Speculum Phantasmatum

[6. kör]

6. kör

Owent elnyeli elmélyének mély és sötét volta. A rémképek és a magány szorongatja, ahogy megéli magában testvére tragédiáját. Bűntudat, magány és félelem. Szokatlan bár nem idegen érzések egy demenotrtól. Mégis mintha valami nem stimmelne. Mintha az itt és most nem létezne és a külvilág beszűrödne. Efelda hangja áttör az illúzión, ahogy társát szólongatja, de a félelem nem akarja elengedni. Egy új hang próbálja elnyomni a boszorkányét Owen fejében. Egy ismerős és gusztustalan hang. Mély, öblös brekegés, ami egyre hangosabb.
Kint, a kőfolyosón Efelda minden erejét és bátorságát összeszedve szembeszáll a lényekkel. Ahogy ezt megteszi mintha fehér füstöt eregetnének a lények, mintha megéreznék, hogy egy pillanatig nem félnek tőlük. A tűzgyűrűtől ugyan hátra hőkölnek, de, nem használ, átkelnek rajta és már feltűnik a másik kettő is, akiket a patrónusok távol tartottak. A boszorkány pálcás keze, amivel a bátor varázslatot megidézte, mintha ismét fiatalodni kezdene, de amint megremeg bátorsága, a kék erek, ráncos bőr és májfoltok visszatérnek.
Az eddig Owent szorongató dementor átkel a tűzön és vállon ragadja a férfit. A brekegés egyre hangosabb, ahogy a fehér kámzsa hátra siklik, egy démoni, szürke arc jelenik meg, ragyás bőrrel és hatalmas fekete szemekkel. Kilógó, hosszú nyelvét pedig a varázsló nyaka köré fonja béka-démon és fojtogatni kezdi az átoktörőt.


- És mondd csak, ki érdemli meg jobban a fájdalmat, te vagy én? – dönti oldalra fejét a lény. Még mindig változtatja az alakját, hol az elveszett ikertestvér, hol pedig az anya. Amikor szól, mindkét hang egyszerre tör fel belőle, átitatva a csontokat is megreszkető gonoszsággal.
- Gyere közelebb és megtudod – vigyorog kacéran a vándorra, nem áll szándékában válaszolni a kérdésre. Talán nem is tudja a választ.
Minerva hirtelen jött bátorsága és magabiztossága, mintha összezavarná a lényt, hátrálni kezd és fehéres füst szivárog makulátlan bőréből. Az ártások viszont leperegnek róla. Nem, aki így szórja az ártásokat az még mindig fél. Ez felbátorítja a szörnyeteget és neki is iramodik. Megragadja a boszorkány karját, érintése nyoma, mint a rovarok csípése – éget és fáj.
- Nem tudsz megölni minket, mindig ott leszünk benned – arca már megfeleződött, nem váltogat, egyszerre a két nő – mi mindig ott leszünk, benned! – ismétli.


Roman ártása célba talál. A rémeknek elkerekedik a szeme, most ők, azok, akik félnek, mitöbb rettegnek. Élénk- és babarózsaszínre színeződnek a tollak, inkább tűnnek pár pihésnek és puhának mint rémísztőnek. Az áldozatok kántálása pedig magasabb, nőiesebb hangon szól. Arcuk megtelik és egy varangyszerű boszorkány vehető ki. A Roxfort egykori Főinspektora és a Mugliivadék-ellenőrző Bizottság vezetőjének az arca formálódik ki.
- Ühüm-ühüm – rikácsolják kórusban, némelyik pedig oktatási rendeletekről kezd beszélni. Úgy terjed rajtuk az ártás, mintha ragályos betegség lenne. Sűrű fehér füst ömlik ki szájukból és szivárog testükből. Megtörik a gondosan teremtett, félelmetes atmoszféra. Még nem hátrálnak, szánalmasan ugyan, de próbálnak így is támadni, de ha Roman vagy Sash elneveti magát, a lények fizikai alakja megszűnik és fehér füstként szívódnak be a falakba, magukra hagyva a vándorokat.

ᛇ  Sash ez a második passzolásod volt, figyelj, hogy a kövinél szólj időben és bevárlak:)
ᛇ  Itt találtok pár illusztrációt.

[Elfelda]

A látomás szótlanul figyelt engem, arcán egy tőle oly idegen félmosoly ült. Különös módon eddig fel sem tűnt mennyire hasonlít az apánkra. Irigy voltam rá emiatt.
- Alan?
Szólongattam őt újra, mozdulatlanul heverve a padlón, kicsavart végtagokkal, tehetetlenül. Ekkor egy egészen más hang ütötte meg a fülemet. Mintha valahonnan a távolból jött volna, de mégis úgy éreztem, mintha mellettem szólna.
- Ne add meg neki magad... Küzdj... Küzdj ellene Owen!
Elfelda hangja mintha téren és időn kívül utazott volna a nemlétben, és tört volna utat hozzám. Lepillantottam az összeroncsolt testemre, és legnagyobb döbbenetemre épnek és egészségesnek találtam azt, olyannyira, hogy képes voltam felülni.
- Még nem állsz rá készen… - suttogta a szellem. - Ezért most bűnhődnöd kell.
A jelenés köddé vált, én pedig zuhanni kezdtem a sötétségben, míg nem hirtelen fény gyulladt körülöttem. Kinyitottam a szemem és megpillantottam Elfeldát, aki tűzgyűrűt vonva körénk, igyekezett távol tartani tőlünk a támadóinkat. Ez az Elfelda viszont egészen más volt, mint akit én Dél-Szudánban megismertem. Mintha évtizedeket öregedett volna, amíg én távol voltam.
- Elfelda…
Nagy nehezen feltápászkodtam a hideg padlóról, és kezemben a pálcámmal, kissé imbolyogva megindultam a boszorkány felé, amikor is hátborzongató zajok ütötték meg a fülem. Ismertem ezt a hangot, és gyűlöltem azt.
Megpördültem a sarkam körül, és még épp láttam, ahogy az egyik csuklyás alak átkel a tűzön, és felém nyúl. Nem volt időm kitérni a támadóm elől, aki maga elé rántott, hogy aztán egy másodperc múlva, hátrahulló kámzsája alól magával a halállal nézzek szembe.
Ordítani szerettem volna, de a szörnyeteg ezúttal is gyorsabb volt, és kitátva undorító pofáját, ragacsos, bűzölgő nyelvét a torkomra fonta, belém fojtva ezzel minden hangot.
Ne…
Eressz…
Az adrenalin legyőzte az undoromat, és szabad kezemmel megérintettem a visszataszító lényt, próbálván lefejteni magamról a halálos érintését. Azonban bárhogy erőlködtem, bármennyire cibáltam a varangy nyelvét, az mozdulatlan maradt, miközben minden egyes próbálkozásommal egyre több oxigént égettem el, egyre közelebb kerülve a pusztuláshoz.
Aztán hirtelen, utolsó mentsvárként ragyogott fel bennem az ötlet. Pálcámmal megcéloztam a béka nyelvét, majd erősen koncentrálva kimondtam magamban a varázsigét.
Diffindo!
Amennyiben a varázslatom sikerült, úgy egy láthatatlan olló keresztülmetszette a húst, elválasztva az izmos nyelvet a démontól, amelyet így már könnyedén lefejthettem magamról, újból szabaddá téve számomra a légzést.
Ez esetben nem késlekedtem egy újabb varázslatot bevetni, megcélozva a szörnyeteg mellkasát.
- Expulso!

