rusalka

И вот она

девушка бледная         прелестная

mamo

       +16
        hallgat a négy fal, benne hallgat a sötétség, és benne hallgatok én is.
        nincs mit mondani, nincs is kinek: a kezemnek tartsak monológot abból, ami megragadhatatlan, amit mégis tépni kellene kifelé, mielőtt maga tör utat? téged épp messze visz a vonat, talán hajó, utazol messze tájakon, én pedig itt maradtam, egyedül. csak Oakley professzort várom még, hogy lezárjam, ami lezárható, megköszönjem, ami megköszönhető, aztán.. aztán nem tudom, mi történik. ezt neked kellene tudnod, talán nekünk kellett volna, mert a vereség reális, a vereség tudható: és mégis, a vereség súlya, a vereség harapása letaglózó. nem gyászolnék jobban, ha szüleinket látnám a koporsóban, vagy idegen zászlót Kópavogurban. kegyetlen leveleik után talán kívánom is majd, mikor nem béklyóz fájdalmasan a.. hiány. elmentél, és csend maradt mögötted, meg én.
        az ügyünk közössége ott járhat, ahol más, számomra érdektelen eszmék, mint Albion háborúja saját magával, vagy Izland politikája. mit nekem az, egyiket sem szánták megértésemre, nekem veled kellene lennem, téged kellene segítenem, és aztán, mikor a szükségnek órája volt, bárhogy könyörögtem, szégyentelenül alkudoztam mindent ígérvén, kudarcot vallottam. szinte hallom már a Bronzlovas futását ebben az ürességben, eljön értem saját bűntudatom képében, utánam rohan akkor is, ha tehetetlen voltam. talán épp azért.

        ... és mégis, én nem Albionra haragszom, míg a kezemet nézem az alagsori terem derengésében. az este fiatalsága nem enyhíti a gondolataim tüzét, azok egyre csak perzselik azt, amit ha nem is vallottam, de sejtettem inkább. hol vannak azok, akikkel együtt indultál arra a feladatra, hol vannak most ők, közös ügyünk hírnökei? remélem, hogy a föld alatt hat láb mélyen, érckoporsóban, különben kihantolná őket két, most árva kéz egy távoli jövőben, csontjaikból bájitalt főzne, testük porába olyan növényeket ültetne, amelyek ajándékait elszívva emlékezhetünk csak a hitszegőkről, árulókról. mosolygok csak a saját indulataimon, olyan ismeretlenek, nyersek az újban. míg itt voltál, én nem voltam itt - mit nekem a dánok, finnek esküje? por és hamu, füst és tükrök.

        - Oakley professzor, jött korán, most? vártam nem, még. - a bosszú lassú hímzéséből az ajtó hangja riaszt, szinte alig látom a belépőt, csak tudom, ki az. ismerem már lépteit, ahogy veszi a levegőt, és hogy abban nincs művi, kiszámított, igaz minden mozdulat, gesztus. kihúzom magam, elrejtem a kezeimet: jobb, ha nem jelzem, amit elárulni úgysem tudok neki rólunk. szinte bűn, amivel sújtani fogom, de nélküled én sem maradhatok, nem volna értelme. mihez is kezdenék egyedül, ügyünkért harcoljak tovább az ellenszélben? nekem még csak nem is az ügyem Kópavogur lázálma. nem jobban, mint Quennel Oakley vágya, lángja - hogy megmentsen magamtól.
        - ha kezdi még nem, kell mondanom mást. nem jöhetek vissza szeptember.. ikrem nélkül nem. van itt semmi nekem.. értem nem, történt miért. - érzem már az idegent, akit mások mellett ér a felismerésem mindig: könnyezik a szemem? mintha macskát látnék a kemence hátára szegődvén dorombolva mosdani, tudom, hogy vendégem jön feltétlenül: de nem vártam, nem szoktam meg. lassan megérintem az arcom, amint az első csepp leszalad, nem egészen értem, miért esik könnyedén a férfi előtt.
        - hiszem hogy.. fáj. Oakley professzor.. fáj. - sosem mondtam előtte ezeket a szavakat és mások előtt sem, szégyen volt szinte a beismerés. panaszkodni a vérzékenységben csak annak volt szabad, aki feladta már, reméli, mások majd kihúzzák a bajból, és hitegeti magát, meggyógyulhat. az ilyesmi nem gyógyul, enyhíteni lehet csak, és én sosem sírtam miatta vagy érte, hiszen minek, annyi más fájdalom éri az embert, amiért lehet. nem akarom feltárni azt, ami fut bennem, a nevét sem ismerem - és mégis megteszem úgy neki, ahogy megtettem neked.

