A Vérkönnyek Éke

[A Vérkönnyek Éke]

A Vérkönnyek Éke
2004. Október

[Part I.]

Part I.

– Az ellopott nyaklánc ügyén a Metropolitan Police és az MI5 együttesen dolgozik, stábunk felkereste az illetékes hivatalokat és.... – nagyot sóhajtva kapcsolja ki Őfelsége a televíziót, belefojtva a BBC riporterébe a szót. Reggel óta csak ezzel foglalkozik a média, különös ügy, a híres 1671-es Thomas Blood féle rablási kísérlet óta senki sem volt olyan idióta, hogy megpróbáljon a koronaékszerek közelébe férkőzni. A Tower of London az ország, ha nem Európa egyik legjobban őrzött épülete. Nyom pedig egy szál se, az őrök nem érzékeltek semmit, a kamerákon pedig csak annyi látszik, hogy az egyik pillanatban még a vastag golyóálló üvegvitrinben van a nyakék, a másik pillanatban pedig eltűnik.
Mióta megérkeztek a hírek a Buckingham palotába, teljes a fennforgás. Telefonok csörögnek, hivatalnokok intézkednek, az edinburghi herceg pedig fel alá szaladgál. Ilyen alkalmakon fontosnak érezheti magát, persze bármennyi infót is gyűjt össze, az a végén mind a piros bőröndben landol. A protokoll szerint én is a Királynő mellett vagyok, további utasításig.
– Különös – jegyzi meg Őfelsége, elgondolkodva.
– Ismeri az ékszert, Felség? – érdeklődöm fotelja mögött vigyázban állva.
– Ne legyen nevetséges Daniel fiam, betéve ismerem a Tower összes csecsebecséjét – teremt le, miközben int, hogy helyet foglalhatok a szemközti karosszékre. – A „Vérkönnyek Éke”, markáns darab. Színtiszta arany, rubinokkal kirakva, Tudor Mária viselte. Nem kimondottan gyönyörű és mivel Mária nem volt közkedvelt nem is igazán híres, éppen ezért különös, hogy pont ez tűnt el. – összehúzza a szemöldökét, ahogy elmélkedik.
Mária uralkodása tényleg nem mondható sikeresnek, hiába volt ő Anglia első királynője a folyamatos hatalomvágya és protestánsüldözése nem tették népszerűvé. Ha már az 1500-as évekből kellene uralkodót kiemelni az nyilván az apja, VIII. Henrik vagy Mária húga, I. Erzsébet lenne.
– A yeoman őrök még nem fejezték be a teljes átvizsgálást, mindenesetre valóban különös, hogyha ez volt az egyetlen célpont – erősítem meg a Királynő gondolatait. – Abban talált valamit? – kérdezek a kisasztalon fekvő vaskos kötetről, ami a Tudorok történetét taglalja részletesen. Őfelsége egész délelőtt ezt bújta.
– Semmi újat. Katolikus propaganda, Habsburg férj, sok elvetélés és rengeteg nyilvános kivégzés. – sóhajt. Na igen, Véres Mária szeretett embereket karóba húzatni és máglyákat rakni, nem egy mágus is áldozatául esett. Mintha a gondolataimban olvasna, jön is a kérdés – Gondolja, hogy „önöknek” is köze lehet a dologhoz, Daniel?

* * *

– Tayilor, azt hittem már sosem ér ide.
– Értékelem a lelkes fogadtatást, Uram.
– Semmi szükség a feleselésre. Üljön le, fontos dolgunk van.
Azzal enyém nyom egy vaskos aktát az asztalon. Félhomályos az iroda, a megbűvölt minisztériumi ablakokon át sötét, éjszakai tájra nézni, ahol ugyanolyan szutykos októberi idő van, mint a valóságban. Bár a csillárból áradhatna a fény, a főparancsnok jobban élvezi a fáklyák és gyertyák fényét. Hiába az aggastyánkor, pár ember sosem képes elszakadni a roxforti hangulattól. Csak ettől a nosztalgiázástól ne lenne ilyen baromi nehéz elolvasni az iratokat. Az igaza megvalva különösebben nincs is rá szükségem, azonnal a „Vérkönnyek” szavon akad meg a szemem. A királynővel lefojtatott beszélgetésünk után pár órával már kaptam is az üzenetet, hogy siessek ide, sejthető volt, hogy mi lesz a találkozó tárgya.
– Szóval közünk van az ügyhöz? – kérdezem, miközben az aktát lapozgatom.
– Ezt kellene kiderítenie – válaszol mogorván, nyilván neki is szar napja volt – az őrök semmit sem tudnak, a kamerák pedig használhatatlanok.
– A muglik belső munkára gyanakodnak, az MI5 szerint meghamisították a felvételeket.
– Mikor tudtak a muglik bármit is? – jegyzi meg az orra alatt, miközben meggyújtja a szegfűszeg illatú dohányt pipájában – a helyszínelőik semmit nem találtak. Tanácstalanok és a tanácstalanság hamarosan félelmet szül, a megijedt mugli pedig roppant veszélyes.
– Azt akarja, hogy menjek oda – inkább kijelentem, mint kérdezem.
– Jártas a világukban és egyszerre képvisel minket és a Koronát, nincs jobb emberek a koronaékszerek ügyére – bólint és a pipa sűrű, édeskés füstje belepi az asztalt, elkanyarogva az izgő-mozgó gyanússzkópok között. – A napi teendőiért ne aggódjon, két készenléti aurort már elhelyeztünk a palotában, ha pedig bármi fennforgás lenne üzenünk a protheus-bűbájjal – na igen, az népszerű lett Potterék óta.
– Szóval menjek oda és egyedül kutassam át az egész Towert?
– Egy szóval sem mondtam, hogy egyedül. Jöjjön be Satrparvir – emeli meg a hangját mire nyikordul az ajtó.

Egy húszas évei végén járó, középmagas, indiai származású nő lép be. Hanyagul magára aggatott kosztümét bizsuk tarkítják, láncok és amulettek, szinte minden ujján gyűrűt visel. Hosszú sötét haja frufrujával keretbe foglalja az arcát, szemeiből pedig sugárzik az unottság. Mióta állhat odakint? Mindezt csak a hatásos belépőért? Merlinre de nem hiányzik most még nekem egy dráma-tagozatos boszorkány.
– Priya Divya Satpravir – nyújtja felém hennával díszitett kezét. Indai nő hennával, de eredeti.
– Daniel Tayilor – rázok vele kezet és mintha egy pillanatra megremegne, ahogy hozzáérek, na azért ennyire nem szorítottam meg.
– Satpravir kriminológiai látó Tayilor. Vigyázzon rá, csak ketten vannak az egész országban, a Misztériumügytől kaptuk kölcsön. – látó, remek. Szóval a nyomozás közben fecseghetünk arról, hogy miért látok falloszokat a teafűben.
– Ne haragudjon Uram, de ha tényleg olyan rablók után kell nyomozzak, akik bejutottak a Towerbe egy képzett tiszt talán jobb társ lehetne.
– De kedves. Első pillanatban lecserélne. Megkaptam a kiképzést, szépfiú – szól közbe dacosan
– Igazán? Tudod mit tegyél ha ostorbűbájjal vagy a halálos átokkal tüzelnek rád? – kötekszem fölényesen, nem szeretem ha csak úgy kóstolgatnak.
– Majd beállok mögéd, hiszen minden gyenge nőnek egy erős fehér férfira van szüksége – naaa ez nem volt szép.
– Ennyi elég is lesz. Mindketten magasanképzett aurorok még ha csak részben is tartoznak az én osztályomhoz. Fogják az aktát, beszéljék meg amit akarnak, de ami fontosabb, hogy húzzanak minél előbb az irodámból – azzal még nagyobbat szippant a pipájából és már nyúl is az Esti Próféta felé jelezve, hogy mi itt végeztünk. Fasza, erre volt szükségem az egésznapos meló után még. Enni sem volt időm és a kutyaszitternek pedig megint kifizethetem az éjszakai felárat.
Frusztáltan, korgó gyomromra gondolva fordulok újdonsült társamhoz.
– Curry gondolom jöhet...

