+  Roxfort RPG
|-+  Időn kívüli játékok
| |-+  Kalandok kikalandozóhelye / Játéktér (Moderátorok: A Dementor, Csámpás)
| | |-+  Speculum Phantasmatum
0 Felhasználó és 2 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Speculum Phantasmatum  (Megtekintve 476 alkalommal)

Owen Redway
Varázsló
*****


A bétahím

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2024. 10. 30. - 13:20:32 »
+3

- Az a szobor.. szerintetek is.. hasonlít rám, vagy.. nektek úgy tűnik, mintha ti lennétek?
Csupán egy rövid pillantást vetettem a Minerva által említett alakra, mielőtt elmerültem volna a bal oldali ajtó őreinek vizsgálatában. Az említett cseppkőképződmény, vagy mi is volt ez a bizarr, fehér valami, amiből faragták a szobrot, egyértelműen boszorkányt formázott meg. Kicsit sem hasonlított rám. Mielőtt azonban válaszolhattam volna, az egyik ismeretlen varázsló közölte, hogy hasonlóan hozzám, ő is nőnek véli a rejtélyes alakot.
Ekkor kezdtünk felfigyelni az ütemes kopogásra, majd a tompa puffanásokra, amely hangok mintha a harmadik ajtó mögül jöttek volna.
- Ti is halljátok? - tettem fel a kérdést, az apró gyermeket megformáló őrt vizslatva.
- Igen – felelte halkan Elfelda, akinek hangjából félelmet éreztem.
- Igen, hallom – erősített meg Minnie is. - Felismeritek a szobrokat? Azt várják, hogy kettesével menjünk be az ajtókon...
- Hallom. De a fene akar bemenni oda… - mondta ki az ismeretlen varázsló azt, ami mindnyájunk fejében járt, köztük az enyémben is.
Önszántamból érkeztem ide. Naphosszakat vártam rá, hogy beléphessek ebbe a csarnokba, és hogy újra szembenézhessek a múltam árnyékaival. Azonban most, hogy csupán egy karnyújtásnyira álltam ettől, hogy csak egy ajtó választott el az újbóli találkozástól, egyszerűen megijedtem. Féltem, hogy a gyermek, akinek a szobra ott állt előttem, a viszontlátáskor kimondja azt, amitől egész életemben rettegtem: a te hibád volt, Owen… Miattad haltam meg. Talán erről a fájdalomról beszélt Minerva is, amikor a próbákat említette. Talán ő maga is, akárcsak a többiek, hasonló okokból érkeztek ide. Talán Elfelda is elvesztett valakit...
Végigsimítottam a hideg arcon, a tompa vonásokat figyelve, és dünnyögtem magam elé. Erőt kellett vennem magamon ahhoz, hogy ne ragadjanak el az érzelmek, és hogy visszatartsam a kitörni vágyó könnycseppeket. Pontosan tudtam, hogy mit kell tennem, de még nem álltam rá készen. Még féltem belépni azon az ajtón.
- Igen? Szólt valamelyikőtök…? - kérdezte váratlanul az egyik ismeretlen, s én ösztönösen a hang irányába kaptam a fejem.
Csak ekkor tűnt fel számomra, hogy milyen fiatal is a srác, talán épphogy csak kirepülhetett az iskolából. Szemeiben ugyanaz a vad tűz lobogott, ami egykor az enyémekben is égett, és a tettei is kevésbé voltak megfontoltak, vagy nevezzük akár megfáradtnak, mint nekem most. A pillanat törtrésze alatt határozta el magát, és nemes egyszerűséggel feltépte a jobb szélső ajtót, pontban akkor, amikor a középsőnél Nott rámarkolt a kilincsre.
Hirtelen megállt az idő a kamrában, aztán…
Látva, hogy milyen könnyedén feltárult a jobb szélső ajtó, elhatározásra jutottam. Elengedtem a szobor arcát, majd megragadtam a saját ajtóm nyitógombját. Ekkor kiáltások zaja ütötte meg a fülemet.
Jövök Alan, tarts ki!
Kitártam az ajtót és egy girbegurba folyosón találtam magamat. Újból megcsapta a fülemet a kiáltás, én pedig Elfeldát megelőzve, pálcát kivonva szaladni kezdtem, mígnem a vaksötétben nem találtam magam.
- Lumos!
Naplózva


Elfelda Hall
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2024. 11. 01. - 22:29:10 »
+2

see you at the other side

mood



to: all the wandering souls
2004.10.04.



