zsar-ptyica i carjevna vasilisa

Жар-птица

и царевна     Василиса

polkka

       +16
        a hajnal párája bejárja a köztünk lévő teret - az arcod, amely az ajtó felé tekint már, a kezed, amellyel a takarót igazítod, a mosolyod, amellyel mégis visszafordulsz. a diákok már nincsenek ott, de a te kötelességeid igen: a tanév vége hosszú árnyékot vet a professzori katedrára.
        az ablak nyitva marad, de még az sem tudja elrontani az édes tinta és papír illatát, ami utánad marad - láttam a foltokat az inged ujján, és elképzeltem, hogy egy nap majd az enyém is így fest majd. akkor a világ nem pusztán a birtokod, házad, történeteid, falud és az Opera meg az Iskola lesznek. nélküled nem tehetek meg akkora utat most sem, amely után valóban szabadnak érezhetném magam, de a ketrec rácsai nem belőled, hanem belőlem készültek.
        később ébredek csak, még nem értél vissza - talán elhúzódik az értekezlet, talán a kollégáiddal ebédelsz. a külvilág úgy szűrődik be csak, mint gyermekmesékben a valóság: másokon keresztül, emberek beszédén át, amelyet elnyomnak a körülmények. egyedül vagyok, de a ház, amelyet az otthonomnak nevezek távollétedben is, nem cseng magányosan, sem bezárva, sem elhagyva nem érzem magam.

        lassan mászom ki az ágyból, mint odakint a lágy szélben a virágszirmok a júniusban: a tagjaimat csak úgy kínozza most a fájdalom, mint viharok közelítik Godric's Hollow egét esténként, hatalmas szoknyáikban delejesen. még órák, mire itt leszel, a kertbe egyedül is le tudok és szeretnék menni. jobb napokon már az utcán járok, a határig sétálok, integetek csodálkozó szomszédaidnak, a tejesembernek - vajon tényleg az ajtó előtt hagyja, amit rendelnek? hogy nem kísérti meg vele a környék macskáit? - is köszönök. Kópavogur rossz álom csak Albion lelke mélyén, már nem félek beszélni róla, rettegvén, hogy falra festem vele az ördögöt, vidáman, hogy megemlékezzem a győzelemről, amelyet arattam felette. igaza volt Alekszandr Szergejevicsnek, a lélek tényleg így van teremtve: két ellentétest egyesít.
        az egyik fele ez a birtok, határán az égbolt, messze ringó angolság, azon túl történelem. a másik fele a hangod, amelynek éle figyelmeztet már hazatérésem óta jöttödre: a határban nem alakod, hanem a lelked látom közeledni, kopogtat már az enyémen. nem tudom, látod-e, tudod-e, hogy kísér a tekintetem körbe a helyiségeidben, neked szól a kis éjjeli sóhaj, hozzád jöttem haza is. másnak nem árultam el, féltékenyen őrizgettem eleinte, aztán mikor Kópavogur falai alázuhantak, én pedig alig jutottam ki alóluk, vértelenül, holott foglyot nem ejtettem.. akkor szólítani az ujjaid, tenyered, az ajkad lehetetlen volt. a fejem nehéz volt, az éberlét alig tartotta meg, míg megértettük, vérátok az, amely kiszökkent minduntalan az elméd ösvényeiről, ezért nem találtál gyógyírt a vérzékenységre: ami bénának született, amiben ott volt kezdetektől a romlás, azt meg nem gyógyítja értelem.

