Firenze

zene:ZW - brave

dress


O W E N

'...reunion in Italy ...'

~~ ❈ ~~

A szabadságom jobbára szűkös volt és kevés, de ezt a keveset is arra fordítottam hogy vágyaim beteljesíthessem velük. És hol máshol érdemes gyönyörű kelméket, veretes csipkéket valamint lenyűgöző finomságú szövetet venni ha nem Franciaországban vagy testvérországában, Olaszországban? Korábbi utazásaim kapcsán több helyen megfordultam s most kissé úgy is életem meg, mint egy nosztalgiakörutat. Morgan a következő szezonra készült, nem akartam sem a jelenlétemmel sem a problémáimmal zavarni. A bátyám meg… elfogadta hogy külön utakon járunk, ráadásul amióta Lyana elhagyta eléggé befelé forduló lett.
- Remélem csak idő kell neki…
Sóhajtok hangosan kimondva gondolataimat és beszívom Firenze városának levegőjét. Még szinte abban is vibrál a művészet. Holnap tervezek Arezzoba indulni, állítólag ott van a vidék egyik legjobb csipke-lelőhelye, ami minden színt és változatot kielégít. Persze az ár nem olcsó de ha a minőség a tét, nem sajnálom rá a súlyos galleonokat.
Ám a mai nap még szabad és itt vagyok a nyüzsgő város szívében. Elnézem az andalgó párocskákat, a bevásárlásból hazafelé igyekvő szatyrokat a kézbe fogó turistákat miközben azon morfondírozom melyik, a listámra felírt éttermet válasszam.
Szállásadóm volt oly kedves és a legjobb éttermek nevét gyűjtötte össze így nekem csak némi rejtett bűbájnak köszönhetően irányba kellett fordulnom hogy megtalálhassam az általam olvasott vagy hangosan kimondott nevűt. A papír mint egy iránytű vezetett.
Valami furcsa oknál fogva sosem szerettem az elsőt választani. Nevetséges de azzal magyarázom, hogy én is második vagyok. Elindultam hát a kanyargós utcák végtelenjében és már attól féltem talán elvesztem mikor ismerősnek csengő utcanév bukkan fel a közeli sarkon. Újra a papírosra meredek, ám sajnálatos mód ez nem túl bölcs, mivel így lendületből beleszaladok valakibe. Vagy épp ő belém.
- Scusi!
Kiáltok fel és sikerül megtartanom az egyensúlyom is hogy ne szántsam fel a macskaköves többszáz éves és kellően mocskos utcát. Aztán kell még egy pillanat hogy az illetőre pillantsak miután egy lépést hátrálok az úttorlaszomtól.
És ekkor… hát csak pislogok meglepve. A vonások, az arc mind ismerős és sejtem is honnan de elhinni nem akarom. Létezhet ekkora… véletlen?
- Maga… te… Redway?
Rég tovatűnt roxfortos évek emlékképei tolulnak agyamba, a kviddicsmeccsek, a klubhelységben töltött végtelennek tűnő órák a házifeladatok fölött, a könyvtári magolás és persze sok minden más is.
- Mit keresel te itt?
Bukik ki belőlem a kérdés olyan nyers őszinteséggel hogy saját magam is meglepődöm rajta. Elvégre miért ne lehetne itt pont most? Ám a sok olasz között rábukkani egy régi ismerősre, lássuk be kész… csoda.

[Már nem menekülünk]

Már nem menekülünk

Blaire Montrego
2004. december 30.

A tükörképem sápadtan és meggyötörten pislogott vissza rám a kirakat fényesre pucolt üvegéről. Kócos hajfürtjeimmel és hosszúra nőtt, borostának már egyre kevésbé, szakállnak már annál inkább mondható arcszőrzetemmel, valamint a szemem alatt éktelenkedő monoklival a leginkább egy csavargóra emlékeztettem. Az összképen nem javított a térdénél szakadt farmerom és a környakú, hypofoltos pulóverem látványa sem.
Közelebb húzódtam az ablakhoz, majd mit sem törődve az üveglap túloldalán kiállított próbababákkal és azok ruhakölteményeivel, a szemem alatti csúnya foltot kezdtem el jobban vizslatni. Már múlófélben volt ugyan, de még így is meglehetősen csúnya volt, viszont legalább már nem fájt, ha hozzáértem. Persze egy ügyesebb pálcahasználó pillanatokon belül elmulasztott volna egy efféle sérülést, én azonban nem igazán voltam járatos az efféle trükkökben, és nem szívesen kísérleteztem volna a saját arcomon.
Van annak így is épp elég baja enélkül is – gondoltam, a rám jellemző undorral, ami a külső megjelenítésemről alkotott véleményemet tükrözte.
Nagy sóhaj kíséretében elléptem a kirakattól és toronyiránt megcéloztam egy kávézót. Majd összeestem a fáradtságtól, a fejem pedig hasogatott attól a rengeteg információtól, amit az éjszaka folyamán elfogyasztott ősrégi pergamenekből magamba szippantottam. Jól esett volna hát egy erős kávé, ha már aludni képtelen voltam.
Körülöttem sietős emberek serege masírozott fel és le a tömött utcán, megpakolva számomra ismeretlen divatcégek emblémáival ellátott szatyrokkal. Olasz és más idegen nyelvek szavai visszhangoztak a fejemben, ahogy elhaladtak mellettem, parfümfelhőt vonva maguk után. Nem értettem mire fel ez a nagy költekezés, hiszen napokkal ezelőtt véget ért a karácsony. Ezt anélkül is tudtam, hogy nagy ünneplést csaptam volna. A lelkemben sóhajtó kiüresedés érzete tudatta velem, hogy elmúlt egy újabb ünnep. Ahogy ott álltam a tömeg közepén egy vadidegen országban, egyszerre rám tört a magány is, és hirtelen nem is értettem mit keresek én Firenzében.
Pedig az elmúlt hetek másról sem szóltak, mint hogy felkészüljek az utazásra. Cartwright váratlan felbukkanása, és az általa ajánlott munka fenekestül felforgatta az életemet. Persze nem lett volna muszáj elfogadnom az ajánlatát, akár maradhattam volna sört csapolni és mosogatni a Csikóhalban, és hagyhattam volna életemnek ezt a részét úgy ahogy volt: lezárva. De nem, én vágytam rá, hogy valami őrültséget tegyek, és erről senki sem tudott már lebeszélni. Végül ott voltam, ahol Cartwright szerette volna, hogy legyek, és egészen jól haladtam a munkával. Olyannyira jól, hogy már azt is tudtam Firenze után mi lesz a következő úti cél. Úgy sejtettem, hogy a keresett kincs, ami Olaszországba hozott, Volterra városában nyugszik. Egyelőre viszont még volt egy szabad napom Firenzében, amit pihenéssel szerettem volna tölteni. Kezdetnek mondjuk egy jó, olasz kávéval, aztán majd meglátjuk...
Percekkel később, mikor sikerült elmutogatnom a kávézó eladójának, hogy mit is szeretnék, és kezemben végre ott gőzölgött a vágyott ital, úgy döntöttem, hogy felfedezem az utcát, hátha találok benne egy ígéretesnek tűnő kocsmát, ahol mondjuk az est folyamán elüthetem az időt. Azonban alig tettem meg pár lépést a zsúfolt utcán, amikor…
PAFF!
A hátamnak ütköző test épp elegendő erőhatást fejtett ki rám ahhoz, hogy a frissen vásárolt, és mindössze egy apró korty erejéig megízlelt kávét egy az egyben magamra borítsam.
- Scusi! - mentegetőzött a hölgy, vagy az igen nőies hangú férfi, amit ekkor még nem tudhattam, ugyanis háttal álltam neki.
- A büdös, ku…
- Maga… te… Redway?
A káromkodás hirtelen a torkomra forrt, és meglepetten pillantottam fel a kávéfoltos pulóverem és farmerdzsekimből. Amit, pontosabban akit láttam, attól tátva maradt a szám.
- Beszarok… Blaire Montrego.
Talán napok óta nem mosolyogtam már, ám ekkor széles vigyorra húztam a számat. Szemeim körül megjelentek a jól ismert ráncok, és kivillantak a fogaim is.
- Mit keresel te itt?
A kérdés váratlanul ért.
- Hát én… őőő… én csak nyaralgatok, vagy izé… inkább telelgetek? Meg gondoltam iszok egy kávét, de aztán jobb ötletnek tűnt megfürdeni inkább benne.
Pillantásom a nadrágomra siklott, amin hatalmas tócsa éktelenkedett azt az illúziót keltve, mintha viselőjének vizelettartási gondjai lennének, de furcsa mód nem csak ez, hanem a szakadt külsőm, a hypofolt és a monokli is zavarni kezdett hirtelen. Bizonyára, mert Blaire Montregoból rendkívül jó nő lett, amióta nem láttam őt.
- Hát te? Hogy-hogy itt?

