Speculum Phantasmatum

[Minerva]

- Az a szobor.. szerintetek is.. hasonlít rám, vagy.. nektek úgy tűnik, mintha ti lennétek?
Csupán egy rövid pillantást vetettem a Minerva által említett alakra, mielőtt elmerültem volna a bal oldali ajtó őreinek vizsgálatában. Az említett cseppkőképződmény, vagy mi is volt ez a bizarr, fehér valami, amiből faragták a szobrot, egyértelműen boszorkányt formázott meg. Kicsit sem hasonlított rám. Mielőtt azonban válaszolhattam volna, az egyik ismeretlen varázsló közölte, hogy hasonlóan hozzám, ő is nőnek véli a rejtélyes alakot.
Ekkor kezdtünk felfigyelni az ütemes kopogásra, majd a tompa puffanásokra, amely hangok mintha a harmadik ajtó mögül jöttek volna.
- Ti is halljátok? - tettem fel a kérdést, az apró gyermeket megformáló őrt vizslatva.
- Igen – felelte halkan Elfelda, akinek hangjából félelmet éreztem.
- Igen, hallom – erősített meg Minnie is. - Felismeritek a szobrokat? Azt várják, hogy kettesével menjünk be az ajtókon...
- Hallom. De a fene akar bemenni oda… - mondta ki az ismeretlen varázsló azt, ami mindnyájunk fejében járt, köztük az enyémben is.
Önszántamból érkeztem ide. Naphosszakat vártam rá, hogy beléphessek ebbe a csarnokba, és hogy újra szembenézhessek a múltam árnyékaival. Azonban most, hogy csupán egy karnyújtásnyira álltam ettől, hogy csak egy ajtó választott el az újbóli találkozástól, egyszerűen megijedtem. Féltem, hogy a gyermek, akinek a szobra ott állt előttem, a viszontlátáskor kimondja azt, amitől egész életemben rettegtem: a te hibád volt, Owen… Miattad haltam meg. Talán erről a fájdalomról beszélt Minerva is, amikor a próbákat említette. Talán ő maga is, akárcsak a többiek, hasonló okokból érkeztek ide. Talán Elfelda is elvesztett valakit...
Végigsimítottam a hideg arcon, a tompa vonásokat figyelve, és dünnyögtem magam elé. Erőt kellett vennem magamon ahhoz, hogy ne ragadjanak el az érzelmek, és hogy visszatartsam a kitörni vágyó könnycseppeket. Pontosan tudtam, hogy mit kell tennem, de még nem álltam rá készen. Még féltem belépni azon az ajtón.
- Igen? Szólt valamelyikőtök…? - kérdezte váratlanul az egyik ismeretlen, s én ösztönösen a hang irányába kaptam a fejem.
Csak ekkor tűnt fel számomra, hogy milyen fiatal is a srác, talán épphogy csak kirepülhetett az iskolából. Szemeiben ugyanaz a vad tűz lobogott, ami egykor az enyémekben is égett, és a tettei is kevésbé voltak megfontoltak, vagy nevezzük akár megfáradtnak, mint nekem most. A pillanat törtrésze alatt határozta el magát, és nemes egyszerűséggel feltépte a jobb szélső ajtót, pontban akkor, amikor a középsőnél Nott rámarkolt a kilincsre.
Hirtelen megállt az idő a kamrában, aztán…
Látva, hogy milyen könnyedén feltárult a jobb szélső ajtó, elhatározásra jutottam. Elengedtem a szobor arcát, majd megragadtam a saját ajtóm nyitógombját. Ekkor kiáltások zaja ütötte meg a fülemet.
Jövök Alan, tarts ki!
Kitártam az ajtót és egy girbegurba folyosón találtam magamat. Újból megcsapta a fülemet a kiáltás, én pedig Elfeldát megelőzve, pálcát kivonva szaladni kezdtem, mígnem a vaksötétben nem találtam magam.
- Lumos!

[ismeretlen, fiatal varázsló]

see you at the other side

mood



to: all the wandering souls
2004.10.04.

Különös dolgok az emlékek... Az ember azt hinné, tudja, mire emlékszik, és mire nem. Világéletemben meg voltam győződve arról, hogy egyetlen emlékem sincs apámról, leszámítva a létezését megőrző családi fényképalbumot, újságcikkeket és kviddics-ereklyéket, hiszen csak két éves voltam, amikor meghalt. De most, ahogy meghallottam a hangját... egyből felismertem. Rémisztő, vad, és kegyetlen volt ez a hang, amelyet kivettem a sötétben. Innentől kezdve ez a  hang olyan volt, akár egy képzeletbeli köldökzsinór, amelyet a gyomromban éreztem, és amely a soha nem ismert, de mindig gyűlölt férfihoz vezetett. A rántás a gyomromban egyre erősödött, ahogy próbáltam kivenni a feszültséget okozó hang szavait... de egyelőre azon kívül, hogy tudtam, kivel veszekszik, nem ment. Senki másra nem figyeltem, az ismeretlen, fiatal varázsló kérdésére is csak futólag intettem nemet a fejemmel. Akármilyen feszült figyelemmel koncentráltam, mégsem tudtam azonosítani a szavakat, melyek távoli, morajló ugatásnak tetszettek... Bármikor máskor azt kívántam volna, hogy csak múljon el. Csak legyen csend. Fejezze be. De most nem... Meg akartam találni, így hát amikor Owen kitárta az ajtót, habozás nélkül követtem és léptem be rajta. Most jött el az én időm. Leszámolok vele... Most és mindörökre. Esküdtem meg magamnak némán, ahogy Owen nyomában én is megszaporáztam a lépteimet. Elmormoltam egy lumost, hogy lássak a sötétben, s közben egyszerre mardosott a félelem, a bosszúvágy és valami megmagyarázhatatlan érzés... valami... amivel nem akartam szembesülni. De ahogy rohantam a kihalt folyosón, és apám szavait elkezdtem kivenni a légüres térből, ez az érzés felerősödött.

Bárcsak soha nem vettelek volna el.
Bárcsak elvetéltél volna.
Bárcsak belehaltál volna a szülésbe.

Bármennyire is furcsa, a szavak hallatán... kíváncsiságot éreztem. Kíváncsi voltam... Arra a férfira, aki annyi éven át sakkban tartotta és megnyomorította az én tehetséges, életerős, sikeres anyámat... és elérte, hogy egy igazi ronccsá váljon, aki csak a túlélésre képes. Egyszerre elcseszett düh vett rajtam erőt, és akaratlanul is felüvöltöttem, akár egy megsebzett állat.
- Rufus!!! - üvöltöttem apám nevét, aki majdnem annyi idősen halt meg, amennyi én most voltam. Még kétszer üvöltöttem hangosan a lelkem mélyén gyűlölve dédelgetett nevet, s közben ahogy a csontot remegtetően ijesztő sötétbe értem, újabb érzés kerített hatalmába. A félelem a csalódástól... hogy mi lesz, ha most sem jön el... Ha most sem kellek neki... Ha annyira sem méltat, hogy szembenézzen a lányával, akit soha nem akart a világon tudni.

h e l l o s a t a n i b e l i e v e i t i s t i m e t o g o

me and the devil

Ω

        "Valami nem stimmel a fényekkel" - felnézek a fényekre, de nem tudom igazán megragadni a gondolatot. Semmi sem stimmel a feketemágia körül, talán ezért is nevezzük feketének: könnyű jelző arra, amit nem ismerünk. Ha a muglik módján vallásos volnék, talán hihetném, hogy nem születtem megérteni a nagyobb hatalmak működését, csak sejteni az árnyékukat, amint az az életem falára vetül - de ennyire nem születtem balszerencsésnek én sem.
        - Igen.. az.. akkor nem csak nekem.. - éreztem a késztetést, hogy tegyek egy lépést hátra, amikor az ismeretlen mágus közelebb lépett: apró adóterheink a pánikbetegség asztalán - mielőtt Nott is válaszolt volna. Nyeltem egyet - nem akartam én lenni a szobor, volt valami nyakhoz a meleg nyárban hidegen érő kellemetlenség a látványában is. Mintha az időtlen mágia lett volna előbb, mintha itt állt volna előttem is, hiszen biztosan nem mi kísértettük a sorsunkat először ezen a helyen.. És ettől még rosszabb lett hirtelen, mint Dorian Gray képének egy különösen perverz lenyomata. Még a mágus közelségének is jobban örültem azonnal, a másik ember létezésének ténye valószerűbbé tette a közös rémálmunkat.
        - Hmm, nem. Minket hallottál vagy... - nem fejezem be a kérdést, értelmetlen volna, mint ízlésről és feketemágiáról vitatkozni. Elfordultam inkább a szobortól, el Redway és a boszorkány felé, de ha későn is, most már megértettem, hogy nem számíthatok egy közös rejtvényfejtés eshetőségére. Szégyenteljesen ismertem meg a régi, egyáltalán nem kedves ismerőst, a Griffendélest, aki persze elhatározván, hogy nem támaszkodik társaira végül mégis pontosan ezt teszi. Úgy tűnik, a kezdeti racionalitás a solo küldetésről gyorsabban párolgott el, mint az alkohol, amit a zsebemben őrizgetek, és amit az efölött érzett szorongásom felett megiszom majd.

