rusalka

И вот она

девушка бледная         прелестная

mamo

       +16
        hallgat a négy fal, benne hallgat a sötétség, és benne hallgatok én is.
        nincs mit mondani, nincs is kinek: a kezemnek tartsak monológot abból, ami megragadhatatlan, amit mégis tépni kellene kifelé, mielőtt maga tör utat? téged épp messze visz a vonat, talán hajó, utazol messze tájakon, én pedig itt maradtam, egyedül. csak Oakley professzort várom még, hogy lezárjam, ami lezárható, megköszönjem, ami megköszönhető, aztán.. aztán nem tudom, mi történik. ezt neked kellene tudnod, talán nekünk kellett volna, mert a vereség reális, a vereség tudható: és mégis, a vereség súlya, a vereség harapása letaglózó. nem gyászolnék jobban, ha szüleinket látnám a koporsóban, vagy idegen zászlót Kópavogurban. kegyetlen leveleik után talán kívánom is majd, mikor nem béklyóz fájdalmasan a.. hiány. elmentél, és csend maradt mögötted, meg én.
        az ügyünk közössége ott járhat, ahol más, számomra érdektelen eszmék, mint Albion háborúja saját magával, vagy Izland politikája. mit nekem az, egyiket sem szánták megértésemre, nekem veled kellene lennem, téged kellene segítenem, és aztán, mikor a szükségnek órája volt, bárhogy könyörögtem, szégyentelenül alkudoztam mindent ígérvén, kudarcot vallottam. szinte hallom már a Bronzlovas futását ebben az ürességben, eljön értem saját bűntudatom képében, utánam rohan akkor is, ha tehetetlen voltam. talán épp azért.

        ... és mégis, én nem Albionra haragszom, míg a kezemet nézem az alagsori terem derengésében. az este fiatalsága nem enyhíti a gondolataim tüzét, azok egyre csak perzselik azt, amit ha nem is vallottam, de sejtettem inkább. hol vannak azok, akikkel együtt indultál arra a feladatra, hol vannak most ők, közös ügyünk hírnökei? remélem, hogy a föld alatt hat láb mélyen, érckoporsóban, különben kihantolná őket két, most árva kéz egy távoli jövőben, csontjaikból bájitalt főzne, testük porába olyan növényeket ültetne, amelyek ajándékait elszívva emlékezhetünk csak a hitszegőkről, árulókról. mosolygok csak a saját indulataimon, olyan ismeretlenek, nyersek az újban. míg itt voltál, én nem voltam itt - mit nekem a dánok, finnek esküje? por és hamu, füst és tükrök.

        - Oakley professzor, jött korán, most? vártam nem, még. - a bosszú lassú hímzéséből az ajtó hangja riaszt, szinte alig látom a belépőt, csak tudom, ki az. ismerem már lépteit, ahogy veszi a levegőt, és hogy abban nincs művi, kiszámított, igaz minden mozdulat, gesztus. kihúzom magam, elrejtem a kezeimet: jobb, ha nem jelzem, amit elárulni úgysem tudok neki rólunk. szinte bűn, amivel sújtani fogom, de nélküled én sem maradhatok, nem volna értelme. mihez is kezdenék egyedül, ügyünkért harcoljak tovább az ellenszélben? nekem még csak nem is az ügyem Kópavogur lázálma. nem jobban, mint Quennel Oakley vágya, lángja - hogy megmentsen magamtól.
        - ha kezdi még nem, kell mondanom mást. nem jöhetek vissza szeptember.. ikrem nélkül nem. van itt semmi nekem.. értem nem, történt miért. - érzem már az idegent, akit mások mellett ér a felismerésem mindig: könnyezik a szemem? mintha macskát látnék a kemence hátára szegődvén dorombolva mosdani, tudom, hogy vendégem jön feltétlenül: de nem vártam, nem szoktam meg. lassan megérintem az arcom, amint az első csepp leszalad, nem egészen értem, miért esik könnyedén a férfi előtt.
        - hiszem hogy.. fáj. Oakley professzor.. fáj. - sosem mondtam előtte ezeket a szavakat és mások előtt sem, szégyen volt szinte a beismerés. panaszkodni a vérzékenységben csak annak volt szabad, aki feladta már, reméli, mások majd kihúzzák a bajból, és hitegeti magát, meggyógyulhat. az ilyesmi nem gyógyul, enyhíteni lehet csak, és én sosem sírtam miatta vagy érte, hiszen minek, annyi más fájdalom éri az embert, amiért lehet. nem akarom feltárni azt, ami fut bennem, a nevét sem ismerem - és mégis megteszem úgy neki, ahogy megtettem neked.

