Bottled storm

[- Örülök, hogy látom, Ms. Weasley! Fáradjon beljebb, kérem!]

B o t t l e d  s t o r m

   Sokáig gondolkodtam rajta, hogy talán bölcsebb lenne elutasítanom a Weasley család felkérését kapacitáshiányra hivatkozva. Persze, Mr. Weasley levele alapján a munka, megrendelés, amit keresett nálam, meglehetősen csekély, talán egy hétvégémet sem emésztené fel teljesen, legalábbis az előzetes terveim alapján, de nem találom bölcs gondolatnak a közelükbe kerülni. Nem azután, ami az elmúlt években történt.

 Még ha soha nem is keresztezték az útjaim közvetlenül a Weasleykét, Harry Potterhez való közeli viszonyuk miatt igazán valószínűtlennek tartottam, hogy ugyanúgy véget ért a háború számukra, mint mások számára hat évvel ezelőtt. Nem azután, hogy egy meghalt közülük a háborúban, nem azután, hogy évekig ők voltak a vérárulók vérárulói, a közellenség. Nagyon jól tudniuk kellett az én családom politikai állásáról, különösen azután, hogy a társadalmi körüket talán az én ősöm által írt lista határozta meg, miattuk jutottak el a Roxfort igazgatóhelyettesi pozíciójától a szakadt talárokig. Kétlem, hogy ilyen sérelmeket el lehet felejteni.

 Ahogy végzek az előkészületekkel az irodámban, azon gondolkodom, hogy egy bölcsebb ember visszamondta volna ezt a találkozót, nem próbált volna ilyen ostoba, valóban autista módon ragaszkodni magasztos eszmékhez, mint a megrendelők egyenlősége politikai állásfoglalástól függetlenül. Nem is igazán attól tartottam, hogy talán rossz megjegyzéseket hagynak, hogy nem lesznek jó megrendelők, inkább féltem attól, hogy ezúttal tényleg konfrontálódnom kell majd a múltammal. Bármennyire nem gondolták magukat a Weasleyk aranyvérűnek az elmúlt évtizedekben, aligha nevezhetjük őket ennél kevesebbnek sok szempontból, és egy aranyvérű család számára a sérelmek tintafoltok a kárpiton, melyet sokszor csak a vér mos le. Kétlem, hogy a nagylelkűségem, a szerény svédasztal, egy csinos öltöny, és az ígéret, hogy megváltoztam, segít bármin.

 Ahogy Finnick szól, hogy Ms. Weasley megérkezett, még nagyobb csomó ugrik a gyomromba. Ő biztosan jól emlékezett rám, jobban, mint az apja, mint a bátyjai, neki Raquel és Minnie közel voltak, túl közel hozzá, hogy ne emlékezzen minden nap a létezésemre, a tényre, hogy a testvére halála után, két évtized háború után, a Sötét Jegy után boldogan élek, távol a következményektől. Persze, most már nem dobhatom ki, nem vállalnám a következményeket, és való igaz, hogy nem is érdemlem meg, hogy elmeneküljek. Nem tudom elképzelni azt sem, hogy Minnie valaha szóba állna velem, ha rosszul bánnék a barátnőjével (na nem mintha így túl sok esélyem lenne még rá), ettől függetlenül mosolygok, miközben kinyitom neki az irodám ajtaját. Halványabban, természetesebben, de mosolygok.

 - Örülök, hogy látom, Ms. Weasley! Fáradjon beljebb, kérem!- a csinos vörös lány láttán eszembe jut, hogy furcsa, hogy Arthur Weasley legkisebb gyermekét, lányát küldte üzletről tárgyalni, mielőtt emlékeztetem rá magamat, hogy Vita a mi esetünkben is sokkal jobban képviselné a család érdekeit, és talán Finnick is hajlamosabb lenne békét kötni nálam. Emlékszem Ginevra Weasley roxfortos karrierjére, hogyan dominálta két évig a kviddics pályát, hogyan átkozta meg azt az ostoba hugrabugos fiút vagy Dracot, még azt is láttam fél szemmel, hogy kihívta Bellatrix Lestranget, mielőtt valakinek sikerült engem elkábítania. Kétlem, hogy Arthur Weasley féltené attól, hogy megijed egy hozzám hasonló alaktól.