        - leszek odakint, készítettem teát, ha kérsz, vegyél belőle. - mondom a manódnak, mielőtt kiülnék kedves helyemre, épp a kövek mellé, melyek háta a szomszédod magas kerítésének támaszkodik. felhők kergetik a kezdődő nyár árnyalatait, óvatosan hajlonganak a fák, később talán esni fog, kegyetlenül elveri majd a sok zöldet, most azonban.. csend a vihar előtt. behunyom a szemem, a karomra hajtom a fejem, egészen elfáradtam már ennyitől is, de elringat a kert, a fák, bokrok, virágok, a pázsit. hamarosan itt leszel, és akkor..
        akkor nyávogást sodor a délután koraisága. nem tudom, melyik irányból, talán mindből egyszerre. mint ki álomból ébred, hunyt tekintettel keresni kezdem forrását, de csak sokára bukkan elő egy nagy levelű bokor alól a hang gazdája. gombszemeiben kérdés ül, gyanakodva közelít, pedig nincs mitől tartania, találkoztunk már.
        - megint finom falatokért jöttél? nem vagy egy kicsit kövér már most is? - a hatalmas termetű cirmos nem beszél oroszul, de úgy tesz, mintha értené, hiszen tudja jól, néhány darabbal biztosan megkínálom a reggeli maradékából. odalebegtetem csak, ide sem kell érnie: nem tudom, kihez tartozik, de jóval nagyobb, mint más macskák lennének, ahhoz képest pedig félénk.
       gyanakodva fogadja, majd elszalad vele eddigi rejtekhelyeinek egyikére - belőlem a mellékhatásokat csillapító bájitalok lopták ki mostanra az éberséget. felhúzom a térdem, és mint vihar előtt a csend, alszom én is egyet Godric's Hollow júniusának fellegei alatt.
        

[- Lililya... jön a vihar... be kell mennünk.]

z s a r - p t y i c a  i  c a r j e v n a  v a s i l i s a

   16+

 Mindig szeretek nyáron sétálni Godrick's Hollow utcáin, még akkor is, ha talán kényelmesebb lenne rögtön a birtokra hoppanálnom. Szeretem, ahogy a szél enyhe hűvöst hoz, ahogy az illatában lehet már érezni az esőt, ami valahol távol, a tenger felett gyűlik, és amely vélhetően egy nagy vihar formájában zúdul majd a városkára éjszaka. Évekig nem fordítottam megfelelő figyelmet a világ szépségeire, mindig a jövőre figyeltem, hogy milyen módon tehetem jobbá a világot, érhetek el tudományos áttöréseket, menthetek meg életeket, de soha nem szántam igazán időt rá, hogy megnézzem a világot magam körül, amiért nap mint nap megküzdök. Talán gyerekként fordítottam utoljára bármennyi figyelmet az ilyen apró, egyszerű dolgokra, a mindennapokra.

 Az elmúlt évek rengeteg nehézséget, fájdalmat és szenvedést hoztak mindannyiunknak, és most, hogy nyugodtabb időszakba jutottunk a háborút követően, sokan nem tudják rászánni az idejüket arra, hogy örüljenek a békének. Talán én sem értékeltem ezt az egészet sokáig, de ma reggel, mielőtt elindultam a délelőtti értekezletre, és ránéztem Liliyára, ahogy békésen alszik, eszembe jutott, hogy milyen kevés időt töltünk fontos dolgokkal, és aggódunk feleslegesen sokkal lényegtelenebb apróságokon.

 Nem tudom, hogy mi vezérel rá pontosan, hogy megvásároljak két szelet tortát a cukrászdában, de amikor kilépek az ajtón, azon kapom magam, hogy mosolygok. Szinte látom magam előtt, ahogy Liliya óvatosan vág egy darabot a kis, háromágú villával a süteményből, és alig észrevehetően felderül az arca, miután megkóstolja. Mindig melegnek érzem a mellkasomat, ha boldognak látom, akkor is, olyan öröm fog el, amelyhez hasonlót talán soha nem éreztem. Az apró, pillanatnyi érzésért viszem a kezemben a vékony papírba csomagolt süteményeket, azért a tudatért, hogy megszabadult attól a rengeteg szörnyűségtől, amellyel a családja bombázta egész életében. Hogy most már itt van. Bármennyire átmenetinek indult, hogy nálam lakik, soha nem jut eszembe, hogy megkérdezzem, mikor szeretne elköltözni.

