bráðnun

[(- Liliya! Beszélnünk kell.)]

b r á ð n u n

 
 A mosdókagylóra támaszkodom egy pillanatra, ahogy a görcs rosszabb lesz, és elszámolok tízig, magamban, csendben, több nyelven. A fehér, koszolódott anyag megreccsen kissé a súlyom alatt, mint olyan tárgy, mely nem képes rá, hogy megfelelően megtartsa a súlypontomat. Oroszul ismétlem meg újra fejben: nem akarom elveszíteni Liliyát. Nem akarom, hogy arra kényszerüljek, hogy választanom kelljen, ha tényleg nem tér haza többé. Úgy érzem, hogy ő a nővérem. Rengeteg dolog, ami nem vagyok.

 Legyűröm a gyenge késztetést rá, hogy elnapoljam a konfrontációt, hogy valamilyen fájdalomenyhítő bájitalért a javasasszonyhoz siessek, és utána elrejtőzzek a szobámban a magas toronyban, mely egyre otthonosabbnak hat, és átöleljem a Vulpes Lapogus plüssállatot, amellyel a bátyám megajándékozott a legutóbbi Karácsony alkalmából. Minden probléma rosszabbá válik, ha nem oldják meg azonnal, az idő sötét építészként helyez téglákat a probléma fedelére, mint lázadók egy névtelen sírban nyugvó koporsóra. A mostani vacsora előtti néhány perc tökéletes alkalom.

 Megigazgatom a nyakkendőm, és a hajamat csavargatva, az ujjaimat tördelgetve kisietek, le a Mardekár klubhelyiségének bejáratához. Eleinte vonzónak tűnt a lehetőség, hogy én is ebbe a házba kerüljek, hogy együtt lehessen Hagennel és Liliyával, de ahogy kiderült, hogy a terveinkben fennakadások tapasztalhatók, és hosszabb ideig lehet a Roxfort az otthonunk, mint hittük, eltűnt az ehhez kapcsolódó vonzalom. A hideg víz nyirkos, természetellenes, és nem tetszik a gondolata annak, hogy a Tó alatt töltsem az éjszakákat. A jelenlegi szobatársaim távolságtartó lányok, akikkel könnyű időt tölteni, és szeretek kinézni a torony hatalmas ablakain a tájra. A Hollóhát biztonságosabb.

 Lesütöm a szemem, ahogy elkezdenek kijönni a diákok. Legtöbbjük számára jelentéktelen kísértet vagyok csupán, miután két éve eljöttem ide, de az érdekességek eltűntek, miután nem láttak semmit, amit kerestek, még ha sokak gyanúja meglehetősen akkurátus volt. Néhányan talán most is megnéznek, az egyik lány, talán egy prefektus, meg is szólít, hogy megkérdezze, keresek-e valakit, majd tovább áll, miután megemlítem, hogy az unokatestvéremet várom. Azt nem mondtam, hogy melyiket. Vajon Hagen tud erről? Ő is benne lenne?

 (- Liliya! Beszélnünk kell.)- többen felkapják a tekintetük az orosz nyelvű szavakra, melyek idegenekként csapódnak vissza a hideg, egyszokású falakról. Idegenek, ahogy elhagyják az ajkaimat, mióta egyre kevesebbet beszélek anyámmal, aki továbbra is ragaszkodik a cárok nyelvéhez. Az izlandi mindig természetesebbnek hatott, és az elmúlt év vége óta többször észrevettem, hogy angolul folynak le az álmaim.

 Mélyen az unokanővéremre nézek, komolyan, várva, hogy elfogadja-e a kérésemet. Nagymama mindig azt éreztette velem, hogy én vagyok a kedvenc, én vagyok az utód, én leszek, aki helyette viszem majd Nikolai cár akaratát. Mindig én voltam az engedelmes, az intelligens, még a testemet sem kínozta soha az a fájdalom és veszély, mely rabságba ragadta Liliyát, mégis sokszor ragadtam transz szerű állapotban, ahogy nővérem helyett nővéremre néztem, vágytam rá, hogy lehessek ő.
 Mindig gyönyörűnek láttam, a bőre havát, a haja lángját, a szava puha koppanását a ház tetején, a hideg melegét. Anyám sokszor mondta, amikor testvére felbosszantotta, hogy kár lenne túlzottan sok energiát invesztálnom belé, mert nem lesz sokáig velünk, mielőtt apámmal veszekedni kezdett, aki kikérte magának a megjegyzést. Hópehelynek látom, mely egy sötét szövetsálra hullik, ékesíti azt, mely lassan elhalványul, vízzé szelídül, emlék marad egy hatvan évvel későbbi télre. Álmodtam párszor, hogy a sál beszívja, hogy aranyozott szarkofágban, nyolc aligátorral húzott szánon siklik az égen, ahonnan lenéz, mielőtt hátrahagyja a valós létsíkot. Sokszor keltem az álom után furcsa, nedves érzéssel az arcomon, fájó torokkal, és bármilyen késő éjjel volt, papucsba bújtam akkor, és óvatosan, néma léptekkel átsiettem a másik szárnyba, hogy belessek hozzá. Csak akkor múlt el az érzés, amikor láttam, hogy békés álommal alszik, távol elmém ostoba játékainak irrealitásától.

  (- Azt mondták, hogy nem jössz haza velünk.)- nem tudom, hogy kiül-e a kifejezés az arcomra, soha nem voltam jó az emóciók irányításában. Legalább hárman, köztük egy tanárom is pszichopatának nevezett már, még ha édesapám ki is vizsgáltatta ennek lehetőségét gyermekként, és még ha több vizsgálat után is, de elvetették ezt. Talán jobb is, hogy nem lát semmit, mert érzem, hogy felszaladt a pulzusom, és furcsa fájdalmat érzek a mellkasomban, mely elhomályosítja a reprodukciós ciklusból származó hasi fájdalmat is. Vágyom rá, hogy megöleljen, hogy azt mondja, hogy nem megy sehová, még ha tudom is, hogy soha nem történne ilyen. Nem emlékszem rá, hogy magától mikor ölelt meg utoljára.