h e l l o s a t a n i b e l i e v e i t i s t i m e t o g o

me and the devil

Ω

+18!: káromkodás, gyilkos szándék, meltdown?
        Nem tudom, mivel állok szemben: a legsötétebb feketemágiára készültem lélekben, ha ez lenne Voldemort második-harmadik eljövetele a halálból, akkor sem élném meg másként. Talán nincs benne tudat, az mozgatja a tagjait, ami kinyújtózik bennünk is az álmainkban, ami egymáshoz illeszti a köveket a Roxfort alapjaiban akkor is, mikor nem vagyunk többé ott.. a valami, ami élni akar időn, téren, és legfőképp érthetőn túl. Tiszta, értelmetlen, szolgaiságra képtelen mágia.
        - Mindketten! De neked volt könnyebb dolgod.. - az önkéntelen pajzsbűbáj nem tart fel semmit, sem a mindent elöntő haragomat, sem az élni akarását. Szemmel követnem sem kell, hogy nyilvánvaló legyen. Elizabeth nem a halott gyerek, aki a síron túlról kedves bölcsességével tanácsokat ad a teljesebb élethez: bárki és bármi lehetett volna, de egy nem is létező koporsó nyirkos mérge emeli magasba a gerince oszlopát, mozgatja a száját, annak a futása szűrődik át a szavain. Nincs miért sajnálom - ha megteheti, nyilván megöl. Talán kicserélhet saját magára, talán a testem, talán a pálcám akarja: mindkettőt megkapja, és nem fogja megköszönni.
        - ...te. mocskos. kurva. - mintha az összes undorító vonásom üktözne anyám szókincsével - a végeredmény egy torz lenyomat, amit akkor láttam volna a tükörben viszont, ha követtem volna azon a homályos úton, amely a Griffendél klubhelyiségéből a pokolba vezet, nyers hússal, az égnek meredő, törött csontok sikolyával keretezve. Tudom, mi bújik az izgatott csendben Balmoral alatt, talán te is ott vagy valahol még, talán onnan visszhangzol fölfelé. A flagellii-t a cutler követi, látnom kell, miből vagy, mi zsizseg ott, ahol az emberségednek kellene lennie: nem juthatsz ki innen.
        Megrándul a karom, mikor megragadod, parancsolnom kell az idegeim burjánzásának, mielőtt el is rántom előled. Itt kell tartanom téged, épp elég közel hozzá, hogy lássam, mit válaszol a bőröd, a tekinteted: és hogy lássam, ahogy fáj.

        - Va niquer ta mere! - az arcodhoz tartom a pálcám és szinte már gondolnom is alig kell az oppero-ra. Így fest közelről, amikor eltalál egy átok? Önkéntelenül is nevetni kezdek: mikor máskor látnám magam ilyen undorítóan közelről? Akárhány ember nevezett szépnek, egyikük sem tudta, hogy elég lenne csak figyelnie, közelről nincs az az anatómiailag ép, vonzó alkotmány, ami ne tűnhetne röhejesen ostobának és gyomorforgatóan részletesnek. Gyűlölöm az orrod vonalát, a szembogarad árnyalatát, ahogy a hajad csavarodik - anyánk grimaszait, a nyaka ívének épségét. Sőt, röhögnöm kell rajtunk, megpróbálom megragadni a fejed, a fájdalom messzebb jár a józanságnál.
        - ...Mange tes morts! - már élvezetet is találok abban, ha rossz neked, sőt, akarom, kívánom, vágyom, hogy olyan dühös legyél, amilyennek halottnak nem lenne szabad lennie. Röhögnöm kell a kísérleteden. Miért is félek tőled? A halálban, benned, bennünk nincs semmi ijesztő, az egész egy kurva ostoba kis vicc, a balszerencse násztánca. Meg is fejelhetnélek, nem érdekel, hogy éget vagy horzsol, már be akarok mászni az izmaid közé, át a mellkasodon, meg akarom nézni, mit tartasz ott.. Miért, szerinted nem nevetséges az egész? Miért ragaszkodsz hozzá? Add ide, mielőtt elveszem nevetés közben.
        - Commiculus, petite conne! - nem vagy jobb, mint azok a szaros gyerekmesék, azok főgonoszai, nem tudod, hogy még a koporsódból kimászva sem tudsz megállítani! Sem te, sem Cerys, sem az egész rohadt halálfalói mozgalom: nem akarok meghalni, nem fogok meghalni, nemakaroknemakarokmeghalni.
        Egyetlen kis tagod sem látja majd meg a holdfényt, meg foglak ölni másodszor is, közvetlenül azután, hogy rájöttem, szart sem érsz többet te annál, mint amivel gyerekeket nevelnek rettegéssel, engedelmességre. Még egy kurva sírkövet sem érdemelsz, egyetlen fejezetet sem, és miután megöltelek, megölöm majd őt is, Ceryst is, az anyánkat is, mielőtt bárki mást bánthatnátok rajtam kívül.

[- Jól vagy? Nem vagyok gyógyító, de megpróbálom elállítani a vérzést, mielőtt visszajönnek.]

S p e c u l u m  P h a n t a s m a t u m

   Összezavar, ahogy az ártás hatására pontosan az, pontosan úgy történik, mint gondoltam. Ezek a lények tényleg olyanok, mint a mumusok? Össze vagyok zavarodva, a másik férfira nézek, mintha ránézve tőle kaphatnék választ, és nem vagyok még mindig meggyőződve róla, hogy ezek a teremtmények azok, amiket a klasszikus mágia klasszifikáció mumusnak nevezne, de a mágiájuk egyértelműen a fóbiákhoz kötődik. Erős, effektív, de ha ezek tényleg csak ezek...

 Eszembe jut Umbridge arca, ahogyan harmadikban láttam őt, ahogy gyorsan meggyűlöltem, ahogyan rájöttem, semmiféle tudást nem fog átadni nekünk, teljesen alkalmatlan a munkájára, csak a korrupt Minisztérium egy bábja, rosszabb mindkét korábbi tanáromnál. Nem is tanultam meg ezt a bűbájt harmadévben a könyvből, csak Piton professzor kerített rá sort egy év múlva, és utána igy gyűlöltem olvasni a nevét. Megelégedéssel tölt el, hogy az az átkozott nő, aki nem csinált mást, csak ok nélkül kínozta a társaimat, most az Azkabanban rohad, és valószínűleg ott fog még nagyon sokáig. Nem jön könnyen, de nevetni kezdek, ahogy az ostoba fejre, a rózsaszín tollakra nézek.

 Éppen mielőtt az egyik teremtmény elérhetne, szétfoszlanak, elszivárognak, magunkra hagynak minket. Az alapján, ahogy eltűntek, továbbra sem hiszem, hogy ezek egyszerű mumusok, igaz ugyan, hogy senki nem tudja, hogy milyen állapotban vannak teljesen semleges, pihenő formájukban, amikor semmilyen emberi stimulust nem kapnak, és könnyen lehet, hogy ezt láttam most. Lassan lelassul a szívverésem, veszek néhány mély levegőt, azután a férfira nézek. Az alapján, hogy fizikai sérüléseket szenvedett el, nem gondolom, hogy tisztán, egyszerűen mumusok lettek volna.

 - Jól vagy? Nem vagyok gyógyító, de megpróbálom elállítani a vérzést, mielőtt visszajönnek.- vagy valami rosszabb jön vissza. Fogalmam sincs, hogy merre, hogyan tovább, hogy fogunk kijutni innen, ha valaha, és ha legfontosabb... jól van-e. Az utolsó kérdésen biztosan megsértődne, még én is elismerem, hogy a mágiának ennek a részén nagyjából egyenlőek voltunk régen, Minnie pedig azóta csak jobb lesz. Ha én át tudok vergődni a kihívásokon, a veszélyeken, neki egészen biztosan nem fog semmiféle gondot okozni.

 Fényt gyújtok a pálcám végén, és körülnézek magam körül, megpróbálok találni valami utat, átjárót, ajtót, egyértelmű jelzést, hogy merre kellene tovább mennem a kijárat felé. Egyre kevésbé érdekel az ígéret, amiért idejöttem, és bánnám is az ostobaságom, ha nem találkoztam volna Minnievel itt. Meg kell találnom, jól kell lennie, akkor is, ha gyűlöl, és végleg elrontottam mindent vele.