zene:ZW - brave

dress


O W E N

'...reunion in Italy ...'

~~ ❈ ~~

- Beszarok… Blaire Montrego.
Halovány, de őszinte mosolyt csal arcomra a szófordulat és a nevem párosítása. Nem örült még soha senki így nekem, és valahol titkon ez elég imponáló alpáriasság ide vagy oda. A szemöldököm feljebb kúszik némileg azért, de sokkal többet nem tud leolvasni a másik az arcomról. Közben persze alaposan szemügyre veszem.
Magas lett, felfelé kell sandítanom hogy jó láthassam arca vonásait, melyek olyanok mint gyermekkorunkban voltak mindössze némely kellően markánssá vált. Ellenben szembeötlő a tény, nincs túl jó bőrben, már a nyúzottságát és elnyűtt ruháit tekintve, amit… úgy látszik a véletlen belebotlásom megtetézett még egy kávéfolttal is. A fene…
- Hát én… őőő… én csak nyaralgatok, vagy izé… inkább telelgetek? Meg gondoltam iszok egy kávét, de aztán jobb ötletnek tűnt megfürdeni inkább benne.
Felkacagok a „telelgetek”-re meg a „megfürdök”-re. Az utóbbi kelt bennem újfent egy kis lelkiismeret furdallást, mert mégis csak én okoztam. Így mikor pillantása lesiklik elázott nadrágjára a kérdését meg se hallva karon ragadom és az egyik sötétebb ki utca sarka felé indulok. Ott már bátran előveszem a pálcám és pár ügyes nonverbális varázslattal eltüntetem a kávéfoltot a nadrágról és a pulcsiról. Még a vegyszerfolt is halványodik pár árnyalatot és visszanyeri az anyag az eredeti színe hasonmását.
- Hmmm… meglepően jobb ez a bűbáj mint Madame Suvickus-é.
Jelentem ki elégedetten, majd felpillantok a kék szemekbe. Már kezdem érteni mit ettek rajta a felsőbbéves lányok, és ez a monokli ami már lilul alatta kissé rosszfiús benyomás hatását kelti. Amire sajnos köztudottan eléggé bukok.
- Bocsáss meg, azt hiszem tartozom egy jó olasz presszóval. Meghívhatlak?
Mosolyodom el szélesen miközben pálcám gyorsan visszarejtem szokott helyére és immár kissé zavarba kerülök hogy a forgalomtól és az emberektől távolabbi kevésbé nyílt terepen vagyok.
- A kérdésedre a válasz pedig… anyagbeszerzésen, de holnap már indulok is tovább és persze… kerülöm az ünnepeket.
Kikémlelek jó pár percig mielőtt visszalépek az utca nyüzsgésébe. Nem akarok senkivel összefutni, épp elég Redway és a kávé. És ha már kávé… lehet én is rendelek egyet.
- Vacsorázni indultam mielőtt beléd botlottam. Mondd csak, a telelgetésedben találtál valami remek kis éttermet, ami kihagyhatatlan?
Próbálom könnyedre venni a figurát, nem töprengeni azon hány évet kell hirtelen percek alatt áthidalnunk. A monoklin újra elidőzik a tekintetem épp annyira hogy feltűnjön neki, de kérdezni nem kérdezek. Még.

[Már nem menekülünk]

Már nem menekülünk

Blaire Montrego
2004. december 30.