Сестра красивая

Ой, ты сильна Храбрая, единственная

Корона твоя

        +16
        az ember végül mindent túlél.
        volt idő, hogy azt hittem, nagyobbat mondani ostobaság, kisebbet őrültség: nélküled nem telhet el perc, nem vehető lélegzet - de Пітєр előbb Petrográd, Petropolis lett, aztán Necropolis, és végül az, aki: Leningrád. a nélküled való létezés értelmetlennek tetszett, de éppúgy lehetséges volt, ahogy megélni a havon egykedvű fájdalommal, olyannal, amelyre Fjodor Mihajlovics csak azt mondaná, írónak a tapasztalat drága kincs, lássuk tehát Szibériát. itt voltam, te pedig egészen máshol, nélkülem - nem következett ebből semmi más, minthogy mi mindent túlélünk, talán egymást, és végül saját magunkat is.
        a távozónak mindig könnyebb - nem is tudja, mi marad el mögötte, bennünket pedig elmorzsolnak hónapok, aztán évek, végül évtizedek: a tűz és jég országa kivetett magából, de fényes várományosa akkor is utánam szegődött, ha te már nem beszélsz hozzám többé az ikonon. az ikont amúgy is a tóba dobtam a távozásod másnapján, majd festek egy másikat és ahogy az elsőt, megmintázom Leninkéről, gyermekmesék főszereplőjéről, és mikor sikoltozni támadna kedvem, majd sokáig nézem, mereven nézem, két marokra fogom és elképzelem, ez volt az, ami ellopott bennünket magunktól, nem Anglia, nem Skócia, még csak nem is Kópavogur. könnyebb utálni azt, aminek neve, arca van, mint azt, amelynek vonásaira hálni jár csupán a lélek - íme, sápadt rokonunk már ki is találta, amit nem szántam neki. talán egy leveled árult el, talán a szokatlan vidámság télidőn - pedig babonás sem vagyok, biztosan nem idézhettem meg az ördögöt, az jön magától is, ha hívjuk, ha nem. lássuk tehát Szibériát - szólt a hang, Fjodor Mihajlovics.

        - mindig olyan voltál, mint vetéskor a varjú, Irina. a természeted nem tűrné meg, hogy figyelmed lankadjon: első vagy a bajban és mégcsak nem is vádolhatlak vele, hogy többért, mint az éhséged csillapítandó. - oroszul könnyű személyesnek maradni, megőrződnek a szótagok, nem törnek apró darabokra a személytelenség súlya alatt. ha valóban bántani akarnálak, csak szótlan maradnék, könyveimet magamhoz ölelvén elsétálnék, te pedig egész nap emészthetnéd magad a kérdések savában: egész rokonságunk a tudója, megérdemelnéd. egyszer még biztosan látni fogom, miként zuhan alá a csodálatos építmény, amelyet az elmédként emlegetnek, talán meg is melegedhetnék a tüzénél, de a Roxfortban ilyesmi nem szokás, felnőttünk, bosszút állni pedig nem a rossz hírek hozóján, nem a hírnökön kell, ezt már Nagy Péter is tudta. ablak Európára: te vagy a repedés az üvegen.
        - ha ezt mondják, biztosan igaz lehet. azt nem mondták rögtön, miért nem megyek? biztosan kitaláltad már, az nem lehet, hogy még nem, nálad nem született még áldottabb közénk. - figyelemmel, türelemmel áldott és embertelenséggel megvert. nem cserélnék veled, holott tudom, tőlem is tartanak sokan, épp csak nem azért, amiért érdemes volna: én magammal sem szeretek farkasszemet nézni a tükörben, mikor Kópavogur vagy Moszkva ül a mélyén, te pedig büszke vagy rá, hogy amellett nem fér el semmi, csak számok, fogaskerekek. miattad könnyű volna megvetni a tudományt, ha az származik el belőle, ami benned még vitán felül érthető: hányszor képzeltem, hogy koszorút fonok a sírodra, míg gyerekek voltunk és ahol én csalódást keltettem, te egy nagymama hízott mosolyát. megtagadnálak, de nincs miért - te elutazol haza, én pedig itt maradok nélküled.

        - ha azért kérdezed, hogy megüzend, csak bátran, de a levelem megelőzött. az óráim előtt adtam fel, holnapra odaér talán. - nem tudok megszabadulni tőled csak úgy, ahogy bárki mástól tudnék: a te kitartó kérdéseid orosz ügynököket megszégyenítenének. volt kitől, honnan eltanulnod, őt látom benned, az érdeklődésedben, bárcsak azt tehetném rajtad vele, amit érdemelne mindazokért, amiket elkövetett és amiről csak álmodott. téged, az utódját kellene magammal rántanom a jeges vízbe, ahol a kavargó hínár az ő arcukat fonná körénk, azokért, akiket ezért az ostoba szar ideológiáért feláldoztunk, köztünk jövőnket, álmainkat, fiatal életeket. én tudom, amit te még nem, és bár felgyújthatnálak, ha tudom is, hogy az elevenen égő áldozat önkéntes hitvallás, neked pedig az is csak kölcsönbe van: ahogy ismételted újra meg újra, megveted azokat, akik elloptánk a koronánkat, te sem vagy jobb, mint Vlagyimir Iljics vagy Joszif Visszarionovics.
        az ember végül mindent túlél: még téged is.

[(- Nem az a szándékom, hogy besúgó legyek. Ez szükségtelen is, amennyiben egy levélben már tájékoztattad a rokonságot.)]

b r á ð n u n

   
  Csupán a néhány gyors, egymást követő pislogás mutatja meg, hogy Liliya szavai pofonként érték el az arcomat, amikor varjúhoz hasonlított. A hasamban lévő pillanatnyi görcsöt most nem is annyira biológiai funkciók okozhatják, inkább az emlék, ahogy Dmitry figyelmeztet valamire, aminek most tanúja lehetek. Ijesztő a lehetőség, hogy talán igazak a félelmeim, nővérem helyett nővérem úgy lát engem, mint valamilyen csapást, mely csírájában emészti el a termést. Felgyorsul a szívverésem is.

