..üvegfalak..

A n n a

m u s i c

.. Like I'm made of glass
Like I'm made of paper
Go on and try to tear me down
I will be risin' from the ground
Like a skyscraper..

..a trágár szavak esélyesek...

Hosszú, szinte végtelenbe nyúló hetek teltek el. Mondhatnám, hogy ezalatt megszoktuk Alfred hiányát, de ordas nagy hazugság lenne. A gyerekek többnyire kerültek, hogy engem vagy inkább Volkovát nehéz lenne megállapítani. Mirabella szempillantás alatt vált kamasz lányból szinte felnőtt nővé, David pedig hűen tükrözve saját magam a munkába menekült. Túl sok projekt volt egyszerre amit vinnem kellene párhuzamosan, nem mondom hogy nem jött jól a Patkányfészekben való önálló ténykedése. Így több időm jutott a saját személyes és félig titkos projektjeim egyikére, amihez elég volt három hét hogy kész legyen.
Kissé idegesen dobolok a Rosewood előcsarnokának korlátján ujjaimmal Annára várva. Még reggel megbeszéltük hogy délután itt találkozunk, akartam pár apró részletet véglegesíteni mielőtt megmutatom neki az ajándékát. A kapcsolatunk szerencsére nem siklott ki az Alexejjel való összecsapás óta, de szilárdabbnak sem mondanám hogy vált tőle, ellenben érezhetően átalakult azért valami. Inkább csak benne ragadt egyfajta bűntudat, ami a felszínen sokszor nem látszik, de a mélyben hosszan, gyilkos csendben meghúzódik. És ezen még egy kurva temetés sem segített. Meglehet ki kellene mondani dolgokat… de… sosem voltam igazán a szavak embere.
Ahogy állok és várok rá, hogy megjelenjen tökéletes alakja, gyönyörű arca szép metszésű tekintete rám villanva jókedvűen megcsillanjon úrrá lesz rajtam egyfajta idegesség. Mi van ha nem tetszik neki?
Ne aggódj már! Minden rendben lesz…!
Sophie sosem volt még ilyen támogató sem ilyen elfogadó. Szinte félelmetesen új hogy nem kell állandóan harcolnom vagy győzködnöm. Nem mondom hogy nem élvezem ezt az új felállást de még most is megbotránkoztat a dolog.
Ahogy Anna megjelenik a forgóajtó üvegén túl úgy dobban meg a szívem és indulok el felé. Az előcsarnok felénél érünk össze ahol mindenki előtt senkitől nem zavartatva magamhoz húzom egy ölelésre.
- Szia! Jól telt a napod? Könnyen idetaláltál? – igyekszem a hangomban lévő aggodalmat eltüntetni, mert a hotel épülete kevés és nem túl kellemes emléket idézhet benne, ám ezt feltett szándékom száz százalékosan felülírni.
- Van számodra egy meglepetésem. Gyere!
Azzal kibontakozom karjaiból, de a kezét nem eresztem. Szelíden húzom a liftek irányába. Az épület két részre van osztva az egyik csak mugliknak fenntartott szárny, a másik a varázslóké. Ez utóbbiban az alagsori liftgombok más helyekre visznek, nem a mélygarázsokba. A mínusz kettes halványpirosan villan fel a kezelőpanelen és nem is kell csak pár pillanatot várni hogy csilingelve egy steril folyosón találjuk magunkat.
- Erre! – engedem ki Annát egy széles kézmozdulattal és már ő is láthatja az üvegfelületen túl, amit hetekig alakítottak számára. Egy saját új modern laboratóriumot.
- Tudom mennyire szeretsz dolgozni és tudom hogy ez a fogságosdi mennyire nincs ínyedre. Az enyémre sem. Viszont szeretném ha jól éreznéd magad, ha dolgoznál, de ugyanakkor úgy hogy biztonságban is tudhatlak egyúttal. Innen közel vannak a rejtett alagutak, hamar hazajutsz Garden Lodgeba. Ezen keresztül nem érhet el Zharkov.
Kihalászok egy kártyát a zsebemből és kinyitom a nehéz üvegajtót, ami elválaszt minket a benti steril környezettől hogy új tulajdonosa belépve szétnézhessen miközben követem én is.
- Ide hozhatod a csapatod, a hotel alsó szintjein vannak külön nekik illetve a betegeiteknek szobák fenntartva. Ha bármi hiányzik jelezd és megszerzem. Nem volt túl sok idő a kialakításra, de szerintem így elsőre biztos el tudtok indulni. Nos, mit szólsz?
Kissé aggódva pillantok rá azúrkék tekintetemmel metszően várva a választ, mert remélem hogy megfelel minden az igényeinek. A legjobb mikroszkópokat, streliziáló rendszert, betegágyakat és gyógyfüveket szereztem be neki de nem kértem ki a véleményét, ez is igaz.  Különben oda lett volna a meglepetés ereje.