ₛₚₑcᵤₗᵤₘ ₚₕₐₙₜₐₛₘₐₜᵤₘ


--------------------------------------------------------------------

Ahogy perdül az a rothadó test, egyszerre gyönyörű és rémisztő látvány, azonban hatásosnak nem bizonyul. Elnyom egy káromkodást, hiába, ha repülniük kellene, akkor sem ér semmit, ellenben az adrenalin egyre jobban dolgozik. Erősebben szorongatja a pálcáját, hiszen keze kezd síkossá válni, ahogy a dübögésen keresztül meghallja, hogy mit is szólnak felé. Muszáj felráznia magát.
- Piroinito! - A tűz, bárcsak a tűz lenne a megoldás, azonban ha ég is, mintha csak a nyári napsugár melengetné őket. Próbálkozik még egyszer és ha érzi is a sikert, az hamar elillan, mint a harmat. Ahogy fordul a felé közelebb eső döghöz, úgy fagy belé a szó. A torz arc még elég is lenne, a félelem már így is marja a bensőjét, de az, ami lassan de biztosan rajzolódik ki előtte, az még borzalmasabb az égő, eleven holtaktól is.
- Ne, ne, ne – mindhiába, mire feleszmél, mire menekülhetne, a tollas borzalom felé kap, a háta pedig falnak ütközik, a pálca megremeg a kezében. Felsikít, ahogy felé kap, próbál védekezni, talán ez is védi meg attól, hogy a szemét kaparja ki a hárpia, de a fájdalom így is erős és a vér csípi a szemét, ahogy belefolyik, vagy ő maga törli bele, nem figyel.
- Wáááh! Takarodjatok, takarodjatok – visítja, könyörög, kapálózik, teljesen elveszett. A pánik markolja a torkát, fojtogatja, miközben a csapat második fele kapcsol. És milyen jól teszi! Lassan csak ez menti meg attól, hogy a hatalmas hárpiák láttán maga alá vizeljen, szerencsére a szelep erős, ő pedig a falnál kuporog. A kezét kinyújtja, ennyire futja a pánik, tüzet akarna, poklot, bármit, amitől eltűnnek a dögök, vagy Sash tűnik el, nem is érdekli, hogy melyik opció az, ami sikerül. Azonban, amikor a jobbik szemét nyitja ki, amibe nem ment bele semmi, a madarak sehol és mégis, ott vannak. Véres arccal, tágra nyílt szemekkel mered az egykori főinspektorra, akire hirtelen nem is emlékszik, ha emlékezne se sikerülne, annyira megdöbbentő látvány.
- Mi…? - hangja erőtlen és halk, miközben mellette pedig nevetés zendül fel. Teljesen értetlen, csak akkor ocsúdik fel, amikor a rémalakok eltűnnek. Az elme kerekei lassan őrölnek, dolgozzák fel az infót és a keze leereszkedik. Mintha moccanni sem tudna, értetlenül néz a hárpia-inspektor hűlt helyére majd Roman-ra, majd vissza és megint rá.
- MI A FASZ?! - Ez már nem a félelem hangja, inkább az, ahogy kiakad, rosszba fordul át a félelem, ami nemrég még tombolt benne. Szíve nem nyugszik, akkor sem, amikor odalépnek elé és a sebét nézi. - Rohadtul csíp… meg azt hiszem meghaltam, de mégse. Nem tudom hogyan vagyok. – Mumusok. Esik le neki lassan, miközben ellátják, hogy mibe esett bele. A holtak… a holtak is az övéi? Vagy csak… azok? Annyi kérdés van benne, amit kimondana, de még mindig reszket, a szája ki van száradva. Ki akar menni, menekülni, de Roman előre indul, az ismeretlenbe. Lassan indul meg utána, nem törődve semmivel, ahogy mélyen a zsebébe nyúl és még mindig remegő kézzel gyújt rá.
- Hát bocs, te kaptad ezek ellen a hasztalant. - Mert ha nem vak, tudhatja mennyire pánikolt Sash. Az más kérdés, ehhez hogy jön hozzá Lenny vagy bárki. Hol lehet? Az is csak mumus? Egy hang? A nyelvét rágja, ideges, mégis, lépked előre. - Ez valami… próba? - Próbál beszélni, hátha megnyugszik, hátha jobb lesz. Hátha…

--------------------------------------------------------------------

[7. kör]

7. kör

Terjeng Sash cigarettájának a szaga a sötét folyosón, ahogy Roman-nel, sikerül feltápászkodniuk a küzdelemből. A fehérlángok ismét égnek a fáklyákban mintha mi sem történt volna, ellenben a folyosó végtelen és kanyaros, mintha soha nem akarna véget érni és egyre mélyebbre és mélyebbre vezeti őket. Egy idő után viszont hangokra lesznek figyelmesek. Valakik beszélnek, nem is, inkább kiabálnak, franciául. Hisztérikus nevetés tör fel az egyikből, mire a másik is nevetni kezd és ahogy a két varázsló közelebb ér, Minervát belepi a sűrű fehér füst. Egy pillanatra egy gonosz, rajzolt királynő arca rajzolódik ki benne, de nem tart sokáig. Nem bír megmaradni Minerva bátorsága és nevetés körül, ahogy a hárpiákat, ezt is elnyelik a kőfalak.

Nincs sok ideje a három vándornak, hogy megállapodjanak. Megremeg az ősi folyosó, kristályok és fáklyák hullanak a padlóra. Owen robbanó ártása talán a felgyülemlett érzelmek miatt nagyobbra sikerül, mint hitte és beomlasztotja a folyosó hozzá közelebb eső falát, de a démonnal nem bán el. Ahogy mellkasához ér a pálca, a varangy széles vigyorra húzza gusztustalan, fogatlan száját. Osztódik. Efelda tűzgyűrűjében már a négy helyett öt fehér kámzsás dementor siklik, áldozatokat keresve.

Az egyik dementor megragadja Efeldát, akit - ahogy Owent is korábban - átjárt a magány és a tehetetlenség érzése.
- Egyedül vagy Efelda, senki sem szeret. Senkid sem maradt – kezdi hörögni az ismerős szavakat, bezárva a boszorkányt elméjébe.

Mindeközben az egyik békadémon ismét Owenre támad, nyálkás bőrrel fedett kezével benyúl a varázsló szájába, ledugva hosszú ujjait a férfi torkán, látszólag élvezetét lelve annak undorában és rettegésében.
A másik három dementor a leomlott fal túloldalára tekint és megindulnak a másik három vándor felé. A fehér kámzsák alól eltorzult szörnyetegek arca lóg ki. Egy keselyű, egy anya és egy áldozat, ismét. Persze a szörnyetegek nem tudhatják, hogy a három idegen már megfejtette titkukat.

[Owen]

see you at the other side

mood



to: all the wandering souls
2004.10.04.

Káosz és rettegés töltötte be mostmár a teret, és bár Owen derekasan küzdött az iszonytató békadémon ellen, robbantó varázslata nem végzett a förtelemmel. A folyosó egy része viszont sajnos beomlott. Kétségbeesetten sóhajtottam fel, ahogy láttam, hogy ereim újra kékülnek, és a bőröm egy pillanat alatt öregedett harminc évet. Ez volt az, amitől mindig is rettegtem... az elmúlástól, a feleslegessé válástól. És igen... az öregedéstől is. Megszoktam, hogy az Egyesült Királyság egyik legszebb boszorkányaként tartanak számon, a Szombati boszorkány nem egyszer kiáltott ki a legvarázslatosabb mosolynak, és az, hogy most önmagam hatvan éves verzióját kellett megélnem...nos... felért egy kínzással. Az ember nehezen engedi el azt, amit kivívott magának, és amit megszokott. Amit magáénak tudott. A szépségem egy ilyen faktor volt, és csak most, ebben a szürreális helyzetben értettem meg, milyen rémisztő is, hogy így ragaszkodom ehhez, hisz ahogy látszik, akár egy pillanat alatt elvehetik tőlem azt, amire egy életet építettem fel. A dementorok felém közeledtek, és ebben a kilátástalan állapotban kapott el egyikük. Kiakarta használni kétségbeesésemet és rettegésemet, ezt rögtön éreztem, nem véletlenül suttogta a lelkembe alattomosan:

Egyedül vagy Elfelda, senki sem szeret. Senkid sem maradt.