 Boldoggá tesz a közelsége, ahogy hozzám szól reggelinél, ahogy beszélget velem, jó éjszakát kíván. Szeretem a haja árnyalatát, a mosolyát, a visszafogott illatot, ami követi őt mindenhová a házban, az eleganciát, amellyel mozog, a könnyedséget, hogy le sem tagadhatná talán, hogy balerina. Sokszor látom, hogy mennyire gyönyörű, sokszor érzem, amikor vizsgálat közben megérintem, különösen, ha eszembe jut a majdnem tragikus nap, amikor először találkoztunk. Ha eszembe jut, hogy találtam meg, amikor visszajött, mielőtt visszahoztam ide, hogy féltettem őt annyira, hogy több védővarázslatot helyeztem a házra, mint amennyi valaha volt korábban összesen, sokszor megkérdezem magamtól, hogy akarom-e, hogy egyáltalán elmenjen.

 Egy pillanatra lassítok, ahogy belépek a kapun, és azt becsukva észreveszem Liliyát a kertben. Megijeszt a lehetőség, hogy talán baja lett, kihagy a szívem, mielőtt a racionális énem kicsit lelassítja, megnyugtat, jelzi nekem, hogy nem lehet baja. A manónk soha nem hagyná így feküdni, és ahogy közelebb megyek, látom, hogy csak elaludt ezen a számára forrónak tűnő délutánon. A mosolyom némi zavartsággal keveredik, ahogy észreveszem a kneazlet, ami élesztő által felduzzasztott kenyérre emlékeztet, ahogy szuszogva alszik mellette, a karja alatt. Látni véltem korábban egy nagyobb növésű macskát a közelben, de csak most, közelről látom, hogy egy varázslény heveredett Liliya mellé.

 A tekintetem visszatér az arcára, ahogy békésen alszik. Eszembe jut, amikor sírt, miután Hagent eltanácsolták, a tekintetére, ahogy mindene fájt, szenvedett, a tekintetére most, ahogy békésen alszik, boldogan és biztonságban. Egész nap tudnám nézni. Egész életemben tudnám nézni. Veszek egy mély levegőt, ahogy végignézek rajta. Rajtad. A karodon most is enyhe kötés fedi a legutóbbi vérvétel helyét, amely lassan gyógyul, de ez nem töri meg a tökéletességet. Minden tökéletes: az apró szeplők, melyek a válladat díszítik, a rozsdavörös hajad, ahogy szétterül a fű és a kicsiny virágok között, tejfehér bőröd, mely olyan, mint maga a tisztaság, fehérebb még a ruhánál is, amit viselsz. Ha lenne érzékem a költészethez, festéshez vagy zenéhez, szívesen foglalnám a szépségedet halhatatlan műalkotásba, beleöntve mindent, amit érzek.

 Eleinte furcsának éreztem a másik érzést, amit akkor éreztem, amikor rád néztem. Amikor megvizsgáltalak, amikor segítenem kellett. A térdeidre pillantok, a combjaidra, melyeket részben felfedett, ahogy felcsúszott a ruhád. Ahogy egy távoli villám, egyelőre némán beragyog mindent, eszembe jut az álom, ahogy a kezembe vettem a bokád, majd apró csókokat hagytam a térdhajlatodon. Az ajkad, ahogy azt mondtad, hogy szeretsz, mielőtt megcsókoltál, az ajkaid most is  élénk rózsaszínűek, mint néhány felhő azokban a másodpercekben, melyeket csak a szerencsések kaptak el. Miközben a mellkasodra nézek, és figyelem, ahogy lassan süllyed és emelkedik, ahogy jobban megnézem az átlátszó anyagot, eszembe jut az álom többi része is. Eleinte próbáltam lebeszélni magam róluk, de ma már elfogadtam, hogy vágyom rád.

 A gondolataimból egy halk, távoli mennydörgés, morajlás szakít ki, melynek hatására a kneazle egy hatalmas ásítással körülnéz, kicsit össze is rezzen, amikor meglát, azután kényelmesen elhelyezkedik. Az első esőcsepp lehull, egyelőre még arany az ég egyik oldala, keletről érkezik most a vihar, hirtelen lehűléssel, amely talán néhány napig kitart. Sokáig tudnálak nézni még, ahogy békésen alszol, ahogy az eső nem zavarja meg az álmod, de letérdelek, és óvatosan kinyúlok, hogy megsimogassam az arcodat.