       mikor először jártam itt, nem tűnt másnak, mint egy újabb medimágus önmagáért érzett hitének tanújele, ami nem az én dolgom, csak elfogadom, mint az évszakok változását szokták. eltelt az ősz, eltelt a tél, majd a tavasz, a nyár pillant be az alagsori ablakon olykor és a lemenő nap fénye szenvedély-narancsban. túlvilági az arcod már, Oakley professzor, úgy érzem, nem is ember vagy, hanem alak azokból a történetekből, ahol a főszereplőt megkísértik: de miért én lettem ennek a történetnek a főszereplője, ha még mellékszerepelni sem tudtam? nem nekem kellene vinnem a dramaturgiánk.. és csak én maradtam, csak te maradtál, csak mi maradtunk.
        - kérdeztem soha nem, de.. van velem baj? vagyok.. rossz, elégtelen, Oakley professzor? emberek tesznek mit, ha fáj, értik hogy, okozták ők? vagyok én.. rossz, vagyok rossz magával is? - míg máskor hallgatok vizsgálat közben is, most csak úgy szakadnak fel belőlem a szavak rossz angolsággal, ahogy sortüzek a pusztában, pont annyi áldozatot is szedek velük. még mindig peregnek a könnyek, de már hangom van: ha fáj is, itt vagy velem, van kihez szólnom. miért nem vettem észre én, aki mindig csak mások mögött álltam, onnan bámultam az életünkre, kívülről, mint tolvajok az éjszakában: hogy nem vettem észre, milyen közel értél hozzám?

[- Igen, azt hiszem, hogy korábban vagyunk a megbeszélt időpontnál.]

r u s a l k a

   Ahogy tovább sétálok a csapatnyi diáktól, akiktől levontam öt pontot, mert hangosan kiabáltak trágár kifejezéseket a folyosón, sajnálom, hogy nem sétáltam csak tovább szó nélkül. Más professzorok valószínűleg kevésbé enyhe büntetést adtak volna ezért a kihágásért, de még mindig nem tudtam napirendre térni afelett az érzés felett, hogy a tanári kar rosszra használja a Minisztérium által ránk ruházott hatalmat, felelősséget. Kíváncsi vagyok, hogy hányan vannak, akik legalább rosszul alszanak amiatt, hogy eltanácsoltunk egy tehetséges diákot, szinte csak politikai okokból.

 Beláttam már, hogy teljesen feleslegesen járok McGalagony professzorhoz a Romanov fiú ügyében. Talán jogilag övé volt a döntés, talán ő írta alá a végzést, ő pecsételte le Dumbledore professzor gyűrűjével, de biztos vagyok benne, hogy nyomás alatt volt, olyan professzorok által, mint az unokaöcsém, aki, még ha nem is önként, alig egy éve ilyenkor még vérelméleti propaganda anyagokat gyártott Voldemortnak. Nem értem azóta sem, hogy hogyan nem látják sokan a párhuzamot, hogyan rekesztünk ki egy újabb csoport diákot, csak mert volt néhány (egyébként valóban) furcsa körülmény az érkezésük körül. Nem tudom, hogy hosszú távon így igényt tart-e a támogatásomra, vagy bárkiére az Egyesült Királyságból, vagy örökre összetörtük a belénk vetett bizalmát.

 Sóhajtok egyet, és megpróbálom elfelejteni az előbbi közjátékot a kis klikkel, és csendben benyitok a tantermembe. Meglep, hogy már itt látom Liliyát, egy gyors pillantás után a karórámra meg is állapítom, hogy talán túl korán is vagyunk még, mégis mosoly szalad az arcomra, ahogy becsukom az ajtót magam mögött. Talán csak egészségügyi okokból találkozunk rendszeresen, és talán nem kellene mást látnom benne egy orvosi, megoldandó esetnél, de egyre többször veszem észre, hogy mosolygok, amikor rá gondolok. A meglátásai mindig megnevettetnek, és ahogy a szemébe nézek, mindig látok ott valamiféle mély bölcsességet, melyet a legtöbben vagy a korral, vagy azzal sem tudnak soha megszerezni. Liliya különleges, egyedi, sokszor jut eszembe, hogy valami éteribb, tisztább dolgot látok egy halandó embernél.

 - Igen, azt hiszem, hogy korábban vagyunk a megbeszélt időpontnál.- azon kapom magam ismét, hogy mosolygok. Csak pár másodpercig, amíg nem látom a lány arcát, nem hallom meg a hangját, nem jövök rá, hogy sír. Egy pillanatra zavarba jövök, miközben magamban korholom magam amiatt, hogy ezt az egészet nem láttam korábban, nem jöttem rá arra, hogy mennyire mélyen megsebezte őt Hagen távozása, mennyire egyedül érezheti magát most. Követ érzek a mellkasomban a gondolatra, különösen, amikor összerakom, hogy mit jelent a kezelése szempontjából, az élete szempontjából, ha nem jön vissza. Találtam egy áttörést, úgy érzem, hogy tényleg találtam, de több időre van szükségem.

 Azon kívül, hogy segíteni akarok, van valami önző is abban, hogy fáj, hogy el akar menni. Boldoggá tesz, amikor látom őt, amikor vele vagyok, lenyűgöz a szépsége, ahogy rám néz, ahogyan egyszerre látom tűzforrónak és jéghidegnek. Azt akarom, hogy jobban legyen, hogy boldog legyen, de, még ha korábban nem is fogalmaztam meg, azt is akarom, hogy itt legyen, itt maradjon a közelemben. Olyan, mint egy gyönyörű, apró madár, akit látni akarok újra egészségesen, újra boldogan repülni, de nem akarom, hogy messzire repüljön, azt szeretném, hogy újra visszatérjen hozzám mindig, leszálljon a teraszra, énekeljen, hagyja, hogy lássam: boldog lett. Rengeteg betegem volt, és mindig tudtam, hogy az életük folyója felett csak egy híd vagyok, elhaladnak alattam, de nem akarom, hogy Liliya is elmenjen.

