Hylonome

h  y  l  o  n  o  m  e

eve v. santeria

béreslegény right on time

   

[.. és ők ott folytatták, ahol abbahagyták ..◊◊◊]

.. és ők ott folytatták, ahol abbahagyták ..

◊◊◊

Minnie
2004. szeptember

Rengeteg munka, stressz és erőfeszítés volt most ebben a pillanatban, ahogy az éljenző közönség előtt álltam, és hálás mosollyal az arcomon meghajoltam előttük. Szerettem őket... persze tudom, hogy fellengzősnek és hamisnak tűnhet ez úgy, hogy nem ismertem őket egytől egyig, de mégis így éreztem. Értük érdemes nap mint nap küzdeni magammal, olyan mélységekig leásni legbelül, ami gyakran olyan fájdalmat okoz, mintha savba mártanám a kezemet. Hylonome megformálása az eddigi legnehezebb feladat volt a számomra, az elmúlt három hónap alatt mind fizikailag, mind mentálisan,  teljesítőképességem határáig sodortam magam. De most, ahogy az őszinte ámulat és csodálat nézett vissza rám a közönség szeméből, úgy éreztem, megérte. Még az a közel egy hét is, amikor törött csípővel és térddel feküdtem a Mungóban. Hát igen, egy női kentaur bőrébe bújni bizony nem mindig könnyű. Sőt... Ahogy végignéztem a közönségen, természetesen a családom felé pislogtam a leggyakrabban. Pontosan tudtam, hol ülnek, hiszen én adtam nekik a tiszteletjegyeket, amik a második sorba szóltak. Megható volt látni a büszkeség csillanását a szüleim és a testvéreim szemében, persze nyilván fel voltam készülve, hogy Giacomo majd néhány 'építő' kiritkával is ellát majd, amikor alkalmunk lesz beszélni, elvégre ő régebb óta űzte ezt a hivatást, mint én. Az első előadás... a premier... mindig a legizgalmasabb az összes közül, igaz, ekkor a darab valahol még mindig nyers, tartogat magában esetlenségeket a számtalan tökéletes próba ellenére. Ám itt a lényeg. Azok mégis csak próbák... ez pedig... a valódi megszületése a darabnak. Hiába játszottam el rengetegszer Hylonome fájdalmas halálát, ahogyan önmagát döfte fel férje, Kyllaros dárdájára, mégis... valahogy több száz ember előtt egészen más esszenciája lett ugyanennek a jelenetnek. Valódi tétje lett... és én valóban meghaltam... hiszen annyi tanúja volt, annyian átérezték, amit én... hogy... valósággá vált. Ezen gondolatok kavarogtak bennem, miközben szinte a testemen kívül belebegtem az öltözőmbe. Gyorsan lehámoztam magamról a jelmezem, és megittam a bájitalt, aminek köszönhetően egy perc alatt visszaváltozott a testem alsó fele is emberivé. Átöltöztem egy kényelmes farmerba és fekete felsőbe, majd a térdemet átkarolva beültem a karosszékbe a sarokban, behunytam a szemem és csak úgy voltam. Itt most csönd volt és nyugalom, senki sem zavart. Ez a kitüntetett pillanat annyira jól esett. A családommal majd mindenféleképpen összefutunk egy gyors ölelésre, de a valódi örömünnep a holnapi családi ebédnél lesz, otthon. Tudták, hogy ilyenkor szükségem van egy kis nyugalomra, lazításra... előre szóltam nekik, hogy a premier után iszogatunk egy kicsit régi barátnőmmel, Minnievel, akit évek óta nem láttam. Nemrégiben küldött nekem egy baglyot, aztán levél levelet követett, és én meghívtam őt erre a premierre, meg az ez utáni iszogatásra itt a színház bárjában, hogy fel tudjuk venni a fonalat egymással kapcsolatban. Kíváncsi voltam rá, és most épp arra volt szükségem, hogy egy régi jó baráttal lazítsak ez után a tényleg iszonyatosan kimerítő próbafolyamat után. Egy pár percig még hagytam magamnak, hogy a lelkem utolérje a velem történt eseményeket, majd belebújtam a fekete topánkába, felkaptam a hozzá illő fekete szütyőt, és a bár felé vettem az irányt, ahol a stábtagok és színészek, közeli családtagjaikkal és barátaikkal ünnepelték a ma estét. Először apám magas alakját pillantottam meg, de a többiek sem voltak messze. Mindenkitől kaptam egy jó szoros, meleg ölelést és elismerő szót, még Giától is.
- Nagy voltál, Hugi... Mondjuk az az ugrás - pörgő rúgás kombó nekem egy kicsit vad volt tőled, még emésztem... de az egyszer biztos, hogy ez az eddigi legkomolyabb szereped - emelte meg teátrálisan a kalapját felém, mire hangosan elnevettem magam. A többiek hamarosan elbúcsúztak, de Giacomo még maradt, amin nem lepődtem meg, hisz számos barátja volt jelen a társulatból. Ahogy anyáék elmentek, tekintetemmel Minnie után kutattam, bízva abban, hogy megkapta a jegyet, és tényleg sikerült eljönnie, nem jött közbe semmi.