Különös dolgok az emlékek... Az ember azt hinné, tudja, mire emlékszik, és mire nem. Világéletemben meg voltam győződve arról, hogy egyetlen emlékem sincs apámról, leszámítva a létezését megőrző családi fényképalbumot, újságcikkeket és kviddics-ereklyéket, hiszen csak két éves voltam, amikor meghalt. De most, ahogy meghallottam a hangját... egyből felismertem. Rémisztő, vad, és kegyetlen volt ez a hang, amelyet kivettem a sötétben. Innentől kezdve ez a  hang olyan volt, akár egy képzeletbeli köldökzsinór, amelyet a gyomromban éreztem, és amely a soha nem ismert, de mindig gyűlölt férfihoz vezetett. A rántás a gyomromban egyre erősödött, ahogy próbáltam kivenni a feszültséget okozó hang szavait... de egyelőre azon kívül, hogy tudtam, kivel veszekszik, nem ment. Senki másra nem figyeltem, az ismeretlen, fiatal varázsló kérdésére is csak futólag intettem nemet a fejemmel. Akármilyen feszült figyelemmel koncentráltam, mégsem tudtam azonosítani a szavakat, melyek távoli, morajló ugatásnak tetszettek... Bármikor máskor azt kívántam volna, hogy csak múljon el. Csak legyen csend. Fejezze be. De most nem... Meg akartam találni, így hát amikor Owen kitárta az ajtót, habozás nélkül követtem és léptem be rajta. Most jött el az én időm. Leszámolok vele... Most és mindörökre. Esküdtem meg magamnak némán, ahogy Owen nyomában én is megszaporáztam a lépteimet. Elmormoltam egy lumost, hogy lássak a sötétben, s közben egyszerre mardosott a félelem, a bosszúvágy és valami megmagyarázhatatlan érzés... valami... amivel nem akartam szembesülni. De ahogy rohantam a kihalt folyosón, és apám szavait elkezdtem kivenni a légüres térből, ez az érzés felerősödött.

Bárcsak soha nem vettelek volna el.
Bárcsak elvetéltél volna.
Bárcsak belehaltál volna a szülésbe.


Bármennyire is furcsa, a szavak hallatán... kíváncsiságot éreztem. Kíváncsi voltam... Arra a férfira, aki annyi éven át sakkban tartotta és megnyomorította az én tehetséges, életerős, sikeres anyámat... és elérte, hogy egy igazi ronccsá váljon, aki csak a túlélésre képes. Egyszerre elcseszett düh vett rajtam erőt, és akaratlanul is felüvöltöttem, akár egy megsebzett állat.
- Rufus!!! - üvöltöttem apám nevét, aki majdnem annyi idősen halt meg, amennyi én most voltam. Még kétszer üvöltöttem hangosan a lelkem mélyén gyűlölve dédelgetett nevet, s közben ahogy a csontot remegtetően ijesztő sötétbe értem, újabb érzés kerített hatalmába. A félelem a csalódástól... hogy mi lesz, ha most sem jön el... Ha most sem kellek neki... Ha annyira sem méltat, hogy szembenézzen a lányával, akit soha nem akart a világon tudni.
Naplózva

Minerva E. Balmoral
Griffendél Godrik Akadémia
***


the variable

Elérhető Elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2024. 11. 02. - 19:47:51 »
+2