        - Várj, Nott.. nem tudom, mi lesz bent, de neked sem hiányzik, hogy fél kézzel ismerkedj meg vele. Nesze! Ne ölesd meg magad! - megragadom a sérült karját, és megpróbálom a körülményekhez képest legjobban begyógyítani a sérülést - persze tulajdonképpen fogalmam sincs, mennyire komoly, mennyire illúzió valójában. Nem tölt el maradéktalan örömmel, hogy Fawleyval a nyomomban kell majd átlépnem az ajtón, ahonnan átszűrődik a most már engem is hívó suttogást - két ember per ajtó, Nottot visszautasította az enyém, az ismeretlen mágust elfogadta a másik. Fawley és én a túlvilág ellen.
        - ...ugh, francba. - megérintem a kilincset, és úgy nyitok be, mintha fájdalmat okozna, visszahúzott kézfejjel, szisszenéssel, két ügyetlen lépéssel előre. Nem tudom, mit látok, azaz, az elmém még nem, amit a tekintetem már igen: a férfi hangja nem ismerős, a másik a legrosszabb rémálmaim főszereplője.
        Fawley előtt nem érzem kínosnak nyíltan elővenni a laposüveget és meghúzni - az ütemes sípolás erősebb lesz a fülemben, egyre inkább emlékeztet a muglik operációs gépeire, az azokon végigfutó vörös vonalra a halál beállta után. Mi van, ha Cerys valahogy bejutott ide, mi van akkor, ha mégsem illúzió, vagy csak részben az? A leírások nem beszéltek valóságról, de minden árnyékban, beszögellésben őt sejtem: megremegnek a pálcát tartó ujjaim. Egy oldalba rúgott őz kecsességével végül valahogy elindulok a falak között, megpróbálom kizárni a saját, egyre hangosabb szívdobogásom ütemességét. Ha csak megszokásból is, de rágni kezdem az ajkaimat - ez még nem a pánik, ez nem a valóság. Nem a valóság. Nem a valóság.
        
        Ha mégis az, nem történhet meg még egyszer ugyanaz - gyors egymásutánban átsuhan a fejemen Tayilor, Fawcett, Nott, Nott, Lutece, Fawley, és utoljára: anyám. A hófedte hegyoldal, Balmoral pincéjének hatalmas ajtaja, az irodai asztalon heverő dokumentumok sokasága, Nott szavai arról, milyen embert ölni. A tekintetem Fawleyt keresi, már tudom, hogy bármeddig haladunk együtt, nem fogom hagyni, hogy anyám csak egy pillantást is vessen rá. Röhejesen, sőt, szánalmasan felértékelődik az imént még alig-alig ismerős, de lehetne épp egy idegen mugli tejesember is, akkor is érezném ezt a gyűlöletet, amely megvédheti a legrosszabbtól, amit ismerek. Ez, és csak ez vesz rá arra, hogy elinduljak valóban, a pálcámat ezúttal már határozottan markolva, éberen és a reménybeli gyilkosok vérszomjával a vadra.
        Talán Cerys Balmoral nincs itt, talán mindez a traumáim kivetülése: mégis, biztosan nem hozhat több balszerencsét megölni azt, akit a fejemben teremtettem róla.

[- Köszönöm...]

S p e c u l u m  P h a n t a s m a t u m

    Felszisszenek a láthatatlan penge érintésére, már túl későn rántom vissza a kezem hozzá, hogy elkerüljem az életbe lépő mágikus visszacsatolást. A szó nem sokkal a Sötét Jegy maradványai mellett jelenik meg, de a fájdalmat felülírja a sokk és az értetlenség. Nem egészen értem, hogy pontosan mire utalhat az ismeretlen mágia, a kifejezésnek van-e bármi személyes értelme, vagy csupán annyiról van szó, hogy rossz helyen próbáltam átmenni. Sok kifejezés, negatív szó illene rám, ez viszont, úgy érzem, hogy talán nem a legjellemzőbb közülük.

 A mágiatechnikai kérdések megfejtésétől eltántorít, ahogy Minnie hirtelen segítséget ajánl nekem. Kicsit talán tátva is marad a szám, mielőtt észreveszem magam, de nem ellenkezek, csak hagyom, hogy segítsen. Tudom, hogy kiemelten tehetséges ebben, az alapszintű elsősegélynél biztosan sokkal többet tud tenni értem, és még azután is, hogy ott hagyott évekkel ezelőtt, nem tűnik másnak az érintése. Talán furcsa belegondolni, de megbízom benne továbbra is, bármi is történt, ahogy megszólít, meggyógyít, ráébredek, hogy semmi más nem számít nekem igazán. Nem vagyok már a tizenéves Roman Nott, tudom, hogy rengeteg könnyen járható út nyílt előttem, biztosan könnyen találnék rengeteg olyan dolgot, amire az emberek vágynak, de ahogy ránézek, eszembe jut, amit talán mindig is tudtam: Minerva pótolhatatlan.

  - Köszönöm...- nem csatlakozom be a beszélgetésbe, csak körülnézek újra a furcsa helyen. Nem tudom ignorálni a hangot, ami a jobboldali ajtó felől érkezik, még ha újra rá is nézek a középsőre, ami megsebzett. Ami mellett ott van Minnie szobra. Nem akarok másik irányba menni, félek a lehetőségtől, hogy szétváljak Minnietől, újra, még ha tudom is, hogy még ha hasonló képességeink is voltak az iskolás éveink egy részében, most már valószínűleg csukott szemmel is feltörölné a padlót. Ami azt illeti, racionálisabb lenne magam iránt aggódnom, de a racionalitás távol áll ma tőlem, ahogy a lány arcára nézek. Tucatnyi megoldás jut eszembe, de azok vagy kivitelezhetetlenek, vagy valószínűtlen, hogy működnének.

 Szétnézek, próbálom kizárni a hangokat, de nem jut eszembe semmi. Muszáj elengednem, egy olyan helyre, ahonnan talán nem jön vissza. Nyelek egyet, ahogy a saját ajtóm felé nézek, szinte már nem is érdekel, hogy mit találhatok ott. Szeretnék bemenni én is a középső ajtón, akkor is, ha újra megvág, de tudom, hogy ez valószínűleg lehetetlen. Talán pont ezzel ártanék mindenkinek. Veszek egy hosszú, mély levegőt, mielőtt Minniere nézek.

 - Te se! És... vigyázz magadra!- ostoba és üres szavaknak érzem ezeket, pedig potenciálisan az utolsók. Talán most kellene megmondanom valamit, ma lehetne a nap, amikor nem fordulok vissza a reptérről, de nem tudom jól megítélni, hogy mi a helyénvaló. Betegnek érzem magam, és sokáig maradok azután is, hogy Minniere átmegy az ajtón, de nem látok továbbra sem lehetőséget, olyan hívást, amely alapján követhetném. Az én ajtóm egy idegennel közös. Vigyázz magadra! A hasonmás hátborzongató, és nem tudom, hogy mi vár rá.