 Szinte nem is irányítom a testemet, ahogyan előrelépek, ahogyan a síró lányra nézek. Álmodtam már az arcával, nem is olyan régen, de bánat helyett boldogság volt rajta, ahogy piros talárban, hozzá tartozó piros kalapban megpördült boldogan az Abszol úton, mielőtt észrevett, mosolyogva köszönt, ahogy elmondta, jobban van, mielőtt elmentünk enni egy fagylaltot. Talán valamilyen régi párhuzamot látok csak, de boldoggá tenne ez, hihetetlenül boldoggá, és most, hogy sírni látom, hogy arról beszél, fáj neki, talán a betegsége, talán Hagen, talán mindkettő, úgy érzem, hogy valami nincs a helyén a világban. Fáj a fájdalma, a boldogtalansága, és ebben a pillanatban boldoggá tenne, ha tarthatnám, hogy ne szenvedjen, ne legyen rosszul, ne legyen egyedül, ne menjen el.

 Mielőtt megállíthatnám magam, megfontolhatnám tettem helyes voltát, szétnyitom a karjaimat, és átölelem Liliyát. Nem akarom, hogy sírjon. Azt akarom, hogy boldog legyen, hogy megkapjon mindent, amit a sors el akart venni tőle, amit gyógyítók tucatjainak inkompetenciája nem tudott helyrehozni. Mégis mi értelme van akkor az egész szakmának, ha ezt nem tudjuk megadni? Végigsimítok a hátán. Érzések és gondolatok százai rohannak meg, nemesek és önzőek, kedvesek és botrányosak, ahogy végigsimítok rajta a ruhán keresztül, ahogy tapintani vélem a gyenge légzést, gyenge szívverést. Azt akarom, hogy itt legyen.

  - Nem vagy rossz. Nem csináltál semmi rosszat. Az élet sokszor ok nélkül kegyetlen és igazságtalan. De te nem tettél semmi rosszat.- nem engedem el, tovább ölelem, még meg is kell állítanom magam benne, hogy szorosabban öleljem. Úgy érzem, hogy hihetetlenül drága a boldogsága, hihetetlenül szép, gyönyörű, és törékenyebb egy jégből készült vékony szobrocskánál. Úgy érzem, hogy mindennél, amit eddig üldöztem, el akartam érni, értékesebb, és azt érzem, hogy megvetésre méltó, talán gyűlöletre is, aki ennél kevesebbet lát benne, kevesebbnek tekinti, kevesebbet ér neki. Ő sokaknak csak egy potenciálisan veszélyes idegen, van, aki ugyanúgy elküldené, még ha soha nem tett semmi rosszat sem, még annyit sem, mint a testvére.

 Nem tudom, hogy meddig ölelem Liliyát. Talán percekig nem engedem el, csak fogom őt, simogatom a hátát. Ígértem már neki gyógyulást szavakkal, levélben, mosollyal, de az egész tudomány semmit nem ér, ha nem valósítom meg ezt, és most megígérem az ölelésemmel is, hogy megmentem. A betegsége ellenére semmit nem látok nála tökéletesebbnek, és talán senkin, még Morgause-on sem akartam ennyire segíteni. Feljebb csúsztatom a kezem, a tarkójára, és óvatosan végigsimítok a puha, vörös fürtökön. Vennem kell egy mély levegőt, hogy ne érzékenyüljek el én is jobban. Halkan szólalok meg, talán mert kiszáradt a torkom, talán hogy elrejtsem az érzelmeimet.

 - Szeretnél inni valamit?- szinte felrobbanok tőle, hogy nem rögtön arról beszélek, hogy miért ne menjen, miért nem rossz, milyen rengeteg megoldási ötletem van rá, hogy meggyógyítsam a fájdalmát, de nem akarok kapkodni. Azt akarom, hogy nyugodtan lásson, azt akarom, hogy ő is megnyugodjon, és tudja, hogy én örökre mellette állok.

И вот она

девушка бледная         прелестная

mamo

       +16
        vajon miért mosolyogsz úgy? én vagyok az oka, vagy a megkönnyebbülés, hogy kevesebb van belőlem - hogy nem kell már vívnod ezt a harcot értünk, megfelezvén bennünket gondjaid is félig elárvultak? könnyebb volna levetned magadról, mint a rossz kabátot a kandalló fényében, lényem, a bűneim, a súlyt, amelyet cipelsz velem, szélnek ereszteni, elfelejteni, széttépni, a múltnak adni?
        én nem ismerek itt rajtad kívül senkit, semmit igazán. nincs hová hazatérnie gondolataimnak barátságról, befogadásról, megértésről, ha nem vagy ott: te voltál az első, aki nem a hátát mutatta nekünk, és talán te leszel az utolsó, aki arcával elfordul, mikor az iskola kapui bezárulnak előttünk. szeretném hinni, csak rémeket látok, Leninkét talán, gyermekmesék főszereplőjét, nem a jövőt, nem a valódat. sóhajtok csak a mosolyodra válaszul: méltatlan volna most kérnem, adj mást - soha nem tudhattam senkiről, nem nevem, álnevem, a hajam színét, a történelem három orosz szótagját látja-e tükröződni messziről. nem voltam és vagyok több, mint aminek használnak, aminek hisznek, nem is szilárdultan meg: csak a kezeid között. talán.

