Bottled storm

[- Örülök, hogy látom, Ms. Weasley! Fáradjon beljebb, kérem!]

B o t t l e d  s t o r m

   Sokáig gondolkodtam rajta, hogy talán bölcsebb lenne elutasítanom a Weasley család felkérését kapacitáshiányra hivatkozva. Persze, Mr. Weasley levele alapján a munka, megrendelés, amit keresett nálam, meglehetősen csekély, talán egy hétvégémet sem emésztené fel teljesen, legalábbis az előzetes terveim alapján, de nem találom bölcs gondolatnak a közelükbe kerülni. Nem azután, ami az elmúlt években történt.

 Még ha soha nem is keresztezték az útjaim közvetlenül a Weasleykét, Harry Potterhez való közeli viszonyuk miatt igazán valószínűtlennek tartottam, hogy ugyanúgy véget ért a háború számukra, mint mások számára hat évvel ezelőtt. Nem azután, hogy egy meghalt közülük a háborúban, nem azután, hogy évekig ők voltak a vérárulók vérárulói, a közellenség. Nagyon jól tudniuk kellett az én családom politikai állásáról, különösen azután, hogy a társadalmi körüket talán az én ősöm által írt lista határozta meg, miattuk jutottak el a Roxfort igazgatóhelyettesi pozíciójától a szakadt talárokig. Kétlem, hogy ilyen sérelmeket el lehet felejteni.

 Ahogy végzek az előkészületekkel az irodámban, azon gondolkodom, hogy egy bölcsebb ember visszamondta volna ezt a találkozót, nem próbált volna ilyen ostoba, valóban autista módon ragaszkodni magasztos eszmékhez, mint a megrendelők egyenlősége politikai állásfoglalástól függetlenül. Nem is igazán attól tartottam, hogy talán rossz megjegyzéseket hagynak, hogy nem lesznek jó megrendelők, inkább féltem attól, hogy ezúttal tényleg konfrontálódnom kell majd a múltammal. Bármennyire nem gondolták magukat a Weasleyk aranyvérűnek az elmúlt évtizedekben, aligha nevezhetjük őket ennél kevesebbnek sok szempontból, és egy aranyvérű család számára a sérelmek tintafoltok a kárpiton, melyet sokszor csak a vér mos le. Kétlem, hogy a nagylelkűségem, a szerény svédasztal, egy csinos öltöny, és az ígéret, hogy megváltoztam, segít bármin.

 Ahogy Finnick szól, hogy Ms. Weasley megérkezett, még nagyobb csomó ugrik a gyomromba. Ő biztosan jól emlékezett rám, jobban, mint az apja, mint a bátyjai, neki Raquel és Minnie közel voltak, túl közel hozzá, hogy ne emlékezzen minden nap a létezésemre, a tényre, hogy a testvére halála után, két évtized háború után, a Sötét Jegy után boldogan élek, távol a következményektől. Persze, most már nem dobhatom ki, nem vállalnám a következményeket, és való igaz, hogy nem is érdemlem meg, hogy elmeneküljek. Nem tudom elképzelni azt sem, hogy Minnie valaha szóba állna velem, ha rosszul bánnék a barátnőjével (na nem mintha így túl sok esélyem lenne még rá), ettől függetlenül mosolygok, miközben kinyitom neki az irodám ajtaját. Halványabban, természetesebben, de mosolygok.

 - Örülök, hogy látom, Ms. Weasley! Fáradjon beljebb, kérem!- a csinos vörös lány láttán eszembe jut, hogy furcsa, hogy Arthur Weasley legkisebb gyermekét, lányát küldte üzletről tárgyalni, mielőtt emlékeztetem rá magamat, hogy Vita a mi esetünkben is sokkal jobban képviselné a család érdekeit, és talán Finnick is hajlamosabb lenne békét kötni nálam. Emlékszem Ginevra Weasley roxfortos karrierjére, hogyan dominálta két évig a kviddics pályát, hogyan átkozta meg azt az ostoba hugrabugos fiút vagy Dracot, még azt is láttam fél szemmel, hogy kihívta Bellatrix Lestranget, mielőtt valakinek sikerült engem elkábítania. Kétlem, hogy Arthur Weasley féltené attól, hogy megijed egy hozzám hasonló alaktól.

