Daniel Tayilor 2.0

Daniel Andrew Tayilor

Alapok

jelszó ■ Tiszta bagyoltoll minden
nem ■ férfi
születési hely, idő ■ Liverpool, 1973. szeptember 30.
kor ■ 30 éves
vér ■ félvér
munkahely ■ Mágiaügyi Minisztérium, Mugli-Kapcsolatok irodája

A múlt

- Foglaljon helyet Daniel – mondta a hölgy és szelíden intett egy bársonypárnás szék felé. Be kell valljam meghökkentet egy pillanatra a kérés. Még csak a harmadik napom volt a pozícióban és eddig nem igazán szóltunk egymáshoz. Tartva magamat az etiketthez és a szabályokhoz nem szólítottam meg, Ő pedig úgy tűnt nem igazán vágyik a társaságomra. Egyébként is miről beszéltünk volna? A kellemes nyári időről? Esetleg az új szobalány modortalanságáról? Képzettségem ellenére nehezemre esett megszokni a szituációt. Egyszerűen bólintottam és leültem a székre.
- Felesleges szégyenlősködnie Daniel – kezdte társalgásunkat bizakodó hangon – így, hogy végre kettesben vagyunk alkalmunk lehet csevegni. Meséljen, honnan származik? Oh töltene teát? Emiatt igazán nem szeretném zavarni a személyzetet. – tekintetét zakóm hosszúkás zsebére szegezte – nyugodtan használhatja a pálcáját.

Nagyokat pislogtam a döbbenettől. Hirtelen nem tudtam mire vélni a közeledést. Megszoktam ugyan a muglik érdeklődését világunk iránt, ám irányomba nem igazán volt megszokott eddigi munkáim során.
- Természetesen Felség – pálcámmal intettem a kanna felé, mely töltött egy kis teát – Liverpoolban születtem és iskoláskoromig egészen ott is éltem. – hangomból titkolhatatlan volt a feszélyezettség, pláne még ahogy próbáltam visszafogni akcentusomat.
- Ó! Az iskola, amire gondol a Roxfort ugye? – szemében megcsillant egy kislányos izgalom. Mint egy tíz éves, aki bizonygatta hatalmas tudását, úgy nézett rám, bólintásomra pedig elmosolyodott. – Még egyszer kérem Daniel, ne szégyenlősködjünk. Amíg a kettesszámú védelmi szint van érvényben, napi nyolc órákat fogunk együtt tölteni, így volt ez az elődjével is – mutatott közben egy fényképre a polcon, amin épp Mr. Wallamunttal fogtak kezet. Wallamunt elismerésre méltó auror volt, aki majdnem huszonnyolc éven keresztül volt a Királynő személyes testőre és kapcsolattartója, az ilyen személyeket az akadémián csak a „legenda” címmel illettük. Wallamunt képe gyanúsan próbálja visszafogni magát, hogy ne mozogjon de, mintha egy kacsintást elkapnék
- Tudja Daniel, az a boszorkány, nem csak a testőrömmel, de a barátommal is végzett. Széles körben használják a mondást, miszerint „rábíznánk valakire az életünket”, én megtettem és szeretném látni, hogy ezt önnel is megtehetem. – mosolya inkább szigorú bíztatássá formálódott. Szemei keményen mértek fel és mintha kereste volna annak a jelét arcomon, hogy értem mondanivalóját. Igaza volt, én sem bíznék olyanban, akinek semmit nem tudok a múltjáról.
- Ismét megkérem hát Daniel: meséljen, honnan származik!

* * *

- Békát? Patkányt? – horkantott apám, miközben édesanyámmal olvasták a roxforti levelemet. Szeméből áradt a hitetlenkedés és egy furcsa undorszerű érzés is. Jól emlékszem erre a jelenetre, voltaképpen ekkor vesztettem el apám belém vetett hitét és bizalmát. Bár az első jelektől kezdve tudta, hogy anyára ütöttem – de azt hiszem az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor életre keltettem Tristie egyik plüssállatkáját. Szegény öcsém még csak két éves volt, nem túl sok mindent fogott fel a körülötte zajló dolgokból. Mikor a bagoly bekopogtatott az ablakon, valami érezhetően megváltozott a lakás légkörében.
- Ezek teljesen átlagos háziállatok mifelénk, Eliott – szólt édesanyám csitító hangon, de apa csak motyogott valamit az orra alatt és szigorúan nézett a levélre, mintha az rosszat tett volna. Már a születésem óta tudta, hogy anya boszorkány, de mintha mindig is reménykedett volna abban, hogy én nem fogom örökölni. A család barátai folyamatosan hangoztatták, hogy mintha kiköpött mása lennék apámnak és igazából nem is tévedtek. Anyánk fekete haja helyett apa barnás-vöröses fürtjeit örököltem egy kis göndörrel. Az orromtól kezdve, a fülemen át minden apám családjáé volt. A szem volt mindig csak a vitatott téma, hiszen mindketten kék írisszel lettek megáldva.

   Kellemetlen érzés, úgy felnőni, hogy apád nem hajlandó foglalkozni veled. Mintha elszakított volna magától, mikor megjött a levél. Nem kísért el bennünket az Abszol útra, sem pedig a King’s Crossra. A nyár folyamán már alig volt otthon. Anyu úgy viselkedett, mintha mind ez rendben lenne, nem akarta nekem kimutatni mennyire fáj neki is. Tizenegy éves fejjel valahogy úgy értelmeztem a dolgot, hogy megbántottam apát és most bizonyítanom kell. Eltökéltem hát, hogy a legjobb leszek. Nem érdekelt, hogy idáig csak felületesen ismertem a mágiát, nem érdekelt, hogy az új barátaim számára én kívülálló leszek. Meg akartam felelni apámnak. Persze aprógyermekként nem igazán értettem egy olyan egyszerű dolgot, hogy azzal nem vívhatom ki az elismerését, hogyha abban a világban érek el eredményeket, amit Ő megvet. Hajthattam amennyire csak akartam, írhattam haza a leveleket, csak anya válaszolt – persze, amikor csak tudott, hiszen nevelnie kellett az öcsimet.