 Néma, sápadt tekintettel hallgatom a szavaidat, nézem az arcodat, mely minden hibától mentes, melynek hófehér látványa mindig melegséget csalt a mellkasomba, de ma olyan, mintha más lenne minden. Mint egy éteri jelenés, egy hófüggönnyel fedett forró tó, vagy, én pedig csak most szembesülök vele, hogy amit látni vélek, nem valós, és én sem a függöny helyes oldalán állok. Neked az én jelenlétem nem hozhat olyan boldogságot, biztonságot, mint nekem a tiéd, csak kísértet vagyok a téli éjszakában.

 Lesütöm a szemem, ahogy folytatod a beszédet, pislogok néhányat némán, de az arcom kifejezéstelen, mint egy szenvtelen matrjoska, mely összeszorult, biztonságosan bezárva tart mindent, ami beljebb rejtőzhet. Félek tőle, hogy elveszítelek, félek tőle, hogy elmész, hogy talán tényleg gyűlölsz engem, mint fekete madarat, aki felfalja az aranyat, mielőtt a tél felfalja a kéket, és csak egy tabula rasat hagy a csonka címerpajzson. Dmitry biztosan tudná, hogy mit mondjon, hogy meggyőzzön, ahogyan Hagen is, ahogyan bárki a családunkban. Nekem még könnycseppek sem gyűlnek a szememben, ahogy visszanézek, pedig tudom, hogy az alsóbb rétegek már eltorzultak a kétségbeeséstől, mérgező halált árasztanak, de az arcom túl erős szarkofág hozzá, hogy valaha szabad legyen.

 (- Nem az a szándékom, hogy besúgó legyek. Ez szükségtelen is, amennyiben egy levélben már tájékoztattad a rokonságot.)- megremeg kissé a szám, ahogy befejezem, amit mondani akartam. El akarok menni innen, vissza a magas toronyba, a hasamhoz szorítani egy párnát, az arcomra egy másikat, és aludni, aludni mélyen. Távol mindettől. Nem fogadhatom el ezt, de az elmém irracionális módon tagadásba akar menekülni, valamibe, valahová, ahol egy rövid álom elűzi a valóságot. Azonban tudom, hogy semmi értelme, a holnap sem hoz mást.

 (- Miért akarsz elmenni? A családod... tényleg gyűlölsz minket?)- nem találtam ki semmit, bármit állítasz. Vak vagyok az emocionális dolgokra, még ha tudom is, hogy fontos részei az emberi létnek, nem látom a szívedet, ahogyan a sajátomat sem. Amit teszel, nem racionális, hiszen cárok és próféták vére vagy te is, miért akarnál akkor ezen a háborútól kínzott szigeten élni? Mi lenne vajon ebben a racionális?

 Felemelem a kezem, ahogy megérzem, hogy remeg kissé a szám, mintha a szarkofág megrepedt volna, mintha túl gyenge lenne hozzá, hogy visszatartsa azt, amit mindenki feledni kíván. Pislogok kettőt. Pislogok hármat. Összefonom a kezeim magam előtt, a combom magasságában. Kinyitom a szám, de nem nagyanyám nyelvén szólalok meg, hanem azoknak a régi altatóknak a nyelvén, melyeket apám énekelt nekem, mikor gyermekként elkaptam a sárkányhimlőt, melyen ő szólított, ha ketten maradtunk. A hangom remeg, talán nem is méltó most hozzá, hogy a küldetés nyelvével keveredjen.

 [b(- Gyűlölsz engem?)/b]

 Most, még ha vak is vagyok, látom a vörös fényt, mindennél világosabban. Most tudom, hogy mit fog mondani, tudom, hogy mit érez végre. A világ idegennek és töröttnek érződik. Minden zavaros. A hajadra fókuszálok, mely most is olyan, mint a tűz, mint ami azt várja, hogy beleérintsem az ujjaimat, hogy azután fájdalmasan visszariadjak. Ismerős az arcod, de már nem látom azt a jövőt, amit elképzeltem, ahogy a szemedbe nézek.

Сестра красивая

Ой, ты сильна Храбрая, единственная

Корона твоя

       +16
        ahogy máskor, neked most is számot kell vetned azzal, ami számmal nem mérhető, még csak nem is mondható: az emberi tényező csorbítja az egyenleted, de eleget neveltek hideg telek, hogy még a bölcsőben megfojtsd azokat. volt, hogy szántalak, amiért neked nem virágot terem a mező, nyitva és zárvatermőket, a kisfiú tétova csókja a kémia és fizika gyors tandemje, mi Hagennel lépőkövek, amelyeken eljutsz célodhoz. nem voltunk többek, és te arra sem nyitottad a szemed, hogy megértsd, statisztika vagyunk már egy pergamenen - a fegyver, meg a fegyver árnyéka, amelyet valaki neked szánt örökségül, egyszer tökéletesíted és javadra válik.
        most is úgy kapaszkodsz abba, amit könyvek tanítottak neked, mintha megmenthetne a köztünk húzódó valóságtól - nem könnyek ezek, pára csak a Volga felett, az is fogja elragadni. ahogy nem tudsz őszinte könnyeket hullatni semmiért, hiszen azokat nem bizonyítja empíria, úgy még örülni sem tudsz a Birodalmadnak, amelyet mi nem segítünk neked felépíteni. látod, még a harag is messzire kerül, tanult a félelem, fájdalom, tanult az empátia is.