 - Lililya... jön a vihar... be kell mennünk.- nem húzom el a kezem. Hagyom az ujjaimat gyengéden lefutni, az álladon, a nyakadon, a válladon, a karodon. A bőröd mentén óvatosan eljutok az állatig, amelynek megsimítom bundáját, túl óvatosan hozzá, hogy felkeljen, talán túl óvatosan hozzá, hogy érezze. Csak még egy gyors pillantást vetek a combjaidra, mielőtt mosolyogva az arcodra nézek, és várom, hogy kinyisd a szemeidet.

Жар-птица

и царевна     Василиса

polkka

       +16
        kinyitom a szemem, a világ nem tűnik valószerűbbnek, mint az álmomban: arany, és sötét egyszerre. lassan értem csak meg, hol vagyok, mi történik, hogy hazaértél és nem vagyunk egyedül.
        a hatalmas macskára nem számítok - puha lélegzése nem szakad meg, amíg elhúzom a kezem. nem tudom, mikor szegődött ide, de így látom már, nem lehet csak a környék egyik kedvelt cirmosa, akit unatkozók etetnek nem múló lelkesedéssel, varázslénynek kell lennie, bár az avatatan szemnek az, ami, aki: narancsszín, nagy termetű háziállat, aki időnként meglátogatja kertjeinket, teraszainkat.
        felnézek rád, ízlelgetem a szavaidat - az égen tényleg lomha fellegek úsznak, esőt, aztán vihart ígérnek némán felmutatott habos ujjaikkal, ahogy a kékbe nyúlnak velük. az álom még az én tekintetem is felhőzi, valószerűtlen, amit mondtál, ha értem is. a nyarak Godric's Hollowban egészen péterváriak, félig a drámák, félig a pasztorál világa. megfogom a kezed, látom, valamit hoztál magaddal, ott van az asztalon, felismerem a csomagolást, de nem tudom még, mit rejt.

       - azt hittem, nem lesz ma.. már. idő a.. mennyi az idő? - kérdezem kásásan, elnehezülten a délutántól. nyirkosnak tűnik a kő, párásnak a szúrós fű: vajon mennyi ideje aludhattam? talán rég visszaértél, csak udvariasságból nem ébresztettél fel. olykor még a medimágusom vagy, csak azon szerepedben sorjáznak az intő mondatok egymást követvén, mint szavak kedvelt szakkönyveidben, amelyeknek szótövei, szerkezetei rejtély maradtak számomra - csak a névelők, azok mutatnak utat. néha még gyermekké tesznek utasításaid, a természetes parancs, amellyel vizsgálsz, nem kérdezel, mikor nem szükséges. régóta akarok valami más lenni, több a párnák közé sülyedő betegnél, de talán olyan régóta jár köztünk a megszokás, eredeti helyzeteink, hogy erre már.. nincs is lehetőség. de meg kell még tudnom, mielőtt elhiszem.
        - vigyük be a.. ruhákat, fák mögött vannak kifeszítve. manó törődik ebéddel, vehette észre még nem. - ha ügyetlenül is, de felállok, mielőtt az eső elverné a lepedőket, ágyneműket. szégyellem talán, de nem én dolgoztam vele, mégis bántana, ha megázna. te nem tennél szemrehányást, türelemmel viselted mindazokat a csapásokat, legyenek aprók vagy óriások, amelyek értek az életedben, talán a medimágusi jelvény, talán a tapasztalat.. de engem, mióta az iskolát elhagytam, csak fűt valami elégedetlenség, hogy a dolgok helyükre álljanak, oda, ahová jelentésüktől fogva tartoztak. a manód olyan, akár te, nyugodt, derűs, mint a tavaszi napkelte, a hó alól kibukkanni vágyó hajtások küzdelme nélkül. nem az én gondom háztartásod, mert nem lehet az, magamra sem tudok gondot viselni még, és nem múló türelmetlenséget kelt bennem, hogy nemcsak mindig segítségre szorulok, olykor szánalomra is, amiért kényelmetlen, fárasztó már csak pihenni, és tenni akarok.. valamit. valamit, amit még nem lehet.