Hideg érintése és szorítása halálfélelemmel töltött el, szavai azonban nem találtak célt. Éreztem, hogy ami Owennél betalált, az nálam nem működik. Elvégre ha elcseszett és tragikus is volt a családi életem, Anyámnakk és Zoenak hála mindig is tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Az összetartozás érzése most is fellángolt bennem, és hideg szavakkal sziszegtem vissza a halál követének.
- Hazudsz... Nem vagyok egyedül... Van kit szeretnem! - hangzottak a szavak gúnyosan a számból, és bizony ebben a pillanatban úgy éreztem, ha meg is csókol a dementor és kiszippantja a lelkemet, én akkor is tudni fogom, hogy nem vagyok egyedül. Ugyan a kapcsolataim nem úgy alakultak, ahogyan szerettem volna, egy biztos védőhálót a családomnak köszönhetően mindig is a magaménak tudhattam. És ezt senki és semmi nem vehette el tőlem. Még egy dementor sem.
Ebből az érzésből töltekezve koncentráltam erősen egy emlékre, amikor Zoe-val kiskoromban körbe-körbe repültünk seprűháton a házunk körül, így kergettük egymást, amíg ki nem dőltünk, és leszállás után egy dombon végig gurulva, levegőt után kapkodva nevettünk a fűben. Érdekes, hogy ez az emlék nagyon mélyen volt bennem, nem igazán jutott eszembe máskor, de most, a legnagyobb szükségben ismét felszínre tört.
A lelkemet átjárta a melegség és a szeretet... És lesújtó csapást igyekeztem mérni fogvatartómra. Egyszer csak felváltja a sötétet a fény...
- Expecto Patronum - próbáltam újra megidézni a hattyút, erősebben, mint bármikor. Bíztam benne, hogy Owenen is tud segíteni a hattyú, ezúttal nem akartam az erejét csökkenteni azzal, hogy más varázslatot is megidézek. Bármilyen naiv próbálkozás is volt, hittem a szeretet erejében, amikor a hattyúra bíztam az ő sorsát is. Halvány megkönnyebbülés fogott fel, amikor láttam, hogy a többi dementor távolodik tőlünk. Ha sikerült lélegzethez jutnom, úgy a békadémon felé irányítottam hát a patrónust, hátha a segítségére lehet...Elvégre akármilyen alakot is vett fel, őt is egy dementor kísértette... Hacsak nem egy hatalmas átverés áldozatai voltunk.

[- Nem haltál meg. A szellemeknek nem fáj semmi.]

S p e c u l u m  P h a n t a s m a t u m

   Őszinte aggodalmat érzek a fiatal férfi iránt, ahogy látom a sérülését, a pánikot rajta, amit már olyan sokszor láttam a háború alatt. A legtöbbeknek nem kell ilyen kihívásokkal, sérülésekkel találkozniuk, legyőzniük ehhez hasonló kihívásokat egész életükben, és ha kicsit máshogy alakul néhány dolog, talán én sem használtam volna senki ellen a pálcámat a Sötét Varázslatok Kivédése tanórán kívül.

 - Nem haltál meg. A szellemeknek nem fáj semmi.- lassan, halkan beszélek, figyelek rá, hogy annyira nyugodt legyen a hangom saját agresszíven dobogó szívem ellenére, amennyire az csak lehetséges. A sérülése ellenére a legveszélyesebb dolog most a pánik, mert könnyen lehet, hogy a hely rövidesen valami rosszabbat zúdít ránk. A hely túl összetettnek tűnik hozzá, hogy néhány mumus legyen az összes, ami védi, biztos vagyok benne, hogy az általam használt bűbájon kívül számtalan módon át lehetne jutni rajtuk. Különösen, hogy nem minden élőlény képes félelmet érezni. Odalépek a férfihoz, és megpróbálom ellátni.

 - Azt hiszem, hogy igen. Vagy valami, ami kívül tartja a betolakodókat. A Commiculus bűbáj kifejlesztése előtt a mumusok a nehezebben legyőzhető varázslények közé tartoztak, különösen, hogy nem feltétlenül jössz rá, hogy mivel állsz szemben, és a bűbáj nélkül nem feltétlenül tudsz nevetni a legnagyobb félelmeiden.- nem kérdezek a hárpiákról, és remélem, ő sem kérdez a holttestekről, miközben ellátom a sérüléseit. Tizennégy-öt évesen valószínűleg jóval könnyebben vettem volna ezt az akadályt, fogalmam sem volt róla, hogy mitől félek akkor, és valami egyszerű dolog lett volna- talán a Tejesember, amiről olyan sokat hallottam gyerekként, és akiről azt hittem, hogy bárhová betör, és semmi nem állítja meg, hogy a fehér folyadékot eljuttassa hozzád. Elmosolyodom egy pillanatra, és igyekszem kizárni az aggodalmat. Ha nekem sikerült, neki gyerekjáték lesz.

 Egy pillantással jelzem a férfinak, hogy tovább kellene mennünk az úton a fehér  lángokkal megvilágított folyosón. Nem jut eszembe semmilyen megoldás rá, hogy visszajussunk, a hoppanálási kísérlet nem tűnik bölcsnek, úgyhogy felemelem a pálcámat, készen a következő kihívásokra. Ahogy a gyomromat szorítja a szorongás, próbálom felidézni magamban azt a rengeteg varázslatot, amit tanultam a tanáraimtól, könyvekből, és persze... tőlük. Megpróbálom felidézni, hogy milyen érzés belül, amikor használom a Halálos Átkot, azzal a tiszta szándékkal, hogy végezzek valamivel vagy valakivel. Gyűlölöm a gondolatot, hányingerem van, ahogy eszembe jut a lány arca, akit először megöltem, de rengeteg teremtmény ellen nem jut eszembe más, hatékony megoldás, hogy megállítsuk. Ez az átok hatni szokott még az általában mágia rezisztens teremtményekre, például óriásokra is.

 Ledermedek, ahogyan meghallom a francia kiabálást, és gyorsítok a lépteimen, ahogy felismerem a hangot, továbbra is feltartva a pálcám. A korábbiak után racionálisan valószínűbbnek tűnik egy wendigo vagy szirén itt, mint az, hogy ismét belefutok Minniebe, de nem tudok ellenállni a gondolatnak, nem sietni, amikor azt gondolom, hogy veszélyben van.

 Ledermedek a jelenés hatására, ahogy egy pillanatra belelátok a lány félelmeibe, az ujjaim olyan szorosan szorulnak a pálcám köré, hogy a hűs felület belenyom a kezembe, de nincs időm közbelépni. Egy pillanatra megüt a gondolat, hogy talán soha nem kérdeztem meg igazán, hogy rosszul van-e, tudok-e rajta segíteni, hogy hogyan érzi magát. Túlzottan lekötött mindig a saját problémám, a saját szenvedésem, saját bajaim, és nem hagytam igazán időt és teret rá, hogy meghallgassam.

 - Minnie?- halkan mondom ki a nevet, inkább csak, hogy megszólítsam, hogy ne ijedjen meg, és nézzen minket is látomásnak. Leengedem a pálcámat is, hogy ne lásson fenyegetőnek, tudom, hogy őt is megsebezte a látomás, és mivel mindig figyelmetlen voltam, azt sem igazán tudom, hogy mennyire. Ennek ellenére nem hallottam a varázsigét, anélkül elűzni egy mumust pedig akkora teljesítmény, hogy hallottam régi varázsló közösségekről, ahol ez önmagában elég lett volna rá, hogy a legtiszteletreméltóbb harcosaik egyikének tekintsék.

 Mielőtt bármi mást mondhatnék, összerándulok a hirtelen zajtól, ahogy a robbanásba beleremeg a hely. Minnie közelébe sietek, egy pillantást vetek a varázslóra, hogy jelezzem neki, jöjjön ő is annyira közel hozzánk, amennyire csak lehet. Nyelek egyet, különösen, amikor észreveszem, hogy a többi útitársunk olyan lényekkel hadakozik, mint a dementorok. Elfog a hányinger, ahogyan ráébredek, hogy semmit nem tudok tenni egy dementorral szemben, és talán végül úgy fejezem be az életemet, ahogyan a legveszélyesebb gyilkosok az országban. A szívem még akkor is hevesen ver, amikor rájövök, hogy ezek csak újabb mumusok. Furcsán néznek ki dementorokhoz képest, és voltam a közelükben... nagyon közel. Tudom, hogy milyen érzés. Ez ahhoz képest semmi. A patrónusbűbáj varázsigéje térít magamhoz a gondolataimból, amit Ms. Hall kiált, és ami visszhangként a fejemben marad a meglepetéssel együtt, hogy úgy tűnik, tud használni egy ennyire ritka és összetett bűbájt.