       mikor először jártam itt, nem tűnt másnak, mint egy újabb medimágus önmagáért érzett hitének tanújele, ami nem az én dolgom, csak elfogadom, mint az évszakok változását szokták. eltelt az ősz, eltelt a tél, majd a tavasz, a nyár pillant be az alagsori ablakon olykor és a lemenő nap fénye szenvedély-narancsban. túlvilági az arcod már, Oakley professzor, úgy érzem, nem is ember vagy, hanem alak azokból a történetekből, ahol a főszereplőt megkísértik: de miért én lettem ennek a történetnek a főszereplője, ha még mellékszerepelni sem tudtam? nem nekem kellene vinnem a dramaturgiánk.. és csak én maradtam, csak te maradtál, csak mi maradtunk.
        - kérdeztem soha nem, de.. van velem baj? vagyok.. rossz, elégtelen, Oakley professzor? emberek tesznek mit, ha fáj, értik hogy, okozták ők? vagyok én.. rossz, vagyok rossz magával is? - míg máskor hallgatok vizsgálat közben is, most csak úgy szakadnak fel belőlem a szavak rossz angolsággal, ahogy sortüzek a pusztában, pont annyi áldozatot is szedek velük. még mindig peregnek a könnyek, de már hangom van: ha fáj is, itt vagy velem, van kihez szólnom. miért nem vettem észre én, aki mindig csak mások mögött álltam, onnan bámultam az életünkre, kívülről, mint tolvajok az éjszakában: hogy nem vettem észre, milyen közel értél hozzám?

[- Igen, azt hiszem, hogy korábban vagyunk a megbeszélt időpontnál.]

r u s a l k a

   Ahogy tovább sétálok a csapatnyi diáktól, akiktől levontam öt pontot, mert hangosan kiabáltak trágár kifejezéseket a folyosón, sajnálom, hogy nem sétáltam csak tovább szó nélkül. Más professzorok valószínűleg kevésbé enyhe büntetést adtak volna ezért a kihágásért, de még mindig nem tudtam napirendre térni afelett az érzés felett, hogy a tanári kar rosszra használja a Minisztérium által ránk ruházott hatalmat, felelősséget. Kíváncsi vagyok, hogy hányan vannak, akik legalább rosszul alszanak amiatt, hogy eltanácsoltunk egy tehetséges diákot, szinte csak politikai okokból.

 Beláttam már, hogy teljesen feleslegesen járok McGalagony professzorhoz a Romanov fiú ügyében. Talán jogilag övé volt a döntés, talán ő írta alá a végzést, ő pecsételte le Dumbledore professzor gyűrűjével, de biztos vagyok benne, hogy nyomás alatt volt, olyan professzorok által, mint az unokaöcsém, aki, még ha nem is önként, alig egy éve ilyenkor még vérelméleti propaganda anyagokat gyártott Voldemortnak. Nem értem azóta sem, hogy hogyan nem látják sokan a párhuzamot, hogyan rekesztünk ki egy újabb csoport diákot, csak mert volt néhány (egyébként valóban) furcsa körülmény az érkezésük körül. Nem tudom, hogy hosszú távon így igényt tart-e a támogatásomra, vagy bárkiére az Egyesült Királyságból, vagy örökre összetörtük a belénk vetett bizalmát.

