álije páruszá

Алые паруса

Англи́йская     на́бережная

pali się

       +16
        nem tudom, másoknak milyen volt elhagyni hét éven át szeretett otthonukat - annak idején könnyebben váltam meg a Durmstrangtól, mint fagy után szabadulnak a friss hajtások kora áprilisban. elmaradt aztán Izland, végül Hagen: három otthonom is újra cseréltem, egyről sem döntöttem. a nyár eleje hideg volt, ahogy a háború, mentes a beismerhető konfliktusoktól, terhes a lappangóktól. mielőtt kikérem a zsupszkulcsot, még egyszer látni akarom.. az utolsó otthonom.
        a vizsgák könnyebbek voltak, mint hittem - már nem kísért mindenki hamvadó parázsként meg-megvillanó tekintete, balsejtelme, hogy talán segítenek, kedveznek majd nekem. ha volt is bennük ellenszenv irántam, az már az enyém volt, nem tartozott a nevemhez, származásomhoz az utolsó, makacs kötelet kivéve, amelyet elvágni Albion kevés lett volna amúgy is. egyetlen érdemjegyet sem árultam el még Kópavogurnak, sőt, december óta a levelektől is megkíméltem őket: ahogy öregedett az év, úgy lettem egyre aljasabb, már nem is egyszerűen semleges voltam, de kárörvendő, boldog az indulataikban. az üzenetek hangvétele gyorsabban változott, mint az évszakok, vagy az ég Skócia felett, egyre több és több átkot tartalmazott, a kérdések élét a félelem fente pontosra. nem őrizgettem őket, a klubhelyiségünk lángjai mindig éhesek voltak a családi csatározásokban ejtett tinta után, és kedves szórakozásommá vált társaságban máglyára vetni a hazai ízeket.  
        talán Oakley professzor agódott csak, neki ott volt a szemében a klasszikus figyelem, az a csak rá jellemző, amivel nézni, kérdezni is tudott némán, csak az aggódott igazán. másoknak nem beszétem róla, mi várható odahaza, miként fújnak sarki szelek nyugatról, mert ahhoz rögtön tartozott volna történelem, babonák is. megtanultam, hogy Albion nem hazudik, mikor néz, akkor lát is: Albion Oakley professzor volt, ahogy a vállamhoz ért, ahogy az egészségem mérte ujjaival, vezette fel pergamenjeire.

        míg a diákja voltam, minden gesztusunk precíz volt: a csillagok figyelnek így hűvös megértéssel ránk. ő volt az első, akit választottam magamnak - Hagent nem választottam, ahogy az ember nem választja az elméje, szíve, lelke alakját, testének részleteit, születik velük, birtokolja, érti, megérti azokat.. de Oakley különbözött tőlünk, amennyire különbözni lehet valamitől, amit zord körülmények teremtettek valami másnak, amit a puszta értelem. nem tudom, a láva rácsodálkozik-e a hóra, fagyra a felszínre érve, de most már megértem, ha mégis.
        - sajnálom, zavartam meg a fontos napján, Oakley professzor. hoztam önnek ebédet, van kedve együtt megenni? - felé tartom a dobozt, azt, amelyet Giada elmondása alapján készítettem össze így. van még egy az oldalamon lógó táskában, de az csak a sajátom, semmi különös nem rejtőzik benne - azt az étrendet követem, amelyet előírt számomra. nincs miért kételkednem benne, a betegségem sosem volt kezelhetőbb: talán mostanra elfogadta magában, hogy gyógyítani nem lehet, csak az ujjunk alatt tartani, számolni, mint változik, és elfogadni ennek tényét. ha volt valami, amit még nem fogadtam el Oakley professzor angolságában, az optimizmusa volt, az járatlan út előttem, tele olyan misztikummal, amelyet kultúra nem magyaráz, tudomány nem hárít.
        miért hitték vakon az angolok - skótok, walesiek, írek, britek? - hogy a háború újra nem jöhet el az országukba, mikor alig élték túl az előzőt? miért bíztak még mindig saját erejükben, amely megváltoztathatja a világot, ha Birodalmuk oda is lett, ha a hűtlen gyermekük túl is nőtt rajtuk, saját Birodalmat alapított, amelyet egy új Kapitólumból vezet? nem ők volnának az elsők, akik a múltba kapaszkodnak - de azért, mert nem értem, igazuk még lehet. talán.

        - megvárom itt, míg végez a vizsgával. el ne késsen, gondolják majd, könnyebb lesz nekik! - magamra maradok az Átváltoztatástan udvarán az árkádok alatt, a tó felé néző szobor mellett. másfél óra lehet talán - az én vizsgáimnak vége, csak ő tartóztat még, csak miatta nem hagytam még el én is ezt az országot. a nyár nem érkezik még a skót felföldre, talán távoznom kell hozzá, hogy a seb, amelyet ejtettünk rajta, enyhüljön. hiányozni fog, mint télen a napsütés, nyáron a jég az ablak párkányán - de nem esküdnék meg rá, hogy látom még, hogy látok még bármit belőle. Kópavogur mindig elveszi, amelyre számot tart, és amelyre nincs joga: nem ismer más szándékot, csak azt, amely számára a nagyobb jó. egy hírnöke most is itt jár, engem figyel - tudom, hogy ezt a csatát el kell veszítenem, ha meg akarom nyerni a háborút Észak ellen.
        - tudom, hogy itt vagy, Irina. a tudásoddal kérkedni vagy engem figyelmeztetni jöttél? bármelyik is, jobb volna, ha visszatérnél oda, ahonnan elszármaztál, abba az anyagba, amellyel Lenint töltik fel újra meg újra. - elrakom lassan a két dobozt, amelyeket bentónak neveznek, és amelyekről tudom, hogy azoknak készítik, akik iránt másként éreznek, mint barátok iránt szoktak. te itt vagy, hogy ezt a napot is elfedd a jelenléted mérgező tényével: úgy örülnek neked, mint Khamar Dabanon a hónak augusztusban. ha volna igazság, te volnál magad legnagyobb elszenvedője - Lyudmila Ivanova téged látott, mielőtt túl korán elmúlt ebből a világból, de téged látnak az emberiségben csalódni kénytelenek, lázas betegek, akiket a 20. század felemésztett. ha volna igazság, te már nem volnál.
       - már nem kell jelentened semmit, tudják, hogy megyek. talán hamarosan te is: nem remélek semmit jobban, minthogy elkerüljük egymást. - ha volna igazság, egyikünk sem volna: az rólunk lepereg, taszítjuk, akár lázas homlok a hideg kezet. tudni nem tudom, csak remélem, mire te hazatérsz a tieidhez, már nem lesz hová: nem marad belőletek más, csak a törött koronád lenyomata. minthogy nem hiszem, te képes volnál létezni abból kivetetvén, amelyből kicsapódtál egy kísérleti üveg felületén - mikor a pétervári hófehér éjszakák elérik Kópavogurt, ismét létezik majd igazság a Földön.

[- Hová mész? Nem jelentek semmit. Csak aggódom érted, akkor is, ha gyűlölsz.]