Néztem a rég nem látott arcot, azokat a finom, kecses vonásokat, a szürkéskék szemeket, és csak vigyorogtam. Nem tudom miért, de olyan volt ez a találkozás számomra, mint egy meleg ölelés a múltból. Néha azt gondolom, hogy túl gyorsan kellett felnőnünk, alig volt időnk igazán gyereknek lenni. Blaire váratlan felbukkanása felébresztette bennem azt a kelekótya kamaszt, aki Umbridge elől menekülve egy elhagyatott osztályteremben kényszerült éjszakázni, és ez az egész olyan fájóan gyönyörű volt. Mintha újból tizenhárom éves lehetnék egy kicsit. Hiszen olyan rémisztő gyorsasággal telnek az évek és öregszünk meg. A hátam is hogy fáj már, pedig még harminc se vagyok. És az az ősz szál, amit két hete találtam a halántékomon!?
Blaire olyannyira jól szórakozott a foltos nadrágomon, hogy meg se hallotta a kérdésemet, amelyben felőle érdeklődtem. Helyette karon fogott (ezt egykor felhívásnak vettem volna keringőre) és egy sötétebb utcarészbe húzott.
Hellóóó! Mi lesz itt, kislány?
Aztán éledező ösztöneim másodpercek törtrésze alatt roppantak össze, ahogy az ágyékomra szegezett pálcára pillantottam. Még ellenkezni sem maradt időm, vagy épp óvó mozdulatot tenni tinédzserkorom legkedveltebb játékszerének védelmében, Blaire már el is végezte a bűbájt, megtisztítva a szebb napokat is átélt farmer szöveteit a kávémolekuláktól.
- Hmmm… meglepően jobb ez a bűbáj mint Madame Suvickus-é – jelentette ki büszkén, felpillantva rám mosolygó szemeivel, amitől – megnyugodva vettem tudomásul – azonnal újraindult a tesztoszteronnal hajtott vadászösztön-gépezet bennem.
- Aha, tényleg jó, de legközelebb inkább kérj meg, hogy előbb vegyem le a nadrágomat, mert nem szoktam ám hozzá, hogy pálcát szegezzenek a családi ékszerre és úgy megijedtem, hogy közel voltunk hozzá, hogy hátul is tisztítani kelljen a gatyámat.
- Bocsáss meg, azt hiszem tartozom egy jó olasz presszóval – mentegetőzött a lány. - Meghívhatlak?
Elmosolyodtam és megadóan bólintottam.
- Csodásan hangzik.
Követtem Blaire mozdulatát és kikémleltem, ám az utca helyett én a lányt néztem inkább, és azt figyeltem, hogy mennyit változott az elmúlt években. Idestova - mennyi is – öt éve, hogy nem láttam őt? Bár nem voltunk sosem szoros viszonyban, de az az együtt töltött éjszaka a Szükség Szobájából való menekülésünk estéjén még is csak egy meglehetősen intim kapocs volt kettőnk múltjában. Érdekelt volna, hogy mi minden történt vele a háború óta, és hogy hol tart most az élete. Lopott pillantást vetettem a kézfejére, ahogy kiléptünk a takarásból és visszaintegrálódtunk az utca nyüzsgésébe.
- A kérdésedre a válasz pedig… anyagbeszerzésen, de holnap már indulok is tovább és persze… kerülöm az ünnepeket. Vacsorázni indultam mielőtt beléd botlottam. Mondd csak, a telelgetésedben találtál valami remek kis éttermet, ami kihagyhatatlan?
- Miért? Itt nincs Karácsony meg Szilveszter? - vigyorogtam rá az ünnepkerülőre. - Éttermet nem igazán tudok jót, de kocsmából többet is találtam. Úgy tűnik más az érdeklődési körünk, Montrego.
Zsebre vágtam a kezeimet séta közben és csak úgy mellékesen a boltok kirakatait nézegettem, bár kicsit sem érdekelt semmi, amit ott láthattam volna.
- Na és miféle anyagot lehet itt beszerezni az oregánón meg az olívabogyókon kívül?
Pillantásom az üzletekről újból és újból Blaire-re esett, így sikerült egy ízben elcsípnem, ahogy a szemem alatt éktelenkedő véraláfutást vizslatta. Cinkos mosolyra húztam a szám.
- Essünk túl a kérdésen – nevettem.

zene:V - Nevada

dress


O W E N

'...reunion in Italy ...'

~~ ❈ ~~

Fel sem tűnik Owen feszültsége, talán mert inkább akarom orvosolni gyorsan a problémám és kijavítani a hibám, ráadásul oly annyira hogy engedélyt sem kérek tőle. De valahol bennem van az hogy férfi, valószínűleg nem is tudná a megfelelő bűbájokat. Ez persze nem szép, így általánosítani vagy leírni a másikat, ellenben az eddigi tapasztalatom utat törve minden épkézláb gondolatot elnyom bennem. És csak cselekszem.
- Aha, tényleg jó, de legközelebb inkább kérj meg, hogy előbb vegyem le a nadrágomat, mert nem szoktam ám hozzá, hogy pálcát szegezzenek a családi ékszerre és úgy megijedtem, hogy közel voltunk hozzá, hogy hátul is tisztítani kelljen a gatyámat.
- Ó… - közlöm meglepetten és bár el kellene pirulnom valahogy mégsem megy. Kamasz koromban biztosan fejtetőig vörösödtem volna de ma már ezt levetkőztem. Zavarom, ami van inkább az engedélykérés hiányára való rádöbbenés okozza. Visszanyelek egy vagy majdnem két teljes visszaszólást, és inkább kávéra invitálom. Nem is kell a bólintás elég az a mosoly az arcán hogy tudjam, megvettem kilóra.
- Miért? Itt nincs Karácsony meg Szilveszter?
- De van… - kuncogok az utca forgatagába a kávézó felé irányítva léptem. miközben megrázom rövid, mindössze csak vállig érő, kibontott hajam. – Itt sem lopták el. Akkor mondjuk úgy a család és a dráma elől menekültem idáig.
- Éttermet nem igazán tudok jót, de kocsmából többet is találtam. Úgy tűnik más az érdeklődési körünk, Montrego.
- Ez elég lehangoló Redway. Még tőled is. – pillantok rá megrovóan majd a kávézóhoz érve mélyet szippantok az aromás levegőből. Van minden olasz boltnak egy sajátos hangulata, de ott ahol kévét szolgálnak fel még egyedibb a többitől. Talán az illatok teszik vagy csak a tudat, hogy itt bizony felfrissülhetsz… nem tudnám pontosan megmondani. Nem minden varázs érkezik pálcából, ezt még a közönséges mugli is imádhatja.
- Na és miféle anyagot lehet itt beszerezni az oregánón meg az olívabogyókon kívül?
A fiúra sandítok aki sokkal inkább érett férfi már mint emlékeimben élt. Mennyit változott és ugyanakkor valahol mégsem. Furcsa érzés kerít hatalmába. A viszontlátás mellett a nosztalgia és a nosztalgia mellett a millió kérdés.
- Kifelejtetted a pestot és a parmezánt. – cukkolom sorban állás közben. – De a valóság, a szövet. Tudod a divatszakmába helyezkedtem el, és jobb tervezek lenni mint Madame Malkin. Szóval az anyag minőségén sok múlik, így most minden pénzem befektetem kelmékbe meg csipkékbe, amikkel később dolgozhatok.
Vállat vonok mintha nem lenne nagy szám, bár nekem eléggé az. Közben sorra kerülünk a kültéri kiadóablaknál. Bent tömeg van, így gyorsabb és kényelmesebb itt rendelni. Magamnak egy laza cappuchino-t, mert nem akarok hajnal kettőig az ágyban forgolódni, Owennek meg az éjfekete tömény presszóját, hacsak nem módosít a korábbi választásán.
- Essünk túl a kérdésen.
Felpillantok rá és felvonom újra a szemöldököm kérdőn. Talán észrevette hogy jobban megbámultam a kelleténél, de nem akarom erőszakkal kiszedni milyen kalandokba bonyolódott. Elvégre közöm nincs sok hozzá.
- Milyen kérdésen? – teszem az ostobát, aztán ravaszkás mosollyal figyelem a vonásait. – Egyértelmű hogy a másik szarabbul járt.
Közben a rendelésünk is megkapjuk és a fiú felé nyújtom az övét.
- Ígérem, nem borítom rád még egyszer.
Kuncogok ujjaim között a poharával. Mert egy dolog állítani valamit, és az övéről nyilatkoztam, de a saját kávém sorsáról egyelőre nem nyilatkoztam.