h y l o n o m e

eve v. santeria

budapest

        Nem emlékszem, mikor voltam utoljára színházban: azelőtt lehetett, és minden, ami azelőtt történt, szilánkos volt, szerencsésen megragadhatatlan. Ami megragadható volt, az egy sötét üveg nyaka, ezzel pedig messzire lehetett űzni mindent, ami régi ismerősként köszöntött belőle - talán egy egész felvonásra, de mikor megvettem azt a zsupszkulcsot hazafelé, megígértem magamnak, hogy nem csak vendégszerepelni fogok a saját életemben, ha a múltam inkább kívánkozott volna tragikomédiák forgatókönyvéül.. Bőven elég ennyi melankólia belőlem, úgy határozom el, hogy jól fogom érezni magam, ahogy mások a visszaszokást káros szokásaikra, és ennek szellemében kelek fel az öcsém kanapéjáról is, ahol gyakorlatilag lakom.
       Ez régen nem jelentett volna kihívást, megkockáztatom, hogy ez volt a default: találkozom valakivel, megosztjuk egymással azokat a gondolatokat, amelyekről megfogadtuk, hogy sosem tesszük, utána pedig barátok vagyunk kötöttségek, valamint szorongás nélkül afelett, hogy az idő és a megszokás majd belőlünk is harmincas-negyvenes, megkeseredett közhelyet farag, aki már képtelen bárkivel is barátkozni, ezért kollégáira, szomszédaira kell rájárnia kínos mosollyal.. Talán a körülmények, mint Albion, a létezés, és más apróságok késztettek erre az életigenlésre, de még idejekorán le akarom tudni őket - Eve és én nem azért találkozunk, hogy belőlem ne legyen a kínosan kedves auror, aki majd akkor is karácsonyi képeslapokat küld, amikor már azok rég kimentek a köztudatból is. Nem - gondolom, míg a színházhoz érek - ez egy kedves gesztus elfogadása, lehetőség, epifánia. Ehhez öltöztem, ehhez tartom magam.
      Tudom, hogy egy premier milyen, kívülről biztosan - ismerem belőle azt, ami még vitán felül evilági, halandóként is érzékelhető. A nagynénikém emlékére tekintettel - Merlin, mintha meghalt volna - sem dobolok a karfán idegességemben, mikor az egyik kritikus épp mellettem foglal helyet, pergamenjeit rögtön úgy húzza elő, mint aki a minőséget nem átélni, még csak nem is ellenőrizni, de rögtön iktatni és sorszámozni is fogja. Cigarettával kínál, elfogadom, a füstös fények között illetlenség lenne megkérdeznem, milyen a mértékegysége a léleknek, hány könnycsepben határozza meg a sikert, és beavatkozhatom-e annak érdekében. A feleségéről beszélgetünk mielőtt felmegy a függöny, az óráját vizsgálja szigorú tekintettel, meg engem, és talán azt a kifejezetten undorító képességet bennem, amellyel a gyakorlott néző már szinte hangtalanul nyitja a cukroszsacskót. Bennem nincs efféle mágia, és én is azért vagyok itt, amely a színpadon, a lámpák alatt születik - lehet, hogy mégsem én vagyok a legrosszabb ember ma éjszaka ebben a színházban. Talán a saját életemben sem.

      Csak a végén, mikor már percek óta tapsolok átszellemülten, jövök rá, hogy vége, a darabnak vége, most jön az a fázis, mikor a tagjainkat ismét kitöltve felállunk a székről, hazamegyünk a saját valóságunkba, mintha ez csak egyetlen szórakoztató program lett volna valamelyik hétköznap este, amiért az újévi fogadalmakon hálásak lehetünk magunknak, hiszen fogyasztottunk kultúrát. A kritikus a feleségére hivatkozik, úgy távozik, ahogy jött, neki ez tényleg hétfő, hasábok a Próféta lapjain, holnap egy másikat tekint meg, mást kínál cigarettával, én meg itt maradok, és csak diszkréten, elfordulva dörzsölöm meg a szemeimet. Mindannyiunk szerencséjére ott nem viselek sminket, amit udvariatlanság lett volna talán lebőgni, nem tudom, rég voltam színházban, és a színház túl közel jött hozzám, túl hirtelen, túl.. ismerősen. Nem kifejezetten büszkén, de a tömegben elkavarodva húzok néhányat a zakóm zsebébe rejtett laposüvegből, számolom a szívverésem, ahogy mások a csodálatos, de lelketlen kritikákat, majd a pénzt, a siker egyetlen érthető, halandók számára is érthető mértékegységét.. Lassan jobb lesz, és végül biztosan jobb lesz - csak ezután megyek hátra, talán már mindenki más gratulált előttem. A portástól tudom meg, hogy lekéstem a művésznőt, de szerencsére nem jutott messzire.
      A színházi közegben alig ismerek valakit, így a rég láttalak, hogy vagy úgy kihagyható, ahogy a sózott mandula a pulton a valódi rendelésünk előtt. Meg kell hívnom valamire Eve-t, ez a legkevesebb, de talán egy szobor sem volna túlzás a nagysága előtt. Nem mintha feltétlenül szüksége volna egy csapat galambra, vagy unatkozó, egyenruhás kisdikákok randihelyszínéül szolgálni, de az örökkévalóság amúgy is fárasztó, ha valaki ennyire szerény és ilyen tehetséges.
      - Eve! Ez túlzás nélkül életem egyik legszebb estéje volt! - ledobom magam a bárszékre, és nem gondolok az alkoholra, amely segít túlélnem életem egyik legszebb estéjét. Nem megígértem magamnak, hogy nem csak nem tagadom tovább az aktualitást, de meg is ismerkedem vele, mitöbb, legjobb barátok leszünk, befonjuk egymás haját? Hiszen már a kezem sem remeg, ez a sikerek estéje.
      - Kérlek, mondd, mit iszol? Szeretnék méltó módon gratulálni, igazán-igazán csodálatos voltál! És persze ezer meg két éve nem láttuk egymást.. Hogy érzed magad? - szinte meglepődöm magam a régi, vidám hang hallatán, ami pedig belőlem jön elő, már-már úgy, mintha azelőtt volnánk.
      

[.. és ők ott folytatták, ahol abbahagyták ..◊◊◊]

.. és ők ott folytatták, ahol abbahagyták ..