        - én meghagyom a racionalitást a hanyatló Nyugat ópiumának, a részedre. - ha én bőgnék most alázatosan az érzések terhe alatt, te ott volnál, hogy emlékeztess, nem racionális siratni azt, amiről nem tehetek, amire befolyásom sincs. Hagen talán szán téged, ő mindig kedvelt, húgának becézett, én a felé érzett szeretetből nem tettem soha ellened - még akkor sem, mikor racionalitásoddal együtt kívántalak a pokolba, ahonnét elszármaztál. kis tűszúrás volt minden hasonlóság, amelyet közöttünk vetettek, és bennem kerestek keresetlen tekintetek - és nem volt semmi, üresnek bizonyultam a nagyság, kiválóság, hideg ész versenyén. szánom magam, amiért alvónak neveztem iskolatársainkat, sőt, megkövettem azokat is, akiket a Durmstrangban kínoztam ezzel: megváltoztattam a nevem, megfestettem azt az ikont, holott tudtam, mi nyerhető az istenkísértésben, ilyesmit még szellemed nemtői, Vlagyimir Iljics, Joszif Visszarionovics és Jevgenyij Vasziljevics sem kockáztatott. aztán kidobtam az ikont, és tőled is megszabadulok, haszontalan holmit nem őriz az ember tovább. az ember nem.
        - gyűlölni? nem, hiszen te magad mondtad, akit gyűlölünk, rabszolgatartónk lesz. nem gyűlöllek benneteket, ahogy nem gyűlölöm a tüzet, amely megégeti a kezem, nem gyűlölöm a fagyot, amely elemészti a növényeket, és nem gyűlölöm a vért, amely betegen kering bennem. nem gyűlölöm magam, az ember nem lehet ellenzékben a saját fejében. - elindulok a folyosón, csak lépésben. Necropolis sem épült egy nap alatt, téged sem lehet csak úgy hátrahagyni válaszaid nélkül. hogyan is magyarázhatnám valakinek, aki sosem látta még az eget, milyen feltekinteni rá, milyen zsinórmértékkel mérjük a valóságot, amelyet elutasítasz? talán arra sem vagy képes, hogy magad hozd meg ezt a döntést, ebben nem vagy bűnös - épp csak hamarosan felnőtt, nem hivatkozhatsz többé nagyobb hatalmak befolyására.

        - nem megyek vissza, mert nincs miért. mert nem vagyok a magam ellensége, mert én választottam magamnak már hazát, nem kell hazamennem. kullognom lesunyt fejjel, talán, ahogy egykor közös ügyeinket intéztük itt. te talán nem tudsz semmit, de vétkezni lehet mulasztással is, te pedig a törvények nagy ismerője voltál mindig: nem ismeretük nem mentesít. - hiábavaló téged kikezdenem, hiszen nem vagy több, mint hírnöke valakinek, de nem tudom nem látni benned az akaratot, amely nemcsak az életed adta. ott voltál az első sérülésemkor, ott voltál számtalan másiknál, meglapultál Baba ölelésében, a neked szánt korona árnyékában, és soha egy szót nem szóltál értünk. bűnösök között cinkos, aki hallgat - ha rosszra fordult az idő menete, előtted mindig állt valaki, hogy felfogja azt, elsétálhass a trónodig. nem hiszek már sem a trónodban, sem abban, hogy lépcsősorod legyek: ha zsibbadt félelem is volt Hagen távozása, jobb helyen nem lehet, mint ahol önmaga nélkületek. ő keletre menekült, én nyugatra fogok.

[(- Milyen törvényekről, milyen vétkekről beszélsz? Mit tettünk ellened? Mit tettem ellened?)]

b r á ð n u n

   
   Csak pislogok néhányat, ahogyan a „racionalitás” szót Liliya tőrként szúrja belém. Egész életemben dicséretek ezreivel halmoztak el, amiért nem hagyom, hogy az érzelmeim diktáljanak nekem, de az utóbbi években sokszor vágták hozzám, hogy nincs bennem más, csak hideg racionalitás. Tudom, hogy érzek, apám kivizsgáltatta ezt, mégis úgy érzem, hogy nem látszik belőlem más, csak a számítások, gondolatok és eszmék. Tudom, hogy most, amikor ennyire fájnak ezek a szavak, sem adok más jelet, csak a talpam csúszik végig halkan egyszer a padló hidegén.

 Ahogy megerősíted, hogy nem gyűlölsz, olyan közönyt áraszt, mely rosszabb a haragnál. Nem tudok rád nézni, csak az iskola padlóját nézem, talán egy olyan részen, melyet családunk renovált. Szédülök kissé, olyan érzésem van, mintha bármelyik pillanatban eleshetnék, olyan érzés, mintha most ébrednék rá, hogy a világ alapigazságai hamisak, de nem lennék képes rá, hogy lássam a valódiakat. Csak másodpercek múlva veszem észre, hogy elindultál, és sietős léptekkel szaladok utánad.

 Nem látom a szavaid értelmét a hazáról. Nem látom, miért gondolná bárki, hogy kullognod kell? Milyen vétekről lenne szó? A Nagyobb jó az egész emberiséget, boszorkányokat, varázslókat és muglikat, kvibliket egyaránt szolgál, egy olyan utópiát ígér, melyet számtalan politikai rendszer, filozófiai irányzat vizionált már maga elé, de egy sem rendelkezett az ahhoz szükséges eszközökkel, ellentétben velünk. Nem értem, hogy mit láthatsz, ami miatt elhagynád a családodat.

  (- Milyen törvényekről, milyen vétkekről beszélsz? Mit tettünk ellened? Mit tettem ellened?)- az elmém lázasan dolgozik, de mint választóvíz, mely aranyat próbál szétmarni, az én agyam sem képes megemészteni egy szívet. Matematikai műveletek, irányzatok, mondatok Hérakleitosztól és Epiktétosztól, Nietschétől és Grindelwaldtól, átkok és bűbájok olvadnak fel bennem, de nem látom az érzelmeidet. Nem látom, hogy igaz lehet-e, hogy tényleg bántottalak-e téged, tényleg szenvedést okoztam-e valamilyen szóval vagy tettel, melyet nem jeleztél. Nem jut eszembe semmi, de tudom, hogy ez rendkívül keveset számít. Azt sem láttam soha, hogy Nihl nem viszonozza az érzéseimet.