 A gondolataim továbbra is vele vannak, miközben az ismeretlen varázslóval együtt én is belépek az ajtómon. Hallom a hangokat, egy pillanatra feltámad bennem ismét a vágy, hogy halljam és lássam az ősömet, hogy tudjam, mi változtatta meg Agravaine Nottot, ki volt ő valójában. A hangok dühösen ostromolják az elmémet, talán a válaszok is köztük vannak, de a gondolataim önkéntelenül is visszatérnek Minniehez. Sokkal fontosabb nekem, hogy ő kikerüljön annál, hogy én mit találok. Nem vehetem persze félvárról a helyet, ami már megmutatta, hogy bőven tartogathat veszélyeket. Megérintem a friss sebet, de a pálcás kezem még rendben van. Oldalra nézek a férfira.

 - Te látsz valamit?

[4. kör]

4. kör

A pálcák hideg fénye dermesztő ragyogással árasztja el a kőfolyosót, ahol Alan és Rufus visszhangzó szavai csendülnek. Ahogy Efelda és Owen egyre mélyebbre hatolnak, minden fordulónál sötét árnyak kísérik lépteiket, mintha a homály maga figyelne rájuk. A hangok mélyéből jövő hideglelős susogás lassan fagyos leheletet bocsát a folyosó falaira, ahol a kristályok helyett dér csillan meg, jégbe zárva az érzelmeket. A félelem jeges karmokkal markol szívükbe, sóhajnyi emlékek villannak fel: egy kínzó vallatás rideg percei és egy anya szomorúsága, mely soha nem halványul. Mire észbe kapnának már késő. Négy, lebegő groteszk alak keríti be őket, lassan és veszedelmesen suhannak a levegőben... a vándorok tán ismerhetik a fajtájukat, de ezeknek a kámzsája fehér s nem fekete.

Bár még ragyog a fehér fény a fáklyákban Minerva és Matthew útján, de a teremben megszokott ragyogás itt már ritkább vendég. Mintha a sötétség mohón elnyelne minden lángot. Időnként a fehér tűz fellobban, kísértve, mintha valami láthatatlan, apró lényt falna fel. A követett emberi hangokat egyre erősödő morajlás váltja fel, mely egybeolvad a folyosó sötét suttogásával. Apró, mozgó árnyak jelennek meg. Csúsznak, másznak és repkednek. Százak, ezrek, milliók összpontosulnak a folyosó közepén egy női alakban, aki lassan nyitja ki ragyogó, sárga szemeit. Szúró pillantása áthatol mindenen, s milliónyi bogár száll szét két csíkban a vándorok felé, csípéseik nyomán forró, kínzó hólyagokat hagyva.

A láng először csak haloványan pislákol a harmadik ajtó mögötti folyosón. Az apró villanások egyre hosszabb szünetekkel jelentkeznek. Előszőr csak pillanatokig tart a szünet, de ez gyorsan másodpercekké lesz. Bár még hallani a távol barát hangját és időközben mintha egy mélyebb, idősebb férfi szólam is csatlakozott volna hozzá, a halálhörgés hangosabb. Idővel a vándorok egy elágazáshoz érnek, balról hallatszódnak a hívogató hangok, jobbról pedig csak puszta csend árad. A fény már percekre tűnik el és a hörgés egyre hangosabb lesz. A földből kinyúló csontos kéz Roman mellett, rothadó hús cafatokkal, villámgyorsan ragadja meg Sash bokáját. A holtak testei, melyet a halál sötét mocska táplál, előmásznak köröttük a földből, és vadul próbálják magukkal vonni a vándorokat a fájdalom tátongó mélységébe.

ᛇ  A maximum szószámot feloldom, írjatok, amennyi jól esik!
ᛇ  Nyugodtan írjatok több cselekvést egyszerre a küzdelmek során, de a feltételesmódra figyeljetek.
ᛇ  Matthew, mivel már két körből kimaradtál, már csak egyet "passzolhatsz" mielőtt a karakter kiírásra kerül.

[Elfelda]

A pálcám végén apró tűz gyulladt, sápadt fénybe vonva a kacskaringós kőfolyosót, éppen csak pár méteres látótávolságot biztosítva. A gyengécske világosság mögött a legfeketébb sötétség honolt, amit életemben láttam. Rettegtem attól, hogy mi lapul a fényen túl, és hogy mi vár rám a homályban.
Léptek zaját hallottam, majd kicsit erősebb lett a világosság, ahogy Elfelda mellém lépett, kezében a saját pálcájával, amelynek végén az enyémhez hasonló láng égett. Átható pillantást vetettem a gyönyörű arcra, amely már az afrikai utam során is megbabonázott.
Túlzás lett volna azt állítani, hogy miatta ért véget a kapcsolatom Audreyval, de az tagadhatatlan, hogy Elfelda volt az első nő, aki képes volt bárminemű vonzalmat kiváltani belőlem a számomra oly szokatlan, monogám életem alatt. A tény, hogy Audrey mellett valaki más elő tudta csalogatni énem egy rég elfelejtett részét, egyfajta jele volt annak, hogy a kapcsolat elfáradt. Végül el is váltunk egymástól, én pedig nem sokkal később elhagytam Afrikát és hazatértem.
Bármit is reméltem a pillantástól, nem működött. A nő csoda szép arcán a sajátomhoz fogható félelem foglalt helyet.
Aztán meghallottam őt. Suttogások jöttek a sötétből, egyre erősödve, mintha csak a szél támadt volna fel. Vajon Elfelda is ugyanezt hallja, vagy őt a saját vesztesége hangján szólítja a homály?
Bizonytalan lépést tettem a kőfolyosón, pálcám fénye remegve futott szét a hideg falakon.
Ekkor Elfelda váratlanul elkiáltotta magát, majdnem megállítva ezzel a szívemet.
- Rufus! - üvöltötte a nő olyan hangon, amilyenen még nem hallottam őt szólni. Düh és csalódottság keményítette meg a torkát, és mintha valaki más kiáltott volna.
Egyszerre választ kaptam a kérdésemre, és megértettem, hogy mindenki a maga múltjának visszhangját hallja csupán. Alan suttogása egyedül nekem szólt, mint ahogy Rufus is, bárki legyen is ő, csupán Elfeldát kereste.
- Várj! Te is érzed?
A folyosón mintha megfagyott volna a levegő. Leheletem elillanó párafelhőként fonta körül a pálcámon táncoló, apró lángot, melynek fényében mintha megpillantottam volna egy alakot. Valami mozgott a sötétben…
A dementoroknak megvan az a tulajdonságuk, hogy az ember jóval azelőtt megérzi a jelenlétüket, mint hogy megpillantaná őket. A szívembe maró fagyos rémület, és az érzés, hogy megsemmisült minden, mi addig boldoggá tett, egyértelmű jele volt ezen teremtmények érkezésének, bár ezt csak másodpercekkel később fogtam fel, annyira lekötött a szorongató rettegés. Ekkor azonban már késő volt. A szörnyek pár lépésnyire lebegtek tőlünk, halálszagot árasztva.
Azonban valami nem stimmelt velük, és ez még a fullasztó félelem közepette is feltűnt: fehér csuklyát viseltek. Közölni szerettem volna a nyilvánvalót Elfeldával is, de nem jött ki hang a torkomon. Ösztönösen hátrálni kezdtem, míg váratlanul neki nem koccantam a vállának.
Talán az érintése, talán csak a teste melege volt az, ami egyszerre felidézett bennem egy emléket egy leomlott folyosóról és egy tüsi hajú lányról, akivel hasonlóan vállt-vállnak vetve küzdöttünk. És hirtelen fellángolt bennem valami, és visszatért belém az erő.
A dementorok veszedelmesen közelítettek. Én meglendítettem a pálcás kezemet, és elkiáltottam magam.
- Expecto Patronum!
A fejemben visszhangozva gurult lefelé a lépcsőn egy aprócska test.
Ne most…
Rettegve álltam az összetört testvérem fölött.
Ki a fejemből!
Céltalanul rohantam az éjszakában, messze el a szülői háztól.
De nem ma!
- Expecto Patronum! - kiáltottam ismét.
A nap már lemenőben volt, aranysárga fényekbe vonva a kviddicspálya gyepét. A póznák körül szlalomoztam, mikor hirtelen egy lány hangját hallottam: Hé, remélem, hoztál engedélyt a házvezetődtől, különben nem repkedhetsz errefelé. Hátrafordultam és a világ legszebb teremtését láttam közeledni felém seprűje nyelére hajolva.
- Expecto Patronum! - kiáltottam harmadjára is, erősebben, mint valaha.

