glasznoszty

гласность

лет войны не оставили
места для победителей

+16
   alig páran maradtunk csak a hűvös alagsori teremben - mások már az ünnepük lázában égnek, mint füstös éjszakák ifjúságunk emlékeiben egyszer. talán csak az épp főzött bájital tesz szentimentálissá: a narancs, vörös, naplementék égetnek bennem valami többre való vágyat, kérdésekre való hajlamot. kíváncsi vagyok, míg a mellettem lévő asztalnál dolgozó Nottot nézem - még percek, mire a következő lépést meg kell tennem a recept szerint. alig négyen-öten lehetünk már csak itt, Oakley professzor hamarosan visszatér, hogy értékeljen bennünket. nélküle minden üresebb, a december különösen. vajon tud róla? most csak én vagyok itt, és Nott.
   eleinte nem hittem annak, amit tartanak róla - szinte zörögtek a csontjai, bennük az elvárások kínzó személyességeit körbeölelő félelmek. talán ha két szót váltottunk, már túlzás: őt nem érdekeltem, és ha nem is voltak saját körei, mert kivetették maguk közül a karján rejtőző jegy miatt, csak saját maga körül írt le íveket. a tömegben elveszne, és mégis valaki érdemesnek tartotta arra, hogy megbillogozza a saját nevében. nem különbözhet tőlünk annyira - nem tudom, igaz-e, hogy önként lett halálfaló, de a beleegyezés ebben az évszázadban olyan illékony, akár a mozdulat, mellyel az üstöt keverjük.
   leteszem a csak kényszeresen tartott jegyzeteket, és figyelni kezdem nyíltan - most sem látok semmi különöset az arca domborzatán, klasszikus Nott arc, azt mondják, azt is láttam a Prófétában, mikor elnyertek valamit. Oakley professzor sokra becsüli, de ő mindent sokra becsül, amelyben nyílik az értelem, szándéktól, céltól, akarattól függetlenül. ki és miért döntött úgy, hogy aki egykor halálba üldözött másokat, most bírájuk legyen jelvénnyel a mellkasán? csak a pőre szándéka az elfogadásnak, második esélyeknek, angolszász hurráoptimizmusnak? különben mindegy is, van ott valami, amire kíváncsi vagyok, aminek létét nemcsak feltételezem, de visszaigazoltnak is tudom szabadsága okán. tudnia kell valamit, ha még szabad.

   átlépek az asztalok között, megállok mellette: előttem jár pár lépéssel, ez nem meglepő. a mágia folyékony ága most sem csábít jobban, mint a jól végzett munka öröme, ezt pedig nem vitatom el tőle. tudom, amire képes vagyok, de csak mert valaki mások szenvedélye vezetett el egy alagsori bájitaltan-szakkörre.
   - Nott? kérdeznék tőled, szabad? - a szakkörön kimondatlan elvárás engedi, hogy tegeződjünk, ha nem is értem az angolság szabályait. kérdezni szabad egy felsőbbévestől, prefektustól, tárgyból kiválótól, ebben nem rejtőzik még szándék - főleg azok után, hogy a barátnője mennyi mindent elárult róla kéretlen füleknek is. ha annak csak a fele igaz, nem értem a biológiai képletét.
   - igaz, voltál halálfaló, ítéltek el nem? történt miért? - nincs miért szóvirágok között lapulni, messziről kerülni a keresztutat. ott vannak a cikkek, halkan reszkető tekintetek, amelyek a folyosón kísérik, szóbeszéd a hitványságáról - és a tetteinek nagyságáról. a nagyságról, amely hosszú árnyékot vet nemcsak az életünkre, hanem egy hosszú ujjú tenyér perceire is.
   - tudod, voltam itt nem, tudok semmit belőle. ha vagy ártatlan, mondják mégis, bűnös vagy? bocsájtanak meg nem? - a vállam felett visszanézek a bájitalomra, talán két perc, míg a figyelmem követeli majd. addig talán Roman Nott is elárulja, ki is ő pontosan - hiába tudom, hogy Róma sem egy nap alatt épült. egyik sem a háromból.

   elmúltak, ha nem is nyomtalanul azok a napok, mikor ilyen kérdéseket csak mások boldogulására, előnyére tettem volna fel: Kópavogur egész kurzusa a pokolba süllyedhet felőlem. ami itt megtudható, érthető, az csak az enyém, csak én akarom tudni, elkísérnek-e örökké mások ránk aggatott bűnei? ha jog, igazság fel is ment, mások tekintete akkor is könnyűnek talál, akkor is üldöz a sírig? létezik-e egyáltalán valódi feloldozás? lágyan a padnak dőlök, míg nézem a mozdulatait: azt akarom hinni, hogy tudja a lappangó kísértésre a választ, tudja, hogy van ott valami, valami több belőlünk, mint nevünk, kötelességeink, mások emlékei rólunk. talán nincs, ki tudja - talán ez minden, nincs tovább, ő halálfaló marad, én pedig egy nagyobb ostobaság hírnöke.
de még szeretném hinni, hogy a szépség tényleg megmenti a világot.