 Felzárkózom melléd, és határozottan, mégis finomat megragadom a csuklód, hogy megállítsalak. Vigyázok a körmeimmel, tudom, hogy a legkisebb sérülés is veszélyes, a bőröd pedig olyan, mint az olvadó hó a gonosz tavaszi napsütésben, mely csak egy pillanatra bukkan elő, hogy átadja magát ismét majdnem huszonhárom óra éjszakának, de mely talán így is nyomokban megolvad, elfolyik, mint egy kedves hótündér mosolya. Furcsa érzéseim vannak, ég kissé a torkom, ahogy rájövök, hogy ezek a ritka érintések neked talán visszatetszők voltak, talán mindig viszolyogtál tőlem, mint tűzbe rakott kéz a kémiai és fizikai hatásoktól, melyek lassan leolvasztás a bőrt és az inakat, izmokat. Elcsuklik a hangom, ahogy beszélni kezdek, mintha beteg lennék, a szavak pedig azon a nyelven ömlenek ki a számon, amelyen a nyarat kivéve megfogalmazom a gondolataimat is.

  - Liliya... én soha nem akartam neked rosszat. Nem akarom, hogy elmenj! Hol máshol lehetne hazád, mint velünk? A mi múltunk közös. A kollektív emlékezetünk összeköt minket.- ráteszem a másik kezem a vállamra, most már finoman foglak, alig érezhető, hogy az ujjaim a karod köré fonom. Nem akarom, hogy elmenj... nem akarom! Érzem, hogy erősebben ég a torkom, nyomást érzek az orromban, görcsöl a hasam, és nem akarok semmit jobban, csak hogy átölelj, és elmondd, visszajössz velem északra, hogy együtt élvezzük az éj nélküli nyarat. A nővérem vagy a nővérem helyett. Legalább megüthetnél, mint anya, amikor kinevelte belőlem a sírást, legalább kimutathatnád valamivel, hogy nem vagyok számodra kellemetlenség csak.

  - Soha nem akartalak bántani.

Сестра красивая

Ой, ты сильна Храбрая, единственная

Корона твоя

       +16
        nincs a tekinteted mögött semmi - üresen ásít a mély az enyém előtt. ami talán fenyegetőbb, nincs ott senki: elevenebb volna a Tunguzka utáni krátert, benne a füstölgő 20. századot nézni, hagyni, az visszanézzen ránk egy ismeretlen fenyegetéssel, de te? te nem voltál, nem léteztél soha, hasonlatot sem érdemelsz igazán.
        nem számítanak gesztusaid, a hangod éretlensége: nem siratnám az ajtót, ha becsapódik, ahogy az őszi falevelet sem, mikor a földre hull. a természet rendjében a múlandóság talán nosztalgiát ébreszt, kedves emlékeink, ha múlnak, nyomot hagynak maguk után, te pedig nem vagy több üres lapnál, amelyre gondos kezek ideológiát róttak, azt sem szenvedéllyel, hittel, csak egyszerű igényként a hatalom birtoklására. ha elesnél, csontod törne, akkor sem fordulnék feléd bizalommal vagy úgy, mint ember a szenvedőhöz - jobb helyed volna odalent, a föld alatt.

        - hogy nem ismered fel, miből is adhatnál számot, már a bűnösséged jele. az egész alkotmány, amelyet képviselni születtünk és jöttünk vele idegenek közé, minden részlete, gondolata, követője kihívás a józan ész számára, és bízom benne, hogy oda kerül, ahová az elődei, amelyeknél jobbnak képzeli magát. - indulat nélkül tudom már mondani a sötét átkokat nemtőinkre, vérvonalunkra - a földnek, amely alá képzellek, könnyebb volna, ha egyikünk sem járna már rajta. alig járt el felettünk pár tél, máris olyan mérge vagyunk az emberi ostobaságnak, hogy azt jóvá nem tehetjük egészen soha: te nem vagy partner abban a kevésbén sem, amit elérünk még eszmélve.
        tudom, kötelességből sóhajtasz, az mondatja veled a bűnbánatra alkalmatlan biológiai képleted gyötrődő szavait: nem érted, miért fordulok el tőled, holott sosem fordultam igazán feléd. nevezheted egyszerű féltékenységnek is, ha racionális korlátaid azt engedik számodra, de én mindig a felesleges ember voltam közös történeteinkben. felesleges a családban, felesleges a véleményben, felesleges a történelemben, felesleges a veszteségben. maholnap személy sem vagyok, ezt követeli tőlem a szokás, hagyomány, ezt a leendő Birodalmad megléte is. volt, hogy viseltettem irántad megfoghatóbb indulattal, megfogamazható gyűlölettel, de kevesebb vagy annál, hogy saját jogodon érezzek bármit is feléd.

        megmerevedik a karom, mikor megragadod, de nem húzom el: a felesleges ember tanult tehetetlensége még kínozza a csontjaimat, nem akar elengedni. hogy megszoktam, a test, amelyben élek, nem az enyém, nem birtoklom úgy, ahogy mások kapják, az enyém csak vászon mások nagysága, tükör mások személyisége számára, ideiglenes, múlandó. csak a táncban éreztem valami sejtelmes birtokviszonyt: amúgy sincs értelme sérülést kockáztatni, régi, jól bevált fegyverünk a manipulációra taszító már. pont annyira, mint a hangod.
        - nem tudom, miért hiszed, hogy a véleményed mérvadó, Irina. még te is tudod, az emlékek törékenyek, egy átok, trauma elpusztítja őket. a múltunk közös, a jövőnk semmi esetre sem. hogy te mihez kezdesz, a te ügyed, azaz, azoké, akik definiálnak, akiknek eszköze maradsz. - nem állok meg, követned kell a lépéseiddel a folyosón tovább.
        - talán elfelejtetted, hogyan vallotunk kudarcot abban, amit megköveteltek tőlünk? megszereztük talán a pálcát, a támogatást, a titkokat, te megszerezted talán Harry Potter hajszálait? és mi lett a kudarcunk jutalmat? a szenvedés. - az arcodra, arra, amit annak nevezel nézek most, az enyém sem árul el semmit szándékaimról, nincs szükségem a véleményedre. ha ahhoz volna kedvem, felgyújthatnám a közös múltunkat, és nem tehetnél semmit ellene, míg az el nem porlad: de én nem bosszúra vágyom. hogyan is tudnám megbosszulni a szándékot, amely megteremtett? a szándékot, amely most messzire űzte rég Hagent, amely feláldozta Ristiaant és Oryát is, és amely majd téged megkoronáz ennek ellenére? nem, a bosszú, ahogy a szenvedés félelme, súlytalan gesztusok - utóbbi az élet része, okozni, kívánni, vágyni azt ellene való, nem a mi dolgunk. nem mi döntünk benne, te pedig még abban sem, kit visszhangzol.
        - mások szenvedése nem arra való, hogy mi ítélkezzünk felette, általa, érte, hogy kiosszuk, elvegyük, mint valami isten, haraggal, jutalomból vagy törvénnyel. mi nem születtünk uralkodni mások szabadsága felett! nem akarhatjuk, amit akarunk: sem Kópavogur, sem Moszkva! - hagyom, hogy kapaszkodj a karomba, ha ez a kívánságod, de nem lesz benne köszönet: meg sem mozdítom, meg sem érdemled, hogy bőr tapintsa a bőröd. nem érdemelnéd a körmöd útján sarjadó vért, nem érdemled a haragot, nem érdemelsz semmit, amit emberek érdemelnek. ha te vagy a nagyobb jó, azt egyikünk sem érdemlelte meg.