   A Hollóhátban megtaláltam a helyemet, a nagy tudásszomjú emberek társasága csak növelte bennem a versenyszellemet. Idegesítővé vált, ha valaki jobban tud valamit nálam, hogyha nem enyém a dicsőség, hogy tudásommal pontot szerzek házamnak. Akkoriban nem is tudtam, hogy menyire apámra ütöttem ezzel. Mire eljött az első roxforti félévem vége szabályosan faltam a könyveket. A karácsonyi szünet első pár napján anyámnak sem sikerült kirángatnia az tankönyvekből, de aztán leültetett beszélgetni. Azt mondta, szeretné, hogy amikor itthon vagyok ne foglalkozzak a mágiával. Hogyha jól emlékszem úgy fogalmazott, „játszunk, olyat, mintha a Roxfort nem is létezne”. Itt kezdődött el kettős életem. Nappal apámmal néztem a focimeccseket a tévében – persze a kviddicsről hallani sem akart, később seprűmet is rejtegettem, és titkoltam azt is, hogy játszom -, legóztam és Tristienek mutogattam a képregényeimet, míg éjjel, a takarom alatt lapozgattam tovább a könyveket. Tudtam jól, hogy a háztársaim is biztosan tanulnak a szünetben és nem akartam elmaradni tőlük. Mi történt volna, hogyha egy adott témánál nem jutok szóhoz? Egy brit úriembernek mindenről kell véleménnyel rendelkezne és a véleményalkotáshoz tudás kell. Egyébként is izgalmasnak hatott a gondolat, hogy valószínűleg előttem még senki nem világította meg tankönyveimet elemmel működő, happy meal-es zseblámpával.

   Ez a fajta életmód amolyan nyugalmas együttélést hozott létre apám és köztem. Én nem beszéltem a mágusvilágról, ő pedig hajlandó volt úgy kezelni, mint a fiát. A legnehezebb időszakok a nyarak lettek. Nem tartott sokáig rájönnöm, hogy nem látja szívesen a baglyokat sem, még ha sajátunk nem is volt és mindig bagolyfordultával válaszoltam. Kénytelen lettem megkérni barátaimat, hogy ne írjanak nekem vagy csak a mugli postán. Persze ezzel a lehetőséggel kevesen éltek. Amikor a tanulmányaimról kérdeztek a vendégeink matematikáról és irodalomról füllentettem nekik, felfalt a tudat, hogy senkinek sem beszélhetek a valós életemről. Anya csak akkor fogadta szívesen a roxforti történeteket, hogyha azt levélben írtam meg, de otthon tiltott téma volt, hiszen apa bármikor beállíthatott, vagy Tristie elkotyogja. Éveken keresztül tűrtem apám dolgait, annak a reményében, hogy így közelebb kerülök hozzá, de ahogy elkezdtem felnőni láttam, hogy ez felesleges. Akármennyire is úgy teszek, mintha átlagos mugli életem lenne, akármennyire is igyekszem képben lenni a varázstalan világ aktualitásával, felesleges. Minden szeptemberben az eszébe jut, hogy én nem az a fiú vagyok, akire vágyott.

   Ötödéves koromban a nyári szünet előtt nem sokkal furcsa hangvételű levelet kaptam anyától. Azt mondta szeretne véget vetni a játéknak, hogy ő is egyre többször használja a pálcáját otthon. Volt egy nagy veszekedésük apával, azóta meg nem érdekli, hogy a kedvére tegyen. Zavarba hozó volt a levél, sosem voltunk abban a bizalmaskodó kapcsolatban, bár így érettebb fejjel belegondolva, talán azért is nem, mert anyu nem akarta látni azt a fájdalmat, amit átélek apám miatt. Homokba dugta a fejét, de úgy néz ki most észbe kapott. Mielőtt hazautaztam volna, anyámmal sok levelet váltottunk, szinte naponta. Leírta, hogy hogyan hozza be szép lassan a mágiát az életünkbe és teszi természetesnek apánk számára. Eleinte csak sütőtöklevest csinált, aztán elkezdett boszorkányfüvet szárítani, nem használt gázt sem pedig öngyújtót a tűzhely begyújtásához, másfél hét után pedig az edények már magukat mosogatták.

   Feszült volt a hangulat mikorra hazautaztam. Anya és apa már napok óta nem beszéltek egymással, mintha szellemek laktak volna a lakásban, Tristie pedig ártatlanul mászkált közöttük. Mikor láttam összezavarodott tekintetét, akkor jöttem rá igazán, hogy ki kell állnom anya döntése mellett. Nem hagyhatom, hogy az öcsém is átélje azt, amit én. Megtagadni és eltitkolni az életedet a saját otthonodban rengeteg fájdalommal jár. Persze halottam sztorikat a Roxfortban is, kétes származásúak, akik mugli árvaházban nevelkednek, nekik tényleg titkolniuk kellett az életüket. De ott volt pár másik történet is, sárvérűek, akikre büszkék a szüleik, csodálják azt, akik. Mi nem vagyunk árvák és igen, van egy mugli kis családunkban. Még is miért kéne hagynunk, hogy ignoráljon minket? Hogy féljünk neki megmutatni kik is vagyunk? Miért vet meg bennünket? A saját családját.