To Chris

glass

Az a temetés sok mindennek a lezárása is volt. Láthatatlan dolgok is kerültek Alfred mellé a sírba. Egyenként nem tudnám meghatározni, mi minden, de talán összefoglalva az egész, régi életünk ott tért örök nyugovóra, azon a ponton, abban a pillanatban. Én legalábbis ott búcsúztam tőle, Alfreddel együtt. A munkám, az ügyeim, amik mellett kiálltam, a kutatás is, aztán ott volt a jó kapcsolatom Chris nevelt csemetéivel… A hű barát magával vitte ezeket is.
És még nem tudom, minek adta át a helyét ez a sok minden. Furcsa, tátongó ürességérzetet nem hagyott hátra, csak… Egy helyet, ahonnét sok minden hiányzik Nekem, meg sok mindennel fel kéne töltenem, de ebben, kínos mód, tanácstalan vagyok.
Az utóbbi időben történt bujkálás is különös volt, nem olyan, mint eddig. Eddig mindig megtaláltak, akármilyen ravasz módon próbáltam eltűnni, de ez most más volt. Mintha most tényleg sikerült volna eltűnnöm. És ezt nem magamnak köszönhettem. Chrisnél volt egy fajta biztonságérzetem, ami ellen nagyon küzdöttem ugyan, de egyre inkább rám telepedett, mint egy selymes, puha takaró. Cartwright így hatott rám. Az örökké túlélő módból neki köszönhetően átválthatnék valami másba, egy nyugodtabbba, ahol bízhatok, és elengedhetem az örök futást és küzdelmet… De még azt sem mertem egészen. Most csak amolyan óvatosan, apránként tettem egy-egy lépést, s közben azon gondolkodtam, mihez is kezdjek, hiszen jó szerént házi őrizetben voltam.
Még jó, hogy Mr. Cartwrighté a fél város, a keze meg még tovább is elér, így birodalma rabjának lenni még mindig elég nagy fogdát jelent. Nem végtelent persze, de azért megengedhettem magamnak, hogy idefelé jövet ne bújtassam magam nagy karimájú, abraxánversenyekre való kalap, meg szódásüvegalj méretű napszemüveg, meg selyemkendők takarásába.
Az üvegen túl megpillantom őt, és finom mosoly fut az arcomra a láttán, még akkor is, ha mostanság sokat látom. Lett a köztünk lévő láthatatlan falon is egy forgóajtó. Pedig történt itt a falakon belül néhány csúnya és sajnálatos dolog… Ám minden veszteség ellenére, azért jó őt újra látni. Ezzel a mosollyal keringőzök be elegánsan a helyiségbe, hogy aztán alapot adjunk a jelenlévő esetleges paparazziknak egyújabb szaftos cikkre. Persze, alegutóbbi sztorival semmi sem érhet fel, az aztán jó nagy port kavart, de most… Most csak jól esett a biztos, erős karok közé bújni.
- Szia! Jól telt a napod? Könnyen idetaláltál?
- Szia! Eddig unalmasan, de most már egyre jobb. Tudod, nem igazán mutatkozhatok nyilvánosan, szóval Garden Lodge figyelemreméltó könyvtárában töltöttem a mai napot… IS.
Kissé cinikusan mondom, de elnéző mosollyal. Mindketten tudjuk, hogy ennek így kell lennie, így a legtöbb, amit tehetek, hogy próbálom elviccelni a dolgot.
- De könnyen ide találtam, és megnyugtatott a tudat, hogy ha eltévednék, valamelyik embered, aki titokban figyel az út során, majd biztos útbaigazít - kacsintok rá kedélyesen, pedig egy ilyen embert se láttam. De a borostás, csibészes vonásokban olvasni véltem ilyesmit. Sőt, ahogy jobban odahajoltam, még inkább elfogott a tudat, hogy valami ravaszságot forgat a fejében.
- Ezúttal mit tervezel? Felavatjuk újra ezt a helyet? - kérdeztem olyan ártatlanul, ami már nem is számít ártatlannak, főképp így, a karjaiban. Ő viszont lelkesen nagy lendülettel von magával.
- Van számodra egy meglepetésem. Gyere!