 Sóhajtok egyet, és megpróbálom elfelejteni az előbbi közjátékot a kis klikkel, és csendben benyitok a tantermembe. Meglep, hogy már itt látom Liliyát, egy gyors pillantás után a karórámra meg is állapítom, hogy talán túl korán is vagyunk még, mégis mosoly szalad az arcomra, ahogy becsukom az ajtót magam mögött. Talán csak egészségügyi okokból találkozunk rendszeresen, és talán nem kellene mást látnom benne egy orvosi, megoldandó esetnél, de egyre többször veszem észre, hogy mosolygok, amikor rá gondolok. A meglátásai mindig megnevettetnek, és ahogy a szemébe nézek, mindig látok ott valamiféle mély bölcsességet, melyet a legtöbben vagy a korral, vagy azzal sem tudnak soha megszerezni. Liliya különleges, egyedi, sokszor jut eszembe, hogy valami éteribb, tisztább dolgot látok egy halandó embernél.

 - Igen, azt hiszem, hogy korábban vagyunk a megbeszélt időpontnál.- azon kapom magam ismét, hogy mosolygok. Csak pár másodpercig, amíg nem látom a lány arcát, nem hallom meg a hangját, nem jövök rá, hogy sír. Egy pillanatra zavarba jövök, miközben magamban korholom magam amiatt, hogy ezt az egészet nem láttam korábban, nem jöttem rá arra, hogy mennyire mélyen megsebezte őt Hagen távozása, mennyire egyedül érezheti magát most. Követ érzek a mellkasomban a gondolatra, különösen, amikor összerakom, hogy mit jelent a kezelése szempontjából, az élete szempontjából, ha nem jön vissza. Találtam egy áttörést, úgy érzem, hogy tényleg találtam, de több időre van szükségem.

 Azon kívül, hogy segíteni akarok, van valami önző is abban, hogy fáj, hogy el akar menni. Boldoggá tesz, amikor látom őt, amikor vele vagyok, lenyűgöz a szépsége, ahogy rám néz, ahogyan egyszerre látom tűzforrónak és jéghidegnek. Azt akarom, hogy jobban legyen, hogy boldog legyen, de, még ha korábban nem is fogalmaztam meg, azt is akarom, hogy itt legyen, itt maradjon a közelemben. Olyan, mint egy gyönyörű, apró madár, akit látni akarok újra egészségesen, újra boldogan repülni, de nem akarom, hogy messzire repüljön, azt szeretném, hogy újra visszatérjen hozzám mindig, leszálljon a teraszra, énekeljen, hagyja, hogy lássam: boldog lett. Rengeteg betegem volt, és mindig tudtam, hogy az életük folyója felett csak egy híd vagyok, elhaladnak alattam, de nem akarom, hogy Liliya is elmenjen.

 Szinte nem is irányítom a testemet, ahogyan előrelépek, ahogyan a síró lányra nézek. Álmodtam már az arcával, nem is olyan régen, de bánat helyett boldogság volt rajta, ahogy piros talárban, hozzá tartozó piros kalapban megpördült boldogan az Abszol úton, mielőtt észrevett, mosolyogva köszönt, ahogy elmondta, jobban van, mielőtt elmentünk enni egy fagylaltot. Talán valamilyen régi párhuzamot látok csak, de boldoggá tenne ez, hihetetlenül boldoggá, és most, hogy sírni látom, hogy arról beszél, fáj neki, talán a betegsége, talán Hagen, talán mindkettő, úgy érzem, hogy valami nincs a helyén a világban. Fáj a fájdalma, a boldogtalansága, és ebben a pillanatban boldoggá tenne, ha tarthatnám, hogy ne szenvedjen, ne legyen rosszul, ne legyen egyedül, ne menjen el.

 Mielőtt megállíthatnám magam, megfontolhatnám tettem helyes voltát, szétnyitom a karjaimat, és átölelem Liliyát. Nem akarom, hogy sírjon. Azt akarom, hogy boldog legyen, hogy megkapjon mindent, amit a sors el akart venni tőle, amit gyógyítók tucatjainak inkompetenciája nem tudott helyrehozni. Mégis mi értelme van akkor az egész szakmának, ha ezt nem tudjuk megadni? Végigsimítok a hátán. Érzések és gondolatok százai rohannak meg, nemesek és önzőek, kedvesek és botrányosak, ahogy végigsimítok rajta a ruhán keresztül, ahogy tapintani vélem a gyenge légzést, gyenge szívverést. Azt akarom, hogy itt legyen.