   Lázadásomként azon a nyáron először kipakoltam a ládámat. Tankönyvek szanaszét a szobában, anya segített tartót bűvölni a falra seprűmnek, a Hollóhát zászlóját pedig kitettem ágyam fölé. Hidegebb napokon kék-ezüst sávos pulcsiban mászkáltam, mágikus lényeket mutogattam Tristienek a könyveimből és köpkövezni tanítottam. Apámat hihetetlenül idegesítette a dolog, az első otthon készített bájitalom robbanása után pedig már velem is csak tőmondatokban volt hajlandó beszélni. Néha, mintha érdeklődést láttam volna a tekintetében, amikor öcsémnek meséltem, sőt egyszer megkérdezte van-e igazság alapja a mesének, amit egy Bogár Bárd kötetből olvastam fel a kis vakarcs tesókámnak. Ezt egyfajta győzelemként könyveltem el magamnak.
   Mikor megjött a könyvlistám hármasban mentünk el Londonba, anyuval és az öcskössel. Furcsa volt először, mint család végigsétálni az Abszol úton, az eddigi években anyuval csak végigfutottunk az üzleteken és nem időztünk sokat, de ezúttal másképpen volt. Fagylaltot ettünk, kisállatokat nézegettünk és gyerekkönyveket vettünk Tristienek – persze a tankönyveim mellett. Igazán idilli volt az egésznap, csak este fele hoppanáltunk haza, szorosan markolva anyánkat. Bár korábban érkeztünk volna, csupán öt perccel, talán minden másképpen alakult volna.

- Hogy rohadna meg az összes szar, aki mágiának hívja ezt az istencsapását – ordított apám, míg anya boszorkányfűvel kezelte a sebeit. Csúnya harapásnyomok ékesítették a karját, nyakán az erek pedig duzzadtak a dühtől.
- Egyáltalán mi a francnak átkoznak el egy rohadt könyvet?! – méltatlankodik és undorral néz az LLG könyvem felé, amit azóta már megnyugtatott a szíj. Elmondása szerint csak bele akart nézni, mert megfogta, amikor a vakarcsnak mutogattam benne a képeket. De persze nem figyelte milyen is a könyv, nem látta, hogy él és elég vad.
- Nem baromság, csak tudni kell használni – jegyeztem meg az orrom alatt, mire apám csak még idegesebb lett.
- Tehát én vagyok a szar, hogy nem születtem ilyen förtelemnek? – fakadt ki és húzta el kezét anyámtól. Egy pillanatra mintha megállt volna a levegő. Förtelem. Ennek tartott minket. A családját.
- A te véred vagyok és sokkal borzalmasabb ez a tudat, minthogy mágus legyek! – szaladtak ki számon a súlyos szavak, amiket tinédzserként igazán fel sem fogtam. A pillanatok felgyorsultak, apám lendítette ép kezét felém, anyám pedig közénk ugrott. A pofon elcsattant, de nem én kaptam. Elöntött az adrenalin és a harag. Megfertőzte a gyerekkoromat, tagadni tanított és abban a hitben nevelt, hogy az életem nem normális. Anyámmal megtagadtatta a múltját és kényszerítette, hogy így nevelje a gyermekeit, lelkileg terrorizálta és mikor lépni próbált inkább elfordult tőle. Most pedig képes volt tettlegesen is bántani. Mire felfogták a többiek mi is történt pálcámat már apámra szegeztem. A két kékes szempár mereven nézett egymásba. Mindketten hangosan fújtattunk, Tristie a konyhaajtóban állt némán, míg anyám pityergett. Családi idill.
- Szóval így állunk – törte meg apám a csendet.
- Takarodj az életünkből – sziszegtem merev tekintettel. Arca elsötétült még is valami bágyadt mosoly ült ki rá.
- Csak idő kérdése volt – motyogta és kivonult a konyhából, összepakolta a holmiját és hangosan becsapta maga mögött az ajtót. Ott hagyott hármunkat.

- Ne kapaszkodjon már olyan görcsösen – szólt rám őfelsége egy élesebb kanyarnál. Felzaklatott a tudat, hogy nincsen jogosítványa.
- Felség, talán még is jobb lenne, hogyha én vezetnék – próbáltam finoman javasolni neki, de borzasztóan makacs természet. Csak egy lágy kacajjal fejtette ki véleményét, hiszen az egész országban ő az egyetlen, akinek nem kell jogosítvány a vezetéshez. Valahogy jobban megbotránkozott azon, hogy nekem van jogosítványom, mint én, hogy neki nincs.
- Egyáltalán miért érezte úgy Daniel, hogy értenie kell a magunkfajták közlekedéséhez?
- A kiképzésen minden mugli – elnézést, akarom mondani varázstalan – eszköz ismerete előnyt jelent – kezdem el kifejteni a témát – nem mellékesen pedig már csak apám miatt is vonzódom a maguk világához – talán nagy vallomásnak tűnhet neki, de már régen felismertem, hogy sok dolgot nem kifejezetten cél- és eredmény orientáltan teszek. Egyszerre érzek nosztalgiát és furcsa fájdalmat a muglik világában. Ismerni akarom, tudni, hogy milyen életem is lehetett volna.
- Ó, valóban… - jelzi, hogy emlékszik arra mit is meséltem – Tartja vele a kapcsolatot?
- Sajnos nem tudom. Törölték az emlékeit, túl sokat tudott rólunk. – mondom a vártnál közönyösebben, mint egy jó katona.
- Igen.. Azt a rémes szokásukat ismerem – válaszol merev tekintettel, hűvös hangon. Nyilván neki is és mindenkinek a környezetében nem egyszer játszadoztak már a memóriájával az amneziátorok. Tavaly augusztusban, amikor egy halálfaló végzett a volt hercegnével abban az alagútban, szinte az egész családnak módosítani kellett az emlékeit. Rémes volt figyelni a varázstalan nép milyen felháborodással bünteti zavartsága miatt. Talán még most is ferde szemmel tekintenek rá és ezt mi okoztuk neki.
- Amíg a birtokra érünk Daniel, mesélne a kiképzéséről? Az Akadémián végzett, ugye?