[Már nem menekülünk]

Már nem menekülünk

Blaire Montrego
2004. december 30.

Arcomon átsuhanó, szomorú mosoly jelezte csupán a Blaire és köztem fennálló újabb különbséget. Nem mondtam neki, de bármit megadtam volna egy hatalmas családi veszekedésért. Szerencsésnek tartottam, hogy van ki elől menekülnie. Ezúttal csöndben maradtam.
- Ez elég lehangoló Redway. Még tőled is – felelte Blair a kocsmai megjegyzésemre, mire én egyszerűen csak megvontam a vállam és szárazon kacagtam.
Mint holmi rajzfilmszereplőket a frissen sült pite illata, úgy csalogatott bennünket a pörkölt kávé óriási kézfejjé formálódott gőze, mutató ujjával csalogató mozdulatokat téve felénk. Szinte a föld felett lebegtünk, követve a mámorító aromákat, miközben Blair a munkájáról mesélt.
- Tudod a divatszakmába helyezkedtem el, és jobb tervezek lenni mint Madame Malkin – csacsogta.
- Na, akkor most tuti jól leégetlek téged a szakadt gúnyámmal – szúrtam közbe. - Te bezzeg nagyon csinos vagy. Ez is saját tervezésű ruha?
Blairet azonban nem lehetett kizökkenteni.
- Szóval az anyag minőségén sok múlik, így most minden pénzem befektetem kelmékbe meg csipkékbe, amikkel később dolgozhatok.
Mosolyogva hallgattam a beszámolót, melynek végén a lány hiába vonta meg a vállát, nem tudta elfedni, hogy milyen sokat is jelent számára ez a munka. Tetszett és egyben irigykedtem is rá emiatt az elhivatottság miatt. Boldognak látszott.
- Úgy veszem ki a szavaidból, hogy megtaláltad azt az életben, ami igazán érdekel. Szerencsés vagy, hogy olyasmivel foglalkozhatsz, ami boldoggá tesz. Biztos lenyomod majd Madame Malkint is – vigyorogtam
Újra összetalálkozott a pillantásunk.
- Essünk túl a kérdésen – nevettem.
- Milyen kérdésen? Egyértelmű hogy a másik szarabbul járt.
A szemeim körül mély ráncokba szaladt a bőr, és még az ínyem is kivillant, úgy nevettem a válaszon. A vicc tárgya mindeközben lüktetve felsajdult a szemem alatt a feszülő arcizmoktól.
- Ezt nem mondanám. De azért aranyos tőled. Félig-meddig azért megérdemeltem.
Közben magamhoz vettem a szívújraindítós presszómat, amely olyan fekete volt, mint a lelkem, és jól meg is égettem vele a nyelvem az első korty után. Nem számított.
- Ígérem, nem borítom rád még egyszer.
Megemeltem a poharamat a lány felé, habár embert nem láttam még kávéval köszöntőt mondani, bár nem is terveztem szólásra emelkedni. Egyszerű köszönetnyilvánítás volt ez a kedves gesztusért cserébe.
- Gyere, nem messze innen van egy szép kis liget, tele padokkal – böktem az egyik utcasarok felé. - Addig mesélj, mit tudsz a többiekről! Teljesen kiesett minden, ami a háború óta történt. Pár volt diáktársunk ugyan megfordul olykor nálam a kocsmában, de nem sokat mesélnek.

zene:V - Nevada

dress


O W E N

'...reunion in Italy ...'