  - Nem vagy rossz. Nem csináltál semmi rosszat. Az élet sokszor ok nélkül kegyetlen és igazságtalan. De te nem tettél semmi rosszat.- nem engedem el, tovább ölelem, még meg is kell állítanom magam benne, hogy szorosabban öleljem. Úgy érzem, hogy hihetetlenül drága a boldogsága, hihetetlenül szép, gyönyörű, és törékenyebb egy jégből készült vékony szobrocskánál. Úgy érzem, hogy mindennél, amit eddig üldöztem, el akartam érni, értékesebb, és azt érzem, hogy megvetésre méltó, talán gyűlöletre is, aki ennél kevesebbet lát benne, kevesebbnek tekinti, kevesebbet ér neki. Ő sokaknak csak egy potenciálisan veszélyes idegen, van, aki ugyanúgy elküldené, még ha soha nem tett semmi rosszat sem, még annyit sem, mint a testvére.

 Nem tudom, hogy meddig ölelem Liliyát. Talán percekig nem engedem el, csak fogom őt, simogatom a hátát. Ígértem már neki gyógyulást szavakkal, levélben, mosollyal, de az egész tudomány semmit nem ér, ha nem valósítom meg ezt, és most megígérem az ölelésemmel is, hogy megmentem. A betegsége ellenére semmit nem látok nála tökéletesebbnek, és talán senkin, még Morgause-on sem akartam ennyire segíteni. Feljebb csúsztatom a kezem, a tarkójára, és óvatosan végigsimítok a puha, vörös fürtökön. Vennem kell egy mély levegőt, hogy ne érzékenyüljek el én is jobban. Halkan szólalok meg, talán mert kiszáradt a torkom, talán hogy elrejtsem az érzelmeimet.

 - Szeretnél inni valamit?- szinte felrobbanok tőle, hogy nem rögtön arról beszélek, hogy miért ne menjen, miért nem rossz, milyen rengeteg megoldási ötletem van rá, hogy meggyógyítsam a fájdalmát, de nem akarok kapkodni. Azt akarom, hogy nyugodtan lásson, azt akarom, hogy ő is megnyugodjon, és tudja, hogy én örökre mellette állok.

И вот она

девушка бледная         прелестная

mamo

       +16
        vajon miért mosolyogsz úgy? én vagyok az oka, vagy a megkönnyebbülés, hogy kevesebb van belőlem - hogy nem kell már vívnod ezt a harcot értünk, megfelezvén bennünket gondjaid is félig elárvultak? könnyebb volna levetned magadról, mint a rossz kabátot a kandalló fényében, lényem, a bűneim, a súlyt, amelyet cipelsz velem, szélnek ereszteni, elfelejteni, széttépni, a múltnak adni?
        én nem ismerek itt rajtad kívül senkit, semmit igazán. nincs hová hazatérnie gondolataimnak barátságról, befogadásról, megértésről, ha nem vagy ott: te voltál az első, aki nem a hátát mutatta nekünk, és talán te leszel az utolsó, aki arcával elfordul, mikor az iskola kapui bezárulnak előttünk. szeretném hinni, csak rémeket látok, Leninkét talán, gyermekmesék főszereplőjét, nem a jövőt, nem a valódat. sóhajtok csak a mosolyodra válaszul: méltatlan volna most kérnem, adj mást - soha nem tudhattam senkiről, nem nevem, álnevem, a hajam színét, a történelem három orosz szótagját látja-e tükröződni messziről. nem voltam és vagyok több, mint aminek használnak, aminek hisznek, nem is szilárdultan meg: csak a kezeid között. talán.