◊◊◊

Minnie
2004. szeptember

Amikor megpillantottam Minniet, rögtön átfutott rajtam a megkönnyebbülés. Jó, persze a levelekben ultra lelkes volt, de hogy valójában tényleg érdekli-e ez az egész, meg hogy mi van velem, az csak most vált világossá, ahogyan a szürkés zöld szemekbe pillantottam. A tekintete kissé ködös volt, szomorú, és távoli... láttam már őt hasonlónak a hosszú évek alatt, de pont ilyennek soha. Most kissé... megtörtnek éreztem. Ennek ellenére a gyönyörű arcból rám szegeződő, különleges árnyalatú íriszekből azonnal bevillant, mit szerettem annyira mindig ebben a griffendéles lányban... Bár más házba osztott minket a süveg, élénk, cserfes természetünk a kezdetektől összehozott minket, nem kevésbé aztán a közös tapasztalat, milyen is, ha varázstalan testvére van az ember lányának, Minnie esetében háromból, az enyémben hatból egy. Igaz, más volt a hátterünk, hisz az ő apja úgyszintén varázstalan volt, aranyvérű anyja révén még a származásunk is hasonló volt. Ahogyan az is, míg az ő anyjáról erősen gyanítható volt, hogy a halálfalók közé tartozott, úgy az én apámat is összefüggésbe hozták Voldemort híveivel a roxfortos időkben. Később mindezt a családomnak sikerült kimagyaráznia, mondván apámat megtévesztették, megzsarolták - ami igaz is volt - de mégis... ez az időszak örök nyomott hagyott a Santeria család becsületén. Minniet nézve megrohantak hát a keserédes emlékek, amiket együtt éltünk át, és ahogy helyet foglalok Minnie mellett a bárzsékre, megfogom és megszorítom mindkét kezét. Tudom, kissé érzelgősnek tűnhettem most, de nem érdekelt. Olyan jó volt együtt lenni most valakivel, aki ismert engem azelőtt... Azelőtt, hogy színésznőnek tanultam volna, hogy lépten-nyomon ki voltam téve a rosszindulatú pletykáknak és tűéles kritikáknak.
- Igazán? - kérdeztem vissza meghatódottan. - Annyira köszönöm. Tudom, hogy te mindig őszinte vagy velem, úgyhogy ha neked tetszett, akkor tényleg nem lehetett olyan szörnyű - osztottam meg aggodalmam hálás mosollyal ajkaim szegletében. A meghívásra aztán ez a mosoly csak még szélesebbre húzódott. Az biztos, hogy most rámfért egy ital, igazából teljesen mindegy, hogy milyen, csak erős legyen.
- Hú, édes vagy! Azt hiszem egy ribizlirum most jól esne... Basszus.... El sem hiszed, milyen jó látni téged!
Hát ez nem kifejezés. Ölni tudtam volna egy ilyen barátért az elmúlt években. Gondolataimat talán jól tükrözte, amikor a fekete szütyűmbe nyúlva két szál cigarettát meg egy gyújtót halásztam elő. Az egyik szálat Minnie felé nyújtottam, s ha kérte, úgy meg is gyújtottam neki. Ha nem, hát visszatettem a szütyűmbe, de az enyémet mindenképpen meggyújtottam és jó erőset szívtam belőle.
- Azt hiszem, egy kis időbe fog telni, felzárkóznunk egymásból... Hány éve is már, hogy nem beszéltünk? Öt? Jóságos Merlin... - engedtem szabadjára lassan a füstöt.
Végtelenül kíváncsi voltam, mi történt ezzel a lánnyal mellettem, akivel mindig megnevettettük egymást, még akkor is, amikor a legszarabb időszakunkat éltük. Elég volt késő este kiszökni a gyógynövényházba, stikában rágyújtani egy cigire, és kiönteni egymásnak a lelkünket, hogy másnak reggel legyen erőnk felkelni, és folytatni mindent. A szürkés zöld tekintetet elnézve, talán Minnienek is olyan nagyon szüksége volt most ugyanerre, ahogyan nekem.

h y l o n o m e

eve v. santeria

budapest

        Eve a szerencsésnél mindig jobban megértette, milyen beszorulni két világ közé - szemben azokkal, akik értelmetlenül romantizálták az aranyvérűek kezét fogó, de a muglik közé tekintő félvérség hétköznapjait, mintha mindannyian egy dark academia romantasy ábrándos főhősei lennénk. Csak ahogy az alakját figyeltem, a mosolyát, azt a.. szinte szikrázó aurát, amelyet a sikere, öröme tett teljessé, csak akkor gondoltam bele, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem tudom, miként definiálja magát, milyen identitásra hivatkozik, mikor ezek a vintage kérdések utat találnak még a színházi beszélgetések témái közé is - mert hogy találnak, arra egy közepesen halálos mérget vennék. Állíthatnánk persze, sőt, szinte szeretném is, ha mindez csak a háború egy frontvonala lett volna, kis kitölthető rubrika a nevünk mellett, amely évtizedeken belül talán már közéleti humor forrása is lehet, de ha az utóbbi.. pár száz? évben nem tudtuk le, túl cinikus vagyok hozzá, hogy most megelőlegezzem.
        Nem, egy aranyvérű és egy varázstalan gyermekének lenni inkább olyan élmény volt, mint két nedves üveglap egymáson való csúszkálása - egyik sem szabadulhat a másiktól, és az embereket örökre érdekli, mégis mi a francért van két nedves üveglapod egymáson.
        Cerys Balmoral nem úgy gyűlölte a Santeriákat, ahogy bárki mást, aki a közelében levegőt mert venni, ebben volt valami különösen személyes, önvizsgálatig nem merészkedő, de mélyen futó önutálat, ezt láthatta, hallhatta bennük, mikor nem kerülhette őket, ahogy nem kerülhette el annak elismerését sem, hogy valóban van egy lánya, amazoknak pedig egy kvibli gyermekük, és mégsem telítkeznek úgy a gyűlölettel, ahogy ő, vagy az övéi. Különös volt toporogni a két megálló között, hiszen rólunk mindenkinek, akit hasonló természetű ösvények érdekelnek a vérben, volt határozott véleménye, amely nem is a személyiségünknek, eredményeinknek szólt, pusztán a létezésünk tényének, és egyszerre lettünk egy realitásokon átívelő szerelem váratlan, de természetszerűleg rajongott gyümölcse, és ezzel együtt az egyik legnagyobb árulás, amelyet hagyományaink ellen véteni csak lehet. Ez az iskolában világos volt, ha ennyire részleteiben érthető nem is, bár most a tekintetét keresve nem merném kijelenteni, hogy Eve számára sem - az árulások széles listáján ugyanis általában előkelő helyet kapott az aranyvérűeknek születő kvibli gyermek esete is. Talán valahol ezért is értette igazán jól, a saját testvére szemében csillogó, megállóra váltott jegy az enyémnél is kevésbé tette kiszámíthatóvá a vérről, származásról, vagy ha már, a hűségről szóló beszélgetéseket. Mikor nem tudom, miként határozza meg magát, szól az az apja hírének, saját elköteleződésének, nagy közös bizonytalanságunknak - Aub után érthető volt, hogy nem csak a kollektív veszteség részesei leszünk, Eve és én, hanem valami megosztott lappangásnak is. A helyzetek, amelyeket félre lehet érteni, óhatatlanul kívánják azt magukra: mindazok előtt, akik eredetileg is dobozokban láttak volna bennünket szívesen viszont, tisztázatlanul maradtunk.. A bedobozolás tekintetében is.