Így hát hagyom, hadd vezessen, és magassarkúban kecsesen sietek utána, ahogy vezet. Búsonghatnék az emlékeken, amik itt elevenednek fel bennem, de ajelenléte átszínezi a helyet, és amúlt helyett most itt tart, a szép jelenben, ahol még minden új, és csillogó, és olyan Cartwrightra jellemzően, szerénytelenül elegáns.
- Ezúttal Te magad rabolsz el? - kérdezem kedvesen és nyugodtan, pedig a dolgok érdekes irányt vesznek, mikor egy alagsori folyosón találjuk magunkat kettesben. Valahogy olyan kórházi hangulatom lesz a helytől, de ez nem idegen számomra, és érdeklődve pillantok körül. Lépteink visszhangot vernek, én meg először nem is tudom,mit gondoljak.
- Erre!
Elkerekedik a szemem, ahogy lassan derengeni kezd, mi ez az egész.
- Ez egy labor.
Nem kérdezem, mert már nincs is miért. Azt pedig, hogy miért van itt egy labor, ő rögtön meg is válaszolja, én pedig egyre elképedtebben hallgatom.
- Tudom mennyire szeretsz dolgozni és tudom hogy ez a fogságosdi mennyire nincs ínyedre. Az enyémre sem. Viszont szeretném ha jól éreznéd magad, ha dolgoznál, de ugyanakkor úgy hogy biztonságban is tudhatlak egyúttal. Innen közel vannak a rejtett alagutak, hamar hazajutsz Garden Lodgeba. Ezen keresztül nem érhet el Zharkov.
Méltatlan dolog volna nyitva felejteni a számat, de emiatt éppen még kinyitni sem tudom egészen. Csak pislogok, hol a helyre, hol pedig Chrisre. Aki olyan kedvesen izgatott, hogy talán jobban fogva tartja a figyelmem, mint nagyszabású meglepetése.
A beléptető kapu csippantása ránt vissza a valóságba. A hang végigvisszhangzik a steril, csillogó-villogó laboron. Én pedig követem a tekintetemmel, ami el-elakad a mikroszkópon meg a centrifugagépen, amiket a minap láttam egy elém került szaklapban.
- Ide hozhatod a csapatod, a hotel alsó szintjein vannak külön nekik illetve a betegeiteknek szobák fenntartva. Ha bármi hiányzik jelezd és megszerzem. Nem volt túl sok idő a kialakításra, de szerintem így elsőre biztos el tudtok indulni. Nos, mit szólsz?
- Christopher… Nem találok szavakat…
Ezt még a helyet tanulmányozva mondom, de elindulni nem merek mellőle, mert attól félek, akor megszűnik ez a varázs. Aztán megérzem, hogy engem néz, és felpillantok rá. Lehet bármi csúcskategóriás mikroszkóp itt, annak lencséje sem csillog úgy, mint Cartwright tekintete.
- Ez… A legkedvesebb… Legfigyelmesebb dolog, amit értem bárki valaha tett… Nem is tudom, hogy köszönjem meg.
Felsóhajtok, hátha akkor jobban jönnek a szavak. Kezeimet egy pillanatra magam elé kapom, de aztán újra leengedem, és a szemeim üzenik, amihez kevés a szó.
- Ez fantasztikus. És tudod… Attól tatok,már itt is van, az egész “csapatom”. Olyan rég bújkálok, hogy már teljesen elengedtem ott a dolgokat. Ezek után talán újrakezdem - teszem hozzá elrévedve egy pillanatra. Eszembe jutnak a kedves fiatalok, Arti és Zane, és a többiek… Másik életnek tűnik az. Eltemettem már. De Chris, most új értelmet adott egy üres helynek a lelkemben. Bár én is viszonozhatnám ezt… És csak egy dolog jutott eszembe hirtelen.
- Tudod… Most nem kell semmit mondj. És nem is ezért, itt - mutattam körbe futólag, de a szemem nem vettem le róla.
- De nagyon szeretlek, Mr. Cartwright.
Csak így. Nem is kibukott belőlem. Hanem megmondtam tényszerűen, kicsit dacosan, derűs nyugalommal. Remélve, hogy tudja, nem emiatt a gesztus miatt, és nem azért, mert olyan kényelmes és biztonságos a fogságában lenni. De ez a gesztus késztetett rá, hogy megmondjam, ami a szívemen már egy ideje volt.