h e l l o s a t a n i b e l i e v e i t i s t i m e t o g o



me and
the devil




        "Valami nem stimmel a fényekkel" - felnézek a fényekre, de nem tudom igazán megragadni a gondolatot. Semmi sem stimmel a feketemágia körül, talán ezért is nevezzük feketének: könnyű jelző arra, amit nem ismerünk. Ha a muglik módján vallásos volnék, talán hihetném, hogy nem születtem megérteni a nagyobb hatalmak működését, csak sejteni az árnyékukat, amint az az életem falára vetül - de ennyire nem születtem balszerencsésnek én sem.
        - Igen.. az.. akkor nem csak nekem.. - éreztem a késztetést, hogy tegyek egy lépést hátra, amikor az ismeretlen mágus közelebb lépett: apró adóterheink a pánikbetegség asztalán - mielőtt Nott is válaszolt volna. Nyeltem egyet - nem akartam én lenni a szobor, volt valami nyakhoz a meleg nyárban hidegen érő kellemetlenség a látványában is. Mintha az időtlen mágia lett volna előbb, mintha itt állt volna előttem is, hiszen biztosan nem mi kísértettük a sorsunkat először ezen a helyen.. És ettől még rosszabb lett hirtelen, mint Dorian Gray képének egy különösen perverz lenyomata. Még a mágus közelségének is jobban örültem azonnal, a másik ember létezésének ténye valószerűbbé tette a közös rémálmunkat.
        - Hmm, nem. Minket hallottál vagy... - nem fejezem be a kérdést, értelmetlen volna, mint ízlésről és feketemágiáról vitatkozni. Elfordultam inkább a szobortól, el Redway és a boszorkány felé, de ha későn is, most már megértettem, hogy nem számíthatok egy közös rejtvényfejtés eshetőségére. Szégyenteljesen ismertem meg a régi, egyáltalán nem kedves ismerőst, a Griffendélest, aki persze elhatározván, hogy nem támaszkodik társaira végül mégis pontosan ezt teszi. Úgy tűnik, a kezdeti racionalitás a solo küldetésről gyorsabban párolgott el, mint az alkohol, amit a zsebemben őrizgetek, és amit az efölött érzett szorongásom felett megiszom majd.

        - Várj, Nott.. nem tudom, mi lesz bent, de neked sem hiányzik, hogy fél kézzel ismerkedj meg vele. Nesze! Ne ölesd meg magad! - megragadom a sérült karját, és megpróbálom a körülményekhez képest legjobban begyógyítani a sérülést - persze tulajdonképpen fogalmam sincs, mennyire komoly, mennyire illúzió valójában. Nem tölt el maradéktalan örömmel, hogy Fawleyval a nyomomban kell majd átlépnem az ajtón, ahonnan átszűrődik a most már engem is hívó suttogást - két ember per ajtó, Nottot visszautasította az enyém, az ismeretlen mágust elfogadta a másik. Fawley és én a túlvilág ellen.
        - ...ugh, francba. - megérintem a kilincset, és úgy nyitok be, mintha fájdalmat okozna, visszahúzott kézfejjel, szisszenéssel, két ügyetlen lépéssel előre. Nem tudom, mit látok, azaz, az elmém még nem, amit a tekintetem már igen: a férfi hangja nem ismerős, a másik a legrosszabb rémálmaim főszereplője.
        Fawley előtt nem érzem kínosnak nyíltan elővenni a laposüveget és meghúzni - az ütemes sípolás erősebb lesz a fülemben, egyre inkább emlékeztet a muglik operációs gépeire, az azokon végigfutó vörös vonalra a halál beállta után. Mi van, ha Cerys valahogy bejutott ide, mi van akkor, ha mégsem illúzió, vagy csak részben az? A leírások nem beszéltek valóságról, de minden árnyékban, beszögellésben őt sejtem: megremegnek a pálcát tartó ujjaim. Egy oldalba rúgott őz kecsességével végül valahogy elindulok a falak között, megpróbálom kizárni a saját, egyre hangosabb szívdobogásom ütemességét. Ha csak megszokásból is, de rágni kezdem az ajkaimat - ez még nem a pánik, ez nem a valóság. Nem a valóság. Nem a valóság.
        
        Ha mégis az, nem történhet meg még egyszer ugyanaz - gyors egymásutánban átsuhan a fejemen Tayilor, Fawcett, Nott, Nott, Lutece, Fawley, és utoljára: anyám. A hófedte hegyoldal, Balmoral pincéjének hatalmas ajtaja, az irodai asztalon heverő dokumentumok sokasága, Nott szavai arról, milyen embert ölni. A tekintetem Fawleyt keresi, már tudom, hogy bármeddig haladunk együtt, nem fogom hagyni, hogy anyám csak egy pillantást is vessen rá. Röhejesen, sőt, szánalmasan felértékelődik az imént még alig-alig ismerős, de lehetne épp egy idegen mugli tejesember is, akkor is érezném ezt a gyűlöletet, amely megvédheti a legrosszabbtól, amit ismerek. Ez, és csak ez vesz rá arra, hogy elinduljak valóban, a pálcámat ezúttal már határozottan markolva, éberen és a reménybeli gyilkosok vérszomjával a vadra.
        Talán Cerys Balmoral nincs itt, talán mindez a traumáim kivetülése: mégis, biztosan nem hozhat több balszerencsét megölni azt, akit a fejemben teremtettem róla.

