Roman Holiday in Ravena

i a m i n m i s e r y

ministry

So scared of breaking it
that you won't let it bend
And I wrote two hundred
letters I will never send
Sometimes these cuts are
so much deeper then they seem
You'd rather cover up,
I'd rather let them bleed

 

r  o  m  a  n   h  o  l  i  d  a  y

fu in times new roman

coincidance

        Onnan tudom, mennyire komoly bajban vagyok, mikor bementem a megszokott, családias kis mugli patikámba, hogy illő módon felkészüljek erre a mai alkalomra - zsebemben a behívónak is beillő minisztériumi, sőt, aurori idézéssel - és kiváltottam a fájdalomcsillapítókat, szorongásra szedett csodapirulákat, a gyógyszerész törzsvásárlói kedvezménnyel is megkínált. A szája azt mondta, hogy kedveském, barátok között vagyunk, a tekintete azt, hogy látom, hogy rád fér, a gesztus pedig, amivel beütötte a számokat a pénztárgépbe, valami olyasmit, hogy tudom, hogy ez a heted fénypontja. Nem szabadkoztam, sőt, egy ilyen napon eszemben sincs magamra vonni a balszerencse áradását holmi racionalitással. Az utolsó dolog, amire szüksége lehet bárkinek egy kedves aurori elbeszélgetés alkalmával, az a balszerencse.
        Mostanában gyakori vendég vagyok a Minisztériumban - nem annyira, hogy már saját névtáblával, visszatérő vendégművészeknek kijáró gesztussal intsünk a pálcavizsgálat során, de mondjuk, hogy relatíve gyakran. Ezért, és csak ezért tudom, hogy a személyzeti kávézót is elérte az a hóbort, hogy kérhetsz citromot a kávédba - talán eleinte valami belsős viccelődés lehetett, aztán Angliát is elérte az ízlés úgy jó húsz évvel a kontinenst követően - de az új rezsim előírásai alapján már mugli mosószerrel is körbemennek időnként, és azóta sem tudok megszabadulni a benyomástól, hogy az ésszerűsítés az angol mágusoknál a kellemeset a hasznossal címszó alatt a citromos-vegyszeres kávét jelentheti az újítás szellemében és a hozzáértés hiányában. Alapvetően egy bizarr kombinációja ez a korszak a két valóságnak, és inkább az igyekezet dominálta, mint a realitás - talán ezért engedték annak idején, hogy felvételizzek a Godrikra, sőt, ennek köszönhettem, hogy fel is vettek, és még azután sem szabadultak meg tőlem, hogy passziváltattam magam két egész évre. Most itt vagyok, citromos vegyszer és/vagy kávé ide vagy oda, de egy Arnold Tilltől származó üzenettel a kezemben nyomom meg a lift gombját. Nem akarok itt lenni, ez rám van írva, de mivel nincs az az ép mágus, aki péntek délelőtt szívesen dolgozna, ezzel nem vagyok kifejezetten feltűnő.
        Odalent, a tárgyalóknál már várnak - Ms. Balmoral, ugye, kérem, erre fáradjon - és mindennemű ceremóniák nélkül lépünk be a legkisebb helyiségbe, ahol valaha jogi procedúra zajlott két embernél több között. Az üzenet nem tartalmazott túl sok felesleges részletet, úgy mint: nevek, okok, udvariassági formulák, csak annyit tudok, hogy nem vagyok sem előállítva, sem gyanúsítotti státuszban, ez pedig nem egy kihallgatás. Utóbbit remekül titkolják, még a padló is pont olyan kellemetlenül recseg alattam, mintha innen már az Azkaban lenne a következő megálló.. A katedrán hárman ülnek, talárban, előttük rengeteg pergamen, két oldalt üresek a sorok - egyelőre. Rövid névsorolvasás következik, én, ahogy szoktam, udvariasan zavart vagyok az összes nevem után, alatt, közben, iratokat mutatok be, pennák surrognak, nyelek egyet. Arnold Till nem öregedett, mióta nem láttam, én nagyjából húsz évet biztosan, mióta beléptem ide.
        - Elnézést, várunk még valakire? - kérdezem végül, mikor az egyik üres székre mutatnak, és ellenkezés nélkül le is ülök rá. Tudom, hogy találtak valamit, de hogy a valami anyámhoz, Deshez, Vivhez, bárki máshoz, vagy akár hozzám kapcsolódik-e, elképzelésem sincs: be vagyok jegyezve, és anno mindent átadtam, amivel segíteni tudtam bármelyikük ügyeit is. Nem követtem el semmit, illetve semmi olyat, amiért az angol jog most felfigyelhetett rám, de mégis úgy érzem magam, mintha gyorsított eljárásban válnék Őfelsége legújabb elítéltjévé.
        - Igen, hamarosan itt is.. á, jó napot kívánok, Mr. Nott, épp időben! Kérem jöjjön, az azonosítás után kezdhetjük is, ha mindkettőjüknek megfelel. - a pad alatt remegni kezd a kezem, és ezen az sem segít, hogy a másikkal erősen ráfogok. A mellém leterített zakómban ott a laposüveg, de.. értelemszerűen nem húzhatok belőle egyet, pedig különösen nagy szükségem lenne rá. Csak a szorongásoldóban bízhatok, és abban, hogy az összes vér nem egyszerre távozott az arcomból, csak mondjuk, hogy fokozatosan.

[- Örülök, hogy látlak!]

  Több, mint hat év alatt sem halványultak el teljesen a sebek, melyeket a Roxfort alatt szereztem, mint oly sokan mások is. Ellentétben velük, én nem a kastély védőinek oldalán küzdöttem, és nem jutott onnan dicsőség, csak rémálmok, ferde tekintetek és a hátam mögött elsuttogott szavak, átkok, melyeket olyan mosolyok fednek el, melyeket mintha a világ súlya próbálna lehúzni. A drága kabát, amit a hasonlóan drága háromdarabos öltönyre veszek fel, keveset tud tenni annak érdekében, hogy ne idézze fel a tizenhat éves énemet, ahogy a Minisztériumba készül.