[Part II.]

Part II.

- Há’ az úgy vót, hogy veszett nagy zuhé vót ugye tegnap éjjel – ecseteli az őr velős new castle-i kiejtéssel. De utálom, mintha valakinek krumpli lenne a szájában. – szóva’ tudzsa, estek a kutyák meg a macskák is az égbűl. Vótaképpen még a Tower körüli macskákat is becsalogattuk az előtérbe, meg ne fádzanak. – nagyot tüsszent, na ő jól megfázhatott a hideg falak között. - Mit is mondott hunnan gyüttek?
- MI6, jogunk van feltételezni, hogy külföldi vonal is lehet az ügyben – hazudom a legnagyobb könnyedséggel – kérem folytassa
- Naszóval ahogy mán’ mondottam nem vót itten semmi érdekfeszítő, tuggya, olyan nap mint a többi. Járörösztünk mint mindig, egyszer még megvót a nyaklánc, aztán mire megint mentünk mán nem. – társa közben meghal a köhögőrohamba. Remélem nem kapok el semmit tőlük.
- És mit csináltak a két járőrözés között? – fordulok a fuldokolóhoz
- Há’ semmit. Kártyáztunk itten a hátsó szobában meg adtunk tejet a macskáknak – még egy tüsszentés, kicsit távolabb húzódom tőlük. Priya erre látványosan forgatja a szemét. Vacsora közben eldöntöttük, hogy megpróbálunk még egyszer beszélni az őrökkel, hátha mondanak valamit, ami kimaradt az anyagból, de ez a két idióta semmit sem tud, amneziálásnak pedig nyoma sincs, részletesen emlékeznek az estére, nulla képzavar.
- A nyakláncról mit tudnak? Volt bármi furcsa vele kapcsolatban? – kérdezi, de látom, ahogy ő is elhúzódik egy újabb köhögőrohamtól. Elkapom a tekintetét és szemöldököm feljebb szökik, képmutató.
- Ugyanolyan csecsebecse, mint a többi. Asz’szem aranybó vót, biztosan sokat érhet.
- Rendben, köszönjük, remélem nem bánják, hogyha kicsit átvizsgáljuk mi is a terepet – ezzel a kettővel tényleg nem megyünk semmire.

Társammal kettesben járkálunk a vitrinek és a kiállítási darabok között. A terem kong az ürességtől, ami nem csoda így éjfél körül. persze a mugli hatóságok lezárták és szalagokkal körbekerítették a helyet. Kréta meg pornyomok mindenhol, furcsán maszatosak a módszereik. Ügyelek, hogy diszkrét pálcasuhintással eltüntessem a nyomainkat, ahogy áttrappolunk a helyszínen.
A Tower of London egy markáns, régi épület, első elemét a Fehér Tornyot 1078-ban építették és egészen az ’50es évekig börtönként is funkcionált. A sok megkeseredett rab szelleme miatt a Minisztériumnak sok dolga volt vele, szinte rutin volt az éves szelleműzés, de rablás, na az sosem történt itt. Vajon miért pont most? És ki a fasznak kell egy ilyen bizsu? És miért pont ez?

- Mit gondolsz? közünk van hozzá? – kérdezi Priya ahogy körbejárjuk az üres vitrint. Semmi nyom nincs a golyóálló üvegen, egy karcolás se.
- Nem hiszem, hogy mugli munka, ha csak nem találtak fel valami ketyerét, ami megváltoztatja az üveg halmazállapotát
- Ki tudja, azt se néztük ki belőlük, hogy atomokat szét tudnak hasítani mágia nélkül – válaszolja, ahogy közelebb hajol az üveghez, hogy csekkolja a szilárdságát.
- Jah, ahhoz is csak mennyi, ötezer év kellett nekik? És azt sem tudták tisztán csinálni. Egy szimpla bombarda is meghasítja az atomokat még sem hagy radioaktivitást és pusztít el városokat – darálom a tényeket – ez túl tiszta és nyomtalan munka a muglikhoz.
- Csak egy hollóhátas lehet ilyen arrogáns – sóhajtja és pálcájával megkoppintja a vitrint – mi a borzok között azt tanultuk, hogy senkit se becsüljünk alá – az üveg a pálca hegye nyomán behullámzik és gyűrűket ver, mint a tó, amin gyerekek kacsáztatnak köveket. Pálcátlan kezével átnyúl az immár inkább kocsonyás anyagon és megérinti a nyaklánc helyét. Valami nincs rendben.

Priya arca elsápad, sötétbarna íriszei valahogyan még sötétebbnek hatnak. Kapkodja a levegőt, és egészen kimelegszik. Remeg az egész teste és frufruja alatt, mintha izzana bőre. Mind ez pár másodperc alatt folyik le, mire kapcsolok, hogy mi is történik sikoltani kezd én pedig teljes erőmmel rugaszkodom el és lendületből húzom el a vitrintől ahogy a földre zuhanunk. Baromi gyorsan történik minden, még mindig remeg a karomban, de egy utolsó nagyobb sikoly után kitisztul a tekintete.
- Jól vagy?! Mit láttál?!
-  Árnyak, szenvedés, karóba húzott emberek... Véres Mária.. mármint véres volt.. tényleg véres volt Daniel...

* * *

Másnap reggel Satpravir arcát fürkészem, ahogy irodámban a gőzölgő kávék kíséretében próbáljuk összerakni a nyomokat. Az éjjel történtekig le sem esett, hogy milyen kibaszott félelmetes a csaj. A látók nagyon ritkák és a legtöbb jó, ha életében kétszer vagy háromszor felköhög egy jóslatot, ez a nő pedig úgy nyomja őket ki magából, mint doxy a tojásokat. Amíg hazakísértem végig győzködött, hogy jól van és ő ugyan akár hoppanálni is tudna. Lehet túlreagáltam, de még nem láttam ilyet.
- Danieeel... mondtam már, hogy minden rendben – int meg, mikor észreveszi, hogy őt bámulom. Ma már nincsen nyoma kosztümnek, sima mugliruhákat visel: farmer, csizma, bőrkabát meg persze az a rengeteg amulett.
- Tudom, tudom, nem is aggódom.
- Akkor tán a két szép szememért vizslatsz? – kacérkodik mire én inkább belekortyolok a kávémba és az asztalon kiterített aktákra szegezem a tekintetemet.
- Az őrök teljesen használhatatlanok voltak, egyértelműen nincs nyoma amneziálásnak – kezdem – tehát mindenképpen arra kell fókuszálnunk, amit te láttál.
- Mondtam már, ködös volt az egész, se helyszínek sem pedig tiszta arcok – dől hátra halántékát dörzsölve – máskor tisztább a kép. Nyilván nem várom, el hogy szavakat adjanak a számba és teljes próféciát toljak le, de ez így nehéz lesz.
Persze ilyenkor van befoglalva az összes minisztériumi merengő, a bürokrácia szerint két hetet kellene várnunk egyre, addig pedig kénytelenek vagyunk arra támaszkodni, amit Priya fel tud idézni.

