bráðnun

[(- Liliya! Beszélnünk kell.)]

b r á ð n u n

 
 A mosdókagylóra támaszkodom egy pillanatra, ahogy a görcs rosszabb lesz, és elszámolok tízig, magamban, csendben, több nyelven. A fehér, koszolódott anyag megreccsen kissé a súlyom alatt, mint olyan tárgy, mely nem képes rá, hogy megfelelően megtartsa a súlypontomat. Oroszul ismétlem meg újra fejben: nem akarom elveszíteni Liliyát. Nem akarom, hogy arra kényszerüljek, hogy választanom kelljen, ha tényleg nem tér haza többé. Úgy érzem, hogy ő a nővérem. Rengeteg dolog, ami nem vagyok.

 Legyűröm a gyenge késztetést rá, hogy elnapoljam a konfrontációt, hogy valamilyen fájdalomenyhítő bájitalért a javasasszonyhoz siessek, és utána elrejtőzzek a szobámban a magas toronyban, mely egyre otthonosabbnak hat, és átöleljem a Vulpes Lapogus plüssállatot, amellyel a bátyám megajándékozott a legutóbbi Karácsony alkalmából. Minden probléma rosszabbá válik, ha nem oldják meg azonnal, az idő sötét építészként helyez téglákat a probléma fedelére, mint lázadók egy névtelen sírban nyugvó koporsóra. A mostani vacsora előtti néhány perc tökéletes alkalom.

 Megigazgatom a nyakkendőm, és a hajamat csavargatva, az ujjaimat tördelgetve kisietek, le a Mardekár klubhelyiségének bejáratához. Eleinte vonzónak tűnt a lehetőség, hogy én is ebbe a házba kerüljek, hogy együtt lehessen Hagennel és Liliyával, de ahogy kiderült, hogy a terveinkben fennakadások tapasztalhatók, és hosszabb ideig lehet a Roxfort az otthonunk, mint hittük, eltűnt az ehhez kapcsolódó vonzalom. A hideg víz nyirkos, természetellenes, és nem tetszik a gondolata annak, hogy a Tó alatt töltsem az éjszakákat. A jelenlegi szobatársaim távolságtartó lányok, akikkel könnyű időt tölteni, és szeretek kinézni a torony hatalmas ablakain a tájra. A Hollóhát biztonságosabb.

 Lesütöm a szemem, ahogy elkezdenek kijönni a diákok. Legtöbbjük számára jelentéktelen kísértet vagyok csupán, miután két éve eljöttem ide, de az érdekességek eltűntek, miután nem láttak semmit, amit kerestek, még ha sokak gyanúja meglehetősen akkurátus volt. Néhányan talán most is megnéznek, az egyik lány, talán egy prefektus, meg is szólít, hogy megkérdezze, keresek-e valakit, majd tovább áll, miután megemlítem, hogy az unokatestvéremet várom. Azt nem mondtam, hogy melyiket. Vajon Hagen tud erről? Ő is benne lenne?

 (- Liliya! Beszélnünk kell.)- többen felkapják a tekintetük az orosz nyelvű szavakra, melyek idegenekként csapódnak vissza a hideg, egyszokású falakról. Idegenek, ahogy elhagyják az ajkaimat, mióta egyre kevesebbet beszélek anyámmal, aki továbbra is ragaszkodik a cárok nyelvéhez. Az izlandi mindig természetesebbnek hatott, és az elmúlt év vége óta többször észrevettem, hogy angolul folynak le az álmaim.

