A Csikóhal

Árnyak ellen botorság harcolni..?

mood

look



to: Owen
2005.02.05.

Dallamosan felkacagok a teltházas Csikóhal poénjára. Megnyugtató kisugárzása mellett ez a másik, amit annyira kedvelek benne. A humorát.
- Hát reméljük, hogy ez után a kampány után a forgalom is beindul. Bár szokták mondani, hogy a rossz reklám is reklám, én ebben nem hiszek. Még szerencse, hogy ez vélhetően a jók sorát erősíti majd - mosolyodom el biztatóan. Bár nem úgy tűnt, mintha Owent annyira megviselné a tömegek hiánya, azért minden poénban megbújik egy féligazság - ebben a tételmondatban viszont hiszek - ezért is érzem úgy, hogy ráférhet egy kis biztatás.
Újabb nevetésre kerül sor részemről, amikor az alkoholmentes sör kerül szóba. Ez azonban keserédes, mert egy pillanatra megijedek, hogy valóban én vagyok az egyedüli őrült... Hiszen vele semmi megmagyarázhatatlan, semmi irracionális, semmi idegtépő nem történt.
A francba... - fut át a gondolataim között, ám szerencsére nem kell sokáig bosszankodnom, mert hamarosan hozzáteszi a nyomasztó álmokat is... Na, ez már azért valami.
- Tényleg zavarba jössz miattam? Miért is? - kérdezem oldalra biccentett fejjel. Nagyon érdekel a válasza... de valamiért előre érzem, hogy nem fogok rá rendes választ kapni, csak elpoénkodja majd ezt is. Ez annyira rá vallana.
Ami pedig a kérdésemre adott válaszát illeti, nem szép tőlem, de belül felujjongok miatta. Ezek szerint lehet, hogy az ő elméjével is pontosan azt a könyörtelen játékot űzik, mint az enyémmel. Akárhogy is, abban igaza van, hogy erről később még mindenképp érdemes beszélnünk. Most sajnos nem fér bele az időnkbe. A szemem sarkából észlelem, ahogy az est sztárvendége, a külön erre az alkalomra felkért kísértet belibeg a kocsma ajtaján. KÍsértetiesen hasonlít rám... Bár előre tudtam, hogy így lesz, most, ahogy ellebeg mellettem, akaratlanul is kiráz a hideg.
- Hmmm... jó ötlet. Lenne miről beszélnünk... az álmokról különösen. Na és egy vodkaszóda jól esne... - utalok az első találkozásunk ikonikus italára, ami telibe a fehér ruhámon kötött ki. De azóta sem bánom.
- Ez után az élmény után azt hiszem, rám fér majd egy erősebb ital... - pillantok a kísértet irányába, majd kékjeim visszatalálnak Owen barna íriszeihez.
- Ritkán találkozom a jövőbeli halott önmagammal - borzongok meg egész testemben újra, majd önkéntelenül is át kell karolnom magamat, mert fázom. A hosszú, ezüst hajú, bánatosan szép arcú kísértetnek minden vonása kísértetiesen emlékeztet rám. Bizony, nem egyszer hallottam már, hogy mindenkinek van valahol a világon egy hasonmása. Talán nekem épp itt lebeg.
- Neked van doppelgängered? - teszem fel még futólag a kérdést, majd ha válaszolt rá, már suhanok is a dolgomra.
- Jövök vissza nemsokára, és vodka mellett folytathatjuk...
Elvégre egy kísértetet nem illik feltartani. Na nem mintha nem lenne ideje... Csak... nem és kész. Valamiért úgy érzem, egy halottnak kétszer annyi tisztelet jár, mint egy élőnek. Lassú léptekkel lépek közelebb, és először tanácstalan vagyok, hogy kezet rázzak-e vele, de végül csak udvariasan rámosolygok.
- Helló Izarella... Már rég vártam a találkozást - pillantok rá borzongással vegyes kíváncsisággal, majd nem túlzás, ha azt mondom, hogy az eddigi pályám során a legbizarrabb fotósorozatot van szerencsém elkészíteni. Az érzés, ahogy egy kísértettel vállt válnak vetve pózolunk, majd egymással szemben, egymás lélektükreibe révedve próbáljuk megidézni a halál kérlelhetetlenségét... Nos... egyszerre gyönyörű és letaglózó élmény. A stáb nagyon kitett magáért. Az utolsó kattintás után Izarella elegánsan kilebeg az ajtón, mintha ott sem lett volna. Érdekelne, hová siet... van-e programja ma estére... De a kérdés most bennem ragad. A haláláról nem kell kérdeznem... a szívéből kiálló tőr mindenre választ ad.
Elköszönök mindenkitől, és segítek elpakolni is. Ha valami nem jellemző rám, az a lustaság és a sztár-attitűd. Talán ezért is szeretnek velem annyian dolgozni, ami persze nekem is jól esik.
- Köszönöm a lehetőséget még egyszer! - köszönök el Bethaniatól is, akinek nem csak szavai, hanem ragyogása is tükrözi, mennyire elégedett a mai munkánkkal. Eltűnök a mosdóban egy pár percre, lemosom a vérfoltos sminket és megigazítom a hajam, majd egy kis permetet fújok magamra abból a parfümből, ami a levélpapíromon is volt. Mindez ösztönös, nem tervezek el előre semmit, ennyi figyelmességet mindenki megérdemelne, akivel leülök egy italra.
- Huhhh hát ez azért nem volt semmi - fújok egyet megkönnyebbülten, ahogy ismét elérek a pultig. Nem tudom, hol szeretne Owen leülni, itt, vagy inkább egy asztalnál, úgyhogy megvárom, hogyan mozdul tovább vendéglátóm. A Csikóhalas festményt nézegetve elmerengek, melyik is az a hely, ahol a legszívesebben pihen meg.

