r o m a n n e l l o
Felnézek az égre, miközben várom, hogy a lámpa színe vörösre váltson, figyelem a fehér csíkokat, melyeket a mugli repülőgépek égett üzemanyaga rajzol a levegőre. London zajai ma mosolyt csalnak az arcomra, még ha kissé irritál is, ahogy egy nő nekem jön a vállával, ahogy szerencsétlenül végigsiet a járdán a táskáival a kezében. Persze, nincs jogom haragudni, hoppanálhattam is volna az Abszol útra, de csak néhány sarokra van a lakásom, és ma jól esik gyaloglással tölteni az időt.
Furcsa még mindig a gondolat, hogy valakinek a nagybátyja leszek rövid időn belül, az meg különösen, hogy pont Vitalienak lesz gyereke, még akkor is, ha tudom, hogy sok aranyvérűnek ennél már jóval korábban szokott családja lenni. Azóta is sokszor képzelem azt, hogy még lehetséges lenne hazamennem Kingside Castlebe, belépni a szobámba, elolvasni egy könyvet ebédig, és amikor lemegyek, Finnick, Vita, anya és apa mind ott lennének az ebédlőben, és én lógnék ki a legjobban közülük a viselkedésemmel. Néha bánom is, hogy nem lehetek újra tizenöt, mert nagyon máshogy tennék mindent, és nem csak az egyértelmű dolgokat. Akkor talán még nem volt túl késő, akkor talán meg tudtam volna alapozni... nem, ma eldöntöttem, hogy jól fogom érezni magam! Ma csak veszek egy süteményt, talán iszom egy kávét, azután megnézem végre az őszi talárkollekciót. Sikerült félretennem némi megtakarítást a vállalkozásból.
Nem nézek senkire, ahogy átsietek a kocsmán, és a pálcám néhány koppintásával kinyitom az utat az Abszolra. Még mindig nehéz megszokni, hogy milyen csendes, amikor nem nyár végén jön ide az ember, alig néhány embert látok, akikkel biccentéssel üdvözöljük egymást. Egyelőre, úgy tűnik, még egy nap eltelik anélkül, hogy bárki felemlegetné a múltam, vagy bárki ferdén nézne rám. Talán máris elfelejtettek? Nem panaszkodom persze, a múltam nem olyan dolog, ami bármilyen pozitív megítélést biztosítana bármilyen normális ember szemében számomra.
Miután gyorsan megvásárolom azt az afrikai építészeti könyvet, amit már a múltkor kinéztem magamnak, azt lapozgatva elindulok fő úti célom felé. Finnick talán túlbecsült, amikor abban maradtunk, hogy én választom a süteményt, különösen, hogy biztos vagyok benne, hogy több süteményt eszik egy év alatt, mint én egész életemben. Amúgy sem szívesen megyek be Fortesque fagylaltozójába, jobb híján meg csak az a cukrászda jut eszembe, ami mellett elmentem minden nap, amikor a Zsebpiszokba jártam tiltott varázstárgyak reményében. Megállok egy pillanatra, a sikátor bejárata felett lógó cégérre nézek, és már majdnem ráveszem magam, hogy tovább álljak, mielőtt bemegyek. Finnick meg fog ölni. El is döntöm, hogy kérek kóstolót, és ha olyan a minőség, amilyen az ingatlan fekvése, nem veszek semmit.
- Üdvözlöm!- ahogy belépek, nem látok azonnal senkit, pedig a kiírás szerint már három perce nyitva vannak. Felsóhajtok, irritáltam toppantok is egyet, mert utálom a pontatlanságot, de végül kinyitom a könyvet, és olvasni kezdek az ugandai mágikus kastélyok mágikus alapozásáról. Mindig jó, ha az ember tanul valami újat, de azért eldöntöm, hogy ha senki nem kerül elő, mire haladok egy oldalt, elfogadom a sors intő jelét rá, hogy ne innen vegyem meg Vita babájának nembejelentőjéhez a tortát.
Roxfort RPG
Szerző