* * *

  Az ártás telibe talált és levegőben megpördülve estem a földre. Szerencsére az egyentalár párnázó bűbája tompította az esést. Még talpra sem álltam, de küldtem az ellentámadást. Elvétettem, a pajzsbűbájom pedig épp, hogy felfogta a támadássorozatot. Pálcámmal az egyik fáklya felé intettem és a tűz sűrű fekete füstöt kezdett ontani. Felgyúlt ellenfelem lumos-a, elárulva merre is van. A füst egyre jobban sűrűsödött körötte, míg nem szabályos buborékba zárta. Párbajpartnerem jobb lehetőség híján összevissza küldte az ártásokat, mire én rántottam bűbájomon és a füstből kötelet formálva akartam elejteni, de ő gyorsabb volt. Mikor a kötél manifesztálódott, de még nem fogta közre testét felém irányította kígyó formájában. A pálcámból kiszabadult fehér nyaláb hatására a kígyó megállt a levegőben és ahogy farka utolérte fejét megannyi kolibrivé változva tört ellenfelemre.
   Pár kolibri célba találva megsebezte az arcát, de időben visszaváltoztatta a lényeket valódi formájukba. Repülés közben estek szét fekete füstfelhőkké és szálltak szét a semmiben. Míg tekintetem elidőzött a transzfigurációm romjain partnerem kiküldött felém egy stuport, amit csak a földre vetődve tudtam kivédeni. Esésem közben visszaküldtem egy lábzár ártást, ami végre eltalálta rendesen és ő is összecsuklott. Következő intésemre pálcája kezembe szállt.
- Elég! Vége! – lépett közbe az kapitány – az égszerelmére, kelljen már fel Smith! – fröcsögött miközben feloldotta lábzár ártásomat. – Tayilor mi volt ez? Már a füsttel el kellett volna kapnia. – persze, mint mindig az nem számított, hogy megnyertem a párbajt.
- Igen uram – vertem magamat vigyázz állásba – Tudja egész éjjel tanultam a dipl..
- Igen tudom Taylior, a diplomáciai vizsgára. – horkantott fel gúnyosan – hogyha folyamatosan csak a másik szakkal törődik, lemondhat a különleges képzésről! Mit keres még itt Smith? A maga értékelésére később kerül sor! Menjen és írja meg a jelentést a párbajról, kiemelve, hogy hol hibázott! Lelépni! – George fülét farkát behúzva rohant ki a csarnokból. Csak én maradtam a félszeművel.
- Mordon kapitány, igyekszem a lehető legjobban teljesíteni!
- Nem elég! – csattant fel – Magától sokat vár az akadémia Tayilor! Diplomataként átcsusszanhat egy Elfogadhatóval is, de a különleges képzésre Kiváló kell! Nem bambulhat el párbaj közben, emlékezzen: lankadatlan éberség!
- Tudom uram – válaszoltam katonásan. A szemeszter kezdete óta csesztet, azt mondja, mióta elkezdtem a diplomáciát teljesen berozsdásodtam. Legutóbb kishíjján én is féllábú lettem, amikor közbe szólt egy gyakorlatomba, hogy észbe kapjak.
- Fogja fel Tayilor, rengeteg reményünk van magában! Lelépni!

   Rengeteg reményünk van magában… miután túlestem az első gyakorlati edzésemen folyamatosan ezt hallom a feletteseimtől. Az elején még hízelgőnek találtam, mint a Roxfortban, amikor pontot adtak a helyes válaszomra, de hamar rá kellett jöjjek, hogy itt mást jelent. Az aurorképzőn, akiben potenciát látnak, meghajtják. Kegyetlenül. Nem zavarja őket, hogy így sokszor a legjobb képességű embereket vesztik el és sorra iratkoznak ki a képzésről, a mondás örök: „A gyengék elhullnak”. Persze érthető a logika, aki tehetséges és bírja a nyomást egy jó ajánlással mehet a különleges képzésre, esetleg a tiszti továbbképzésre és az auror világ krémje válik belőle, a többit pedig elküldik helyszínelőnek vagy elzárják egy irodában. Csak a legjobbakból válhat igazi auror, de a szűrési rendszer kicsit sem motivál a teljesítményre.
   A kollégiumi szobámban már minden készen állt az utazásra. Láda összepakolva, bagoly a kalitkában és persze egy újabb díszcsomagolásos Lángnyelv Whisky valamelyik jogi karos csajtól. Emma. Úgy emlékszem az a szőke volt a kantinban, akivel vacsora után a parkban folytattuk. Akkoriban teljesen természetes volt még nekem is a szabadban csinálni. A szobatársam egy kövérkés kis pénzügyes volt, aki nagyvalószínűséggel valamelyik kobold seggét nyalja most és akkor a Szent Mungóig szaladt volna egy női idom csupasz látványától. Persze most már irtózom egy park padjának a megjelölésétől, pláne, hogy London tele van hajléktalan muglikkal, akik alvásra használják ezeket. Egyáltalán valaki ül rajtuk úgy normálisan? Persze a whisky landol is a kukában, bármi lehet benne. Lankadtan éberség.
  Befejeztem a levelemet és rákötöttem anyám baglyának lábára. Ideje volt megtudnia, hogy nem megyek haza az ünnepekre. Hiányozni fog a főztje, Tristie lelkendezése és Willma mama óbégatása, de akkor egy másik családtag meglátogatását terveztem. Kiengedtem a madarat, hogy vigye a hírt én pedig szaladtam a zsupszkulcs állomásra. Kanadáig rengeteg örvényt kellett megjárjak.