~~ ❈ ~~

- Na, akkor most tuti jól leégetlek téged a szakadt gúnyámmal.
Hasonlóan, mint ő nem sokkal ezelőtt megvonom a vállam. Amolyan mindegy alapon, mert.. vallójában az is. Persze fontos a ruha, egyrészt a személyiség, másrészt az önkifejezés része, de nem mindenki teheti meg hogy úgy öltözzön ahogy szeretne. Érdekes, annak idején bele sem gondoltam ki merre keveredik az életben, de hozzá mindig valami jól menő szakmát társítottam, elvégre eszes volt, és kellően simulékony. Erre itt találom, nekem köszönhetően kevésbé nyúzott egyszerű ruhában holott a mosolya báltermek gazdag csillogásába illene inkább be egy szmoking felett.
- Te bezzeg nagyon csinos vagy. Ez is saját tervezésű ruha?
- Még a végén félre értem és azt hiszem flörtölsz velem… - figyelmeztetem egy szúrós pillantással, majd megrázom a fejem a kérdésre. – Nem, ezt a mentorom, Madame Mimi készítette. Látogass el egyszer a butikba Londonban ha úgy adódik. A kedvesednek kedvezményes árat adunk, jelenleg csak női ruhák vannak, de ki tudja… hamarosan lehet férfi kollekcióval is előrukkolok egy használati útmutatóval. Hogy jutott eszedbe hypo-t használni? Kész ruha és öngyilkosság! Hacsak valakit mugli mód ki nem nyírtál.
Bár viccnek szántam, rájövök a végére hogy elég béna poénra sikeredett. És az életcél is, hát újabb vállvonást kíván de inkább csak bólintok. Lehet igaza van, bár még nagyon az út elején járok. Rengeteg kapcsolatot kell kiépítenem és még többet vagy eltitkolnom vagy elkerülnöm. Mondjuk például az ex-halálfalók társaságát mint Leonard Beckett vagy Eric Lestrange.
A szeme alatti karika kérdését annyiban is hagyom. Talán megkönnyebbül Owen, hogy nem firtatom vagy hogy úgy mondjak, nem kotnyeleskedek bele ügyes bajos dolgaiba, mert lazábbá válik a testtartása és mit ad Merlin magával invitál a park irányába. Készséggel követem a közbeszúrt kérdésre a többiekről meg eleinte csak mély csenddel felelek. Végül egy halk sóhaj is elhagyja az ajkaim.
- Őszintén? Alig tudok valakiről valamit. A bátyámat leszámítva, aki sárkánykutatónak tanul a Godric-on és nem túl rég szakított álmai nőkével. Most teljes lelki válságban szenved.
A parkban alig van ember, a madarak halk csicsergése kellemes háttérzajt biztosít. Szeretem az ilyen nyugodt helyeket, ilyenkor jó egy jegyzetfüzettel és egy ceruzával inspirálódni és persze alkotni. Talán ha nem lenne itt egykori diáktársam megrohannának az ötletek de most messzire kerül mind.
-Te Izabel-re vagy kíváncsi, igaz?
Kérdezem bár mosolyogva de szomorú a tekintetem. Tudom hogy volt közöttük valami, tőlük volt hangos az iskolai pletykahullám, és tudom mennyi lelki gyötrelmet okozott ez Mathiasnak, aki szintén Bishop-ért volt oda meg vissza. Egyszerűen csak nem értem mi vonzotta őket benne és ő, már Iza, miért volt mindegyik iránt ennyire… közömbös. Még a hírhedt jégkirálynő Yvette Delacour is több együttérzést tanúsított néha napján.
- Nem tudok róla semmit. Sajnálom. A bátyám nagy vetélytársa voltál vele kapcsolatosan, tudod-e?
Gondolom nem. Vagy ha tudta is Owen, akkor sem érdekelte. De mi érdekli a kamaszokat? Nem kellene felrónom neki. Most meg… olybá tűnik mindenki élete megfeneklett, hol itt hol ott hol meg amott. Elcseszett egy évfolyam volt az és elcseszett egy élet lett belőle.

[Már nem menekülünk]

Már nem menekülünk

Blaire Montrego
2004. december 30.

A szúrós pillantástól és a figyelmeztetéstől aprót rándult csupán a szám sarka, mintha csak egy mosolyt fojtottam volna el. Egyéb reakciót nem váltott ki belőlem a feltételezett flörtre való rávilágítása Blairnek. Egyébként valóban annak szántam a bókot, aminek ő is érezte: flörtölésnek.
- Látogass el egyszer a butikba Londonban ha úgy adódik. A kedvesednek kedvezményes árat adunk…
Nem tudom mi mondatta ezt a lánnyal, de úgy sejtettem, hogy egyfajta természetes védelmi mechanizmusként terelte gyorsan a szót a nem létező kedvesemre. Mintha csak azt a bizonyos nyulat akarta volna kiugrasztani a bokorból. Ennyire betalált volna az az ártatlan bókom?
Bizonyára Blair nem felejtette el, hogy milyen kicsapongó életet éltem az iskolás évek alatt. Lányok jöttek, lányok mentek, én pedig nem igazán csináltam lelkiismereti kérdést abból, ha olykor egyszerre többnek csaptam a szelet. Talán Blair azért is ijedt meg attól, hogy flörtölni készülök vele, mert attól tartott, hogy csupán egy újabb trófeának látom őt. Bár mondhatnám azt, hogy nem fordult meg efféle a fejemben, ahogy megláttam őt…
- Hogy jutott eszedbe hypo-t használni? - térített magamhoz a váratlan kérdés, visszarángatva a gondolatok sokaságából a talajra. - Kész ruha és öngyilkosság! Hacsak valakit mugli mód ki nem nyírtál.
- Nem, dehogy. Amúgy sem hypot használok olyankor, hanem malacokkal tüntetem el a testet.
Igyekeztem a lehető legkomolyabb arcot vágni.
- Amúgy muglik között nőttem fel, és előszeretettel élem a muglik hétköznapjait – hangzott végül a valós magyarázat. - Takarítani is úgy szeretek, ha a saját kezemmel csinálhatom. Akkor kapcsolja ki az agyamat igazán. A hypot nem a ruhának szántam, csak ráfröccsenhetett valamikor. De amúgy meg az egyik kedvenc pólóm, szóval… Tudod, hogy ragaszkodom a régi dolgaimhoz.
Közben úgy tűnt, hogy megfeledkezhetünk a monokliról, és Blair nem firtatja tovább az ügyet. Jól esett tőle ez a fajta figyelmesség, és hogy nem erőltette a témát.
Időközben, kezeinkben a papírpoharakkal, bennük a gőzölgő kávékkal, megindultunk az említett park irányába. Ekkor az egykori diáktársak irányába tereltem a beszélgetésünket, de sajnos csalódnom kellett. Úgy tűnt, hogy Blair sem igazán tartja a kapcsolatot a régiekkel.
- Őszintén? Alig tudok valakiről valamit. A bátyámat leszámítva, aki sárkánykutatónak tanul a Godric-on és nem túl rég szakított álmai nőkével. Most teljes lelki válságban szenved.
- Oh, sajnálom – feleltem őszintén, hiszen fél évvel ezelőtt hasonlókon mentem keresztül én magam is.
A park valóban remek választás volt. Szerencsére nem volt túl nagy tömeg, így a rohanó emberek zaja nem nyomta el annak a pár madárnak a csicsergését, akik télire sem hagyták el a várost. Megcéloztunk egy padot, amely magányosan árválkodott egy öles fa tövében. Lopva körülpillantottam, majd sebtiben előhúztam a pálcámat és két egyszerű, szürke párnát varázsoltam elő a semmiből.
Visszarejtettem kabátom belső sebébe a varázseszközt, majd hellyel kínáltam a lányt. Pár másodpercig némán élveztük a friss levegőt és a csodás kilátást, aztán...
-Te Izabel-re vagy kíváncsi, igaz?
Leeresztettem a kezemet, benne a kávés pohárral. Pofoncsapásként ért a lány nevének váratlan felbukkanása, és az a nemes egyszerűség, ahogy Blair kiejtette azt. Fogalmam sem volt, hogy vajon sejti-e, mennyire betalált a kérdés.
Mégis a számhoz emeltem a poharat és nagyot kortyoltam a kávéból. Mikor újfent leengedtem a karomat, arcomon szomorú mosoly ült.
- Nyitott könyv volnék neked, igaz?
Blairre pillantottam, akiből, bár mosolygott, de valahogy mégis szomorúság áradt belőle.
- Nem tudok róla semmit. Sajnálom. A bátyám nagy vetélytársa voltál vele kapcsolatosan, tudod-e?
Megráztam a fejem. Honnan is tudhattam volna? Hiszen soha, semmibe nem avatott be. Nem is lett volna rá oka, elvégre nem volt köztünk soha semmi komoly. Csupán, mint egy öreg házaspár, folyton martuk egymást, kerülgettük a másikat, és ha netalán mégis közelebb kerültünk volna egymáshoz, egyből bajba kerültünk, hogy aztán kimászva belőle minden ugyanúgy folytatódjon tovább, mint ahogy addig ment.
- Nem hinném, hogy bárkinek is komoly vetélytársa lettem volna, ha róla van szó – nevettem szárazon.
Sosem értettem, hogy mi vonz Bishopban annyira, hiszen oly keveset kaptam tőle, és annál több fájdalmat. Mégis, legbelül valahogy úgy éreztem, hogy nekünk kettőnknek együtt kell lenni, mert ez így rendeltetett. Évekig nem adtam fel a reményt, és folyamatosan ostromoltam őt a szerelmemmel, amikor is hirtelen minden összeomlott körülöttem, én pedig az óceán másik felére menekültem, magammal víve a viszonzatlan szerelmet is, remélve, hogy egyszer majd elmúlik. Aztán egy időre valóban sikerült is elfelejtenem őt, de nem ám úgy, mint ahogy azzal korábban próbálkoztam, egyéjszakások sokaságába menekülve, hanem egy rendes kapcsolattal. Szerelem volt az is, de az a fajta, aminél rövidebb a fonál, mint amíg tart az ember. Ez, amit Iza iránt érzek mind a mai napig, ez átível téren és időn keresztül, és sosem fog elmúlni.