[Egy éjjeli menedék]

Egy éjjeli menedék

Elfelda Hall
2005. február 5.

Dallamos kacagása gyógyír volt sebzett lelkemnek, és némiképp erőt pumpált belém. Ezt szerettem legjobban a nőben, hogy képes volt ily módon feltölteni engem. A társasága egyfajta védőburok volt számomra, egy valóságos menedék, ahová szívesen tértem vissza megpihenni. A Vörös Abadában már volt szerencsém megtapasztalni ezt a fajta mámorító auráját, de elhatároztam, hogy még közelebb fogok kerülni hozzá. Talán túl közel is…
Ahogy sejtetettem, döbbenet és félelem árnyéka szaladt át a csinos arcán, hallva az elcsépelt poénomat, és nem, nem az épelméjűségem, illetve a nemlétem rémítette őt úgy meg, hanem a gondolat, hogy csak ő szenvedett a kalandunk óta. Pedig a rémálmok engem is ugyanúgy gyötörtek, noha meglehet, hogy azoknak semmi, de semmi közük nem volt a téren és időn kívüli utazásunkhoz. A rossz szellemek gyermekkorom óta velem voltak, és egyre kevésbé tudtak megriasztani. Elfelda azonban a riadalma ellenére mégis egy apró félmondatomba kapaszkodott inkább, és váratlanul nekem szegezte a kérdést.
- Tényleg zavarba jössz miattam? Miért is?
Én igazi macsóként, ettől csak még inkább szégyenlős lettem, és szokásomhoz hűen a szakállamat kezdtem vakargatni, miközben zavart vigyorra húztam a számat, kivillantva fehér fogaimat, amikre amúgy oly büszke voltam. Talán az egyetlen dolog volt magamon, amit mindig is szerettem, és amivel elégedett voltam.
- Drága Elfelda, csak nézz körül – mutattam újfent körbe a helyiségben. - Hát mit gondolsz, miféle népek járnak ide? Én a fogatlan, ápolatlan, falusi emberekhez szoktam. Egy halvány fénysugártól, egy teljesen átlagos nőtől is képes vagyok hát zavarba jönni, nem hogy magától a Naptól, és az ő teljes világosságától.
Lazulj már el Redway, kezdesz túl sokat pofázni…
Szerencsémre az ezek után feltett, félszeg ajánlatomra, miszerint ihatnánk valamit a nap végén, számomra kedvező választ kaptam. Sőt mi több, még egy belsős poént is elsütött a vodkaszódával kapcsolatban, ami kicsit önbizalommal töltött el.
- Ez után az élmény után azt hiszem, rám fér majd egy erősebb ital – követtem a tekintetét a kísértet irányába. - Ritkán találkozom a jövőbeli halott önmagammal.
Belül kalapot emeltem a kampány megálmodójának, illetve a castingügynöknek a remek fogásért. Elképzeltem a képet, ahogy a hús-vér eleven és a ködfoszlány holt tükörképe farkasszemet néz egymással, és megborzongtam. Művészileg telitalálatnak éreztem, és rögtön elhatároztam, hogy kérni fogok egy dedikált példányt az elkészült műből.
- Neked van doppelgängered? - dobta be futólag a kérdést, felriasztva engem a réveteg, művészi képzelgésemből, amit máskor maximum csak a festményeim megálmodásakor szoktam érezni.
- Aha… persze… az mindenkinek van. Állítólag kiköpött James Franco vagyok – búcsúztam a nőtől.
A fotózás további részében is a pult mögött tevékenykedtem. Kezemben egy fényesre pucolt pohárral és egy ronggyal éppen azon gondolkoztam, hogy micsoda tisztaság uralkodna a kocsmában, ha minden nap csinos nőket fotóznának itt, én pedig a maihoz hasonló módon, áltevékenységeket keresve bámulnám őket közben. Szórakozott töprengésemből újfent Elfelda térített magamhoz.
- Huhhh hát ez azért nem volt semmi – fújt egy nagyot, mintha csak az egész nap fáradtságát próbálta volna meg kipréselni a tüdejéből.
- Fárasztó lehet egész nap a kamerák előtt ácsorogni és utasításokat végrehajtani – mosolyogtam a nőre, miközben ügyesen eltüntettem a pult alatt a rongyot.
Rutinomnak, vagy épp az előre kigondoltságnak köszönhetően, magam sem tudom, villámgyorsan megtöltöttem a fényesre pucolt poharat egy remek arányú vodkaszódával, amit aztán egyből az én VIP vendégem elé csúsztattam.
- Tudtad, hogy a Csikóhalak egy életre választanak párt? - tettem fel neki a vártnál is váratlanabb kérdést, miután követtem pillantását a söntés mögé kiaggatott festmény irányába. - A nőstények valóságos harcot vívnak a hímért, és irtó féltékenyek tudnak lenni egymásra, de ha végül megtalálják az igazit, akkor onnantól örökre kitartanak egymás mellett.
Szomorú mosolyra húztam a szám. Sosem kérdeztem meg a keresztapámat, hogy ki volt az ő „csikóhala” az életében.
- Ja, és a hímek hordják ki az utódokat – toldottam meg egy kis adalékinfóval, tökéletes érzékkel elcsűrve az amúgy gyönyörű gondolatot az örök és mindenen átívelő szerelemről.