á l i j e  p á r u s z á

 16+

      Nem irányítani olyan érzés, mintha le lennél kötözve egy székre, és apró pókok és skolopendrák futnának végig a ruháim alatt, a bőrömön, a bőröm alatt. Régen minden tiszta volt, tiszta elhatározás és akarat, kevéssé zavartak emocionális dolgok, mostanra pedig már odáig jutottam, hogy bizonyos biológiai funkcióim irányítása is kikerült hatáskörömből. Az egyetlen dolog, amit még sikerül elnyomnom, irányítanom, a phaedrusi rossz ló, a frusztráció, a harag és minden egyéb funkció, mely azt követeli tőlem, hogy zúzzam be a női mosdó tükrét, akkor is, ha az üvegszilánkok minden bizonnyal gyógyítói beavatkozást igénylő sérüléseket okoznának. Anyám hozzá vágott volna egy poharat a falhoz, felpofozott volna engem, a bátyámat vagy apámat, függően attól, hogy ki tartózkodik pozicionálás szempontjából a legoptimálisabb helyzetben hozzá. Az én arcom most is érzelemmentes, nem mutatom ki az idegességem, frusztrációm jeleit, pedig rengeteg dolog tesz frusztrálttá.

 Még mindig zavar, ahogy alig három hétig tartó kapcsolatom a végére ért Paullal négy napja, különösen, mióta Freya felhívta rá a figyelmemet, hogy nem bevett szokás hetvennégy másodperccel egy szexuális aktus végét követően bejelenteni egy szakítást (annak ellenére, hogy véleményem szerint optimálisabb, ha előtte jelenti be valaki, lényegesen lecsökken az esélye annak, hogy orgazmusa lesz, ami egy biológiailag hormonfelszabadulással támogatott folyamat). Valószínűleg túl jól fogadtam, nem tudtam, hogy ilyenkor a társadalmilag elfogadott reakció kiabálni és megütni, hogy az ember kiadja azt a rossz érzést, ami utána keletkezik, és ennek keretében javuljanak a kétségei is kicsit, amit saját magával szemben érez.

 Természetesen az iskolai románcoknál jóval nagyobb súllyal nehezedik rám, hogy nemsokára elérjük az iskolai tanítási időszak végét. Nem felejtettem el Liliya ígéretét, ahogy a nővérem helyett nővérem... talán nem is kellene így gondolnom már rá. Gyűlöl engem, bármit is érzek felé, ezt elég egyértelműen közölte velem néhány hónappal ezelőtt, és azóta nem keresett meg, hogy tisztázza a beszélgetést. Véleményem szerint minden meglehetősen tiszta volt, pontosan úgy és azt mondta, ahogy mondani akarta. Tiszta, szinte matematikai módon közölte, hogy nem illik össze valami az egyenletben, nekem pedig nincs képletem, ami alapján megfejthetném, hogy pontosan mit változtassak meg.

 Most is tördelgetem csak az ujjaimat, ahogy Liliyát nézem Oakley professzorral. Talán irracionális konklúzió, de egyre inkább úgy érzem, hogy haragszom rá. Ahogy közvetíti Hagen leveleit, ahogy beszélnek egymáshoz, ahogy megfogja a kezét, mind-mind azt a benyomást keltik bennem, hogy talán akkor változott meg minden. Tudom, hogy nem lehetek túlzottan rejtve, ahogy nézem őket, és nem áll rendelkezésemre semmilyen megbízható eszköz, hogy halljam a beszélgetésüket, de talán nem is kell. Látható, hogy Liliya megbízik benne, és az, hogy segíti Hagen levelezését, illetve Liliya megváltozott viselkedése egyre valószínűbbé teszi a szememben, hogy Oakley professzor az ismeretlen abban az egyenletben, aki megváltoztatott mindent. Az sem segít, hogy rokonsági kapcsolatban áll Quinton professzorral, aki már első órámtól kezdve kifejezte antipatikus nézeteit felém és a másik nyolc felé.

 Összerezzenek, ahogy nőv... az unokatestvérem megszólít, és előlépek a kőoszlop mögül, nem sokkal azután, hogy a professzor elment vizsgáztatni. Nem akartam ma, hogy lásson, kicsit szétszórtabb vagyok az átlagnál, nincs rajtam nyakkendő, és nem használtam még a megszokott minimalista sminket sem. Te természetesen gyönyörű vagy, ahogy a lángok és a hó találkoznak benned, nem tűnsz olyannak, mint az a lény, amit egy Frankenstein nevű mugli állítólag összerakott, emberivé tett, de kihagyott belőle valamit. Azóta sem értem pontosan ezt a hasonlatot, rajtam nincsenek varratok. Mindenesetre közel megyek.

 Nem egészen értem, hogy mire gondolsz, amikor azt mondod, hogy mész. Talán innen is tovább állsz, talán Hagen után mész Ázsiába? Szeretnék könyörögni, hogy ne utálj, de ostoba emocionális reakció lenne, ahogyan az is, ha reménykednék benne, hogy a te érzelmeid ilyen szánalmas módon módosulnának. Az embert nem lehet megkérni, hogy szeressen, és hogy gyűlöljön, ahogyan az ellenkezőjükre sem. A padra nézek, az üres helyre, ahol korábban Oakley professzor ült, azután újra rád. Megint olyan ösvényen járok, ahol megsebezhetnek az ágak és tövisek, de muszáj tovább mennem. Veszek egy hosszú, mély levegőt.

   - Hová mész? Nem jelentek semmit. Csak aggódom érted, akkor is, ha gyűlölsz.- ahogy rád nézek, az jut eszembe, hogy a professzor tett valamit, ő közel volt Hagenhez is, úgyhogy könnyen lehet, hogy mindketten azért keményítettétek meg szíveteket családunk felé, mert a professzor tett valamit. Érzem, hogy összeszorulnak a fogaim, érzek egy enyhe lüktetést a szemem mögött, de nem hagyom elhatalmasodni az érzést. Nem akarok olyan lenni, mint anyám.

   - Oakley professzor mondott neked valamit? Arról, hogy valami rosszat teszünk?- a hangszínem könnyebben marad semleges izlandi szavak megformálása közben, az arcomon pedig most is képtelen bármilyen mimika játszani, nem fejezem ki a félelmet vagy a haragot, az érzést, ahogy az apró lábak ezernyi intim, bántó, illetéktelen mozdulattal kúsznak a bőröm alá. Megállítom a kezemet is a rángásban, mielőtt elkezdődhetne.

