que sera sera

+13 durva nyelvezet
Ahogyan Weasley kisasszony igyekszik palástolni a haragját - nem teszi úgy senki más. Ennél nyilvánvalóbb aligha lehetne, hogy kissé talán zabos, miközben a havat rugdossa le a cipőjéről, rázza ki a copfjából, amit csak tessék-lássék igazított meg, mielőtt beszállt volna a kandallóba a másik oldalon. Már kezdi igazán jól ismerni ezt a házat, mégis mindig megdöbbentik a méretei, a belső terek elképesztő, szinte katedrálisba illő magassága, tisztasága és csendje. Ezúttal meg sem próbál rájönni, hogy az ifjú Werther harminc felett merre bujkálhat, pedig nyilván van valami egykori házvezetője társaságában, ami elhitette vele, hogy ide bármikor jöhet. Égszakadás, földindulás, vezércikkek idején is. Bármikor.

A konyha döbbenetesen Viktória-korabeli, egy valóságos labirintus megannyi fiókjával, amiben már csak azért nem téved el epikus lendülettel, mert eléggé kiismerte itt azt a pár eszközt, aminek a használatával nem okoz gondot magának sem. Mire a kicsit sem barátságos Maccavity megjelenik az ajtónyílásban, már feltette a teavizet, mert igazán nincs jobb ötlete - nem is biztos abban, hogy a sört volna-e értelme elővenni, hiszen mentes, jó előre gondolt lehetséges társaságára, innentől az is nagyjából annyit használna az idegeinek, mint egy limonádé. A kanna úgy okádja magából a forró gőzt, ahogyan az ő agya is tenné, ha nem lenne más, csak önmaga karikatúrája.
- Hát szia- mosolyodik el fáradtan a macska láttán. Mindig Minnie-t juttatja eszébe, bár tudja, hogy Minnie ezt cseppet sem venné bóknak. - Békés szándékkal jöttem. Egyedül vagy? - Nem bánná, ha megsimogathatná a macskát, de az nem adja meg magát neki egy kicsit sem. Talán ő az egyetlen a világon, aki nem dörgölőzik a lábához, nagy szemeket meresztve és várva, hogy Ginny Weasley felfelé száguldó üstökösének fénye egy pillanatra beragyogja - amiről, valljuk be, mindenki tudja, hogy valójában Harry Potteré, aki a csajának elintéz ezt-azt...

- Komolyan, örülj, hogy macska vagy! - Amennyire ebből a pozícióból meg tudja ítélni, sokkal jobb dolga lehet az öreg Macnek, hiszen itt van, messze túl az élete virágán, mégsem kell mások elismeréséért kalapoznia. Sőt, el sem kell viselnie másokat, ha nincs hozzá kedve. Ezzel szemben ő, az ünnepelt kviddicsjátékos, Harry Potter barátnője, éppen kihagyja a bátyja születésnapi ünneplését, mert nem akar senkivel találkozni, aki akárcsak rápillanthatott a Prófétára az utóbbi két napban - helyette azt próbálja kitalálni, hogy a számtalan teafűkeverék között blaszfémia volna-e egyszerűen egy előre elkészített filtert dobni a forró vízbe, arra az esetre, ha Lutece professzor mégis előkerül.

Vent frais, vent du matin
Vent qui souffle au sommet des grands pins

L'un soleil et l'autre lune

        A november különösen szép: már elhagyta a nyár minden árnyalatát, még nem öltötte fel az ünnep színeit, szinte csak megbújik a naptár lapjai között. Szebb napjaimon akár november is lehetnék, beékelődve a varázslattal teli október és a ragyogó december közé, elfelejtve, mint az időszak, amelynek nem kínok között várjuk a végét, de utóbb eszünkbe sem jut, megtörtént.
        Sajnos azonban oly távol járok a novembertől, akár bármely más, őszinte, és őszinteségében szép időszaktól. Nem vagyok a kandallóban vidáman lobogó tűz, krétás ujjai egy zakónak, várakozással telt pohár tea barátok asztalán - jobban emlékeztetem magam is erre a valahonnan idekeveredett, száraz préselt sziromra a kötet lapjai közt. Leucanthemum vulgare. Zongorázás közben folyton követeli a tekintetem, mint az emlékezés el nem kerülhető görcsössége egy délutáni migrén formájában, bárhogy ütöm is a billentyűket egyre hevesebben, el nem szakadhatok tőle. Mikor ezt a házat még nevetés töltötte meg - habár itt is kénytelen vagyok lírai túlzásokra hagyatkozni, hiszen sosem voltam igazán társasági ember - mindez egészen más színben tűnne fel, talán meglátnám benne a hálát a megtörtént felett, most azonban..
        Bár évek teltek el, és csak öregebb, rozsdásabb lettem, és a napok bűnbánatot fújnak az ablakon túl, mégsincs szemem igazán a szépre, jóra. Talán kár is volna idegen tollakkal ékeskednem, állítanom magányomban a tükörnek, hogy azon részletek megfigyelője vagyok, melyeken tekintetek siklanak át - az igazság az volna, hogy magam vagyok a részletek halmaza, amelyen a tekintetek siklanak át.