Árnyak ellen botorság harcolni..?

mood

look



to: Owen
2005.02.05.

Felkacagok a fogatlan népség említésére. Azért ezt egy kissé túlzásnak érzem, tekintve, hogy a Roxfort fiatal, csinos növendékei is biztosan meg-megfordulnak itt, de most nem akarom ezzel ugratni, ezt kicsit túl csípősnek érezném, még véletlenül sem akarok ítélkezőnek tűnni. Sok minden vagyok ugyanis, de az ítélkezés igazán nem jellemző rám, és nem szeretnék bántó lenni, főleg azután, hogy a Naphoz hasonlított. Ha valami, hát ez igazán jól esik. Tényleg szeretnék ilyen lenni, sugárzó és meleg, olyan, aki beburkol és feltölt másokat a puszta létezésével. Sokszor sikerül is, azt hiszem... főleg olyankor, ha dolgozom. Ezek azok a napok, amikor elememben vagyok, és a legjobb formámat hozom, belefeledkezem a feladatba, a művészi elképzelésbe, és annyira átszellemülök, hogy magam mögött hagyok minden fájdalmat, minden béklyót, minden rémálmot. Ám amikor egyedül maradok... akkor előfordul, hogy a legsötétebbb éjszakának érzem magam, amelyben nincs semmi vigasz. Ezt az oldalamat Owen is megpillanthatta, amikor a Rolling Stones sziklájára borulva zokogtam. Erről azt hiszem, ma kevéssé fogunk szót váltani, de valahogy - bár zavarba ejt a dolog kissé - mégis örülök annak, hogy látott ilyen elesett állapotban is. Mert a teljes kép - mint mindenki másnál - nálam is árnyalt. Nem csak Elfelda Hall vagyok, ünnepelt színésznő és modell, akit a legtöbb brit arcról vagy névről ismer. Ó, de mennyire, hogy nem csak ez vagyok.
- Drága vagy... - köszönöm meg a bókot a kék íriszekben úszkáló meleg hullámokkal. Bár viccesre fogta a bókot, azért nem megyek el mellette, tényleg jól is esik.
Ahogy a hasonmásokra terelődik a szó, és megemlíti James Francót, olyan érzésem van, mintha fejen találtak volna egy gurkóval.
- Ez az!! Hát innen voltál annyira ismerős! Emlékszem, még kérdeztem is, hogy nem vagy-e szakmabeli - ráztam meg a fejem, mint aki épp most jött fel a mély vízből a felszínre, és lerázza magáról a vízcseppeket.
- Képzeld, dolgoztam is vele! Nagyon tehetséges... és hát persze elég nagy az arca... van pár érdekes sztárallűrje - jegyzem meg nevetve, csak úgy futólag, és magamban elmormolom, hogy szerencsére ezutóbbiban nem hasonlítotok. Mondjuk ez azért nem olyan biztos, ugyan párszor már találkoztam Owennel, de el tudtam róla képzelni, hogy bizonyos szituációkban másképp viselkedik. Érdekelt a dolog, de ezt a kérdést most megtartottam magamnak, az ilyesmik kiderítéséhez idő