Алые паруса

Англи́йская     на́бережная

pali się

       +16
        - te akkor vagy a legundorítóbb, mikor kedves próbálsz lenni. - semmit nem hiszek abból, ami az ajkaidat elhagyja, nem számít, ha már te sem. látszólagos zavartságod sem az emberségednek szól, csak a körülményeidnek, csak Albion ért utol a maga realitásával, azt nem tudod megszokni. ez nem a győzedelmes zseni eufóriája agyának korlátai, testének gátjai felett - téged az büntet, amelyből részt nem kértél, de ez nem választható. ha nem látnálak lopni a levegőt mások elől, azt hinném, az olyan sötétből teremtett lények, mint te, az időt sem érzik.
        - mit mondtál? ismételd meg, amit mondtál. - nem vagyok hajlandó az izlandit használni, bármi kényelmes is neked, nem tartom magam azokhoz a szabályokhoz, amelyek mentén most leckéztetni kívánsz. végül nem tudsz ellenállni a biológiai képletednek, azt kell tenned, amit előtted anyádnak, Babának, talán mindazoknak, akik oda tartanak, ahhoz a sötét mély lyukhoz a világ végén, amely szült téged.
        korábban.. egész életemben fátylat borítottam volna a haragra, amely elfut most, mint mások arcát a félelem hajdanán. teljesen a rabja leszek, pár pillanatig tudom, hogy megátkoználak, és nem maradna belőled semmi, megkönnyebbülne a föld is, amelyen jársz, a világ is, hogy rendjének kis darabja helyreállt. nem azért nem teszem meg végül, mert nem érdemled, vagy én nem érdemlem, hogy viszonozzam a jeges iszonyatot, amellyel a hangsúlyaid, mint kis jégdarabok, a földre hullanak. te megérdemled a haragot, megérdemled a gyűlöletet is, amelyet kivívsz, csak még ez sem sajátod, ezt is csak örökölted másoktól. azért nem teszem, mert az otthonod fogom felégetni, míg alszol benne, mert ha nem bölcsőjében fojtottam meg a bűnt, megteszem, mikor megtehetem.

        - olyan idegen a működésedtől az önálló akarat, mint lidércnek a napfény? azt mondják, a telihold rabját sötét éjszakába taszítja a holdfogyatkozás, de neked az csak egy test az égen, nem bántod magad olyan emberséggel, mint évszázadaink jelképei. nem mindannyiunk száján át az elmúlt század lágy apafigurája, anyafigurája beszél. - felállok a padról, farkasszemet nézünk. most nem hagyom majd, hogy megérints, elég volt belőled az, amit láttam egészen eddig: ez a színtelen, jégtábláknál csiszoltabb üresség, amellyel kérdezel mások elméjének etetésére. büszkén sietsz a kihívásra, amelynek nem te, a neved felel meg, és azt hiszed, birtokolsz valami ősi tudást mások helyében.. az ősi tudás feltételezésének ostobaságát. nincs halandóbb az embernél, aki magát, elveit, szándékainak morálba mártott éleit életek fölé álmodja.
        - ha megtudom, hogy akár gondolattal érintetted, eljövök, hogy megöljelek. - nincs benne fenyegetés, tudod, hogy ez történik, mint éjszakára a nappal következik. kiszámíthatod, nem állítom, ami nem igaz: nem tudván, mit miért szeretek, élveztem a zord szépséget, mint mások orosz ösztönükben. szeretem az orosz telet, nem csak ismerem, nekem Pétervár zúzmara a napos határban, a szán, az esti fénysugárban, a friss hó rózsás köntöse, a vízkereszti est köde. neked fel nem érhető, mi mindent szeretek szenvedéllyel, köztük azt, akit elítélni sietsz, holott semmit sem sejt - és felmentenél az alól, hogy magam akarom a veszted.
       - azóta sem tanultál semmit, most is csak a régi gyermekmesék és Leninke, gyermekmesék szereplője minden, amit mondani tudsz nekem. nem Hagen kedvel valakit, hanem az érdek, nem én kedvelek valakit, hanem az árnyék, csak Hagen mozdulatainak árnyéka - a te fejedben mi nem létezünk, nem vagyunk emberek. te tényleg nem vagy az, ha kérdést soha fel nem tettél, és hiszed, hogy kételkedni: bűn. olyan büszke vagy az elmédre, pedig úgy híján van a léleknek, ahogy a rokonainké: az övék választott árvaság, a tiéd kölcsönben van. sajátot nem tudsz kitalálni. - megkapod a haragom, de a hangom színeit nem, az nem jár valakinek, aki most is jogot érez elveit rám vetíteni, engem vászonként használni hozzájuk. megátkoz téged Pétervár, és remélem, egyszer megátkoz Moszkva is - szégyene vagy azok csontjainak, a nyelvet sem volna szabad használnod. az vagy, ami határvidékké aláz, ami vasmarokkal tenyerel a nyelőcsöveken, ami lappangó félelemmel suttog egy szót a zsarnokságról.

[- Nem akarom bántani…]

á l i j e  p á r u s z á

 16+

Remélem, hogy nem tágul ki a pupillám, vagy adom más jelét, hogy mennyire erős paranoiám van a közelgő beszélgetéstől. Az első mondatodból tudom, hogy nem változott semmi azóta a nap óta, nem segített, hogy tiszteletben tartottam az akaratod, és nem kerestelek, hazaírt, egyre ritkább leveleimben pedig nem említettem semmit rólad. Te látsz valamit bennem… és talán mások is.

 Pislogok a felszólításra, amikor ismétlést kérsz, majdnem meg is teszem, mielőtt rájövök, kérésed nem szó szerinti. Talán felháborít a kérdés, még ha logikus is Oakley professzort látni a változások mögött, talán zavaró számodra, hogy a lázadásod nem a sajátod a véleményem szerint. Talán éppoly zavaró, mint ahogy te is úgy látod, hogy csak kisebb leszármazott vagyok, a legbelső baba, rejtve belül.

 Ösztönös, ahogy hátralépek, mikor felállsz, rám nézel, fölém magasodsz. Mindig féltem hozzád érni, mert hónak láttalak, aki elolvadhat egy meleg érintésre, akinek egy anya dühe nem lilává, hanem vörösre színezi az arccsontját, amely elmállik, mielőtt egy apa pálcája, az idő, a biológia újra megszínezi. Magamat kőnek láttam, míg téged hónak, aki arra ítél, hogy örökre nézzem létezésed nyomait a bőrömön, amikor a nyár megszínez. Ma nem látom jelét, hogy elolvadnál, és ahogy a szemedbe nézek, látom a Telet. Kinyitom a szám, de csak remegni van erőm, beszélni nem tudok azonnal. Tényleg elhiszem, hogy megölnél, Oakleyért. Átfutnak kérdések és lehetőségek a fejemen, amiket nem fogalmazok meg.

  - Nem akarom bántani…

 Gyengék a szavak még ha igazak is, még ha hiszem is, mert soha nem akartam rosszat senkinek. Akkor sem akarnám ártalmát, ha tudnám, hogy neked fájdalmat okoz, csak azt akarnám, hogy ne bántson tovább. Tudom, hogy jobban vagy, úgyhogy nem bánt, mégis, lehetetlen nem látni az összefüggéseket. Egyértelmű a kontaktus, azóta lettél más, hogy ápol. Csak valószínűséget számítok, de hiszem, hogy igazam van.

 Félek, mert tudom, hogy amit most látok, reakciók és elemek játéka, mintha nem érteném a képletet, fogalmam sincs, hogy a hideg higany vagy a forró kén, a víz mit eredményez. Talán felrobbansz, rám támadsz, talán a legbölcsebb lenne futni, de nem tudom elképzelni, hogy magadra hagylak. Érzem a nyomást a szemem mögött, ahogy eszembe jut egy kedves emlék, ahogy játszunk néhány babával, mielőtt egy súlyos pajzs a falról rám zuhan. Talán sosem történt meg. Lesütöm a szemem, ahogy válaszolok.