[Owen]

see you at the other side

mood



to: all the wandering souls
2004.10.04.

Ahogy beléptünk a kacskaringós folyosóra, szinte kézzel foghatóan szellemültem át valakivé... Valakivé... akinek akkor és ott, jelen kellett volna lennie. Akinek meg kellett volna mentenie Anyámat, Zoet és magamat. A magzatot, aki már akkor félelemben és bizonytalanságban élt, mikor még meg sem született.
Owen pillantásán éreztem, ő is látja, hogy nem önmagam vagyok már. Bár nagyon nem ismerhettük meg egymást, az a rövid idő is elég volt ahhoz, hogy lássa, akkori és mostani énemet egy óceán választja el egymástól. És valahol mégis én voltam ez is... Egy pillanatra erőt merítettem Owen mélybarna szemeiből, de ez a néma biztonság nem tartott sokáig... egyszerre megéreztem azt a hideg, nyugtalanító érzést amelyet élőben még egyetlenegyszer sem tapasztaltam meg. Csupán az SVK órákon volt lehetőségem 'dementorok' ellen küzdeni, a való életben eddig szerencsémre nem sodort velük össze az élet. De itt és most... a csontig hatoló hideg, a kilátástalanság és a rémület engem is elárasztott.
- Igen... Eljöttek... - válaszoltam ezúttal a korábbi üvöltözést követően meglepően halk és nyugodt hangon az átoktörőnek. Gyorsan és biztosan fonta körül a lelkemet a kilátástalan fájdalom, a rettegés, és ezúttal apám kegyetlen nevetése csengett a fülemben, anyám sikítozása közepette. Bár nem volt rá racionális magyarázat, egyszerűen tudtam, éreztem, hogy most azt hallom és azt érzem, amit magzatkoromban, anyám testében....

Crucio... Látod? Mondtam, hogy ne merj teherbe esni, te szajha!

nevetett apám anyám szenvedésén, és én a hangot hallva olyan dühvel szorítottam meg a világosságot adó fenyőpálcát, hogy teljesen elfehéredtek az ujjaim. Mély, elkeseredett, artikulálatlan kiáltás szakadt ki a torkomon, majd a vállamat Owenhez szorítva szólaltam meg:
- Gyerünk... szabaduljunk meg tőlük! Menjenek vissza oda, ahonnan jöttek! - szorítottam össze a fogam erősen a mondat végén, miközben Owent követve felidéztem mindent, amit a patrónus-idézésről tanultam. Ösztönösen választottam ki az emléket, azt a régóta dédelgetettet, amikor Oleg gyermekét vártam, és úgy éreztem, kislányom lesz... Olyan meleg szeretetet és bizonyosságot a létezésem értelmében soha azelőtt, és soha azután nem éreztem.
- Expecto patronum! - ejtettem ki a varázsigét, ahogy a fehér kámzsás rémek felé irányítottam pálcámat. Valahogy az, hogy látszólag fehérek voltak, összezavart. Ennek a színnek megnyugtatónak kellett volna lennie, de ebben a pillanatban számomra félelmetesebbnek tűntek fekete társaiknál. Biztosan azért, mert most először láttam igaziakat...?
A varázslat eredményeként először csak fáradt, fehér köd jelent meg a pálcám végén, de minél jobban engedtem magam bele az érzésbe, mártóztam meg abban a kapcsolatban, ami meg nem született gyermekemhez kötött... és talán köt is... a mai napig... bíztam benne, hogy a fehér hattyú beteríti majd ezeket a dögöket és messzire üldözi őket, vissza oda, ahová valók. A düh helyett igyekeztem folyamatosan a szeretetbe kapaszkodni, de ez nem volt annyira egyszerű, egy ponton talán vissza is billentem a gyűlölet felé. Ekkor elképzeltem, ahogy a kislányom kezét fogom, már születése után... és még egyszer felkiáltottam én is:
- Expecto patronum!
Takarodjatok innen!

ₛₚₑcᵤₗᵤₘ ₚₕₐₙₜₐₛₘₐₜᵤₘ


--------------------------------------------------------------------

Minden egyre jobban bizarabbá válik, mint azt valaha is el tudta volna képzelni. Vagy van, aki erre számított? Sash nem, mégis, úgy tűnik, a legbátrabbak közé sikerült előrelépnie, még ha a kérdéseire nem is azt a választ kapta, amit remélt. Remélte, hogy valamelyik jelenlévő beszélt hozzá, nem pedig valami arctalan, alaktalan hang, erre mégis, azzal kell szembesülnie, hogy olyasvalakit hall, akit nagyon maximum álmában szokott már csak. Remek. Nagyon nagy szerencse, ha ez után a kaland után nem köt ki a Mungo valamelyik puha szobájában.
Már a kezében van a kilincs, amikor a mellette lévő is hasonlóképp tesz, csakhogy valami mégsem stimmel. Még maga Sash is felsikít, elengedve a hűs fémet és egyből a saját alkarját tapogatja, miközben ott semmi sincs, még egy karcolás sem. A másik fél már nem volt ennyire szerencsés, hevesen kapáló szíve pedig csak az ijedtség eredménye, semmi több.
- Jól vagy…? - Igyekszik lehiggadni és mivel még mindig nem érez semmit a saját karjában, ez könnyedén megy. Ellenben az, ahogy nagyjából kiveszi a bőrbe vésett szót – már ha nem takarja el azt a fiatal férfi –, semmi jót sem jelent. - Úgy vélem, nincs választási lehetőségünk, mindenkinek megvan a maga ajtaja… - mert mi más lenne ez, ha nem védelem? Így már logikus, egyszer ő is megbűvölte az egyik táskáját, amiben a finomságot tartotta, hogy aki belenyúl, harapja meg. Sokkal kellemesebb emlék az, mint most, amikor újra ráfog a kilincsre és be is nyit az ajtón. Nem csapja meg egyetlen átok sem és a karjai is épek, így kirajzolódik előtte a hosszú folyosó. Homlokát ráncolva igyekszik megfejteni, hogy ez mégis merre vezethet, de innen, az ajtóból soha nem fogja. Amikor a fiatal férfi is odalép, csatlakozik, már útban van, mégis, egyelőre lépni nem mer elsőre, hiszen éppen a jeges veríték csordul végig a hátán. Amit eddig halkan hallott, most újra, kicsit erősebben, hangosabban végi hallani. Mi.A.Franc?!
Végül felrázza magát a múlt merengéséből, a nevét hallva újra, bólint egyet.
Itt vagyok, igen.
Nem ejti ki a szavakat, nem meri, csak egy lépést, majd még egyet tesz előre, végül annyit, hogy a fiatal férfi is beléphessen a folyosóra, ezzel megpecsételve a maga sorsát.
- Amúgy… Sash vagyok, ha valaha valaki kérdezné, vagy, ha valami történne – legalább a nevekkel legyenek tisztában, ha már mással nem.