        - volt milyen napod értekezleten? zártad évet le könnyen? ebédeltél Harperrel? - a csomagod az ablakba helyezem, perceink még lehetnek éppen hátra, mielőtt dézsából kezdik önteni a kékes szürkeséget. a macska azonban követni kezd, és mikor behajtanám az üvegből készült táblákat, felugrik, elhelyezkedik a párkányon, mintha csak otthon járna. ránk sem néz, engedélyre nincs szüksége: egyetlen macskának sincs. talán érzi ő is az esőt már, nincs kedve megtenni az utat hazáig vizes bundával, talán valami egészen más, érthetetlen szeszély, amelyet velünk nem oszt meg senki.
        - tudom nem, lehet kié.. ismered talán? érzi magát otthon, téged kedvel, tőlem fogadott csak ételt el. - míg elindulunk, észreveszem, valamikor talán az ágy szélébe, talán komódba akadhattam, mert a szoknyám széle foszlik, fel van hasadva. majd később gondot fordítok rá, ennyi még nekem is megy, nem lehet örökké csak feküdni az ágyban, várni a megváltást, Pétervár sem egyetlen kínnal épült, Ivan Alekszandrovics is engem igazol.
        az ösvény még hívogató, a nagy terméskövek melegek a naptól: könnyen, gyorsan végzünk, engem pedig egy nyári vihar meg nem ijeszt. dörög és villámlik már odafent, mennykövek vesződnek elsőbbségért, vagy, ahogy gyermekként hallottam, gurítják a boroshordókat - talán később fejem az öledbe hajtva, míg a rádiót hallgatjuk, te is kezedbe veszel egy pohárral, elmeséled a magad gyermekkorát. szeretem gyermekséged Angliáját, egészen másnak tetszik a szavaidon át, mint könyvek lapján, atlaszokban, iskolai jegyzeteim ügyetlen angol kézírásán át.
        - tudom, Harper utál engem még mindig, kell hazudnod rosszul nem. vág arcot rám, olyat, mint mondják, adószedőkre szoktak, és mondja néha, hogy vagyok orosz kém. lehetek rossz kémnek, ha évek után sem tudtam lopni el semmit, nem? - mosolygok a lepedők felett, míg azokat hajtjuk össze, most már sürgetve a feltámadó szél által. a macska utoljára ránk pillant, aztán beugrik a konyhába, úgy tűnik eldönthette, hogy megfelelnek számára a kilátások, ha csak a vihar idejére is.
        

[- Nincs késő. Nemsokára ebédidő.]

z s a r - p t y i c a  i  c a r j e v n a  v a s i l i s a

   16+

  Ahogy kinyitod a szemedet, egy pillanatra megáll a pillanat. Az életben van néhány örökké tartó pillanat, valószerűtlenül, távol a világ problémáitól, távol a múlttól és a jövőtől. Most csak te vagy itt, ahogy lassan visszatérsz az álmaidból, a vihar és a napsütés határán, a fekete és az arany között, azelőtt, hogy haragos ég könnyei megszüntetnék a pillanatot. Gyönyörű vagy ebben a pillanatban, távol az összes szörnyűségtől, az összes ellenségtől, távol a betegségtől, melyre csak a karodon lévő kötés emlékeztet. Távol mindenkitől, aki nem én vagyok. A melletted alvó narancsszínű kneazle is olyan, mely ismeretlen helyről érkezett volna, mintha valahonnan messziről csalta volna ide a közelséged.

 Mosolyog a szívem, ahogy megszólalsz, ahogy, mintha félig álmodnál még, ölelésedben az állattal, mely a szépségedből jött. Mintha nem tartoznál ide, mintha egy jobb világból jönnél, és amikor látlak, amikor beszélsz, amikor rám nézel, megszíneznéd az angol nyarat. Nem hiszem, hogy létezhet bármi, ami drágább az embernek a világon nálad, amit szebbnek, kedvesebbnek, szerethetőbbnek találhat, bármi, amiért hajlandó lenne odaadni valami ennyire gyönyörűt.