Máriáról semmi új, a karóba húzást eddig is tudtuk a sikolyok pedig alapvetőek amikor valakinek a seggébe dugnak egy méretes valamit. Én már csak tudom. Az uralkodó előszeretettel üldözte a protestánsokat, akik apja, Henrik hagyományát követve sorra terjesztették az anglikán hitet. Mária nagyobb hatalmat akart, a pápával szövetkezett és visszaakarta állítani a katolicizmust. Ez mind benne van a történelemkönyvekben, ahogy a csúfneve is, amiből a mai mugli gyerekek még játékot is csináltak. Ha kimondod a nevét háromszor a tükör elött megjelenik. Persze Máriának nem maradt itt szelleme, ezt már többször is kivizsgálták. Szóval ez a nyom is kuka. Egyedül az árnyak maradtak.
- Kérlek írd le megint az alakokat, amiket láttál.
- Ahogy többször is mondtam, nem volt arcuk, alakoknak sem hívnám őket, inkább csak sziluettek. – próbál egy üres pergamen darabra rajzolni egy sötét testet. Fej, kezek, lábak, semmi extra.
- És mit csináltak?
- Mozgolódtak... elég teátrálisan, simulékonyan de valahogy még is kecsesen... mint... mint a.. – talált valamit – macskák.
- Regisztrálatlan animágusok? – tehát mégis a mi kezünk van benne. De nem áll össze kép, láttuk a felvételeket kiszúrnánk egy kiábrándító bűbájt vagy egy gagyi láthatatlanná tévő köpenyt. Az őrökhöz pedig legilimencia sem kell, hogy tudjam nem voltak amneziálva, legfeljebb megfázva... – A tüsszögés..
Priya összehúzza a szemöldökét, talán ő is arra gondol, amire én?
- Bármikor, amikor megemlítette a macskákat...
- A nyakláncnál pedig köhögtek. Hipnózis..
- De hát mi a f...
- Mária hol volt véres?
- Tessék?
- Hol láttad a vért? Az egész testén? A ruháján? Priya kérlek gondolkozz – érzem, ahogy beüt a koffein. Már keresem is az asztalon a pennát és a pergamentet.
- Homályos volt az egész, éppen csak egy pillanatra láttam
- Kezén, vállán, nyakán.. – sorolom
- A szájánál – hunyorít – Te meg mi a jó istent csinálsz?
- Üzenetet küldök Balmoralnak – A szájánál. Basszameg, oh basszameg. A hipnózis... a kamera nem tudta felvenni őket, nem hagynak nyomok. Macskák. Alakváltók. Legtöbbször denevérek, de volt már feljegyzés kutyákról és macskákról is. Behívták őket... Ahogy befejezem az üzenetet pálcámmal koppintok és a pergamen repülővé hajtogatja össze magát és kisuhan az irodából. – Megkérem, hogy szedjen össze minden minisztériumi iratot a vámpírokról.

needle drop.

[Part III.]

Part III.

A Two Aubergine leginkább egy koszos kis csehóra emlékeztet a múlt századból, mélyen eldugva a Soho és a Trafalgar Square között. Vetélytársával, a Meredező Pálcák Klubjával szemben, ide nem lephetnék be a muglik, ellenben mindenki más. Pontosabban, mindenki más. Ez talán az egyetlen hely a mágus világban, ahol szemet hunynak a szakadt farmerom es a mugli zenekart ábrázoló pólóm felett. A butch, leszbikus kobold, aki a kidobó ma este, megkért, hogy a pálcám legyen mindig jól látható helyen és ha módomban áll, ne bámuljam a kentaurt. Bevallom elég nehéz levenni a szememet arról, ahogy kigyúrt emberi testére szór éppen csillámló tündér port, gondosan ügyelve hogy ne bántsa köldök és mellbimbó piercingjeit. Hosszú sötét hajában és farkában ugyanolyan villogó, mindenfele színű tincs van es ló testére mozgó, színes napocska van bűvölve.
- Engem bámulsz, kistigris? – szól hozzám mély, dörgő hangon. Kistigris a..
- Öhm, csak rendelni szeretnék – illetődön meg a jelenettől – egy Guiness lesz
- Értem, hetyó vagy – héé, pedig... szerintem nem is... assz’szem
Válaszomat lenyelve, szememet lesütve ülök vissza az asztalunkhoz, ahol Priya annyira kiöltözött, mintha lóversenyen lennénk. Azt mondja, hogy ma este nemesi fantáziát szervíroz, bármit is jelentsen ez.

A pub egyfajta megtűrt státuszban van a Minisztérium nyilvántartásában. Úgy jellemezném, hogy az alvilág határán táncol. A vendégek többsége ártalmatlan, csak szeretnének egy biztonságos helyet, ahol maguk lehetnek és levethetik a reggeltől estig tartó álcát, de megfordul itt pár kétes alak is. Igazság szerint ez bármelyik mágus kocsmáról elmondható, de sajnos a mi világunkban is vannak görények, akiknek a másság veszélyesebb a sötétmágiánál is.
- Biztos itt lesz ma este? – fészkelődök helyemen, ahogy fürkészem a vendégeket. Nem találom a célszemélyt.
- Egészen biztos és próbálj már beilleszkedni – csitítja le zsizsegésemet – legalább pár óráig tehetnél úgy, mintha szeretnéd a fa...
- Hölgyeim, uraim és mindenki a kettő között! – zeng a pálcával erősített hang az ívóban – üdvözöljék a színpadon, az egyetlen, az örökkévaló, Lady Bloodie Hellenát!
Mintha minden fényt kiszippantanának a teremből, elnyel minket a sötétség. Reflexből nyúlnék a pálcámért, amikor vörösen izzó tündérek lepik el a termet és az összeeszkábált színpadon megjelenik egy talpig píros bársonyba öltözött, harsány sminket viselő drag queen. Megszólal az akusztikus zene.

I remember it all very well lookin' back
It was the summer I turned eighteen
We lived in a one-room, run-down shack
On the outskirts of New Orleans
We didn't have money for food or rent
To say the least we were hard-pressed
Then mama spent every last penny we had
To buy me a dancin' dress.

A mély, simogató férfihang és a finom, nőies megjelenés furcsa diszharmóniája valami gyönyörűt teremt a ragyogó tündérek fényében. Néma csendben figyeli a közönség a jelenséget, amely anélkül varázsol, hogy pálcával hadonászna és igéket kántálna. Ott és abban a pillanatban elhiszem a dalszöveg minden szavát, hogy ez az ember.. nem, ez a lény átélte mindezt a szörnyűséget. Az anyja kényszerítette, hogy megtegye azt, amitől mások irtóznak. Megtegye, hogy jobb élete legyen, hogy túléljen.