kell. Na és ha hasonlóan nagy arca is lenne, mint Francónak, azzal sincs feltétlenül baj. A túlzott magabiztosságban van valami elemien vonzó. Ahogyan abban is, ha valaki kicsit zavarban van egy bizonyos személy jelenlétében, és ezt még be is vallja neki. Bár szívesen beszélgetnék még vele, egy időre magára kell hagynom, hogy befejezzük a mai fotózást. Munka közben csak úgy repül az idő, épp hogy csak belemelegedtem, mikor arra észlelek, hogy készen vagyunk. Elégedetten huppanok le Owennel szemben az egyik bárszékre, hogy aztán belekortyoljak a tökéletesen kivitelezett vodka-szódámba.
- Mmm... Ez mennyei... köszönöm - hálálkodom, és még iszom egy nagy kortyot, mielőtt felvenném a beszélgetés fonalát. Hát ez most tényleg rám fért.
- Tényleg fárasztó, bár az sem tűnik kevésbé fárasztónak, ha a pult mögött áll az ember és ott hajt végre utasításokat. Az emberekhez mindig nagy türelem kell - rántom meg a vállam lazán, majd kissé elmélázom. Alig veszem észre, hogy egész komolyan siklik ki ajkaim közül a felismerés: - Talán pont ez a baj az emberekkel... túl sok türelem kell hozzájuk - kortyolok ismét az italomba, hogy aztán a csikóhalak figyelemreméltó tulajdonságairól értesüljek.
- Nocsak, ezt nem tudtam! Legközelebb akkor lehet inkább egy Csikóhallal kéne próbálkoznom - mondom ironizálva. De csak félig. Mert valójában sem a párválasztással, sem a várandósággal nem volt eddig szerencsém. És akkor ez enyhe kifejezés.
- Na és ezért lett a hely neve Csikóhal? Mert ennyi irigylésre méltó tulajdonságuk van? Vagy van valami más is a háttérben? - érdeklődöm a barna zsarátnokok mélyét kutatva. Annyi minden van még, amit nem tudok Owenről. Nem tudom, az volt-e az álma, hogy egy kocsmát vezessen, vagy csak így alakultak a dolgai, és ide sodródott. Azt sem tudom, ezt a festményt ő festette-e, vagy már itt volt, amikor vezetni kezdte a helyet. De egyet tudok: nem azért lett csikóhal a hely, mert a patrónusa csikóhal alakját veszi fel. Azt jól láttam és megjegyeztem. Nehéz is lenne elfelejteni azt az erős, vad, nőstény oroszlánt. Valami azt súgja nekem, talán Owen csikóhala épp ez az oroszlán lehet. Ha valamit, hát azt én is megtapasztaltam, hogy egy ilyen oroszlánt piszok nehezen felejt el az ember. Minderről azonban csak magamban merengek az italom felett. Lehet, hogy ez a mai este a fel nem tett kérdésekről szól számomra, de ez valahogy egyáltalán nem zavar. Nem akarok mindent egyszerre megtudni Owenről, épp elég annyi, amit a pillanat hoz.