   Sűrűn és hatalmas pelyhekben szakadt a hó Montreálban azon a decemberen. A fogadós igazán segítőkész volt és jó modorú, de sajnos semmit sem tudott a város mugli részéről. Magamnak kellett térképet szereznem és megkeresni azokat a helyeket, ahol megtalálhatom. Lehetetlen küldetésnek ígérkezett, a város hatalmas volt, telis-tele varázstalanokkal. A legtöbben csak ránéztek a megkopott fotóra és csak hadováltak, mások pedig erre sem méltattak. Három napig mászkáltam és kérdezgettem az embereket, mire egy ötvenes éveit taposó nő felismerte.
- Ez Eliott! – hüledezett – ápoltam egy ideig
- Ápolta?
- Igen-igen, tudja az Ő… - arca fehérre váltott – de hát maga nem is tudja, hogy mi van vele?
   Meriette egy kávé – és pár csepp veritaserum, amire nem vagyok büszke - fejébe elmagyarázta a dolgokat. Apám akkor kettő éve került be hozzájuk, egy elmeszanatóriumba. Eleinte veszélyes betegként kezelték, mert rengeteg dühkitörése volt, de már csak lábadozott. A családjáról beszélt és hogy a fia elátkozta őt. Hol a montreáli, hamis életéből ragadott ki dolgokat, hol pedig egy másik életről beszélt. A másik élet mindig feldühítette, csapkodott és ordítozott. Baglyokról és seprűkről kiabált és nem lehetett könyv a szobájában, mert rettegett tőlük. Nehéz volt visszafognom könnyeimet beszélgetésünk közben. Nem volt kétség, az amneziátorok hibáztak és a memóriája elkezdett helyreállni, vagy legalább is a fal, amit felállítottak összeomlott, az elméjével együtt.

   Az ajtó hangosa nyikorgott az új építés ellenére, a padló pedig recsegett. Fehérre festett falak, egy egyszemélyes ágy, pár bútor, egy tévé és egy amerikai konyha. Az ajtó mögött pedig gondolom egy kis fürdőszoba állt a beteg rendelkezésére. Egy komplett kis lakás volt, nem csoda, a legtöbb vendég nem futólátogató volt itt. Elég magasan volt a szoba ahhoz, hogy a parkon túl látszódjon a város homályos körvonalai. Meghitt volt, még is rémisztően nyugodt. Apám pedig ott ült mindennek a közepén egy étkezőasztalnál, müzlit kanalazva. Este hétkor.
- Szervusz – köszöntem rá és leültem vele szemben. Szememmel intettem a nővérnek, hogy magunkra hagyhat bennünket. Az a beszélgetés éppen elég kínosnak ígérkezett kettőnknek számára is.
- Te én vagyok? – hökkentet meg teljesen komoly kérdésével. Mintha átlagos lenne a szituáció, hogy magával találkozik és erre rá is kérdez, csak ette nyugodtan tovább szottyosra ázott csokigolyókat. Tekintetem a konyhabútor üvegére tévedt, ahol felfedeztem magam halvány tükörképét. Nem mondott butaságot, Anya is gyakran célozgatott arra, hogy hasonlítóink apámmal egymásra.
- Mondhatni – feleltem félszegen – Jól vagy? Szeretsz itt lenni?
- Nem rossz, de sokszor rosszat álmodom
- Miről? – kezdtem magamat úgy érezni, mint vallatástanon, épp csak nem láncoltam a székhez és szorítottam pálcát a torkához.
- A feleségemről és a gyerekeimről. Tudod… - tekintete zavart lett – meg akartak ölni.
   Szívem kihagyott egy ütemet és ökölbe szorítottam kezem. Hogy mondhatott ilyet? Valóban így gondolta? Hogy az erőnket arra akarjuk használni, hogy bántsuk őt? Hogy azért küzdöttem évekig a kegyeiért, hogy majd egy szép napon kibelezzem?! Az őrülete talán korábban kezdődött két évnél…
- Miért? – tettem fel neki a kérdést félve a választól. Arca megfagyott egy pillanatra és szemei könnyesek lettek.
- Marry kicsi báránya, báránya, báránya… - kezdett el énekelni és kezeivel betakarta füleit. Szemhéjai lezárultak és erősen szorította arcának minden érintett izmával, hogy nehogy kinyílhassanak. A hirtelen jött groteszk jelenettel nem tudtam mit kezdeni. Felálltam helyemről és közelebb léptem hozzá, kezemet vállára téve.
- Apa jól vagy?
- Te nem létezel! Az orvosok megmondták! Tűnj el innen!! – kezdett velem kiabálni inkább zaklatott, mint dühös hangon. Éreztem, ahogy arcomból kifutott a pír. Nem is fogta fel, hogy ott voltam. Leguggoltam elé és úgy próbáltam meg rávenni, hogy újra rám nézzen.
- Itt vagyok apa, tényleg. – szemeink elmerültek egymáséban és mindkét párból kicsordultak a könnyek. Századmásodpercek alatt, arca ismét eltorzult, teste remegni kezdett. A földet bámulta már mellettem.
- Vidd innen azt a rohadt könyvet! – pattant fel a székről és kezdett el hátrálni. Dörzsölni kezdte a sérülést, melynek már nyoma sem volt testén, de ő emlékezett rá. Tudta, hogy egyszer egy elbűvölt tankönyv megharapta azon a ponton.
- NEM HALLOD?! VIDD INNEN AZT A SZART! – üvöltött rám. Könnyeim ekkor már feláztatták arcomat.
- Apa.. nincs itt semmi – arca ismét elfehérült, szinte már egybe olvadt a fallal és leült az ágyára.
- Én Eliott vagyok. Brit születésű, kanadai állampolgár már 1980 óta. A legjobb barátaim Clint, Ted és Sandra. Egy reklámügynökségnél dolgozom – szemei komolyan meredtek előre, ahogy ismételgette „élete” bizonyosságait. Én már megszűntem létezni a szobában, kizárt teljesen.

