que sera sera

+13 durva nyelvezet
Ahogyan Weasley kisasszony igyekszik palástolni a haragját - nem teszi úgy senki más. Ennél nyilvánvalóbb aligha lehetne, hogy kissé talán zabos, miközben a havat rugdossa le a cipőjéről, rázza ki a copfjából, amit csak tessék-lássék igazított meg, mielőtt beszállt volna a kandallóba a másik oldalon. Már kezdi igazán jól ismerni ezt a házat, mégis mindig megdöbbentik a méretei, a belső terek elképesztő, szinte katedrálisba illő magassága, tisztasága és csendje. Ezúttal meg sem próbál rájönni, hogy az ifjú Werther harminc felett merre bujkálhat, pedig nyilván van valami egykori házvezetője társaságában, ami elhitette vele, hogy ide bármikor jöhet. Égszakadás, földindulás, vezércikkek idején is. Bármikor.

A konyha döbbenetesen Viktória-korabeli, egy valóságos labirintus megannyi fiókjával, amiben már csak azért nem téved el epikus lendülettel, mert eléggé kiismerte itt azt a pár eszközt, aminek a használatával nem okoz gondot magának sem. Mire a kicsit sem barátságos Maccavity megjelenik az ajtónyílásban, már feltette a teavizet, mert igazán nincs jobb ötlete - nem is biztos abban, hogy a sört volna-e értelme elővenni, hiszen mentes, jó előre gondolt lehetséges társaságára, innentől az is nagyjából annyit használna az idegeinek, mint egy limonádé. A kanna úgy okádja magából a forró gőzt, ahogyan az ő agya is tenné, ha nem lenne más, csak önmaga karikatúrája.
- Hát szia- mosolyodik el fáradtan a macska láttán. Mindig Minnie-t juttatja eszébe, bár tudja, hogy Minnie ezt cseppet sem venné bóknak. - Békés szándékkal jöttem. Egyedül vagy? - Nem bánná, ha megsimogathatná a macskát, de az nem adja meg magát neki egy kicsit sem. Talán ő az egyetlen a világon, aki nem dörgölőzik a lábához, nagy szemeket meresztve és várva, hogy Ginny Weasley felfelé száguldó üstökösének fénye egy pillanatra beragyogja - amiről, valljuk be, mindenki tudja, hogy valójában Harry Potteré, aki a csajának elintéz ezt-azt...

- Komolyan, örülj, hogy macska vagy! - Amennyire ebből a pozícióból meg tudja ítélni, sokkal jobb dolga lehet az öreg Macnek, hiszen itt van, messze túl az élete virágán, mégsem kell mások elismeréséért kalapoznia. Sőt, el sem kell viselnie másokat, ha nincs hozzá kedve. Ezzel szemben ő, az ünnepelt kviddicsjátékos, Harry Potter barátnője, éppen kihagyja a bátyja születésnapi ünneplését, mert nem akar senkivel találkozni, aki akárcsak rápillanthatott a Prófétára az utóbbi két napban - helyette azt próbálja kitalálni, hogy a számtalan teafűkeverék között blaszfémia volna-e egyszerűen egy előre elkészített filtert dobni a forró vízbe, arra az esetre, ha Lutece professzor mégis előkerül.

Vent frais, vent du matin
Vent qui souffle au sommet des grands pins

L'un soleil et l'autre lune

        A november különösen szép: már elhagyta a nyár minden árnyalatát, még nem öltötte fel az ünnep színeit, szinte csak megbújik a naptár lapjai között. Szebb napjaimon akár november is lehetnék, beékelődve a varázslattal teli október és a ragyogó december közé, elfelejtve, mint az időszak, amelynek nem kínok között várjuk a végét, de utóbb eszünkbe sem jut, megtörtént.
        Sajnos azonban oly távol járok a novembertől, akár bármely más, őszinte, és őszinteségében szép időszaktól. Nem vagyok a kandallóban vidáman lobogó tűz, krétás ujjai egy zakónak, várakozással telt pohár tea barátok asztalán - jobban emlékeztetem magam is erre a valahonnan idekeveredett, száraz préselt sziromra a kötet lapjai közt. Leucanthemum vulgare. Zongorázás közben folyton követeli a tekintetem, mint az emlékezés el nem kerülhető görcsössége egy délutáni migrén formájában, bárhogy ütöm is a billentyűket egyre hevesebben, el nem szakadhatok tőle. Mikor ezt a házat még nevetés töltötte meg - habár itt is kénytelen vagyok lírai túlzásokra hagyatkozni, hiszen sosem voltam igazán társasági ember - mindez egészen más színben tűnne fel, talán meglátnám benne a hálát a megtörtént felett, most azonban..
        Bár évek teltek el, és csak öregebb, rozsdásabb lettem, és a napok bűnbánatot fújnak az ablakon túl, mégsincs szemem igazán a szépre, jóra. Talán kár is volna idegen tollakkal ékeskednem, állítanom magányomban a tükörnek, hogy azon részletek megfigyelője vagyok, melyeken tekintetek siklanak át - az igazság az volna, hogy magam vagyok a részletek halmaza, amelyen a tekintetek siklanak át.

        Minden november kis ígéret arra, hogy a helyiségeket hamarosan vendégek töltik meg - a képzeletemben ez valóban meg is történik, színes ruháikban egymást köszöntik, majd az újabb esztendőt, amely hamarosan az ajtón kopogtat már. Ettől azonban nem várok semmit, nem vágyom semmire: egy olyan ember ér a szonáta végére, aki számára személyes örömöt, boldogságot nem sodor sem a január, sem a következő december. Jegyzeteim a kotta helyén hevernek, gyűröttek, akár a fejfájás-járta homlok kínjai, és én erre is alkalmatlan vagyok, holott.. egyedül akartam lenni. Ez a legkevesebb, amit megérdemlek, amit mások megérdemelnek nélkülem.
        Milyen lehet a november ott, a hatalmas víztükrön túl? Talán havazik az ólomszürke ég alatt, sütemények illatát hordja a szél, és ő talán boldog nélkülem, eszébe sem jutok már: kis gyertyaláng az ablakban, amely előtt elhaladunk hazafelé. Még most is hajlamos vagyok feloldozni magam csak az átéltek okán, csak mert megtörik az akaratom a magányon, és vágyom újra.. hallani a hangját, a hangjukat, tudni, hogy ha felkerekednék, felvenném a kabátom, valaki valahol örülne a jöttömnek, azt mondaná, hiányoztam neki, és -
        Milyen hitvány az emberi elme, a lélek becsaphatja könnyedén: megtettem, amit tettem, önként és a legtisztább szándékkal, talán olyan aljas vagyok, hogy a kis fájdalomtól elhúzódván megfeledkezem róla, minden bűn elnyeri méltó büntetését? Az örök csatát értelem - és az általa nyerhető gyász - és érzelem között nem születtem megnyerni, egyikünk sem. Ezt a keserű poharat magamnak készítettem, és tiszta kézzel ürítem ki: inkább gyűlöljön életében, mint legyen boldog élete utolsó másodperceiben egy gyilkos nevével az ajkán.

        Így telik a november: önvád, beékelődve az igazságért érzett töretlenség és a legmélyebb magány közé. Talán még így is szép valakinek, törötten, ha polcunkra nem is tennénk ki szívesen. Talán egyszer találok felmentést a magam számára is még ebben az életben, mielőtt.. eljön a december.
        Látogatóra egyáltalán nem számítok ma, máskor megszokásból sem - a kandalló előbb közölné Jimmy vagy Reagan sorait, minthogy az ajtó hangját halljam. Ms. Weasley társasága továbbra sem nyert értelmet, hiszen tudom, hogy a barátnője, hozzám pedig sosem ragaszkodott, csak a házvezetője voltam, az is egy évig, futtában, ügyetlenül, meg sem próbálva betölteni az űrt, amelyet elődöm hagyott maga után. A macska már bizonyára odalent lehet, talán remélhetem, hogy Ms. Weasley átlát a színjátékon, mellyel azt sejteti, hogy éhezésre kárhoztatom: megemelni is alig lehet már.

        Mostanra megszokhattam volna, ahogy az ember a naptár múlandóságát, rajta uralkodván bejegyzéseivel, itt egy születésnap, ott egy program - megszokhattam volna, de nem tettem. Szokhatatlan maradt az első naptól fogva, annál szokhatatlanabb csak az volna, ha minden alkalommal feltenném neki a kérdést, amelyet elsőre sem lehet megválaszolni jól, helyesen végképp nem. Miért jár egy ember a másik emberhez? Talán nincs is jelentősége, megtörténik, ahogy a mennybolt színe alapján a havazás, füvön a dér, tavon a jég. Ms. Weasley a természethez igazodván csak azt teszi, ami számára érthető, kérdezni azt csak azt bizonyítja, November tudja, méltatlan rá. Megfontoltabb bírónak tartom annál, hogy így, évekkel tanárságom után vizsgáztassam saját akaratából.
        - Ms. Weasley az a tea.. látnokzsályát is tartalmaz. Azt hittem, ma már repült. - az ócska vicctől szinte azonnal kínosan elmosolyodom, szórakozottan megdörzsölöm az arcom, holott előtte talán már.. nem váratlan az alkalmatlanságom. Talán csak a szánalom hajtja őt ide minden látogatásakor, talán a csalhatatlan képessége arra, hogy jót tegyen másokkal: bármi is volt a magyarázat, rosszízű humorom nem űzte még el.
        - Mindig elfelejtem, hogy.. nos, nem vonom kétségbe, hogy talán vannak napok, amelyek odafönt kellemesebbek. Talán találunk hozzá némi sconet is, maradnia kellett még a tegnap estiből.. várjon. - keresni kezdek a jégszekrény polcain, és mielőtt levernék a vállammal egy ismeretlen tartalmú üveget, meg is találom a süteményt. A pulton gyülekező, három napja olvasatlan Próféták nem vetnek rám jó fényt, ahogy az épp nem viselt zakó sem - mindazonáltal talán Ms. Weasley ezt, számtalan más bűnöm mellett megbocsájtja még nekem.