        Minden november kis ígéret arra, hogy a helyiségeket hamarosan vendégek töltik meg - a képzeletemben ez valóban meg is történik, színes ruháikban egymást köszöntik, majd az újabb esztendőt, amely hamarosan az ajtón kopogtat már. Ettől azonban nem várok semmit, nem vágyom semmire: egy olyan ember ér a szonáta végére, aki számára személyes örömöt, boldogságot nem sodor sem a január, sem a következő december. Jegyzeteim a kotta helyén hevernek, gyűröttek, akár a fejfájás-járta homlok kínjai, és én erre is alkalmatlan vagyok, holott.. egyedül akartam lenni. Ez a legkevesebb, amit megérdemlek, amit mások megérdemelnek nélkülem.
        Milyen lehet a november ott, a hatalmas víztükrön túl? Talán havazik az ólomszürke ég alatt, sütemények illatát hordja a szél, és ő talán boldog nélkülem, eszébe sem jutok már: kis gyertyaláng az ablakban, amely előtt elhaladunk hazafelé. Még most is hajlamos vagyok feloldozni magam csak az átéltek okán, csak mert megtörik az akaratom a magányon, és vágyom újra.. hallani a hangját, a hangjukat, tudni, hogy ha felkerekednék, felvenném a kabátom, valaki valahol örülne a jöttömnek, azt mondaná, hiányoztam neki, és -
        Milyen hitvány az emberi elme, a lélek becsaphatja könnyedén: megtettem, amit tettem, önként és a legtisztább szándékkal, talán olyan aljas vagyok, hogy a kis fájdalomtól elhúzódván megfeledkezem róla, minden bűn elnyeri méltó büntetését? Az örök csatát értelem - és az általa nyerhető gyász - és érzelem között nem születtem megnyerni, egyikünk sem. Ezt a keserű poharat magamnak készítettem, és tiszta kézzel ürítem ki: inkább gyűlöljön életében, mint legyen boldog élete utolsó másodperceiben egy gyilkos nevével az ajkán.

        Így telik a november: önvád, beékelődve az igazságért érzett töretlenség és a legmélyebb magány közé. Talán még így is szép valakinek, törötten, ha polcunkra nem is tennénk ki szívesen. Talán egyszer találok felmentést a magam számára is még ebben az életben, mielőtt.. eljön a december.
        Látogatóra egyáltalán nem számítok ma, máskor megszokásból sem - a kandalló előbb közölné Jimmy vagy Reagan sorait, minthogy az ajtó hangját halljam. Ms. Weasley társasága továbbra sem nyert értelmet, hiszen tudom, hogy a barátnője, hozzám pedig sosem ragaszkodott, csak a házvezetője voltam, az is egy évig, futtában, ügyetlenül, meg sem próbálva betölteni az űrt, amelyet elődöm hagyott maga után. A macska már bizonyára odalent lehet, talán remélhetem, hogy Ms. Weasley átlát a színjátékon, mellyel azt sejteti, hogy éhezésre kárhoztatom: megemelni is alig lehet már.

        Mostanra megszokhattam volna, ahogy az ember a naptár múlandóságát, rajta uralkodván bejegyzéseivel, itt egy születésnap, ott egy program - megszokhattam volna, de nem tettem. Szokhatatlan maradt az első naptól fogva, annál szokhatatlanabb csak az volna, ha minden alkalommal feltenném neki a kérdést, amelyet elsőre sem lehet megválaszolni jól, helyesen végképp nem. Miért jár egy ember a másik emberhez? Talán nincs is jelentősége, megtörténik, ahogy a mennybolt színe alapján a havazás, füvön a dér, tavon a jég. Ms. Weasley a természethez igazodván csak azt teszi, ami számára érthető, kérdezni azt csak azt bizonyítja, November tudja, méltatlan rá. Megfontoltabb bírónak tartom annál, hogy így, évekkel tanárságom után vizsgáztassam saját akaratából.
        - Ms. Weasley az a tea.. látnokzsályát is tartalmaz. Azt hittem, ma már repült. - az ócska vicctől szinte azonnal kínosan elmosolyodom, szórakozottan megdörzsölöm az arcom, holott előtte talán már.. nem váratlan az alkalmatlanságom. Talán csak a szánalom hajtja őt ide minden látogatásakor, talán a csalhatatlan képessége arra, hogy jót tegyen másokkal: bármi is volt a magyarázat, rosszízű humorom nem űzte még el.
        - Mindig elfelejtem, hogy.. nos, nem vonom kétségbe, hogy talán vannak napok, amelyek odafönt kellemesebbek. Talán találunk hozzá némi sconet is, maradnia kellett még a tegnap estiből.. várjon. - keresni kezdek a jégszekrény polcain, és mielőtt levernék a vállammal egy ismeretlen tartalmú üveget, meg is találom a süteményt. A pulton gyülekező, három napja olvasatlan Próféták nem vetnek rám jó fényt, ahogy az épp nem viselt zakó sem - mindazonáltal talán Ms. Weasley ezt, számtalan más bűnöm mellett megbocsájtja még nekem.