        - Persze, ezt még az én tökéletesen plebs füleim és szemeim is állítják. Csak egy vak, süket, kómában lévő lobotomizált valaki nem érzékelte volna, mennyire csodálatos volt. - megszorítom a kezeit, és ebben a pillanatban abban is biztos vagyok, hogy a kritikus sem lesz szűkmarkú a méltatást illetően, ellenkező esetben őt írtam le az imént.
        - Vigyázz, Evie, még a végén azt fogom gondolni, hogy ezt a ribizlirumnak előlegezted meg! Hölgyem? Igen, két ribizlirumot kérünk, köszönjük! - több, mint boldogan fogadom el a cigarettát, és a meggyújtást. Pár éve ez a közös viccelődés alapja lett volna - tudod, mit jelent, ha meggyújtod valakinek - és ennek megvillanó szelleme mintha itt lebegne mindenben. Színészek, rajongók, milliónyi szempár gyönyörűsége.. Mindjárt én is szentimentális leszek.
        - Öt? Tényleg? Igazad lehet.. Nem is gondoltam bele eddig. - lehet, hogy ez lesz az az este, amikor kipróbálom, mennyire gyorsan tudok mocskosul berúgni egyedül, persze csak miután egy jót beszélgettünk, én nem árultam el, hogy mi történt valójában, csak a történtek szalonképes és vállalható felvonásait. A remek árnyalatú italomban fogadnék vele, hogy egyikünk sem kedvelné a metamorfózist azelőtt Minnie és jelen Minnie között. Eve nem érdemli az ilyesmit, még akkor sem, ha a munkaköri leírásában szerepel a tragédiák szó.
        - Mesélj először te, ez a te estéd! Az iskola után egyből kezdted a színészetet? Tényleg, az MMM-en tanítják, oda jártál-jársz, igaz? - hamarosan elérünk majd oda, ahol megszakadt minden, és nem marad több udvariasan érdeklődő kérdésem: ha Evenek merlini szerencséje lesz, addigra már bájossá iszom magam, megfürdünk együtt azelőtt Minnie ópiumos nevetéseiben, lehetek én is beugró az aktualitásban. A zakóm a szék támlájára terítem és kigombolom a felső kettőt - melletted, veled szemben talán egy hétköznapi metamorfózisra képes leszek, ha nem is török azokra a csillagokra, amelyek belőled ragyognak.
        - És ne hagyd ki a kihagyandókat sem, főleg, ha vendégszerepel bennünk egy általam még nem ismert Mrs. vagy Mr. Santeria. Nekem ezen a téren nincs túl sok.. azt akartam mondani, hogy mesélnivalóm, de inkább szerencsét kellene. Cheers, Eve! - és koccintásra emelem a poharam, mielőtt alámerülnénk.
      

[.. és ők ott folytatták, ahol abbahagyták ..◊◊◊]

.. és ők ott folytatták, ahol abbahagyták ..