[- Meg akarjuk menteni a világot... kudarcot vallottunk eddig, de máshogy menni fog. Mennie kell...]

b r á ð n u n

   
    Csak most veszem észre, hogy néhányszor görcsbe rándul a kezem, megrándulnak az ujjaim, ahogyan sokszor, amikor kiraknak ebbe a fénytelen erdőbe, ahol nincs kontrollom semmi felett. Sokan csak furcsának látnak, de te most látod, hogy nem értem, miért teszed ezt, nem értem továbbra sem az érzéseidet, és hogy milyen választ kellene adnom. Ráerőltetem a kezeimet, hogy ne mozogjanak, és végigmondom magamban a Terra és Ager ragozását, amitől kicsit talán megnyugszom, de a hideg megérinti a hátamat. Ijesztő, hogy miközben összedől a világ, elveszítem nővérem helyett nővéremet, én latin főneveket ragozok, Declinatio-k táncolnak az elmémben ahelyett, hogy hagynám, hogy az a fény, az a valami vezessen. Tudom, hogy vannak érzéseim, de nem vezetnek sehová, az arcom pedig továbbra is fehér maszk.

 Melegnek érzem a karod, ahogy az ujjaim körbefonják, ahogy kapaszkodom belé, de ahogy nem küzdesz, ahogy nem teszel semmilyen gesztust, nem sietsz ellökni vagy megölelni sem, az az érzésem támad, mintha erőszak lenne az érintés, mintha lopnám ezt, ahogyan a muglik meséjében az alvó hercegnőt lopta meg a herceg. Tudom, hogy el kellene engedjelek, te nem akarod ezt, de nem tudom rávenni magam, hogy lefejtsem az ujjaimat, a másik kezem most is tehetetlenül ráng az oldalamon, mint egy pók, melyet lassan felemészt a Cruciatus átok, és amely tehetetlenül próbálja eloltani a láthatatlan lángokat. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért fáj ennyire, a szavam mégis színtelen, tárgyilagos. Ahogyan mindig.

   - Meg akarjuk menteni a világot... kudarcot vallottunk eddig, de máshogy menni fog. Mennie kell...- a szavaim halkak, nem nézek a szemedbe, mert tudom, hogy igazad van. Az elmúlt két év üresen telt, nem sikerült elérnem semmit azon kívül, hogy bejártam a kastélyt, folytattam a tanulmányaimat, de nem sikerült megvalósítanunk semmit. Úgy érzem, hogy a képességeim talán nem is alkalmasak erre, mert hogyan is lophatnám el valaki haját, ha már az is problémát okoz, hogy ne legyek ijesztő, hogy beszéljenek velem?  - Egy átok mindent el tud pusztítani. De most létezik az a kollektív tudat...

 Csak most kezdek el gondolkodni azon, hogy te mit érezhetsz. Te egyedül voltál, életedben először Hagen nélkül, nem ugyanabból a perspektívából láttad a dolgokat, mint én. Te nem vagy vak, te látod a fényeket az erdőben, bármennyire láttalak közel, neked biztosan nem hiányzik az a lámpás, amit az irodalmi művekben minden karakter birtokol, téged az érzéseid is irányítanak. Mit láthatsz, ami előlem rejtve maradt? Jobban látsz így, vagy elvakít a fény, torzabban látod a Nagyobb Jót? Vagy én nem látom a valóságot?

 Logikai alapon persze igazam van. A muglik és a Varázsvilág nem lehetnek örökre elszeparálva, a muglik felemésztik a Föld ökoszisztémáját kétszáz éven belül, és nem fognak megoldást találni a túlnépesedésre. Az egész világ elpusztul ezen a módon, és ha valakinek van egy terve rá, hogy megállítsa, képességei, lehetőségei, kötelessége, hogy megőrizze. Most mégis... érzek valamit, ami miatt nem tudom, hogy jó lenne-e. Ha most elengedem a kezed, olyan lesz, mintha egy lepel fedett volna valamelyik éjjel, amikor átszökök megnézni téged, a Világ pedig alig tűnne többnek lomhán vánszorgó inferusnál úgy. Érzem, hogy megremeg a szám.

   - Senki nem akarna szenvedni, ha választhatna... mi... én nem akarok bántani senkit. Téged sem.- pislogok egyet, ahogy megérzem, a másik kezem görcsbe rándult egy hirtelen mozdulattól, ahogy ideges hányinger, a belsőmet emésztő fájdalom és szorongás fut le a vállamon, le az ujjbegyekig. Tudom, hogy amit mondok, talán nem igaz, mert biztos lenne, aki ellenállna, és ugyan, mit tudnánk tenni azon kívül, mint hogy megvívunk velük? Mit tudott bármelyik próféta tenni valaha? Vagy öltek, vagy meghaltak, hogy aztán mások öljenek a nevükben az eszmékért és istenekért. Legalább a képességüket, hogy ellenálljanak, el kell vennünk, az pedig azt jelentené, hogy elveszünk valamit belőlük. Kevesebbek lesznek.