   Leültem mellé az ágyra és csak bámultam és hallgattam az adatokat. Kétségkívül a minisztérium emberei ebből a szempontból jó munkát végeztek. Egy teljes életet összeraktak neki, valószínűleg a barátai is mind emlékmódosított muglik. Röhejes, életeket kreálnak azoknak, akik túlságosan is ismerik a mienkét. Vajon minden kezeltjük meg tud törni ennyire? Gyakran elképzeltem a viszont találkozást, de mindig úgy, hogy ő pusztán nem emlékszik rám. Azt talán jobban el is tudtam volna fogadni. A tudat, hogy a velünk kapcsolatos emlékek miatt szenvedett, elviselhetetlenné tette az egészet. Rajta már nem segíthetett az emlékek megmásítása, az agya visszaformálta azokat és szépen lassan átépítette azt a bizonyos puzzle-t, amit életének hitt. Baromság az egész. Ha így szajkózta ezeket a dolgokat hamis életéről, valószínűleg az aktájában is benne volt minden és az orvosai meg a barátai is ismerték azt. A módosított emlék visszaállhat, de ha az emlék elvész nincs az a mágia, ami visszaadja. Nem okozhat több fájdalmat a múlt.
- Szeretlek apa – suttogtam – Exmemoriam!

A kutyák játszottak körülöttünk a kertben. Bisto és Oxo együttes erővel próbálta támadni a corgikat, akik persze a Királynőhöz rohantak védelemért, aki ölébe is vette Montyt. A kutya pár pillanatig felém szagolgatott, de mikor konstatálta, hogy nem jelentek bajt gazdájára, némán ölébe döntötte fejét. A Felség nagyon élt ezeken a délutánokon, a nyár utolsó napsugarai szétterültek a birtokon, a kertészek sürgölődtek és az összes kutya köröttünk játszott. Tipikus brit nemesi idill, elvégre egy igazi angol csak a kutyák és a lovak iránt fejezi ki érzelmeit.
- Mondja Daniel – szólított meg – önnek van háziállata?
- Igen felség, egy dalmatám, Winston
- Ah! Mint szegény megboldogult Churchill – sopánkodott mosolyogva – Hogyan került magához?
- Megmentett.

* * *

  A speciális kiképzés második évére már gyakornok voltam a parancsnokságon, mire huszonhárom lettem és megszereztem a képzettséget el is helyeztek speciális aurorként. Terepre mehettem végre, bár nem a legjobb időkben. A halálfalók már elkezdték tevékenységüket és tudni lehetett, hogy Voldemort visszatért. Nincs mit kertelni, a legrosszabb időben érkeztem és szinte azonnal mélyvízbe kerültem. Meggyilkolt muglik, azkabani szökevények és elrabolt mágusok ügyei tették ki a mindennapjaimat. Hogy a Minisztériumhoz közel legyek és bármikor betudjanak, rendelni London mugli részén vettem ki egy lakást, nem messze a Trafalgar Squer-től. Ott volt a legkevesebb esélye, hogy megtaláljanak, a muglik közelsége pedig bevallom ösztönzött. Nap, mint nap találkozni azokkal az emberekkel, akiknek az érdekeit szolgálom. Köztük élni és ismerni őket, tisztában lenni tudatlanságukkal és veszélyeztetettségükkel.

   Dumbledore halála előtt nem sokkal került hozzám egy lemészárolt mugli család ügye. A sötétjegy házuk felett egyértelmű nyom volt és még időben érkeztünk társ amneziátorommal a helyszínre. A menekülő boszorkánynak nem volt elég ideje a dehoppanáláshoz, kéjjel élvezett gyilkosságával elrontotta. Az egyik muglit még az elején megölte, a többit pedig lassan kínozta meg, túl sokáig maradt a tetthelyen mi pedig befogtuk a tiltott ártások jelét. Egy meggyilkolt férfi és egy kislány holtteste volt a ház nappalijában, a feltételezhető anyukát pedig még kínozta mikor megérkeztünk. Logikátlan volt az egész, hiszen általában a bűn lezárása után lőtték fel a jegyet, de valahogyan ez az eset más volt, szinte várt ránk.

   Ahogy megérkeztünk menekülőre fogta és futni kezdett. Futni. Egy boszorkány, most illetékesebb fejjel átlátom, hogy csapda volt, de akkor a tettvágy hajtott. Társam ott maradt kezelésbe venni a nő elméjét én pedig üldözőbe vettem a szörnyeteget. Az adrenalin teljesen elöntött és szinte fittyet hánytam a varázstitokra, a nyílt utcán lőttem utána ártásaimat, mely színes petárdáknak hathatott a varázstalanoknak. Bemenekült egy társasház pincéjébe. Egy kisállat menhely volt kialakítva ott, ketrecekben a különböző nyulak, macskák, kutyák. Pálcám fénye épp csak megvilágította a rémült jószágokat, akik hol a ketrecbe húzódtak hol pedig hangos ugatással jelezték félelmüket.
   A sötét helységben mindenhol mozgás volt, nehéz volt kiszűrni mi jön a ketrecekből és mi emberi.
- Mutasd magad – szólítottam fel a boszorkányt, de persze semmi válasz nem érkezett. A pince hátuljába érve firkát találtam a falon. Fekete, erős tintával voltak meghúzva a vonalak és még friss volt. Ahogy hátrébb léptem és bevilágítottam az egészet már tisztán kivehető volt a koponyát áttekerő kígyó rajza. Köröttem három macska jelent meg és persze a következő pillanatra levetették animágus alakjukat. A három kámzsás alak pálcája rám szegeződött és egyértelmű volt vereségem.