        - Oakley professzor, mosolyog. miért? - de már a szemed figyelem, az árulkodik, az beszél majd az összes nyelven, amelyen a gesztusok, szavak ritkán. figyellek a jéghideg, borzongató decemberen át, köztünk vasfüggöny húzódik: Pétervár tekint Londonra néma könyörgéssel, főhajtásra képtelenséggel. nem te győztél le, mégis neked kell megadnom magam, mert tőled várom, hogy verd vissza azt, ami vagyok. nem mozdulok. csendet lélegzik a türelem köztünk.
        - érzem.. melegnek... most. - megszorítom a talár, a mindannyiótok által viselt nehéz, fekete, hosszú árnyékot vető talár anyagát, ügyetlenül gyűrődik az ujjaim alatt. meleg vagy, eleven és ebben a mivoltodban mégis érthetetlen. a parfümöd egy egész hadtest, behunyom a szemem jöttére, levegőt is csak belőled veszek. ömlenek a könnyeim.
        - ne engedjen el...! soha ne engedjen el, Oakley professzor...! soha, SOHA, SOHA! - nem ügyelek már magamra, a szavak oroszul törnek elő belőlem, mintha átkozódnék, úgy hat a hűvös termedben, ahol minden helyén, minden rendben van a teremtésben, csak én nem. én vagyok elviselhetetlen vörös, én keresztezem az eged, mint azon a sötét napon ragyogta be Szibériát a Tunguzka - soha többé nem vagyunk ugyanazok, míg az emberségben összekapaszkodunk. szorítalak és el nem engedlek.

       nem tudom, meddig maradunk így, talán örökké. az idő megállt, alig ismerlek meg, magam is, mikor elhúzod magad, a tested ebből a közelségből. nyirkos az arcom, felhős, mocsaras már. Pétervár alatt a tél lüktet lázadón, a jeges ár nem nyugszik medrében, akkor támad fel, mikor mások aludni térnek - nem tudom, ki vagyok már. a beteged biztosan, és valaki, aki kérdéseidre felel. köznapi, biztonságos, angol kérdéseidre.
        - igen... van vodka táskámban. igyuk meg, van ideje. igyuk, mert fáj már, Oakley professzor. - az engedélyed nélkül lehajolok, előveszem a keskeny, elegáns üveget a nevemmel rajta. a nevünkkel.. Hagen nevével. most már létezik Liliya Romanov, létezik Hagen Romanov, mi együtt felbomlottunk, mint szalagok valaki keze alatt. nem tehetek ellene semmit, nem tehetek érte semmit - talán hiszek neked, talán nem vagyok szükségtől fogva rossz, de aki méreggel született, nem lehet tisztává.. talán csak a vodkától.
        - hazudnia kell nem. tudom, utál iskolája, utál országa, vagyok idegen. van haragom nem.. haragszom nem. igazság: van benne. vagyok rossz, tudja még nem. de mondok el majd.. mindent Minisztériumnak, amit szabad, magának is, Quennel Oakley professzor. - átnyújtom az üveget, így isszuk hát meg a pertut, ügyetlenül, a tragédia, a raszkol után. amit a csonkolás meghagyott, az maradt nekünk, amíg maradt nekünk: te nem vállalhatsz értem kezességet, el kell mennem. a sírás nem könnyebbség, Albion sem könnyebség.
        - mondta el nekem második nevét, teljes nevét nem még. az enyém Liliya Apollinarya Petrovna Romanov, akarok lenni inkább árva. tudja meg, Quennel Oakley professzor, vagyok az a Romanov, a cár Romanov. kell elmennem, mert.. nem maradt itt semmi nekem. - a gyónásnak is van ideje, a gyásznak is: mindkettőnek épp itt. mostanra biztosan mindent tud a Minisztérium, amit tudni szabad, amit tudni érdemes arról az átkozott pálcáról, amit jobb volna a Csernobili Vlagyimir Iljics Lenin Atomerőműben hagyni, ott volna helye a történelem emberi szégyenének évszázadokig égő szemétdombján, a rokonaim mellett. ez az ő művük.. de ez nem az én hazám, itt nem maradhatok mégsem.

[- Semmi baj! Itt vagyok.]

r u s a l k a

  Egy pillanatra kinyitom a szám, azután újra becsukom, miközben átölelem Liliyát. Régen nem éreztem félelmet semmi iránt igazán, talán a háború végén kívül, Most őszintén félek tőle, hogy elmegy, elviszi a gyógyulása reményét magával, a jövőt, amit talán kaphatna, mert néhány idióta nem képes túllépni az előítéletein, félelmein, mert elválasztották a testvérétől, és ha tehetnék, tőle is a családja többi tagjától is megszabadulnának. Bizarrnak tartom, hogy a Roxfort mágiáját, melyet mindenki kikezdhetetlennek tartott, eléggé hozzá, hogy elutasítsa magát Voldemortot, akinek végül sírja lett ez a hely diadalív helyett, be lehet csapni, külföldiek, idegenek által. A Süveg soha nem osztana be senkit egyetlen házba sem, aki nem ide tartozik, de Liliya viseli a fiam házának színeit. Az én régi házamnak színeit.