Már nehéz volna felidéznie, hogyan kezdődött, de az biztos, hogy még mindig ugrik egy kicsit, mikor egykori házvezetője a látóterébe kerül - és reméli, hogy nem volt tanúja annak, amilyen minden szakértelmet mellőző módon a teafüveket szortírozza.
- Nem, ami azt illeti, ma még nem... - El kell fojtania egy mosolyt, amikor konstatálja, hogy Leon ismét elfelejtette a megállapodásukat, pedig már annyiszor kérte, jóformán követelte, olyan Molly Weasleyt idéző, no nonsense stílusban, ahogyan csak azok tudnak kérni, akik hat fiútestvér mellett nőttek fel. Ez egy szerencsés, szűk réteg, amihez tartozni akkor is kiváltság számára, ha közben semmi kedves vagy legalább elfogadható nem jut eszébe a családjáról, így tehát ezt a témát az idők végezetéig kerülni szándékozik. Legalább addig.

- Jól hangzik. Akkor én már el sem mondom, mit hoztam, Tanár úr, mert úgysem kelhetne versenyre a scone-nal - lehuppan az egyik székre, és várakozóan a teafüvek felé pillant, hátha azok kiválasztják maguk közül a megfelelőt a távollétében. Furcsán otthonos mindez, a konyha, amitől az első alkalmakkor idegenkedett, sőt, zavarba is jött - pedig csak teás kanalat keresett! -, Lutece professzor, leszámítva a szokásos zakói valamelyikét, a táskája, amit az asztal lábához dobott, és amiben árulkodóan összekoccannak a sörös üvegek, mikor véletlenül belerúg, ahogy az egyik lábát átveti a másikon, hogy kényelmesen elhelyezkedhessen, és közben a szemkontaktust is megtarthassa a macskával, hátha eljött a boldog nap, amikor a kegyeibe édesgetheti magát.

- Tudja, mi passzolna az évszakhoz és az önkéntes elvonulásához remekül? Egy szakáll. Nem gondolkodott még rajta? Olyan Victor Hugói. - Ahogy a tenyerébe támasztja az állát, a tekintete a Próféták hivalkodó halmára siklik, ami úgy trónol a pulton, csoda, hogy korábban nem vette észre. Most könnyedén a földre söpörhetné az összeset, vagy eljátszhatná, hogy sürgősen be akar velük gyújtani a kandallóba, ő, aki egyébként sosem gyújtott még be, és senki nem ígérhetné, hogy a Lutece-ősök haragja nem sújtana le azonnal körmös formájában az avatatlan kézre.
- Jól választottam? Teafüvet, úgy értem. Bár most, hogy említette, Tanár úr, nagyon jól hangzik az a látnokzsályás keverék... nem azért tette félre véletlenül, hogy borús, november végi napokon azt kortyolhassa egy volt diákja társaságában? - Elmosolyodik, és nem csupán azért, mert az ötlet szórakoztató. Van valami ebben a szokatlan barátságban, amit magában aligha nevez így, tehát jobb híján abban, ahogyan életmentő akciónak álcázva issza Lutece professzor teáját, eszi a süteményét, és traktálja a mindennapi nyűgjeivel, amitől jobb érzés itt lennie, mint Bill születésnapján. Pedig ő régen kifejezetten szerette az ilyen alkalmakat, amikor élet és vidámság töltötte be az Odút, néhány órára minden nézeteltérést félre tudtak tenni - igen, még Percy is! Most pedig annyira fáj arra gondolnia, hogy az ostoba cikk miatt nem ment el, hogy hirtelen nem is tudja, mivel leplezhetné, ha dühében az összes újságot beszórja a kandallóba és diadalüvöltéssel meggyújtja.
- Látom, nem olvas újságot - jegyzi meg végül, mintha csak véletlenül tenné.

Vent frais, vent du matin
Vent qui souffle au sommet des grands pins

L'un soleil et l'autre lune

        Azok tekintetében, akik nem ismertek meg engem - és még nem éltek huszonöt telet sem - talán jelenthetek egyfajta menedéket: ebben a fényben a halkan kopogtató elmúlás bölcsességnek tetszik, társaságnak kérdéseink mellé, akár azokban a történetekben, amelyekben felsejlik az örökkévaló.
        Voltak időszakok - számtalan, meleg árnyalatú, féltve őrzött pillanat, melyeket egy látó elméje fájóan könnyen megragad és megtart - amelyekben vonzott a lehetőség, hogy azzá legyek, akit Ms. Weasley is kereshet. A jó barát remek tanácsokkal és még remekebb hasonlatokkal - ez az ember azonban alig több képzeletnél, melyet a novemberi eső hamarosan elmos majd az ólmos-álmos ég alatt. Hiába fogadtam el évtizedek távlatában, hogy nem válhatok mássá, nem tagadhatom meg a vállamra akasztott balszerencsét, az ott jár majd mondandómban, megelőz, kinyitja az ajtót a szomorúság és magány előtt, azért olykor még azon kapom magam, hogy pergő beszélgetéseink egyikében már-már ez az idegen is lehetnék. Kinyithatnám a hatalmas bejárat szárnyait, kiállhatnék a szabadba, mélyen vett levegővel kiálthatnám a világba, hogy itt vagyok, nem félek tőle, sőt, nagyon is élni vágyom: vágyom a szépet, jót, a kínt és a szót - elsőt, másodikat, utolsót és a végszót.
        Hálát érzek ezekért a kedves illúziókért, holott Ms. Weasley nem tud róluk, és a hála helyét szégyen váltaná, ha másként volna: November jól tudja, mire hivatott, olykor Novemberben is süt a nap.

        - El kell néznie őszinte meglepettségem e tény és a tárgyam.. volt tárgyam iránt való hirtelen feltámadt érdeklődése kapcsán. - könnyen esik kijavítanom magam, hiszen nemcsak nem tanítom már, erre a szakterületre másokat sem. Talán jobb így mindenkinek: abba sosem fáradtam bele, hogy kérdéseikre, érdeklődésükre válaszoljak, de azok után, amit tettem, visszavonhatatlanul békésebb távol maradnom a befolyásolható elméktől.
        Ahhoz azonban régóta vagyok már a pályán, hogy tudjam, mikor sejthetek valódi kíváncsiságot a tekintetek mögött, és mikor ébred ez a kíváncsiság inkább.. a divináció rekreációs mivolta iránt. Ms. Weasley számtalan tálemtuma között a látó szem roppant szerencsés módon nem merült fel - ahogy arra nekem sincs szükségem, hogy tudjam, milyen gyermeki naivitást igényel azt képzelni, hogy egy fiatal felnőtt, profi sportot gyakorló boszorkány olykor nem vágyik más dimenziókba. Az egyetlen valóban meglepő tény ebben, hogy ezt az én társaságomban keresi.. de máig nem lehetek biztos benne, az unokahúgom vajon.. miként fest le mások előtt.
 
        Talán jóindulatának, könyörületének köszönhetem a mostani társaságot - William, kedves, régi barátom halála óta csak rettegés ülte meg a látomásaimat, azokba kellene temetkeznem, mint önnön bűneim bírája, hiszen mióta csak létezem, szenvedést hoztam mások életébe. Talán Ms. Weasley irgama teszi, hogy olykor-olykor megfeledkezni vélek a tetteim súlyáról, azok nem vonnak a sír felé, és csak akkor térnek vissza, mikor magam vagyok ismét.
        Számtalanszor bizonyítottam már, mennyire nem értem az emberi lélek rezdüléseinek finomságát, a nagy közös tudattalant, amely összeköti gyilkost áldozatával, szeretőt szerelme tárgyával, anyát a gyermekével, barátot az ellenséggel: hiába láttam felsejleni, álltam előtte csodálván a létezőt.. Hogy miként üt vagy áld, máig sem tudnám szavakba önteni, ahogy azzal sem boldogulnék, felém miért igazságtalanul megértő arcát fordítja épp azon az órán, amelyen nagyon is görnyednem kellene a következmények alatt.

        - Nos.. nem, még sosem, egészen eddig. Kétlem, hogy a vélt nagyságom felérne Victor Hugo magányának következményeihez. Még a végén írni kezdenék? Milyen abszurd, gondolja csak meg. - keresek egy tányért a konyha egyik szekrényében, és óvatosan ráhelyezem a süteményeket, amelyeket természetesen eleve nem kellene fogyasztanom, de sok mindenről le tudok mondani ezek élvezetén kívül. Olvastam néhány empirikus bizonyítékokra aligha támaszkodó kutatást arról, hogyan serkenti a cukor a látomásokat a vonatkozó személyek esetében, de ezek mindenképp elkerülhetetlenek: a sanyargatás minden ágában én sem képviseltethetem magam eredményesen.
        - Most azt kellene mondanom, hogy természetesen, hiszen előre láttam, de az igazság az, hogy ajándékba kaptam, és nem tudok elképzelni egy alkalmat sem, amelyen elfogyaszhattam volna. Olyan cselekménynek tűnik, amely inkább Hugo zsenijét írná le, és látja, újabb ok a szakálltalanságra. - ahogyan arra is, hogy ne élesítsem harmadik szememet a jövő kutatására. Az megtörténik magától is, legfőképp akkor, ha nem vágyom rá, szólítani egyenesen.. kísértésnek tűnik még most, a teára pillantván is. Nem kételkedem a gesztus nemességében, amellyel nekem szánták, de a bizonyosság nyomába kétségek szegődnek, mint az eső ígérete az ólomszürkén odakint.