 Mélyen az unokanővéremre nézek, komolyan, várva, hogy elfogadja-e a kérésemet. Nagymama mindig azt éreztette velem, hogy én vagyok a kedvenc, én vagyok az utód, én leszek, aki helyette viszem majd Nikolai cár akaratát. Mindig én voltam az engedelmes, az intelligens, még a testemet sem kínozta soha az a fájdalom és veszély, mely rabságba ragadta Liliyát, mégis sokszor ragadtam transz szerű állapotban, ahogy nővérem helyett nővéremre néztem, vágytam rá, hogy lehessek ő.
 Mindig gyönyörűnek láttam, a bőre havát, a haja lángját, a szava puha koppanását a ház tetején, a hideg melegét. Anyám sokszor mondta, amikor testvére felbosszantotta, hogy kár lenne túlzottan sok energiát invesztálnom belé, mert nem lesz sokáig velünk, mielőtt apámmal veszekedni kezdett, aki kikérte magának a megjegyzést. Hópehelynek látom, mely egy sötét szövetsálra hullik, ékesíti azt, mely lassan elhalványul, vízzé szelídül, emlék marad egy hatvan évvel későbbi télre. Álmodtam párszor, hogy a sál beszívja, hogy aranyozott szarkofágban, nyolc aligátorral húzott szánon siklik az égen, ahonnan lenéz, mielőtt hátrahagyja a valós létsíkot. Sokszor keltem az álom után furcsa, nedves érzéssel az arcomon, fájó torokkal, és bármilyen késő éjjel volt, papucsba bújtam akkor, és óvatosan, néma léptekkel átsiettem a másik szárnyba, hogy belessek hozzá. Csak akkor múlt el az érzés, amikor láttam, hogy békés álommal alszik, távol elmém ostoba játékainak irrealitásától.

  (- Azt mondták, hogy nem jössz haza velünk.)- nem tudom, hogy kiül-e a kifejezés az arcomra, soha nem voltam jó az emóciók irányításában. Legalább hárman, köztük egy tanárom is pszichopatának nevezett már, még ha édesapám ki is vizsgáltatta ennek lehetőségét gyermekként, és még ha több vizsgálat után is, de elvetették ezt. Talán jobb is, hogy nem lát semmit, mert érzem, hogy felszaladt a pulzusom, és furcsa fájdalmat érzek a mellkasomban, mely elhomályosítja a reprodukciós ciklusból származó hasi fájdalmat is. Vágyom rá, hogy megöleljen, hogy azt mondja, hogy nem megy sehová, még ha tudom is, hogy soha nem történne ilyen. Nem emlékszem rá, hogy magától mikor ölelt meg utoljára.

Сестра красивая

Ой, ты сильна Храбрая, единственная

Корона твоя

        +16
        az ember végül mindent túlél.
        volt idő, hogy azt hittem, nagyobbat mondani ostobaság, kisebbet őrültség: nélküled nem telhet el perc, nem vehető lélegzet - de Пітєр előbb Petrográd, Petropolis lett, aztán Necropolis, és végül az, aki: Leningrád. a nélküled való létezés értelmetlennek tetszett, de éppúgy lehetséges volt, ahogy megélni a havon egykedvű fájdalommal, olyannal, amelyre Fjodor Mihajlovics csak azt mondaná, írónak a tapasztalat drága kincs, lássuk tehát Szibériát. itt voltam, te pedig egészen máshol, nélkülem - nem következett ebből semmi más, minthogy mi mindent túlélünk, talán egymást, és végül saját magunkat is.
        a távozónak mindig könnyebb - nem is tudja, mi marad el mögötte, bennünket pedig elmorzsolnak hónapok, aztán évek, végül évtizedek: a tűz és jég országa kivetett magából, de fényes várományosa akkor is utánam szegődött, ha te már nem beszélsz hozzám többé az ikonon. az ikont amúgy is a tóba dobtam a távozásod másnapján, majd festek egy másikat és ahogy az elsőt, megmintázom Leninkéről, gyermekmesék főszereplőjéről, és mikor sikoltozni támadna kedvem, majd sokáig nézem, mereven nézem, két marokra fogom és elképzelem, ez volt az, ami ellopott bennünket magunktól, nem Anglia, nem Skócia, még csak nem is Kópavogur. könnyebb utálni azt, aminek neve, arca van, mint azt, amelynek vonásaira hálni jár csupán a lélek - íme, sápadt rokonunk már ki is találta, amit nem szántam neki. talán egy leveled árult el, talán a szokatlan vidámság télidőn - pedig babonás sem vagyok, biztosan nem idézhettem meg az ördögöt, az jön magától is, ha hívjuk, ha nem. lássuk tehát Szibériát - szólt a hang, Fjodor Mihajlovics.