 A másik lehetőség emberek millióinak szenvedése és halála, ahogy hagyjuk, hogy a szabad akarat tüzén, a következmények örvényében pusztuljanak el, nem megoldás csak ülni, csak lehunyni a szemünket, mert ha nem látjuk, is szenvedni fognak. Nem tudok jó megoldást. Van jó megoldás? Hol van a jó megoldás? Felemelem a görcsös kezem, a mellkasomra teszem, de ha tudom is, hogy a biológiai szerv ott van, ellátja szerepét a keringési rendszeremben, nem ad választ. Te kaptál talán?

   (- Mi lesz akkor, ha nem teszünk semmit?)- félek a válaszodtól, tudom, hogy a pillanat véget fog érni, amint elengedem a karodat, de tudni akarom, hogy mit mutatott neked a lámpás, még ha nem is fogsz vezetni az úton. Csak tudni akarom, hogy hová vezet az út.

Сестра красивая

Ой, ты сильна Храбрая, единственная

Корона твоя

       +16
        a bőrödön még egy udvarias árnyék sem árulkodik róla, érted, látod, mi a probléma: égő házból a fény oly csodás lehet, odakint miért kiabálnak az emberek? hiszen te aludni vágysz, érthetetlen, mi ez a sikoltozás: csorba már a koronája, elbukott Babushka Irinája.
        míg csak Hagent ismertem, barátait, majd a magam barátait, jóakaróit nem, azt hittem, a hiba bennem keresendő, mert nem születtem úgy épnek, ahogyan te - az ész versenyfutásában elindulni sem tudnék, és összekevert veled Carszkoje szelótól Bjargtangarig mindenki. a te lelketlenséged az én tartózkodásommal: de te nem álltál valaki mögött és mellett, te a magad nukleáris fúziója voltál, a te szavadra figyelni kellett. de akkor miért van ilyen undok sötétség, ha te csillag vagy saját fényed játékában? miért ásít úgy a teremtés mindig, ha hozzád ér? nem tudom, mi teremtett, de nem anya szült téged, csak annak a hiánya: nem feketelyuk, csak egy fekete lyuk.

        - mitől mented meg őket? senkit sem lehet megmenteni önmagától anélkül, hogy akaratát ne vennéd. - még a színpadias rángatózásod is külön sértés, az izmaid emberből vannak, azokat zavarja a kétség össze most. te még mindig a kötelezőket mondod fel, őt látom benned és szívem szerint fellöknélek itt helyben, hogy fejed a folyosó kövébe verd, mielőtt minden további szavaddal mérgezed a levegőjét. most nem érzem részvétet feléd, hiába sarjadtál onnét, ahonnét mi is: te választod ezt minden egyes nappal, de eleget hallgattam már a tanításokat, hogy tudjam, a 20. század simára csiszolta a helyüket is.

        - Kalynát törnék feletted, ha tudnék most, Irina. azt érdemelnéd te és az egész kurzusod. kollektív tudat? te talán egynek születtél velem, másokkal? még emberekkel sem, nem volna kegyetlenebb utódul választani a hatalomban Koscheit. - nem emelem meg a hangom, de ha úgy is tennék, itt nem értené senki. az iskola nem fogadta be idegenségünket, akkor fordult felénk kedves arcával, mikor elfogadtuk szabályait, és látom, mint fogsz megvádolni vele, hogy erre vágyom, ettől remélem a boldogságot. Albion hűvössége már otthonos, rozaceás arca érthető, ahogy szülő néz gyermekre, úgy tekint rám, te pedig el fogod vitatni empirikus érveiddel, mint minden szentségét az emberiségnek.
        - honnan tudod te azt? a szerelem, a gyerekszülés, a gyász, a halál, a szenvedély nem fájdalom, nem választod magad? nem érezzük-e szívesen, hogy élünk, miközben fáj? - honnan is tudnád, igaz? neked a fájdalom az idegvégződések, a gyomor, a fej sóhaja, szélsőség csupán, amelyet gyógyítani kell. eltartod magad tőle, mert valaki azt tanította, valaki, aki arcát keletről északra fordította, és mégis azzal altat téged és másokat, hogy jobban tudja, mert megtagadta a gyökereit. szeretném, ha Hagen látna most téged, talán megértené, amit később tenni fogok.
        - te talán isten vagy, Irina, hogy eldöntöd, mi jár másoknak? bölcsebb vagy a télnél, tehetségesebb a napnál, hogy belenézel valaki szemébe, és eldöntöd, mit érdemel helyette? neked nincs saját akaratod, lelked, azért a másét is elvennéd, mert nem tudsz élni azzal, ami hiányzik belőled! ne szánd azokat, akiknek fáj, ne szánj bennünket, szánd magadat, aki a nagy igyekezetedben, hogy istenné válj, kommunistává lettél! - kihúzom a karom a szorításodból, ha ugyan tudom, és farkasszemet nézünk. nem szokhattál ehhez, veled senki nem nyíltan áll a síkra, neked megjegyzéseket szoktak címezni, azokat elütöd könnyen, de a haragot.. a haragot nem ismered.
        - hogy te mit teszel, azt nem tudom. hogy én mit teszek, ahhoz neked semmi közöd: látod majd a jeleit, látod majd kibontakozni és nem leszel elég okos vagy ügyes, hogy megállítsd. látod majd a következményeit, akkor eldöntheted, hogy a hited, mert ezek nem észérvek, a hited elég erős-e. - megfordulok, tudom, még mondani fogsz valamit, nem hagyod ennyiben. el kell mesélned mindent odahaza, hogy bántak, hogy beszéltek veled: elrakom addig a könyveimet, amint megformálod a 20. századot, hogy fegyvernek használd. nem félek tőle, magadat akasztod majd rá.

b r á ð n u n

 16+

     A bátyám gyakran említette, hogy nem úgy látsz engem, mint hiszem. Ez volt az egyike azoknak az apró kis fényeknek, szentjánosbogaraknak a sötét erdőben, amiben érzelmek tövisei tépnek a bőrömbe, szenvedést hoznak, mert sötét van, és nem lehetséges elkerülni őket. Bárki bármit mondott, biztos voltam benne, hogy ezt az egy, apró fényt látom: testvérek vagyunk, nővérem vagy nővérem helyett, összeköt valami megfoghatatlan. Ez a szentjánosbogár most eltűnik, mintha soha nem is lett volna, távol az emlékektől, a valóságtól. Tudni véltem, de nem igaz. Gyűlölsz engem.