Askin', "Mama, what do I do?"
She said, "Just be nice to the gentlemen, Fancy
And they'll be nice to you."
"Here's your one chance, Fancy, don't let me down
Here's your one chance, Fancy, don't let me down
Lord, forgive me for what I do
But if you want out, well, it's up to you
Now don't let me down
Now your mama's gonna move you uptown"

Szemem egy pillanatra Priyára téved, aki megbűvölten figyeli az előadást és ha nem látnám az összegyűlő könnycseppeket a szemében, talán a magaméban sem venném észre. Megborzongok, ahogy ismét végig mérem Lady Hellenát. Egyszerre van benne valami ősi és valami új, mintha az időn kívülről érkezett volna, hogy elmondja nekünk a történetét. A szeme a múltba réved, olyan múltba, amit mi nem ismerhetünk, egy sok száz évvel ezelőtti világba, ahol ő is és mi is üldözöttek voltunk. Egy világba, ahol olyan döntéseket kellett meghozni, melyek örökk

Now in this world, there's a lot of self-righteous hypocrites
That would call me bad
They criticize my mama for turning me out
No matter how little we had

But though I ain't had to worry 'bout nothin' for now on ’hundreds years
Well, I can still hear the desperation in my poor mama's voice ringin' in my ears
"Here's your one chance, Fancy, don't let me down"
She said, "Here's your one chance, Fancy, don't let me down

Az egy órás előadás után magányosan kortyolgatom a sörömet és még emésztem a látottakat. Amikor elhatároztunk, hogy felkeressük a célszemélyt, vallatásra készültem és egy gusztustalan, sunyi lényre, akinek karót döfnék a szívébe. De ez valahogyan más megvilágításba helyezte a dolgokat. Van egy olyan érzésem, hogy ez volt Satpravir célja. Mióta megfejtettük, hogy kik is állnak a dolgok hátterében én csak azzal foglalkoztam, hogy hogyan lehet harcolni a sötét lények ellen, bele sem gondolva, hogy bár halottak valahogyan még is.. élnek.

Priya kettesben jön vissza a kulisszák mögül, magával hozva a drag queent. Felállok ahogy az asztalhoz lépnek és valami furcsa ösztöntől vezérelve úgy köszöntöm, mintha egy valódi ladyvel találkoznék. Úgy érzem, ezen a helyen ez a helyénvaló, itt mindenki eljátssza, hogy ez valódi, hogy itt azok, akik lenni akarnak, van rangjuk, tiszteletük és mindenük, ami a külvilágban nincs és a többiek nem zúzzák össze az illúziót, inkább támogatják egymást.
- Lady Hellena – csókolok kezet neki – Daniel Tayilor vagyok, örülök a találkozásnak. Remek előadás volt, Reba ha nem tévedek.
- Én is örvendek Daniel és köszönöm – nyugtázza tiszteletadásomat – nem vicceltél vele kapcsolatban – szól oda kislányos kacajjal Priyának, aki szintén somolyog a belsős viccen. Hülyén érzem magamat.
- Ahogy bent is mondtam Hellena, a segítségére lenne szükségünk – nyitja meg a beszélgetést Priya, amíg én gondosan disaudio bűbájt szórok magunk köré és helyet foglalunk.
- Ha hivatalos ügyről van szó, kérlek szólítsatok az igazi nevemen, ez nem műsor – bólint
- Rendben, Bogomil – ejti esetlenül társam az ősi szláv nevet – az aktáink szerint többször is segítette a Minisztérium munkáját...
- Alapos gyanúnk van feltételezni, hogy a fajtájának köze lehet a Towerben történtekhez – veszem át a szót.
- A fajtámnak? – szalad fel a szemöldöke – ember vagyok kisfiam, ahogy te vagy a jó édes anyukád is.
- Elnézést – hökkenek meg a hirtelen hangnem váltáson – bevallom még nem találkoztam önhöz hasonlóval. – miért alázkodom meg egyből? Mi van ebben a férfiban, ami eléri, hogy rögtön úgy beszéljünk vele, mintha a Koronához tartozna?
- A hozzám hasonlóak nagy része kihalt, nem kis részben a hozzád hasonlóknak köszönhetően – tudja, hogy auror vagyok – pedig a történetünk nem sokban különbözik. Boszorkányüldözések, vámpírhisztériák... mind arra kényszerültünk, hogy az árnyakba rejtőzzünk.
- Azért az ön népe ennél véresebb utat járt be.
- Oh igen? Kíváncsi vagyok Tudjukki, Morgana vagy Grindelwald áldozatai mit szólnának ehhez a kijelentéshez. – tusé.
- Miért segíti mégis a Minisztérium munkáját a tudásával?
- Túlélésből – sóhajt - Mióta a ti minisztériumotok áll, önkényesen döntötök nálatok ősibb lények jogairól mi pedig vagy alkalmazkodunk, vagy porrá leszünk. – beáll a csend, ahogy pillanatok alatt bűntudatot ébreszt bennünk. A vámpírok furcsa státuszban állnak a varázsvilágban, hiszen egykor emberek voltak, értelmesek és maguk az élő történelem de a kórságuk emberi vér fogyasztására kényszeríti őket. A modern időkben a legtöbben elvegetálnak sárkányvéren vagy önkéntes donorokon, akik egyfajta aktusként élik meg a harapást, de ha embert ölnek vagy továbbadják a kórságot az auorok levadásszák őket. A társadalmi elfogadottságuk éppen ezért, még a vérfarkasokénál is rosszabb, legtöbben remeteségbe vonulnak elhagyatott, romos házakba vagy megpróbálnak a muglik között élni, ahol pedig a vadászösztönük az őrületbe kergeti őket.

- Tőlünk nem kell félnie – oldja fel a hosszú, keserű pillanatot Priya – kérem segítsen nekünk. Tud bármit esetleg Véres Máriáról és az ön népe kapcsolatáról?
- Mária egy hatalom éhes, hülye picsa volt – horkant – már megbocsáts – int felém. Tényleg tudja, hogy ki vagyok.
- Én a Windsorokat szolgálom – jelentem ki – amíg nem a Skótok Máriáját szidja, nincs miért szabadkozni. Szóval ismerte?
- Csak pletykákból. Nagyon az agyára ment, hogy hatalmas királynő legyen, mindent megtett, hogy túl tegyen az apján, aki mindig is fiú utódot akart – ecseteli – még arra is elvetemedett, hogy lepaktáljon azzal a román hülyegyerekkel.
- Drakulával? – sápadok el.
- Ahj fiam, ne mondd ki ezt a nevet – rezzen össze – nekünk ez olyan, mint nektek Tudjukki. A lényeg, hogy elhatározta, hogy örökké uralkodni fog és ehhez mindent elő is készített. Ezért üldözött mindenkit is, főleg, akinek kereszt lógott a nyakában, hogy később senki ne fenyegesse.
- Dehát nem az anglikánokat üldözte, hogy megerősítse a katolicizmust? – húzom össze a szemöldökömet.
- Söpörd ki a nagyját, aztán a kisebbséget, amiért „küzdöttél”. Régi taktika ez. Arra készült, hogy közelünk való lesz.. és közületek. – hatásvadászóan megáll, kiélvezi, hogy zavarodottan nézünk rá – ugyan már, csak tudjátok, hogy akkoriban nem volt ritka, hogy boszorkányok és mágusok voltak a királyi családokban. Mit gondoltok mit keres itt most ennyi Romanov? – szinte köpi az utolsó szót. Tény, hogy a középkorban sok mágus úgy élte túl a boszorkányüldözéseket, hogy magasabb rangú, egyenesen királyi családokba házasadott be az ivadékai pedig nem egyszer végezték a trónon. A mugliszületésüekről meg nem is beszélve.
- De ha Mária boszorkány volt, miért nem volt neki elég a mágia, mint.... hatalom? – visszásan hangzanak Priya szavai a háború árnyékában.
- A boszorkányok meghalnak, lányom. Még ha sokáig is húzzák, megöregsznek és eltűnnek a történelemben. Mi fiatalok maradunk és gyönyörűek – rebegteti meg szempilláit – de nem tudunk varázsolni.
- Micsoda? – szalad ki a számon – Hipnózis, alakváltás, regenerálódás... átjárja önöket a mágia
- Olcsó trükkök ezek, ha pálcát adnál a kezembe, csak a seggemet tudnám megvakarni vele – sóhajt megint – persze a mugliknak így is főnyeremény a vámpírlét, de a mágusoknak inkább egy alku. Valamit, valamiért.
- Hogyha egy mágus elkapja a kórt, elveszti a varázserejét? – hűlik el Priya.
- Ó édes gyermekeim, annál sokkal fontosabbat veszítünk el. Azt, ami a ti mágiátokat adja, azt, amit Mária belezárt abba a nyakláncba... a lelkünket.

the song.