[Egy éjjeli menedék]

Egy éjjeli menedék

Elfelda Hall
2005. február 5.

Szórakozottan legyintettem. Dehogy volt fárasztó a pult mögött állni és hallgatni a vendégek történeteit. Addig sem kellett magammal és az elrontott életemmel törődnöm. És bár valóban nem volt annyira izgalmas, mint Afrikában kincsek után vadászni, nem cseréltem volna le semmire. Békés élet volt ez számomra. És a múltamat tekintve… rám is fért a béke.
- Talán pont ez a baj az emberekkel... túl sok türelem kell hozzájuk.
- Áh, hagyd a türelmet a csudába – vigyorogtam. - Az emberekhez egy dolog kell: alkohol. Az meg itt van dögivel.
Jóízű kacagásom egy széles, fogkivillantós, rám jellemző mosolyban állt meg, majd nekiálltam kiselőadást tartani a csikóhalakról. Elfelda remek hallgatóság volt.
- Nocsak, ezt nem tudtam! Legközelebb akkor lehet inkább egy Csikóhallal kéne próbálkoznom – felelte, mire én megráztam felé a mutatóujjamat.
- Nana, csak vigyázz, mert még a végén bemutatlak egynek – böktem a mögöttem feszülő festmény irányába.
Nem sejtettem, hogy szavai mögött féligazság lapult. Ekkor még mit sem tudtam a múltjáról, arról, hogy korábban már várandós volt egyszer, illetve a szerencsétlenül sikeredett párválasztásaival sem voltam képben. Meglehet, több Szombati Boszorkányt kellett volna forgatnom, azok biztos töviről-hegyire kivesézték Elfelda Hall minden kis titkát. De nem is lett volna fair a nővel szemben, ha efféle előnyre teszek szert. Jobb szerettem volna tőle megtudni az életének főbb eseményeit, jókat és rosszakat egyaránt, már amennyiben úgy dönt, hogy megtisztel velük és beavat.
- Na és ezért lett a hely neve Csikóhal? Mert ennyi irigylésre méltó tulajdonságuk van? Vagy van valami más is a háttérben?
Szórakozottan vakargattam az államat – mint ahogy azt oly gyakran tettem.
- Különös, mert sosem kérdeztem a keresztapámat, hogy honnan a név. Tudod, az eredeti kocsma Londonban üzemelt. Ez itt annak a majdnem tökéletes mása. Azért csak majdnem, mert én állok a pult mögött, és nem az öreg. Hogy is lehetne így tökéletes?
A korábbi, széles vigyor lassan elhalványult az arcomon, ahogy szomorú szemeimmel ellesve Elfelda feje fölött, végigpásztáztam a kocsma falait. Milyen érdekes, hogy annyi gyerekkori emlék fűz ezekhez a falakhoz, közben meg mégsem, hiszen az egy teljesen másik épület volt. Vizslatni kezdtem az egyik bokszot, azt, amelynek ikertestvérénél egyszer Joanne társaságát élvezhettem. Sosem tudtam meg, hogyan keveredett a kocsmába. Mindenesetre jókor volt jó helyen.
Megakadt a szemem az egyik festményemen, erről pedig eszembe jutott, hogy más eltérés is van a kocsmáros személyén kívül a két Csikóhal között: a képek. Londonban, tinédzserkoromnak köszönhetően még kevésbé produktív művészként, nem volt még annyi képem, amit büszkén ki mertem volna akasztani egy kocsma falára, hogy ott aztán mindenféle részeg népség kritizálhassa őket. Erről viszont eszembe jutott más is, amivel gyors elterelhettem a témát a csikóhalakról, meg a nagy szerelmekről.
- Jut eszembe… Nem minden nap fordul meg nálam egy ilyen híresség, mint amilyen te vagy. És még ritkábban tartanak fotózást itt. Viszont arra gondoltam – és nyugodtan mondhatsz nemet, nem sértődök meg –, hogy esetleg kaphatnék-e egy fotót a maiak közül? Természetesen dedikálva.
Újfent zavarba jöttem.
- Szigorúan csak a hely művészi iránya miatt. Mint ahogy láthatod, a falakon számos fotó és festmény látható ismert, és kevésbé ismert művészektől, na meg persze hozzám hasonló kontároktól is, de azokkal ne törődj!

Árnyak ellen botorság harcolni..?

mood

look



to: Owen
2005.02.05.