        - Nem, a legutóbbi kiváló gazdasági tárca után, amelyben a szerző a laissez-faire iskolát végig kitartóan flazéda-nak nevezi, még nem volt szerencsém átfutni a rovatokat. Ön szerint kellene, kihagytam valami hasonló örömteli nyelvújítást? - megpróbálom egy teáskanna mögé rejteni az önkéntelen mosolyom. Tudom, hogy már valamelyik számban helyet kap majd a levelem.. azaz Le Lion levele a hamarosan bekövetkező, hegyomlásra emlékeztető hatalomváltásról az Északír Parlament keretein belül. Az évtized forrong körülöttünk, és ebben talán mindannyiunk érdeke, hogy nem vagyok jelen, ez az apró kísérlet a sorssal.. eltölt egy kis örömmel még a látogatások mellett is. Talán a kísértés mégis jelen van, ha eddig futottam is előle - talán ezért is főzöm le a látnokzsályás teát Ms. Weasley számára, míg magamnak csak a jó öreg borsmentát. Ennyi kísértés épp elég mára barátok között is.

Talán pont a valószínűtlensége tetszett neki, talán azért jött el újra és újra, fáradhatatlan lelkesedéssel, soha sem előre bejelentkezve, mert nem akart túlságosan kiszámíthatónak tűnni. Az elején, persze, elsősorban azért jött, mert úgy érezte, akkor sem hagyhatja Minnie unokabátyját, egykori házvezerőjét, ebek harmincadjára, ha ki tudja, milyen hübrisz értelmében nem beszélnek ők soha többet egymással, és kicsit aggódva várta Minnie válaszát arra a levélre, amiben megpendítette, hogy amúgy néha meglátogatja őt, aki gonosz és aljas, bár ebben a percben más, sokkal kevésbé drámai jelzők jutnak eszébe, ahogy Lutece professzort figyeli. Vajon az ember identitásának óhatatlanul részévé válik, ha tanítani kezd? Akkor is, ha közben abbahagyja. Különös oknál fogva könnyebb még mindig egykori tanáraként gondolnia rá, mint remeteként. Bár a legtöbb remete állítólag barlangokban lakik, nem ilyen flancos helyeken, ahol több hálószoba van, mint ahány Weasley-leszármazott.

- Ha engem kérdez, nincs ebben a meglepettségben semmi őszinte... biztosan tudta, hogy mit mondanak magáról a lányok. Meg a fiúk. - Elvigyorodik, mert szinte hihetetlennek tűnik, hogy sosem jutott eszébe! Hiszen van néhány diplomája, ahogyan azt korábbi beszélgetséseik és előzetes ismeretei során feltérképezte, biztosan ért valamennyit ahhoz is, mire jár a diákok agya, akiket tanított, de ebben az esetben azoké is, akik csak a nagyteremben ülve látták a reggeli teája felett. Ha pedig Leon köti az ebet a karóhoz, nos, kénytelen lesz nem csupán hírvívő, de kegyetlen hóhér is lenni egy pillanatra. Persze, csak abból a fajtából, amire nehéz haragudni, ez pedig számtalan csávából kihúzta korábban, ha az anyját idéző temperamentum csődöt készült mondani.

- Ha én itt valamit abszurdnak tartok, az az, hogy nagyjából tízszer kértem meg, hogy tegezzen, és még mindig vonakodik megtenni. - Összefogja a haját, hogy ne lógjon bele a bögréjébe, amikor kézhez kapja, és a szeme sarkából követi az öreg Maccet, aki mintha közelebb somfordálna a konyhabútorok mentén. Persze, csak idő kérdése, hogy mikor keres helyet magának az asztalon, de mindig szigorúan kartávolságon kívül Weasley kisasszonytól - talán ennek a macskának tényleg remek a memóriája, és jól emlékszik még azokra az estékre is a griffendéles lányok hálótermeiből, amiket Ginny már csak nagy üggyel-bajjal és némi bandzsítással tudna felidézni?
- Ugyan, Leon, ne kéresd magad! - dől hátra a székén, legyőzve a késztetést, ami igyekszik visszatéríteni a magázódás udvarias, biztonságos, olykor még meglehetősen szórakoztató ösvényére. - Szerintem mindketten tudjuk, hogy vérbeli író vagy. Olyan típusnak tűnsz. Legalábbis nekem. És hidd el, nekem kiváló szemem van. - A férfiakhoz, tenné hozzá, de nem teszi. Olykor a nőkhöz is. A kiváló szemével szerzett tapasztalatait nem szívesen osztaná meg Lutece professzorral, aki remeteségében olyan meghökkentő természetességgel vált Leonná - most valószínűleg pironkodnia kellene, mint ahogyan sokan várnának tőle hasonlót már pusztán azért, mert nem szerződött a Próféta sportrovatához, amikor megtehette volna. De számos erénye mellett Weasley kisasszony igyekezett nem túl gyakran pironkodni.

Tekintete az újságok halmára vándorol, és találomra kihúz egyet, némi megfontolás után nem a legfelsőt. Ahogy átpörgeti, csupa ismeretlen cikket és interjút fedez fel, hiába, ő sem olvasta elég kitartóan az utóbbi napokban. De ezt aligha róhatja fel bárki. Ahogy a kezébe vesz még egyet, azután még egyet, felötlik benne, hogy talán túl is eshetne az egészen, elmondhatná most rögtön, hogy ne kelljen zavarodottan félrenéznie a következő órákban, mert bár sosem jelentette be, hogy mikor fog távozni, szokássá vált kettejük között, hogy nem veszi fel a kabátját ismét fél órán belül. Miért is ne mondhatná el tulajdonképpen? Mitől fél? Leon ítéletétől, kritikájától - az érzéstől, hogy a férfi, aki a laissez-faire és a gazdasági tárca szavakat egy mondatban képes használni, majd lenézi őt azért, mert nem értelmiségiként nyilatkozik egy, döntően a sportra és a csapat dinamikájára koncentráló interjúban? Bár ez utóbbit csak nagy jóindulattal mondhatja, mivel a kész interjú egészen máshogy festett nyomtatásban, mint amiben megállapodtak. Talán...
- Oké, valamit el... hm, ezt láttad már? - csúsztatja Leon felé az újságot az asztalon, gondosan félbehajtva, hogy egy olvasói levél kerüljön felülre. Az Északír Parlament témája nem olyasmi, amivel a Próféta sűrűn foglalkozik, de talán csak elmulasztott valamit. Vagy ez a téma sem Lutece professzor fogára való? - Nem tudtam, hogy a Próféta már politikai elemzéseket is közöl. Mondjuk, a címe alapján ez csak vicc. Valaki biztos megunta a szerkesztőségben, hogy kávét főz, és ezzel keres egy kis mellékest. - Forgatja a szemét, mintha ezzel el is lenne intézve a téma. Ezekből már bármit kinéz, a cél a még több, és még több eladott példányszám. Bár, ha tényleg egy olvasó küldte be, akkor viccet csinálni belőle meg olyan... gerinctelen. - Mit gondolsz? Közölhetnék így egyáltalán? Nem igazán etikus.

Vent frais, vent du matin
Vent qui souffle au sommet des grands pins

L'un soleil et l'autre lune

        Hajlamos volnék csak elnéző bólintással nyugtázni Ms. Weasley kijelentését - tapasztalatom szerint a leginkább ismert területem olyan egyetértő lenézéssel kénytelen szembenézni nem is alaptalanul, hogy abból sok egyéb őszintétlenség nem következhet már. A divináció mindig a szerencsét próbálók, hamiskártyások menedéke volt, amellett, hogy az ember sosem szűnik meg remélni a jobbat a jövő kémlelésétől. Az sosem következhet be: a jóslás, mint a lélek, üresség természetű, míg a tudat szelepként zárja azt a racionalitásba.
        Iskolai éveim alatt - melyek során magam is a padot koptattam még, bízva most abban, hogy talán ennél több érdemmel - idegenkedtem megvédeni a szakterületet, nem is tartottam ezt lehetségesnek a több évszázados kellemetlen események okán, amelyek el nem különbözhetnek tőle. Mára szeretném hinni, hogy több megértéssel ruházott fel azok iránt a tudományok iránt, amelyeket nem ismerek még, vagy amelyekhez kevésnek születtem, amelyekhez nem érhetek fel intellektussal. A rúnaismeret például ilyen: szabályai egyszerűnek tűnnek, mégsem szólnak hozzám úgy a rúnák, ahogy kedves barátomhoz, akinek második természete értelmezésük. Apropó, területek, melyekhez nem értek: Ms. Weasley sportágának működése is közéjük tartozik, azaz, annak részletei. Kétlem, hogy ha az életem múlik is rajta, meg tudnék ülni egy seprűt - talán többek között ezért is élvezet számomra hallgatni, ahogy beszél róla.
        
        - Tudja, Ms. Weasley, ez talán valahol még egy olyan érdemtelen oktatónak is érthető jelenség, mint amilyen én voltam. A diákok nem változnak olyan sokat e tekintetben: a tisztelettel, az előttünk járó tudásával óhatatlanul jár valamiféle rajongás. Szerencsére ezek a diákok maguk is felnőttek lesznek, és jót nevetnek gyermeki lelkesedésükön. - talán nem mindannyian, ezt azonban már nem teszem szívesen hozzá. Hogyne hallottam volna a szóbeszédeket, és magam éveiben is mindig voltak kedvencek azokon kívül is, akik jegyeiket nem vasszigorral mérték a záróvizsgákon is. Valahogy mintha a Roxfort falai csak azokat fogadták volna maguk közé, akik az életben magányosnak bizonyultak, alig-alig akadt házastárs, gyermek a tanári kar életében, valódi ritkaság maradt a magánélet öröme a katedrán. Természetesen boldog meglepetéseket ez az évtized is tartogatott a legváratlanabb pillanatokban is.
        - Igen, ez egy.. leküzdhetetlennek bizonyuló rossz szokás, elnézését.. elnézésed kérem. -  míg kitöltöm az italt, is ez jár az eszemben: vajon miért alakult így? Miért nem vált automatikussá a tegeződés, ha Ms. Weasley már nem diákom, és többé nyilván nem is lesz az? A családi kötelék hiánya tenné? Talán inkább a bűntudat okozhatja - azóta, hogy átléptem minden korábban szabott szabályom a képességemet illetően, nem voltam képes többé rá, hogy közel engedjem magamhoz az embereket. Csak az olyan igazán kitartóak maradtak mellettem - talán valahol legjobb meggyőződésük ellenére, vagy épp lelkük bősége okán - mint Ms. Weasley is. Nehéz lett volna ezeket az éveket a puszta Weasley-jóakaratnak tulajdonítani, ha így is kezdődött.
      