        - Oakley professzor, mosolyog. miért? - de már a szemed figyelem, az árulkodik, az beszél majd az összes nyelven, amelyen a gesztusok, szavak ritkán. figyellek a jéghideg, borzongató decemberen át, köztünk vasfüggöny húzódik: Pétervár tekint Londonra néma könyörgéssel, főhajtásra képtelenséggel. nem te győztél le, mégis neked kell megadnom magam, mert tőled várom, hogy verd vissza azt, ami vagyok. nem mozdulok. csendet lélegzik a türelem köztünk.
        - érzem.. melegnek... most. - megszorítom a talár, a mindannyiótok által viselt nehéz, fekete, hosszú árnyékot vető talár anyagát, ügyetlenül gyűrődik az ujjaim alatt. meleg vagy, eleven és ebben a mivoltodban mégis érthetetlen. a parfümöd egy egész hadtest, behunyom a szemem jöttére, levegőt is csak belőled veszek. ömlenek a könnyeim.
        - ne engedjen el...! soha ne engedjen el, Oakley professzor...! soha, SOHA, SOHA! - nem ügyelek már magamra, a szavak oroszul törnek elő belőlem, mintha átkozódnék, úgy hat a hűvös termedben, ahol minden helyén, minden rendben van a teremtésben, csak én nem. én vagyok elviselhetetlen vörös, én keresztezem az eged, mint azon a sötét napon ragyogta be Szibériát a Tunguzka - soha többé nem vagyunk ugyanazok, míg az emberségben összekapaszkodunk. szorítalak és el nem engedlek.

       nem tudom, meddig maradunk így, talán örökké. az idő megállt, alig ismerlek meg, magam is, mikor elhúzod magad, a tested ebből a közelségből. nyirkos az arcom, felhős, mocsaras már. Pétervár alatt a tél lüktet lázadón, a jeges ár nem nyugszik medrében, akkor támad fel, mikor mások aludni térnek - nem tudom, ki vagyok már. a beteged biztosan, és valaki, aki kérdéseidre felel. köznapi, biztonságos, angol kérdéseidre.
        - igen... van vodka táskámban. igyuk meg, van ideje. igyuk, mert fáj már, Oakley professzor. - az engedélyed nélkül lehajolok, előveszem a keskeny, elegáns üveget a nevemmel rajta. a nevünkkel.. Hagen nevével. most már létezik Liliya Romanov, létezik Hagen Romanov, mi együtt felbomlottunk, mint szalagok valaki keze alatt. nem tehetek ellene semmit, nem tehetek érte semmit - talán hiszek neked, talán nem vagyok szükségtől fogva rossz, de aki méreggel született, nem lehet tisztává.. talán csak a vodkától.
        - hazudnia kell nem. tudom, utál iskolája, utál országa, vagyok idegen. van haragom nem.. haragszom nem. igazság: van benne. vagyok rossz, tudja még nem. de mondok el majd.. mindent Minisztériumnak, amit szabad, magának is, Quennel Oakley professzor. - átnyújtom az üveget, így isszuk hát meg a pertut, ügyetlenül, a tragédia, a raszkol után. amit a csonkolás meghagyott, az maradt nekünk, amíg maradt nekünk: te nem vállalhatsz értem kezességet, el kell mennem. a sírás nem könnyebbség, Albion sem könnyebség.
        - mondta el nekem második nevét, teljes nevét nem még. az enyém Liliya Apollinarya Petrovna Romanov, akarok lenni inkább árva. tudja meg, Quennel Oakley professzor, vagyok az a Romanov, a cár Romanov. kell elmennem, mert.. nem maradt itt semmi nekem. - a gyónásnak is van ideje, a gyásznak is: mindkettőnek épp itt. mostanra biztosan mindent tud a Minisztérium, amit tudni szabad, amit tudni érdemes arról az átkozott pálcáról, amit jobb volna a Csernobili Vlagyimir Iljics Lenin Atomerőműben hagyni, ott volna helye a történelem emberi szégyenének évszázadokig égő szemétdombján, a rokonaim mellett. ez az ő művük.. de ez nem az én hazám, itt nem maradhatok mégsem.