Újabb nevetés. Újabb endorfin-hullám. Úgy árad szét a testemben, ahogy a hóvirág szívja magába az első napsugarakat. Most érzem csak igazán át, hogy vénásan kéne napi szinten megkapnom a dózisomat, és akkor minden rendben lenne. Az utóbbi hónapok a sötét, hideg londoni valóságban, a mentálisan elveszett anyámmal elég idegőrlőek voltak számomra. Az egyetlen reménysugarat a rye-i ház megépülése jelentette, ami csodával határos módon egy hónapja, 2005 első napjaiban el is készült. Bízom benne, hogy ez az egész nem csak szimbolikus értelemben új kezdet, hanem vlaóban eljön a nyugalom és a harmónia ideje az életemben. Óriási megkönnyebbülés volt beköltözni, és azóta is minden napomat bearanyozza, hogy bútorokat, kiegészítőket válogathatok a házba.
- Szívesen találkoznék eggyel, csak ritkán szoktam tengerben fürödni, de ez hamarosan meg  fog változni - mondom sejtelmesen, majd mielőtt kitérnék az apropóra, még visszakanyarítom a beszélgetés fonalát Owen keresztapjára.
- Számomra így is az... Ahogy beszélsz róla, úgy érzem a keresztapád elég meghatározó volt a számodra... mesélsz róla? Van, amiben hasonlítasz rá? - kérdezem oldalra biccentett fejjel. Az ember életében mindig van egy pár személy, akik haláluk után is beleégnek a lelkébe, és meghatározzák a létezését még úgy is, hogy fizikailag nincsenek jelen. Számomra Rufus egyértelműen ilyen, csak sajnos kizárólag a negatív értelemben. Ugyan pszichomedimágushoz még nem jártam, de arra már magamtól is rájöttem, hogy nem véletlenül választok mindig érzelmileg elérhetetlen férfiakat, akik a kapcsolat elején úgy tűnik, nagyon is jelen vannak, de aztán egyre csak távolodnak... és a végén természetesen elhagynak. A legjobb esetben. A legrosszabban előtte még olyan tökéletesen szétzilálják az életemet, hogy csak hónapok kemény munkájával térjek magamhoz utánuk. Mikor Owen felhozza a dedikált fotó kérdését, kissé meglepetten, de örömmel fonom tekintetem a barna íriszekbe.
- Persze, ne viccelj! Ez alap. Na de ha már itt tartunk, én meg a festményeidre lennék kíváncsi. Szerintem még nem említettem, de nemrégiben épült meg az új házam, Rye-ban gyakorlatilag a tengerpart mellett. Most épp olyan festményekre vadászom, amik igazi otthont varázsolnak belőle. Segítenél? Megmutathatnál akár itt a Csikóhalban olyan munkákat, amiket megnézhetek… - nézek körbe kíváncsian, közben a poháron játékosan végig futtatva ujjaimat.
Mint említette, tényleg elég sok itt a fénykép és a festmény. Kifejezetten jót tesz a helynek, hogy ilyen sok alkotást lehet nézegetni, olyan, mintha egyszerre lenne bár és galéria valahol. Ez igazi élménnyé tud varázsolni egy egyszerű vodkaszódázást is. Ahogy belekortyolok az italomba, már kezdek átmelegedni, egyre oldottabban érzem magam, de ebben a társaságomnak kétség kívül nagyobb szerepe van, mint az alkoholnak.
- Nyugi, nem szándékozom eltulajdonítani az itteni alkotásokat, de egy irányvonalat adhatnának, ha esetleg lehet tőled rendelni? - csillan izgatottság a kék lélektükrökben.
Az igazat megvallva nagyon érdekel Owen stílusa, és mivel eddig egy festményét sem láttam, egyáltalán nincs prekoncepcióm azzal kapcsolatban, hogy milyen művészeti ágat követ... Bár arra halványan emlékszem, hogy a tájképek közel állhatnak hozzá, ennél több információ nem ugrik be a szudáni időszakra jellemző, kissé kusza emlékeimből.

[Egy éjjeli menedék]

Egy éjjeli menedék

Elfelda Hall
2005. február 5.