[Part IV.]

Part IV.

- Ez biztos információ? – kérdezi a kirendelt szakértő, szinte suttogó hangon. Az íróasztalomat már ellepik az ügyről készített feljegyzések és a kapcsolódó akták. A jelenkori Nagy-Britanniában összesen három ember van, aki találkozott már efféle mágiával és az egyikőjük itt ül velem szemben. Elegáns minisztériumi kosztümje sem leplezi fiatalságát, pusztán pár év van kettőnk között és mégis bámulatos, amiket már véghez vitt. Persze szárnyal a karrierje a Minisztériumban, sanszos, hogy egyszer még miniszternek választjuk.
- A forrásunk szerint igen és bele is illik a nyomozati képbe – jelentem ki – Mária a rengeteg gyilkossággal elkészítette a nyakláncot, hogy miután vámpírrá vált megmaradjon az ereje, de a gyanú szerint megölték mielőtt átváltozott volna.
- De hát akkor is a lelkének itt kellet volna maradnia, a nyaklánc itt tartotta volna. Kivéve ha...
- Ha már megkezdte az átváltozást – bólintok. Bámulatos, hogy ennyiből levonta a következtetést, ami nekem napokig tartott. – Valószínűleg már megharapták, de valaki végzett vele, mielőtt emberi vérhez juthatott volna.
- Tehát.. ha tegyük fel csak két darabra hasította a lelkét, az, ami a testében maradt elpusztult – megborzongok a szavaktól. Hiába olvastam a szigorúan titkos aktát még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy egy ember hét részre darabolja a lelkét szánt szándékkal. – A kérdés már csak az, hogy miért most történik mind ez. A jelek arra mutatnak, hogy voltak csatlósai, amire Tudjukkinek várnia kellett. Miért csak most akarják feltámasztani?
- Ő, akit nem nevezünk nevén végső soron emberi lény volt – fejtem ki – bár így is szembe szegült a természet ősi mágiájával, egyszerűbb dolga volt.  Mária lényegében másodszorra akar feltámadni, sokkalta erősebb rítusra és együtt állasra van szükség. Tudta, hogy 1554-ben vált híressé, mint „Véres Mária”?
- Négyszázötven éve.. – látom szemében, ahogy forognak a kerekek. Beszarás ez a csaj, a kis vörös gyerek jól kifogta – A kilences szám a beteljesüléssel, a ciklus végével egyenlő.
- És éppen teljes holdfogyatkozás lesz 27-én – teszem elé az asztronómiai osztály kimutatását.
- A teste gondolom a Westmisterben van a többi királyi tetemmel – bontogatja az aktát – és a vér?
- Ez a kínosabb ügy. A hallhatatlanok szerint ilyen mértékű rítushoz, ahol vámpírok is szóba kerülnek szűz lány vérére lehet szükség és mivel Mária uralkodni akar...
Azonnal megérti a gondolatmenetet. Megfeszülnek arcélei a felháborodástól, minden jóérzésű ember morális iránytűje kiakadna. Csapzott, szénakazalszerű haja kishíján lángra kap az asztali gyertyánál, ahogy gyöngyökkel kirakott táskájáért nyúl és könyékig eltűnik benne a keze.
- Erre szüksége lesz Tayilor  - csap az asztalra egy rongyokba csavart csomagot.
- Köszönöm Ms. Granger  - félve veszem el a baziliszkuszfogat.

* * *

Kihaltnak tetszenek a palota folyosói a holdfényes éjszakán, de az avatott szemnek feltűnik, ahogy a beszűrődő holdfénye megtörik a kiábrándító bűbájokon. Tizenhárom auror őrzi a királyi családot, pontosabban annak leányait. Beatrice, Eugéné és Louise hercegnők, mindhárman gyerekkorúak, bár Beatrice már a határon mozog, tizenhatévesként, Louise pedig nincs egy éves sem. Gyanúm szerint a tizennégy éves Eugéné a célpont, éppen ezért mi magunk az ő szobájánál állunk őrt Priyával. Harmadik napja.
- Ma este jönnek.. – jelenti ki magabiztosan. Meghökkenek egy pillanatra.
- Láttad?
- Dehogy, egyszerűen nincs más esélyük – suttogja – holnap van a holdfogyatkozás, egy nap alatt pedig nem tudják lezavarni a rablást és a rítust, bármennyire is hosszabbak már az éjszakák.
Igaza van. Minél tovább tartották volna fogva a lányt, annál több időt adtak volna nekünk, hogy rájuk gyújtsuk az egész fészket. Bogomil legutóbbi beszámolója alapján, nem helyiekkel van dolgunk. A drag queen megmozgatta régi kapcsolatait és kiderítette, hogy ezek bizony igazi erdélyi vámpírok. A nagyfőnök küldte őket, hogy beteljesítsék az évszázados egyességet. Nem ismerik annyira a terepet, a napokig való bujkálás egy hercegnővel veszélyes lett volna nekik. Persze idejönni is már pontosan az. Ez a cselekedet átvág minden ország vámpírjogi előírásain és hiába értettem meg népük helyzetét, egy kislány feláldozása egy pszichopata banya feltámasztásához számomra éppen elég indok, hogy végezzek velük. Pontosan telibe szarom, hogy mennyire ősiek.
- Hallottad ezt? – zökkent ki gondolataimból társam. Valóban nesz szűrődik ki az ajtó mögül. Merlinre, mondd, hogy megint csak a lakosztályi mosdójába megy ki. Leguggolok, hogy belehallgassak a Weasley-féle telefülbe, amit az ajtó alatt dugtunk be pár órája. Suttogást hallok. „Gyere csak, nem kell félni”. Elszorul a lélegzetem egy pillanatra, a következőben meg érzem, ahogy ellep az adrenalin. A hirtelen érzelmi változás kihat a mágiámra is és lepereg rólam a kiábrándító, ez a jel elég Priyának is. Pálcáját készenlétben tartva rúgja be az ajtót.
- Lumos Solem! – harsogja. Ha a pálca fénye nem is sebzi meg, de lelassítja őket.
- Oppungo! – A zsebemből gyorsan a levegőbe dobott ezüst szegecsek már száguldanak is a lény felé.
Fekete, elegáns mugli ruhát viselő nő, sápadt bőrrel és lófarokba fogott hosszú szőke hajjal. Villámgyorsan rántja maga elé Eugénét, akinek a pupillái kitágultak és mintha nem fogná fel a körülötte történő dolgokat. Hipnotizálta az a kurva. Éppen időben szakítóm meg a bűbájt, mielőtt a szegek a kislányba csapódnának.
- Még egy lépés és megharapom – sziszegi kelet európai akcentussal.
- Nem fogod – jelentem ki, pálcámat egyenesen felé tartva, lassú léptekkel közeledve – ha vámpírfog éri a vérét már haszontalan a számotokra – közönyös arcán átfut a meglepettség – bizony, tudjuk, hogy mit akartok tenni vele.
- Akkor azt is tudod, hogy mi nem követjük az idétlen kis törvényeiteket.
Priya sikítani kezd, egy másik, egy férfi vámpír áll mögötte és harap a nyakába. A támadó szeme vörösen izzik fel és olyan erővel hajítja el a látót mintha egy szimpla párna lenne. A szemem nem tudja felmérni a gyorsaságot, amivel felkapja társát és a hercegnőt. Az állfalból nyíló titkos alagút irányába suhannak. Tehát így jutottak be. Mégis ismerik a terepet. Leblokkolok.
- Priya... – kerek szemekkel meredek rá
- Menj te idióta, én riadoztatom a többieket!