  Miért most? Mit akarnak most, ennyi évvel azután, hogy vége a háborúnak? Tudom, hogy a bírósági ítéletet nem módosíthatják utólag, de ez nem segít abban, hogy elűzze az aggodalmam. A Mágiaügyi Minisztérium épülete aligha lesz számomra más, mint egy baljós, sötét és hatalmas tárgyalóterem, ahol dühös, hosszú árnyékok néznek le rám minden irányból, átlátnak mindenen, mint annak idején Shacklebolt legillimentorai, és döntenek róla, hogy megérdemelt helyemre taszítsanak-e. Roman Nott, a prefektus, a köztiszteletben álló építész, az aranyvérű varázsló nem létezik azok között a falak között, és ahogy az erkélyre kilépve hoppanálok, önkéntelenül is az jut eszembe, hogy nem csak egy álom volt-e minden az elmúlt hat évben, közjáték, melyet egy sajnálatos, most kijavítandó ítélet helyre fog tenni.

  Csak egy rutin meghallgatás. Talán csak valami adóügyi dolog. Próbálom elhitetni magammal, hogy ostoba vagyok, és pont azzal keverem bajba magam, hogy azt az ostoba mérget a gyűrűm belsejébe rejtettem. Szeretném azt hinni, hogy tényleg ostoba vagyok, hogy a rémképek róla, hogy egyenesen az Azkabanba visznek, valóban csak paranoid rémlátomások egy ostoba hülyegyerektől, aki okosabbnak hitte magát, mint bárki más, miközben nem tudott semmit. Az az énem biztos azt mondaná, hogy ne adjam át a pálcám mérésre, hogy tartsam magamnál, és ha rákényszerülök, harcoljak az aurorokkal, öljek meg annyit, amennyit csak tudok, ahogy dicső Nott harcos őseink is tennék. A jelenkori énem barátságosnak szánt mosolyt küld a varázsló felé, aki viszonozza azt. Nem akarom egy sötét lyukban tölteni a következő évtizedeket, de ha tényleg azért vagyok itt, hogy felülírják az ezredforduló előtti ítéletet az ügyemben, nem fogok bántani senki mást. Így is jóval többet kaptam, mint megérdemeltem volna. De miért most?

  Újra és újra az órámra nézek, miközben beszállok a liftbe, mintha bármi sürgős dolgom lenne, és nem lenne több értelme visszasüllyeszteni az ostoba szerkezetet láncostul a zakóm belső zsebébe. Nem vagyok egyedül, úgyhogy nem teszek meg több dolgot, ami valószínűleg segítene: nem csukom be a szemem, nem veszek hosszú és mély levegőket, nem forgatom az ujjaim között a pálcámat, különösen nem dúdolok valami ostoba dalocskát magamban. Próbálok inkább az újabb mágikus lakásra fókuszálni fejben, melynek keretében Londonban kell egy mágikus emeletet hozzáadnom egy feltörekvő félvér család számára egy meglévő mugli társasháznak. Az engedélyek beszerzése, az ezzel kapcsolatos mágia megtervezése még a tanulmányaimmal és tapasztalataimmal együtt is egy rémálom, amellyel nem dolgozok túl szívesen, de ma sokkal szívesebben tölteném az összes ébren töltött percem engedélyek fogalmazásával és számmisztikai egyenletek kalkulálásával. Talán nem is lesz rá lehetőségem, hogy valaha megtegyem. Vajon Finnick befejezné a félkész projektjeinket? Persze, mit számít? Nyilvánvalóan senki nem dolgoztatna többet a Nottokkal, talán apám patikája sem működhetne tovább.

  Megvizsgálom még egyszer a gyűrűt, amely csak egy verbális utasításra vár attól, hogy apró tűket eresszen a bőrömbe, és kiürítse a zöld kő tartalmát, méreggé változtatva a véremet. A zöldes folyadék, amelyet a RAVASZ tanulmányaim keretében főztem le, néhány perc alatt el kell, hogy végezze a munkáját, és kétlem, hogy időben lenne rá náluk ellenszer. Nem hiszem, hogy bárki próbálkozna persze vele, hogy megmentsen, mindenkinek így lenne a legkényelmesebb. Megnézem az órámat, amely másodpercre pontosan, nyugodt tempóban halad halálpontos párhuzamban a greenwichivel. Milyen ostobaság fenntartani a tökéletesség illúzióját, a hazugságát annak, hogy nem az vagyok, aki. Mindig is az voltam, és mindig is az leszek. Talán ma lesz a nap, amikor megfizetek érte.

  Pontosan, abban a másodpercben nyomom le a kilincset, és felöltöm a magabiztos mosolyt, az álarcot, amit a bizonytalanságom fölött viseltem, amikor az már elviselhetetlen hátránnyá vált. Elég sokat gyakoroltam már, az első pillanatban a hangom is megállja a próbát a nyomás alatt („Jó napot kívánok én is! Természetesen, nem szeretek megváratni senkit.”) Nem folytatom azonban ezt, mert a másik, már teremben ülő személyre siklik a szemem, és a mosolyom is eltűnik, csak értetlenség marad a helyén, miközben leülök. Elsőre a kabátomat is elfelejtem levenni, csak néhány hosszú, kínos pillanat után jövök rá, hogy tegyek így, terítsem a szék háttámlájára, és nem igazítom meg a nyakkendőmet sem, ahogy visszaülök.

  Hosszan, több másodpercig bámulok Minniere, akit évek óta nem láttam, és akire azóta is sokkal gyakrabban gondolok, mint azt levélváltásaink gyakorisága indokolttá tette. Először azt hiszem, talán akarata ellenére van itt, de nincsenek bilincsei, és kétlem, hogy a MACUSA bármennyire jó néven venné, ha valakit az ő területükről hurcolnának el. Magától jöhetett haza, anélkül, hogy szólt volna nekem. Összeszorítom a fogam, közben pedig önkéntelenül is felidézem azt az éjszakát, amely olyan ostobán alakult, amely után csak elment, szinte bejelentés nélkül. Beszívom a levegőt, miközben azt próbálom kideríteni, hogy miért jöhetett vissza. Az értelmes gondolatok kikapcsolnak, ezért, amikor kinyitom a szám, sem jön semmi azokból a könnyednek szánt megjegyzésekből, amelyeket olyan sok energiával és szenvedéssel préselek ki magamból szociális helyzetekben.