 A félelem mellett végtelen bánatot érzek, egy űrt, amit ki akarok tölteni. Sokszor elfelejtem, hogy milyen sebezhető, milyen törékeny, milyen fiatal még, mert koránál jóval idősebbnek tűnik a viselkedése alapján. Talán magát vette rá, hogy erős legyen, talán a bátyját akarta megóvni attól, hogy még jobban féljen, hogy még jobban megossza vele a szenvedését, de az a szenvedés, az a fájdalom ott van. Érzem, ahogy ölelem, ahogy rozsdavörös haja az orrom alatt van, ahogy a mellkasomra szorítom, hogy nekem is csíp a szemem, hogy kevés híja van, hogy a szomorúságomat láthatóvá tegyem. Persze, nem hagyhatom, nem tehetem a vállára ezt az apró súlyt, mert olyan sokat cipel már.

 - Semmi baj! Itt vagyok.- megnyugtató hangon válaszolok, valamire, amit nem is érthetek, de a sírástól eltorzult hang, a teste remegése éppen eleget mond hozzá, hogy tudjam, szüksége van rám. Nem hagyhatom, hogy baja legyen, nem hagyhatom szenvedni, azt akarom, hogy eltűnjenek a könnyek, mosolyogjon, nevessen. Boldognak kell látnom őt. A küldetés fontosabbnak tűnik mindennél, amit valaha kaptam az élettől, vagy legalábbis azonosnak, szentnek egy apa, egy férj kötelességeivel. A legutóbbi harcomban kudarcot vallottam. Elkéstem egy évvel. Egy díjmentes disszertációt tarthattam a kezemben, gyógyítói kitüntetést vehettem át, interjúk sora készülhetett velem. A disszertáció nem beszél hozzám, nem ölel meg, a kitüntetés nem segít felnevelni a fiamat, a riporterek pedig elmennek, és egyedül hagynak a dolgozószobámban. Az eredmények eszközök. Ha választhatnék, hogy egy Merlin Díjat akarok öt év múlva a kezemben tartani, vagy a vörös lányt Izlandról, aki átölel, hogy köszöntsön engem egy közösen elfogyasztott kávé vagy tea előtt, egyáltalán nem lenne bonyolult számomra a döntés.

 Nem is háborodok fel az alkoholon, amit el kellene koboznom, büntetőmunkát kellene adnom, talán hivatkozhatnék orvosi tanácsokra is, amelyek azonban megalapozatlanok. Nem érdekel a kötött házirend, nem érdekelnek a szigorú szabályok, amelyek feleslegesen bonyolulttá teszik olyan emberek életét, akik amúgy is csak most kezdenek élni, akiknek először kell önálló döntéseket hozniuk, egy felnőtt felelősségét viselik egy gyermek jogaival. Rajta tartom az egyik kezem a lány felkarján, miközben a pálcámért nyúlok, és egy könnyed mozdulattal, szó nélkül hívom magunknak a két tiszta poharat, miközben mosolygok. Tudom, hogy mások nem támogatják semmiben Liliyát, tőlük meghalhatna, bánatos lehetne, bánthatnák, ahogy el is mondja, én pedig nem vagyok hajlandó beakadni lényegtelen ostobaságokba, beállni ebbe a teljesen felesleges sorba.

 - Sokan... nem látnak tisztán. Alig egy éve még halálfalók járták ezeket a folyosókat, és mindenki rettegett. Ha bármit el akarsz mondani, nekem bármit elmondhatsz. De nem a te hibád.- miközben megtöltöm a poharakat, majd kihúzok egy széket Liliyának, elgondolkodom rajta, hogy mi lenne az, amit a Minisztériumnak tudnia kell, amit a Minisztérium tudni akar. Liliya nagyon okos lány, biztosan nem fellebbezni akar, tudhatja jól, hogy az iskola döntését soha nem írnák felül.

 Meglep a kérdés, amit Liliya nekem szegez. Hosszan a szemébe nézek, elgondolkodom rajta, hogy mi lehet az oka, hogy tudni szeretné, közben pedig megjegyzem a nevét. Hosszú, idegen név, de minden egyes betűje megmarad, ahogy végig mondja. Még ha biztosan szerepel hivatalos iratokban, is van valami kedves, szép, bizalmas dolog abban, ahogy közölte velem. Az utolsó közlésénél viszont elkerekedik a szemem; hallottam pletykákat róla, hogy valóban közük lehet a cári családhoz, amelyet még az évszázad második évtizedében buktattak meg, de egészen idáig nem foglalkoztam vele. Hirtelen nem is tudom, hogy mit mondjak, úgyhogy a legtermészetesebb reakciómmal válaszolok.

 - Mindig nagyon megtisztelve éreztem magam a bizalmad által. Azt hiszem, hogy ezt még hízelgőbbé teszi, hogy ez a bizalom egy hercegnőtől jön.- a mosolyommal egy időben koccintásra emelem a poharat, de meghagyom a lehetőséget rá, hogy Liliya mondja meg, mire igyunk. Minden alkalommal, amikor koccintottam, valami apró, jelentéktelen gesztusra használtam fel ezt.

 - A második nevem Apollyon. Nem igazán használom, néhány mitológiában a névnek negatív jelentése van.- könnyen jön az információ, nem számítok rá, hogy nevet rajta, és most, hogy belegondolok, nem is tudom, hogy mikor mondtam ki utoljára a szót, amivel szinte csak akkor találkozom, ha hivatalos formanyomtatvány kitöltésére kényszerülök. Most nem érzem személyesnek, nem látom esélyét, hogy Liliya bármi rosszat gondol.