 - Ezek mumusok! Nem dementorok! Mumusok!- remélem, hogy a hangom hallható mások számára is, mert a torkom kissé kiszárad, ahogyan a három felénk sikló kámzsás lényre tekintek, és ismét kihagy a szívem, ahogy látom az arcot- ezúttal a lány fennakadt szemű arcát, akit a házunk előszobájában öltem meg. Undorító, kegyeletsértő és morbid dolognak tűnik nevetni a halálán, még úgy is, hogy megracionalizálom azzal, hogy ez nem ő, kifújom a levegőt, és oldalra nézek Minniere. Az ő dementora is egy nő arcát viseli, egy nagyon is élő boszorkányét, egy arcot, amit ismerek.

 Elönt a bűntudat, ahogy eszembe jut ismét, hogy soha nem kérdeztem Cerysről, az érzésekről, sebekről, amiket hagyott, a tudattól, hogy mindig ott lehet a következő sarok mögött, benézhet az ablakon, várhat az Abszol úton, a Minisztérium kijárata előtt. Nekem már csak az égési sérülések maradtak a háborúból, tűz már nem, és soha nem próbáltam igazán segíteni. Tartok ettől a nőtől, de főleg gyűlöletet érzek iránta, haragot, amiért tudom, hogy milyen érzéseket vált ki a lányból.

 Egy határozott mozdulattal ráemelem a lényre a pálcát, aki a lányt vette célba, és elképzelem az első ostoba dolgot, ami viccesnek tűnne benne. Egy sütőtöklámpás fejét képzelem a kámzsa alá, mintha nem Cerys lenne az, csak halloween-i jelmez, olyan, ami régen olyan boldoggá tett minket, mielőtt mindent elrontottam azzal, hogy ostoba dolgokba kapaszkodtam.

 Nevetni már nincs időm, a saját mumusom odaér hozzám, a torkomra szorulnak az ujjai, ahogy felemel a földről, ahogy közelről a halott arcba nézek. Nem adok ki hangot, nem is tudnék levegő nélkül, a pálcám pedig kicsúszik a kezemből, éppen csak a hüvelyk és a mutatóujjam közé tudom becsípni a végét. Kitágul a szemem, ahogy belenézek az üres tekintetbe, ahogy látom magam a pupillákban, és egy pillanatra ismét ott vagyok azon az éjszakán, amikor megöltem.

[elveszettel]

A folyosót remegés rázta meg, ahogy az átkom, lepattanva a szörnyetegről, a kristályfalnak ütközött. Egy szempillantás alatt belepett bennünket a por és a törmelék, a becsapódási pont helyén pedig tágas átjáró nyílt, melynek túloldalán ott álltak a többiek, egy ember kivételével. A hirtelen kavalkádban azonban fel sem fogtam mit jelent ez az aggasztó létszámhiány, és nem volt időm azon nyugtalankodni, hogy vajon mi történt azzal az egy elveszettel. Már csak azért sem, mert ekkor a szemem sarkából borzalmas dologra lettem figyelmes.
Visszakaptam a tekintetemet a békadémon felé, akinek mintha csak szét akart volna szakadni a teste, elkezdett jobbra is, balra is megnyúlni, míg nem… Hirtelen nem is egy, hanem egyből két csuklyás szörnyeteg lebegett előttem.
Felkiáltottam rémületemben, mire az egyikük rám vetette magát, és nyálkás ujjával az ordítástól kitátott számhoz kapott. Rúgkapálni kezdtem, de a démon erősebbnek bizonyult tőlem. Pálcám vége cigarettacsikk módjára sistergett, ahogy újból és újból a teremtmény testébe fúrtam azt. Szemeim könnybe lábadtak, majd öklendezni kezdtem, ahogy a hideg, nyirkos végtag egyre mélyebbre és mélyebbre kúszott lefelé a torkomon.
Annak idején mit élvezett ebben annyira Lisa St.Patrick?
És akkor valami egészen különös dolog történt. Nevetni kezdtem. Na nem a szó valós értelmében, ugyanis arra e pillanatban képtelen voltam, lévén éppen inverz bábszínházasat játszott velem egy dementoroid-forma békalény. De mégis, Lisa különös felbukkanása az agyam mélyéről, valami boldog, nosztalgikus érzést engedett szabadjára bennem. Olyan volt, mint egy hatalmas nevetőgörcs. Felszabadító volt.
Megpöccintettem a pálcámat és kimondtam magamban a varázsigét.
Commikulussimus!
Halványan érzékeltem, ahogy Elfelda hattyúja is csatlakozik a bulihoz, de mindeközben koncentrálnom kellett, hogy valahogy kirángassam magamból a békaszellem karját, aki lassan már könyékig behatolt testem templomába.
Amennyiben a varázslatom sikeres volt és meghátrálásra késztette a támadómat, úgy a rögtönzött gyomortükrözésem következtében egy jó adag epét köhögtem fel, amit kétrét görnyedve, placcsanó hangok kíséretében, egyenletesen szétoszlattam a folyosó kövén.
- Soha…
Újabb adag hányás.
- Többé…
Erős köhögések.
- Nem kérem egyik lányt se, hogy vegye a szájába a…
Hogy mit vegyen a szájába, az már nem derült ki, mert hangomat elnyomták a folyosó zajai.

[hogynemv]

h e l l o s a t a n i b e l i e v e i t i s t i m e t o g o

me and the devil

Ω

+18!: káromkodás, gyilkos szándék, meltdown?
        Átzuhanok a helyen, ahol voltál, voltunk, voltam: még mindig görcsösen nevetek, az arcom a koszos tenyerembe temetem, a pálcám elgurul a combom mellett. Sajognak a sebeim, tűzben ég minden tagom, és mégis.. tudom, hogy élek. Tudom, hogy itt vagyok, tudom, hogy lesz valahová tovább - hogy menni fogok, hogy menni tudok, hogy menni kell még valami, valaki felé, hogy nem fogok egyedül meghalni egy sötét lyukban, amellyé az évek tettek, hogy valami vár, valami több, valami jobb, hogy létezik egy cél, ahová eljuthatok méghogyvanhovahogynemvagyokegyedülhogynemezvolt a v é g ésnemfogokmeghalninemfogokmeghalninem fogok meghalni. Még nem. Így nem. Miattad, érted n e m.
        - Merde.. Je pensais que j'allais mourir, mais... je ne mourrai que lorsque je le déciderai, n'est-ce pas? Personne ne peut me tuer. Personne d'autre que moi-même. Et si je dois le faire... je te tuerai... je les tuerai... je les tuerai tous... je les tuerai... ils mourront... comme jamais personne n'est mort auparavant! ON NE PEUT PAS ME TUER! JE NE MOURRAI PAS! - milyen könnyű visszatalálnom az anyanyelvemhez, amelyet nincs kivel, nincs miért használnom: milyen természetesnek tűnik átkozódni rajta, szememre szorított tenyérrel, összegubózva a rémálom mélyén. Tudom, hogy minden szava igaz, ha az utolsó szavaim is: csak a szakadozó, gyűrődő lélegzet az, ami az útját állhatja, és az is az enyém. Azt is én birtoklom. Mindet. Az összeset.