A n n a

m u s i c

.. Like I'm made of glass
Like I'm made of paper
Go on and try to tear me down
I will be risin' from the ground
Like a skyscraper..

..a trágár szavak esélyesek...

A könyvtár említésére egy szerénykedő bocsánatkérő félmosoly kúszik a képemre. Tudom mennyire kevés ez neki, de hamarosan több feladata lesz mint az utóbbi hetekben bármikor. A viccét meg egy gyors lopott csókkal jutalmazom, mert tudom hogy ez megenyhíti és mert van igazság a szavaiban. Nem hagyom őrizet nélkül a legutóbbi eseményeknek köszönhetően. A csók meg kellően kizökkenti és leköti annyira hogy aztán irányt váltva a liftek felé vonjam minden nagyobb ellenkezés nélkül.
- Ezúttal mit tervezel? Felavatjuk újra ezt a helyet? Ezúttal Te magad rabolsz el?
Ravaszkás de szomorú mosolyt villantok a keserédes emlékek elől gyorsan menekülve, mert akár az sem lenne rossz ötlet de elég nagy ma kivételesen a nyüzsgés itt. Én meg nem szeretem a közöséget.
- Akár ez is az is lehet, ha azt szeretnéd… - búgom a fülébe mikor már a liftben kettencskén vagyunk és magamhoz vonom újra. - …de előtte ezt talán látnod kell.
És mikor az acélszín tömör liftajtó teret nyit látom Anna arcán a meghökkenést, ami a diadal édes érzésével tölt el. Egy adag súly lekerül rólam bár nem mind és nem teljesen. Érzem ahogy Sophie gyomra az enyémmel együtt ugrik össze és vár aggodalmasan. Míg Anna kéklő pillantása a berendezést fürkészi én az ő vonásaiban próbálok olvasni igyekszem egyetlen rezdülést sem elmulasztani, sőt… mindent bele akarok vési az agyamba jó mélyre.
- Christopher… Nem találok szavakat…
Wííííííííííííííííí!
Sophie visít örömében mint egy kisgyerek, de én szigorúan tartom magam csak egy őszinte széles vigyor ül ki arcomra. Ezek szerint nem végeztem rossz munkát.
- Ez… A legkedvesebb… Legfigyelmesebb dolog, amit értem bárki valaha tett… Nem is tudom, hogy köszönjem meg.
Felé lépek és a kezeit melyet eddig magához szorított majd le is engedett elkapom az ív hanyatlása közben.
- Sehogy sem kell, épp elég hogy itt vagy. – nekem., de ezt az utolsó szót valamiért mégse tudom kimondani. Talán mert túlontúl nyálasan hangzana én meg sose voltam az a típus. – Bár, ha mégis lehet lenne azért egy ötletem…
Nyitva hagyom a kérést, mert még nem fejtem ki azonnal. Inkább felcsigázom az érdeklődését az idő húzásával és a sejtelmes somolygással is.
- Ez fantasztikus. És tudod… Attól tatok, már itt is van, az egész “csapatom”. Olyan rég bújkálok, hogy már teljesen elengedtem ott a dolgokat. Ezek után talán újrakezdem.
- Reméltem is, hogy ezt mondod. Sosem voltál az a feladós típus.. – biccentek bíztatóan kicsit viccelődve, mert lássuk be ritka ilyen makacs nőt nem találok szerte az országba mint amilyen ő. És ha már velem ilyen, legyen csak szépen minden másban is. Pont ezért rajongok érte.
- Tudod… Most nem kell semmit mondj. És nem is ezért, itt… De nagyon szeretlek, Mr. Cartwright.
A mondata első felével eléri, hogy felkússzon a szemöldököm a homlokom közepére, hogy aztán arcvonásaim ellágyuljanak az azt követő szavaira. Most nincs részegség, nincs szeszgőz, nem fájdalom, kábaság vagy kényszer szüli ezt a vallomást, hanem talán az őszinte belsőséges bizalom. Azzal is tisztában vagyok, inkább érzem semmint tudatosan tudom, ugyanannyira nehéz volt ezt neki kimondania, olyannyira hát mint annak idején nekem felé. Egy halk, oh, Anna hagyja el ajkaim miközben kezem elengedi az övét ujjaim az arcára siklanak és egy hosszú teljes percig csak kivételesen szófogadón szót se szólva nézem Őt. Tökéletes, számomra minden úton és módon, s a jóleső melegséget bennem ami érte ég megtetézi Sophie a medál langyos kedvességével. Hosszan, mélyen puhán csókolom meg, közben az egyik asztal felé lépek vele pár lépést, épp annyira csak hogy megtartsa, mert ez a tipikus egész belsőd beremegő lábremegtetős fajta csók. Ha azt kérte ne válaszoljak, hát akkor szavak nélkül fejtem ki mennyire magába bolondított. És a végtelennek tűnő perceket az illatával az érintésével csak Sophie kérlelése az agyam hátuljában töri meg váratalnul egyszercsak.
Na gyerünk, itt a remek pillanat. Ne légy nekem nyuszi!
Halkan kuncogva szakadok el Annától és kezem amely eddig a derekára simult most a nadrágom zsebébe nyúlva egy fénylő kis ékszert emel kettőnk közé.
- Akkor talán a másik ötletem is tetszeni fog. Mit gondolsz, lennél a feleségem?
Alighogy elhangzik a kérdés úgy érzem megfagy az egész belsőm. Talán anno az iskolába féltem ennyire a vizsgákon. Vagy még ott sem. Csak akkor mikor Annát elveszíttetem és majdnem elveszítettem. Sophie éppúgy lélegzetvisszafojtva várja mi történik, mint én. És szégyen szemre, még a klisés letérdelést is teljesen elfelejtem, pedig esküszöm a terveim közt volt.