Naplózva

Roman Nott
Varázsló
*****


Építész, ex-halálfaló

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2024. 11. 02. - 23:15:15 »
+2

S p e c u l u m  P h a n t a s m a t u m




    Felszisszenek a láthatatlan penge érintésére, már túl későn rántom vissza a kezem hozzá, hogy elkerüljem az életbe lépő mágikus visszacsatolást. A szó nem sokkal a Sötét Jegy maradványai mellett jelenik meg, de a fájdalmat felülírja a sokk és az értetlenség. Nem egészen értem, hogy pontosan mire utalhat az ismeretlen mágia, a kifejezésnek van-e bármi személyes értelme, vagy csupán annyiról van szó, hogy rossz helyen próbáltam átmenni. Sok kifejezés, negatív szó illene rám, ez viszont, úgy érzem, hogy talán nem a legjellemzőbb közülük.

 A mágiatechnikai kérdések megfejtésétől eltántorít, ahogy Minnie hirtelen segítséget ajánl nekem. Kicsit talán tátva is marad a szám, mielőtt észreveszem magam, de nem ellenkezek, csak hagyom, hogy segítsen. Tudom, hogy kiemelten tehetséges ebben, az alapszintű elsősegélynél biztosan sokkal többet tud tenni értem, és még azután is, hogy ott hagyott évekkel ezelőtt, nem tűnik másnak az érintése. Talán furcsa belegondolni, de megbízom benne továbbra is, bármi is történt, ahogy megszólít, meggyógyít, ráébredek, hogy semmi más nem számít nekem igazán. Nem vagyok már a tizenéves Roman Nott, tudom, hogy rengeteg könnyen járható út nyílt előttem, biztosan könnyen találnék rengeteg olyan dolgot, amire az emberek vágynak, de ahogy ránézek, eszembe jut, amit talán mindig is tudtam: Minerva pótolhatatlan.

  - Köszönöm...- nem csatlakozom be a beszélgetésbe, csak körülnézek újra a furcsa helyen. Nem tudom ignorálni a hangot, ami a jobboldali ajtó felől érkezik, még ha újra rá is nézek a középsőre, ami megsebzett. Ami mellett ott van Minnie szobra. Nem akarok másik irányba menni, félek a lehetőségtől, hogy szétváljak Minnietől, újra, még ha tudom is, hogy még ha hasonló képességeink is voltak az iskolás éveink egy részében, most már valószínűleg csukott szemmel is feltörölné a padlót. Ami azt illeti, racionálisabb lenne magam iránt aggódnom, de a racionalitás távol áll ma tőlem, ahogy a lány arcára nézek. Tucatnyi megoldás jut eszembe, de azok vagy kivitelezhetetlenek, vagy valószínűtlen, hogy működnének.

 Szétnézek, próbálom kizárni a hangokat, de nem jut eszembe semmi. Muszáj elengednem, egy olyan helyre, ahonnan talán nem jön vissza. Nyelek egyet, ahogy a saját ajtóm felé nézek, szinte már nem is érdekel, hogy mit találhatok ott. Szeretnék bemenni én is a középső ajtón, akkor is, ha újra megvág, de tudom, hogy ez valószínűleg lehetetlen. Talán pont ezzel ártanék mindenkinek. Veszek egy hosszú, mély levegőt, mielőtt Minniere nézek.

 - Te se! És... vigyázz magadra!- ostoba és üres szavaknak érzem ezeket, pedig potenciálisan az utolsók. Talán most kellene megmondanom valamit, ma lehetne a nap, amikor nem fordulok vissza a reptérről, de nem tudom jól megítélni, hogy mi a helyénvaló. Betegnek érzem magam, és sokáig maradok azután is, hogy Minniere átmegy az ajtón, de nem látok továbbra sem lehetőséget, olyan hívást, amely alapján követhetném. Az én ajtóm egy idegennel közös. Vigyázz magadra! A hasonmás hátborzongató, és nem tudom, hogy mi vár rá.