  - Nem kételkedem az individuális akarat elméletének koncepciójában. Tudom, hogy rendelkezel saját akarattal. De nem mondott valamit? Nem bántott téged?- most is alig merek felnézni, tudom, ha igazam is van, haragudni fogsz, ostoba módon tárom fel az érzelmeket, nálam továbbra sincs lámpás, ami világít az erdőben.

 Talán egyetlen apró, vörös szikra van. Haragszom, ahogy eszembe jut a gondolat, hogy Oakley professzor talán beszél neked a családunk bűneiről, hogy ne bízz bennünk, tagadj meg minket, mint a bojárok fiai őseiket, amikor vörösbe borították a családunkat. Azután jön egy robbanás.

 A villám megvilágítja a fákat egy pillanatra, beleég a szemembe az út, ahogy a felismerés tőrként kúszik a lapockáim közé: talán most beszélünk utoljára. Talán ez Oakley professzor terve, és talán ma lenne utoljára lehetőség megfognom téged, még ha szét is tépnél. Keresztbe fonom a karjaimat, belefúrom az ujjaim a felkarjaimba, veszek néhány gyors, pici levegőt. Most még látom a villámfény ragyogását, és nem bánom, ha lezuhanok, nem bánom a kék foltokat, amelyek miatt nem járok az erdőbe.

  - A családunk azt akarja, hogy ne beszéljek hozzád. Nem miattuk vagyok itt. Ez a saját… én akarom ezt.- a családunk nem akarja, ahogy biztos nem támogatnák, hogy Freyával barátkozom, iszom, néha cigarettázok, szexuális kapcsolatba kerülök, muglik közé megyek, rossz zenét hallgatok. Megijeszt és felszabadít a gondolat, mert mit mondana babushka, de közben van valami olyan érzés ebben, mint havat enni.

     

Алые паруса

Англи́йская     на́бережная

pali się

       +16
        megölni téged az lenne, amit az angol úgy nevez: murder, but not a crime. fejlettnek nevezett igazságérzeted csak magadra nem vonatkozik, az nem fogadja a kihívást, te vagy csak egyelőbb az egyelőek között. talán a diáktársaink féltek - néhány ritka kivétellel - ellened érvelni épp a kommunizmussal, hiszen korán kikérted magadnak, az pusztította el hazád, családod, ők pedig mind sokkal erkölcsösebbek annál, hogy rád süssék a hazugságot, hogy elismerjék, olyan hold alatt születtél, amelynek fel sem lett volna szabad kelnie. neked nincs hazád az ég alatt, nem fogadhat be sem kelet, sem nyugat: nem tartozol oda, ahonnét a hajnal hasad, és nem tartozol oda, amerre az ablak nyílik Európára.
        - ostobának kellene lennem, hogy ne emlékezzem rá, ugyanezt mondták, mikor elengedtek bennünket ide. ostobának kellene lenned, hogy azt hidd, nem tudom, mit jelent ez a mondat: egyikünk sem ostoba. amit mondtam, megmondtam. olyan halált fogsz halni, ha csak megkísért a gondolat álmaidban, amelyhez milliók kínjai sem érnek fel történelmünkben. - minden gyűlöletem, mélyen a vérerek alatt futó dühömet megérdemelnéd, és nem ismernék sem istent, sem embert abban a bosszúban. ha te állnál itt, kalkulálnál már: elárulni gyengeségünk mit ér majd, mi nyerhető általa, de elevenebb vagyok ilyen praktikánál. tudom, hogy nehezebb volna kilehelned azt, amit a lelkednek nevezel, mint évtizedekig kitartóknak a Gulágon, és te tudod, hogy kitartóbb, ingathatatlanabb vagyok az orosz télnél.
        ebben a pillanatban már nem érnek el Hagen intelmei veled kapcsolatban, nem akarlak megérteni. irtózom a testet minden nyomától, amelyet ezen a világon hagyni tud és akar: ha bármi érthető itt, a vallásos gyűlölet történelmünk lapjain. téged sem tüntet el semmi, csak Egy raszkol.

        - nem kételkedsz benne, csak hiszed, hogy nekem nincs? oh irónia, Romanov a neved: én nálad jobban tudom szeretett empíriád által is, hogy ha itt valakinek nincs saját akarata, az nem én leszek. - nem kell fenyegető lépéseket tennem feléd, alacsonyabb és kimértebb vagy nálam, a közönyöd az, ami megsebzi a hozzád szólót. nincs itt rajtunk kívül senki, bár járhatna itt számtalan más diák a vizsgáiról kifelé jövet, és vajon mit látnának? a kényszeres áldozatiságod, amelyet osztályrészednek érzel, miközben te szűken mérsz másoknak.
        - ostoba kérdésekre nem válaszolok, bárhogy teszed is fel őket. - felszegem az állam a feltételezésed hallván: természetes, hogy igaznak vélsz minden következtetést, érezni nem érzel semmit. hogy szórakoztatott, mikor izlandi áldozatod végre megmenekült előled, és te naphosszat elemezted, hogy lehetséges ez, miért választott valaki mást, aki nem te voltál. nem tudod, hogy egyetlen férfi sem aludna puszta kövön a hóban, ha otthona is lehet.
       - tudom, hogy nem mondasz igazat. te vagy a legnagyobb vezércselük, benned van minden bizalmuk, mást nem tudnának megbízni azzal, hogy megmentsd a nyáltól elkóborolt bárányt. kár, hogy a szekta, amelyet családnak nevezel, nem tud sakkozni. - nem tudom, hazudsz-e, de nem hiszem, hogy akár csak a jónak apró fuvallata átjárja a szándékaid. ha ellenük szegülsz, az is érdekükben történik, te számtalanszor fogalmaztad meg, mi is a nagyobb jó - te vagy a nagyobb jó, a punktum. ha ellenük szegülsz is, a kör újrakezdődik, a tanítvány öli meg a mestert, nem az igazság az bűnt. vidám volna, ha egy nap te rántanád őket a mélybe, de ezt a kegyet nem ajándékozom neked, te is oda tartozol, ahová őket löki majd az új idők szava - mikor eszméik a sírba süllyednek, utánuk dobom majd a koronád.

       - lejárt az ideje annak, hogy erőszakkal mondjuk meg, hogy érezzen, álmodjon valaki. elég volt a zsarnokságból, bárhány mondatból építed is fel: elég volt a nagyobb jóból! az emberek hibáikkal lesznek emberré, azért van akaratuk, hogy gyönyörű és szörnyű dolgokat tegyenek vele. mások élete, teste, döntése, jövője nem a te játékszered, a demokrácia vagy teljes, vagy nincs! nem tudsz te semmit, Irina Romanova, nem vagy ember. - lázban ég az arcom, de már nem félek megmutatni, nem kell eltakarnom előled, nehogy kérdéseket tegyél fel, nehogy azok a kérdések jelentésekké váljanak egy pergamenen. visszatérek Kópavogurba még egyszer, hogy befejezzem, amit valaki sötét évtizedekkel ezelőtt szült, és belefojtom a gleccserekbe, belefojtom a vulkánokba, a jégbe és tűzbe, aztán szétszórom a szélben tanulságait. ha az utamba állsz, veled is ezt teszem majd.

[- Kiforgatod az állításaimat. Tudom, hogy van individuális akaratod.]