  - Örülök, hogy látlak!- a mosolyomban van némi őszinteség,de túl összezavarodott vagyok hozzá, hogy az öröm felhőtlen legyen. Nem értem azóta sem, hogy miért lehet itt, és a lehetőségek egyike sem túl kecsegtető. Ha ez véletlen lenne, nem szólt volna legalább, hogy igyunk meg egy kávét?

r  o  m  a  n   h  o  l  i  d  a  y

fu in times new roman

coincidance

        Csak néhány mély, szaggatott levegővételnyi idő alatt érzem úgy, mintha a belső szerveimet egy gondosan méretezett, különösen apró lyukon marokra fognák, és kirántanák mindazzal együtt, ami takarja őket azelőtt. Azelőtt most forró közelségbe kerül, az egyik mutatóujjam a másikba vájom, és megannyi elhatározás alatt összeszorítom a fogaimat, mögöttük teljes lényemet, mindent, ami megmaradt azelőttről. Nem lehetnék olyan részeg - vagy bármi más, amire egy tárgyalóban gondolni is helytelennek tűnik - hogy ez az arc ne józaníthatna ki rögtön azzal kapcsolatban, mennyire itthon vagyok, és mennyire a régi játszmákban. Kényelmetlen, tövises minden közös emlékünk, nem tapintok egyet sem szívesen vagy mély, fájdalmas szúrások ígérete nélkül - gyors egymásutánja egy alagsori tanterem zöldjének, elképzelt átkok zöldjének, a közösen főzött bájitalok zöldjének, és végül az, milyen a hangod hajnali négykor. Türelmetlen mosollyal felsóhajtok, mikor leülsz végre, arra persze még nem is gondoltam, miért vagy itt, ezen az életünk legrosszabb vakrandija epizódon a saját, személyes poklunkban.
        Nem kérdezem meg, miért nem járulsz az asztalhoz, hogy igazold magad, talán neked nincs erre szükséged, talán a dolgok Notték felé még mindig meggörbülnek a valóságban és jogban - más magyarázat nem lehet eleve arra, hogy miért engedtek prefektusnak lenni, miközben azokhoz hasonlókat öltél halomra, akiknek büntetést szabtál később. That's rich, ezt még nekem is el kell ismernem, aki bőven megszolgálta a betonon való végighúzást, megengedhetném neked is, hogy tisztességes ember lettél, ezt látta valaki sok évvel ezelőtt talán épp ebben a padsorban téged vizsgálva, a lelked, elméd tartalmát megmérve nehéznek találtattál, és ki vagyok én most, hogy nem nyugszom meg a Nott név hallatán? That's rich, hogy megint itt vagy, hogy ezúttal engem is magaddal ránts, miközben én magamat is prímán bele tudnám vinni a rontásba, ehhez sosem szükségeltetett még egy kéz, a tiéd pedig a legkevésbé sem.
        Külön kell felszólítaniuk arra is, hogy ugyan, valamilyen iratot mutass azért fel, Nottnak lenni mégsem nemzetközi rocksztárság, bárhogy hiszed is. Míg visszaülsz, eltelik pár perc azzal, hogy megpróbálom meggyőzni magam arról, hogy nem érted vagy miattad vagyok itt, de nem tudom nem az épp kezdődő karrierem nagyon hangos és idegesítően olajozatlan, ódon fa ajtajának becsapódását látni benned. Korrupció vagy, nemzedékek kárpiton történő kényszeres önkielégítése, megszemélyesedése egy három órás, zh-val kezdődő, fejfájásban végződő latin történelemórának, amire csak akkor lennénk képesítve, ha minimum meghaltunk volna, te podex.
        - Másik padsor, Nott. - mondom kelletlenül, legalább olyan vidáman és barátságosan, mintha húsz éve a pályán lennék, te pedig most közölnéd velem, hogy nem te voltál az, ki érti, hogy került az íróasztalod fiókjába a tiltott varázstárgy. Felteszem, hogy ilyesmivel van tele a is hajtűk mellett, amivel megkarmolhatod a csuklód belsejét, amíg Linkin Parkra sajnálod magad.
        - Mr. Nott, megtenné, hogy a másik padsorban foglal helyett a meghallgatás idejére? Ha felkészültek, kezdhetünk is. Mr. Till, önnek is megfelel? Remek, akkor tehát.. szeretném megismételni, hogy ez nem egy kihallgatás, illetve jogukban áll hallgatni, de egy jelenleg zajló ügyben szeretnénk a segítségüket kérni. Emlékeznek rá, kikkel álltak szoros levelezésben a 97/98-as tanévben? Bármelyikük kezdheti. - a jogunkban áll hallgatni mondatrésznél majdnem elmosolyodom, de szerencsére nem teszem ezt az egészet még kínosabbá annál, mint amennyire eleve az. Amennyire emlékszem a hasonló esetekről Büntetőjogról - ami fájóan kevés, ezt el kell rögtön ismernem némi szájrágás kíséretében - ez tényleg nem feltétlenül jelentheti, hogy valamelyikünk közvetlenül érintett.. valamiben. A valami a kérdés, de ez a valami mindkettőnk esetében elég sok illegális részletet takarhat, hogy csak a hecc kedvéért néhányat említsek, a levéltitok megsértése, tiltott animágia, feketemágia és tudatmódosítók használata is lehet. Persze ez kire nem igaz abban az évben, de az ellen tiltakozom, hogy egy süveg alá vegyenek Nottal, aki ebből nyilván profitálhatott is különítményesként.
        - Kezdem én akkor.. Úgy emlékszem, a körülmények miatt néha napi 8-10 baglyot is küldtem, elég.. sok különböző emberrel álltam akkor levelezésben, többek között még.. anyámtól is kaptam üzeneteket. - félrenézek, az ujjaimat tördelem, és épp csak nem dobolok a padon vagy a térdemen. A beálló kínos csendben természetesen muszáj folytatnom, de még én is tudom, mennyire gyanúsnak tűnök, miközben csak socially awkward vagyok.
        - Ezeket, öhm, átadtam még akkor a vizsgálatra. De.. szóval ez egy meglehetősen hosszú névsor. Nott? - gyorsan magam elé bámulok, és tudom, hogy nem lennék elégedett ezzel a válasszal, de tény, hogy ez attól is függ, kit keresünk. Nyilván keresünk valakit, és a valakiről potenciálisan tudom is, hol lehet, nagyon jó eséllyel ők kevésbé: de ki a közös pontunk Nottal?