zene:V - Nevada

dress


O W E N

'...reunion in Italy ...'

~~ ❈ ~~

Nem vagyok otthon a mugli horrorfilmek világában, de a malacok említésére egy grimaszba torzul mimikám. Hát ezek után kétszer meggondolom egyek-e szalonnát az is biztos.
- Amúgy muglik között nőttem fel, és előszeretettel élem a muglik hétköznapjait.
Itt bizonyosodik be a sejtésem, miszerint Owen többet és jobban tudja ezt a témakört nálam. Megint kifizetődő volt hogy hallgattam és a megérzéseimre bocsátkoztam. Ő pedig nem is hagy szóhoz jutni, amit – valójában – nem is annyira bánok. Van abban ahogy beszél valami mágikus, és nyugtató. Élvezem a társaságát de ez a felismerés csak a parkba lépésünket követően tudatosodik bennem.
- Takarítani is úgy szeretek, ha a saját kezemmel csinálhatom. Akkor kapcsolja ki az agyamat igazán. A hypot nem a ruhának szántam, csak ráfröccsenhetett valamikor. De amúgy meg az egyik kedvenc pólóm, szóval… Tudod, hogy ragaszkodom a régi dolgaimhoz.
- Oh… akkor némi bűbájjal könnyen helyre hozható. Látod, máris valamivel jobb lett a színe.
Biccentek tekintetem a foltra terelve, ami a fakultságából engedett de még mindig kopottabb kissé mint az anyag többi része. Még két bűvölés és meg is lenne, nem értem miért nem foglalkozik vele, ha már a kedvence.
A háztartási bűbájtanokban kevésbé jártas partnerem azonban rátér a régmúlt emlékeinek kivesézésére, és nem kerüli el figyelmem mennyire lelombozza a belőlem áradó információhiány. Érdekes ez, én örülök hogy senkiről nem tudok semmit vagy minimálisat ő meg láthatóan pont hogy keresne mindenkit. De tény ami tény, én menekülök a múltam elől mert képtelen vagyok megbékélni vele.
Közben az egyik méretes fa árnyékába lépünk, ahol egy szebb napokat látott pad hívogat. Elnézem ahogy Owen két párnát varázsol nekünk és helyet foglalok az egyiken.
- Nyitott könyv volnék neked, igaz?
Megrázom a fejem nemet intve. Némán, csendben. A tekintetembe benne van minden. A fájdalommal vegyes együttérzés. Ugyanaz történhetett vele ami velem is, ugyanazt érzem, amit talán ő is érez, de mindketten másvalaki elérhetetlen iránt. Tudom mekkora szívás ez, és átérzem azt a mardosó kínt. Velem egyedül a munka tudja ezt feledtetni, meg néha Morgan.
- Azt nem mondhatnám, Redway. De hasonló cipőben jártam magam is, felismerem a gyötrődést palástolását. És… átlátszóak a keresztkérdéseid.
Szelíd mosoly kúszik ajkamra, a végét szándékos csipkelődésnek szánom. Kissé neki dőlve a vállammal megbököm de figyelve hogy a forró kávé most a pohár tartalmát gazdagítsa és ne löttyenjen ki.
- Nem hinném, hogy bárkinek is komoly vetélytársa lettem volna, ha róla van szó.
Erre muszáj kacagnom. Meglep hogy félig meddig tényleg önfeledt.
- Te vagy ennyire kishitű vagy, vagy hollóhátas létedre meglehetősen ostoba! És nem gondolnám hogy az utóbbi. A bátyámon egyvalami segített kibolondulni abból a lányból, mégpedig az amnézia. Nem ajánlom hogy kipróbáld, elég szívás ez a családodnak meg igazából annak is aki átéli. Pedig elég komplex és jó  exmemoriam bűbájt kapott… De a lényeg, Bishop miattad nem akart vele lenni. Na meg mert Mathias mardekáros volt és elvből nem bízott meg bennük. Szomorú egy embert elítélni ez alapján de tény és való néha nem alaptalan. Sose szívleltem azt a lányt, bocs.
Talán a hanghordozásom miatt szabadkozom, de nem tudok kedves se tárgyilagos nyilatkozást tenni. Közben meg persze
Eric arcát látom hirtelen magam előtt, a csibészes mosolyt, a borostás markáns arcélét, a kék vesémbe látó pillantását, a kuszán göndörödő homlokába hulló barnás hajtincseket. De imádtam azokba beletúrni... és jobb bevallani, legalább önmagamnak némán hogy hiányzik. Akármekkora balfék is, hiányzik. És hiába a ház, a név, a vér, tudod jól vagyis tudom valahol hogy mélyen belül van benne ott jóság – nem is kevés – csak egyszerűbb neki, nem annak lenni.