Már nehéz volna felidéznie, hogyan kezdődött, de az biztos, hogy még mindig ugrik egy kicsit, mikor egykori házvezetője a látóterébe kerül - és reméli, hogy nem volt tanúja annak, amilyen minden szakértelmet mellőző módon a teafüveket szortírozza.
- Nem, ami azt illeti, ma még nem... - El kell fojtania egy mosolyt, amikor konstatálja, hogy Leon ismét elfelejtette a megállapodásukat, pedig már annyiszor kérte, jóformán követelte, olyan Molly Weasleyt idéző, no nonsense stílusban, ahogyan csak azok tudnak kérni, akik hat fiútestvér mellett nőttek fel. Ez egy szerencsés, szűk réteg, amihez tartozni akkor is kiváltság számára, ha közben semmi kedves vagy legalább elfogadható nem jut eszébe a családjáról, így tehát ezt a témát az idők végezetéig kerülni szándékozik. Legalább addig.

- Jól hangzik. Akkor én már el sem mondom, mit hoztam, Tanár úr, mert úgysem kelhetne versenyre a scone-nal - lehuppan az egyik székre, és várakozóan a teafüvek felé pillant, hátha azok kiválasztják maguk közül a megfelelőt a távollétében. Furcsán otthonos mindez, a konyha, amitől az első alkalmakkor idegenkedett, sőt, zavarba is jött - pedig csak teás kanalat keresett! -, Lutece professzor, leszámítva a szokásos zakói valamelyikét, a táskája, amit az asztal lábához dobott, és amiben árulkodóan összekoccannak a sörös üvegek, mikor véletlenül belerúg, ahogy az egyik lábát átveti a másikon, hogy kényelmesen elhelyezkedhessen, és közben a szemkontaktust is megtarthassa a macskával, hátha eljött a boldog nap, amikor a kegyeibe édesgetheti magát.

- Tudja, mi passzolna az évszakhoz és az önkéntes elvonulásához remekül? Egy szakáll. Nem gondolkodott még rajta? Olyan Victor Hugói. - Ahogy a tenyerébe támasztja az állát, a tekintete a Próféták hivalkodó halmára siklik, ami úgy trónol a pulton, csoda, hogy korábban nem vette észre. Most könnyedén a földre söpörhetné az összeset, vagy eljátszhatná, hogy sürgősen be akar velük gyújtani a kandallóba, ő, aki egyébként sosem gyújtott még be, és senki nem ígérhetné, hogy a Lutece-ősök haragja nem sújtana le azonnal körmös formájában az avatatlan kézre.
- Jól választottam? Teafüvet, úgy értem. Bár most, hogy említette, Tanár úr, nagyon jól hangzik az a látnokzsályás keverék... nem azért tette félre véletlenül, hogy borús, november végi napokon azt kortyolhassa egy volt diákja társaságában? - Elmosolyodik, és nem csupán azért, mert az ötlet szórakoztató. Van valami ebben a szokatlan barátságban, amit magában aligha nevez így, tehát jobb híján abban, ahogyan életmentő akciónak álcázva issza Lutece professzor teáját, eszi a süteményét, és traktálja a mindennapi nyűgjeivel, amitől jobb érzés itt lennie, mint Bill születésnapján. Pedig ő régen kifejezetten szerette az ilyen alkalmakat, amikor élet és vidámság töltötte be az Odút, néhány órára minden nézeteltérést félre tudtak tenni - igen, még Percy is! Most pedig annyira fáj arra gondolnia, hogy az ostoba cikk miatt nem ment el, hogy hirtelen nem is tudja, mivel leplezhetné, ha dühében az összes újságot beszórja a kandallóba és diadalüvöltéssel meggyújtja.
- Látom, nem olvas újságot - jegyzi meg végül, mintha csak véletlenül tenné.