[- Az én névsorom szerényebb hosszúságú, bár természetesen váltottam néhány levelet átlagos magánjellegű dolgokról olyan rokonaimmal... nem nagyon volt időm levelet írni ’98-nak abban az időszakában, és nem is volt rá akkora szükség.]

r  o  m  a  n   h o l i d a y

túl szép, hogy igaz legyen

   A mosolyomban lévő némi őszinteség elhervadását alig pár másodperccel követi a mosolyom elhervadása. Eleve irritál, hogy visszarángattak iratokat bemutatni, mintha nem tudnák pontosan, hogy ki vagyok, nem ismernének mélyebben a saját szüleimnél, az elmém legapróbb lenyomatáig, nem csak egy pillantásába kerülne a legillimentornak, aki megvizsgált annak idején, hogy rögtön emlékezzen a számomra és a gyerekkorom ostobaságaira. A barátságtalan hangnem, a vezetéknév még jobban meggyőz róla, hogy ez az egész talán csapda lehet, azért vagy itt, hogy a helyére tegyed  azt az igazságtalanságot. Talán tényleg nem fizettem még eleget... tudok eleget fizetni annyi emberi életért? Megérintem a gyűrűt, és elfoglalom helyem a másik padsorban. Az a padsor valószínűleg amúgy sem a magamfajtáknak van fenntartva, hanem a törvény, a Minisztérium szép reményű, jövőbeli és jelenbéli ügynökeinek.

 Till... Ismerős azonnal a prefektus neve az alattam lévő évfolyamból, aki velem egyszerre kapta a kinevezését az igazgatónőtől, és ahogy az aurorra nézek, talán látom is a hasonlóságot. Sokan utálhatták, hogy nem csak újabb esélyt, kitüntetést is kaptam, és utólag talán bánom is, hogy megpályáztam a pozíciót, amikor jelezték, hogy nyitva áll. Még egy jelet kaptam akkor, még egy jelzést magamra, amellyel tudatták mindenkivel, hogy én vagyok az, aki megúszta... kivel leveleztem? Számít még? Számít bármi, ami akkor történt? Bizarr a gondolat, hogy talán újabb vádpontot keresnek, amellyel újra lehet nyitni az ügyemet, mert a régi már talán nem tárgyalható újra.

 Elkapom Minnerva idegességét, mintha ő sem számított volna erre az egészre... vagy bűntudata lenne. Talán azért van itt, hogy elaltassák a gyanúmat, talán könnyebben és magabiztosabban fecsegek ki valamilyen ostobaságot, amely már elég gyanút ad hozzá, hogy belenézhessenek a fejembe, áttörjék azt a vékony okklumencia fátylat, mellyel az elmúlt években sikerült felvérteznem magam, és találjanak valamit... már most azon gondolkodom, hogy mit fognak találni. Csak akkor fújok egyet hangosan, amikor megemlíti az anyját, mely említés előcsal belőlem egy régi, gyerekes emléket egy Halloweenról, amikor egy pillanatra összeakadt a szemem a nőével. Utólag belelátok dolgokat, de nem emlékszem sok mindenre ezen kívül.

 Összekulcsolom az ujjaim, a kezeim élével dobolok az asztalon, ahogy előbb Minnervára nézek, aki egy pillanatra kiesik az állítólag társkikérdezett szerepéből, hogy felszólítson, a vezetéknevemen, mintha soha nem lettünk volna többek, mint évfolyamtársak, akiket összekényszerítettek ugyanannak az irritáló bűbájtan házidolgozatnak az együttes kidolgozására. Mintha mindig csak kényszerből beszéltünk volna, mintha nem gyűjtöttünk volna mugliktól csokoládét gyermekekként, nem ültünk volna a birtokunk sövénypavilonjában azokon a korai roxfortos nyárvégeken, nem laktunk volna együtt. Ha ennyi évig rendben volt neki, hogy ki vagyok és mit tettem, mi változhatott meg? Miben lett bármi más?

 - Az én névsorom szerényebb hosszúságú, bár természetesen váltottam néhány levelet átlagos magánjellegű dolgokról olyan rokonaimmal... nem nagyon volt időm levelet írni ’98-nak abban az időszakában, és nem is volt rá akkora szükség. – „mert ott voltam, velük egy légtérben szinte mindig, és a Sötét Nagyúrnak amúgy sem volt” türelme Malfoyék fiaskója után rá, hogy órák vagy napok teljenek el a parancs és teljesítése között.” Persze, nem vagyok olyan ostoba, hogy ezt hangosan kimondjam, még ha tudom is, hogy előbb-utóbb csapdába vezetnek majd. Nincs esélyem, még ha sokat fejlődtek is meglehetősen csonka, alulfejlett szociális képességeim, még ha talán a többit félre is vezetném. Minnervára nézek. Tudom, hogy nem érdekli őket valójában egyetlen levél sem. Az öt rokonomból, akikkel közelebbi kapcsolatban voltam a halálfalók közül, kettő meghalt, kettő az Azkabanba került, Ravenna pedig fogalmam sincs, hogy merre lehet. Igaz persze, hogy kevesebb, mint egy éve hallottam felőle, és tudom, ha ez kiderül, már megvan az indok. De nem is hiszem, hogy valódi dolgot találtak, vagy hogy a másodunokatestvérem bármennyire érdekel bármit, mióta nyom nélkül eltűnt a Varázsvilág alvilágán keresztül valahová. Talán nem is él már. Minniere... Minnervára nézek, azután egy kicsit hátrébb dőlök a székemen. Gyűlölöm ezt az épületet, minden szempontból pocsék tervezés... a kihallgatóra nézek.

