+  Roxfort RPG
|-+  Időn kívüli játékok
| |-+  Kalandok kikalandozóhelye / Játéktér (Moderátorok: A Dementor, Csámpás)
| | |-+  Speculum Phantasmatum
0 Felhasználó és 2 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 [3] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Speculum Phantasmatum  (Megtekintve 752 alkalommal)

Csámpás
[Topiktulaj]
***


KARIKALÁB

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #30 Dátum: 2024. 11. 17. - 11:21:02 »
+3


6. kör

Owent elnyeli elmélyének mély és sötét volta. A rémképek és a magány szorongatja, ahogy megéli magában testvére tragédiáját. Bűntudat, magány és félelem. Szokatlan bár nem idegen érzések egy demenotrtól. Mégis mintha valami nem stimmelne. Mintha az itt és most nem létezne és a külvilág beszűrödne. Efelda hangja áttör az illúzión, ahogy társát szólongatja, de a félelem nem akarja elengedni. Egy új hang próbálja elnyomni a boszorkányét Owen fejében. Egy ismerős és gusztustalan hang. Mély, öblös brekegés, ami egyre hangosabb.
Kint, a kőfolyosón Efelda minden erejét és bátorságát összeszedve szembeszáll a lényekkel. Ahogy ezt megteszi mintha fehér füstöt eregetnének a lények, mintha megéreznék, hogy egy pillanatig nem félnek tőlük. A tűzgyűrűtől ugyan hátra hőkölnek, de, nem használ, átkelnek rajta és már feltűnik a másik kettő is, akiket a patrónusok távol tartottak. A boszorkány pálcás keze, amivel a bátor varázslatot megidézte, mintha ismét fiatalodni kezdene, de amint megremeg bátorsága, a kék erek, ráncos bőr és májfoltok visszatérnek.
Az eddig Owent szorongató dementor átkel a tűzön és vállon ragadja a férfit. A brekegés egyre hangosabb, ahogy a fehér kámzsa hátra siklik, egy démoni, szürke arc jelenik meg, ragyás bőrrel és hatalmas fekete szemekkel. Kilógó, hosszú nyelvét pedig a varázsló nyaka köré fonja béka-démon és fojtogatni kezdi az átoktörőt.


- És mondd csak, ki érdemli meg jobban a fájdalmat, te vagy én? – dönti oldalra fejét a lény. Még mindig változtatja az alakját, hol az elveszett ikertestvér, hol pedig az anya. Amikor szól, mindkét hang egyszerre tör fel belőle, átitatva a csontokat is megreszkető gonoszsággal.
- Gyere közelebb és megtudod – vigyorog kacéran a vándorra, nem áll szándékában válaszolni a kérdésre. Talán nem is tudja a választ.
Minerva hirtelen jött bátorsága és magabiztossága, mintha összezavarná a lényt, hátrálni kezd és fehéres füst szivárog makulátlan bőréből. Az ártások viszont leperegnek róla. Nem, aki így szórja az ártásokat az még mindig fél. Ez felbátorítja a szörnyeteget és neki is iramodik. Megragadja a boszorkány karját, érintése nyoma, mint a rovarok csípése – éget és fáj.
- Nem tudsz megölni minket, mindig ott leszünk benned – arca már megfeleződött, nem váltogat, egyszerre a két nő – mi mindig ott leszünk, benned! – ismétli.


Roman ártása célba talál. A rémeknek elkerekedik a szeme, most ők, azok, akik félnek, mitöbb rettegnek. Élénk- és babarózsaszínre színeződnek a tollak, inkább tűnnek pár pihésnek és puhának mint rémísztőnek. Az áldozatok kántálása pedig magasabb, nőiesebb hangon szól. Arcuk megtelik és egy varangyszerű boszorkány vehető ki. A Roxfort egykori Főinspektora és a Mugliivadék-ellenőrző Bizottság vezetőjének az arca formálódik ki.
- Ühüm-ühüm – rikácsolják kórusban, némelyik pedig oktatási rendeletekről kezd beszélni. Úgy terjed rajtuk az ártás, mintha ragályos betegség lenne. Sűrű fehér füst ömlik ki szájukból és szivárog testükből. Megtörik a gondosan teremtett, félelmetes atmoszféra. Még nem hátrálnak, szánalmasan ugyan, de próbálnak így is támadni, de ha Roman vagy Sash elneveti magát, a lények fizikai alakja megszűnik és fehér füstként szívódnak be a falakba, magukra hagyva a vándorokat.