á l i j e  p á r u s z á

 16+

 Továbbra is megijeszt, ahogy Liliya néz rám, és ahogy azzal fenyeget, hogy elpusztít. Ahogy rám tekint, úgy látom őt, mintha paradoxon lenne, amely elemészteni kíván egy elméletet, örökre csúfan és megoldás nélkül. Ismeretlen számomra ez az oldala, ahogy az emóciók lángra gyúlnak benne, és nehéz nem Oakley professzort sejteni a konklúzió mögött.

 Érzem, hogy lassan elveszítem a kontrollt, ahogy az arcára nézek, ahogy újra látom a megvetések megvetését, amely talán egy férfitől származik, de talán mindig ott volt. Túl sok minden táncol bennem. Félelem, fájdalom, szégyen; még akkor is, ha nincs mit szégyellnem, mert soha nem bántottalak. Dühös vagyok, talán Oakley professzorra is, de érzem, ahogy lassan elönt feléd is az érzés, érzem, hogy az emlékek őszről arra késztetnek, hogy összeszorítsam a fogaimat. Egy pillanatra úgy érzem, hogy feldühít mindenki: Nihl, amiért lerázott, anyám, amiért igazi iváni aljasságot hordoz, Freya, amiért a viccei alapján talán továbbra is megvet, apám, mert tehetetlen mindennel szemben, Paul, amiért megalázott. Nem akarok anyám lenni, undorodom az emocionális kontroll vesztéstől, a harag az értelem halála, forrása rabszolgatartója az embernek, de úgy érzem, mintha egy már exoterm folyamat közben lévő randalórszarvat próbálnék megállítani a robbanásban.

 - Kiforgatod az állításaimat. Tudom, hogy van individuális akaratod.- veszek egy mély levegőt, mintha bármit számítana, mintha a randalór szarva nem érte volna el a bőrömet, szakította volna fel a gyomromat, mintha nem érezném azt az utálatos sírás előtti szúrást, a haraghoz köthető forróságot. Sosem gondoltam rosszat, sosem ártottam neked, soha nem tettem semmit érte, hogy ölendő csótány legyek a plafonon, százlábú a faladon, kommunista a házadban. Az egyetlen „bűnöm,” hogy meg akarom menteni ezt a világot attól, hogy önmagába roskadjon a háborúk és a kapzsiság súlya alatt.

 Érzem, hogy a józan ész, a tiszta, érzelemmentes kontroll egyre távolabb úszik. Hogy utálhatod ennyire az egész családodat? Az elveinket? Egy trónt akarunk talán, cárok akarunk lenni? Önzőek és manipulatívak vagyunk? Az a célunk, hogy bosszút álljunk, ártatlanokat öljünk? A családunk befolyása lehetne rossz szolgája, de mi feladtunk mindent, még nagyanyám hallását is, hogy humanisták legyünk. Rengeteg tökéletlenség létezik, de a családunk a történelem jó oldalára állt. A világ mindig egy kicsit jobb lett, és mi vagyunk a logikus következő lépés. Ökölbe szorul a kezem, mikor szektának nevezed, holmi halálfalók szintjére rántod.

 - A családunk nem szekta! És nem ők küldtek, magamtól vagyok itt! Azért vagyok itt, mert itt akarok lenni!- csak kicsit emelem meg a hangom, csak kicsit pirul ki az arcom, ahogy kihúzom magam, mintha esélyem volna rá, hogy egy magasságban legyen a tekintetünk. Az ügyünk talán működhet nélküled, de felbosszant, hogy az egész talán Oakley professzor hibája, hogy ő fontosabb neked mindennél. Hogy lehetne bárki az? Bármilyen sok valami, logikus, hogy a mindenség több, mert magába foglalja. Az emberiség több minden egyes ember jóléténél. Ha ő nem is látja, érte is tesszük, amit teszünk, őt is meg akarjuk menteni, ahogyan téged is. Egy ideális világban minden optimális.

 Amit mondasz, filozófiai vitára invitál, szeretném megkérdezni, hogy talán van-e a háborúban halt gyereknek szabad akarata, hogy mennyit tehet most rengeteg szenvedő mugli a halál ellen, mennyire sok igazságtalan dolog, mennyi veszély van, melyen a Nagyobb Jó felül tudna kerekedni. Mivel rosszabb talán elvenni egy potenciális gyilkostól az akaratát, kényszeríteni rá, hogy mosodában dolgozzon, hogy ételt szállítson, mint hagyni neki, hogy elvegye valakitől azt a döntést, hogy akar-e létezni? Ha tényleg diskurzust folytatnánk, akkor talán kihúzhatnám a randalór szarvát a sebből, akkor ez a rengeteg ködös, vörös, visszataszító emóció nem fedné el a józan ítélőképességem. De nincs vita, nincs nyugalom, mert nem úgy beszélsz, mint aki vitára invitál, nem tartasz méltóra partnernek. Nem is vagyok személy számodra.

 - Nem tudsz semmit rólam!- a hirtelen, haragos, hangos, izlandi nyelvű felcsattanás olyan, mint a vér, ami csak kontroll nélkül hagy hátra. Égnek a könyvek a tüzén, és bármiben is hiszek most, mesterem vagy, Liliya Romanov, mert haragossá tettél. Nekem is vörös az arcom, a düh a tabula rasara anyám undok lekonyuló ajkait festette, most éppen úgy vörösen látok mindent, mint Iván azon a napon. A véred lehetősége a kezemen megrémiszt, de a félelem csak haragot kelt; a te hibád, hogy félnem kell, hogy bajod lesz. Nem akarom, hogy bajod legyen.

 Tehetetlenül nézlek, érzem, hogy könnyek gyűlnek, talán folynak is, miközben fel-le járkálok. Meg akarlak ragadni, magamhoz akarlak ölelni, el akarom mondani, hogy a nővérem vagy. Meg akarlak pofozni, talán ütni, amiért azokat a szörnyűségeket mondtad a családunkról, amiért múló papírokra, szabad akaratra cserélnéd az emberiség jövőjét. Amiért ezt hozod ki belőlem, amiért ez az undorító, vöröset látó anomália vagyok, megcsúfolása mindennek, minek nagyanyám akar, minden, ami anyám. Nem lépek közelebb, nem lépek távolabb, ahogy rád nézek.

 - Az emberek ostobák, és elpusztítják magukat. Láttuk az egész átkozott történelemben. Láthatta Oakley professzor is, itt élt néhány éve is. A családunk boldog életet adhatna neki, a fiának... mennyi szabad akaratuk lett volna, ha Voldemort rájuk töri az ajtójukat? Könnyű a szabad akaratról beszélni, nagyon szép, amíg valaki nem ellened gyakorolja a sajátját. Minden társadalomban vannak korlátok, és a korlát mások jóléte kell, hogy legyen! Csak így lehet!- az izlandi szavak jóval hangosabbak, hevesebbek, mint megszoktam, az arcom piros, mintha hó csípte volna, szemem sarkából pedig elkapom, hogy gesztikulálok a kezeimmel. Felgyorsult a szívverésem, és ahogy rád nézek, érzelmek tengerében úszom, egyszerre gyűlöllek és szeretlek. Homályosan látok, tudom, hogy talán most utoljára nézhetlek meg. Bármit megadnék, hogy ne így legyen.