   - Esetleg... valami specifikus kritériumrendszer alapján szűkíthetjük ezt? A levelezőpartnereim, akik érdekelhetik önöket, már az Azkabanban vannak. Vagy már nem képesek tárgyaláson részt venni.

 Az utolsó félmondat közben újra Minnervára nézek, és megigazítom a gyűrűmet. Talán... talán még sincs benne ebben az egészben? Talán csak valami ostoba fenyegető levelet küldött megint valaki, talán éretlen és ostoba csínytevésként egy olyan roxfortos diák, aki akkor még nem járt az iskolába, talán csak ezért végeznek átvilágítást. Talán ez az oka, mindkettőnknek van még élő, szabadlábon szökésben lévő rokona... de nem merek reménykedni, túl szép ez az egész, hogy igaz legyen. Mint Minnerva Balmoral azon az elfelejtett, itallal töltött éjszakán, alig hetekkel, talán napokkal azelőtt, hogy Isolt Sayreként átfutott a tengeren. Túl szép lenne, hogy igaz legyen, hiszen én csak Nott vagyok itt, a volt halálfaló.

r  o  m  a  n   h  o  l  i  d  a  y

fu in times new roman

coincidance

        Mikor volt Nottal kapcsolatban bármi szerény? Az önkritika, önismeret, öndicséret szentháromságán kívül, amelyekhez át kellett magad rágnod csak vissza nem szerezhető percekben mérhető small talkon, annak notti megfelelőjén a tiltott, és ezért tinédzserek által versekbe foglalt mágiaágakról, a bájitaltan beadandódról, amelyet ő születése pillanatában jobban oldott meg, és a családja mindösszesen Binnst izgalommal eltöltő tengerein. Még gondolni sem szeretek rá, hogy azonos lapon említenek minket egy potenciális büntetős ügyben, szeretném gyorsan és hatékonyan ledörzsölni a bőröm összes apró rétegét, amely csak találkozik a tekinteteddel.
        Nem tudom, miért esik nehezedre válaszolni, te nyilván nem adtál le kínosan személyes üzeneteket magadból, magadról, mikor legutóbb itt jártál. Önkéntelenül is megérintem a gyújtót a zsebemben, de az egyik auror tekintetét észlelve kihúzom magam ismét. Ha a segítségünket kérik, nem hiszem, hogy vannak erőforrásaik arra, hogy minden ügyhöz legilimentort rendeljenek - így is elegen vagyunk a koponyámon belül, én és a kényszerbetegségeim, ahogy látható.
        - Azokról a levelekről is beszélünk, amelyek nem.. nem tartoztak a korábban tárgyaltakhoz? - gyűlölöm, milyen kicsinek, rekedtnek hangzom, mint egy összegyűrt pergamen valamelyikük szemetében. Az idősebb boszorkány, aki az első kérdést is feltette, bíztatóan bólint egyet, mielőtt lejegyezne magának valamit. Elég hosszú, finoman megmunkált pennája van, szívesen megbökném vele Nottot a saját félelmeimet enyhítendő.. mintha csak újra hatodévesek lennénk egy jól ismert alagsori tanteremben.
        - Nos igen, minden partnerükre szükségünk volna. Van egy listánk azokról a partnerekről, Mr. Nott, de ezúttal az összes lehetséges partnerről van szó. Dönthet úgy, hogy nem válaszol, de ahogy említettük, a segítségüket kérjük ezúttal. - a Tillen észrevehetően elnyúló árnyékok másról beszélnek. Hazudni nem fognak eskü alatt - ha Őfelsége Minisztériuma hisz még a jogállamiságban. A klauzúlák természete, hogy a tankönyvi közelségnél mélyebb intimitásba kerülni velük káros hatással lehet az egészségünkre: az enyém az utolsókat rúgja, és ha eddig nem húztak elő valamit az emlékeim közül, talán nem ez adja majd fel az utolsó reményteljes kenetet neki. Vajon Nott a távollétemben felvette valakivel a kapcsolatot a régiek közül? Anyám nem lehet, Ravenna még talán.
        - Néhány évfolyam és háztársam, akik akkor nem voltak már a Roxfortban, mint Ginny Weasley.. és Desdemona Lamoureaux, Roxana des Pres.. - elkezdem sorolni őket annak reményében, hogy nyerek magunknak egy kis időt. A nevek legalább egy percig nem érnek véget még, addig lázasan keresek azelőtt, mintha nem is volna mitől tartanunk, sőt, semmit sem jelentene. Azok között a levelek között nem sok szó esett olyasmiről, amit nem tanácsos kimondani sem, nem is tartalmaznak kompromittáló bizonyítékot egyikünk ellen sem, de mivel csak az egyikük ír le néha egy-egy szót az előtte tartott táblára, lassú szorongásként önt el a tudat, hogy talán nem erről van szó. Nem rólunk, Nottról és rólam, nem elsőkről az utolsók közt, hanem épp ellenkezőleg. Mi vagyunk az utolsók között az elsők.
        - Köszönöm, Ms. Balmoral! Amíg Mr. Nott eldönti, hogy válaszol-e a kérdésünkre, vagy hallgatni kíván, megtenné, hogy röviden összefoglalja a kapcsolatuk természetét a mondott tanévben? - inkább én szeretnék hallgatni, nem is tudom megállni, hogy a körmeimet a tenyerembe mélyesszem segélykérően valaki felé, aki nem hall, nem segít, nem létezik. Meg kell csípnem a csuklóm belsejét, hogy leküzdjem valahol a disszociatív pillanattal, amely itt ül már mellettem, ítélkezik némán. Nem tettem semmit, amiért felelnem kellene, nem éreztem és érzek semmit, amiről beszélni lehetne. Nem akarok.
        - Mr. Nott és én.. nos, khm-khm. Elnézést, bevehetem a nálam lévő fájdalomcsillapítót? Talán migrén, és nem érzem magam.. túl.. jó. Elnézést. - megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, mikor egy előzékeny bólintással engedélyt adnak rá, és csak így, a csomagolásából előhúzva, víz és gondolkodás nélkül le is nyelem a kis tablettát. Már a mozdulat úgy hat, mint egy ölelés az idegrendszerem számára - nem nézek feléd, tudom, mit tartasz a mugli gyógyszerekről, de mi sem volna ártatlanabb, mint egy jelöletlen kis fiolával beülni ide.