 - Nincs késő. Nemsokára ebédidő.- boldoggá tesz, ahogy felsegítelek a földről egy öleléssel, ahogy tartalak téged, mintha a ruhák leszedésének ígérete több lenne bárminél. Nem is gondolok varázslatra, arra, hogy könnyen és gyorsan elvégezzem, azt akarom, hogy ez a pillanat örökre tartson. Tudom persze, hogy ez lehetetlen, és elmúlását csak annak ígérete teszi elviselhetővé, hogy a következő is annyira gyönyörű lesz, mint ez.

 Alig egy pillantást, egy kósza gondolatot pazarlok a varázslényre, mely beszökött a házba, hogy megmeneküljön az esőtől. Nem vagyok biztos benne, hogy a Tiltott Rengetegen kívül bárhol él kneazle az országban, úgyhogy kétlem, hogy magától került volna a környékre, de a rejtélyek megoldása most nem szerepel a gondolataim között. Ma nem létezik másik gondolat, másik ember, nem létezik más, csak te a rövid, fehér ruhában. Éteri vagy, mint egy gondolat vagy ideológia, egy érzelem, valami, aminek himnuszt kellene írnom, mégis valaki, akihez földi vágyak kötnek.

 - Harperrel ebédeltem, az értekezlet pedig szinte teljesen eseménytelenül zajlott. Ami az állatot illeti... nem is tudom. Rengeteg varázslócsalád él itt.- szinte egy pillanatra sem veszem le rólad a szemem, még akkor sem, amikor az első hangos mennydörgések megérkeznek, a természet haragja távol van. Elmúlt a pillanat, de itt van az újabb, ahogy a frissen mosott, puha ruhákat levesszük a szárítóról, ahogy közelről látom az arcodat, a tökéletességet, ahogyan lopva a felkarodhoz érnek az ujjaim, miközben leveszek valamit. Nem érdekel mások véleménye, mások elítélése.

 A bokrok susognak, mintha egy istennőt köszöntenének benned, a levegő lehűl, mintha más meleg nem maradhatna meg melletted. Szórakoztató, amit Harperről mondasz, mert nem számít semmit, nincs számomra semmilyen jelentése annak, hogy mit gondol pontosan, ahogyan kész lennék mások véleményén is áthatolni érted.

 - Harper meglehetősen ostoba, még mindig. Bár szórakoztató, hogy pont azt gondolja, hogy orosz kém vagy. Kíváncsi vagyok, hogy pontosan mit használnának fel abból, amit innen, tőlem lophatsz el.- mosolygok, csak most veszem észre, hogy a kneazle talán új otthont választott, ahogy ránk néz, ahogy besiet, de nem zavar. Egy pillanatra sem jut eszembe, hogy kidobjak valamit, ami ennyire szeret téged, ami megbízik benned, ami talán úgy lát téged, ahogy megérdemled, ellentétben a Harperekkel és Quintonokkal, azzal a rengeteg ostoba Romanovval szemben, akik számára csak selejt, eszköz vagy. Te vagy a világ.

 Mosolygok, szinte nevetek, ahogy alig másodpercekkel kerüljük el, hogy ránk szakadjanak a súlyos felhőkből a víztömegek, melyek zúgva kezdik verni a füvet, a tetőt, az utat, a világot, elfedik a világot előlünk. Egy pillantást vetek a kneazlere, ahogy elhelyezkedik az egyik fotelban a nappaliban, mosolygok rád, ahogy leteszem a lepedőket az egyik szekrény tetejére. Sötétebb lesz a házban, ahogy a napfény csak halvány fehér fénycsóvákként tud megérkezni, de a félhomályban továbbra is téged nézlek. Ahogy megakad a combodon a szemem, elragad a vágy, hogy megragadjam a bőröd, hogy magamhoz rántsalak, hogy csak az enyém legyél, erősebben, mint bármikor korábban, ami eszembe jut.

