg nevetve, csak úgy futólag, és magamban elmormolom, hogy szerencsére ezutóbbiban nem hasonlítotok. Mondjuk ez azért nem olyan biztos, ugyan párszor már találkoztam Owennel, de el tudtam róla képzelni, hogy bizonyos szituációkban másképp viselkedik. Érdekelt a dolog, de ezt a kérdést most megtartottam magamnak, az ilyesmik kiderítéséhez idő kell. Na és ha hasonlóan nagy arca is lenne, mint Francónak, azzal sincs feltétlenül baj. A túlzott magabiztosságban van valami elemien vonzó. Ahogyan abban is, ha valaki kicsit zavarban van egy bizonyos személy jelenlétében, és ezt még be is vallja neki. Bár szívesen beszélgetnék még vele, egy időre magára kell hagynom, hogy befejezzük a mai fotózást. Munka közben csak úgy repül az idő, épp hogy csak belemelegedtem, mikor arra észlelek, hogy készen vagyunk. Elégedetten huppanok le Owennel szemben az egyik bárszékre, hogy aztán belekortyoljak a tökéletesen kivitelezett vodka-szódámba.
- Mmm... Ez mennyei... köszönöm - hálálkodom, és még iszom egy nagy kortyot, mielőtt felvenném a beszélgetés fonalát. Hát ez most tényleg rám fért.
- Tényleg fárasztó, bár az sem tűnik kevésbé fárasztónak, ha a pult mögött áll az ember és ott hajt végre utasításokat. Az emberekhez mindig nagy türelem kell - rántom meg a vállam lazán, majd kissé elmélázom. Alig veszem észre, hogy egész komolyan siklik ki ajkaim közül a felismerés: - Talán pont ez a baj az emberekkel... túl sok türelem kell hozzájuk - kortyolok ismét az italomba, hogy aztán a csikóhalak figyelemreméltó tulajdonságairól értesüljek.
- Nocsak, ezt nem tudtam! Legközelebb akkor lehet inkább egy Csikóhallal kéne próbálkoznom - mondom ironizálva. De csak félig. Mert valójában sem a párválasztással, sem a várandósággal nem volt eddig szerencsém. És akkor ez enyhe kifejezés.
- Na és ezért lett a hely neve Csikóhal? Mert ennyi irigylésre méltó tulajdonságuk van? Vagy van valami más is a háttérben? - érdeklődöm a barna zsarátnokok mélyét kutatva. Annyi minden van még, amit nem tudok Owenről. Nem tudom, az volt-e az álma, hogy egy kocsmát vezessen, vagy csak így alakultak a dolgai, és ide sodródott. Azt sem tudom, ezt a festményt ő festette-e, vagy már itt volt, amikor vezetni kezdte a helyet. De egyet tudok: nem azért lett csikóhal a hely, mert a patrónusa csikóhal alakját veszi fel. Azt jól láttam és megjegyeztem. Nehéz is lenne elfelejteni azt az erős, vad, nőstény oroszlánt. Valami azt súgja nekem, talán Owen csikóhala épp ez az oroszlán lehet. Ha valamit, hát azt én is megtapasztaltam, hogy egy ilyen oroszlánt piszok nehezen felejt el az ember. Minderről azonban csak magamban merengek az italom felett. Lehet, hogy ez a mai este a fel nem tett kérdésekről szól számomra, de ez valahogy egyáltalán nem zavar. Nem akarok mindent egyszerre megtudni Owenről, épp elég annyi, amit a pillanat hoz.

[Egy éjjeli menedék]

Egy éjjeli menedék

Elfelda Hall
2005. február 5.