Patrónusomat előre küldve száguldok le a meredek csigalépcsőn. Az ezüstfényű vadászkutya bevilágítja a sötét folyosót. Mintha egyszer-egyszer megpillantani vélném az árnyakat előtte, de ilyen szűk térben képtelen lennék átkot szórni rájuk. Epésen kapkodom a levegőt, ahogy lépcsősor aljára érünk, egy sötét alagútba, ahova a többi ősrégi vészkijárat fut be.
- Hasta Impetus! – pálcám végből szóródnak ki a fából készült lándzsák, az egyik elkapja a démoni lény lábát, oda a gyorsasága. Ahogy elvágódik a földön kislány és a nő gurulnak, utóbbi azonnal kap Eugénia után. A férfi sántikálva feltápászkodik és rám sziszeg. Szemei még mindig vörösen izzanak, arca inkább állatias és ördögi, emberségnek nyoma sincs. Ezt neked Bogomil. Egyet ráz a megsérült lábán és az átkom okozta seb gőzölögve, hangosan sisteregve beforr.
Támadni akarok ismét, de már mögöttem van. Nyaki ütőerembe harap. A hideg fogak belemélyednek húsomba, érzem izmos kezeinek szorítását a csípőmön. A szaga.. nem.. illata... rabul ejt, nem bírok betelni vele. Mintha a harapás örökké tartana. Agyamat átjárják a feromonok, azt akarom, hogy örökké így tartson. Hogy soha ne engedjen a szorításából. De megteszi. A földre dob és nem bírok mozdulni. Nyitott szemeim elött veszi fel ismét a nőt és a lányt, elszáguld a katakombák irányába, hátra sem nézve. Átjár a magány és a keserűség, amiért itt hagyott ez a férfi. Meghallom a lépcsők felől az auror bakancsok dobogását, pillanatok múlva társaim megtalálnak bénultan, izmok mozdulata nélkül zokogva. Sós könnyeim felmarják arcbőrömet.

Elbuktam.

[Part V.]

Part V.

Az ispotály szobájában terjengő fokhagyma szag szinte kiégeti az orromat. Már valamennyire tudok mozogni, de tíz percenként rám jön a rángatózás, a harapás mellékhatásai napokig eltarthatnak. Priya a mellettem lévő ágyban fekszik, hasonló tűnetekkel. A parancsnok alig egy órája ment el, miután meghallgatta a beszámolónkat. Azóta nem szóltunk egymáshoz. Átjár a bűntudat, nem csak a küldetésemet és a kötelességemet hagytam cserben, de az ártatlan kislány halála is a lelkemen fog száradni. Üvölteni és zokogni akarok egyszerre. A gyógyítók és a parancsnokság közösen úgy döntöttek, hogy lezárják a szobánkat a látogatók elől, leginkább, hogy semmiféle információ se jusson ki, úgy például, mint a két mély seb a nyakunkon, melyek körül elsötétedett a bőr. Persze Tristie képes volt a gyógyítónkkal beküldeni egy kis csokibékát, ami kifejezetten jól esik a tömérdek fokhagymás leves, kenyér és nyers gerezdek után. Lehet, hogy bűzlik a szám, de legalább múlnak a mellékhatások.

Délután két óra van, pár óra múlva besötétedik. A Parancsnok szerint szinte az egész osztály az Apátságban van már, a sír háborítatlan, még nem jutottak hozzá a földi maradványokhoz. Mintha gondolataimban olvasna, Priya megszólal.
- El kell engednünk. Ha jobban is érezzük magunkat estig, nem tehetünk semmit, nem vagyunk képesek küzedni velük. Leszerepeltünk. – harap a szájába.
Igaza van. De felbasz az egész. Ott kellene lennem, még is elfog a félelem, hogyha megint arra a férfira gondolok.
- Priya... amikor megharapott – kezdek bele – te is érezted?
Mióta ébren vagyunk fel akartam tenni neki a kérdést. Az eset legzavarba ejtőbb részét.
- Igen – jelenti ki egy hosszabbra nyúlt csend után, maga elé révedve – mintha.. szerelembe estem volna, mintha..
- Azt akartad volna, hogy egymáséi legyetek.. – fejezem be helyette. Mindkettőnk szemében ott a szégyen. Nem az zavar, hogy egy férfi iránt éreztem ilyet, volt már hasonló élményem, sőt, ha a Hollóhát vagy az Akadémia fiú hálói mesélni tudnának, bajban lennék. De, hogy egy ilyen szörnyeteg iránt, akkor és ott. Hányingerem van magamtól.
- Ők a tökéletes vadászok, Daniel. Arra lettek teremtve, hogy ellenállhatatlanok legyenek.
- Még is ki teremtene ilyen lényeket..
- Hát, nem Isten, az biztos – réved el és ezzel a zárszóval ismét nem tudunk egymáshoz szólni órákig. Ránk telepszik a bűntudat és a tehetetlenség.

Hangokra ébredek fel. A bájitalok és a történtek kiütöttek, fingom sincs, hogy mennyi az idő. Valami nincs rendben. Priya felé fordulok. Rángatózik. Egy újabb roham? Nem, ez valami más, kínjai vannak. Beragyog a hold fénye ágyára, magasan jár már, de még nem kezdődött el a holdfogyatkozás.
- Priya! Priya ébredj, rosszat álmodsz! – szaladok az ágyához és próbálom felrázni. Nem ez nem álom, valami nagyon nincs rendben, nyáladzik és veri az izzadság. Tűzforró a teste. Kinyitja a szemeit. Üvegesen mered a plafonra, végtagjai megfeszülnek, a hangja túlvilági, szokatlanul magas.

Ott, ahol a mártírok elhulltak, a szűz vére csordul.
A Királynő s a Lovag vállvetve harcol.
Ott, ahol a mártírok elhulltak, az Uralkodó ismét parancsol.

Elgyengül a teste, becsukja a szemét. Próbálom szólongatni. Eszméletét vesztette.
- Priya, Priya ébredj – hangom kétségbeesett – még is mit jelentsen ez?
- Azt, hogy nem a Westminsterben vannak. – szólal meg egy ismerős hang a hátam mögül.