 - Hoztam neked valamit. Ebéd utánra.- a konyhába sietek, és kinyúlok, hogy bevegyem az egyelőre még száraz ablakpárkányról a mindössze vízcseppek által érintett papírba csomagolt tortákat. Észre sem veszem, hogy továbbra is mosolygok, ahogy leteszem az asztalra, ahogy újra rád nézek. Odasietek hozzád, és megfogom a karod, talán teljesen ok nélkül, csak hozzád akarok érni.

  - Találkoztál már a kneazlelel korábban? Mikor adtál neki enni?- boldog vagyok, ahogy a szemedbe nézek, a gondolataim nálad járnak, a lelkeden és a testeden, hogy mennyire boldog vagyok, hogy ugyanaz alatt a fedél alatt bújtunk el az eső elől.

Жар-птица

и царевна      Василиса

polkka

       +16
        földek, ég, hegyek és tenger: mind az átmenet időszaka Albionban, valószerűtlen, nyers, eleven, folyamatos. az idő nem állt meg úgy, ahogy Kópavogurban, nem halad traumákból fakadó ugrásokban, mint Moszkva mutatói, nem sodródik a történelem naplementéjében, akár Pétervár. tudata, érzete valós, tapintható: hol forró, hol hideg, mindig esős, mint homlok az évek viharában, tenyér, amint hátunkhoz ér, ha megtanult ütni, simogatni is, a tapasztalat puha az ujjbegyek végén. nincsenek túlzások, Albion pontosan tudja, ki ő, mit ér, megtanulta saját fájdalmán, eufóriáján, gyermeket nevelt és temetett, már nem rohan sehová.
        egyszer olyan leszek, mint Albion, ha többé nem éget mások vesztének vágya, fejem a párnára tehetem nyugalommal, szemem héján nem táncolnak majd lángok, távoli sikolyok vöröse, nem kívánom majd a magam kezével lebontani azt, amit sokszáz hajlott hát emelt a tundrán, a jeges feketébe önteni a halotti fehér maradványait. lesz nap, mikor ez a tűz is elalszik, fénye kihuny a messzeségben, és többé nem harangoznak nekem, értem, csak itt leszek veled, csak azt keresem, amit szabad, ami nem a kárhozatba, hanem békés évek csendjébe vezet.. úgy tudom, ahogy nézek rád, megfogadom neked némán. még nem látom napját, még árnyékom a láz, még nem várom csendesen azt a végső éjt: hogy napjaink végtelenné legyenek, még el kell pusztítanom őket.

        - de lesz.. késő ebédhez? már ebédeltél? ettél mit? - régebben azt hallottam még, az angolok szeretnek minden étkezést többször megenni: három reggeli, három ebéd, három vacsora, ha másként is nevezik őket. eleinte értelmetlennek látszott, furcsának, amit az időjárás hangulata sem indokolt - a konyha még annyira sem. Albion most is különös hely, ahol tejesember jár a házakhoz titokban, üzenetekben beszél azok lakóival, és mégsem látja senki, pedig a cirmosok biztosan mind jelzik a közeledtét..
        mára értem, különböző étkezések a három fő közt elrejtve, és mégsem kerültem sokkal közelebb hozzá, hogy megértsem, miért tesznek vagy nem tesznek valamit az angolok, mi különbözteti meg őket valójában a skótoktól, írektől, walesiektől vallásukon kívül.
        - van sok felfedezésed, lophattam volna el, hagyod nyitva ajtót mindig. lenne könnyű, hiszel mindenkiben, ha kell, ha nem. ismerem Harpert igazán nem, de van igaza, ha hisz, vannak veszélyes emberek körülötted. - te nem születtél didergő éjszakák alatt, melyek féltékenyen ellopják álmaid, reményed meglétükre is. ha a háború meg is tanított félni, nem magad képességeinek hiányától, emberségétől, arra támaszkodtál mindig velünk kapcsolatban is, de csak szerencséd tartott ki ellenünk, annak volt igazán igaza. orosz barátaidtól, kik hirtelen oly kedvesek lettek szívednek ki ne őrizne Albionban, melybe belerúgott nagyhatalmak csizmájának orra kíméletlenül, ha tudott? néha most is látom a szemeden, mosolyodon, nem hiszed, nem hiheted igazán, kik voltuk és vagyunk, mese, kedves népmese neked az életünk, és ha nem is hibáztatlak, sőt, irigyellek érte, a szerencséd nem tarthat örökké.