        - Roman, c'est toi ? C'est vraiment toi? - a hangja ostorcsapásként ér, a nevemen szólít. Talán csak illúzió vagy, nem valóban itt - mit is keresnél itt? Vonakodom megtalálni a tekintetem szélén, még mindig fel-feltör belőlem a nevetés, könnyek ömlenek az arcomon, nedves és mocskos az egész lényem. Nem vagy egyedül, ennyire ők sem ügyesek, hogy idegeneket csaljanak a pusztulásomra - a melletted álló garantálja, hogy ezúttal nem képzelem csak, ami történik. Sosem láttam a vonásait, bárki lehetne, csak egy újabb áldozat. Számtalan hozzá hasonló vár odalent, a katakombákban..
        - Mi ez a... hang?! - nehezen egyenesedem ki, mélyet, súlyosat roppannak a csontok, tiltakoznak a további kínok ellen, pedig menni kell tovább: a sötét erdőből csak egyetlen módon vezet az út kifelé. Az út jött el hozzánk hamarabb, és csak arra marad időm, hogy felkapjam a pálcát a földről: az ujjaim között mintha szívdobogást, eleven mágiát tartanék, észak felé fordulván egy iránytű nyelve nem sikoltana hangosabban. Annyiszor hittem, hogy el akar hagyni, hogy nem talál méltónak, hogy gyűlöl, megvet, csak a balszerencséje hozzám láncolta - most olyan hevesen lüktet, mintha azonosak lennénk.
        - Ezek csak... ?! - kuncognom kell önkéntelenül is, hiába próbálom a kezemmel az útját állni a hangnak. Nem lehetnek mumusok.. biztosan nem. Hiába látom értelmét annak, amit mondasz, a racionalitás törvényei nem engedik, hogy térdet is hajtsak előttük: a mumusok nem okoznak ilyen sérüléseket. Talán azok eredetije, nemtője ez - talán a feketemágia szülte őket, talán ezért táplálkoznak belőlük, talán a szándékaikban nem különböznek a dementoroktól, de nem létezhet olyan érv, amely azonossá tehetné őket előttem.

        Roman döntése különös ostobaság, ami után csak haragot, mindent elsöprő haragot érzek: ilyen gyorsan elfelejtette, mi történt az ajtóval, amelyet nem neki szántak?! A hősködése.. saját, névre szóló sírgödröt érdemelne jelöletlen fejfa alatt, oda vezet az ilyen értelmetlen lángolás. Cerys egyszer azt mondta - miután puszta kézzel verte szét az egyik kedvenc tábláját a szalon falán, amely után millió könnyet ejtett - hogy azok közé a kórságok közé tartozom ezen a világon, amelyek kitartó gyűlölettel pusztítják el áldozataikat, pontról-csontra, kíméletlenül perzselve az élet utolsó morzsáit is éhségüket csillapítandó, még a létezés utolsó örömteli szikráját is ellopják.. Nem, a hőstette nem tesz boldoggá, ha nevetnem is kell közben a kényszerben: soha többé nem akarom, hogy bárki áldozzon értem egyetlen percet is az életéből. Cerysnek nem lehet igaza.
        - Csak a sajátoddal foglalkozz! - sziszegem a mellettünk állónak, ahogy látom, Redway és az ismeretlen boszorkány megküzdenek a saját problémáikkal nélkülünk is. Bármit próbálnék mások sötétségével kezdeni, ez a megismert szabályok mentén lehetetlen: de még mindig vicces kedvemben vagyok, borzongat és csiklandoz a haragból élvezetbe alkonyuló őrület árnyéka.. Valami mást megtehetek.
        Megpróbálok egy vékony réteget vetíteni mágiával a Nottot megragadó dementor-valami arca elé: kis, kancsal szemek, mellettük a képregényes vízcsepp. Umbridge ábrázata, mikor arról panaszkodott, hogyan bántalmazták a kentaurok, és még Nott is őszintén nevetett a vén banya bukásán.. Csak ezek után, nevetve még a csínyen fordulok a sajátom felé - nem találnék jobb szót keresve a röhejesnél. Micsoda ostobaság. Commiculus!

ₛₚₑcᵤₗᵤₘ ₚₕₐₙₜₐₛₘₐₜᵤₘ


--------------------------------------------------------------------

+18 vulgaritás, meg egyéb finomságok

Nehezen ürül a rémkép a lelki szemei elől, a gondolatai közül, mintha beékelte volna magát oda és nem engedi. Szerencsére azonban nincs egyedül, másképp már rég a sarokban reszketve sírna és fogalma se lenne arról, hogy mi is történik vele. Minek jött ide?  A rohadt kíváncsiság nem lehet ennyire erős? A banya rohadt szavai sem? Korholja magát belül, ezernyi más gondolattal együtt, amik cikáznak a fejében arról az éjjelről, bármikorról, majd szép lassan ülepedni kezdenek. A jelenbe a fiatal férfi hangja rángatja vissza.
- Amilyen a szerencsém, nekem biztosan fájna.  - Még egy halovány, inkább kínjában mint örömében elejtett nevetésre is futja. Még a pánik hatása alatt van, remeg, főként odabent, szapora a szívverése, tekintete ide-oda cikázik, keresi, hogy honnan akarna még bármi feléjük jönni, a levegőt pedig kapkodja. A sebét látják el, fel is szisszen, tökéletesen rángatja ki a pánikból végül, még mindjárt hálás is lesz, amiért csesztetik éppen és az fáj. Lassan abbamarad a kapkodás a levegőért, a remegés még kicsit kitart, de a pulzusa is egyre szebb.
- Kösz.  - Csak ne vérezzen el, pulóvere ujjával végül letörli a vért az arcáról, ami éppen zavarja, a szeme körül, hogy lásson, bár az biztosan vörös, hiszen csípte is, azonban most senki sem fog rászólni, hogy bőgött-e vagy betépett. Bár lenne nála! Nem lenne persze a legjobb ötlet, de a bátorsága megnőne, annyi szent. A kérdésére válasz is érkezik, így marad a jelenben, azon tanakodva, amiket hall. Egy fájdalmas nyögés hagyja el az ajkait, mintha éppen valami kínozná, de ez csak a gondolat és annak is éppen elég.
- Kurva jó. Belesétáltunk valami elcseszett tusába, ahol nem lesz semmi díj, azon kívül, hogy megdöglünk vagy sem. Komolyan mondom, ennél elcseszettebb világot, mint a mágusék… Mindig valahol ott lebeg a halál, vagy minimum a megnyomorodás gondolata. Zseniális.  - Csak azért ennyire sarkalatos és szarkazmussal teli, mert még mindig a pánik hatása alatt van, ahol az ember gondolatai eléggé szélsőséges és csak a rosszat látja. Amúgy bőven ismeri és szereti azt a felét is, ami csodás, tele van minden jóval és kellemessel, de azokat most nehezen képzeli ide. - Eléggé szar lehetett annak, aki feltalálta, de ezer meg egy hála neki. Gondolod, hogy… lesznek még idelent ilyen lények? Ha nem is mumus, akkor más. Én kibuktam, szar vagyok ezekből.  - Fakad ki őszintén, mert azt nem akarja, hogy miatta sérüljön vagy ne adj Isten meg is haljon bárki, még akkor se, ha mondjuk ez a srác a világ legmocskosabb bűnözője. Semmit se tud róla, de lehet lassan saját magáról sem.