- De kis fiatal, nem csoda, hogy bedőlt nekünk – vihogott a banya kárörvendően. Akármennyire is gyűlöltem a fajtáját, el kellett ismernem, igaza volt. Ostoba voltam, egyértelműen belemásztam a csapdába.
- Mi legyen? Vallassuk vagy megöljük?
- Ugyan mit tudhat egy ilyen nyeszledék, arról, ami érdekelne minket?
- Hát akkor eldőlt – vihogott a család gyilkosa és lendítette pálcáját. – Mi a szar?! – rikkantott fel mielőtt kiszórhatta volna rám átkát, valami erősen megharapta a lábát. A pillanatnyi figyelmetlenség elég volt nekem, hogy kimozduljak a csapdából és nekiiramodjak egy ketrecfolyosónak. Ahogy szaladtam a nagyobb kutyák ketrecét pálcámmal, mind kitártam, úgy gondoltam bátor jótevőm jelzés értékkel bírt és velem vannak, de semmi nem történt. Féltek kijönni.
- Kutyákkal védenéd magadat? Hát nem aranyos? – acsargott a férfi, ahogy közeledett – Rosamund nyírd már ki azt a vakarcsot! – kiáltott hátra megharapott társának, aki ellenben úgy hallatszódott nem tudta eltalálni segítőmet.

- Oppungo! – kiáltottam és akik eddig féltek előmászni ugatva törtek a kámzsások életére. Innentől kezdve nem ők voltak túlerőben és én is kiszámíthatatlanabbul tudtam támadni. A zöld fények be-be töltötték a kis helységet és az ugatás sokszor szívszaggató nyüszítéssel párosult, de csak a kiképzés szavait ismételgettem magamban, hogy megnyugodjak. Mikor emberek élete a tét, az állat nem számít. Nem vagyok büszke arra, hogy a halálba küldtem azokat a kutyákat, de ki tudja hány ember életét mentették meg áldozatukkal. A csata végére sikerült elkábítanom mind a hármat, de öt kutya vesztette életét, csak egyetlen egy maradt életben, az amelyiket nem én szabadítottam ki. Fehér bundája rikított a sötétben, apró teste pedig még mindig remegett, ahogy ugatott az elkábított sötétvarázslókra. Nem lehetett több fél évesnél. Megkötöztem a halálfalókat, a jelvényemen lévő Proteus-bűbájjal pedig jeleztem a parancsnokságnak, hova is kell jönnie a „takarító brigádnak”. Felemeltem a kis görcsöt, aki még mindig ugatott, de meglepő módon hagyta magát.
- Na, kapaszkodj kis hősöm - és az örvény elnyelt minket.

- Maga szerint még mennyi ideig tart a kettesszámú védelmi szint, Daniel? – kérdezte teázásunk közben. Nyilván már kényelmetlen volt neki is napi tizenkét órás felügyeletem, hiába voltam legtöbbször kiábrándító bűbáj rejteke alatt.
- Nem tudom Felség – válaszoltam őszintén – Mr. Barrow szerint, ha nem történik semmi szeptember végéig, ami veszélyeztetné Önt, átállhatunk az egyes szintre.
- Értem. Ön szerint történni fog? – kérdezett ismét és nagyot kortyolt teájába. Nehéz kérdést tett fel. 1998 Augusztusának a végére már befogtuk a veszélyesebb halálfalókat, de aggasztó dolgok folyamatosan történnek. Hogy minek milyen hatása lehet a Királynőre az már más kérdés. Azt az utasítást kaptam, hogy csak a legszükségesebbekről számoljak be az esetleges pánik elkerülésének érdekében. De hogy mi is a legszükségesebb az már kétes. Van, hogy a Minisztérium megküldi reggel, mit közölhetek vele és mit nem, de van, hogy semmit nem kapok. Mindig kényes helyzet volt, amikor erről kérdezett. Ugyanakkor, amikor a Minisztérium elbukott úgy tekintettem, hogy a Korona védelmére tett esküm fontosabb, mint a minisztériumi és jobban bizalmamba fogadtam.
- Ez kiszámíthatatlan Felség, már meséltem önnek a furcsaságokról, de kételkedem abban, hogy egyhamar megint háborús helyzet állna elő.
- Igen, mesélt – konstatálta – Ön egyébként, hogy élte meg a háborút?
- Könnyebben vettük, mint a legtöbb család – válaszoltam kimérten – az első pár hónapra hazaköltöztem, hogy ne eshessen baja anyámnak, révén, hogy muglival házasodott. De felesleges volt, mint kiderült nagyanyámnak a kelleténél több aranyvérű barátnője van, akik ráadásul rendszeresen rendeltek is anyától. Nem tisztelték se Őt se bennünket, de az az asszony, aki elkészíti nekik a békabőrrel szegélyezett, rókabundákat túl értékes a szemükben. Azt pedig már egy másik oldalról megtanulta a családom, hogyan nyelje le a békákat…
- Persze csak a megnyúzásuk után! – kacagott és megkért, hogy töltsek neki újra.

Kis csevejeink azóta is így folynak, ő kérdez én pedig a tőlem telhető legnagyobb részletességgel válaszolok. Ha eleget halott tömören lezárja a beszélgetést. Nem egy szószátyár tipus. Az utóbbi három évben visszaálltunk az alapvető, egyes szánú védelmi szintre. Napi nyolc órát töltök vele, megbűvölt gyűrűjével pedig bármikor magához rendelhet. Sokadik éve vagyok a testőre és kapcsolattartója világunkkal, mégis kiismerhetetlen számomra Második Erzsébet. Egy másik kor és egy másik világ szülötte. A legérdekesebb mugli, akivel valaha is találkoztam.

Jellem

Szeretném azt hinni, hogy erős vagyok, de sokszor ráébredek, hogy ez nem egyenlő a bátorsággal. Látom megalkuvásomat az évek során. Elviseltem apámat, elviseltem a kiképzés megaláztatásait és nem rohantam harcolni a Roxforti csatába sem. Képes vagyok megkötni a magam alkuit a világgal, annak érdekében hogy a lehető legkényelmesebben élhessem az életemet. Persze amikor eljön az a pont akkor felállok és kiállok az ügyeimért. Anyámnak és öcsémnek tudom, hogy én vagyok a támasz de úgy érzem nem teszek eleget értük, csak akkor vagyok ott, amikor szükséges. Nem vagyok olyan „tiszta” mint ők és a legnagyobb félelmem, hogy olyanná válok mint apám: kialakítom a saját világomat és ha abban változás merül fel hajlandó leszek eldobni az egészet. Még is az ő esete volt az, ami azt hiszem erősebbé tett. Hogyha elmondom másoknak a történetemet, nem igazán értik meg. Én úgy érzem a legnagyobb szeretet, amit adhattam az a kegyelem volt egy megtört ember felé, hogy végre tényleg szabad lehessen.