 Feláldoznám magam érted. De bármit feláldoznék a Nagyobb Jóért. Téged is. Semmi nem lehet drágább ennél: egy világ csak győztesekkel, egy világ háború nélkül.

Алые паруса

Англи́йская     на́бережная

pali się

       +16
        hogy nem hasonlítasz anyádra, tudom, akarattal történik: úgy taszítottad magadtól az ő minden káromlását, hogy ennél jobban talán csak holtodban jártál volna sikerrel. gyermekként figyelhettem, amint őt is néma megvetéssel illeted, mikor hangját hallottuk visszhangzani Kópavogur falai közt, de súlyosak voltak a szótagok, amelyekkel ítélkeztél, ha véleménye, indulatai koppantak az asztalon. büszke voltál olvadó jégtáblákhoz hasonlatos jellemedre, amely csak visszaverte a napfényt, el nem nyelte, be nem fogadta: de még ezt is csak tanultad, loptad mástól, eleventől.
        - mégsem hiszed, hogy használnám. mire való az akarat, ha nem megnyilvánulni, talán a fióknak akarunk? lélegezhetsz, ahogy tetszik, az meg nem ment tőlem már: minden, amit mondasz, minden, amit teszel, felhasználható ellened. - persze neked más mértékkel mérnek, a rőfök centiméterek, mégsem kerülsz általuk közelebb a vágyott eredményhez. ha üveggolyókat szórnék szét, az volna az elméd, megcsúsznak rajta hosszú évtizedek, talán emberek élete, de nagyobb kárt a zuhanás, a fizikai teszi. rendületlenül hiszed, hogy ez hatalmadban áll, pedig egyszerű, mint a gyermekek játéka a padlón - te nem érted, mit rejt a metafora, hová jár haza a lélek a hitben.
        örömöm telik abban, ahogy élesedik a hangod, mintha olyan hatalmat vívnék ki magam ellen, amitől már érdemes tartani: pillanatok fénye lesz csak, benned ennél nincs több, nem is lehet, hiszen hogy is vehetsz ki valamit onnét, ahol üresen cseng a semmi? az arcod vöröse olyan, mint egy kis győzelem, ajándék a jövőtől.

        - azért vagy itt, mert valaki más akarta, hogy itt légy. senki és semmi vagy, kevesebb azoknál, akiket megítélni jöttél. ott kezdődsz, ahol az emberség végződik, benned csak a gép ítél, embertelen törvények vaksága a humánum sírján menetelve. belőled ébredt tűzön ég mind amit az elméd védeni vél. - hamarosan áldozatiságod is megtalálod, hogy felhasználd ellenem, elbújik az aljasságod mások szoknyája, háta mögött, hogy onnan reméljen megnyerni egy háborút a kételkedés ellen. nemcsak nem tudod, mit kell válaszolnod, ha közelről érnek érvek, nincs is mire támaszkodnod, gerinced neked soha nem volt. a felcsattanásod már mosolyra késztet, mint a hajnal első sugarai a hosszú éjszaka után. most hamarosan jöhet az ostobaság Marcus Aureliustól, félrefordításod emelvényéről, az is csak azt támasztja alá, amit tudni akarsz a világról, holott a mester rabszolgát tart az idézetedben, de téged el nem ér, ami kínos volna.
        - mindent tudok rólad, ami tudható, annál több nincs ott senki számára. ki ismer téged Izland üres jégmezőin kívül? az a fiú, anyád-apád, tanítóid? tenné tűzbe valamelyik a kezét érted, nevezne a neveden, ha nem volna kötelessége? szeretett bárki azért, aki vagy? - a jelenet fárasztó, ezt is csak betanultad, látom benne régi darabok instrukcióit: most fel, most alá, a könnyeid a föld issza be deszka helyett, de épp úgy műviek.
        közelebb legalább nem jössz, ennyit már megtanultál, mert nem engednélek megérinteni a bőröm: az már csak annak jár, aki nem festeni, vázolni, vésni akar rá egy újabb önarcképet.

        - mi győzte le Voldemortot, a nagyobb jó? a korlátaid, az ostoba, aljas ideológiád? mi töri le a láncokat, mi menti meg a szenvedésre kárhozottat? a családod magának sem tud boldog életet adni, egészséget, örömöt, reményt még annyit sem, mindet ellopja tőlünk valami nem is létező ideológia csillagzata alatt! - íme, kibújt a szög a jól szabott zsákból. engem vádolsz értetlenséggel, holott neked a vérvonalunk csak sikert, mások testéből trónt ígért, onnan könnyű hát okosnak tűnni, ahol a szenvedés nem vetette meg a lábát.
        - amit te óhajtasz, a falanszter csendje. ha léteznének azok a törvények, amelyeket kitaláltál, ott volna a helyed, kívánom, hogy találd meg magányodban, és soha többé ne szólhass emberhez! az ember szabadnak született, vétkezni fog a félelemben, vétkezni a szegénységben, vétkezni szenvedélyben és gyűlöletében: az ember lelke mélyen ásít a létben, és semmivé lesz a nemlétben. a lélek természete a láng, hiánya a jég - téged nem kért fel senki és semmi egy bolond öregasszonyon kívül arra, hogy bírája legyél annak, ami öröktől fogva tökéletes. - akár mindent írásba is adnék Babushka szeme láttára, már nem számít, nem ér el véleménye vagy haragja többé. a tiéd sem, könnyebb legyőzni, mert tudom, hogy igazam van, csak pusztulást hoztunk erre a földre, ennek el kell tűnnie, még írmagjának sem szabad maradnia az üzenetből, amelyet át kellett volna adnunk. nincs kitől igazán bocsánatot kérni, nem oldozhat fel senki, ahogy a föld alatt égő tüzet sem ismeri jog, legfeljebb természetét. azt a tüzet te is meg fogod ismerni, jobban, mint kívántad, mikor eljön érted - bárhogy hitted is, hogy érted ég.

        - a te ideológiád nem kívánja mások jólétét, az enyémet, Hagenét, még a tiédet sem igazán. jót tett Oryával, jót velünk, jót apáddal? tudod, milyen sorsot szánt nekünk? hallottad Babushkát a dolgok helyes természetéről beszélni, gyógyírről a betegeknek, sebzetteknek: gondold végig a sok eszeddel, mit jelentett ez ránk nézve. hogyan tettek volna minket egésszé!? - már tudok beszélni róla félelem nélkül, következmények nélkül. te talán sosem gondolnál ezzel, ha nem kényszerítelek, de akarom, hogy értsd, miért, kiért törsz lándzsát, ki-mi vagy te. "az árulók között utolsó a sorban."

[- Feleslegesen tagadod. A saját akaratomból vagyok itt. Én ezt akarom.]

á l i j e  p á r u s z á

 16+

  Érzem, ahogy egyre dühösebb leszek, ahogy arról beszél, hogy felhasználható ellenem amit mondok. Felbosszant, ahogy lenéz rám, elveszi az irányítást a haragom, amit nem szabadna éreznem, amely a megrontója minden nagyságnak, amit boszorkányok és varázslók ismerhettek. Biztos, hogy van szabad akarata, de tudom, hogy őt is befolyásolja az a rengeteg harag, sértettség, és talán a férfi. Egy pillanatra annyira dühös vagyok, hogy szinte szeretnék hozzávágni egy empirikus bizonyítékokon nem alapuló elméletet arról, hogy Oakley professzor milyen módon nyerte el Liliya bizalmát, de méltatlan és felesleges volna.