 Felajánlom, hogy elveszem a kabátját, de nyitva hagyom a lehetőséget számára, hogy maga akassza azt fel a fogason lógó vállfák egyikére, ahogy a székét is kihúzom, de nem tartom rajta a kezeimet a támlán. Valószínűleg azt kívánja, hogy velem is éppen úgy elbánhasson, mint Malfoyjal vagy Smithszel, úgyhogy nem próbálok kedvesebb lenni a szokásosnál. Felesleges, és bármit teszek ma, nem fog változtatni a múltunkon.

 - Kérem, nyugodtan fogyasszon bármit az asztalról! Nincs... illetve ha van bármi, amit szeretne még... csak szóljon nyugodtan! Mit szeretne inni?- a mosolyom megremeg kicsit, miközben magamat korholom, amiért majdnem ostoba módon megjegyeztem valamiféle fogyatékosként, hogy nem mérgeztem meg az ételt. Ki mondana ilyet? Miért jutnak eszembe ostoba viccek, anekdoták arról, hogy Aggravaine Nottot hogyan mérgezték meg a saját ostobasága miatt az átkozott középkorban? Ha valakitől rosszul, akár fenyegetésként hangzana egy efféle ostobaság, az pont én lennék.

 Tudom, hogy gyorsan meg akar szabadulni tőlem, ettől az egésztől, gyorsabban, mint az átlag varázslók a Gringotts koboldjaitól egy összetett hitelfelvételi kérelem során, úgyhogy úgy döntök, hogy a tárgyra térek. Az alapján, amit azzal a pódiummal csinált, amikor nem tetszett neki, amit a bemondó csinált, kétlem, hogy csendben és gyorsan fog történni, hogy csak letudja, de talán nem kizárt még, talán nem késő reménykedni.

 - Az édesapja megírta, hogy mit szeretnének. Csak néhány részletet szeretnék tisztázni. Milyen mértékű felújításra gondoltak?- egy kicsit arrébb tolom a kis modell hajót az üvegben, amivel nemrégen sikerült pótolnom az előzőt, és eszembe jut, hogy talán ma jött el a nap, hogy ez is alászáll a képletes mélybe.

Arthur Weasley éppen a legkisebb gyermekét, az egyetlen lányát küldi üzletről tárgyalni? Ó, ugyan. Amíg Nott elegáns várójában elegáns festményeket és elegáns díszpárnákat nézeget, emlékeztetnie kell magát arra, hogy a háború hat éve véget ért. Nott az lett, amit ki tudott magából hozni ilyen körülmények között, ahogyan ő is. És hány meg hány alkalommal tárgyalták ki Minnie-vel az ágyaikon hasalva a dolgokat, és később, amikor a legjobb barátnője az ifjú építészhez költözött, vonakodva ugyan, de ő is azt mondta, hogy ez biztosan teljesen rendben van, hiszen Nottot a családja kényszerítette. Valószínűleg mind voltak így az életük bizonyos pontján - maró érzést hagy a torkában a bizonyság, hogy még ő, Arthur Weasley egyetlen lánya is érzi a szülői pressziót egyszer-másszor. De az is biztos, hogy a szülei vágya egy remélt eljegyzésre nem nyomta a vállát olyan mértékben, mint a Nott szülők elképzelése, hogy a fiuk felöltse a Jegyet. Vagy mégis?