Örül annak, hogy a bontott dobozán kívül még lapul egy teljes csomag a belső zsebében. Ez kicsit megnyugtatja, a remegés is alább hagy, miközben a már meggyújtott szál sistereg az ujjai közt. Biccent, majd követi a másikat, felzárkózik mellé és együtt mennek az ismeretlenbe. A pálcája a szabad kezében, figyel, neszekre kapja fel a fejét, próbál óvatos lenni. Nem tudja, hogy visszafelé menekülhet-e, nyitva van az az ajtó vagy végleg bezárult és csak ennek a végtelen alagútnak a végén nyílik újabb. Elfogy a cigaretta, ledobva tapossa el, nem törődik semmivel, a hely megérdemli. Éppen a másikért nyúlna, amikor ő is meghallja a kiabálást. Azok lennének, akik nem is olyan régen – vagy évekkel ezelőtt, ki tudja már – a szobrok előtt álltak és ugyanolyan tanácstalanok voltak?
- Arra vannak… asszem.  - Ő sem süket, így Sash kénytelen a megszaporázott léptek iramát felvenni, szerencsére magas és elég hosszúak a lábai, hogy ezt könnyedén meglépje. Ahogy a ködös, eléggé rémalak a nevetés hallatán szertefoszlik, úgy érezni egy kis reményt, legalább másnak ez könnyebben megy. Sash mégis a pálcáját szorongatva várja a csapást, azonban a válasz csak egy robbanás, majd a távolban felsejlő kámzsás alakok láttán a hideg rázza. Nem, sosem volt alakja a patrónusának, most pedig főleg nem, így reméli, hogy azok is csak mumusok, ahogy eddig. Nem érzi ezt a helyet érdekesnek már, inkább ez a Pokol, ahonnét szabadulni kellene, csak nem lehet. Sosem imádkozott és nem is tud, így aztán nem ma kezdi el. A falhoz hátrál, a remegés visszatér, hiszen nekik is kijut a jóból. Ahogy észleli, hogy egy kámzsás alak felé fordul, úgy szorul össze a szíve. Felnyüszít, mint a kutya, akit éppen ütöttek eddig és persze, most is érkezik újabb adag, de nincs hova bújnia.
- Ezek mumusok, mumusok. A picsába is, nem valóság, nem létezik a keselyűfejű dementor, nem tud bántani. Nem. Tud. Bántani. Ez csak egy mumus… csak mint az órán.  - Azon, ahol sírva futott ki a teremből, de ez mellékes. Előre szegezi a pálcát, még mielőtt késő lenne. Mantrázza magában, hogy ez nem a valóság, nem létezik a lény, ami előtte áll és mi is kell? Nevetés! Hogyan nevethetne ezen?! Érzi, hogy a pánik szorongatja a torkát – vagy a lény?! - és lassan kifut az időből. Google-eyes. Azok a vicces, mozgó szemek. Igen, igen, az vicces. A szeme helyére. A kámzsa. Az mi? Az hogy? Az a kendő. Mint a nagymamáknak. Olyan színes és giccses. A szárnyai? A karmok? Cikáznak a gondolatok, eszébe ötlik valami. A félelemeket le kell győzni. Hogy is hívják azt? Alig kap levegőt, kapkod érte, a szíve vadul kalapál. Egy olyan alak bontakozik ki előtte, mintha ez a dög egy keéj-fel-Jancsi lenne, billeg előre, hátra, a buta mozgó szemei lötyögnek és gumiból van, színes és lehet ütni, majd a gumi kidurran és elszáll. Férfiből van, a fingás pedig mindig jó vicc tárgya, még ha csak egy hang hasonlít hozzá. Elvigyorodik, miközben retteg is.
- C… C… Commiculus!  - Nem tudja, hogy sikerül vagy sem, hogy odaért-e a lény és mindjárt belehal. Egy próbát megér. Megér nem? Csak legyen vége!

--------------------------------------------------------------------

[8. kör]

8. kör

Kaotikusak és gyorsak az események. A robbanás pora még le sem ülepszik és még csapkodnak a lángok, de megjelenik egy, az eddiginél jóval erősebb patrónus. Az ezüstös hattyú mintha hátráltatná a magányt hozó fehér dementort, fehér gőz szállingózik a testéből, de nem pusztítja el teljesen. A békának ellenben elkezd a bőre emberivé válni és sötétedni, egy pajkos arcú hugrabugos lány jelenik meg a démoni arc helyén. Lassan fehérfüsté lesz és elenyészik. A fal túloldaláról érkező három vándor ártása mintha egyesülne. Umbiridge arcú, gülüszemű lények változnak gyermekjátékokká, töklámpással díszített kendőket viselve. A hármas ártás ereje eléri az utolsó lényt is és ahogy a nevetés fokozódik a folyosón egy utolsó hangos szellentés hangjával lesznek az egykori démonok sűrű fehér semmivé.

Tapsolni kezd valaki.
A falakból árad a lényeket alkotó füst. A tisztító lángok nagyokat lobbannak a fáklyákban.
Taps-taps-taps. Lassan, ütemesen.
Elalszik a boszorkány lángja is és leülepszik a por. Már nem csak megfigyelő, úgy döntött ideje színre lépnie.
Taps-taps-taps.
A felhő sűrűsödik és lassan testet ölt a férfi.
Körbe lengi saját magát, kampós orrával beszívja a füstöt. Kiélvezi egyszerre a félelmet és a nevetést. Fekete öltönyt visel, fehér inggel. Mostanság így fogadják el a legtöbben, ilyen alkalmakra pedig illik költözni. Kortalan ez a teste, egyszerre néz ki középkorúnak és aggastyánnak. Jóképűnek és csúfnak. Kedvesnek és félelmetesnek...
- Gratulálok Kedveseim – reszelős a hangja – megbéklyóztátok legkedvesebb gyermekeimet. Tudtátok, hogy én voltam az első? Ironikus, pedig a legutolsóként tartanak számon – húzza mosolyra a száját. Ritkán beszélhet halandókkal, alig százévente nyílik ki a kapu, a legtöbb pedig gyorsan kihullik. Nem szokása bemutatkozni, akik találkoznak vele előbb-utóbb rájönnek, hogy kicsoda.
- Jó nagy rumlit csináltatok – koromfekete szemei megállapodnak a törmeléken és a hányástócsán. Ideje helyszínt váltani. Zsebéből előhúzza a kis kaszával díszitett öngyújtót és játszani kezd vele, ahogy lassan közelít a mágusok felé. Nem lehet megszólalni a jelenlétében. Elúsznak a szavak. Akihez közelebb lép az viszont megint hallani véli az ütemes kopogást.
- Tudjátok, magányos munka az enyém – sóhajt – éppen ezért megjutalmazom azokat, akik elszórakoztatnak.
Egyesével simítja meg a vándorok arcát. Bőre hideg, az érintése valahogy mégis kedves, már-már hívogató. Akit megérint az eltűnik a folyosóról és egyedül találja magát egy üres teremben. A termek közepén egy-egy ódivatú, barokkos tükör áll, amiben annak az arca várja őket, akiért idejöttek. A férfi és a többi vándor már sehol.
- Egy kérdés, egy válasz, ennyit kaptok – cseng az érces hang a fejekben - ... az ereklyéimről kérdezni tilos. – tisztázza a szabályokat.

Miután megkapták válaszaikat, a vándorok egyszerre jellennek meg a kőkörben, ahol a kapunak már nyoma sincs.
- Még találkozunk – búcsúzik a hang. A vándorok, akik eddig nem látták volna a thesztrálokat, ettől a naptól kezdve rácsodálkozhatnak a lószerű lényekre.

Köszönöm ezt a kalandot srácok!
Ha csak legalább feleannyira élveztétek ezt a nyolc hetet mint én, már megérte!

A záró reagoknak nyílván nincs határideje, de már tűkön ülök, hogy lássam ki mit kérdez:)

see you at the other side

mood



to: all the wandering souls
2004.10.04.