[- Válaszolok... csak össze kell szednem a neveket.]

r  o  m  a  n   h o l i d a y

túl szép, hogy igaz legyen

    Egyértelműen meg tudom mondani, hogy ideges. Vagy nagyon jól játssza, hogy az, talán csak bebeszélem magamnak, hogy eléggé ismerem hozzá, hogy átlássak rajta. Hiába voltunk közel gyerekkorunk óta, hiába csalnak elő régi emlékeket belőlem a hajad árnyalatai, a hanglejtésed, még öt, tíz, tizenöt évvel ezelőttről. Talán más vagy, talán tényleg azért jöttél, hogy csapdába csalj, talán azért tétovázol. Várod, hogy a lovagod legyek, mint azon a Halloweenon, a megmentésedre siessek, még ha hülyét is csinálok magamból cserébe.

 Hosszan beszívom a levegőt, és mérlegelem a lehetőségeimet. Mégis, mit tehetnék most? Megtagadhatom tényleg a választ? Persze, jogilag igen, de ha eddig nem is akartak semmit, azzal garantáltan elérném, hogy ez változzon, hogy gyanús legyek. Ha nem „segítek,” az már elég ok lehet rá, hogy kérjenek egy házkutatási engedélyt, ahol, ha nem is találnak semmit, mert ebben a pillanatban tényleg nincs semmim, újra felforgathatnak mindent. Persze... ha tudják, hogy leveleztem Ravennával, ha tudják, hogy nem jelentettem... nem, akkor nem így zajlana a kihallgatás. Szökésben lévő bűnözőről elhallgatott információkat tartottam vissza a jog szerint.

   - Válaszolok... csak össze kell szednem a neveket.- tényleg gondolkodni kezdek, ebből csak az zökkent ki, hogy Minnerva sorolni kezdi a sajátjait... kellemetleneket is, rengeteget. Ha ez egy színjáték, ha benne van, nagyon jól összerakták. Talán... nem! Nincs talán! Megigazítom a gyűrűmet. Ugyan, mit számít, hogy Ginny Weasleyvel levelezett? Ez az egész egy csalás, egy színjáték, de miért akarják vallomásban megkapni? Minnie jó eséllyel tudja, hogy kivel levelezem, ahogy több régi szobatársam is. És tényleg tudniuk kéne arról is, hogy mit leveleztem. Tényleg nem hazudtam, tényleg nem volt sok levelező partnerem, mert nem volt rájuk szükség. Nekik sem volt rám szükségük.

 Egy pillanatra elakad a lélegzetem, ahogy Minnie megemlíti, hogy migrénje van, és önkéntelenül is megindul a kezem a talárom belső zsebe felé, hogy gyógyszert adjak neki. Az egyetem alatt mindig volt nálam több különböző fájdalomcsillapító, bájitalok a patikából, amelyeket lefőztem, magammal hordtam azóta, hogy egyszer fájt a feje, és be kellett érnünk lassan ható mugli szerekkel. Egy pillanatra elfelejtem, hogy hol ülök, hol vagyok, majdnem meg is kérdezem, hogy adhatok-e én neki valamit, mielőtt megátkoznak, mert azt hiszik, hogy a pálcámért nyúlok, de vagy nem vagyok elég fenyegető, vagy nem gondolják, hogy bármi esélyem lenne ellenük, de a mozdulat nem provokál ki semmit. Semmilyen reakciót.

 Miért nézem Minniet tovább? Ugyan mit számít, hogy egy aurortanoncnak, egy régi ismerősnek, aki messze futott tőlem, éppen fáj a feje? Mi közöm hozzá? Talán valamiféle lelkiismereti ok váltotta ki, talán rosszul érzi magát amiatt, hogy tőrbe csal, és amúgy sem lesz tőle maradandó baja. Miért jut eszembe, ahogy megkérdezem, hogy besötétítsek-e a szobában, hozzak-e neki valamit, ahogy elhoppanálok Godric's Hollowba egy specifikus pékségbe valamiért, aminek örülni fog. Milyen jelentősége lehet még a múltnak.

   - Min... Ms. Balmoral és én barátok... régi ismerősök vagyunk, már gyerekkorunk óta. Együtt laktunk az egyetemi éveink alatt... egy ingatlanban, külön szobákban...- érzem, hogy kissé elvörösödöm, ahogy néznek, attól, hogy mit gondolhatsz, mennyire röhejes lehet a viselkedésem, szerencsétlen, mint tizennégy-tizenöt éves koromban, csak most már nem gondolom magamról, hogy a Nott család legnagyobb csatamágusa leszek, aki megvívja a küzdelmet a rohadt sárvérűekkel szemben, akik ellopják a Varázsvilágot.

 Feléd nézek, utólag is engedélyt kérve, talán jelezve, hogy igen, javítsd ki, hogy nem vagyunk barátok, csak anyád kényszerítette rád az ismeretséget, én afféle rivális voltam inkább, akit előnyei ellenére is sikerült magad mögött hagynod, a másik pedig örülhet neki, hogy szabad levegőt lélegezhet még, vagy egyáltalán joga van még bárhogyan lélegezni. Félek a reakciódtól, hogy mit fogsz gondolni, mit fogsz mondani.

   - Nem volt túl sok levelezőpartnerem... volt egy fiú az Uagadouban, akivel leveleztünk abban az évben... nem tudom hirtelen a nevét fejből, egy nigériai aranyvérű családból származik. Leveleztem néhány felnőtt rokonommal... a nagybátyámmal, a nővéremmel, Vitalieval... a nagybátyámmal, Briannel, és néhány távolabbi rokonommal... Ravenával, Catharinával, Richarddal. És a szüleimmel.- három halálfaló... egy az Azkabanban, kettő halott, egy szökésben. Tudom, hogy hogyan hat ez, ahogyan az is, hogy nincs több név. Mindenki levelezik másokkal is azért a családján kívül, de hogy magyarázzam, hogy nekem akkor még barátaim sem voltak, az évfolyamunk egy része a Különítmény részeként terrorizált mindenkit, a jobb érzésűek pedig olyan keveset szóltak hozzánk, amennyit csak lehetett. Hihető, hogy a tankönyveimet olvastam, előre tanultam, és miközben azt gondoltam, hogy a Varázsvilág felemelkedése zajlik, utáltam, hogy kiközösítettek?