* * *

Az oxfordi tér első ránézésre, üres. Nincs ember az utcán, mintha direkt kerülnék a helyet, mintha tudnák, hogy ezen az éjszakán nem szabad kimerészkedniük. Ránézek karórámra, hajnali kettő óra húsz perc. Három perc múlva megkezdődik.
Ketten állunk a kapualj árnyékában meghúzva magunkat, mi magunk is csak egy perce hoppanáltunk, nem egész tíz perce még a remegő Priyát tartottam a kezemben. Ilyen gyorsan eddig csak a Cherish-el töltött éjszakák után öltözködtem. Még mielőtt elindultunk elküldtem egy patrónust az apátságba, remélem időben veszik a kódolt üzenetet. Kettő perc van hátra.
- Nem kapkodják el – mondom.
- Kivárnak ők is, ahogy mi is. Nem akarnak kockáztatni, alig negyven percük lesz a tetőzésig – a magas vámpír hunyorítva szemléli a holdat. Sminkje nélkül egy jóképűnek nevezhető, negyvenesnek kinéző, sápatag férfi. Rövid hullámos haja hátra van fésülve, kihangsúlyozva szigorú arcéleit. Ma este a vörös bársony ruha helyett, mélybordó talárt visel, alatta divatos, fekete mugli öltözékkel. Az ember meg nem mondaná, hogy hétszáz éves. Bezzeg rajtam lóg a mocskos szolgálati öltöny, amiben előző nap vittek be a Mungóba. Nyilván tök mindegy, de az ember szeretne ennél jobban kinézni, amikor megmenti a világot.
Egy perc. Egyszerre vesszük észre az árnyakat, ahogy az emlékműhöz osonnak. A gótikus torony a Mártírok Emléke néven ismert, itt végezte ki Mária Hugh Latimer-t és Nicholas Ridley-t, a két lehíresebb áldozatát a katolicizmus nevében. Protestáns szemszögből mártírhalált haltak és ha hihetünk a forrásoknak és a misztériumügy feltételezésének, az ő halálukat használta fel Mária, hogy szétválassza a lelkét. Erős és szimbolikus helyszín a feltámadáshoz, Drakula emberei meg már vagy száz éve iderejthették a tetemet titokban, felkészülve erre az éjszakára.
Bogomillal egymásra nézünk és kölcsönös bólintással jelezzük, hogy készen állunk. Fiolát cserélünk.
- Fenékig – mondom.
- Proszit – válaszol és felhörpinti a nemrég lecsapolt véremet, amíg én hidratálok. Írisze izzó vörössé változik.
- Tudtam én, hogy finom vagy szépfiú – jegyzi meg huncut hangon.
- Ha ezen túl leszünk, mást is megkóstolhatsz – válaszolok pajkosan, ahogy nyújtok egy kicsit és kiroppantom gerincemet.
- Az ígéret szépszó, auror uram – kacsint – na zúzzuk szét azt az olcsó bizsut.

Megkezdődik a holdfogyatkozás és a lófarkas vámpírnő egy ütéssel töri át az emlékmű ősi köveit, hogy kivegye belőle a csontokat. Három másik társa elő is készítették az üstöt a bugyborékoló főzettel. Kibaszott gyorsak. A férfi, aki megharapott ekkor jön elő a hercegnővel, kezét a vállán tartja. A lány, önként vágja át ereit és térdel le az üst elé, kezeit belelógatva abba. Ó bazmeg.
- Flippendo! – kiáltom a nagy vasbödönre célozva, de egy eddig ismeretlen vámpír a bűbájom elé ugrik. Ahogy az megpörgeti egy pillanatra ő maga a levegőben denevérré változik, majd a földön landol és szalad felém. Ennek is vörös a szeme, a rohadt életbe, persze, hogy kajáltak mielőtt idejöttek.
- Uralkodóknak szűzi vére önként adatik! – rikácsolja közben a nő.
Pálcám fényét meggyújtom, hogy ne tudjon közelebb jönni ez a rítus hős megmentője. Sziszeg miközben egymással szemben körőzünk. Nincs időm ilyen játszmákra. Pálcám gyors mozdulatával húzom magamhoz idéző bűbájjal. Meglepi, hogy miért teszek ilyet, de már késő, ilyen erősen még nem idéztem meg semmit és senkit, egyenesen beleszáll a pálcámba. A mogyorófa átdöfi a szívét, még pluszba nyomok is egy erősebbet rajta. A döbbenettől tátva marad a szája és porrá lesz teste pálcám körül. Csak be ne lélegezzek egy kb két száz éves pasit.

- Csontjaid az időn túlról, baráti ajándékként adatik! – vágja bele az üstbe a csontokat a román kurva. Látszik, hogy siet, döbbenten veszi tudomásul, hogy végeztem társával. Szemeim Bogomilt keresik, éppen másik kettővel van elfoglalva.
- Áruló fattyú – üvölti neki egy göndör, fekete hajú nő. Sosem láttam még vámpírokat küzdeni. Hol emberi alakot öltenek, hol pedig macskák, denevérek vagy fekete kutyák. A gyorsaságuk és a fizikai erejük hihetetlen, épp hogy csak egymáshoz érnek de tíz, húsz métereket löknek a másikon, épületeknek, fáknak és az utcaköveknek csapva az ellenfelet.
- Inkább legyek áruló, mint agyatlan szolga – harsogja vissza a drag queen – te, vérszopó lett talpnyaló!

Nincs időm bámészkodni, a lófarkas már a láncot készíti elő. Rohanok, lendül a pálcám. Valaki elkap hátulról. Karját nyakam köré fonja, nem bírok szabadulni a szorításból. Megérzem testének a szagát és megint átjár az érzés. Elgyengülök, nem is, inkább ellágyulok. Egy belső ösztön veszi át az irányítást, egy ösztön, ami arra késztet, hogy behódoljak, hogy áldozat legyek. Hogy az ő erejét és kéjvágyát tápláljam és elégítsem ki.
- Nem felejtettelek ám el – duruzsolja a fülembe, mély, simogató hangon – nagyon ki pajkos voltál akkor, ott lent...
Hát emlékszik rám? Élvezte a véremet? Szabad keze végig siklik testemen és rámarkol az ágyékomra.
- Mi lenne, ha örökké játszadoznánk egymással? Hmm? – kérdi miközben masszírozni kezdi férfiasságomat nadrágomon keresztül. Nem vagyok képes megszólalni, mintha nem is önmagam lennék. Daniel, ébredj már fel! De egy kínos vagy inkább kéjes nyögésen kívül semmi nem jön ki a torkomon. Érzem a meleg leheletet nyakamon. Megtörténik. Megharap és az utolsó cseppig kiszívja a véremet. Szívem egyre hevesebben dobog. Fel fog támasztani a vérével, hogy átadja nekem a kórságot. Daniel, ébresztő!
Belém mélyednek a hideg szemfogak és megremeg a testem. De az övé még jobban. Hirtelen kapja el fejét és lök el magától. Szájából füst tör elő, a szenteltvíz, amit korábban ittam meg, belülről perzseli fel.
- Bocs, de ezt kihagyom – mondom, ahogy magamhoz térek. Elmormolom a varázsigét mire pálcám vége pár pillanatra szabijává válik. Mint kés a vajon úgy siklik végig nyakán. Levágom vele füstölgő fejét, sötétlő porfelhőt hagy maga után. Eddig ez volt a leggázosabb szakításom.