Közös erővel sikerül elüldözni és megsemmisíteni ezeket a lidérces lényeket, akik a jelek szerint nem mások voltak, mint mumusok. Nekem nem sikerült felfednem a titkukat, de a többiek átláttak rajtuk, így a megfelelő varázsigével nevetségessé tették őket.
- Merlinnek hála - szakadt ki belőlem a megkönnyebbült sóhaj, ám mielőtt a többiekhez szólhattam volna, váratlan taps, majd kisvártatva egy ismert-ismeretlen alak követelte magának a figyelmünket.
Miután a színjátáknak vége szakadt, megjelent a háttérben megbúvó rendező, aki láthatóan nagyon is élvezte ezt a sok hűhót semmiért. Valóban semmiért? Hamarosan az is kiderül, hogy meg akar bennünket jutalmazni vergődéseinkért... Hogy kicsoda ő, azt először a zsigereimben éreztem meg, de természetesen az öngyújtó mintája is elég beszédes volt.
Nocsak... A halál maga személyesen. Milyen megtisztelő. Mikor elkezd járni körülöttünk, és a szórakozását említi, szívesen megeresztenék egy csípős megjegyzést, de hiába próbálok szólni, a nyelvem valahogy nem engedelmeskedik. Mintha megbéklyózták volna. Amikor mellém lép a sötétség árnya, a nyugtalanító kopogás újra átveszi az uralmat a hallójárataim felett.
Jelenléte leblokkolt, majd érintésébe beleborzongott az egész lelkem. Rémisztő volt, hogy milyen kedélyesnek is mutatta magát. Végtére is, érthető valahol ez is. Neki nincs mitől tartania, nincs kitől félnie, nincs miért türelmesnek vagy ingerültnek lennie, hiszen mindent ő ural, ő kontrollál. Az utolsó szó mindig az övé...Ahogy az utolsó érintés is.
Egyszerre egy üres teremben találom magam, egyedül vagyok, távol mindenki mástól. Egyetlen társam egy antik, míves tükör, amely hívogatóan csillámlik meg a sötétben... Közelebb lépek, majd eláll a lélegzetem. Rufus arcát pillantom meg benne. A férfiét, akire csak az otthon megőrzött Prófétákból és fényképekről emlékszem. Életerős, fiatal és karizmatikus... Halálnak nyoma sincs rajta. Máskor gúnyos mosolya azonban most - ilyen közelről és figyelmesen nézve - másnak tetszik... szinte szomorúnak.
A feltételek a fülemben csengtek, és én rögtön tudtam, mit akarok kérdezni. Hogy miért jöttem.
- Mondd... megérte tönkretenni, megnyomorítani mindhármunkat? Hisz cserébe meghaltál - közöltem vele vádlón, keserűen, mintsem kérdőn. Egy kicsit mintha meglepték volna szavaim. A vád, amit oly könnyedén akasztottam a nyakába, akár egy kötelet.
- Valóban azt hiszed, hogy mindez az én hibám? Szerinted kinek sötétebb a lelke? Annak, aki hibázik, és ostobán bánt... vagy annak, aki hidegvérrel gyilkol?
A hideg, fekete szemek a húsomba martak, és váratlanul kifolyt belőlem minden erő. Gyűlöltem őt azért, mert elhintette bennem a kétséget, a gyanakvást, az érzést, hogy talán... talán ennek a tragédiának nem csak egy olvasata van... és hogy talán Anyám nem az ellene elkövetett, hanem a saját bűnei miatt ennyire elveszett...Elkeseredésemben sírni kezdtem. Mielőtt bármit válaszolhattam volna, eltűnt a tükör és a terem. Ott talàltam magam, ahonnan indultunk. Csak sokkal rosszabb àllapotban. A könnyek felszakítottak bennem valamit, és bármilyen kínos is volt, képtelen voltam abbahagyni a sírást. Csupán remélni mertem, hogy a többi kóborló lelket, akiket a kőkörben újra megláttam, a saját gondolatai foglalják le ahelyett, hogy az én összeomlásommal törődnének. Fogalmam sem volt, meddig zokogtam az egyik kőre roskadva, hogy aztán a várt megnyugvás helyett újabb kétségekkel a szívemben dehoppanáljak haza.

Köszönöm a kalandot, nagyon élveztem ^^

[Elfeldát]

A békadémon előbb emberi formát öltött, Lisa alakjában, majd fehér füstté vált és elillant előlem, mintha sosem lett volna ott, és sosem próbált volna megfojtani. Megkönnyebbültem, és nem csupán a veszély elmúlása miatt, hanem mert az utolsó csepp epét is sikerült kiadnom magamból.
Remegő kézzel megtöröltem a számat, majd lassan felegyenesedtem, miközben ütemes tapsolás zengte be a füstös folyosót. Körülpillantottam, és a társakat néztem, akik hozzám hasonlóan, meglepetten keresték a taps forrását. Aztán egyszer csak kibontakozott a homályból egy öltönyös, furcsa mód ismerős, de mégis idegen férfi alak.
Hallgattam a különös jelenés reszelős hangját, figyelmemet pedig nem kerülte el az öngyújtón díszelgő kicsiny kasza. Ezek szerint ő volna az?
A férfi egyre közelebb került hozzánk, én pedig újból hallani véltem az ütemes kopogást, ami pár órával – bár én éveknek éreztem – korábban becsalogatott minket az előcsarnokból a tárnákba. Mondani szerettem volna valamit, de mintha megbénultam volna a jelenlétében, mozdulni sem tudtam, így a számat sem tudtam szólásra nyitni. Mikor kezével az arcom felé közelített, jeges fuvallatot éreztem, majd hirtelen eltűnt szemeim elől a kőfolyosó, és egy üres teremben találtam magam, egyedül egy réges-réginek tűnő tükörrel.
Egy kérdés, egy válasz…
Bátortalanul közelebb léptem a tükörhöz, a szívem pedig kihagyott egy ütemet, mikor megpillantottam benne az arcot, rég elveszített szerettem képmását. De nem Alan mosolygott rám vissza a tükörlap mögül.
- Őt hiába várod – nevetett rám a keresztapám –, még nem állsz rá készen.
Földbe gyökerezett lábakkal néztem a férfit, aki apám helyett apám volt, aki az egyetlen ember volt éveken át számomra, akire tényleg számíthattam, és egyszerűen nem jött ki egy szó sem a torkomon. Elözönlöttek az érzelmek, és úgy éreztem, mintha belebokszoltak volna a szívembe. Néztem az ismerős ráncokat a szeme körül, az ősz szálakat a hajában, melyek közül nem egyet nekem köszönhetett, és elöntött a szeretet, és a fojtogató hiány érzése. Tudtam jól, hogy számos hibája volt, gyakran lehetett volna figyelmesebb velem szemben, és nem lett volna szabad annyira szabadon engednie engem már olyan fiatal koromban, de e pillanatban nem érdekelt semmi, és kicsit sem bántam, hogy olyan volt, amilyen, elvégre neki köszönhettem, hogy ezé az emberré váltam, aki most vagyok.
Megérintettem a tükörképét, a silány lenyomatát annak vagány férfinak, akire úgy felnéztem korábban. E pillanatban azt sem bántam, hogy nem az öcsém jött, akit pedig úgy vártam. Talán igaza volt a keresztapámnak, arra még nem álltam volna készen. Az ő megjelenése viszont teljes mértékben meglepett, és fogalmam sem volt, hogy mit kérdezzek tőle.
Mikor elment, én épp az iskolában voltam. Egy roncs voltam akkoriban, aki próbált túlélni és feledni a háború után. Képtelen voltam a Roxfortban lenni, egyedül, a régi társaim nélkül, és csupán vegetáltam ott, mégsem voltam mellette, mikor végül elragadta őt az ismeretlen. Sosem tudtam hát megkérdezni tőle, hogy büszke volt-e rám, ahogy azt sem, hogy boldog volt-e. Mégis egy egészen más kérdés bukott ki belőlem.
- Hogyan köszönhetném meg neked mindazt, amit értem tettél?
Craig arca egy pillanatra megdöbbenést tükrözött, majd a keresztapám hirtelen elnevette magát.
- Végigküzdötted magad azokon a szörnyeken, hogy végül egy ilyen kérdést tegyél fel nekem, amikor kérdezhetnél a túlvilágról, az igazi szüleidről, akármiről. De nem lepődtem meg rajtad, fiam…
A nevetés mosollyá szelídült.
- Amit tettem, nem háláért cserébe tettem, és az igazat megvallva, tehettem volna sokkal többet is, lehettem volna sokkal jobb apád.
Rázni kezdtem a fejemet, mintegy tiltakozásul.
- Csak annyit kérek tőled, Owen, hogy ne felejts el soha, és emlékezz mindarra, amit a Csikóhalban tanultál! Az emberi sorsokra, az élet buktatóira, amikkel ott találkoztál, és amiket el kell kerülnöd, és persze… a nőkre – kacsintott a tükörkép. - Ők a legfontosabbak.
A szoba hirtelen eltűnt, és én újfent a kőkörben álltam többedmagammal. Zavarodottan pislogtam körbe, nézve a társakat, és hirtelen kedvem lett volna derékon ragadni Elfeldát, hogy a nagy érzelmi hullámvasút végén a vackomba hurcoljam őt, hogy ott együtt tegyük túl magunkat a megrázkódtatásokon, de… Valahogy most nem ment.
Elbúcsúztam a többiektől, majd halk pukkanás kíséretében köddé váltam. A fejem zsongott az élményektől, és még mindig magam előtt láttam a keresztapámat. Bár nem miatta érkeztem erre a helyre, furcsa mód mégis tőle kaptam meg a választ a jövőmmel kapcsolatban. Craig Andrews egykori kocsmája, a Csikóhal, pár héttel később egy új helyen bár, de ismét megnyitotta kapuit.

***

Köszönöm a játékot!