 Sash ez a második passzolásod volt, figyelj, hogy a kövinél szólj időben és bevárlak:)
 Itt találtok pár illusztrációt.
Naplózva

______________________________________________

Az élet nagy kaland,
Átírható színdarab,
És hidd el, csak rajtad áll,
Hogy jó vagy rossz, mi rád vár.

______________________________________________

Owen Redway
Varázsló
*****


A bétahím

Elérhető Elérhető
« Válasz #31 Dátum: Ma - 12:07:07 »
+1

A látomás szótlanul figyelt engem, arcán egy tőle oly idegen félmosoly ült. Különös módon eddig fel sem tűnt mennyire hasonlít az apánkra. Irigy voltam rá emiatt.
- Alan?
Szólongattam őt újra, mozdulatlanul heverve a padlón, kicsavart végtagokkal, tehetetlenül. Ekkor egy egészen más hang ütötte meg a fülemet. Mintha valahonnan a távolból jött volna, de mégis úgy éreztem, mintha mellettem szólna.
- Ne add meg neki magad... Küzdj... Küzdj ellene Owen!
Elfelda hangja mintha téren és időn kívül utazott volna a nemlétben, és tört volna utat hozzám. Lepillantottam az összeroncsolt testemre, és legnagyobb döbbenetemre épnek és egészségesnek találtam azt, olyannyira, hogy képes voltam felülni.
- Még nem állsz rá készen… - suttogta a szellem. - Ezért most bűnhődnöd kell.
A jelenés köddé vált, én pedig zuhanni kezdtem a sötétségben, míg nem hirtelen fény gyulladt körülöttem. Kinyitottam a szemem és megpillantottam Elfeldát, aki tűzgyűrűt vonva körénk, igyekezett távol tartani tőlünk a támadóinkat. Ez az Elfelda viszont egészen más volt, mint akit én Dél-Szudánban megismertem. Mintha évtizedeket öregedett volna, amíg én távol voltam.
- Elfelda…
Nagy nehezen feltápászkodtam a hideg padlóról, és kezemben a pálcámmal, kissé imbolyogva megindultam a boszorkány felé, amikor is hátborzongató zajok ütötték meg a fülem. Ismertem ezt a hangot, és gyűlöltem azt.
Megpördültem a sarkam körül, és még épp láttam, ahogy az egyik csuklyás alak átkel a tűzön, és felém nyúl. Nem volt időm kitérni a támadóm elől, aki maga elé rántott, hogy aztán egy másodperc múlva, hátrahulló kámzsája alól magával a halállal nézzek szembe.
Ordítani szerettem volna, de a szörnyeteg ezúttal is gyorsabb volt, és kitátva undorító pofáját, ragacsos, bűzölgő nyelvét a torkomra fonta, belém fojtva ezzel minden hangot.
Ne…
Eressz…

Az adrenalin legyőzte az undoromat, és szabad kezemmel megérintettem a visszataszító lényt, próbálván lefejteni magamról a halálos érintését. Azonban bárhogy erőlködtem, bármennyire cibáltam a varangy nyelvét, az mozdulatlan maradt, miközben minden egyes próbálkozásommal egyre több oxigént égettem el, egyre közelebb kerülve a pusztuláshoz.
Aztán hirtelen, utolsó mentsvárként ragyogott fel bennem az ötlet. Pálcámmal megcéloztam a béka nyelvét, majd erősen koncentrálva kimondtam magamban a varázsigét.
Diffindo!
Amennyiben a varázslatom sikerült, úgy egy láthatatlan olló keresztülmetszette a húst, elválasztva az izmos nyelvet a démontól, amelyet így már könnyedén lefejthettem magamról, újból szabaddá téve számomra a légzést.
Ez esetben nem késlekedtem egy újabb varázslatot bevetni, megcélozva a szörnyeteg mellkasát.

- Expulso!
Naplózva

Oldalak: 1 2 [3] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.328 másodperc alatt készült el 38 lekéréssel.