        - mindig olyan voltál, mint vetéskor a varjú, Irina. a természeted nem tűrné meg, hogy figyelmed lankadjon: első vagy a bajban és mégcsak nem is vádolhatlak vele, hogy többért, mint az éhséged csillapítandó. - oroszul könnyű személyesnek maradni, megőrződnek a szótagok, nem törnek apró darabokra a személytelenség súlya alatt. ha valóban bántani akarnálak, csak szótlan maradnék, könyveimet magamhoz ölelvén elsétálnék, te pedig egész nap emészthetnéd magad a kérdések savában: egész rokonságunk a tudója, megérdemelnéd. egyszer még biztosan látni fogom, miként zuhan alá a csodálatos építmény, amelyet az elmédként emlegetnek, talán meg is melegedhetnék a tüzénél, de a Roxfortban ilyesmi nem szokás, felnőttünk, bosszút állni pedig nem a rossz hírek hozóján, nem a hírnökön kell, ezt már Nagy Péter is tudta. ablak Európára: te vagy a repedés az üvegen.
        - ha ezt mondják, biztosan igaz lehet. azt nem mondták rögtön, miért nem megyek? biztosan kitaláltad már, az nem lehet, hogy még nem, nálad nem született még áldottabb közénk. - figyelemmel, türelemmel áldott és embertelenséggel megvert. nem cserélnék veled, holott tudom, tőlem is tartanak sokan, épp csak nem azért, amiért érdemes volna: én magammal sem szeretek farkasszemet nézni a tükörben, mikor Kópavogur vagy Moszkva ül a mélyén, te pedig büszke vagy rá, hogy amellett nem fér el semmi, csak számok, fogaskerekek. miattad könnyű volna megvetni a tudományt, ha az származik el belőle, ami benned még vitán felül érthető: hányszor képzeltem, hogy koszorút fonok a sírodra, míg gyerekek voltunk és ahol én csalódást keltettem, te egy nagymama hízott mosolyát. megtagadnálak, de nincs miért - te elutazol haza, én pedig itt maradok nélküled.

        - ha azért kérdezed, hogy megüzend, csak bátran, de a levelem megelőzött. az óráim előtt adtam fel, holnapra odaér talán. - nem tudok megszabadulni tőled csak úgy, ahogy bárki mástól tudnék: a te kitartó kérdéseid orosz ügynököket megszégyenítenének. volt kitől, honnan eltanulnod, őt látom benned, az érdeklődésedben, bárcsak azt tehetném rajtad vele, amit érdemelne mindazokért, amiket elkövetett és amiről csak álmodott. téged, az utódját kellene magammal rántanom a jeges vízbe, ahol a kavargó hínár az ő arcukat fonná körénk, azokért, akiket ezért az ostoba szar ideológiáért feláldoztunk, köztünk jövőnket, álmainkat, fiatal életeket. én tudom, amit te még nem, és bár felgyújthatnálak, ha tudom is, hogy az elevenen égő áldozat önkéntes hitvallás, neked pedig az is csak kölcsönbe van: ahogy ismételted újra meg újra, megveted azokat, akik elloptánk a koronánkat, te sem vagy jobb, mint Vlagyimir Iljics vagy Joszif Visszarionovics.
        az ember végül mindent túlél: még téged is.

[(- Nem az a szándékom, hogy besúgó legyek. Ez szükségtelen is, amennyiben egy levélben már tájékoztattad a rokonságot.)]

b r á ð n u n

   
  Csupán a néhány gyors, egymást követő pislogás mutatja meg, hogy Liliya szavai pofonként érték el az arcomat, amikor varjúhoz hasonlított. A hasamban lévő pillanatnyi görcsöt most nem is annyira biológiai funkciók okozhatják, inkább az emlék, ahogy Dmitry figyelmeztet valamire, aminek most tanúja lehetek. Ijesztő a lehetőség, hogy talán igazak a félelmeim, nővérem helyett nővérem úgy lát engem, mint valamilyen csapást, mely csírájában emészti el a termést. Felgyorsul a szívverésem is.

 Néma, sápadt tekintettel hallgatom a szavaidat, nézem az arcodat, mely minden hibától mentes, melynek hófehér látványa mindig melegséget csalt a mellkasomba, de ma olyan, mintha más lenne minden. Mint egy éteri jelenés, egy hófüggönnyel fedett forró tó, vagy, én pedig csak most szembesülök vele, hogy amit látni vélek, nem valós, és én sem a függöny helyes oldalán állok. Neked az én jelenlétem nem hozhat olyan boldogságot, biztonságot, mint nekem a tiéd, csak kísértet vagyok a téli éjszakában.