Szórakozottan legyintettem. Dehogy volt fárasztó a pult mögött állni és hallgatni a vendégek történeteit. Addig sem kellett magammal és az elrontott életemmel törődnöm. És bár valóban nem volt annyira izgalmas, mint Afrikában kincsek után vadászni, nem cseréltem volna le semmire. Békés élet volt ez számomra. És a múltamat tekintve… rám is fért a béke.
- Talán pont ez a baj az emberekkel... túl sok türelem kell hozzájuk.
- Áh, hagyd a türelmet a csudába – vigyorogtam. - Az emberekhez egy dolog kell: alkohol. Az meg itt van dögivel.
Jóízű kacagásom egy széles, fogkivillantós, rám jellemző mosolyban állt meg, majd nekiálltam kiselőadást tartani a csikóhalakról. Elfelda remek hallgatóság volt.
- Nocsak, ezt nem tudtam! Legközelebb akkor lehet inkább egy Csikóhallal kéne próbálkoznom – felelte, mire én megráztam felé a mutatóujjamat.
- Nana, csak vigyázz, mert még a végén bemutatlak egynek – böktem a mögöttem feszülő festmény irányába.
Nem sejtettem, hogy szavai mögött féligazság lapult. Ekkor még mit sem tudtam a múltjáról, arról, hogy korábban már várandós volt egyszer, illetve a szerencsétlenül sikeredett párválasztásaival sem voltam képben. Meglehet, több Szombati Boszorkányt kellett volna forgatnom, azok biztos töviről-hegyire kivesézték Elfelda Hall minden kis titkát. De nem is lett volna fair a nővel szemben, ha efféle előnyre teszek szert. Jobb szerettem volna tőle megtudni az életének főbb eseményeit, jókat és rosszakat egyaránt, már amennyiben úgy dönt, hogy megtisztel velük és beavat.
- Na és ezért lett a hely neve Csikóhal? Mert ennyi irigylésre méltó tulajdonságuk van? Vagy van valami más is a háttérben?
Szórakozottan vakargattam az államat – mint ahogy azt oly gyakran tettem.
- Különös, mert sosem kérdeztem a keresztapámat, hogy honnan a név. Tudod, az eredeti kocsma Londonban üzemelt. Ez itt annak a majdnem tökéletes mása. Azért csak majdnem, mert én állok a pult mögött, és nem az öreg. Hogy is lehetne így tökéletes?
A korábbi, széles vigyor lassan elhalványult az arcomon, ahogy szomorú szemeimmel ellesve Elfelda feje fölött, végigpásztáztam a kocsma falait. Milyen érdekes, hogy annyi gyerekkori emlék fűz ezekhez a falakhoz, közben meg mégsem, hiszen az egy teljesen másik épület volt. Vizslatni kezdtem az egyik bokszot, azt, amelynek ikertestvérénél egyszer Joanne társaságát élvezhettem. Sosem tudtam meg, hogyan keveredett a kocsmába. Mindenesetre jókor volt jó helyen.
Megakadt a szemem az egyik festményemen, erről pedig eszembe jutott, hogy más eltérés is van a kocsmáros személyén kívül a két Csikóhal között: a képek. Londonban, tinédzserkoromnak köszönhetően még kevésbé produktív művészként, nem volt még annyi képem, amit büszkén ki mertem volna akasztani egy kocsma falára, hogy ott aztán mindenféle részeg népség kritizálhassa őket. Erről viszont eszembe jutott más is, amivel gyors elterelhettem a témát a csikóhalakról, meg a nagy szerelmekről.
- Jut eszembe… Nem minden nap fordul meg nálam egy ilyen híresség, mint amilyen te vagy. És még ritkábban tartanak fotózást itt. Viszont arra gondoltam – és nyugodtan mondhatsz nemet, nem sértődök meg –, hogy esetleg kaphatnék-e egy fotót a maiak közül? Természetesen dedikálva.
Újfent zavarba jöttem.
- Szigorúan csak a hely művészi iránya miatt. Mint ahogy láthatod, a falakon számos fotó és festmény látható ismert, és kevésbé ismert művészektől, na meg persze hozzám hasonló kontároktól is, de azokkal ne törődj!