        - Ezegyszer sajnos a kiváló szeme.. szemed téved, ugyanis még sosem írtam semmit, ha a tudományos munkáimat nem számítjuk annak. Egyszer kalandvágyból felvettem még az első egyetemen egy írói kurzust, de.. be kell ismernem, hogy csúfos kudarcot vallottam a teljesítésében. - korábban sosem töltöttem szívesen időt a konyhában, és ha megtehetem, most is a dolgozószobában foglalnék helyet. Ms. Weasley azonban keresetlen nyugalommal talált otthonra a ház azon pontjain is, amelyek számomra nem sugározták igazán a béke melegét. Talán azzal sem bajlódtam volna, hogy háztartást vezessek, ha időről-időre nem számítottam volna a társaságára: a Jimmy és köztem megköttetett valószerűtlen barátság nem szólt így a csendes megértésről, vagy ha már, az ételről és italról.
        - Lapszemlét tartunk? - kérdezem már a teát kevergetve, annak reményében, hogy talán mesél valamit arról, ami annyira felzaklatta, hogy a teázáshoz fordult. Kétlem, hogy Ms. Weasley ezért jött volna el a magányos vidékre a nagyvárosi barátok nyüzsgő szelleme helyett, és magamat sem úgy ismerem, mint akiről az aktív élmények juthatnának valaki eszébe. Bármi is az ittléte oka, azt inkább az esős november csillapíthatja: vagy ebben a tudatban hagyta eddigi alkalmatlanságom.

        - Valamilyen formában mindig tette, csak a minőség volt a kérdéses.. Miből gondolja.. gondolod, hogy vicc? - vonakodva veszem át a lapot, kínosan ügyelve rá, hogy a felhajtott ingem alól kihívóan szabad bőrfelület ne érintkezhessen a karjával. Bölcsebb volna felvennem a zakóm, eleve illetlenség így fogadni, de most már azzal keltenék kellemetlen hangulatot, ha megszakítván a beszélgetést így járnék el. Már csupán az maradt hátra, hogy kellően érdeklődőnek és ügyefogyottnak tűnjek a saját levelem felett.
        - Ez egy.. gazdasági fejtegetésnek tűnik a választások kapcsán, ha nem értem félre a lényegét. Van valami.. különösebb oka annak, hogy épp ezt választottad? Ms. Weasley, ki hitte volna, hogy így felkelti érdeklődésed a laissez-faire politika emlegetése. - elmosolyodom, mikor visszaadom a lapot, amennyiben elfogadja azt. Csak nyugalom, Leon, a borsmenta sem érdemli, hogy kiköpd meglepetésedben, hivatalosan pedig semmi közöd nem is lehet az írói álnéven publikáló, közgazdásznak tűnő levélíróhoz. Tudom persze, hogy olykor hajlamos vagyok bűnösnek tűnni akkor is, ha valóban nem követtem el semmit ezúttal: bíznom kell benne, hogy Ms. Weasley csak felvezetésnek szánta ezt a témát kettőnk között.

Átveszi a teáját, bár minden figyelmét az előtte heverő újság köti le. Nem is tudja igazán megmondani, hogy miért, talán a gúnyos felvezetőszöveg miatt, amivel a szerkesztőség a levelet fémjelezte, olyan rossz érzés fogja el.
- Nos, nem... nem igazán, nincs különösebb oka. De ha egy olvasói levéllel a Prófétánál így bánnak, akkor nem csodálom, hogy egyre többen olvassák a Hírverőt. Oké, lehet, hogy hülyeségnek tűnik, de akkor sem kellene így gúnyolódniuk rajta, ez olyan... szakmaiatlan. Más jelzőt is mondanék, ha nem az egykori tanárommal kéne ezt megbeszélnem, de szeretném, hogy jó véleménnyel legyen - látod, már én is kezdem! Szóval, hogy jó véleménnyel legyél. Rólam. Amennyire lehet. - Elmosolyodik, mielőtt megfújná a teát, hogy belekortyoljon. Nem igazán szokatlan, hogy Leon neki más teát készített, mégis felvonja a szemöldökét, mikor nem érzi a saját bögréjéből a borsmenta jellegzetesen felcsapó illatát. Sosem beszéltek róla, valamiért anélkül is nyilvánvaló volt, hogy kettejük ízlésében kevés közös pontot fedeznének fel, már a teák terén. Lutece professzor, ezen a néven olykor Leon, ahogy az élet más területén, itt is kifinomultnak, sokat látottnak tűnt, Ginny pedig sosem rajongott különösebben a teáért - pontosabban úgy nem, ahogyan otthon itták, futtában, pulóverre löttyintve, betegség idején mézzel. Igen, az anyja teája bizonyos értelemben hiányzott neki, de sokkal jobban hiányzott a gondoskodás, aminek egyik szembetűnő jele a tea volt. Nem arra vágyott, hogy az anyja tyúkanyó módjára felügyelje, óvja, mint amikor kislány volt, és a fiúkkal repülni akart menni a hátsó kertbe, amit nekik szabadott, mert azt a szélvihart semmilyen erő nem fékezhette meg, neki viszont meg kellett küzdenie az aggódó szülők alkotta egységfronttal, mert a kis Ginny Weasley pipaszárlábú, kicsi és sírós volt, különösen akkor, ha leesett valahonnan. Hosszú időbe telt, mire megkeményítette magát, részben úgy, hogy az anyai túlféltést és aggódást lerázta. Még akkor is, ha olykor jólesett volna elfogadnia. Akkor is, ha olykor hiányzott neki.

Óvatosan teszi vissza a bögrét az asztalra az első korty után. Még szerencse, hogy Leonnak nem volt sosem szokása a fejében kotorászni. Mindig olyan udvarias volt, tartotta a határokat, és ezt Weasley kisasszony, ezen a néven az egyetlen, üdítőnek találta. Bár Harry nemrég értetlenségét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy miről tudnak beszélgetni órákon át, neki ez természetesnek tűnt mostanra.
- Hagyjuk is. Talán nem lep meg, de én ehhez nem igazán tudok hozzászólni. De beszélhetünk a Vronszkij-műbukásról vagy a lajhárlendülés nehézségeiről, ha változatosságra vágysz. - Változatosságra? Elkerekedő szemekkel pillant a bögréje irányába, mielőtt hátradőlne a székén, és a karjait összekulcsolná a mellkasán.
- Nocsak. Hamarosan az asztalon fogok táncolni? A karriered érdekében remélem, hogy kép nem készül az esetről - jegyzi meg, és csupán félig viccel. Ebben a közhangulatban, ami jelenleg uralkodik, nehéz szívvel gondol arra, hogy barátsága Lutece professzorral akadémiai körökben talán nem vetne a férfira jó fényt. Persze, Ginny Weasleyt ismerni meglehetősen jó ajánlólevél bizonyos helyeken, és ha szeretné, a következő húsz évre vehetne neki ingyenjegyet a Hárpiák meccseire, hogy páholyból figyelhesse azt, amihez saját bevallása szerint sosem értett. De mit szólnának hozzá, ha vissza akarna térni az akadémiára? A Roxfortba? Talán a Roxfortban ez nem számítana, legalábbis remélte, hogy ott nem sokat adnak az ilyesmire.

- Tudod, valahol odakint, ebben a zimankós, novemberi időben a bátyám éppen a harmincharmadik születésnapját ünnepli. Bill, a kedvenc bátyám, ha lehet ilyet mondani. És én... nagyon sajnálom, hogy nem vagyok ott. - Előrelendül, hogy a teába kortyolva elrejtse, milyen mélyen érinti ez most valójában. Egész kellemes, ahogy átmelegíti az ujjaitól egészen az arcáig, és kicsit mintha még sajnálná is, hogy erre a cuccra biztosan nem foghatna egy esetleges asztalon táncolást. Pedig annak is lenne hírértéke.
- De ágynak estem ótvarral, ami nagyon szomorú, és amivel természetesen senkit nem tudtam megtéveszteni. Viszont úgy éreztem, hogy... hát, tudod. Így lesz a legjobb. És egyetlen élő emberrel se akartam beszélgetni erről - kinyúl Leon felé, és ügyelve arra, hogy ne érjen hozzá, megfordítja előtte a Próféta közöttük heverő számát. Két napon át bámulta, úgyhogy ezt a címlapot már jól ismeri. A csapatát, a Hárpiákat, ahogy a szerkesztőségben felállított kanapén egymás hegyén-hátán ülnek, mindenki nagyon vidám.
- Egész jó kép. Sajnos van hozzá egy interjú is, ami igazából... kicsit sem olyan lett, amilyennek ígérték. Kérlek, ígérd meg, hogy nem olvasod el, amíg itt vagyok, jó? - Hunyorog Leonra a bögréjéből felszálló, szikrázó párán keresztül. Persze, Leon mondhatná, hogy miért kerít ennek ekkora feneket? Miért teszi ezt magával, ahelyett, hogy a játékra koncentrálna? Miért hazudik a családjának ilyen szánalmasan, hogy elkerülje őket? De eddig sosem kellett csalódnia benne, és valami azt súgja, hogy ezúttal sem fog. 