        - várj, vágtam.. meg.. - elejtem a ruhákat, épp csak a fotelt érik, a kneazle is csak felemeli a fejét, nem törődik vele. ez a mondat pár éve még valami sötétet, a jég roppanásához hasonlót idézett volna a tó felszínén futva - most csak odalépek hozzád, hogy kezeld ismét. talán képes volnék rá, a megszokás nehezen hagy el, még mindig érzem a vasszigorral tanult tehetetlenséget. a tenyeremben lassan, várakozón fut csak össze fél csepp, mint egy törött, vörös gyöngy: az elszakadó nyaklánc szemei helyükön maradnak.
        - mondtad, hoztál valamit? vagyok.. kíváncsi, lehet az mi. - nyújtom a karom, tudom, már pillanatok műve csak, hogy összeforrjon, ami korábban tátongó hasadék lett volna a Krímtől nyugatra.
        gyorsan végzel, összenő, ami összetartozik - tudom, van munkád még, mindig jut is, marad is iskolai napjaid után. szeretnék a karodban aludni tovább, míg a kedvenc rádióid hallgatod, kneazle a válladon, odakint az albioni esőfüggöny, de legjobb barátod a tinta üvege: sokáig nem nélkülözi társaságod nyáridőn sem. ha Adrian hazatérne éppen ma, lehetnénk hárman is, hallgatnám, hogyan mosódik csend hangjává fényes baritonja, míg tanulmányairól mesél, lehunynám a szemem, és holnap volna. egy új nap a változékonyságban.

        - egész évben járt ide néha, engedi, adjam enni hónapja csak. hittem, kedvel nem, talán félénk csak, talán kedvel téged csak. jött meg este új tollaid, a mugli boltból, van ott még, felejtetted el? nézed meg? - csak a fotel karfájára könyökölte nézek a kávézóasztal felé, ahol csomag vár, rajta szalag. elegáns, engem is kíváncsivá tesz, mi érkezett számodra, hogyan fogod használni - mindig tetszett a holmi, amivel dolgozol, ami megtölti az asztalaid, polcaid, a fertőtlenítők, bájitalok, üveg illata. ingjeid sápadtsága, a vasalt, szigorú talár, nyakkendők, felettük elgondolkozó tekintet. ha választhatnék, mindig erre akarnék ébredni: most talán én, és a kneazle szerencsések leszünk.
        - ha aludtam.. és csak teáig, elált az eső, mehetnénk el.. a boltig. hívhatnánk meg hétvégén édesanyád, édesapád névnapra, és ismerni meg egymást. vagyok már jól, ünnepelhetjük meg tanulmányod. készítek syrnikit.. - lesimítom a szoknyám apró szakadását, később viselek rá gondot, most rokonaid járnak az eszemben, hogy sosem láttuk egymást, de mikor láttuk volna.. kíváncsi vagyok rájuk, az emberekre, akik neveltek, akiktől származtál el, akik biztosan hasonlítanak rád. még nem tudom, kedvelnek-e majd, de meg kell lennie, nem lehetek idegen örökké, ha már ez az otthonom. talán féltenek, talán elhiszik, hogy egy eset vagyok számodra, vagy egy pohár drága kis bor, felhajtod, hagyod, hogy átjárjon, majd.. elfelejted, de nem ismerik azt a hálát, amit érzek feléd. ilyen hálát csak az érez, kinek életet adtak születése után újra.
        később megvarrom a szoknyám, már azzal fenyeget, felszakad az anyag - de most csak te jársz igazán gondolataim között, csak hozzád tér vissza minden, míg elhelyezkedem a délutáni alváshoz a fotelben. a gyógyszer talán elvesz közös pillanatainkból, de.. te itt leszel, mikor felébredünk, én, és a kneazle.