[Már nem menekülünk]

Már nem menekülünk

Blaire Montrego
2004. december 30.

- Te vagy ennyire kishitű vagy, vagy hollóhátas létedre meglehetősen ostoba!
Meglepetten pislogtam a lányra. Hozzászoktam már, hogy az emberek lököttnek tartanak, és hát valljuk be, nem is alaptalanul gondolták ezt. Pont emiatt sosem zavart a dolog, és gyakran még rá is játszottam egy kicsit, mert sokkal egyszerűbb volt ebbe az irányba menekülni és bebújni egy efféle személyiség mögé, ahol kevesebb a felelősség és az elvárás irányomba. Blaire szavai nem is ezért értek meglepetésként, hanem amiatt, amit utána mondott.
- Bishop miattad nem akart vele lenni.
Mintha valaki gyomorszájon vágott volna egy terelőütővel. Évek teltek el azóta, hogy utoljára láttam őt. De akkor miért fáj még mindig ennyire? És főként, miért szorítja úgy a szívemet a tudat, hogy talán nem volt viszonzatlan a vonzalmam?
Egy röpke pillanatra irigyeltem Mathiast az amnéziájáért. Milyen egyszerű, mégis nagyszerű megoldás lett volna ez a viszonzatlan szerelemre. Ugyanakkor a világért se tudtam volna megválni ezektől az emlékektől. Bármennyire is volt fájdalmas némelyik, én mégis ezektől lettem az, aki. A részem volt mindez...
- Sose szívleltem azt a lányt, bocs.
Újabb szomorú mosoly suhant át az arcomon és megvontam a vállam.
- Hát, azt hiszem ezzel nem vagy egyedül.
A távolba révedtem, közben szórakozottan vakargattam az állam körül sötétlő borostát. Felidéztem azt a réges-régi Mardekár – Griffendél meccset, amikor Iza szándékosan eltörte Elena kezét, csak mert korábban egy fülkében utazott velem a lány a vonaton, ahol kicsit közelebbről is sikerült megismerkednünk. Legalábbis sokan ezt látták a dolgok mögé. Így utólag visszagondolva, és hallva Blair szavait, talán nem is volt alaptalan a feltételezés.
- Na mindegy, azt hiszem ez a hajó már elment. Amúgy is szánalmas tőlem, hogy évekkel ezelőtti, viszonzatlan gyerekszerelem miatt siránkozok.
Nagyot kortyoltam a kávéból. Már láttam a papírpohár halványbarnára színeződött alját.
- Inkább mesélj te!
A lányra néztem, akinek szemeiben ugyanazt a réveteg múltba merengést véltem felfedezni. Úgy tűnt Olaszországig kellett jönnünk ahhoz, hogy felidézzük kik is voltunk egykor.
- Korábban azt mondtad, hogy hasonló cipőben jártál te is, és hogy felismered ha valaki próbálja elrejteni a gyötrődését.
Nem akartam tapintatlan lenni, és végképp nem akartam olyanba ütni az orromat, amihez semmi közöm. Viszont azzal, hogy én kiteregettem az érzéseimet, még ha nem is voltunk közeli barátok, mégis olyan bizalmas helyzetbe kerültünk itt a távoli Firenzében, hogy meg merjem kérdezni őt.

zene:V - Nevada

dress


O W E N

'...reunion in Italy ...'