 A gondolataim továbbra is vele vannak, miközben az ismeretlen varázslóval együtt én is belépek az ajtómon. Hallom a hangokat, egy pillanatra feltámad bennem ismét a vágy, hogy halljam és lássam az ősömet, hogy tudjam, mi változtatta meg Agravaine Nottot, ki volt ő valójában. A hangok dühösen ostromolják az elmémet, talán a válaszok is köztük vannak, de a gondolataim önkéntelenül is visszatérnek Minniehez. Sokkal fontosabb nekem, hogy ő kikerüljön annál, hogy én mit találok. Nem vehetem persze félvárról a helyet, ami már megmutatta, hogy bőven tartogathat veszélyeket. Megérintem a friss sebet, de a pálcás kezem még rendben van. Oldalra nézek a férfira.

 - Te látsz valamit?
Naplózva

Csámpás
[Topiktulaj]
***


KARIKALÁB

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2024. 11. 03. - 23:17:19 »
+2


4. kör


A pálcák hideg fénye dermesztő ragyogással árasztja el a kőfolyosót, ahol Alan és Rufus visszhangzó szavai csendülnek. Ahogy Efelda és Owen egyre mélyebbre hatolnak, minden fordulónál sötét árnyak kísérik lépteiket, mintha a homály maga figyelne rájuk. A hangok mélyéből jövő hideglelős susogás lassan fagyos leheletet bocsát a folyosó falaira, ahol a kristályok helyett dér csillan meg, jégbe zárva az érzelmeket. A félelem jeges karmokkal markol szívükbe, sóhajnyi emlékek villannak fel: egy kínzó vallatás rideg percei és egy anya szomorúsága, mely soha nem halványul. Mire észbe kapnának már késő. Négy, lebegő groteszk alak keríti be őket, lassan és veszedelmesen suhannak a levegőben... a vándorok tán ismerhetik a fajtájukat, de ezeknek a kámzsája fehér s nem fekete.

Bár még ragyog a fehér fény a fáklyákban Minerva és Matthew útján, de a teremben megszokott ragyogás itt már ritkább vendég. Mintha a sötétség mohón elnyelne minden lángot. Időnként a fehér tűz fellobban, kísértve, mintha valami láthatatlan, apró lényt falna fel. A követett emberi hangokat egyre erősödő morajlás váltja fel, mely egybeolvad a folyosó sötét suttogásával. Apró, mozgó árnyak jelennek meg. Csúsznak, másznak és repkednek. Százak, ezrek, milliók összpontosulnak a folyosó közepén egy női alakban, aki lassan nyitja ki ragyogó, sárga szemeit. Szúró pillantása áthatol mindenen, s milliónyi bogár száll szét két csíkban a vándorok felé, csípéseik nyomán forró, kínzó hólyagokat hagyva.

A láng először csak haloványan pislákol a harmadik ajtó mögötti folyosón. Az apró villanások egyre hosszabb szünetekkel jelentkeznek. Előszőr csak pillanatokig tart a szünet, de ez gyorsan másodpercekké lesz. Bár még hallani a távol barát hangját és időközben mintha egy mélyebb, idősebb férfi szólam is csatlakozott volna hozzá, a halálhörgés hangosabb. Idővel a vándorok egy elágazáshoz érnek, balról hallatszódnak a hívogató hangok, jobbról pedig csak puszta csend árad. A fény már percekre tűnik el és a hörgés egyre hangosabb lesz. A földből kinyúló csontos kéz Roman mellett, rothadó hús cafatokkal, villámgyorsan ragadja meg Sash bokáját. A holtak testei, melyet a halál sötét mocska táplál, előmásznak köröttük a földből, és vadul próbálják magukkal vonni a vándorokat a fájdalom tátongó mélységébe.



 A maximum szószámot feloldom, írjatok, amennyi jól esik!
 Nyugodtan írjatok több cselekvést egyszerre a küzdelmek során, de a feltételesmódra figyeljetek.
 Matthew, mivel már két körből kimaradtál, már csak egyet "passzolhatsz" mielőtt a karakter kiírásra kerül.

Naplózva

______________________________________________

Az élet nagy kaland,
Átírható színdarab,
És hidd el, csak rajtad áll,
Hogy jó vagy rossz, mi rád vár.