- Lófaszt. De ezen segíteni lehet – nyúl be a zsebébe, a pálcát keresve. Iszonyú idegesítő az, ahogy a fény villog, így muszáj lesz ezen segíteni. Hallja továbbra is, hogy őt szólongatják, hogy hívják, így el is indul közben.
- Lumos – Hívja elő saját kis fényét, amely szinte eltűnik, amikor a villanások erősek, de legalább némi támaszt ad a beálló sötétben, hogy ne a falnak menjenek. - Mi a franc ez? Valami föld alatti folyó? Medve? Szörny? - Nem tudja behatárolni, hiszen a falak is torzítanak rajta valamelyest és nem is kívánta annyiszor hallani, hogy pontosan tudja mi is az, ami rájuk leselkedik. Előre lépked, megáll, megint tovább lép. Nem nézi, hogy meddig jut, amikor a hangok egyre erősödnek. Éppen javasolni akarja, vagyis inkább csak saját magának, hogy menjenek vissza a francba, amikor elkapja valami a bokáját. Hangja élesen tölti be a teret, ahogy felkiált és igyekszik kirántani a lábát az erős fogásból. Kicsit a falnak vagy épp a srácnak esik neki, kapaszkodik, majd hallja azt az iszonyatos reccsenést, amikor a csont törik, ugyanis igyekszik rátaposni arra a kézre, ha kirángatni nem tudja. Kissé eltántorog arról a pontról és levegőért kapkod.
- Ó basszameg… nézd! Vigyázz, mögötted! Nem… melletted! MINDENHOL!? - Egyre több és több mocskos alakot lát előbukkanni, ahogy feltartja a görcsösen szorongatott pálcát és a fény szétterjed kissé. Mik ezek? Próbál előre jutni, az ismeretlen felé, hátha van arra is kijárat, bármi, csak ne ezek. Holtak! Eszmél rá, amikor ismét belép kapaszkodik egy, a gyomra pedig rándul egyet.  Ne most, csak ne most, nem kéne okádva meghalni, nem a legszebb.
Az előtte motoszkálóra szegezi a figyelmét, majd végül a pálcáját, ami egyetlen fegyvere most.
- Nox – hiszen a fény helyett más kell. Reméli, hogy erős lesz a lökés és annyira taszítja a falnak vagy bárminek a lényt, hogy előrébb juthasson. Közben igyekszik gondolkodni is, de, nos, nem  ő volt az éltanuló.
- Flipendo! - próbálja félrelökni a kezet, lábat, vagy az egész dögöt, hogy előrébb szaladhasson, a másik pedig mögötte. - Hogyan kell megölni ami halott?! - Reméli, hogy a másik ismeri a választ, addig ha kell, többször próbálkozik félrelökni a holtakat, hogy haladhassanak.

--------------------------------------------------------------------

[- Én Roman vagyok.]

S p e c u l u m  P h a n t a s m a t u m

   A gondolataim vissza-visszasietnek, a gyomrom görcsöl, de igyekszem elnyomni a rettegést. Minnie jól lesz, nem lehet másként... de persze, nekem is jól kell lennem. Ismerem őt, tudom, hogy soha nem bocsátaná meg magának, ha meghalnék itt ma, ezen az elveszett helyen, még ha nem is az ő ostoba döntése volt, hogy idejöjjön. neki biztosan sokkal jobb oka van ennél, biztosan látni akar valakit. Talán valakit, akit megöltem. Megrázom a fejem az ostoba gondolat hatására. Túl sok jelentőséget tulajdonítok magamnak.

 A fiatal férfi felé fordulok, aki már korábban érdeklődött a hogylétem felől. Nem ismerem, de a kora alapján biztos, hogy együtt kellett a Roxfortba járnunk. Nagyjából annyi idős lehet, mint én, ő is azok alatt az eseménydús évek alatt koptathatta az ősi kastély kőpadlóit és padjait. Most rá kell fókuszálnom, nincs nagyon más. amivel foglalkoznom kell. Sash. Nem ismerős a neve. Persze, valószínűleg becenév.

 - Én Roman vagyok.- megeresztek egy udvarias mosolyt, de nem nyújtok kezet, nem szívesen engedném el a pálcámat. Aggaszt a fény halvány derengése, a környezet, tartok a helytől. A fény, amit Sash csinál a bűbájjal, segít valamennyire, és követem is a példáját, de ez a hely természetellenes, kívül a valóságon. Kétséges, hogy az emberi mágia milyen mértékben képes ezt befolyásolni.

  - Nem tudom... legyél óvatos!- megmozgatom a sérült kezem ujjait, csak a biztonság kedvéért, ha szükség lenne rá, de úgy érzem, hogy nem lesz vele semmi probléma. Eszembe jut a troll, ami üldözött a csata után, eszembe jut az a rengeteg párbaj, harc, amiben benne voltam, néhány arc, aki halottakhoz tartozik. A tizenéves önmagam biztosan sokkal magabiztosabb lenne itt, de én nem tudom, hogy mikor harcoltam már utoljára, és nem is igazán vágyom rá.

 Annak ellenére is felszakad egy kiáltás a torkomból, hogy számítottam rá, hogy valami történni fog. Az élőhalott teremtények jelenléte hideg vízként térít magamhoz, hányinger kerülget a reccsenő csont hallatán, és mielőtt igazán lehetőségem lenne átgondolni mindent, már körbe is vesznek minket. A felismerés, hogy tizenöt éves korom óta először élet-halál helyzetbe kerültem, rémisztő. Igaz, most nem társul hozzá az a mély, kétségbeesést keltő érzés, hogy rossz dolgokat teszek.

  - Ne hagyd, hogy hozzád érjenek!- éppen elég feketemágiát ismerek hozzá, hogy tudjam, hogy még ha a hagyományos inferi nem is jelentenének fenyegetést azon kívül, hogy megütnek, megfojtanak, esetleg megharapnak, ezek a lények talán nem annyira hagyományosak, és semmiképpen nem szabad megkockáztatnunk velük a fizikai kontaktust. Egy pillanatra eszembe jut, hogy talán a többi ajtónál is hasonló dolgok történnek, de tudom, hogy tud vigyázni magára.

 Rengeteget tanultam harci mágiát, rengeteg harcban vettem részt. Egész gyerekkoromban azt az ostoba vágyat dédelgettem, hogy majd valamiféle harcosként a Nottokat fogom képviselni. Annyit olvastam, annyit gyakoroltam, hogy még ha nem is engedek ezeknek az ostoba vágyaknak, a kezem egy határozott mozdulattal ösztönösen lendül előre, rajzolja a Z betűt a pálcám végével, ki sem mondom a Confringo varázsigét, a tűzgolyót csak egy határozott mozdulattal az először a látókörömbe kerülő szörnybe vágom.

  - Nem lehet megölni... használj tüzet! Gyújtsd fel őket!- remélem, hogy a férfi ismer legalább néhány varázslatot, ami alkalmas lehet. Carrow táltostüzét én sem merném használni, de a kevésbé őrült tanáraink is rengeteg dolgot tanítottak, ami segíthet, és mind túléltünk egy háborút. Ki így, ki úgy. Azt látom, hogy a képességei nem olyanok, mint azoké, akik szinte hozzá sem érnek az iskola után a pálcájukhoz, de nem tudom, hogy mennyire számíthatok rá.

 Megkísérlek egy második tűzgolyót is az élőhalottaknak vágni, mielőtt a Depulso varázslattal megpróbálom ellökni őket magunktól, mielőtt túl közel érnek. Az ilyen teremtmények mindig csak közelről veszélyesek, és minél tovább húzzuk ezt a harcot, annál inkább túl fogjuk tenni magunkat a kezdeti sokkon. Amennyiben nem vár minket valami más, ennél is kellemetlenebb meglepetés.

h e l l o s a t a n i b e l i e v e i t i s t i m e t o g o

me and the devil

Ω

        "Valami nem stimmel a fényekkel" - gondolom, mikor egyre kevesebb lesz belőlük, és időnként már a forrásukat sem tudom bemérni igazán jól. Hátranézek, hogy megkeressem Fawleyt, de már nem találom sehol. Önkéntelenül is elmormolnék egy lumost a sötétben, de nem akarom ezzel lefoglalni magam, ha hirtelen mégis.. másra kellene használnom a pálcám, aminek érzése már végigfut a gerincem mentén.
        - Fawley? Fawley?! Itt vagy?! Merlinre esküszöm, ha ez valami hülyegyerek-csíny.. Fawley! - sok jóra nem emlékszem a roxforti működéséből, és amire igen, az is az unokahúgommal közös szellemi emelkedettség szintjén mozoghat. A hangom úgy ég a semmiben, akár egy kiálltás, pedig tudom, hogy nem lehet az: az utolsó dolog, amire szükségem lehet, már itt is van a tenyeremben. Disszociáció - pont itt, pont most. Mintha lennék még valaki a fejemben, aki nem hiszem el, hogy mindez megtörténik velünk - ez nem változtat azon, hogy ha kell, és lehetőségem adódik rá, vagy a szükség úgy hozná, az utolsó megmaradt darabjaimmal is kivonszolnám Fawleyt innen. Ha még itt van.. ha még én akár itt vagyok.
        - Fawley? Blood mindkettőnket megöl, ha bajod esik.. de előtte én öllek meg.. és elmondom Tillnek, hogy ő is megöljön... - Matthew Fawley háromszori hipotetikus kínhalálának lehetősége legalább addig valami nosztalgikus ígérettel tölt el, amíg észreveszem őt, de ez a pillanat nem akar bekövetkezni. Bárhol is van a mozgó árnyak között, én nem látom már, és talán ő sem lát engem.