Vent frais, vent du matin
Vent qui souffle au sommet des grands pins

L'un soleil et l'autre lune

        A legkönnyebb az volna, ha egyszerűen hagynám a délutánba veszni a témát, mintha sosem érintettük volna - hiszen mélyebben valóban nem tartozott kedvelt időtöltéseink közé a gazdaságpolitika elemzése, talán nem is érdemes igazán most belekezdenünk. Olyan régóta hallgatok arról, aki vagyok, egyszerű volna, akár az otthon levegője a megfáradt vándornak - épp csak ez a vándor a gondolataimban él, gyakran réved olyan utakra, amelyeket nem oszthat meg senkivel. Számára a megértés ritka kincs, a bajtársiasság szinte lehetetlen: lemondhatok ismét öröméről a nyugalom, és valaki más öröméért.
        Ha őszinte vagyok magammal, hajlamos vagyok mások élete köré rendelni a magamét - korábban szinte szégyenteljesnek tűnt megléte is, azon dolgok összességének megléte, amely annyi kínt és szenvedést okoz akaratlanul is azoknak, akik nem szolgáltak rá tetteikben. Ördögi körbe az fonja mégis a vágyaimat az őszinteségre, hogy ilyenkor mintha még mélyebb sebet okoznék: biztonságosabb hát a hallgatás. A legjobb szándékaim is könnyen váltak kétélű fegyverré, mintha tapintásom a világon eleve éles, mérgező volna, kertek alján lapuló szörnyűség, amely természetes, de ott les ránk, ahol biztonságban tudjuk magunkat.
        
        - A Próféta már csak ilyen, és nehéz volna tagadni, hogy az ilyen latolgatásokat sokan nézik rossz szemmel épp a háború után. Minden, ami kihívja a világról alkotott képünket, jelenthet veszélyt ránk, és nem hibáztatom a szerkesztőket, amiért a gúny fegyveréhez nyúltak. Nem mindenki olyan bátor, mint Ms. Ginevra Weasley. - ilyenkor, pillanatokra talán, de érzem a köztünk uralkodó korkülönbséget, ahogy a bátorság birtoklásának eltérő mértékét. Lehetséges, hogy Ms. Weasleynek van igaza, és a Próféta rosszul teszi, hogy ilyen szavakat használ egy névtelen olvasója méltatására, de nem mondhatnám, hogy meglep, vagy hogy nem hallottam-olvastam rosszabbakat az évek folyamán. Az ő szemében nem tűnök olyan szörnyűnek, mint amilyennek látom magam, vagy mint amilyennek.. áldozataim látnak. Ms. Weasley világában nem kell bűnhődnöm azokért a cselekedeteimért sem, amelyeket valóban elkövettem - ha olyan hitvány volnék, mint néha, a sötét óráimban vallanám, ezzel könnyű volna visszaélnem.
        - Sajnos a legutóbbi alkalom óta nem lettem jártasabb a témában, bár ígérem, már nem nevezném Ms. Granger után Frontszíj-műbukásnak. Ms. le Fay, azt hiszem, jobban örülne, ha így hivatkoznék rá, volt olyan kedves, hogy tartson nekem egy közel három órás előadást a tévedésemről. -  nem kerüli el a figyelmem, hogy először visszateszi a bögrét az asztalra a korty után. Félreértettem volna a szándékait, és csupán egy kedves vicc volt, hogy megkóstolná mégis a látnokzsályás teakeveréket? Kétlem, hogy Ms. Weasley várna vele, hogy kinyilvánítsa nemtetszését, ha ezt a hibát vétettem volna, de azért elfog némi szorongás a lehetőségre. Zavartan újratöltöm a saját poharam, ezúttal egy kevés mézzel együtt. Ez a délután már úgyis az ördögé, az éjszaka a látomásoké lesz.

        - Nem, ez egy.. meglehetősen enyhe teakeverék, általában látók képességeinek segítségére szolgál. Színes álmokat hoz, de.. nos, kétlem, hogy érdemes volna tartanod mástól. Ha mást innál szívesen.. - még nem tudom eldönteni, túl messzire mentem-e ezzel. Félelemmel tölt el, hogy talán rosszat gondol rólam ezek után, és olyan könnyű félreérteni az alkalmatlanságom, akár a cumulonimbusok íveit: hogy mit rejt az égi fehérség, esőt vagy vihart. Átsimítok a nyakamon némi megnyugvást keresvén, míg várom a válaszát.
        - Ha nem hívtad volna fel a figyelmem rá, nem is tudtam volna róla, hogy interjút adtál a Prófétának. Ez maradhat így is. - a megkönnyebbülés, amiért nem bántottam meg, kérészéletű csak: valami nagyobbról lehet szó, arról, amelyre az imént tudatlanul rákérdeztem. Alig-alig ismerem a hírességek közéleti szereplésének nehézségeit, azt is leginkább pont Ms. Weasley elmondásából, történeteiből, de ha emiatt kerüli a családját egy ilyen alkalommal.. Nem lehet ok nélkül, hogy erre kért. Könnyelmű, üres kérés még sosem hagyta el a száját.

        - Az otthonom nyitva áll előtted, azonban.. - mindig kell lennie egy azonbannak, nem igaz? Az ilyen ügyekben mindenképp. Ms. Weasley népes családja talán nem fordulna felé megértéssel, bármit is rejtenek a Próféta lapjai, de nem úgy ismerem őket, mint akik sokáig engednék magukat némán várakozni egy szerettük ügyeiben. Ezt nem tisztem kimondani, erre sem a kor, sem a barátság nem jogosít fel: talán kicsit nehézkes is megformálnom a szavakat anélkül, hogy bánatot okoznék velük számára.
        - Kétlem, hogy ne lehetne egy születésnapot máskor is megünnepelni. Kettesben, talán. Sajnálom, nem hiszem, hogy át tudtam adni ezzel azt, amire gondolok, de.. Kétlem, hogy történhetne olyasmi, amit Weasleyék ne értenének meg. Vagy amit ne szeretnének megtudni, amilyen hamar lehetséges. Elég csak rám nézned, vagy elhatározott remeteségemre gondolnod palacsinta mellett. - emellett értelmetlen volna hozzátennem, hogy Molly Weasley emlékei roppant élénken őrizhetik a pillanatot, mikor a leányát elküldte hozzám látogatóba egy kosár süteménnyel, természetesen véletlenül, csak úgy, mint a szomszédok látogatják egymást. Widra St. Capdel meglehetősen messze van innen, de a kíváncsiságnak nem állhatják útját földrajzi egységek. Azok sem.
        - Igazad volt azzal kapcsolatban, hogy a magány rossz tanácsadó: nekem pedig igazam volt abban, hogy olykor mégsem. Talán egyszerre mindkettő lehetséges. Ha úgy érzed, időre van szükséged, abból egy Lutece-nek mindig van elég, de talán Weasleyék egymás felé fordulását is érdemes percekbe foglalnunk.

- Hogy a Próféta már csak ilyen, efelől nem volt kétségem, de hogy Lutece professzor ezt a stílust igazolni képes, azt nem hittem volna - vág vissza gúnyosan, mielőtt úgy döntene, hogy itt az ideje visszafordulnia a teájához, ha nem akarja, hogy kidobják, márpedig azt legkevésbé sem akarta. Bár minden ellene szólt - látszólag legalábbis - kifejezetten szerette ezeket a beszélgetéseket, azt, hogy valaki kíváncsi a véleményére olyan dolgokban is, amelyek finoman szólva nem képezik a szakterületét. Véleménye, persze, a legtöbb dologról volt, még ha nem is mondhatta azt, hogy mélyrehatóan formálta bármilyen szakirodalom, így mindig kicsit feszélyezettnek érezte magát, ha Lutece professzorral olyan témát érintettek, amit nem ismert igazán mélyrehatóan. Most persze eszébe jut az is, hányszor biztosította egykori házvezetője arról, hogy valami értethetlen oknál fogva ad a meglátásaira, vagy legalábbis hajlandó azokat ítélkezés nélkül meghallgatni, így a bögrét a kezében tartva kis idő múlva ismét megszólal.
- Ne haragudj, hogy ezt mondtam. Nem akartalak megbántani. - Nem állt szándékában dühöt ébreszteni ott, ahol még sosem látott ehhez hasonlót, bár a nem annyira ifjú Werther szenvedéseit, ahogyan Minnie láttatta, sosem észlelte teljes valójában. Talán azért, mert ő nem volt családtag, Leon nem nyílt meg előtte úgy, ahogyan annak idején az unokahúgával.

- Talán a kviddics az egyetlen, amihez Hermione sosem értett, de ez így fair, ő sem lehet tökéletes, főleg most, amikor a bátyám menyasszonya lett - jegyzi meg, igyekezve semlegesnek maradni. Hermionét mindig kedvelte, éppen ezért nehéz volt napirendre térnie az érzések felett, amik azóta megrohanták, hogy Von-Von és Hermione bejelentették az eljegyzésüket. Persze, örült, és valahol mégsem, mintha ezzel elárulták volna, amiről tudta, hogy nincs semmi értelme, de az érzések általában nem logikusak. Mindenki szép reményekkel nézett a házasság elé, mindenki izgatottan vetette bele magát a készülődésbe, még Franci is, pedig róla ilyesmit nem feltételezett volna három kicsi gyerekkel. Sőt. És mégis, úgy tűnt, az öröm töretlen. Ginny is örült, nyilván, de leginkább azoknak a kétes hevületével, akik érzik, hogy ezután nyilvánvalóan ők következnek majd. És mint ahogy erre olyan sokszor rámutatott már minden beszélgetésben, ahol ez a téma felmerült, ő még elég máshol tart az életében. Könnyebb volt minduntalan erre fogni, mint beismernie magának és a környezetének, milyen bizonytalan abban, amiért évekkel ezelőtt az életét is kész lett volna feláldozni.

