rusalka

И вот она

девушка бледная
прелестная

+16
   hallgat a négy fal, benne hallgat a sötétség, és benne hallgatok én is.
   nincs mit mondani, nincs is kinek: a kezemnek tartsak monológot abból, ami megragadhatatlan, amit mégis tépni kellene kifelé, mielőtt maga tör utat? téged épp messze visz a vonat, talán hajó, utazol messze tájakon, én pedig itt maradtam, egyedül. csak Oakley professzort várom még, hogy lezárjam, ami lezárható, megköszönjem, ami megköszönhető, aztán.. aztán nem tudom, mi történik. ezt neked kellene tudnod, talán nekünk kellett volna, mert a vereség reális, a vereség tudható: és mégis, a vereség súlya, a vereség harapása letaglózó. nem gyászolnék jobban, ha szüleinket látnám a koporsóban, vagy idegen zászlót Kópavogurban. kegyetlen leveleik után talán kívánom is majd, mikor nem béklyóz fájdalmasan a.. hiány. elmentél, és csend maradt mögötted, meg én.
   az ügyünk közössége ott járhat, ahol más, számomra érdektelen eszmék, mint Albion háborúja saját magával, vagy Izland politikája. mit nekem az, egyiket sem szánták megértésemre, nekem veled kellene lennem, téged kellene segítenem, és aztán, mikor a szükségnek órája volt, bárhogy könyörögtem, szégyentelenül alkudoztam mindent ígérvén, kudarcot vallottam. szinte hallom már a Bronzlovas futását ebben az ürességben, eljön értem saját bűntudatom képében, utánam rohan akkor is, ha tehetetlen voltam. talán épp azért.

   ... és mégis, én nem Albionra haragszom, míg a kezemet nézem az alagsori terem derengésében. az este fiatalsága nem enyhíti a gondolataim tüzét, azok egyre csak perzselik azt, amit ha nem is vallottam, de sejtettem inkább. hol vannak azok, akikkel együtt indultál arra a feladatra, hol vannak most ők, közös ügyünk hírnökei? remélem, hogy a föld alatt hat láb mélyen, érckoporsóban, különben kihantolná őket két, most árva kéz egy távoli jövőben, csontjaikból bájitalt főzne, testük porába olyan növényeket ültetne, amelyek ajándékait elszívva emlékezhetünk csak a hitszegőkről, árulókról. mosolygok csak a saját indulataimon, olyan ismeretlenek, nyersek az újban. míg itt voltál, én nem voltam itt - mit nekem a dánok, finnek esküje? por és hamu, füst és tükrök.

   - Oakley professzor, jött korán, most? vártam nem, még. - a bosszú lassú hímzéséből az ajtó hangja riaszt, szinte alig látom a belépőt, csak tudom, ki az. ismerem már lépteit, ahogy veszi a levegőt, és hogy abban nincs művi, kiszámított, igaz minden mozdulat, gesztus. kihúzom magam, elrejtem a kezeimet: jobb, ha nem jelzem, amit elárulni úgysem tudok neki rólunk. szinte bűn, amivel sújtani fogom, de nélküled én sem maradhatok, nem volna értelme. mihez is kezdenék egyedül, ügyünkért harcoljak tovább az ellenszélben? nekem még csak nem is az ügyem Kópavogur lázálma. nem jobban, mint Quennel Oakley vágya, lángja - hogy megmentsen magamtól.
   - ha kezdi még nem, kell mondanom mást. nem jöhetek vissza szeptember.. ikrem nélkül nem. van itt semmi nekem.. értem nem, történt miért. - érzem már az idegent, akit mások mellett ér a felismerésem mindig: könnyezik a szemem? mintha macskát látnék a kemence hátára szegődvén dorombolva mosdani, tudom, hogy vendégem jön feltétlenül: de nem vártam, nem szoktam meg. lassan megérintem az arcom, amint az első csepp leszalad, nem egészen értem, miért esik könnyedén a férfi előtt.
   - hiszem hogy.. fáj. Oakley professzor.. fáj. - sosem mondtam előtte ezeket a szavakat és mások előtt sem, szégyen volt szinte a beismerés. panaszkodni a vérzékenységben csak annak volt szabad, aki feladta már, reméli, mások majd kihúzzák a bajból, és hitegeti magát, meggyógyulhat. az ilyesmi nem gyógyul, enyhíteni lehet csak, és én sosem sírtam miatta vagy érte, hiszen minek, annyi más fájdalom éri az embert, amiért lehet. nem akarom feltárni azt, ami fut bennem, a nevét sem ismerem - és mégis megteszem úgy neki, ahogy megtettem neked.

   mikor először jártam itt, nem tűnt másnak, mint egy újabb medimágus önmagáért érzett hitének tanújele, ami nem az én dolgom, csak elfogadom, mint az évszakok változását szokták. eltelt az ősz, eltelt a tél, majd a tavasz, a nyár pillant be az alagsori ablakon olykor és a lemenő nap fénye szenvedély-narancsban. túlvilági az arcod már, Oakley professzor, úgy érzem, nem is ember vagy, hanem alak azokból a történetekből, ahol a főszereplőt megkísértik: de miért én lettem ennek a történetnek a főszereplője, ha még mellékszerepelni sem tudtam? nem nekem kellene vinnem a dramaturgiánk.. és csak én maradtam, csak te maradtál, csak mi maradtunk.
   - kérdeztem soha nem, de.. van velem baj? vagyok.. rossz, elégtelen, Oakley professzor? emberek tesznek mit, ha fáj, értik hogy, okozták ők? vagyok én.. rossz, vagyok rossz magával is? - míg máskor hallgatok vizsgálat közben is, most csak úgy szakadnak fel belőlem a szavak rossz angolsággal, ahogy sortüzek a pusztában, pont annyi áldozatot is szedek velük. még mindig peregnek a könnyek, de már hangom van: ha fáj is, itt vagy velem, van kihez szólnom. miért nem vettem észre én, aki mindig csak mások mögött álltam, onnan bámultam az életünkre, kívülről, mint tolvajok az éjszakában: hogy nem vettem észre, milyen közel értél hozzám?