 Lesütöm a szemem, ahogy folytatod a beszédet, pislogok néhányat némán, de az arcom kifejezéstelen, mint egy szenvtelen matrjoska, mely összeszorult, biztonságosan bezárva tart mindent, ami beljebb rejtőzhet. Félek tőle, hogy elveszítelek, félek tőle, hogy elmész, hogy talán tényleg gyűlölsz engem, mint fekete madarat, aki felfalja az aranyat, mielőtt a tél felfalja a kéket, és csak egy tabula rasat hagy a csonka címerpajzson. Dmitry biztosan tudná, hogy mit mondjon, hogy meggyőzzön, ahogyan Hagen is, ahogyan bárki a családunkban. Nekem még könnycseppek sem gyűlnek a szememben, ahogy visszanézek, pedig tudom, hogy az alsóbb rétegek már eltorzultak a kétségbeeséstől, mérgező halált árasztanak, de az arcom túl erős szarkofág hozzá, hogy valaha szabad legyen.

 (- Nem az a szándékom, hogy besúgó legyek. Ez szükségtelen is, amennyiben egy levélben már tájékoztattad a rokonságot.)- megremeg kissé a szám, ahogy befejezem, amit mondani akartam. El akarok menni innen, vissza a magas toronyba, a hasamhoz szorítani egy párnát, az arcomra egy másikat, és aludni, aludni mélyen. Távol mindettől. Nem fogadhatom el ezt, de az elmém irracionális módon tagadásba akar menekülni, valamibe, valahová, ahol egy rövid álom elűzi a valóságot. Azonban tudom, hogy semmi értelme, a holnap sem hoz mást.

 (- Miért akarsz elmenni? A családod... tényleg gyűlölsz minket?)- nem találtam ki semmit, bármit állítasz. Vak vagyok az emocionális dolgokra, még ha tudom is, hogy fontos részei az emberi létnek, nem látom a szívedet, ahogyan a sajátomat sem. Amit teszel, nem racionális, hiszen cárok és próféták vére vagy te is, miért akarnál akkor ezen a háborútól kínzott szigeten élni? Mi lenne vajon ebben a racionális?

 Felemelem a kezem, ahogy megérzem, hogy remeg kissé a szám, mintha a szarkofág megrepedt volna, mintha túl gyenge lenne hozzá, hogy visszatartsa azt, amit mindenki feledni kíván. Pislogok kettőt. Pislogok hármat. Összefonom a kezeim magam előtt, a combom magasságában. Kinyitom a szám, de nem nagyanyám nyelvén szólalok meg, hanem azoknak a régi altatóknak a nyelvén, melyeket apám énekelt nekem, mikor gyermekként elkaptam a sárkányhimlőt, melyen ő szólított, ha ketten maradtunk. A hangom remeg, talán nem is méltó most hozzá, hogy a küldetés nyelvével keveredjen.

 [b(- Gyűlölsz engem?)/b]

 Most, még ha vak is vagyok, látom a vörös fényt, mindennél világosabban. Most tudom, hogy mit fog mondani, tudom, hogy mit érez végre. A világ idegennek és töröttnek érződik. Minden zavaros. A hajadra fókuszálok, mely most is olyan, mint a tűz, mint ami azt várja, hogy beleérintsem az ujjaimat, hogy azután fájdalmasan visszariadjak. Ismerős az arcod, de már nem látom azt a jövőt, amit elképzeltem, ahogy a szemedbe nézek.

Сестра красивая

Ой, ты сильна Храбрая, единственная

Корона твоя

       +16
        ahogy máskor, neked most is számot kell vetned azzal, ami számmal nem mérhető, még csak nem is mondható: az emberi tényező csorbítja az egyenleted, de eleget neveltek hideg telek, hogy még a bölcsőben megfojtsd azokat. volt, hogy szántalak, amiért neked nem virágot terem a mező, nyitva és zárvatermőket, a kisfiú tétova csókja a kémia és fizika gyors tandemje, mi Hagennel lépőkövek, amelyeken eljutsz célodhoz. nem voltunk többek, és te arra sem nyitottad a szemed, hogy megértsd, statisztika vagyunk már egy pergamenen - a fegyver, meg a fegyver árnyéka, amelyet valaki neked szánt örökségül, egyszer tökéletesíted és javadra válik.
        most is úgy kapaszkodsz abba, amit könyvek tanítottak neked, mintha megmenthetne a köztünk húzódó valóságtól - nem könnyek ezek, pára csak a Volga felett, az is fogja elragadni. ahogy nem tudsz őszinte könnyeket hullatni semmiért, hiszen azokat nem bizonyítja empíria, úgy még örülni sem tudsz a Birodalmadnak, amelyet mi nem segítünk neked felépíteni. látod, még a harag is messzire kerül, tanult a félelem, fájdalom, tanult az empátia is.