 Hagyom, hogy az alkohol lassan ülepedjen le. Nem akarok semmi ostobaságot mondani, és soha nem ittam túl sokat, ezért az első pohár után újratöltöm ugyan az apró üvegecskét, de nem iszom még bele. Dobolok párat az ujjaimmal, és mosolyogva ránézek a lányra. Nem tudom elképzelni a lehetőségét annak, hogy elmegy.

 - Tudom, hogy nagyon nehéz most minden, még ha nem is tudom teljesen átérezni, csak elképzelni a helyzeted. Megértem, hogy el akarsz menni, de szeretném, ha itt maradnál. Nem tudom pótolni a bátyádat, de én akkor is segíteni fogok mindenben, ha senki más nem.- talán az alkohol mondatja könnyen a szavakat, talán nem, de úgy érzem, hogy akár egy megszeghetetlen eskübe is beleönteném őket. Nem tudom elképzelni, hogy azért, mert veszélyes, vagy nem kényelmes, elárulom valaha Liliyát, lyukat égetek a bizalmába. Akár az állásom elvesztése árán is meg fogom védeni őt, nem fogom hagyni, hogy ugyanaz történjen vele, mint Hagennel.

И вот она

девушка бледная         прелестная

mamo

       +16
        nekem nincs helyem az ég alatt, amelyet születtem lerombolni, téglánként lebontani, és amit nem oldhat meg átok, bűbáj, mágia, arra való a testem, rokonszenved, mindaz, aminek látni vélnek. csak Hagené voltam, csak ő ismerte a bennem égő lángokat, élvezte melegüket: mihez fogok kezdeni tőle, mi történik a tűzzel őrizetlen?
        most te vagy az ég, te tekintesz le rám, és bármi bűnös vagyok, látsz engem - a nap ragyog a kalászok felett, a te eged angol-kék, walesi-zöld, skót-fehér, és míg könnyeimmel küzdve nézlek, otthon vagyok. nem bocsájthatod meg a bűneim, de látva látsz: és én látva látszom, először emberként. kinek nincs árnyéka, annak bocsánata sem lehet - és alattad, kezed alatt, neved alatt, bizalmad, hűséged, mosolyod alatt hosszúra, messzire, keletről nyugat felé nyújtózik a hómezőn az, ami nyomot hagyhatok ezen a világon. te felismertél, mikor még nem voltam, nevet adtál nekem a magad emberségéből, és Pétervár, a messzeringó naplementék vízözöne jöttödre keményedik fákká, házakká, emberekké - előtted fejet hajtani nem félelem, nem fájdalom, még csak nem is csontok önkéntessége egy marok alatt, csepp gyönyörűség. a jövendő élet int beláthatatlan messzeségben: s jósolgat okuláron át, ki mindent vesztve vár csodát.
        
        - köszönöm. - tudom, hogy nem értesz, nem érthetsz engem, ez mégsem fal közöttünk. rossz gerincünk alattad forr eggyé, kitaszítottságunk keletről északra, soha nem nyugatra általad nyer értelmet: neked hajt térdet Carszkoje Szelo, a Hermitage, 's a Bronzlovas. benned lelünk otthonra mi, akik folyton a folyó partján álltak, és csak álltak a jeges árban, álltak tűző napsütésben, kardok élén át sétáltak, és míg nyögte ezrek markát a tó, hullottak könnyeink, vékonyodott arcunk, te voltál az, akit vártunk.
        mindig tartozni akartunk valahová, Pétervár és én, akartuk, hogy valaki mondja ki végre nevünket - nem a kapottat, a könnyen ismerhetőt, nevezhetőt, becézhetőt - a valódit, amelyet születésünkkor vettünk magunkra. koronásan, palástban, a bombák csíkozta-könnyezte égen, százezer szempár sikolyában neked hajtunk fejet, csak neked, és csak érted. érted, aki megláttad bennünk Európát, az embert, szándékot a jóra, tartozni valahová így fogunk, általad, benned, neked. nehéz, súlyosan roppanó évszázadok hullanak alá: én születtem lebontani az eget, és mégis te tetted meg.
        - mondják.. szentek születtek is, embernek. Diva Maria is. lehet az, maga is, Oakley professzor: nem mert asszony, mert gondot visel. - megtörlöm az arcom, elmaszatolom a könnyek nyomát is. a sírás nem old meg semmit, az isteni pillanat már megmutatkozott, teljesen nyilvánvaló, mennyire félreismertelek. talán sosem lesz alkalmam rá, hogy elmondjam, amit láttam benned, az angol erre nem alkalmas a maga ésszerűségével, egyszerűségével. mondataitokon átfúj valami ígérete: a megértés könnyedsége, de nekem gátul fekszik eléd.