- Ahogy beszélsz róla, úgy érzem a keresztapád elég meghatározó volt a számodra... mesélsz róla? Van, amiben hasonlítasz rá?
Elmosolyodtam, majd némán megráztam a fejem. Bármennyire is szerettem a keresztapámat, aki ott volt életem legsötétebb pillanataiban és mindig kihúzott a bajból, igyekeztem úgy élni, hogy a legkevésbé se hasonlítsak rá. Persze ez nem volt mindig így. Gyerek fejjel, őrült kamaszként a túl nagy szabadságban ő volt a példakép számomra. Hihetetlenül menőnek gondoltam őt, ahogy a füstös bárjában, a söntés mögül szédítette a nőket, hogy aztán az emeleti kis zugába csábítsa őket. Egy idő után már csak elvétve volt egy-egy józan pillanata, és ritkán múlt el úgy nap, hogy ne valami óriási buliban érje őt utol az alkoholmámor.
Szórakozottan előkotortam egy tiszta poharat, majd beletöltöttem az első olyan üveg tartalmát, ami a kezem ügyébe akadt. Egy húzásra ledöntöttem az italt, mintha csak elmoshatnám a felismerés keserű ízét, hogy bizony akármennyire is igyekeztem más lenni, végül én is csak egy olcsó kis kocsma szoknyapecér pultosa lettem. Pedig volt idő, szép évek, mikor én is boldog párkapcsolatban éltem, és nem úgy cserélgettem az alkalmi partnereimet, mint más az ingeit szokta. Csak hát… a szerelem elmúlt, jött a felismerés, majd a menekülés. Különös, hogy mindez pont akkor történt, amikor Elfelda először toppant be az életembe. És most, fél évvel később, ott ült velem szemben…
- Tudod, nem fűztek hozzá rokoni kapcsolatok. Az apám… pontosabban a nevelő apám gyerekkori barátja volt, aki magához vett miután elszöktem otthonról. De ez már egy réges-régi történet…
Ezután igyekeztem más irányba terelni a beszélgetésünket, messze a csikóhalaktól, nagy szerelmektől és az én elcseszett múltamtól. Persze sejtettem, hogy ennyivel nem úszom meg, és lélekben felkészültem rá, hogy Elfelda egy adott ponton újfent felhozza majd a témát. Valahol még jól is esett, hogy érdeklődött felőlem, és hogy többet akart megtudni a múltamról, mégsem volt könnyű beszélni ezekről.
Láttam rajta a meglepettséget, amikor a dedikált fotóról kérdeztem, majd mosolyogva követtem a tekintetét, ahogy végigfuttatta azt a kocsma falain lógó festményeken.
- Persze, ne viccelj! Ez alap. Na de ha már itt tartunk, én meg a festményeidre lennék kíváncsi. Szerintem még nem említettem, de nemrégiben épült meg az új házam, Rye-ban gyakorlatilag a tengerpart mellett.
- Óh, ez igen. Biztos gyönyörű lehet.
- Most épp olyan festményekre vadászom, amik igazi otthont varázsolnak belőle. Segítenél? Megmutathatnál akár itt a Csikóhalban olyan munkákat, amiket megnézhetek…
- Hogyne, nagyon szívesen – pattantam ki a pult mögül, hátrahagyva az üres poharamat, amelynek tartalmát oly nagy lendülettel ürítettem ki az imént.
- Nyugi, nem szándékozom eltulajdonítani az itteni alkotásokat, de egy irányvonalat adhatnának, ha esetleg lehet tőled rendelni?
Felkacagtam.
- Bármelyik a tiéd lehet, amelyik csak megtetszik. Az itt kiállító művészek mind feltörekvő, kevésbé ismert, vagy teljesen ismeretlen alkotók. Bármelyik festményt is választod, a készítője el lesz ragadtatva, ha megtudja kihez került a műve.
Körútra indultunk, én pedig gondosan ügyeltem rá, hogy kihagyjam magamat a bemutatandó alkotók soraiból, habár minden ötödik kép a falakon egy saját festmény volt, természetesen szigorúan csak az üres felületek kitöltése érdekében (ezen festmények alól hiányzott a címke, rajta a kép címével és az alkotó nevével). Amúgy sem igazán tudtam, hogy mi az pontosan, ami elnyerné Elfelda tetszését, de azzal azért tisztában voltam, hogy az általam kedvelt és követett absztraktok nem mindenkinek jönnek be.
Éppen egy ilyen címke nélküli festmény mellett haladtunk el, ami közvetlenül egy afrikai maszk alatt foglalt helyet, amelyet Dél-Szudánból hoztam magammal. A vászonra mintha véletlenszerűen, feldúlt állapotban különféle színeket dobáltak volna fel, ám a rendezetlenségben és a káoszban mégis egy kék íriszt, egy női szemet formáltak a festékfoltok és pacák.