        - én meghagyom a racionalitást a hanyatló Nyugat ópiumának, a részedre. - ha én bőgnék most alázatosan az érzések terhe alatt, te ott volnál, hogy emlékeztess, nem racionális siratni azt, amiről nem tehetek, amire befolyásom sincs. Hagen talán szán téged, ő mindig kedvelt, húgának becézett, én a felé érzett szeretetből nem tettem soha ellened - még akkor sem, mikor racionalitásoddal együtt kívántalak a pokolba, ahonnét elszármaztál. kis tűszúrás volt minden hasonlóság, amelyet közöttünk vetettek, és bennem kerestek keresetlen tekintetek - és nem volt semmi, üresnek bizonyultam a nagyság, kiválóság, hideg ész versenyén. szánom magam, amiért alvónak neveztem iskolatársainkat, sőt, megkövettem azokat is, akiket a Durmstrangban kínoztam ezzel: megváltoztattam a nevem, megfestettem azt az ikont, holott tudtam, mi nyerhető az istenkísértésben, ilyesmit még szellemed nemtői, Vlagyimir Iljics, Joszif Visszarionovics és Jevgenyij Vasziljevics sem kockáztatott. aztán kidobtam az ikont, és tőled is megszabadulok, haszontalan holmit nem őriz az ember tovább. az ember nem.
        - gyűlölni? nem, hiszen te magad mondtad, akit gyűlölünk, rabszolgatartónk lesz. nem gyűlöllek benneteket, ahogy nem gyűlölöm a tüzet, amely megégeti a kezem, nem gyűlölöm a fagyot, amely elemészti a növényeket, és nem gyűlölöm a vért, amely betegen kering bennem. nem gyűlölöm magam, az ember nem lehet ellenzékben a saját fejében. - elindulok a folyosón, csak lépésben. Necropolis sem épült egy nap alatt, téged sem lehet csak úgy hátrahagyni válaszaid nélkül. hogyan is magyarázhatnám valakinek, aki sosem látta még az eget, milyen feltekinteni rá, milyen zsinórmértékkel mérjük a valóságot, amelyet elutasítasz? talán arra sem vagy képes, hogy magad hozd meg ezt a döntést, ebben nem vagy bűnös - épp csak hamarosan felnőtt, nem hivatkozhatsz többé nagyobb hatalmak befolyására.

        - nem megyek vissza, mert nincs miért. mert nem vagyok a magam ellensége, mert én választottam magamnak már hazát, nem kell hazamennem. kullognom lesunyt fejjel, talán, ahogy egykor közös ügyeinket intéztük itt. te talán nem tudsz semmit, de vétkezni lehet mulasztással is, te pedig a törvények nagy ismerője voltál mindig: nem ismeretük nem mentesít. - hiábavaló téged kikezdenem, hiszen nem vagy több, mint hírnöke valakinek, de nem tudom nem látni benned az akaratot, amely nemcsak az életed adta. ott voltál az első sérülésemkor, ott voltál számtalan másiknál, meglapultál Baba ölelésében, a neked szánt korona árnyékában, és soha egy szót nem szóltál értünk. bűnösök között cinkos, aki hallgat - ha rosszra fordult az idő menete, előtted mindig állt valaki, hogy felfogja azt, elsétálhass a trónodig. nem hiszek már sem a trónodban, sem abban, hogy lépcsősorod legyek: ha zsibbadt félelem is volt Hagen távozása, jobb helyen nem lehet, mint ahol önmaga nélkületek. ő keletre menekült, én nyugatra fogok.

[(- Milyen törvényekről, milyen vétkekről beszélsz? Mit tettünk ellened? Mit tettem ellened?)]

b r á ð n u n

   
   Csak pislogok néhányat, ahogyan a „racionalitás” szót Liliya tőrként szúrja belém. Egész életemben dicséretek ezreivel halmoztak el, amiért nem hagyom, hogy az érzelmeim diktáljanak nekem, de az utóbbi években sokszor vágták hozzám, hogy nincs bennem más, csak hideg racionalitás. Tudom, hogy érzek, apám kivizsgáltatta ezt, mégis úgy érzem, hogy nem látszik belőlem más, csak a számítások, gondolatok és eszmék. Tudom, hogy most, amikor ennyire fájnak ezek a szavak, sem adok más jelet, csak a talpam csúszik végig halkan egyszer a padló hidegén.