        - nem, tudják ők jól. akarok rosszat nem, jelent semmit, vagyok rossz, vagyok régtől rossz, látja meg. - teletöltöm a saját poharam, a tiédhez érintve lehúzom, ami hullámzik benne. új üveg, nem is tudom, miért maradt nálam eredetileg, talán erre az alkalomra várt, nálam jobban sejtette, mi következik, mihez kell helyt állni majd. sosem éreztem magam ilyen gyengének még, és nem a vodka teszi, az a mankóm: mintha föld hasadna varrása mentén, olyan a valóság már. az előbb megjelentél nekem, pedig nem voltam hívő, talán most sem vagyok, de abban a pillanatban, szívdobbanásban.. láttam, amit látnom kellett. ott voltál, hogy befogadj. nem tudom, hogyan tovább. nem tudom, mi vár az isteni jelenésen túl.
        - vicces, Oakley professzor. korona veszett el régen, tudja biztosan, régi történet, kár érte talán nem. mondják, hallom még, két Romanov élte túl közöttük, és van igazuk. ez talán nagyobb kár, látja meg mindjárt. - átadom az üveget, hogy megnézhesd az angol feliratot is. rossz élű viccnek tűnik most, mintha valaha is jót akartunk volna bármely nemzet fiainak, pedig mi csak rombolni, lopni, tépni és szaggatni tudunk. ha nem fogadtak be, mi is csak olyanok leszünk, mint a szeretetlen gyerek: bántunk mindent, amit érünk. talán sosem voltunk mások, talán a tragédiák nem őröltek olyan sokat rajtunk.
        - mitológia történik most, Quennel Apollyon, az, ami vagyunk. valaki mesél majd rólunk, lehet történet, mitológia az is. nekem könnyebb neve így, fogom használni azt, amit adott először, de.. tudni jobb. jobb így. személyesebb. - nem iszom semmire, nem többre legalábbis, amire eddig. néha kívánom, hogy az alkohol hozzon delejes álmot, önfeledtséget, amiben előbb az ujjam, majd tenyerem, karom végighúzom valami felületen, nem bánt, ahogy a vérem veszi. nekem nincs megengedve ez a hevesség: sem a hidegben, sem a forróságban, de most minden, amit ismertem, elhagyatott ház egy izlandi domb oldalán.

        könnyen esik a vodka, neked talán nem annyira, de nem hibáztatlak érte. mindig gúnyoltuk az angolokat, miközben tudtuk, erősebb, mint amihez szoktak: erősebb volna az időnk járása, a szél iránya, a tenyér nyoma, amellyel szeretni voltunk hivatottak egymást, de csak sérülést okoztunk. be nem gyógyuló, égő, vörös tenyérnyom vagyunk egymás arcán, és milyen.. milyen önhitten boldogok voltunk tőle.
        - iszik, nem? kell nem, ha akar nem. erős, tudom. - mondom először inkább azt, ami könnyen gördül, aminek kötelessége nem marok a torkomon. ezt ismerem már jól, a gyónást még nem: inni könnyű, őszintének lenni nem. nézem egy darabig, hogy emelkedik a mellkasod, a szemed mint pislog, a kis ér lüktet a füled alatt, ott, ahol az imént voltam még. sosem kerültem így közel senkihez, semmihez az ikertestvéremen kívül, előtted pedig meztelen vagyok. idegen vagy, aki jobban ismer magamnál: nem félek tőled.
        - nehezebb ez, mint hiszi most, Quennel Apollyon, legnehezebb, amit hallani lehet. voltam soha.. nélküle nem, születtem vele, kellene.. halnom is vele. voltunk egy ember csak együtt, test, lélek, tudat. érthető nem.. még nekem sem, csak mert vagyok nélküle, értem már. más, mint szerelem, más, nem szeretet csak: szereti ember bordáját, szereti szívét, tüdejét, lelkét? tudja szeretni önmagát? élni tud nélküle? - még nem, még nem.. arról még nem, akik voltunk és vagyunk, talán leszünk a kárhozatban majd hamarosan. a bosszú, amelyet Kópavogur ígér, gyilkos, mint az orosz tél, pont annyira engesztelhető is. addig kell beszélnem hozzád, amíg tudok.. és amíg van mivel. talán nem kellene rád bíznom a titkainkat, de már láttál és már láttalak: már mindennél jobban akarom, hogy újra embernek láss, akár egy pillanatra.

[- Sok ember fél attól, amit nem ismer, és az utóbbi években bőségesen jutott itt mindenkinek félelem. De ez nem mentség arra, ahogy veled bánnak.]

r u s a l k a

  Talán beszélhetne már oroszul is hozzám. Talán akkor is értenék mindent, amit Liliya mondana, ha egy olyan értelmetlen, kitalált és idegen nyelven beszélne hozzám, aminek semmi jelentése nincs. A rengeteg bizonytalanság és bánat mellett érzek valamiféle bizonyosságot, amit talán soha nem éreztem. Morgause halála óta céltalannak éreztem mindent, mintha elbuktam volna életem legfontosabb küldetését, de most, hogy a karjaimban tartom a Romanov lányt, minden értelmet nyer. Azért lehetek itt, az lehet a célom, hogy segítsek, rajta, olyanokon, mint ő; azokon, akikben csak én vagyok hajlandó többet látni, mint a felületes tömegek.