◊◊◊

Minnie
2004. szeptember

Minnie szavaira megkönnyebbülten nevettem fel. Olyan volt, mintha egy makacs varangy végre leszakadt volna a mellkasomról. Annyira szerettem ennek a lánynak a humorát, és most olyan nagy szükségem volt erre a könnyű vigaszra, amit egy igaz barát közelsége nyújt... Nincs is annál szebb, mint amikor csak úgy vagytok... ültök egymás mellett, mint két érett sütőtök, és élvezitek a pillanatot, fájdalom és tétmentesen. Persze ezt a hangulatot otthon is el-elkaptam, a testvéreim és a szüleim társaságában, de az azért egy kicsit mégis más volt, és mostanában alig volt időm hazajárni. PEdig a nyárnak elvileg lazábbnak kellett volna lennie, de egy színművészmágus, aki szeptemberben premierre készül, bizony augusztusban aligha napozik és szürcsölgeti a koktélt a medence szélén. Az én nyaram legalábbis egyáltalán nem így telt. Megfeszítetten dolgoztam...leástam Hylonome lényének legmélyére és azon voltam, hogy saját magamban is megleljem valahol ezt a felfoghatatlan, őrült szerelmet, ami képes arra sarkallni valakit, hogyy eldobja az életét a szeretett személy miatt. Nem volt könnyű. Egyáltalán nem. De ahogy Minnie szemébe pillantottam, úgy éreztem, neki sem volt túl egyszerű, könnyed nyara. Persze ez csupán megérzés volt, mint mondtam, semmit nem tudtam arról, hogyan is van valójában. De azon voltam, hogy most kiderítem, amennyire engedi.
- Ne viccelj, veled még egy mezei mugli sör is könnyen csúszna... Mindegy, mit iszunk, a társaság a lényeg - vontam vállat mosolyogva, majd amikor Minnie elfogadta a cigit, meggyújtottam neki. Ahogy meghitten dohányoztunk, végig pörgött előttem gyorsan az elmúlr öt évem. Hát egészen más volt, mint az azt megelőző öt, az biztos... Egy kérdésre voltam attól, hogy kibukjanak belőlem az ezzel kapcsolatos érzések... És Minnie most meg is adta a végső lökést azzal a bizonyos kérdéssel.
- Hát az úgy volt, hogy először csak énekesnek jelentkeztem az MMM-en, igen, de éreztem, hogy valami hiányzik... aztán Giacomo révén valahogy beszippantott ez a közeg, és a második félévben a színész tárgyakat is felvettem. Jó döntés volt, nagyon jó...túlzás nélkül mondhatom, hogy ez az életem - itt újabb elnyújtott slukk következett...
- De a csillogás és a magasságok mellé - ahogy ez szokott lenni - elképesztő mélységek társulnak. Folyamatosan intrikákkal és rosszindulatú emberekkel kell küzdenem. Ami iszonyatosan fárasztó - panaszoltam el ex-griffendéles barátnőmnek, remélve, hogy nem tart majd túlságosan Miss Picsának amiatt, hogy a premierem estélyén itt sírok neki a csodálatos életemről. Ahogy Minnie a ruháján gombolt ki egy-két gombot, azzal párhuzamosan én lelkileg gombolkoztam ki.
- Egészségünkre! - koccintottam vissza, majd miután végigfutott a savanykás, erős ital a torkomon, kibukott belőlem a vallomás, amit még sosem mondtam el senkinek.
- Hogy őszinte legyek, csak egyetlen egy valaki volt ez alatt az öt év alatt. De ő teljesen kicsinált. És már jóideje nincs a képben... - sóhajtottam, és közben erőt gyűjtöttem, hogy kimondjam a kimondatlant.
- Belehalt egy szerepbe - közöltem a tényt suttogva, majd gyorsan lehúztam még egy korty rumot.
- Kérlek, mostmár te is mesélj... kezd szörnyen drámai irányt venni ez a beszélgetés - próbáltam meg poénkodni az előbbiek után, de ez elég gyenge próbálkozás volt.
- Téged merre sodort a szél a Roxfort után? Emlékszem, aurornak készültél... Valóra vált az álom? - tettem fel a magától értetődő kérdést, majd élvezettel mélyedtem el barátnőm látványában és társaságában, miközben a köröttünk szálló füst egyre közelebb font bennünket-

h y l o n o m e

eve v. santeria

love is like

        Szegény Eve nem is sejti, mennyire osztja minden estém és hétvégém azt a meglátását, hogy mindegy, mit iszunk - most is meg kell állítanom a megszokást a mozdulatban, amellyel lehúztam volna az italomat. Semmit sem szeretnék jobban, mint csak belefeledkezni egy csinos és vicces lány társaságában, és csak azért bírom ki, hogy ne tegyem, mert azelőtt Minnie nem a feleses lány, nincs szüksége mennyiségre hozzá, hogy a társaság része legyen. Undorító lehetek egyedül is, ha egyáltalán opció a feltételes mód.
        Elgondolkozva hallgatom a nagy szerelem történetét, amely megtalálja az arra méltóakat - mintha Eve mindig a színpadon állt volna, félig az az iskolai deszkákon, félig pedig a világot jelentőkön. Anyám talán még az eddigieknél is jobban gyűlölné, ami a legjobb jele annak, hogy az ember boldog és beteljesült.
        - Szóval azt mondod, a Roxfort sosem ér véget? Shakespearenek mégis igaza volt a szilaj gyönyörrel kapcsolatban? - nem lep meg, hogy a nagy eufória nagy sötétséget teremt - valamiből épülnek a tragédiák is, és Hylonome története sem éppen egy örökké, amíg meg nem.. Azaz, és most felnézek a barátnőmre, mielőtt folytatni tudnám, nyelnem is kell egyet a szorongató gondolatra, éppen az. Természetesen fogalmam sincs a szerelemről, és erre iszom is gyorsan, mielőtt megszólalnék: Eve estéje az eufóriáról mesél nekünk, nem a sötét gödörről, ami vagyok. A sötét gödör, amibe a jó dolgok halni járnak.
        - Várj, szó szerint vagy átvitt értelemben? Bármelyik is, sajnálom, Eve, tényleg. Őszinte részvétem. - nem tudom, mennyire tudom palástolni a felfutó pulzusom, ezért megpróbálok kényelmesebben hátradőlni - már amennyire hátra lehet dőlni egy bárszéken ezzel a termettel - és bólogatni, valamint kizárni a fejemben erősödő éles sípolást. Francba, kikérem a második kört inkább mindkettőnknek, ha kell, még a körmöm is rágni fogom, és van az ilyen esetekre nálam még egy doboz cigaretta az erősebb fajtából.. Amíg iszom és itt a cigi az ujjaim között, nem olyan feltűnő, ahogy remeg a balom. Kicsinált. Belehalt. Rum és füst. Eve és azelőtt Minnie.
        - Á az.. még mindig a képzésen vagyok, és ahogy a dolgok állnak, még MA-ra is megyek, de megismertem egy remek fánkos helyet, szóval.. szólnak mellettem és ellenem is érvek, igaz? De ha végzek akkor az leszek, igen. Az utóbbi két évet külföldön töltöttem, nehéz visszarázódni.. ebbe itt. - a poharat tartva egy ujjal körbemutatok a helyiségen, a világon azon kívül, amely most még kevesebb értelemmel bír, mint mielőtt hazajöttem volna. Megnyalom az ajkaimat, a hidegrázás eléri a nyakam. Hamarosan.. hat az alkohol, és minden rendben lesz.
        - Árulj el valamit, Evie! Milyen érzés.. kentaurnak lenni? Mármint tényleg, komolyan, kíváncsi vagyok rá, milyen lehet, mennyire hasonlít az animágiához. Olyankor nem őrzöd meg a tudatod, illetve nem pont úgy, mint emberként, nyilván más műfaj.. Milyen érzés úgy látni magad? Vagy csak mint egy másik szerep, te vagy és mégsem? - érzem, ahogy lassan végigömlik rajtam a megkönnyebbülés, ahogy a rum feloldódik bennem, aztán én benne: veszek egy mély levegőt, és fújok egy kényelmes kis karikát ennek örömére. Most így magamban, magamnak elismerhetem, hogy Eve kentaurként is ragyogó volt, és valami más, valami zsigeri élmény, a mindenség egy villanása. Nem hiszem, hogy a könnyei, fájdalma mélyebbre szivárgott volna bennünk csak emiatt, egyszerűen jó színész, de parázslott rajta valami egyszerre éteri és nagyon is földi - érdekel persze, megélni milyen, tudatában van-e egyáltalán igazán a mágiának, amit kelt. Mióta hazajöttem, még nem voltam őz ismét, nem volt rá alkalom vagy pillanat, az őz rosszabbul viseli a tudatmódosítókat és a másnapot is ironikus módon, de ha az ősélmény azonossá tesz bennünket a teremtésben, közelebb érezhetem magam Eve-hez, mint eleinte hittem. Megnyugtató és talán aggasztó is kicsit.
        - Tudom, illetve sejtem, mire gondolsz, hogy megkerültem a kérdést, miközben egy egész Nottnyi üres hely van köztünk.. Igen, tudom, hogy milyen könnyen terjednek a hírek. Szóval az igazság az, hogy tényleg nála laktam pár hónapig mielőtt leléptem volna, de mi nem.. szóval ez nem olyan volt, mint közte és Palmer között. Merlin szentséges.. tulajdonképpen bármelyik része, még most is emlékszem, miket mesélt arról, mit és hogyan csináltak, emlékszel? De szóval nem voltunk együtt, most pedig épp kerülöm, mert nem épp gyengédek váltunk el egymástól. Hol lehet manapság kedves, normális férfiakat találni? Gia szingli még? - lehúzom az első ital maradékát, és mindketten tudjuk, hogy viccelek. Giacomo Santeria végtelenül korrekt mágus, egyike azoknak, akik azt sem érdemelnék meg, hogy a nevemre emlékezzenek, hiszen végtelenül korrektek voltak mindig is velem ellentétben.
        - Rossz vicceket félretéve tőlem, ezen a téren nincs sok.. szerencsém, ahogy említettem, de ha minden igaz, lesz valamilyen feladatom Tayilorral. Tudod, kire gondolok? A királynő személyes aurorja, értelmetlenül vintage vezetéknév, vonzó arcél? Szóval nincs miért panaszkodnom, biztosan bemutat néhány kedves inferusnak, vagy ilyesmi. - és cheers, emelem is a második rumot, Eve-re, Tayilorra, az inferusokra. Az éjszakára.
      