- Ó. Kár. - Csupán ennyit mond a téával kapcsolatban, és örül, hogy témát válthat. A forró ital mostanra kellemesen átmelegítette a tagjait és az arcát, ami a konyha fényében talán szembetűnőbb, mint szeretné, de az a meghökkentő érzése támad, hogyha az asztaltánc miatt nem szégyenkezett volna, hát ezért sem fog. És bár egy pillanatig sem gondolta komolyan, hogy Lutece professzornál bármi olyasmit magához vehet, ami túlságosan erős, a helyzet intimitása előtt csak egy néma mosollyal adózik. Mikor még a házvezetőjük volt, fogadásokat kötöttek azt illetően, vajon mennyit és milyen gyakorisággal szív a toronyszobája magányában, mielőtt kiderült volna, hogy sosem lakta Trelawney tornyát, és ezzel Lutece professzor mitolgóiai alakja kényszerűen rálépett a normalizálódás ösvényére. Hamar megtanulták, hogy inkább a pártfogójuk igyekszik lenni, mintsem a kétes erkölcsű, fiatal férfitanár, aki ifjú hölgyeket csábít a bűnbarlangjába.

Most viszont hirtelen fontosabbá vált számára Leon diszkréciója, mint eddig bármikor. A megbízhatósága, ami idehozta időről időre, meg a társasága, ami itt tartotta órákon át... úgy érzi, ebben a pillanatban megméretik, bár nem biztos abban, hogy miért. Hiszen annyiszor ültek már itt, a konyhaasztal mellett, annyi mindenről beszéltek már, miért lenne ez az alkalom más? Talán a látnokzsálya miatt? Hiszen az aligha jelent bármit is, ha csupán élénkebb álmokat hoz.
- Azonban? - Rossz előérzet kúszik fel a torkában, ahogy a bögrébe kapaszkodva előredől, és megtámasztja a könyökét az asztalon. Leont hallgatva örül, hogy leveheti róla a tekintetét, hogy van alibije, és kedvére tanulmányozhatja a bögre peremét, mert őszintén tart attól, hogy egy újabb felcsattanás végleg pontot tenne a délután végére. Tudja, tudja, hogy a javát akarja, de korántsem biztos abban, hogy az odavezető útban egyet tudnának érteni. Leon nem ismeri a családját, leszámítva persze azt az apróságot, hogy Weasleyék kivonatát mindenki ismeri, vörösek, sokan vannak, nagyjából egy döglött kutyára egy country számtól, és csoda, hogy eddig nem kapták rajta őket, ahogy a tornácon ülve bendzsóznak. Szeretne közbevágni, jelezni, hogy annyi idővel ezelőtt az első látogatása csak félreértés volt, az a nyilvánvaló fajta, amikor Piroskát beküldik a nagyanyó házába egy kosárnyi finomsággal, miközben odabent vár a farkas. Persze, az anyja jót akart, ahogy mindig. És egyetlen farkas sincs a közelben.

- Leon, ez... - keresi a szavakat, ahogy a tekintete ismét a Próféta címoldalára siklik, és sírni szeretne, vagy a falhoz vágni a bögrét, ami mostanra áthevítette az ujjait, a tenyerét, szinte érzi, ahogy a dühét óvatos gonddal körbefonják a látnokzsálya keltette nyugalom aprólékos, vékony ujjai. Beszív, kifúj, míg próbál rájönni, mit mondjon, ami kevésbé bántó az első tizenkét lehetőségnél, amit már korábban elvetett, míg a beszélgetőpartnerét hallgatta.
- Akárki is adta neked ezt a teát, tornádók lecsillapítására szánta - nevet fel halkan, mikor végül megadja magát a nyilvánvalónak, és hátradől a székében. Bár nem dohányzik, ez a helyzet már csak attól lehetne regényesebb, ha most mégis megtenné, holmi filigrán szipákkal, ahogyan a drámai hősnő teszi.
- Tudod, nem hiszem, hogy ezt az idő megoldja. A családom, a szüleim... szóval, ők veled ellentétben olvasnak újságot. Olvasták a cikket is, mert büszkék voltak rám. De ez a cikk nem a csapatról szól, vagy a sportról, vagy az elért eredményekről, a befektetett órákról. Ez a cikk igazából rólam szól - pontosabban arról, hogy Harryvel egy csapatban játszottunk, és Harry csapatkapitányként felfigyelt a tehetségemre, és Harry biztosan a Hárpiáknak szurkol, és azt mondtam már, hogy biztosan azért lett új talárunk, mert Harry, és a többi, és a többi. Harry biztosan nagylelkű adományokkal támogatja a csapatot, anonim módon, mert egy igazi férfi így tesz. Gondolom, egy igazi férfi már a seprűtárolóban elintézi a csaját, hogy a meccs kezdetére még be is tudjon melegíteni. - Mindezt úgy hadarja el, ami több mint sejteti, hogy az utóbbi napokban másra sem gondolt. Harryvel sem beszélt igazán másról. És nem azért, mert keveset beszéltek volna, sőt - ennek nekiveselkedtek újra és újra, hogy már fájt a szája a cikk bizonyos pontjainak ismételgetésétől. Harry érti, de úgy érzi, felfújja, az egész pár nap, és elül a por. Harry megértő, de azért nem a végletekig.
- Úgy érzem, hogy soha többé nem fognak másként látni, bármit csinálok is. Mindig minden, amit elérek, Harryről szól majd. És ez... hát, nem erre vágytam. - Ez a nevetés éltes és örömtelen, mielőtt felhajtaná a teája maradékát. Égeti a nyelvét, bár talán a napok óta palackban szorongatott tehetetlen düh és fájdalmas csalódás az, aminek igazán az ízét érzi. Most biztosan elnézést kéne kérnie, amiért ilyen pőrén és minden ceremónia nélkül feltárja az érzéseit, de hé, az asztaltánc óta nem hajlandó semmilyen tanult szégyenérzettel foglalkozni.

Vent frais, vent du matin
Vent qui souffle au sommet des grands pins

L'un soleil et l'autre lune

        Ezek az évek mégis megtanítottak valamire, ha olykor a bűntudat el is fedte ennek felismerhető jelenlétét: természetes, hogy az emberek eszközt találnak félelmük, fájdalmuk, elégedetlenségük megragadhatóságához. Mint a rossz hírek gyakori hozója, ez csak fele időben szól nekem - bár nem kétlem, hogy megérdemelten. Nincs okom frusztrációnak hangot adni a Prófétával kapcsolatban, nem is feltétlenül amiatt, mert egyetértenék moráljával, az olvasóinak tálalt hangnemmel, csupán.. érthetőnek tűnik. Érthető hétköznapi áldozatnak, mellyel nehézségeink nevet, arcot kapnak a háború után. Talán valamiképpen megtisztelő is játszani a bolondot, hiszen tudom, amíg a figyelem a gúnyhoz jár megpihenni, egy hangos nevetésnél nem érhet rosszabb. Kényelmes azok után, ami.. De ennek nincs itt az ideje ezen a békés délutánon.
        Nem érzem úgy, hogy ki kellene javítanom Ms. Weasley meglátásait, vagy elvitatnom érzéseit, számára a Próféta ugyanis egészen mást képvisel. Ha magam is híres volnék, nem adatna meg az a csendes luxus, hogy más szempontok mellett érvelhetek a saját bőrömre - egyelőre névtelenül is. Csak kortyolok egyet, engedvén a témát a maga medrében folyni tovább. Itt van például az ügy, amely nyomja a lelkét, és amelyet nehéznek érez, ha elém helyezi le: az én vélt vagy valós problémáim aligha érhetnének fel valakiéhez, aki ilyen fiatal, és a sötétség évei után annyira élni kíván, mint az élet maga.
        
        - Nem bántottál meg. Ami Ms. Granger eljegyzését érinti Mr. Weasleyvel, arról kivételesen olvastam még, de már nem esküdnék meg rá, hogy tudom, melyik lapban. Küldtem egy baglyot némi gratulációval, remélem, hogy jó egészségben találta őket. - vajon mikor is tettem ezt, mikor történhetett? Már hetekkel, vagy csak napokkal ezelőtt? Olyannyira lefoglalt a legutóbbi elemzés, hogy szinte elvesztem bele, és még ha eufóriát is okozott róni a sorait, most bajban volnék, ha pontos dátumra kellene hivatkoznom. Erre kevéssé hiszem, hogy szükség lesz, bizonyára rengeteg üzenetet kaphattak, sokan láthatják bennük az új korszak réményét. Talán ez a korszak éppúgy a házasságok számának növekedését hozza majd, mint a háború első évei tették: ezt bizonyára Ms. Weasley sokkal személyesebben élheti meg nálam.
        - Talán ez volt a szándéka.. -  csak óvatosan merek hozzátenni valamit, a beszélgetés fonala ugyanis nem erre kanyarodik most. Aligha tudnám pontosan eltalálni, mi történik otthon Weasleyék körében, talán többről van szó, mint az interjú miatti szorongás, vagy a kihagyott születésnap.

        - Az utóbbi dolog.. meglepően precíz. - először egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy a legmegfelelőbb társaságban van ennek megosztására, tekintettel arra, hogy bár Ms. Weasley gyakori vendég volt nálam, Harry Potter aligha. Bízom benne, hogy hasonló témában nem történt utalás abban az interjúban, azt még a Próféta időnként személyeskedő riportereitől is túlkapásnak tudnám be, de valamiért mégis elhangzott ezen formájában. Úgy tűnik, még annál is jóval kevesebbet értek a közélet sportbéli részéhez, mint hittem volna.
        - Én.. nem tudom, milyen lehet pontosan ez a helyzet, sosem voltak olyan érdemeim, amelyekről cikkek születtek volna, de.. - mit is mondhatnék, ami gyógyírrel szolgál, főleg úgy, hogy magam nem olvastam az interjút? Nem is fogom, hiszen erre kért - azt megkérdezni, miért válaszolt a kérdésekre, ha azok ilyen személyesnek bizonyultak, még kevésbé volna megnyugtató valaki számára, aki ilyen reménytelennek látja nyilvános karakterét. Talán meg sem érthetném, talán lehetőség sincs visszautasítani az ilyesmit.