- Mr. Nott - biccent neki, ahogy besétál az irodába, és elfogja az érzés, mintha valami bizarr szerepjátékot űznének, ahol jól ismerik egymást, emlékeznek egymásra egy elfelejtett, elásott fiatalság lenyomataként, mégis úgy tesznek, mint a felnőttek, és a felnőttek, nem jegyzik meg, hogy ugyan, mégis mekkora fasz lehettél, ha Minnie egész kontinenseken vágott át, hogy minél messzebb lehessen tőled?! Nem, a felnőttek ilyet nem mondanak, és ha már elfelejtették, hogy a státuszukhoz jobban illő moherkabátot öltsék magukra, akkor a bőrdzsekit akasztják fel a kihúzott szék támlájára. Mert azért Arthur Weasley egyetlen lánya nem képes meghazudtolni a nevéhez tapadó jelzőket, még akkor sem, ha az apja most már vezető beosztásban dolgozik, és kedvére kefélt A Kiválasztottal. Mármint ő. Nem az apja.
- Köszönöm, csak egy teát kérek - próbál elmosolyodni a szavait követően, de csak valami bizarr arcizom-rándulást tud kipréselni. Milyen kérlelhetetlenül brit, mint a kora reggeli köd az Odú kertjében novembertől egészen februárig. Próbálja elképzelni Nottot a házban, ahol felnőtt, a konyhában, amit szándékában áll áttervezni, és beléhasít az érzés, hogy mindezt nem akarja megosztani vele, nem, hiszen már így is annyi mindenen osztoznak, amiről szó sem eshet ezen a mai kellemes kis megbeszélésen, ami szigorúan szakmai.

- Túl nagy kérés lenne, hogy a tea mellé még tegeződjünk is? Nagyon furcsa lenne magázódni azok után, hogy hallottam Palmer kentauros sztorijait - vonja fel a szemöldökét egy pillanatra, és komolyan ellen kell állnia, hogy még mélyebbre döfjön bármilyen közmondásos kést. - De ne aggódj, nem hittem el egy szavát sem. Szóval, a konyha. - Egyik lábát átveti a másikon, és igyekszik némi időt nyerni, amíg összefogja a haját, hogy addig se kelljen egyenesen Nott szemébe néznie, és semmiképp ne jusson eszébe a lapockája, amiről Minnie írt a legutóbbi levelei egyikében.
- Jelentősre. Mármint, anyám az elmúlt harminc évet ebben a konyhában töltötte, és már eléggé eljárt felette az idő - mármint a konyha, és nem anyám felett. Apa szeretné valami nagyszabásúval meglepni a születésnapjára, ezt biztosan mondta is neked, és minden anyagi áldozatot készek vagyunk vállalni azért, hogy ne kelljen többé a falhoz tolt székkel ebédelnünk, beszorítva egy tálalószekrény és egy térd közé, úgyhogy... khm... - Hirtelen zavarba jön, mert elfelejtette a díszpárnákat, a falfestményeket, a recepciós hölgy elegáns asztalát, és ahogy most végignéz Notton, emlékezteti magát, hogy ne adjon ki túl sokat. Weasleyékről mindig, mindenki tudta, hogy rengetegen vannak és csórók. Nem kellene erre még gyanútlanul rá is erősítenie.
- Nézd, nekem azt ígérték, hogy már csak kész tervek közül kell választanom. Ezért jöttem igazából. - Mert könnyűnek tűnt a gondolat, hogyha Nott kiterít elé három papírt, ő meg tudja mondani, melyik nézne ki a legjobban. De most megrohanja a balsejtelem, hogy talán csak csőbe akarták húzni, valami olyan homályos oknál fogva, hogy ő a nő a csapatban, neki értenie kell a belsőépítészethez, mert ez egy olyan finom, kreativitást igénylő ágazatnak tűnik.
- Szóval, remélem, mindjárt kiterítesz pár papírt, és beszélgethetünk a pultszigetről, vagy tudom is én, mit szokás mostanában konyhába tervezni.