 Ránézek újra Minniere, azután újra a Minisztérium képviselőire. Vajon megkapták, amit akartak?

r  o  m  a  n   h  o  l  i  d  a  y

fu in times new roman

coincidance

        Neked persze derogál egyenes választ adni, a te lelkednek legsötétebb kis tollvonásai nem valóak csak úgy akárki szemébe-kezébe, te felette állsz az egész ostobaságnak és menthetetlenül alatta az emberségednek, amelyet most a törvény megszólított. Nem követel tőled, csak kérdez, és a te fenséges hallgatásod valóban fokmérője valaminek: valaminek, amire te már nem akarsz emlékezni, mi az neked, hétfők és keddek délutánjai, mások kioltott élete. Nem tudom, mire kíváncsiak, nem is érdekel, amíg vezet valahová: a kárhozatba vezető út belőlünk van kikövezve, de a te egyetlen, a tagadás jelével duplán is ellátott szótagod úgy válik el a jelentől, akár ágtól a levél.
        Nem tudom, talán jól tettem, hogy akkor csak úgy elhagytalak, bár ahhoz szükséges volna valamilyen előzmény, valamilyen állapot, amit meg lehetett törni. A lakótársam voltál, valahol-valamiként a barátom, de nem volt-e nekem akkoriban mindenki a barátom? Átmulatott éjszakák és átkávézott nappalok.. Lottie, Alycia, Aila, Natalie, Demona, Viviana, Blue.. Miriam, Gresham, Dakota, Evie, Cain, Aub... Clar, Dom, később Leon, Elsa, Rosa.. És te vagy az egyetlen, akire nem emlékszem szívesen. Még rád nézni is nehezemre esik. Te vagy a migrén, nem az, ami a fejemben bontogatja a szirmait.

        - És a háború alatt nem voltunk olyan viszonyban, hogy szót váltsunk egymással! - megvárom, míg a habogásod végére érsz, és nem tartóztatom magam tovább. Tudom, hogy hipokrata vagyok, ettől talán még rosszabb az egész, mintha nekem is felelnem kellene azért, amiért magunk előtt sem szívesen, most pedig itt egy egész bizottság hozzá, hogy kimondják ezt a keserű sejtést. Mintha ott sem lettünk volna hatodévben abban a hűvös, alagsori teremben, ahol megkérdeztem tőled, milyen érzés embert ölni, úgy megtagadlak most, megtagadlak, és nem azért, mert halálfaló voltál, hanem mert.. Mert nálad jobban senki nem tudja, ki voltam akkor és emlékszel helyettem is. A gyógyszer nem hathat elég gyorsan hozzá, hogy ne rajtad összpontosuljon minden rezdülése a fájdalomnak, amellyel akár a koponyámat is átfűrészelhetnék, nem volna sok különbség.
        - Igen, nos.. Ms. Balmoral, Mr. Nott is meghallgatta önt, kérem, várja meg, amíg befejezi. - nem vagyunk már csokoládét gyűtő gyerekek, mégis úgy érzem, ahogy a nő rendre utasít veled szemben. Nem fogom megvárni, amíg levezeted az egész beszélgetést az asztalról, bele a saját tévképzeteidbe arról, mid voltam neked: nem akarok itt lenni, és még kevésbé Roman Nott egyik fejezete.
        - Mr. Nott és én nem találkoztunk több, mint két éve-! - folytatni akarom, sőt, már majdnem fel is állok a mozdulat közben, de Till arckifejezése arra késztet, ahogy az egyetemen is mindig, hogy elhallgassak, holott nem hangzik el szó. Nyelek egyet, összefonom a karjaimat a mellkasom előtt, és tüntetőleg nem nézek rád. Nem tudom, mit követtél el, vagy én mit követtem el, de nem akarom újraélni azokat az éveket, később napokat.. Tudni, hogy majdnem mi történt köztünk, most pedig nemhogy nem szégyelled magad a jelenlétemben - nem is értem, hanem magadért - maga a megtestesülő őrület. Be is fogja a szám rendesen.

        - Köszönjük, Mr. Nott! Ms. Balmoral, biztosíthatom, hogy ez az ügy nem az önök.. magánéletét érinti ebben az értelemben. A vizsgálat tárgya néhány levél, amelyeket önök írtak a nevezett időszakban, és okunk van feltételezni, hogy egy azonos személynek. - nyelek egyet, mintha már bűnös is lennék, és pörgetni kezdem a neveket. Ravenna? Ravenna az, más nem lehet, neked nincsenek nem érdek ismerőseid a háború alatt, én pedig nem vagyok halálfaló. Feszülten, csak a szemem sarkából mégis rád pillantok, te megértetted-e, összeraktad-e. Senki más nem lehet, csak az unokanővéred, őt mindketten említettük, vele mindketten beszéltünk.. Te biztosan azt is tudod, hol lehet most, de köztünk szó nem esett róla. Még mikor a lakótársad voltam, sem ismertem volna be előtted a terveimet, amelyekhez rá szükségem volt még..
        - Ms. Nottról van szó? A neki írt leveleink? - nem tudnék megesküdni rá, miről szólnak azok a pergamenek, de írásos bizonyítékát sosem adtam a lázálmaimnak - ha abból az évből származnak, még biztos sem lehettem bennük. Talán reméltem, hogy anyám valamelyik auror áldozata lesz, ennek reményében Shafiqnak is bármit elmondtam volna a háború után, de egyik sem vezetett célra: Ravenna tudott róla, de nem a leveleimből. De akkor.. most fel kell adnunk régi barátunkat, hogy magunkat mentsük a kollabolárás vádja alól? Neked persze nincs mit feladnod, most is ott lehet a karodon még a jegy, de kimondani, hogy még mindig.. éget egy kimondhatatlan vágy azután, hogy a saját kezemmel tépjem ki a világból azt, ami létrehozott.. nem tudom elképzelni. Talán nem is kell, talán csak valami ostoba kis nyomozás az oka az ittlétünknek. Nem követtem el semmit.
        - Igen, róla van szó. Pár hete egy rutinellenőrzés keretein belül találtunk egy elhagyott menedékhelyet, amelyről azt feltételezzük, hogy egy szökött halálfalóhoz tartozott. Ott találtunk néhány levelet önöktől, és abban kérjük a segítségüket, hogy azonosítsák be, pontosan kiről is van szó. Mivel a hír sajnálatos módon.. nos, mondjuk, hogy hamarosan megjelenik a Próféta lapjain, megkérjük önöket a diszkrécióra, de az ügy részletei nem maradnak sokáig a szükséges titokban. - Till átnyújt neki egy köteg levelet, amelyet az asztalra készítenek, mintha csak azt akarnák, hogy válasszunk egyet közülük. Lassan és kásás mozdulatokkal állok csak fel, nem akarok előtted odaérni. Vagy hozzád érni.