 Ahogy megerősíted, hogy nem gyűlölsz, olyan közönyt áraszt, mely rosszabb a haragnál. Nem tudok rád nézni, csak az iskola padlóját nézem, talán egy olyan részen, melyet családunk renovált. Szédülök kissé, olyan érzésem van, mintha bármelyik pillanatban eleshetnék, olyan érzés, mintha most ébrednék rá, hogy a világ alapigazságai hamisak, de nem lennék képes rá, hogy lássam a valódiakat. Csak másodpercek múlva veszem észre, hogy elindultál, és sietős léptekkel szaladok utánad.

 Nem látom a szavaid értelmét a hazáról. Nem látom, miért gondolná bárki, hogy kullognod kell? Milyen vétekről lenne szó? A Nagyobb jó az egész emberiséget, boszorkányokat, varázslókat és muglikat, kvibliket egyaránt szolgál, egy olyan utópiát ígér, melyet számtalan politikai rendszer, filozófiai irányzat vizionált már maga elé, de egy sem rendelkezett az ahhoz szükséges eszközökkel, ellentétben velünk. Nem értem, hogy mit láthatsz, ami miatt elhagynád a családodat.

  (- Milyen törvényekről, milyen vétkekről beszélsz? Mit tettünk ellened? Mit tettem ellened?)- az elmém lázasan dolgozik, de mint választóvíz, mely aranyat próbál szétmarni, az én agyam sem képes megemészteni egy szívet. Matematikai műveletek, irányzatok, mondatok Hérakleitosztól és Epiktétosztól, Nietschétől és Grindelwaldtól, átkok és bűbájok olvadnak fel bennem, de nem látom az érzelmeidet. Nem látom, hogy igaz lehet-e, hogy tényleg bántottalak-e téged, tényleg szenvedést okoztam-e valamilyen szóval vagy tettel, melyet nem jeleztél. Nem jut eszembe semmi, de tudom, hogy ez rendkívül keveset számít. Azt sem láttam soha, hogy Nihl nem viszonozza az érzéseimet.

 Felzárkózom melléd, és határozottan, mégis finomat megragadom a csuklód, hogy megállítsalak. Vigyázok a körmeimmel, tudom, hogy a legkisebb sérülés is veszélyes, a bőröd pedig olyan, mint az olvadó hó a gonosz tavaszi napsütésben, mely csak egy pillanatra bukkan elő, hogy átadja magát ismét majdnem huszonhárom óra éjszakának, de mely talán így is nyomokban megolvad, elfolyik, mint egy kedves hótündér mosolya. Furcsa érzéseim vannak, ég kissé a torkom, ahogy rájövök, hogy ezek a ritka érintések neked talán visszatetszők voltak, talán mindig viszolyogtál tőlem, mint tűzbe rakott kéz a kémiai és fizikai hatásoktól, melyek lassan leolvasztás a bőrt és az inakat, izmokat. Elcsuklik a hangom, ahogy beszélni kezdek, mintha beteg lennék, a szavak pedig azon a nyelven ömlenek ki a számon, amelyen a nyarat kivéve megfogalmazom a gondolataimat is.

  - Liliya... én soha nem akartam neked rosszat. Nem akarom, hogy elmenj! Hol máshol lehetne hazád, mint velünk? A mi múltunk közös. A kollektív emlékezetünk összeköt minket.- ráteszem a másik kezem a vállamra, most már finoman foglak, alig érezhető, hogy az ujjaim a karod köré fonom. Nem akarom, hogy elmenj... nem akarom! Érzem, hogy erősebben ég a torkom, nyomást érzek az orromban, görcsöl a hasam, és nem akarok semmit jobban, csak hogy átölelj, és elmondd, visszajössz velem északra, hogy együtt élvezzük az éj nélküli nyarat. A nővérem vagy a nővérem helyett. Legalább megüthetnél, mint anya, amikor kinevelte belőlem a sírást, legalább kimutathatnád valamivel, hogy nem vagyok számodra kellemetlenség csak.

  - Soha nem akartalak bántani.