        - Francba. - nem is igazán tudom, ezt melyikünknek mondom, Fawley helyének vagy magamnak, de elfordulok az eddigi testtartásból afelé, amerre a helyiség közepét is inkább sejtem, mint gondolom. Mások nyilván párban traumatizálódnak, más értelme nem lehetett a ketten-egy-ajtó belépésnek - bár talán végül mind szétválnak, de amilyen helyzetben vagyok, rögtön biztos is abban, hogy másnak nem lehet olyan balszerencséje soha, mint nekem. Megpróbálok a talán alakra fókuszálni, ami körül összpontosulnak a kis árnyak, de még mindig amatőr hibának tűnik fényt gyújtani - talán inkább egy pajzsra lesz szükségem, nem a látás elvesztése a legrosszabb körülmény, amit el tudok képzelni egy ilyen helyen. Míg az iskolába jártunk, sosem tudtam volna elképzelni, hogyan varázsolnak vakon, természetesnek tűnt látni a mozdulatokat, a bűbájok magukba foglalták a lendület hangját, és persze mi volna megnyugtatóbb, mint a megfelelő árnyalatban felvillanó mágia, a siker jele? De így is sok időt vesztegettem a saját ostoba pánikrohamommal.
        - ...fffssz! - kipréselődik a levegő a tüdőmből, át a fogaimon, ahogy realizálom, hogy az alakot körbeölelő árnyak fizikai alakot öltöttek és felém irányulnak. Arról leszoktam már, hogy egyértelmű szavakat mormoljak egy párbaj közben, de Tayilor bizonyára roppant csalódott lenne, ha tudná, hogy a meglepettség hangjai még mindig kísérnek olykor.. Az apró szárnyak hangja a jel, amire megpróbálom felrántani magam elé a pajzsbűbájt - ha Fawley itt van még valahol, neki közvetlenül mögöttem kell állnia hozzá, hogy ne érjék el. Valamiért kétlem, hogy ez történik majd.. valamiért.
        A fizikai fájdalom már nem zavar úgy, ahogy évekkel ezelőtt próbáltam volna elkerülni - még ezt is kockáztatva a bombarda maxima hagyja el a gondolataim - a pálcámmal abba az irányba elvégezve a bűbájt, amerre emlékszem az alakra. Ez talán a hippogriff a porcelánboltban klasszikus esete lehet, talán kevésbé válik becsületére egy leendő medimágusnak, de engem ez sosem zavart a használatában. Nem tudom, illúzió vagy valami inkább élő-e az, amihez a két sárga szem tartozik, de a legkevésbé sem érdekel, milyen fájdalmat okozok neki, amíg nem fegyverzem le. Valahol Till, Moody és mások talán büszkék rám az iskola falain vagy a síron túl: nem szégyelltem volna mugli lőfegyvert sem hozni, ha azt gondoltam volna, hatásos a feketemágiával szemben.
        
        A fejemet lehúzva, a kapucnimat az arcom elé húzva, a hangokat kizárva próbálok lassan, szisztematikusan haladni előre, a hang forrásának irányába castolni a tűzgyújtó és az iménti, robbanást előidéző bűbájokat. Sok teremtmény, amely már csak természetétől fogva is rajong a sötétségért, kevésbé találja szimpatikusnak a meleget, a lángokat eleve, vagy a fényt.. Talán Notton is működött volna ötödévben. Talán jóval korábban meg kellett volna tennem: nyilván a valódi Cerys Balmoralon az ilyesmi nem fog, de ebben a pillanatban nem ismerném fel. Talán nagyobb örömet okozna, ha a fülemben doboló lélegzeten, felindultságon kívül a sikolyait is hallanám.. Semmi személyes, minden szakmai.

[5. kör]

5. kör

Vibráló ezüst fény teríti be a folyosót és rémiszti meg az egyre kacskaringózó zúzmarát a kőfalon. Kecsesen szárnyal a hattyú és mellette ereje teljében szabadul el a vad oroszlán, melegséget és megnyugvást hozva a zord jelenbe. Hőkölnek a torz árnyak a familiárisok előretörésétől ám a négyből kettő hátulról támad a vándorokra s hosszú ujjú szürke kezük megérinti homlokukat. Efelda testét átmossa az idő homokja. Előszőr a homlokától indul a furcsa, kellemetlen bizsergés majd belepi arcát és testét. Bőre vékonyodik, az erek kékülnek és átütnek egyre ráncosodó kültakaróján. Mindeközben Owen bár bizonyos lehet abban, hogy társa jelen van, egy jól ismert, maró érzés kezdi felfalni. Az érzés, amit reggel érez a hideg ágyban vagy, ami sörös korsók alján várja. Az elhagyatottság és magány keserű íze és kilátástalansága falja fel és teszi semmisé patrónusát.
- Egyedül vagy Owen, senki sem szeret. Senkid sem maradt - hörgi a szörnyeteg.

Tömérdek ízeltlábú tapad rá a láthatatlan falra, elsötétítve a pajzsbűbáj túloldalát, mintegy lezárva a folyosót. Ám nem tart sokáig a feltartóztatás és ha bár Minerva gyors és jól képzett, egy-két csípés őt is eléri, mielőtt a robbantó bűbájjal utat törhetne magának. Talán a hirtelen történések, talán a múlt suttogásai vagy a pillanatnyi zavar eredménye, de a tűz a megszokottnál jóval gyengébben szabadul el a főnixtoll pálcából. Mielőtt újra idézhetné eszmél rá, hogy Matthew előre tör a rovarok sokaságában, de hasztalan. Milliárdnyi sötét lény tapad a férfi testére. Csócsálásuk szinte hallatszik a visszhangos folyosón, tetem sem marad hátra a régről ismert barátból.
A sárga szemű démonnő előre lép s galaxisnyi sötét csatlósa szerte foszlik, csak egy ember marad fehér ruhában.
- Miért bántasz Minerva? - kérdi kacéran, már-már gúnyosan. Gonoszul villannak sárga szemei. A pislákoló fényben egy pillanatra a nő a vándor maga, a másikban már a gyűlölt anya.

Fordul a rothadó hulla a levegőben, ahogy Sash ártása eltalálja, de amint földet ér ismért mászni kezd a két férfi irányába. Bár az egyik tetem már lángol nem hátrálnak, Roman tüze ellenben megvilágítja arcukat és gondolat, hogy nem idegenek megül a levegőben.
- Romaaaan, Roooomaaan, miért tetted? - nyögi az egyik.
- Miéért tetted? - kántálják a többiek.
Az arcok kivehetőek, emberiek, a testek viszont egyre torzabbak. A foszladozó húsból, gennyes fehér tollak törnek elő. Nyúlnak a hárpiák nyakai. Karmos, tollas kezek kapnak a vándorok után, kettő célba érve karmolja Sash arcát.

Hideg levegő csapja meg Matthewt, megtelíti tüdejét. A kő körben ébred, ahol a kapunak már nyoma sincs. Sötét az éjszaka, csak a hold fénye ragyog. Testét beborítják a fájdalomtól égő csípések, ám legalább él és ez a biztos. Kattogásra lesz figyelmes.
Az egyik sziklának támaszkodva, kortalan, koromfekete öltönyös férfi játszadozik egy öngyújtóval. Ismerős, hideg és fehér láng tör elő majd lesz semmivé a zippóból.
- Csalódtam benned, Matthew - jelenti ki a kampós orrú, kutya arcú férfi. - A saját félelmeiddel sem tudsz megküzdeni. Az én jóindulatom is véges, több próbát nem tehetsz - idegen a hang valahogy mégis ismerős - Még találkozunk.
Ahogy megjelent, el is tűnt. Vajon tényleg ott volt? Ami biztos, hogy ha eddig nem tette, Matthew attól az éjszakától kezdve látta a thesztrálokat.

ᛇ  Matthew kiírásra került.