   - Feleslegesen tagadod. A saját akaratomból vagyok itt. Én ezt akarom.- kedvem lenne elengedni az egészet, kiabálni, talán átkokat szórni egymásra, azután elviharzani, bezárkózni, ülni egy zuhanyzó padlóján, megütni egy falat, széttörni egy poharat, újra és újra. Feldühít, hogy kirekesztesz, hogy nem is vagyok ember számodra, hogy minden ellenére így gondolsz rám, minden ellenére, amit érzek... de tudom, ha ezt teszem, elpusztítom a vékony, sérült, elpenészesedett kötelet, mely a függőhídból maradt közöttünk, melynek még nem vágtad el te sem az utolsó részét. Akkor nem is beszélnél hozzám.

 A haragom egy pillanatra, mintha jeges vízzel öntötték volna le, kialszik, és csak hideg, rossz hideg marad a helyén. Nyitva marad a szám. Nihl már hozzám sem szól. Anya mindig megütött. A bátyám kerül. Apám... apám csendben van, amikor együtt vagyunk családilag. A családunk többi tagját sem láttam soha közel. Nagyanyám... nem. Te is gyűlölsz. Talán Freyáék is csak megtűrnek, ahogy mások a pókokat a sarokban, ahol lassan elsorvadnak, amikor nem jön több szúnyog vérért vagy muslinca a száradó gyümölcsökről. Nem tudok őszintén válaszolni. Nem tudom, hogy szeret-e valaki. A haragom hideg lett, de úgy érzem... fáj. Egy pillanatra úgy érzem, hogy túl sok, hogy meg akarok alázkodni, hogy azt akarom kérni, hogy szeressen, akármi is az ára. Tényleg nem szeret senki.

 Érzem, hogy elindul egy könnycsepp az arcomon. Hideg a haragom. Talán ostobaság volt minden, ami az elmúlt évben próbáltam lenni, ami nem vagyok, és ez a büntetésem. Azért létezem, hogy jobbá tegyem az emberiség jövőjét, és nem szabadna eljátszanom, hogy én is olyan vagyok, mint a kortársaim. Én tudom, hogy ha szól a szív, hallgat az ész, én tudom, hogy a választás méreg és káosz. A fájdalom, amit most érzek, az emberiségért, a Nagyobb Jó érdekében történik. Lefolyik néhány további könnycsepp, lekonyul a szám, összeszorulnak a fogaim, és ismét úgy érzem, hogy százlábúk hada mászik a testemen, a bőrömön, de tudom, hogy bármire vágyik most a testem, a sorsom, hogy fürödjek a tengerükben, ha muszáj. Köpöm a szavakat, mint más az átkokat, izlandi nyelven.

   - Mi teremtette Voldemortot? Hogy hagyták, hogy egy féreg olyan kövérre hízzon, hogy sárkány legyen belőle. Húsz év múlva jön egy másik. Mindig jön egy másik. Talán ez fogja megállítani? Ez az... undorító... biológiai reakció? A szeretet?- remeg a kezem, ahogy még könnyes arcomra, szívemre mutatok. Kevesebb vagyok, mint lennem kéne, jobb érveket hozhatnék, nem érezném, hogy meg akarom ütni, nem érezném, hogy az ölelésére vágyom, nem érezném, hogy félek, csak tisztán tudnám, hogy igazam van, és mindig azonnal látnám a tökéletes érveket. Akkor nem szenvednék. Fáj... Miért akarod ezt bárkinek? Miért, amikor megmenthetnél mindenkit? Az élet nem a szabadságról szól.

 Érzem, hogy az állat, amely ott él mindannyiunkban, haragszik, most szeretne átlökni a padon, szeretne megátkozni, megkarmolni, megütni, szeretne szörnyű dolgokat hozzád vágni: hogy te vagy a beteg lány, akit mindenki sajnál, de fogalmad sincs, hogy mit élt át a nagyanyánk, hogy fogalmad sincs, hogy mit áldoztunk fel. Egy állat nem akar vitát nyerni, az állat megbüntet, megkínoz, megöl, ha nem tetszik neki valami, amit ellenségei tesznek. Az ember, aki állattá lesz, sem más: Azkabant ad, dementorokat és halált. A phaidroszi fekete ló romlásba visz, romlás lenne, ha lemondanék az elveimről a szeretetedért, romlás lenne, ha bántanálak.

   - Hagen gyógymódon dolgozik. De biztos van valami jobb elméleted a „bolond öregasszonyról”... és igen, jót tesznek. Akkor nem fog semmi fájni. Nem fog semmi megzavarni minket. Mindenki megkapja, amit akar. Akkor mindenki biztonságban lenne, és senki nem szenvedne.- akkor nem vágynék rá, hogy szeress. Akkor nem kéne félnem még most is, hogy Oakley professzor kudarcot vall, és egy napon felkeltenek az ágyamban, hogy az unokatestvérem meghalt. Akkor biztonságban lehetnék, olvashatnék, gondolkodhatnék, írhatnék, akkor üldözhetnék valamilyen nagyobb szabadságot.

 Akkor nem érdekelne, hogy senki nem szeret, akkor nem is akarnám ezt. Akkor én sem éreznék semmi zavaró dolgot feléd, nem haragudnék. Nem olvasnék róla, hogy hányan haltak meg katasztrófákban, nem látnám a hullámok és törmelék közé szorult embereket álmomban, a porrá váló és fára akasztott testeket. Nem érezném úgy, hogy az én hibám, amiért nem sikerült ellopnom egy átkozott hajszálat, amiért nem próbáltam jobban, amiért nem kontrollálok mindent, amiért bizonytalan vagyok. Egy vesztes gondol arra, hogy milyen a világ, egy győztes arra gondol, hogy milyennek kellene lennie.

   - Szerinted miről beszéltek? És miért tartasz mégis érdemesnek rá, hogy megoszd velem?- fáradt a hangom, mint valakié, aki hosszú lázból ébredt, és soha nem lesz már, aki volt, legalábbis úgy érzi. Kíváncsi vagyok arra, amit válaszolni fogsz, de úgy érzem, hogy nem fogom mást kapni, csak megvetésed újabb csokrait, mezőit.