______________________________________________

Owen Redway
Varázsló
*****


A bétahím

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: Tegnap - 16:10:01 »
+1

A pálcám végén apró tűz gyulladt, sápadt fénybe vonva a kacskaringós kőfolyosót, éppen csak pár méteres látótávolságot biztosítva. A gyengécske világosság mögött a legfeketébb sötétség honolt, amit életemben láttam. Rettegtem attól, hogy mi lapul a fényen túl, és hogy mi vár rám a homályban.
Léptek zaját hallottam, majd kicsit erősebb lett a világosság, ahogy Elfelda mellém lépett, kezében a saját pálcájával, amelynek végén az enyémhez hasonló láng égett. Átható pillantást vetettem a gyönyörű arcra, amely már az afrikai utam során is megbabonázott.
Túlzás lett volna azt állítani, hogy miatta ért véget a kapcsolatom Audreyval, de az tagadhatatlan, hogy Elfelda volt az első nő, aki képes volt bárminemű vonzalmat kiváltani belőlem a számomra oly szokatlan, monogám életem alatt. A tény, hogy Audrey mellett valaki más elő tudta csalogatni énem egy rég elfelejtett részét, egyfajta jele volt annak, hogy a kapcsolat elfáradt. Végül el is váltunk egymástól, én pedig nem sokkal később elhagytam Afrikát és hazatértem.
Bármit is reméltem a pillantástól, nem működött. A csoda szép arcán a sajátomhoz fogható félelem foglalt helyet.
Aztán meghallottam őt. Suttogások jöttek a sötétből, egyre erősödve, mintha csak a szél támadt volna fel. Vajon Elfelda is ugyanezt hallja, vagy őt a saját vesztesége hangján szólítja a homály?
Bizonytalan lépést tettem a kőfolyosón, pálcám fénye remegve futott szét a hideg falakon.
Ekkor Elfelda váratlanul elkiáltotta magát, majdnem megállítva ezzel a szívemet.
- Rufus! - üvöltötte a olyan hangon, amilyenen még nem hallottam őt szólni. Düh és csalódottság keményítette meg a torkát, és mintha valaki más kiáltott volna.
Egyszerre választ kaptam a kérdésemre, és megértettem, hogy mindenki a maga múltjának visszhangját hallja csupán. Alan suttogása egyedül nekem szólt, mint ahogy Rufus is, bárki legyen is ő, csupán Elfeldát kereste.
- Várj! Te is érzed?
A folyosón mintha megfagyott volna a levegő. Leheletem elillanó párafelhőként fonta körül a pálcámon táncoló, apró lángot, melynek fényében mintha megpillantottam volna egy alakot. Valami mozgott a sötétben…
A dementoroknak megvan az a tulajdonságuk, hogy az ember jóval azelőtt megérzi a jelenlétüket, mint hogy megpillantaná őket. A szívembe maró fagyos rémület, és az érzés, hogy megsemmisült minden, mi addig boldoggá tett, egyértelmű jele volt ezen teremtmények érkezésének, bár ezt csak másodpercekkel később fogtam fel, annyira lekötött a szorongató rettegés. Ekkor azonban már késő volt. A szörnyek pár lépésnyire lebegtek tőlünk, halálszagot árasztva.
Azonban valami nem stimmelt velük, és ez még a fullasztó félelem közepette is feltűnt: fehér csuklyát viseltek. Közölni szerettem volna a nyilvánvalót Elfeldával is, de nem jött ki hang a torkomon. Ösztönösen hátrálni kezdtem, míg váratlanul neki nem koccantam a vállának.
Talán az érintése, talán csak a teste melege volt az, ami egyszerre felidézett bennem egy emléket egy leomlott folyosóról és egy tüsi hajú lányról, akivel hasonlóan vállt-vállnak vetve küzdöttünk. És hirtelen fellángolt bennem valami, és visszatért belém az erő.
A dementorok veszedelmesen közelítettek. Én meglendítettem a pálcás kezemet, és elkiáltottam magam.
- Expecto Patronum!
A fejemben visszhangozva gurult lefelé a lépcsőn egy aprócska test.
Ne most…
Rettegve álltam az összetört testvérem fölött.
Ki a fejemből!
Céltalanul rohantam az éjszakában, messze el a szülői háztól.
De nem ma!
- Expecto Patronum! - kiáltottam ismét.
A nap már lemenőben volt, aranysárga fényekbe vonva a kviddicspálya gyepét. A póznák körül szlalomoztam, mikor hirtelen egy lány hangját hallottam: Hé, remélem, hoztál engedélyt a házvezetődtől, különben nem repkedhetsz errefelé. Hátrafordultam és a világ legszebb teremtését láttam közeledni felém seprűje nyelére hajolva.
- Expecto Patronum! - kiáltottam harmadjára is, erősebben, mint valaha.
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.1 másodperc alatt készült el 35 lekéréssel.