[.. és ők ott folytatták, ahol abbahagyták ..◊◊◊]

.. és ők ott folytatták, ahol abbahagyták ..

◊◊◊

Minnie
2004. szeptember

Lágyan felnevettem Minnie poénjára, hát igen, a Roxfortra sok minden érvényes, de a nyugalom, vagy az unalom a legkevésbé sem... A szilaj gyönyör viszont hát... egyszerre emel fel és taszít a mélybe, és ezt sajnos én a saját bőrömön tapasztaltam meg. Megköszörültem a torkomat, mielőtt alámerültem volna eddigi 22 évem legnagyobb tragédiájába...
- Köszönöm... -  hunytam le a szemem, mielőtt megrohantak volna az emlékek, amik immár két éve kitörölhetetlenül villantak fel a legkiszámíthatatlanabb pillanatokban.
- Sajnos valóban belehalt... Nem önszántából... tragédia volt... - kerestem a szavakat, mélyet szívtam a dohányba, mintha ebből az édeskéskesernyés aromából akarnék erőt meríteni ahhoz, hogy szembenézzek a fájdalmammal. Ahogy kifújtam a füstöt, úgy csapott meg az éles fájdalom szele.
- Lawrence-nek hívták. Már befutott színész volt, nem csak színházban, hanem filmekben is szerepelt. Egy új szerepre készült... Mindig mindent beleadott, hogy a lehető legjobban magára illessze a szerepét... és... nos... ez a szerep Ikarosz volt - itt mélyet nyeltem, sejtettem, hogy Minnie már gyanítja, mi történt.
- Minden reggel kijárt egy hegyhez, hogy a repülést gyakorolja egy szerkezettel, de ez nagyon veszélyes volt... mivel ő nem volt mágus... varázstalan volt...  - vallottam be a nagy igazságot, majd egy kis időre behunytam a szemem. Igyekeztem összeszedni magam, nem akartam most elsírni magam. Nem akartam, hogy ez az este is csak erről szóljon.
- Szóval... egy alkalommal letört a szerkezet egyik szárnya, és... ő... lezuhant.
Nagyon nem akartam most tovább beszélni erről, mert akkor oda a felszabadult, nyugis estének, amire már annyira nagy szükségem volt. Egyszerűen csak... odabújtam egy kicsit a barátnőmhöz és a vállába fújtam a fejem. Nem volt szükség szavakra, a közelségére volt szükségem, az illatára, a szuszogásának hangjára és melegére. Valahogy attól, hogy ő itt létezett mellettem, én is jobban éreztem, élek. Hogy nem egy megkövült szellem vagyok, aki teszi a dolgát nap mint nap, de valahogy mégis a múltban ragadt. Én egyáltalán nem akartam ott ragadni. De egy részem azóta sem volt képes túltenni magát a történteken. Mégis hogy is lehetett volna? Hogy lehet azt feldolgozni, ha ilyen fiatalon veszítünk el valakit, aki az egész világot jelentette a számunkra?
Szerencsére ezután nem sokkal később Minnie-é lett a szó, és ez most megváltás volt a számomra.
- Naaa ez nagyon izgalmas, de tényleg... és merre jártál abban a két évben? Kalandosabb volt, mint itthon? Mindent tudnom kell... - kérdeztem tőle izgatottan. Hát igen, egyikünk sem választott túl könnyed hivatást magának, ami azt illeti. Mindketten a vásárra visszük a bőrünket, nap, mint nap, hogy azt csinálhassuk, amiben hiszünk. Mikor Minnie a kentaurságról kérdezett, azonnal elmosolyodtam. Ha valamit, na ezt tényleg imádtam.
- Elég hasonló lehet, bár én nem vagyok animágus, úgyhogy nincs összehasonlítási alapom. De itt csak félig változom lóvá, szóval a tudatom azért megmarad. Ezzel együtt, mégis mássá válok, érzem, ahogy az ösztönök felerősödnek. Merlinre, olyan jó érzés az a megzabolázatlan erő, amit ilyenkor magamban érzek... Olyan... nyers és ősi. Bárcsak mindig ezt érezhetném... Azt hiszem, más így kapcsolódni egy szerephez, sokkal közelebb érzem magamhoz Hylonome-ot, mint bárkit, akit eddig alakítottam. -  Bár az is igaz, hogy ez a kapcsolat a sorsközösségünkből is eredhetett.
- Na és te át szoktál változni? Aurorként biztos nagy hasznát veszed majd ennek a tudásnak! - kérdeztem elismeréssel a hangomban, majd újra drámaibb fordulatot vett a beszélgetés.
- Te jó ég! Ez nagyon durva... Persze, mindenre emlékszem még, ami Palmerrel történt. Annak idején minden ettől volt hangos! Amúgy én el tudlak képzelni titeket együtt Romannel... elég jól kiegészítenétek egymást szerintem - mosolyogtam barátnőmre, aztán nyilván nem bírtam ki, és rákérdeztem:
- Miért, hogyan váltatok el? Mi történt? Apropó, hogy hol lehet normális férfiakat találni, arról sajnos nem a megfelelő embert kérdezed... én egy megszállott varázstalanba szerettem bele menthetetlenül, szóval azt hiszem, nem vagyok a legjobb tanácsadó - nevettem el magam, és ezzel a nevetéssel leszakadt rólam egy réteg feszültség is, azt hiszem.
- Wow, Minnie, te aztán nem unatkozol... már inferusokkal is ismerkedsz? Ez elég vad... - nevettem fel újra.
- Különben a viccet félretéve, még nem hallottam a királynő aurorjáról, de ez elég menő munka...Nem semmi, hogy ilyen körökben forogsz! Esetleg bemutathatna téged valamelyik hercegnek, és akkor az ismerkedés kérdése is megoldódik - ugrattam barátnőmet, majd én is az újabb pohár rum után nyúltam. Azt hiszem, ezek után ránk fért, még egy kör... Vagy öt. Minimum.