[- Igen, ezt Ravena Nottnak írtam, amikor még tizenöt voltam. Ahogy a többit is.]

r  o  m  a  n   h o l i d a y

túl szép, hogy igaz legyen

     Nyelek egyet, ahogy megteszed a háborús megjegyzésedet. Nincs okom rá, hogy haragudjak miatta, nincs okom rá, hogy számon merjem kérni ezt a megjegyzést, tekintettel arra, hogy rengeteg szörnyű dolgot tettem akkor, és jobb is, ha nem sározlak össze téged is. Nem mondhatok egy dolgot sem, amire igazán büszke lehetek ötödéves koromból, ami valószínűleg végleg elterelte az életutamat egy másik mederbe. Talán csak egyfajta áradás volt az az együtt töltött időszak.

 Elkapom az auror dühös pillantását Minnie felé, aki talán magának köszönheti azt, hogy kivívta a rosszallását azzal, hogy félbeszakított, de miközben befejezem a mondandómat, rosszul érzem magam miatta, hogy részben talán felelős vagyok érte, hogy rossz helyzetbe kerül. Tudom, hogy milyen sok szörnyű dolgon, nehézségen ment keresztül, már gyerekkorunk óta, melyek ellenére előre küzdötte magát, és nem akarom, hogy valami miatt, amit én teszek, elveszítse a karrier lehetőségeit.

 Az idegességem csak fokozódik, ahogy megerősítést nyer, hogy valóban Ravena után nyomoznak, és önkéntelenül is a gyűrűre vándorol a kezem. Persze, semmit nem tudok, ami segíthetne az elfogásában, ha akarnám sem, de tudom, hogy könnyen bűnrészességgel vádolhatnak. És ahogy Minniere nézek, őt is, és ha nem is kerülne talán börtönbe érte, az biztos, hogy az egész karrierjét kivégezné, ha egy szökött halálfalót, egy áruló aurort bújtatna. Bármilyen okai is voltak Ravenának, ő talán rosszabb, mint Bellatrix Lestrange volt a jelenlegi rezsim szemében, ő a belső ellenség.

 Vetek egy oldalpillantást Minniere, ahogy elveszem a leveleket, és veszek egy hosszú, mély levegőt, miközben visszaülök a helyemre. Levelek ezreit írtam meg roxfortos éveim alatt, mégis, szinte már most azonnal tudom, hogy kinek címeztem őket. Nem szerepel benne megszólítás, nem szerepel benne címzés, csak aláírás, ahogy a válaszok is ostoba kódjelekkel voltak címezve, még akkor is, amikor már csak névleg körözték. Felbosszant, hogy velem ellentétben ő nem égette el a leveleinket, különösen azokat, amelyeket Minerva küldött, mintha nem is érdekelte volna, hogy mi lesz. Hogy nem kapták még el? Elég csak rájuk néznem, és talán külső szemlélőként sem kellene túl sok energia hozzá, hogy tudjam, mit találok.

 - Igen, ezt Ravena Nottnak írtam, amikor még tizenöt voltam. Ahogy a többit is.- rád pillantok, nem merek a kihallgatók szemébe nézni, bár nincs ott semmi, amit láthatnak, ami új, amit ne láttak volna. Félelem, szégyen és bizonytalanság táncolnak az elmémben, a traumatikus emlékek abból az időszakból, amikor bíróság elé kerültem a tetteim miatt, és úgy érzem, most sem lehetek túl messze ettől az egésztől. Nem akarlak téged is átrángatni ezen, még ha tudom is, hogy nincs a kezemben semmilyen fegyver, semmilyen ígéret, amely segíthetne most.

 Félretolom a leveleket, ezernyi átokként repkednek a gondolatok a fejemben, ahogy azon próbálok gondolkozni, hogy mivel ártok többet: ha együttműködök, vagy ha hallgatok. Ha hallgatok, hihetik, hogy rejtegetem, de talán azzal, ha értéktelen információkat tárok fel, még rosszabb helyzetbe kerülök, még inkább azt gondolhatják, hogy hazudok. Újra oldalra nézek, rád, miközben dobolok néhányat, azután felnézek a kihallgatókra. Ostobának érzem magam, ahogy beszélni kezdek, de azt akarom, hogy legalább te tiszta lappal indulhass, juthass ki ebből az egészből.

 - Beszéltek már dolgokat Scrimgeourről akkoriban... de azt sem tudhattuk biztosan, hogy tényleg meghalt. Nem tudtuk, hogy ő volt az egyik testőre, aki elárulta.- magamat aligha mentem ki ezzel, tekintettel arra, hogy ezt követően mit csináltam, de Minnien talán segít az érv. Ravenát nem körözték a háború utánig, hivatalosan egy állományban lévő auror volt, aki barátságos egy a hivatás iránt szintén érdeklődő fiatal lánnyal, aki még csak nem is aranyvérű. Talán úgy hangzik, hogy magamat mentem, de téged akarlak kihúzni ebből, még ha biztos vagyok is benne, hogy a pokolba kívánod a segítségemet. Arra talán akkor lett volna szükséged, amikor nem mentem utánad.