 Mosolygok, ahogy a hasonlatot használja, mintha belém látna, ami olyan, amit csak ő találhatna ki, mintha ő maga lenne: az ostoba emberek számára értéktelen, felületes, de ha valaki időt szán rá, hogy átgondolja, mielőtt elutasítaná, megismeri az értelmét. Akkor sem engedem el, amikor letörli a könnyeit, melyeket a Roxfortban ismét uralkodó ostobaság fakasztott, melyet érzéketlen emberek légióinak pofonjai téphettek elő. Tudom, hogy sokan csak árnyéknak látják őt, Hagen Romanov árnyékának, Izland árnyékának, valami rettenetes árnyékának, mások számára pedig csak a beteg lány, a legsérülékenyebb a négy Romanov gyerekből. Probléma. De én látom a valóságot, Liliya Romanov. Látlak téged. Talán nem sokon múlik, hogy még egy könnyet adjak a tengerhez, amelyet annyi folyó táplált: a Don, Þjórsá, és azután ok nélkül, kegyelem nélkül Temze.

 - Sok ember fél attól, amit nem ismer, és az utóbbi években bőségesen jutott itt mindenkinek félelem. De ez nem mentség arra, ahogy veled bánnak.- a koccintás utáni korty meglepően erős, erősebb, mint a legtöbb ital, amit valaha ittam. Erősebb még a Lángnyelvnél is érzésre, bár talán az íze szokatlan; van benne valami, ami emlékeztet valamire, amit nem is láttam. Egy pillanatra talán látom a földet, ahonnan jöttél, ahonnan a családod származok, az íz szinesztéziáján keresztül. Veszek egy mély levegőt, miközben leteszem a poharat. Egy gondolat mosolyt csal az arcomra.

 - Csak most jövök rá, hogy ugyanaz a középső nevünk. Apol.- mosolygok, ahogy eszembe jut az összefüggés, ahogy rájövök, hogy van itt is egy kötelék. Bármilyen messze voltunk, bármennyire Németországban lehettem a születésed alatt, talán mindig is úgy volt elrendelve, hogy találkozzunk egy napon.

 Kicsit homályosan látok, ahogy megpróbálom kivenni az angol szöveget, amely előcsal némi ismeretet a Mágiatörténet óráimról. Nem értem, hogy mi a korona, miről van pontosan szó, de talán nem is kell mindent elsőre megértenem. Most, az enyhe ködön keresztül mintha tökéletesen érteném Liliyát, minden nyelvi korlát ellenére, minden nehézség ellenére. Szinte látom a családját, ami, hasonlóan oly sok aranyvérűhöz, valamilyen elmúlt nagyságot keres, egy korszakot, amikor még hősök és uralkodók viselték a nevüket. Olyan tehet, ami alatt a legjobbak is összeroppannak, bizonytalanokká és kicsinyessé válnak, ami biztosan rányomja a bélyegét a családi kapcsolatokra. Nem kell pontosan tudnom a koronáról.

 Óvatosan leteszem az üveget még félig teletöltött poharam mellé, és egy mosollyal újra beleiszom. Valóban erős, de nem tartok a lehetőségtől, hogy esetleg ittas leszek kissé, hogy esetleg problémát okoz ez az egész később. Szükséged van rám, ahogy rengeteg másik embernek is, és nem fogok felületes szabályokba, apróságokba kapaszkodni azért cserébe, hogy jobban érezd magad.

 - Nekem is volt egy testvérem, de nem tudom elképzelni, hogy milyen lehetett neked Hagennel. És tényleg nem így kellene lennie. Nem szabadott volna elküldeni, és nem szabadna nélküle maradnod.- szinte észre sem veszem, hogy kinyújtom a kezem, hogy megfoglak. Az alkohol kissé valószerűtlenné varázsolja a jelenetet a fejemben, különösen, amikor a fények játékának köszönhetően egy pillanatra koronát látok a fejeden, olyat, amit a hercegnők viselnek. Nehéz lehet, nehéznek tűnik.

 Fogalmam sincs, hogy milyen lehetne egy részem nélkül élni, még ha bőven volt részem a veszteségben, vesztettem el szülőt, testvért, házastársat egyaránt, de nem volt olyan ember az életemben, akivel mindent együtt tettem volna, olyan pedig különösen nem, akivel együtt születtem. Az ujjaim gyengéden összeszorulnak, szorosabban a kézfejeden.

 - Nem tudom pótolni Hagent, és nem is szeretném elvenni a helyét. De ha szükséged van valakire, én mindig itt leszek.- úgy beszélek, mintha kész tényként kezelném, hogy a Roxfortban maradsz, ami bántott téged, ami készen áll rá, hogy újra és újra bántson. Rád nézek, és látom, hogy nem vagy árnyék, látlak annak, ami vagy. Végig a szemedbe nézek, ahogy töltök újra a vodkából.

 - Tudom, hogy Hagen milyen központi szerepet tölt be az életedben. Nagyon kedvelem őt, és úgy gondolom, hogy egy napon sokkal jobb lesz ebben a szakmában, mint én, és támogatni fogom őt is, bármit is akar a tanári kar. Biztosan jól döntene. De gondolkodtál már rajta, hogy te mit szeretnél?- viszonylag halkan, lassan beszélek, végig a kezemben tartom a tiédet, végigsimítok a bőrödön. Tudom, hogy rémisztő lehet most először egyedül lenni, most először irányítani, a kormánynál állni, mások nyomására elveszíteni az irányítást. De még ha borzalmas is, ami történt, még ha nem is így kellett volna történnie, tudom, hogy bármit is hitettek el veled mások, bármit is tettek érte, hogy árnyéknak érezd magad, te is megérdemled, hogy azt tehesd az életben, ami boldoggá tesz.