Árnyak ellen botorság harcolni..?

mood

look



to: Owen
2005.02.05.

Hogy mi vehette rá Owent, hogy elszökjön otthonról... Nos ez egy olyan dolog, amire nagyon szeretnék rákérdezni. Talán majd pár vodkaszódával később ennek is eljön az ideje... ha egyelőre nem is tartunk ott. Ezt biztosan érzem. Ahogy azt is, hogy az odáig vezető utat is szeretném kiélvezni, olyan ez, mint meghámozni egy ínycsiklandó gránátalmát, majd egyesével kiszedegetni az érett, bordó bogyókat, hogy aztán élvezettel ropogtathassam el őket.
- Hát neked sem lehetett tündérmesébe illő gyerekkorod - pedzegetem meg azért a témát finoman. Bár érzem, hogy most nem akar róla beszélni, azért szó nélkül sem hagyom a dolgot. Sajnáltam, hogy ő is nehéz csomaggal a hátán vágott bele ebbe az életnek nevezett szürreális élménybe. A keserves kezdetek ellenére úgy látszik, ő is, én is egész jól elboldogultunk azért, bizonyítja ezt például A Csikóhal, vagy az én új otthonom is.
- Tényleg az... imádom - pirulok bele a vallomásba. Ami azt illeti, a londoni lakásomat is nagyon szeretem, sok jó emlék köt oda, többek között ezért sem adtam el, most, hogy Rya-ba költöztem. Na persze más, praktikus okokból kifolyólag is. Ha Londonban kapok munkát, mégis csak kényelmesebb ott megszállnom, és befektetésnek sem utolsó megtartani azt az ingatlant. A fényképek és festmények egészen lázba hoztak, mindig is imádtam a galériákat. Nagyrészt azért is kezdtem el modellkedni, mert a dolog művészeti része annyira vonzott, nem beszélve az utazásról, és a kiemelkedő fizetésről természetesen.
Az, hogy feltörekvő művészek munkáit láthatom itt kiállítva, csak tovább fokozza izgatottságomat. Szerettem új, friss hangokat megismerni, és ugyan mindegyik alkotást kíváncsisággal figyeltem, legesleginkább arra voltam kíváncsi, melyek lehetnek Owen művei. A nevét egyik festményen sem látom, mégis tisztán érzem, hogy vannak itt képek az ő ecsetvonásaival is. Ahogy lassan végig haladunk a kocsmán, megcsodálom a modern, társadalomkritikus képeket, és az absztrakt, elvontabb társaikat is. Egy neo-halálfalókat ábrázoló fényképet percekig csodálok, de aztán továbbmegyek. Bármennyire is lebilincsel, nem akartam ilyen sötét hangulattal megtölteni az otthonomat. Több kép is megtetszik ugyan, de egyikbe sem szerettem bele igazán... mindaddig amíg... egyszer csak megpillantok egy Dél-Szudáni maszkot, és az alatta lévő festményt, ami első pillantásra bekebelez.
- Wow... - siklik ki ajkaim közül az elismerés. Bár aláírás nem szerepel a festményen, mégis a maszk közelsége miatt ösztönösen gyanítm, hogy ez Owen festménye lehet.
- Te festetted? - kapaszkodnak össze a kék íriszek a festményen lévő testvér lélektükrökkel.
- Gyönyörű lett. Annyira tetszik a kontraszt, amit megjelenít. Nagyon szeretném hazavinni... - nézek Owenre esdeklő tekintettel, és ha nem zavarja, végigsimítok a különböző, kaotikus árnyalatokon ujjaimmal. A girbegurba felület elvarázsol, a tapintásával még közelebb érzem magam a képhez.
Mintha csak ezernyi ambivalens érzés kavargását jelenítené meg. Annyira szeretném tudni, mi ihlette a festményt, de úgy érzem, ezzel átlépnék egy határt. És ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz, egy részem mégsem akarja tudni. Talán pont a titokzatosságában rejlik a szépsége.
- De persze nem ingyen. Bármit megadok érte.