~~ ❈ ~~

Nem kerüli el a szavaimra -talán túlzottan is nyers szavaimta – kiülő döbbent arckifejezést Owen arcán. Mintha csak most vágnám pont én az arcába a valóságot úgy tesz, holott… tudom jól tudta mindig is, maximum elhinni nem merte, Iza bizony vonzódott hozzá. Lehet sajátosan egyedi módon, de vonzódott. Nem irigylem őket, sosem akartam semmit Redwaytől, és bár az évek meglepő mód jóképűvé formálták most sem hajlok rá hogy bármi legyen köztünk. Ellenben a naivitása azért megdöbbent. Nem akartam sem megbántani, sem előhozakodni a régi árnyak sötét valóságával, hiába az az érzésem végig kísértették a hosszú évek alatt. Különben minek faggatott volna pont engem?
- Hát, azt hiszem ezzel nem vagy egyedül.
- Hmmm…
Hangomban kétkedés van, és nem tudom eldönteni kinek szól. A ténynek, vagy annak hogy kit ért a másik fél alatt. Biztos nem saját magát. Még csak nem is a bátyámat. Bishop megosztó személyiség volt, vitathatatlan. De én a puszta létezését gyűlöltem amiatt, ahogy a bátyámmal bánt. Ez amolyan… testvéri kötelesség is javarészt és mert… beképzelt luvnyának tartottam, aki a semmire fel öntelten büszke. Úgy viselkedett mint egy beképzelt aranyvérű fruska, holott ez pont mondjuk az én feladatom lett volna.
- Na mindegy, azt hiszem ez a hajó már elment. Amúgy is szánalmas tőlem, hogy évekkel ezelőtti, viszonzatlan gyerekszerelem miatt siránkozok.
A kávémra pillantok, benne a barnásfehér folyadékra. Lágyan selymes, az olaszok kiválósága mégsem érzem az ízét úgy, mint máskor. Talán a beszédtéma miatt. Nem reagálok érdemben Owen lemondó mondatára sem. Bár a hajó elment ha elengedte volna nem így reagálna, sőt… akkor talán már rég házas lenne, gyerekek vennék körbe és élet… egy másik, új, pulzálóan boldog élet.
- Inkább mesélj te! Korábban azt mondtad, hogy hasonló cipőben jártál te is, és hogy felismered ha valaki próbálja elrejteni a gyötrődését.
Döbbenten pillantok a másik arcába. Ha nem sötétlene a monokli az egyik szeme alatt szinte elveszhetnék a barna szempár csillogásába. Mintha könyörgőn éhezve a történetemre noszogatna hogy szóra bírjon… ám… nem tudok eleinte kinyögni egy szót sem. Egy halk Ó hagyja el ajkaimat aztán pár perc csend ölel körbe minket. Ő gondolom várja hogy nekikezdjek, de nem tudom akarok-e. Illik-e tudnia róla? Olyan rég élek ezek alatt az emlékek súlya alatt hogy nem tudom szabad-e hogy kihúzzon alóla pont ő. Megbízom benne ennyire?
Felsandítok rá, fájóan kedves arcába, és rájövök még a homlokán lévő barázdák is szexepiljei lettek. A kor kifejezetten jól áll neki.
- Hát… ez hosszú én unalmas történet. De dióhéjban a lényeg, hogy a bátyám legjobb barátja. Eric Lestrange. – a név kejtésében van egyfajta törékenység, lágyság de kemény dac is. Magam sem értem miért félek nevén nevezni, miért érzem azt hogy egyáltalán erre szükség van mégis… ahol kimondom és a szél ellebbenti jobban érzem magam valamelyet.
-  Együtt nőttem fel vele, velük és ő olyan volt mintha bátyám lenne. Persze… ostoba és nevetséges módon menthetetlenül beleszerettem. Mikor megtudta hogy van valakim, aki nem csak a kezemet fogja, vérig sértett és úgy tett mintha az ő kötelessége lenne védenie engem. Akkor döbbent rá talán hogy ő is érez valami mást irántam. Sokáig titkoltuk Mathias előtt az egészet, mikor kiderült nem fogadta jó néven mondanom sem kell. Idővel, mire beletörődött kiderült hogy Eric… hogy neki… másik életet kell élnie. Így voltaképp elhagytam. Éveken át menekültem, előle, a múlt és a vizionalizált beteljesületlen jövőm elől. Szánalmas ugye? Aztán rájöttem nem mehet ez tovább, nem bújkálhatok és retteghetek. Hazatértem, dolgozni kezdtem, az életem halad a maga kis módján… de tudom milyen megrekedni ebben az árnyékvilágban.
Sóhajtok, kiiszom a kávém maradékát majd Owennek dőlök szelíden. Vállam a felkarjához ér és vészesen közeli távolságból nézek fel rá minden hátsó szándék nélkül apró bujkáló mosollyal ajkaim szegletében.
- Ne érezd hát rosszul magad emiatt.

[Már nem menekülünk]

Már nem menekülünk

Blaire Montrego
2004. december 30.

Csöndbe burkolózva ültünk és néztük egymást. Ha valaki távolról figyelt volna bennünket, talán egészen mást lát belénk, mint ami valójában volt. Régebben előszeretettel játszottam azt – és ezzel minden bizonnyal nem voltam egyedül –, hogy elképzelt háttértörténeteket találtam ki magamban az utcán masírozó, egyszerű, szürke tömegnek. Ők minden bizonnyal szerelmesek, őt pedig most rúgták ki a munkahelyéről, ő meg egyértelműen a patikába igyekszik lábgomba elleni kenőcsért – szórakoztattam magamat. De mit hihettek azok, akik ránk pillantva két fiatalt láthattak, némán egy padon ücsörögve, egymás szemeibe fúrt tekintetekkel?
Meghagytam Blaire-nek a csöndet, hogy eldöntse megosztja-e velem életének történetét, avagy sem. Aztán egyszer csak megszólalt.
- Hát… ez hosszú én unalmas történet – kezdte, és én hirtelen lemondó mosolyra húztam a számat, abban a hiszemben, hogy ezzel a témát lezártnak tekinti.
Helyette dőlni kezdtek belőle a szavak egy gyerekkori szerelemről, egy tiltott kapcsolatról, viszonzatlanságról és beteljesülésről, csalódásról és elutasításról, egy szomorú, be nem teljesedett kapcsolatról. Figyelmesen hallgattam őt, egyre jobban megértve azt, hogy miért is mondta azt: hasonló cipőben járunk.
- Idővel, mire beletörődött kiderült, hogy Eric… hogy neki… másik életet kell élnie. Így voltaképp elhagytam. Éveken át menekültem, előle, a múlt és a vizionált beteljesületlen jövőm elől. Szánalmas ugye?
Megráztam a fejem. Dehogy tartottam szánalmasnak. Nekem a világ túlsó oldalára kellett menekülnöm, mert egyébként képtelen voltam elviselni, hogy minden megváltozott körülöttem. Még az iskolát is otthagytam, mert nem tudtam azok között a falak között létezni, ahol annyi szenvedést és halált láttam. És persze őt… Az én beteljesületlen jövőmet. Őt, aki végül nem lett az enyém. Pontosan értettem, hogy Blaire mi elől futott.
- Aztán rájöttem nem mehet ez tovább, nem bújkálhatok és retteghetek. Hazatértem, dolgozni kezdtem, az életem halad a maga kis módján… de tudom milyen megrekedni ebben az árnyékvilágban.
Szomorúan elmosolyodtam.
- Ugyanúgy menekülünk mindketten, mint egykor Umbridge elől. De a hajnal most is eljön majd, ne félj. Aztán ki tudja mit hoz a jövő, hogyha eltoljuk a nagy, ormótlan szekrényt az ajtó elől, és újra kilépünk a reggeli fényárban úszó folyosóra.
Nem firtattam tovább a témát, nem akartam újabb sebeket feltépni, így hát azt sem kérdeztem, hogy végül mi lett Eric-kel, hogy miféle életet kellett neki élni. Hagytam, hogy szelíden a vállamnak dőljön. Lepillantottam rá, oly közelségből, hogy szinte összeért az orrunk. Valahol mélyen, énem egy ketrecbe zárt szelete felüvöltött, hogy Tedd meg! Én viszont ezúttal nem hallgattam rá, csupán finoman ráhajtottam fejemet az övére.
- A kérdés már csak az: vajon elég bátrak vagyunk-e kilépni a folyosóra és nem menekülni tovább...
Hatalmasat sóhajtottam, hogy aztán még hosszú percekig ülhessünk úgy egymás mellett, némán, távolba révedve.

***

Köszönöm a játékot!