 Talán nem is gyűlölsz. Talán csak undorodsz tőlem, mintha messze lennék, mi beszél, ami alakot öltött, de nem is titkolod a szavaidban, hogy nem is látsz igazán embernek. Forrónak érzem a fejemet, erőszakosnak a tapintást, ahogy foglak téged, mintha a karom leszakadt volna, és már csak a görcsbe ragadt izmok és inak próbálnák az idegeken keresztül befolyó utolsó parancsot teljesíteni.

 Kinyitom a számat, de nincs válaszom. Elfelejtettem mindent, nem tudom, hogy mit válaszoljak, hogy mitől menteném meg az embert. Való igaz, ha megmentem, újra bajba fog kerülni, és akkor újra meg kell mentenem, újra és újra, az egyetlen biztos megoldás, ha nem kerülhet többé bajba. Ember akkor még? Meg tudom egyáltalán mondani? Az vagyok egyáltalán? Apám kivizsgáltatott, de melyik pszichológus mondaná egy Romanovnak, hogy diszfunkcionális az elméje, melyik izlandi merne ilyet kiejteni a száján?

 Kevésbé fájna tán, ha pofon ütöttél volna, mint hogy annak nevezel, ami megölte a családunkat. Kevesebbnek érzem magam mindennél, és talán nem értem, hogy milyen lehet embernek lenni, de nem tudom felfogni, hogy ki akarna együtt élni ezzel a fájdalommal? Most nem tesz boldoggá a havazás gondolata, a forró fürdőkádé, az új könyv illatáé, mintha mindent láttam volna, mintha ráébrednék ma, hogy tönkrement minden. Nagyon fáj a hasam. Csak azt akarom, hogy vége legyen, nem is ellenállok, ahogy elrántod a karodat.

 Nem emlékszem rá, hogy mikor beszéltél ennyit hozzám egyszerre megszakítás nélkül, de nem tudok semmit válaszolni. Mit is mondhatnék? Mindent gyűlölsz, ami vagyok, megveted a létezésem, amit csapásnak látsz az emberiségen, a gondolataimat bűnnek, és most még azt sem hihetem, hogy nincs igazad. Nincsenek már szentjánosbogarak, talán tévedett az orvos, és nincsenek szemeim sem, vak vagyok, mint egy dementor, amely csak azért létezik, hogy másokat is olyan nyomorulttá tegyen, mint ők maguk. Érzem a szúrást az arcomban, az ürességet a mellkasomban, a forró fagyot, amely nem kellemes egyik irányba sem.

 Nem akarom, hogy elmenj. Azt akarom, hogy szeress engem, még ha tudom is, hogy ez lehetetlen. Ostobának és üresnek érzem magam. Nem jut eszembe semmi, amit mondhatnék, csak kinyitom a szám, azután becsukom. Nézem a szemed. Nézem az arcod. Nézem a hajad vörösét, ahogy lassan elsétálsz tőlem, én pedig nem vagyok elég hozzá, hogy utánad tudjak menni. Fogalmam sincs, hogy hová kéne mennem.

 Vacsora idő van. Vacsora időben az emberek a Nagyterembe mennek, hogy együtt egyenek a hosszú asztaloknál. Utána pedig alszanak. Ahogy a tükörképemre nézek, egy pillanatra elfog a vágy, hogy megüssem, de mire felemelem a kezem, az undor és a gyűlölet mérgező tüzére hideg víz ömlik. Ha megütöd az ablakot, az betörik. Megsérül a kezed. Vérezni fog. Fájni fog. Bajba kerülsz. Nem racionális. Megütöm az ablakot, gyengéden, lassan, éppen csak hozzá érintem az öklömet.

 Csak néhány lépést teszek, nem is tudom, merre; talán utánad. Megremegek, akaratom ellenére, ahogy megérzek valamit a bőrömön, a combomon, az ujjamon miután megérintem a szoknyámat. Hányingerem van, ahogy visszafordulok a mellékhelyiség irányába. Kedvem lenne ordítani, felborítani az alsós lányt, ahogy besietek a mosdóba, és magamra zárom az ajtót, mielőtt látna. Annyira visszataszító, annyira szétesett minden, annyira érthetetlen és élhetetlen ez a világ, tele fájdalommal és káosszal... nem így kellene lennie.

  Nem kellene fájnia. Nem kellene ennyire véletlenszerűnek lennie mindennek, olyannak kéne lennie ennek is, mint a tanulmányaimnak, ahol mindent úgy és oda írok le, ahogyan akarok. Gyűlölöm a jelenlegi érzést, az undort, gyűlölöm, ahogy nem tudok felállni, tehetetlen vagyok néhány szuboptimális biológiai funkció miatt, amelyek ellen semmit nem tudok tenni. Minden szétcsúszik, semmi nem működik úgy, ahogy annak kellene. Hányingerem lesz, de már a gondolat, hogy felállok, is maga alá temet, még ha nincs is értelme itt lenni.

 Gyűlölöm az érzést az arcomon is, ahogy a szemeim is engednek a biológiának, ahogy könnyezni kezdek valamilyen hormonális túltengés és a fájdalom miatt, ami akkor is foglyul ejt, ha tudom, hogy csak biológiai jel arra, hogy valami nincs rendben, csak idegeken átfutó neuronok. Érzem, hogy gyűlik az irracionális, semmire nem jó harag. Szinte látom anyámat, ahogy az árnyéka át-átkúszik a mellékhelyiség ajtaja alatti résen. A Romanovok nem sírnak! Tudom, hogy csalódott lenne bennem, de most kiabálnék vele, ha itt lenne, megmondanám neki, hogy jobb vagyok nála nagyanya szerint. Még ha nem is lenne racionális.