[Elfeldától]

Elmosódott hangfoszlányként érzékeltem csupán Elfelda kiáltását. Én e pillanatban egészen távol jártam. A puha gyepen feküdtem éppen, mellettem ott térdelt Ő, kezemet szorítva, kétségbeesetten szólítgatva engem. Mellette biztonságban voltam, és most először valami egészen új érzés kerített hatalmába. Mégis mi ez a furcsa, pattogó érzés a gyomromban? Miért érzem magam egyszerre oly gyengének és erősnek is, amikor rám pillant? Miért érzem úgy, mintha egész életemben ismertem volna őt?
A pálca hegyéből kirobbant a vad nőstényoroszlán, és rávetette magát az egyik kámzsás alakra, menekülésre késztetve azt. Szétáradó melegséget éreztem a mellkasomban a patrónusok közelségétől, és egy röpke másodpercig el is terelték a figyelmemet ezek a szépséges teremtmények, ahogy gyönyörködtem bennük. Ennyi óvatlanság, egyetlen másodperc is elég volt hozzá, hogy támadóink mögénk lopózzanak. Jéghideg, nyálkás kéz érintését éreztem a homlokomon, aztán hirtelen kipukkadt a patrónusoktól érzett védelmi buborék, és én csak zuhantam és zuhantam a mélységes feketeségbe.
- Egyedül vagy Owen, senki sem szeret. Senkid sem maradt – visszhangozta fejemben a szörnyeteg, én pedig mintha egyre messzebb és messzebb sodródtam volna Elfeldától.
Egyedül vagyok…
Egy sötét folyosón álltam. Futni kezdtem, de mintha nem haladtam volna semerre. Ajtót ajtóra lopva nyitottam, de mindenhonnan idegen szemek meredtek vissza rám.
Kik ezek az emberek?
Mióta futkoshattam közöttük, magam sem tudtam. Hogy mit kerestem köztük, magam sem értettem. Hogy mit akarhattam tőlük, fel nem foghattam.
Ajtót ajtóra lopva nyitottam, mindenütt asszony és nyoszolya, parfüm, tűz-asszony és nyoszolya, csók-labirint és ezer asszony, és ezer Soha.
- Egyedül vagy Owen, senki sem szeret. Senkid sem maradt – hörögte ismét az ismeretlen, és én újból és újból szembetaláltam magam egy ismeretlennel, de soha sem Vele…
Senkim sincsen…
Hátrálni kezdtem.
Nem, ez nem élet így!
Még egy lépés hátrafelé, és mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Egyre csak gurultam lefelé az öreg lépcsőn, eltörve kezeim-lábaim, lehorzsolva testemről a bőrt, de mégsem éreztem fájdalmat. Aztán egyszer csak egy rettenetes puffanással földet értem.
Kiterülve feküdtem a hideg padlón. Résnyire nyitott szemeimen át egy apró alakra lettem figyelmes.
- Hová menekülsz annyira, bátyám?
A gyermek fölöttem állt, és a szüleinktől örökölt, barna szemekkel figyelt engem. Azokkal a barna szemekkel, amik nekem sosem jártak, hiszen nem voltam közéjük való, csupán egy árva gyerek, egy befogadott idegen. Könny homályosította el az én kék íriszeimet, és remegő hangon szólítottam meg rég elvesztett testvéremet.
- Alan?

[Owenre]

see you at the other side

mood



to: all the wandering souls
2004.10.04.

A hattyú és az oroszlán ugyan bátran elkergette a csuklyások felét, de a másik kettő alattomosan hátulról akart bennünket megkaparintani. Jeges rémület járt át, ahogy a homlokomon megéreztem a nyirkos, csontig hatoló hideg érintését. Akaratlanul is felsikítottam, de ez a sikítás most nem volt hangos, inkább elhaló, a halál ígéretére tett sóhaj. Pilláim lecsukódtak, minden és mindenki eltűnt a látómezőmből... majd egyszeriben régi képek árasztották el lelki szemeimet, olyan képek, amiket legszívesebben örökre kitöröltem volna. Nagyon nehéz volt ezeket befogadni, a csalódás, elhagyatottság, erőszak és a fájdalom képeit, melyek életem legrosszabb pillanatait adták vissza, időrendben visszafelé, napjainktól egészen csecsemőkoromig. Nem voltam más ebben a pillanatban, mint remegő, mardosó fájdalom.
Bár fájt látni azt is, ahogyan K kínzott engem, miután elrabolt, és ahogy szinte zombiként léteztem vetélésem, majd az azt követő mélyrepüléses, függőségi időszakban, a legnagyobb fájdalmat elkeseredett anyám, és nővérem rettegő arca okozta, akiket a világon a legjobban szerettem, és akiket leginkább közel éreztem magamhoz. Ha őket bántották, engem bántottak, és ahogy ők rettegtek és szenvedtek, úgy szenvedtem és rettegtem most én is. Éreztem, ahogy egyre jobban átjár a hideg, a testem irtózatosan lehűlt, ereim szinte összesorvadtak. Arcom és a testem furcsa, kellemetlen bizsergés járta át, most ezen a ponton már az sem lepett volna meg, ha elkezdek szellemeket látni. Fogalmam sincs honnan merítettem erőt, de Zoe elkeseredett könnyei láttán olyan düh fogott el, amiből futotta egy utolsó kétségbeesett próbálkozás ahhoz, hogy elűzzem őket. Felemeltem hát a pálcám és miután feléjük küldtem a hattyút, ösztönösen felkiáltottam: - Partis Temporus - bízva abban, hogy a hattyú mellett majd a tűz is segít eltakarítani a fehér hóhérokat, mielőtt kiszippantanák a lelkemet. Ha már más a  csuklyájuk színe, talán másként is kell velük megküzdeni. Persze nagy eséllyel vakvágány volt a varázslat, de mint mindig, most is az ösztöneimre hallgattam.
Most jutottam el csak odáig, hogy képes voltam elszakadni az elmémet mérgező képektől, és Owenre pillantottam, aki rémületemre láthatóan szinte magánkívül volt. A fölé magasodó csuklyás mintha beszélt is volna hozzá, jobban mondva inkább iszonytatóan hörgött felé:
- Egyedül vagy Owen, senki sem szeret. Senkid sem maradt.
- Ne add meg neki magad... Küzdj... Küzdj ellene Owen! - kiáltottam az átoktörőre, bízva abban, hogy azt a lidérces átkot is képes megtörni, ami nagy eséllyel most az ő fejében is zajlott.

h e l l o s a t a n i b e l i e v e i t i s t i m e t o g o

me and the devil

Ω

+18!
        Nem vagyok elég gyors - de nem ezt mondják maguknak mindazok, akik nem állítanak meg egy tragédiát? Nem voltam elég gyors, nem rántottam el a kezét, nem láttam, nem vettem észre, nem tehetek róla, nem voltam ott, nem miattam történt. De tényleg nem vagyok elég gyors: mire a pálcám az árnyak felé fordul, csak azt hallom, ami vitán felül hallható egy test pusztulásából. Nem voltam, nem vagyok, és nyilván soha nem leszek elég gyors.
        - Faw... ley? - tudom, hogy inkább kérdezem, mint mondom és nincs rajtam kívül semmi, ami hallaná még. Leengedem a pálcám a csípőm mellé - nincs semmi értelme. Persze a halálnak soha nincs, az mindig értelmetlen marad még a legnagyobb hősiességben is - de ebben hősiesség sincs. Semmi sincs.
        - Matthew. - állapítom meg, mint mikor kimondjuk a nyilvánvalót egy üres szobának. Elmúlt - felállunk és töltünk egy pohár teát, a veszteség felfoghatatlan. Meghalt, tesszük hozzá, próbálgatjuk, hogy hangzik, de az sem valószerű, hiszen alig pár perce itt volt még. Most is ott van, ahol utoljára értettük a létezésben jelen: ott van, mert hol máshol lehetne?
        A csípések egyre kínzóbbak, mégsem teszek most semmit ellenük - teszek néhány lépést afelé, ahol Fawley testének kellene lennie, de nincs. Tulajdonképpen már sehol nincs. Meghalt, és nem maradt belőle egyetlen darab ruha, a pálcája vagy egy kis jegyzet sem - mintha soha nem is lett volna. Egy részem gondolja, hogy talán a Kőkörnél lehet, talán a Tejúton, a hatalmas csillagok között, ahová még a mágia sem ér el, az emberi tudat pedig menedéket talál a sejtelmes semmiben: a többi részem érti, hogy Fawley meghalt, nincs többé. Volt és már nincs.