        - Lehetséges, hogy nem értem a probléma természetét, mélységét. Nincs lehetőség arra, hogy ne válaszolj ezekre a kérdésekre? A rajongók igényeinek kergetése nem lehet a magánélet szentsége felett még egy olyan lapnál sem, mint amilyen a Próféta, vagy a Szombati Boszorkány. - megkockáztatom mégis, ha azért is, hogy kijavítson végül. Ez a világ távol ringott a birtok határain innen, ismeretlen szabályai és törvényei alkalmat adhattak arra, hogy értelmetlen tanáccsal szolgáljak még a legjobb szándékkal is. Az ikertestvérem ismertsége más természetű volt, és az ő botrányokat mindig könnyen viselő jelleme nem azzal küzdött meg, hogy egy háborús hős neve mellett említik minden kiadásban a sajátját.
        - Tudod.. eszembe jutott egy különös gondolat. Talán a legkevésbé sem hasznos, de azt nem mondanám, hogy nem.. nos, kipróbált. Több szempontból is. - idegesen összefonom az ujjaimat, hogy aztán elengedjem őket. Amilyen hirtelen remek ötletnek tűnt felvezetni, most annyira esetlennek, talán bántónak érződik, és tartok tőle, hogy cserben hagyom majd Ms. Weasleyt azok után, hogy ilyen őszintén kiöntötte a lelkét. Magam ellen azonban nem beszélhetek, a hallgatás évei pedig keserűvé aszalják az igazságot. Mégis lehet valami sorsszerű abban, hogy épp a levelem ragadta meg a figyelmét: hallgatnom kellene a tanácsra, amelyet meg kell osztanom vele.

        - Ms. Weasley, azt hiszem, hogy vissza kellene venned a hangod. Ez talán túl forradalmi gondolatként hangzik most, bizonyos értelemben valóban az, a következményei pedig egyelőre beláthatatlanok. Távol álljon tőlem, hogy szenvedélyes kihágásokra inspiráljalak, de talán.. közel sem olyan lehetetlen, hogy sikerre vezessen a szándék. - nem tettem másként annak idején, még az unokahúgom.. még Minerva előtt sem, a következményeit pedig máig viselem alkalomadtán. Mégis, jobb, tisztább jelenem alapjait képezik azok az emlékek, melyekben az izoláció ellen foglaltam állást - az akkori kiálltás most csak suttogás napilapok hasábjain, de Ms. Weasley valódi letéteményese Griffendél Godrik szellemiségének. Talán maga is erre jutna nélkülem előbb-utóbb.
        - Úgy értem, hogy beszélned kellene erről a saját szavaiddal, a nyilvánosságban különösképp. Bizonyára lesznek ellenzői, de milyen nagyszerű találmánynak nincsenek? Biztos vagyok benne, hogy Mr. Potter megérti majd, hiszen abban a Hírverős interjúban ő maga is így tett a Minisztérium róla formált képével. Én ismerem önt.. ismerlek téged, és úgy gondolom, ha valakit meg kellene ismernie a rajongóinak is a maga szabályai szerint, az Ginevra Weasley, a kviddicsező. - félve mondom ki az utolsó szavakat, holott hiszem a tartalmukat. Mégsem tanácsolhatok mást, mint amit tennék.. mint amit teszek, és mint amit tennem kellene már oly régóta.

Egy pillanatig szeretné visszaszívni az egészet, de utána a bögréjéről Leonra emelkedik a tekintete, és érzi, valahogy ösztönösen, hogy nem fogja megvetni azért, amit mondott. Annyi mindenről beszéltek már a találkozásaik során, annyiszor tapogatta némi kétkedéssel vegyes izgalommal az egyes témák határán, hogy mi lehet az őszinteségnek az a foka, ami már túl sok - oké, talán a seprűtárolóval messzire ment, de ebben a helyzetben ezt igazán nem áll szándékában még magyarázni is. Leon már azelőtt felnőtt ember volt, hogy az önkéntes száműzetést választotta, és bár sosem merült fel közöttük, hiszen miért is merült volna, mindig tudta, hogy egykori házvezetője sokak számára vonzó. Nyilván neki is megvan a maga seprűtárolója, csak talán más névre hallgat. Ezen más körülmények között elvigyorodna, de most nem, most túlságosan csüggedt és ideges ahhoz, hogy ilyesmit megengedjen magának.

Mérgesen, hangosan kifújja a levegőt, mikor felmerül, hogy talán jobban tette volna, ha nem válaszol. Ettől a kérdéstől tartott talán a legjobban, mert ez az, ami érezteti vele, hogy átláthatta volna jobban a helyzetet, lehetett volna nála a gyeplő, de...
- Nem voltak ilyen kérdések. Persze, időnként éreztem, hogy eltérülünk ebbe az irányba, mármint arra, hogy a varázsvilág hőse milyen szálakkal kötődhet a csapathoz, de mindig igyekeztem visszakormámnyozni a beszélgetést. Mondhatjuk, hogy finoman, de egy idő után már elég dühös voltam ahhoz, hogy csak közbevágjak, mert Harry tényleg, semmilyen módon nem kötődik a Hárpiákhoz, azon túl, hogy eljön a meccseinkre. Szerintem még csak nincs is kedvenc csapata, a régi kapitányát, Woodot is szinte mindig megnézi, pedig ő a Porpicyben van - vállat von, mielőtt ismét a teájába kortyolna. Próbálja mérlegelni a szavait, de úgy érzi, ezen a ponton már egyszerűbb, ha csupán őszinte lesz, és reméli, hogy Lutece-ék antik konyhabútorai kibírják ezt a fajta terhelést ebéd után.
- Arról... arról tudtunk, hogy mindannyiunkról készül egy rövid összefoglaló, hogy az olvasók megismerjenek minket. Őszintén szólva nem gondoltam és most sem gondolom, hogy ezzel az ötlettel bármi baj lett volna, mert sokan azt sem tudják, kik a csapat tagjai, sok az előítélet, mert nincs köztünk férfi, de ami lett... - borzongva a bögréjébe bámul, erről igazán nem akaródzik beszélnie. Nem mintha az őt bemutató szöveg bármi olyasmit tartalmazott volna, amit eddig a varázslótársadalom nem tudott: éppen csak a tény, hogy ez önmagában elvonta a figyelmet mindenki másról, olyan abszurd. És sértő. Persze, nem csak neki, hanem mindenkinek, aki a csapatban joggal remélte, hogy ez majd szurkolók és támogatók seregét fogja mozgósítani. Nos, ha valamit, akkor talán ezt biztosította a Próféta cikke, de milyen áron?

- Jó lehet, hogy ilyen bölcs vagy - jegyzi meg végül csendesen, mielőtt hátradőlne a székben, és futólag a kezébe temetné az arcát. Amikor felnéz, talán a tea mondatja vele, de sokkal könnyedebbnek érzi a hangját, még akkor is, ha egyébként tudja, hogy a valódi megkönnyebbülés órája még nem jött el. Nem teljesen.
- Igazából nem is értem, miért van szükség erre... miért kell ilyen hülyeségekkel foglalkoznunk? Miért nem állhat csupán annyiból a munkánk, hogy repülünk? Annyival, hm... boldogabb lennék. - Az iskolában nem kellett eljátszania, hogy ad mások véleményére, ott könnyen volt karakán, és valamiért így is kedvelték. Most pedig olyan, mintha egyszerűen képtelen lenne jó döntést hozni, mintha ez a felépített imidzs, amit óvni igyekszik, szépen, fokozatosan, de elkerülhetetlen könyörtelenséggel összenyomná.
- És persze, tudom, tudom, igazad van, de elegem van az újségokból. Elegem van a nyilatkozatokból. Én - én ezt az egészet nem azért csinálom, hogy mutogassam magam! Ez a... nem is tudom. A szenvedélyem, talán. Mint ahogy mások sárkányokat simogatnak. Vagy elátkozott kincseket hajtanak fel. Egyfajta passzió. - Valami őrült belső hang indítására szeretne átnyúlni az asztalon, és megszorítani Leon kezét, a puszta együttérzésére vágyik, de nem teszi. Ezért inkább egy scone-ért nyúl, és a beálló csendben halkan elropogtat egy falatot.
- Hm, ez jó. Gondolom, most fog kiderülni, hogy sütsz is. - A mosolya olyan könnyed, mintha az előző percek kétségbeesését már a kabátjával együtt lerázta volna magáról. Még akkor is, ha tudja, hogy Lutece professzornak nyilvánvalóan ismét igaza van, jól esne, ha egy pillanatra megfeledkezhetne mindarról, ami - jelesül az ő alkalmatlan leszereplése - ezt ennyire nyilvánvalóvá teszi.

Vent frais, vent du matin
Vent qui souffle au sommet des grands pins

L'un soleil et l'autre lune

        Kínos kötelességgel emlékeztetem magam minden pillanatban, mennyire nem láthatom át Ms. Weasley nehézségeit: egy szerető, szoros család súlya sosem nyomta a vállam, ha lehetek magamban némiképp ironikus egy pillanatra. Nem, az ezzel kapcsolatban megfogalmazható félelmek valósak voltak, ha tartottam tőle, hogy kérdéseim nem találnak válaszokra, nem volt szükség a látás képességére, hogy tudjam, igazolhatóak hamarosan. Ms. Weasley kétségei azonban épp az ellenkező helyzetből adódtak, amellyel szemben épp ezért elnézőbb voltam, akár már túlságig is. Most sem voltam benne biztos, hogy elkerültem-e annak veszélyét, hogy általánosítsak jóhiszeműen, vagy tiszteletem Weasleyék felé felhőzze mindazt, amit mondani tudok róluk így, a baj óráján.
        Minden boldog család a maga módján hasonló, és talán ennek a boldogságnak az alapkövét legjobb szándék helyezte a közös évtizedek elé, ettől még válhattak az ebből fakadó elvárások olykor elviselhetetlenné.
        