- Lelked önnönmagadtól, a halálon túlról adatik!
- Nem! – csúszik ki felindulásomban, Bogomil közben szintén végez a kettőből egy vámpírral. Ártásom ellöki a nőt az üsttől, de túl késő, beleejti a nyakéket. Megremeg a vas. Az impulzív sötét mágia erejét, mintha vágni lehetne a súlyossá vált levegőben. Most esik csak le, hogy a férfi kivégzésével megtört a hipnózis. A szinte már kivérzett, hullasápadt hercegnő, ijedten és zokogva nézi az üstből áradó sötét füstöt.
- Bogomil, a lányt! – ordítok társamnak, aki a harcból kikacsintva csak most eszmél rá, hogy mi történik. Denevérként száguld a hercegnő felé, majd emberként hurcolja arrébb és csepegteti sebeire a Mungóból lopott boszorkányfű főzetet. Nem állok meg egy pillanatra sem. A gomolygó füstfelhőben felemelkedik egy sötét, csontos, emberi alak, elsötétül maga az égbolt is, ahogy a holdfogyatkozás beteljesül. Csak a vörös szemek izzanak. Fényük megcsillan a rubinton. Magam sem tudom mit csinálok, futok és ugrom. A csontokra elkezd felmászni a hús, női alak manifesztálódik. Megáll az idő. A vörös, démoni szemek elkerekednek, ahogy lendületemmel kicsapom a félkész testet az üstből. A földre vetődünk. Azt hiszem eltör pár bordám. Az inferus szerű test kapálózik. Üt, karmol és kezembe harap ahogy fölé kerekedek és rátérdelek mellkasára. Éget minden általa okozott sérülés, hólyagosodik a bőröm a karmolások nyomán. Mintha magával a pokollal harcolnék. A többszáz éves csontok ropognak súlyom alatt. A hangos visítás átszakítja a dobhártyámat, ahogy magasba emelem karjaimat. Két kézzel fogom a fegyvert és lendülök. Megreped, majd széttörik a rubin, ahogy beledöfőm a baziliszkuszfogat. Emberi hangra nem emlékeztető sikoly tör fel a hamuvá szerte foszló torokból. A két megmaradt vámpír ordít, mintha zokognának, örökkévaló büntetés vár rájuk. Köröttünk pukkanások rohamos zaja, pálcával kivont aurorok zárják körbe a teret.

[Epilógus]

Epilógus

Dobolok az újaimmal combomon. Izgulok és ver a víz. Négy hét telt el az ominózus eset óta, amikor is azzal félkész lénnyel birkóztam Oxford kopott utcáin. Persze beletelt egy időbe, mire rendbe raktak, a fekete mágiával átitattot karmok nyoma a combon nem nyújt szép látványt én meg még az öregedéssel és testsúly ingadozásokkal járó strúmáktól tartottam. A kétszeres vámpír harapás pedig lassan gyógyul napomon, a medimágusok szerint meg is lesz a nyom pár évig. Sokat elárul a munkámról, hogy a törött bordákat volt a legkönnyebb meggyógyítani. Nyilván a hiúságomat zavarja picit, de tök őszintén inkább büszke vagyok rájuk. A sebhelyeim én magam vagyok, ez az én történetem és emelt fővel viselem őket.

Priya és Bogomil a munkásságukért érdemrendben részesültek. A látó szinte elsírta megát, amikor megkapta a koronás plecsnit, a vámpír nem mutatott túl sok érzelmet a pillanatban, de azóta már láttam, hogy Lady Hellena előadásai, egy a brosshoz illő öltözettel bővültek. A két társam nélkül el lettem volna veszve, őszintén szólva én a Mungóban már kész voltam feladni az ügyet és lemondani pozíciómról. Félelmetes belegondolni mi történt volna, ha Priya nem látja meg mire készülnek és Bogomil nem terem ott segíteni nekem. Új és szükség hozta barátságok ezek, mégis úgy érzem, hogy sokáig fognak tartani én pedig kurvára fogom utálni a vámpírt amikor már ráncos leszek ő meg csak a színpadon szédeleg.

Ami engem érint, a Parancsnokság és a Korona úgy döntött, hogy más módon köszönik meg a szolgálataimat. Őfelsége szerint már régebben megkellett volna tenni. Szerintem még mindig nem érdemlem meg. talán ezért is izgulok ennyire és nem bírok egyhelyben állni a földalatti folyosón. Imposztor szindróma? Nem, simán balfasz vagyok én ehhez.
Sosem jártam még a Palotának ezen a részén. A járat azokból a katakombákból nyílik, ahol először harapott belém a mostanra porrá vált férfi. Minden poros és pókhálós, jó ideje nem járt itt senki. Egy, a muglik lakta épülethez nem illő, rúnákkal díszitett, nehéz tölgyfa ajtó előtt állok. A meghívón az állt, hogy éjfélre legyek itt. Percenként nézek karórámra. Ahogy a nagymutató is eléri a tizenkettest és megkezdődik a boszorkányság órája, az ajtó kitárul én pedig belépek.

Köralakú, márvány borította terem, amit kék lángok világítanak be. A Union Jack színeit viselő, taláros és kámzsás alakok alkotnak kört, középen pedig ő áll, akinek a védelmére felesküdtem. Bassza meg, a szemébe sem merek nézni, hihetetlen ez az egész. Legszívesebben, mondanám nekik, hogy álljunk le, ez értelmetlen, de veszek egy nagy levegőt és a hagyományoknak és az etikettnek megfélően elindulok. Letérdelek a megbűvölt, kékesen ragyogó bársony párnára.

- Az ezüst holdfény és a csillagok örök őrzésé által, nevezlek téged a Korona Védelmező Lovagjának. Megesküszöl-e varázserődre és életedre, hogy megvéded a birodalmat minden mágikus veszélytől, legyen az látható vagy láthatatlan?
Könnyek gyűlnek a szemembe. Pálcámat a szívemhez teszem.
- Megesküszöm varázserőmre és becsületemre, hogy megvédem a Koronát és a birodalmat minden sötét erőtől – mondom rekedten az ősi eskü szavait.
Őfelsége, Második Erzsébet Istenkegyelméből ekkor megemel egy kéken ragyogó kardot, ami eddig egy szintén rúnákkal díszített kőben állt mellette. Gyengéden érinti meg vállaimat az Excalibúrral. Melegség árad szét a testemen, az eskü megköttetett.
- Emelkedj hát fel, Sir Daniel Andrew Tayilor, A Korona Védelmező Lovagja. – hangja formális, mégis felismerem benne a kedvességet.
A Csillagfényű Lovagrend tagjai magasba emelik pálcájukat tiszteletük jeléül. Ők az a maroknyi mágus, akik velem együtt felesküdtek a Korona és Birodalom védelmezésére, nagyrészük kiemelt szerepet játszott a Háborúban is. Húsz éve nem köszöntöttek új tagot köreikbe. Az egyikük egy kackiás „O”-val védjegyzett díszdobozt nyújt át a Királynőnek.
- Őrizd hát a birodalmunkat bátorsággal, becsülettel és a Csillagfény Rend erejével. Királyságunk biztonsága a Te kezedben nyugszik – kitárja előttem a dobozt, melyben a Windsor ház címerének megfelelően egyszarvúszőr magvú tölgyfapálca fekszik. Kiveszem a markolatinál rúnákkal és a Union Jack-kel díszitett, fehér pálcát és a magasba tartom. Elfognak az érzelmek.

A pálca szikrákat szórva köszönti új gazdáját.