6. kör
Owent elnyeli elmélyének mély és sötét volta. A rémképek és a magány szorongatja, ahogy megéli magában testvére tragédiáját. Bűntudat, magány és félelem. Szokatlan bár nem idegen érzések egy demenotrtól. Mégis mintha valami nem stimmelne. Mintha az itt és most nem létezne és a külvilág beszűrödne. Efelda hangja áttör az illúzión, ahogy társát szólongatja, de a félelem nem akarja elengedni. Egy új hang próbálja elnyomni a boszorkányét Owen fejében. Egy ismerős és gusztustalan hang. Mély, öblös brekegés, ami egyre hangosabb.
Kint, a kőfolyosón Efelda minden erejét és bátorságát összeszedve szembeszáll a lényekkel. Ahogy ezt megteszi mintha fehér füstöt eregetnének a lények, mintha megéreznék, hogy egy pillanatig nem félnek tőlük. A tűzgyűrűtől ugyan hátra hőkölnek, de, nem használ, átkelnek rajta és már feltűnik a másik kettő is, akiket a patrónusok távol tartottak. A boszorkány pálcás keze, amivel a bátor varázslatot megidézte, mintha ismét fiatalodni kezdene, de amint megremeg bátorsága, a kék erek, ráncos bőr és májfoltok visszatérnek.
Az eddig Owent szorongató dementor átkel a tűzön és vállon ragadja a férfit. A brekegés egyre hangosabb, ahogy a fehér kámzsa hátra siklik, egy démoni, szürke arc jelenik meg, ragyás bőrrel és hatalmas fekete szemekkel. Kilógó, hosszú nyelvét pedig a varázsló nyaka köré fonja béka-démon és fojtogatni kezdi az átoktörőt.
- És mondd csak, ki érdemli meg jobban a fájdalmat, te vagy én? – dönti oldalra fejét a lény. Még mindig változtatja az alakját, hol az elveszett ikertestvér, hol pedig az anya. Amikor szól, mindkét hang egyszerre tör fel belőle, átitatva a csontokat is megreszkető gonoszsággal.
- Gyere közelebb és megtudod – vigyorog kacéran a vándorra, nem áll szándékában válaszolni a kérdésre. Talán nem is tudja a választ.
Minerva hirtelen jött bátorsága és magabiztossága, mintha összezavarná a lényt, hátrálni kezd és fehéres füst szivárog makulátlan bőréből. Az ártások viszont leperegnek róla. Nem, aki így szórja az ártásokat az még mindig fél. Ez felbátorítja a szörnyeteget és neki is iramodik. Megragadja a boszorkány karját, érintése nyoma, mint a rovarok csípése – éget és fáj.
- Nem tudsz megölni minket, mindig ott leszünk benned – arca már megfeleződött, nem váltogat, egyszerre a két nő – mi mindig ott leszünk, benned! – ismétli.
Roman ártása célba talál. A rémeknek elkerekedik a szeme, most ők, azok, akik félnek, mitöbb rettegnek. Élénk- és babarózsaszínre színeződnek a tollak, inkább tűnnek pár pihésnek és puhának mint rémísztőnek. Az áldozatok kántálása pedig magasabb, nőiesebb hangon szól. Arcuk megtelik és egy varangyszerű boszorkány vehető ki. A Roxfort egykori Főinspektora és a Mugliivadék-ellenőrző Bizottság vezetőjének az arca formálódik ki.
- Ühüm-ühüm – rikácsolják kórusban, némelyik pedig oktatási rendeletekről kezd beszélni. Úgy terjed rajtuk az ártás, mintha ragályos betegség lenne. Sűrű fehér füst ömlik ki szájukból és szivárog testükből. Megtörik a gondosan teremtett, félelmetes atmoszféra. Még nem hátrálnak, szánalmasan ugyan, de próbálnak így is támadni, de ha Roman vagy Sash elneveti magát, a lények fizikai alakja megszűnik és fehér füstként szívódnak be a falakba, magukra hagyva a vándorokat.
Roxfort RPG
Szerző