Алые паруса

Англи́йская     на́бережная

pali się

       +16
        rajtad erővel bosszút állni a felkelő nap marka a fagyos táj felett, egy új kezdet: édesebb, sósabb, elevenebb sosem volt még néhány szó, amellyel kiégetlek ebből a világból, annak minden szegletéből. a jöttöd hosszú árnyékot vetett, amelynek most vége - mint mesei nagy gonosz, eltűnsz majd, ahogy legendáinkban, hagyományainkban mindig, mikor valaki az igazért száll síkra. már most kész volnék megragadni azt a koronát, amelyet magadnak ítélsz, amelyet neked ítélnek mások hamis hittel, elfutnék vele, ahogy egykor Prometheus: megbűnhődtem már ezerszer, megbűnhődtük már ezerszer ezelőtt azt, amit ő szenvedni volt kénytelen. megragadnám, és el nem ereszteném, haldoklók utolsó sóhajával markolnám, és minden véremet adnám a szabadságért, mert annak mindig vér az ára.. ha azt mondják nekünk, tetszettünk volna forradalmat csinálni, én csinálok forradalmat most, és te nem állhatsz az útjába többé.
        - te olyat nem tudsz. az akaratod csak egy második jezsovcsina. - ősi hagyományaink sárkányokról, győztes csatákról emlékeznek az aranyban tündöklő horda felett, a Kijevi Rusz felett, hegyek gerincén futó tűzről, amely összeforrasztotta mind, mi eltörött: te azok segédéül szegődsz most is, akik ellopták sokezer lélegzetét. sóval kellene illetnem téged, annyi sóval, melyet északi szél nem söpörhet ki, emlékezet meg nem tagadhat, emberség meg nem bocsájthat. ez az iskola, ország, égbolt nem látja majd, ki vagy, mi vagy, nem az ő háborújuk, azt megvívták már nélkülünk. nem sejtik a leskelő iszonyatot, melyet hozni vágysz rájuk: falaik között átkokat, arcodnak lélektelen pillantását vélt boldogságuk felett bábáskodván - rólad írtak nagyjaink lappangó fióknak félve a kopogástól, a fekete volgától, tőled féltjük új századunk, magad vagy a zsarnokság.
        örökké azonban nem tarthatsz te sem.

        - a könnyeid csak nagyobb sértés: hagyd meg azt az embereknek, akik éreznek! előttem nem tör melletted lándzsát gesztusod, akaratlagos áldozatiságod. azért jöttél, hogy tiszta szándékból fojtsd bölcsőjébe a jövőt, hogy elakard a másét: átok fejedre még siratóasszonyok éneke is! - hogy féltem tőled, leplezett borzongással, mint télen remegnek a fecskék a jég suttogásától: hogy hittem, bántod majd, ami legdrágább számomra, mikor beteljesíted, amiért megjövendöltek, véget ér minden, mit ismertem. már van hangom, van erőm is farkasszemet nézni veled: tudom, kicsi vagy, apró pestis nagy testben, de le nem bírhatod magadban az akaratot, mellyel emberek élni vágynak. hús vagy, csontok, valaki szája, váll és kő: hiába vagy tél, Kópavogurt is eléri még nyáridő. bűn nem marad megtorlatlan, csak te nem hajtasz még fejet előtte: megtettük mi, mélyén saját vétkeinkkel, súlyos vétkeinkkel, de neked nincs mivel. nincs benned lélek, mi menthető volna.
        - húsz év múlva? itt van már, Irina a neve. ember embernek lehet bírája: istene sosem! sem ő, sem te, különösen nem te, ki tagadod jogok morális dimenzióját, ereszen ereszkedsz alá a pokolba, hogy onnét könyveidre állván ossz irgalmat, ítéletet. neked a mások sorsához semmi közöd, tudni más helyett, mit tegyen, kit szeressen, hogyan szeressen: zsarnokság! nem gyermekek, nem tehetetlenek, nem vakok jóra-rosszra: nem védhetsz meg magától senkit sem. - Voldemort alakja úgy húzódott át elveinken, mint aranyhíd, melyen támaszkodik teljes kurzusunk, holott akkor senkit nem kérdeztünk róla, milyen volt élni alatta, elszenvedni döntéseit saját bőrünkön. mi nem ismertük ősapánkat sem, bárhogy állítanád most, nem ismertük Dumbledore örökségét, az angol földek tapintását a 20. századon, csak a sértett, legyőzött fél panaszait, csak azt hallottuk, azzal nőttünk fel. nem csak embernek vagy hitvány, tudósnak is: soha könyvet nem nyitottál volna másokért, mások igazáért.
        azt tudnám tenni veled, mint mikor keleti hagyomány szerint könyvet égetnek: kiknek neve Birtokviszony Istenük és Uruk közt, kiknek bölcsőjét ringatta mégis írek dala, kik vérrel festik most a Tienanmen teret, és kikben egyesül az ostoba Nyugat despotikus, aljas Kelettel. azt érdemelnék, mit ők szántak mindannyuknak, pusztulást az öröklétből, hogy helyére maguk arcképét állítsák, és az történik majd veled, mint velük - visszatérünk, hogy megállítsuk kezed, mielőtt az egész világot elnyeled.

        - abból akarsz leckét adni nekem, amit tulajdon testvérem tesz? talán szánkózni vágyott, azért ment odáig? az élet része a fájdalom, szenvedés, nélküle nincs élet, nem születnek gyermekek, nem múlnak el nehézségek, a fájdalom elkerülhetetlen, szakrális jele a létezésnek. nincs ember nélküle, nincs élet nélküle. elvenni azt az emberektől: elvenni emberségüket. - azt is megengeded magadnak, hogy nevével illesd, holott egy vagy üldözői közül, előled is jutott oda, ahová. talán boldog, talán lehet teljes, de neked abban semmi szereped nincs, csak futását követted messze a horizonton, kezet azokkal fogván, akik lökték, sőt, űzték az otthonából. tőlem. és megállsz előttem, hogy úgy tégy, mint legtisztább barát, aki oltamazó szárnyát fölénk ereszti: évek pora gyógyította, de még mindig eleven a seb, ahogy mintha karomát vágták volna le, elvesztettem Hagent, ő elvesztett engem.
        ennek a haragnak nem engedek, ez csak a miénk, a mi haragunk, mellyel nem találjuk majd többé egymást: már két emberré lettünk, látod, ezt is csak a fájdalom tanítása teheti. megszülettünk újra, egymás nélkül, és ezt nem bánom, sosem bánom, amíg boldog, amíg szeretik - de te.. te azt érdemelnéd, hogy egyszer se szüless.

        - nem kell találgatnom, tudom, megosztották velünk korán. hogy veled nem, semmiképp nem lehet csoda: mégis, nem hitték, hogy egyetértesz, most már láthatnák, hogy jó munkát végeztek veled. - mintha attól tartanék, kihallgatnak, körbenézek az udvaron: üresen ásít most is, a nyári szél csak meglebbenti a leveleket a sápadó délutánban. minden békés, szinte istenkáromlás, amit mondani fogok, de ha felesküdtem rá, hogy ártani fogok neked, felemlegetni valami sötét bűnösséget csak a jó célért lehet. már nem félek tőle, és már nem félek tőled sem.
        - a hatalmas lyuk, ahol a rituálékat űzik Kópavogur legszentebb helyén, a medence, melyet olykor vérrel, máskor rúnákkal töltenek fel, biztosan emlékszel rá. a hatalmuk születésének helye. rég tudom már, kezdetektől fogva: mikor húsz évesek leszünk, Hagen és én belépünk oda, meghalunk a mágiában, hogy testünkből, elmékből újra egy legyen. a hibás és a hibátlan: a nagy kiegyenlítődésben. ezt akarja a te csodálatos nagyobb jó-d, mikor eltörölni a szenvedést, összeforrasztani, ami eltört. - ijesztő a normális, amely körbevesz: Albion sosem hallotta még ezt, talán ezért a csend, a türelem. kimondtam, az pedig sosem számított, hiszel-e nekem: nem kell a hited, megtarthatod az egészet, amíg erővel el nem veszem.