        - Sokat nem ér az elme, ha a kéz maga cselekszik. - állapítom meg elutasítóan, mikor bölcsnek nevez: más ügyében könnyen esik a tanács, holott számtalan példa bizonyítja, jobb volna csendben maradnom az adódó pillanatokban. Vajon ha Ms. Weasley látná a fent készülő újabb levelem.. ha látná a kutatásaim hosszú sorait, és tudná, hogy talán a hangom már enyém, de a név.. a nevem nem, vajon elítélne, amiért őt másra bíztatom? Ha magam volnék a helyében, és így tudnám meg egy egykori mentoromról, hogy bort iszik, míg vizet prédikál, miként viszonyulnék hozzá? A kérdés is abszurd, hiszen mindketten tudnánk, hipokrata vagyok, akinek nehezen esik az önvizsgálat, holott szenvedéllyel űzi azt: ha található feloldozás, megtalálnám, megragadnám, hinni akarnék benne.
        - Kérlek, javíts ki, de mióta világ a világ, a kviddics népszerű sport volt, büszke és magabiztos Ms. Weasley-k sportja, akik több, mint megérdemelték a kivívott figyelmet. Említetted korábban, hogy a Hárpiák sok nő számára jelent példát, és sokat tesz az egyenlő jogok elősegítésére is. Talán ez a figyelem a valódi eszköze a változásnak ott, ahol másra vakok. -  megkísértem a szerencsém az iméntiekkel, de nem hallgathatok ott, ahol biztos összefüggést vélek felfedezni, olyan összefüggést, mely talán segíthet Ms. Weasley dilemmáján. Számomra érthető, hogy a figyelem, és csinos, büszke, népszerű lányok természete úgy elválaszthatatlanok egymástól, ahogy az angol tájtól a ragyogó, szürke esőfüggöny. Emlékszeim az iskolai évekre, a sajátjaimra, az övéire, és tudom, igazam van: aminek saját fénye mindent betölt, örökké ég a tekintetünk szélén, zsinórmértéke lesz a szép dolgoknak az életben. Lehetetlen volna, hogy Ms. Weasley a tömeg részévé váljon, véleménye pedig mindannyiunkké - nem, ezt a háború ígérhette csupán azok számára, akik a mágiát is csak eszközüknek látták.

        - Nem, annyira nem vagyok bátor, de a helyiségben voltam, amíg készült.. - ok nélkül, ahogy szinte most is. Ms. Weasleynek nincs igazán szüksége rám, vagy arra, amit mondani tudnék - lehetnék a teáskanna is a pulton, az talán jobb hallgatóság nálam. Nem voltam kiváló barát, bölcs tanító mégannyira sem, jobban tenné, ha nehéz kétségeit nem bízná valakire, aki üres csészénél hangosabban visszhangozza félelmeit. Olyan közel ülünk egymáshoz, és olyan távol vagyunk: magányosak együtt.
        - Ms. Weasley.. van valamilyen oka annak, hogy ezt.. velem osztotta meg? - eleinte észre sem veszem, hogy óhatatlanul visszatértem a magázódás ismert nyugalmába, töltök még egy csészével, áldozom a pótcselekvések istenének néhány mozdulattal. A saját félelmeimnek hangot adni nehezebb, mint elismerni, az övéit is visszaigazoltam az imént, de épp látogatásai azok, amelyek arra késztetnek, hogy mégis megtegyem, mégis a sebre illesszem az ujjam. Attól már nem tartok, amitől korábban tettem volna, nem diákom, egyedül jön, változatlanul udvarias és bátorító: de attól igen, hogy újra meg újra csalódással távozik, egy ponton pedig, mikor a kötél szakad majd, többé nem látom majd. Kicsinyes, ostoba félelem ez, amelyen nem segít a halk sóhaj sem, amelyet hallatok gondolván rá, az pedig végképp nem, hogy tudom, kettőnk közül mégis nekem lehet nagyobb szükségem ezekre a beszélgetésekre. Mikor megfogadtam, hogy eltűnök a világból, kitéptem volna az életem lapjait mások könyveiből, ha erre lehetőségem adódik - és itt ülük, centiméterekre attól, aki őszinte aggodalmában felkeresett, és azon merengek, hogyan ér majd véget ezúttal.

Szívesen mondaná, hogy mindez jól hangzik, és hinni is akar abban, hogy egy alapvetően férfiak által uralt sportban, egyenlőtlen feltételek között, amikor a szexista egyenruha kérdését is csak nehezen lehetett átvinni a megfelelő embereken, majd ez az ügy változást hoz, de fiatal kora ellenére túlságosan szkeptikusnak érzi magát. Még csupán másfél éve, hogy a kezdő csapatban játszik, mostanra mondhatja, hogy bebetonozta magát, az együttműködésük kisebb-nagyobb zökkenőket leszámítva elég sima, a pályán már szinte egymás fejéből olvasnak, és mégis aggódva tapogatja, meddig érnek majd a prófétás cikk által vetett vízgyűrűk szélei, mikor apad el a kérdés olyannyira, hogy már senki ne gondoljon rá, ha Ginny Weasley - vagy akár Harry Potter - neve előkerül. Szeretné, ha nem lenne más dolga, mint repülni, egyre gyorsabban, egyre magasabbra, felhőpamacsokra feküdni, ahogyan gyerekként vágyott rá, eltűnni a csillagok között - erre szintén vágyott gyerekként bizonyos pillanatokban, és nehezen megfogalmazható csalódással vette tudomásul, miután elcsente George seprűjét egy harmatos júliusi hajnalon, hogy az eltűnés mint olyan, kicsit sem opció. Ezt szívesen felidézné most Leon előtt is, de őszintén kezd tartani attól, hogy már így is túl sok mindent zúdított rá, így inkább csak annyit mond egy fáradt mosoly kíséretében, minden meggyőződés nélkül:
- Remélem, hogy igazad van. De nem hiszek benne, igazán nem. - Még csak nem is sértésnek szánja. - Jelenleg nem látom, mi jól sülhet ki ebből. Még Jones-szal se mertem beszélni, ami elég gyáva húzás, beismerem. - És nem is túlzottan griffendéles, de nehéz szívvel gondolt arra, hogy az ítélet talán megmásíthatatlan lesz, hiszen mi sem lenne egyszerűbb, mint visszaültetni Weasley kisasszonyt a kispadra, vagy egyenesen kipenderíteni a csapatból, mert a sajtó, amit hoz, nem szolgálja az előrejutást? Persze, nem ilyennek ismerte Jones-t, de attól, aki ennyire szívén viseli a csapata sorsát, és ennyire, nos, könyörtelen munkaetikát tart a tagok között, talán nem állna távol egy ilyen döntés. Talán még meg is értené.

Leon kérdése azonban kényelmetlen váratlansággal csap le rá, ahogyan a magázódás is, mintha falat vonna kettejük közé, és nem tud mást tenni, mint elfogadni, hogy ezen a ponton túl sok gondot okozott már egykori házvezetőjének, túl sok gondot az elszigeteltség békésen ringatózó vizén, amiben nem fér meg mindaz a kérlelhetetlen erő, amivel ő behatol ezekbe a belső terekbe, gondolatokban vájkál, teavizet forral, ad absurdum még a különleges keveréket is kibontatja, túl sokat enged meg magának, Ms. Weasley, szinte várja, hogy ez elhangozzék, és a bögréjébe kapaszkodva kicsinek, védtelennek érzi magát. Egy pillanatra. Mert érzi, most véget fog érni, most Lutece professzor mondja majd, hogy ezt talán mégsem kellene, sáros lábbal a kézzel készített gyapjúszőnyegen trappolni, és holmi seprűtárolókat emlegetni tea mellett.
- Hát, én igazán... - kezdené, mentségére szóljon, hogy őszintén ki akar találni valamit, amitől nem tűnik majd gyámoltalannak, ami átviheti az asztallap beláthatatlan távolságain, hogy neki jó itt lenni, és örömmel jön ide, mert mind a házigazda, mind a ház olyan kellemesek, és nem abban a fennkölt, szalonbeszélgetéseket idéző értelemben. Mert ebben a barátságban itt olyan őszinteséget és nyíltságot tapasztalt, aminek az elveszítése nagyon fájna. Fáj is majd, amikor Lutece professzor rádöbben, hogy nincs szüksége a társaságára, mert az ő igazi köre nem ez, ennek a körnek pedig nincs metszete azzal a világgal, ahová Ms. Weasley bejáratos.

Összerezzen, mikor az ablaküveghez ütött madárcsőr hangja felveri a gondolataiból, és íme, már ott is ül a novemberi zimankó által erősen megtépázott, borostyánszemű bagoly, akit annyira jól ismer.
- Errol? - felpattan az asztaltól, kinyítja az ablakot, és míg a madár átengedi neki a csőrében hozott rövid levelet, kicsit megsimogatja a tollas fejét. Errol öreg, mint az országút, de az időzítéshez van érzéke, Harry írását pedig már bárhol felismerné. A levél olyan rövid, szűkszavú, mint amilyen távozást lehetővé tesz.
- Ne haragudj, de most... most mennem kell - pillant fel Leon arcára, de csak futólag, mielőtt a levelet a zsebébe gyűrve szélnek eresztené a madarat. Talán reménykedett némi scone-ban, de be kell érnie azzal, amit az Odúban kaphat. Gyors mozdulattal magához hívja a cuccait, és amíg magára kanyarítja a kabátját, felkapja a táskáját, nem magyarázkodik az összekoccanó sörösüvegek hangja miatt. Ms. Weasley nem először tévesztett házszámot, talán ezúttal túlságosan is.
- Hát, köszönöm a teát. Meg mindent. Igazából mindent. - És megpróbál könnyednek szánt mozdulattal szalutálni, mielőtt elindulna, de nem arra, amerről jött. Ezúttal inkább hoppanál, talán azzal, hogy a birtok határáig sétál a zimankóban, nyer némi időt, és a szél kifújja a kellemetlen érzést a gyomra tájékáról, hogy akkor sem tudott volna válaszolni, igazán nem, ha Erol nem szakítja félbe. Szerencse, hogy a bagoly mestere az időzítés művészetének.

Köszönöm a játékot!