        - Igazán nem tudom. Talán megérdemlem, talán megérdemled, talán ugyanaz. - letérdelek, pedig nincs mi mellé vagy elé. Ha leteszem a tenyerem, nem ér semmihez, nem tapint meg semmit - persze, felzabálták azok a kis árnyak, amiket nem ijesztett meg valóban a tűz vagy a puszta erő. Vagy csak az enyém nem - talán én vagyok az a roncsból aláhulló, iszapos darab embertelenség, amit mások halálfalók tekintetében vélnek csak felfedezni. Én vagyok a sötét, fekete lyuk, ahová a jó dolgok meghalni járnak.
        - ...milyen érzés meghalni? - kérdezem nyugodtan, mintha egy messzi utazásról kérdezném: mondd, kérlek, milyen ott az idő, süt-e a nap, fúj-e a szél a tenger partján? A Piramisokat láttad-e, és hogy érezted magad? Nem tudom, kinek teszem fel a kérdést, talán nincs jelentősége: magamnak, neked, valaminek. Megdörzsölöm az arcom, elkenem a könnyeket és a csípések forróságát, az orromból szivárgó vért, iszom egy kortyot. Üres kis mozdulatok, amelyek mechanikussá teszik, hogy ég köztünk a kérdés, amelyet mind felteszünk üres óráinkban: milyen érzés meghalni? Nagyon fáj? Gyorsan történik? Mi vár utána?
        Szeretnék összekuporodni, megkérni a szüleimet, hogy vigyenek haza, húzzák be a függönyöket, takarjanak be és mondják azt újra meg újra, hogy az élet szép, a rossz dolgok nem léteznek, véget érnek a mesék legvégén, és ha jó leszek, az életem csupa gyönyörű kaland lesz. De nincsenek már szüleim, felnőtt vagyok, nincs hová hazamennem: itt ragadtam a sötétségben egyedül, örökre. Ha ebből a dimenzióból ki is jutok még.. nincs hová hazamennem. Vajon ha én is meghalnék, üldözne tovább ez a fekete semmi, megfertőzné mások emlékeit, boldogságát? Talán a helyes döntés egész végig itt volt előttem - nem anyámnak kell meghalnia, hanem nekem. Talán épp a legjobb helyen vagyok, életemben először.
        
        ... de akkor nem teljesíteném be, amiért érdemes volt kiemelkedni abból a koporsóból, ahová az utóbbi évek, a hatodik óta üldöző fájdalom üldöz. Nem, csak velem halhat meg, csak én ölhetem meg, csak az én kezemtől halhat meg, csak az ölheti meg, amit teremtett. Balszerencsés az a világ, amelyben az egyik szörnyeteg - a mulasztó, rest, lassú, de mégis csak - szörnyeteg pusztíthatja el a másikat, de talán vannak körök, amelyeknek magukba kell visszatérniük. Nem érhet véget sehogy máshogy.
        - ...nem tudom, miért akarsz olyan lenni, mint ő, de téged is meg foglak ölni, mielőtt. - olyan vagy, mint én, csak még kevesebb jövővel: a tiéd véget ért, mielőtt elkezdődött volna. Már nem kételkedem a létezesédedben, a lenyomatodban a lelkemen, az egész lényemen: mindhárman égni fogunk. Talán lesz valaki, aki értetlenül áll egyszer Balmoral kapujában - amelyet remélem, elbont ez az évszázad nyomtalanul - és csak azt kérdezi egyre, hogy miért nyúl egész vérvonalunk a saját torka után, de az a valaki már nem én vagyok. Meg foglak ölni téged, meg fogom ölni őt és meg fogom ölni magam is veletek: a körnek véget kell érnie velem.
        Csak gondolom a confringo szótagjait, mielőtt rád céloznék vele: mindennél jobban gyűlöllek most, mindennél jobban látni akarom a te halálod is. Mindkettőnket meg fogom ölni, mielőtt a hibáinkból még egy áldozat születik ezen az éjszakán.

[- Én...]

S p e c u l u m  P h a n t a s m a t u m

  Nem is tudom, hogy hány éve már, hogy utoljára kellett harcolnom. Egész ostoba gyerekkoromban arra készültem, hogy megküzdök majd mindenféle szörnnyel, varázslénnyel, varázslóval, muglival, a családunkért, a Vérelmélet védelmében, megmentem a társadalmunkat a rothadástól, a bukástól, az eltűnéstől. Akkor nem ijesztett meg túlzottan a lehetőség, hogy egy inferus megérint, hogy valami megharap, megkarmol, belém tép, megéget, megfojt; fogalmam sem volt semmiről, az életemet sokszor láttam boldogtalannak, értéktelennek dacára az összes fényűzésnek, ami körbevett, a látszólagos gondtalanságnak. Akkor talán túl ostoba lettem volna hozzá, hogy igazán féljek, talán nem vakított volna annyira a félelem. Talán kevésbé tartanék tőle, hogy hozzám érnek, csak lőném a tűzgolyókat, újra és újra.

 Csak egy gyors pillantást vetek a társamra, hogy rendben van-e, és kifújom a levegőt, miközben átgondolom, hogy hogyan tovább. Amennyiben nem tudnak elégni, mert nem léteznek, a nyilvánvaló megoldás egyszerűen távol tartani őket magunktól, de mielőtt bármit megvalósítanék a terveimből, kiver a hideg, ahogy felismerek néhány arcot. Joseph Portman. Catherine Mandene. Samson Domhain. Nem mindannyiuk nevét tudtam mindig, nem mindenkit ismertem abban a pillanatban; volt, akit egyfajta morbid kegyelemből, volt, akit önvédelemből, volt, akit kényszerből, de mindannyiukat megöltem. Küzdenem kell a tudattal, hogy ne ejtsem el a pálcát, ugyanazt a pálcát, mely mindig kísért, mióta gyerek voltam, mely annyit rombolt, mielőtt építész lettem. És többen vannak... ha tovább tart a háború, mára talán túlszárnyaltam volna Lestranget vagy Dolohovot is a gyilkosságok számában.

 - Én...- nem tudom folytatni, mert mit is mondhatnék? Hogy sajnálom? Kit érdekel, hogy sajnálom, amikor elvezettem a leggonoszabb halálfalókat Joseph otthonába, ahol megöltem, amíg a társaim végeztek a szüleivel? Kit érdekel, hogy sajnálom, amikor annyira sem szántam azzal a lánnyal kapcsolatban energiát, hogy megtudjam a nevét, egészen a tárgyalásomig, egészen addig csak egy tárgy volt, egy rovar, amelynek leütése nem volt több egyszerű beavatási ceremóniánál? Kit érdekel, hogy sajnálom bármelyiküket? Már megtörtént, nem tehetek semmit, nem lehet visszafordítani...

 Lassan emelem fel a pálcámat, újra Josephre szegezem, aki csak lángoló, rothadó rémalakja önmagának. A harag, a bosszúvágy, amiért gúnyolt, már nagyon rég semmivé lett, ez nem táplálhatja a varázslatomat. Régen is más táplálta, egy hideg, érzéketlen elhatározás, hogy talán jobb annak a valaminek, ha megszűnik létezik. Ostoba gondolat használni most, ez a valami nem is létezik, nem is biztos, hogy élőlény, mégis... úgy érzem, hogy talán ez működik.

 Mielőtt elhatároznám magam, a lények eléggé összezavarnak azzal, ahogy átalakulnak, madárszerűek lesznek. Továbbra sem látom őket veszélytelennek, különösen, ahogyan a másik férfi arcát összekarmolják, mégis jóval kevésbé van hatásuk rám, és el is felejtem az ostoba gondolatot, hogy használjam a halálos átkot.

 Nem tudom, hogy mivel állok szemben, nem úgy viselkedik, mint egy természetes jelenség, mint valami, amit láttam a Varázsvilág bármely irodalmi művében vagy óráján, mégis, annyira ismerős, annyira sokszor láttam már. Annyira egyszerűnek tűnik. Talán túl egyszerűnek. Veszek egy mély levegőt, és megpróbálom elképzelni a madarakat, rózsaszín-kék tollakkal, Umbridge professzor arcával, ami bizarr módon talán ijesztő lehet, de mégis komikus. Egy próbát megér. Rájuk szegezem a pálcámat.

  - Commiculus!