h y l o n o m e

eve v. santeria

love is like

        Itt kellett volna lennem két éve - villan át az agyamon rögtön, itt, ezen a megszentelt helyen, ebben a megszentelt füstben, amiből hősalakok emelkednek ki és.. amelybe alázuhannak aztán. Fognom kellett volna Eve kezét, talán állni az utolsó sorban a temetésen, és inni egyet a tiszteletére. Többek között ezért is féltem szembenézni azelőtt Minnie múltba vesző lábnyomaival, mert azok elfelé tartottak Albionból, elfelé azoktól a dolgoktól, amelyek fontosak voltak neki, amelyeket féltett magától - és amelyek talán végül nemesültek nélküle, de én egészen biztosan nem nemesültem. Én itt maradtam, mint azoknak a nehezen megragadható érzéseknek a mérgezett kútja, és vele ellentétben tudom, hogy.. tudnom kellett volna erről.
        Félek a történettől, amely nem az enyém, de amelynek törött kézmozdulatait láttam ma este a színpadon ragyogni: barátnőm olyan csillag volt, amely saját fényében égett és önmaga tükréül szolgált.
        - Evie.. minden.. rendben lesz.. - suttogom, mielőtt hozzám bújik, és mintha megérezné.. megérezne bennem is valamit, hallgatunk csak, amíg szorosan ölelem. Nem tudom, hogy tartom vissza a könnyeimet, mikor így tart, nem tudok, nem merek, és nem is akarok megszólalni, mert nagyjából hat év belőlem is felszakadna, beborítana bennünket. Hogy tudom, milyen érzés elveszíteni valakit fiatalon, akit úgy elválaszhatatlannak tudtunk, ahogy levegőt veszünk, ahogy reggelente a szemünk a világra nyílik.. megfertőzné Eve őszinte, fájdalmas gyászát. Én még emlékezni sem járok a lelkemnek azon szakadt szélű árkaihoz, hogy legalább lehamuzzak beléjük, ahol ezek a traumák virágzanak csendben, lassan, türelmesen, de csodálom azokat, akik mélyen magukba harapnak, utat törnek a gyásznak. Ülünk itt most csendben, és csak Eve közelsége, melegsége miatt elmerengek azon, mi történne, ha mégis lepillantanék oda, mit, vagy inkább kit látnék? Semmitől nem félek úgy, mint saját magamtól.
        Nem tudom, hogy minden rendben lesz-e: nem tudom, miért mondjuk utolsó meggyőződésünkkel, miért kiáltjuk az elmenőnek, a messzire távozni készülőnek, irgalommal vagy hittel, de valami darabos kis emberséggel. Talán most.. talán mert olyan őszintén megélte előttem a veszteségét, talán megfogadhatnám, hogy bárki is vár odalent, elsétálok a szakadék széléig, hogy ránézzek. De van az a vers arról, ki vár bennünket a legsösétebb órában.. mikor elválunk, akaratlanul is lehúzom a második italom is. Még nem jött el az ideje.. nem akarom. Nagyon félek.