Apróságok

mindig ■ család, Winston, a munkája, csend, muglik
soha ■ tiltás, ha megkérdőjelezik, mugligyülölet, papírmunka, ítélkezés
hobbik ■ olvasás, edzés és újabban London mugli éttermeit járja
merengő ■ A legrosszabb emléke a veszekedésük apjával illetve az évekkel későbbi találkozásuk. Legjobb emlékei részletekben vannak, főleg az öccsével és a kutyájával töltött idő.
mumus ■ akármelyik családtagja holtteste
Edevis tükre ■ apját látja, ahogy magánál van és elfogadta őt olyannak, amilyen
százfűlé-főzet ■ sötétaranyszínű, erős fűszeres illattal és marhahúsra emlékeztető ízzel
Amortentia ■ fenyő, anyja főztje és Winston szőre
titkok ■ Alig pár ember tudja pontosan mi is történt apjával kanadai látogatásánál.
azt beszélik, hogy... ■ az Akadémia óta bezárkózott és a kutyáját dugja.

A család

apa ■Eliott Andrew Tayilor, 55 éves, mugli, már nem ismerik egymást
anya ■Emma Elisabeth Birdy, 50 éves, félvér, bizalmas
testvérek ■Tristian Noah Tayilor, 22 éves, félvér, szoros
állatok ■ Winston a dalmata

Családtörténet ■

A Tayilor család gyökerei nem különlegesek és lényegében sosem voltak annak mondhatóak. Bár nagyszüleim egész életüket a mágusvilágban élték le, két dédnagyszülőm is mugliszármazású volt – persze ez anyai ágra vonatkozik, hiszen az apai ágon az elmúlt legalább száz évben nem fordult elő varázsló vagy boszorkány. Egyszerű félvér családból származom tehát, akik sosem vetették meg a varázstalan emberek közelségét.

Édesanyám mindig is szabász-mester akart lenni, a Roxfort után rögtön inasnak ment kitanulni a szakma csínját-bínját, míg édesapám ezzel egy időben egy nagyobb multinak volt a PR felelőse. Találkozásuk egyszerű volt és bájos igazság szerint, egy viccesre sikerült metró utazás során ismerkedtek meg.

Apánk nem tudta feldolgozni a mágia létezését. Elhagyott minket, az amneziátorok pedig megtették a leghelyesebb lépéseket, én pedig befejeztem a munkájukat. Miután elhagyott minket új életet kezdtünk. Beköltözött a mágia az életünkbe, bár maradtunk kis liverpooli lakásunkban és tovább éltünk a muglik között, valahogy minden más lett. Anyu talárszabászatot nyitott, ahol sokat segítettünk öcsémmel, főleg nyaranta, amit anyu mindig nagyara

Nem vagyunk aranyvérűek, nem élünk elszigetelve a mugliktól és nem lehet sokat regélni családunk híres tagjairól. Kicsik vagyunk és meghurcoltak, de erősek.

Külsőségek

magasság ■ 186 cm
testalkat ■ sportos
szemszín ■ búzavirág
hajszín ■ sötétbarna

kinézet ■

Nem tudom milyen lehet rólam az első benyomás, de úgy érzem nem a legrosszabb. Magasságom nem kirívó, testalkatom a kiképzések óta sportosnak mondható. Csupaszon olyan az arcom, mint egy tizenévesé, ezért az utóbbi pár évemet már szakállal éltem le. Legtöbbször mugli öltözetben járok, munkám folyamán is öltönyt viselek talár helyett, az aurori egyenruhámat a háború óta nem tudtam magamra kényszeríteni.

Tudás és karrier

pálca típusa ■ 11 hüvelyk, mogyoró, főnixtollal

végzettség ■

Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola - RAVASZ

Sötét Varázslatok Kivédése – K
Átváltoztatástan – K
Bájitaltan – V
Bűbájtan – K
Jóslástan – V

Egy évig az Általános Diplomácia szak előkészítőjén tanult franciául

Griffendél Godrik Akadémia

Általános Aurori képzés
Általános Diplomácia + előkészítő
Különleges Kiképzés

foglalkozás ■ II. Erzsébet, Isten kegyelméből Nagy Britannia és Észak-Írország, az Egyesült Királyságának más birodalmainak és területeinek királynője, a Nemzetközösség feje, a hit védelmezőjének személyi testőre és kapcsolattartója
varázslói ismeretek ■

Roxfortos korom óta éget a tudásvágy, ami időközben összepárosult a versenylázzal is. Igyekszem mindent magamba szívni, hogy minél kitűnőbb és sikeresebb mágus válhasson belőlem, amivel egzisztenciát teremthetek. A Roxfortban leadott alapokra kiválóan épített az Akadémia, párbajok terén úgy érzem igazán erőssé váltam, bár be kell valljam szívesebben építek az átváltoztatástani alapokra, mintsem az svk-ra. Háztartási bűbájaim nagy részét édesanyámtól tanultam, de meg kell hagyjam ebben a témában alább hagyott a szorgalmam – mely lakásomon is látszik, sajnálatos módon, bár a kutyaszőr eltüntető bűbájomra kifejezetten büszke vagyok. Az Akadémián megtanultam inkarnálódott patrónust idézni, melynek vadászkutya alakja van - érdekes, hogy ekkor még nem ismertem Winstont.

Egyéb

avialany ■ Jamie Dornan