        - Huh, szóval.. egy pillanat, összeszedem magam. Te is kérsz még egyet? Úgy tűnik, ez egy ilyen este lesz mégis. - nem kellene sokkal többet innom, de ebben már nem állítom meg magam. Ez még nem látszik majd, hazáig biztosan nem, de talán nem kellene otthon éjszakáznom, nem kellene megosztanom senkivel azt, amivé leszek majd, mikor a végére érek az benyomásaimnak és a cigarettáknak is.
        - Hát.. voltak nagyon jó és nagyon rossz részei, de tény, hogy teljesen más, mint amilyennek képzeltem. Talán.. hétköznapibb? Ez nem a legjobb kifejezés rá, de az ember hajlamos nagy és sorsfordító dolgokat várni az ilyen utazásoktól, amiket talán inkább csak remélt, vagy öregen lát majd annak. A szélsőségek tetszettek a legjobban, a szélsőséges szabadság és vele egyszerre szélsőséges zsarnokság, borzongató hideg és a sivatagok forrósága. A gyönyörű tengerpartok, szinte ősidei hegyek, és a tornádók, hurrikánok. Ez elég nagy általánosság, meg kicsit feleslegesen lírai is, de az emberek úgyis elég más történet. - hálásan mosolygok a pult mögött állóra, aki bizonyára szintén hálás, amiért ez már a harmadik poharam. Egyikünknek sincs mitől tartania, fiatal az éjszaka - fiatal, és az alkoholt különösen jól bírja.
        - A megzabolázatlan erőt és természetközeliséget átvitt értelemben is érted? Rendben, tudom, hogy ez egy udvariatlan kérdés, és nem is a szerepre vonatkozott, csak magára a kentaurságra. Változik közben az.. identitásod? Ahogy belülről látod magad? - végül az eredeti kérdést nem teszem fel, ezt Hylonome nem tenné lehetővé. Kétlem, hogy szerencsétlen Eve nem nyelné félre az egész rumot üvegestül, ha hangosan ki is mondanám, hogy ismertem valakit, aki határozottan állította nekem egy másik borgőzös éjszakán, hogy a nagynénje első szerelmi és egyéb élményei egy fiatal kentaurhoz kapcsolódtak. Azóta sem tudom, hogy hazudott-e, csak azt, hogy milyen remek ívben lehet kiköpni a szádban tartott alkoholt, mikor ezt a sztorit hallod.
        - Szoktam, de szolgálatban még nem próbáltam, illetve hát gyakorlaton nem. Még épp kávét főzök az osztályon, gondolom, hogy mélyen rajonganának érte, ha egy őz szolgálná fel azt nekik a tekintetes asztaluk mögött. De képzeld, még pont Forksban voltam, mikor elkaptam valami.. ötletem sincs, mi volt az, de az egyik tünete volt, hogy időnként spontán kijött rajtam az átalakulás, mintha csak köhögtem volna vagy ilyesmi, meg mellé láz. Néha csak arra ébredtem, hogy hallok valami zajt és azonnal menekülnöm kell, de a patáim elcsúsznak a kövön.. - előtte közel sem érzem annyira kínosnak, mint mondjuk a feletteseim előtt lenne az. Elnézést, hogy kilocsoltam a kávéját, épp bambi voltam.

        - Az egy.. rohadt kínos történet, biztosan hallani akarod? - kínosan elmosolyodom, és próbálok úgy tenni, mintha egyáltalán nem bántana az egész - de miért is bántana, én kezdeményeztem az egészet. A jót, szépet, aztán a viharszerű távozást is az országból másnap.
        - Szóval mi nem voltunk.. együtt-együtt. Félig-együtt sem tulajdonképpen, most, hogy belegondolok, Nottal úgy vagyok, mint a kedvenc gyerekkori édességemmel, a vérízű nyalókával. Eszem, eszem, nagyon finom és választékos vagyok, különleges, de aztán egy ponton mindig rájövök, hogy mégis mi a francot művelek, ez egy hülye testnedv-ízű édesség, nekem meg nyilván mentális problémáim ÉS orális fixációm is van. Nott az én vérízű nyalókám. - ennyivel nem zárhatom le, főleg azért nem, mert bőven van vezekelnivalóm. Kétlem, hogy bárkinek elmeséltem volna akár részegen az évek alatt, mi történt aznap éjszaka, de ez inkább csak az abban való hitem bántja, hogy nem vagyok egy igazán aljas rohadék, mint a szorongásom.
         - Épp házibulit tartottunk, és mikor vége volt, ültünk a kádban ruhában, és beszélgettünk. Csak olyasmiről, amiről így és ilyenkor beszélgetni szoktak, pont Palmerről egyébként, meg akartam tudni, hogy igazak-e azok a különben is botrányos borzalmak, amiket mindenkinek kéretlenül is elmesélt Nottról, már hogy rögtön az első alkalommal háromszor is kielégítette, meg hogy Nott titokban félig kentaur. Kantaur, ahogy évekig hívtuk a háta mögött. Szóval az egyik dolog követte a másikat, csókolóztunk és ennyi - de másnap reggel olyan rohadtul bűntudatom volt az egésztől, és olyan bizarr volt, hogy fogtam magam, és.. hát, elköltöztem egy kontinenssel arrébb. Oké, ez az igazi története annak, hogy távoztam az országból, annyit se mondtam neki, hogy reccs. És azóta sem tudom hitelt érdemlően állítani, hogy megtaláltam ezekre a kérdésekre a választ. - a lényeget gondosan kerülöm, de ha azt is ki kell mondanom, amiről annak idején annyit beszélgettünk a roxforti egyenruhát letagadóan széles és erkölcstelen mosollyal, akkor itt és most ások magamnak egy sírt a tonettszékem alá. Épp elég öreg vagyok hozzá, hogy ezt csak úgy megérdeklődje bárki - ha lehengerlően ostoba és gondtalan maradok, talán Evie sem veszi észre a nyilvánvalót.
         - Sose becsüld alá az inferusokat, nekik már semmijük nem fárad el.. Inkább Tayilornak mutatlak be szívesen, mint a hercegek.. láttad az apjukat, tudod, mi vár rád a jövőben sajnos. Szegény Lady Di nem láthatta ezt úgy előre, mint ahogy mi, de örülök, hogy Charlesnak nincs már haja, nem érdemli meg, hogy legyen.