 Felajánlom, hogy elveszem a kabátját, de nyitva hagyom a lehetőséget számára, hogy maga akassza azt fel a fogason lógó vállfák egyikére, ahogy a székét is kihúzom, de nem tartom rajta a kezeimet a támlán. Valószínűleg azt kívánja, hogy velem is éppen úgy elbánhasson, mint Malfoyjal vagy Smithszel, úgyhogy nem próbálok kedvesebb lenni a szokásosnál. Felesleges, és bármit teszek ma, nem fog változtatni a múltunkon.

 - Kérem, nyugodtan fogyasszon bármit az asztalról! Nincs... illetve ha van bármi, amit szeretne még... csak szóljon nyugodtan! Mit szeretne inni?- a mosolyom megremeg kicsit, miközben magamat korholom, amiért majdnem ostoba módon megjegyeztem valamiféle fogyatékosként, hogy nem mérgeztem meg az ételt. Ki mondana ilyet? Miért jutnak eszembe ostoba viccek, anekdoták arról, hogy Aggravaine Nottot hogyan mérgezték meg a saját ostobasága miatt az átkozott középkorban? Ha valakitől rosszul, akár fenyegetésként hangzana egy efféle ostobaság, az pont én lennék.

 Tudom, hogy gyorsan meg akar szabadulni tőlem, ettől az egésztől, gyorsabban, mint az átlag varázslók a Gringotts koboldjaitól egy összetett hitelfelvételi kérelem során, úgyhogy úgy döntök, hogy a tárgyra térek. Az alapján, amit azzal a pódiummal csinált, amikor nem tetszett neki, amit a bemondó csinált, kétlem, hogy csendben és gyorsan fog történni, hogy csak letudja, de talán nem kizárt még, talán nem késő reménykedni.

 - Az édesapja megírta, hogy mit szeretnének. Csak néhány részletet szeretnék tisztázni. Milyen mértékű felújításra gondoltak?- egy kicsit arrébb tolom a kis modell hajót az üvegben, amivel nemrégen sikerült pótolnom az előzőt, és eszembe jut, hogy talán ma jött el a nap, hogy ez is alászáll a képletes mélybe.

Arthur Weasley éppen a legkisebb gyermekét, az egyetlen lányát küldi üzletről tárgyalni? Ó, ugyan. Amíg Nott elegáns várójában elegáns festményeket és elegáns díszpárnákat nézeget, emlékeztetnie kell magát arra, hogy a háború hat éve véget ért. Nott az lett, amit ki tudott magából hozni ilyen körülmények között, ahogyan ő is. És hány meg hány alkalommal tárgyalták ki Minnie-vel az ágyaikon hasalva a dolgokat, és később, amikor a legjobb barátnője az ifjú építészhez költözött, vonakodva ugyan, de ő is azt mondta, hogy ez biztosan teljesen rendben van, hiszen Nottot a családja kényszerítette. Valószínűleg mind voltak így az életük bizonyos pontján - maró érzést hagy a torkában a bizonyság, hogy még ő, Arthur Weasley egyetlen lánya is érzi a szülői pressziót egyszer-másszor. De az is biztos, hogy a szülei vágya egy remélt eljegyzésre nem nyomta a vállát olyan mértékben, mint a Nott szülők elképzelése, hogy a fiuk felöltse a Jegyet. Vagy mégis?

- Mr. Nott - biccent neki, ahogy besétál az irodába, és elfogja az érzés, mintha valami bizarr szerepjátékot űznének, ahol jól ismerik egymást, emlékeznek egymásra egy elfelejtett, elásott fiatalság lenyomataként, mégis úgy tesznek, mint a felnőttek, és a felnőttek, nem jegyzik meg, hogy ugyan, mégis mekkora fasz lehettél, ha Minnie egész kontinenseken vágott át, hogy minél messzebb lehessen tőled?! Nem, a felnőttek ilyet nem mondanak, és ha már elfelejtették, hogy a státuszukhoz jobban illő moherkabátot öltsék magukra, akkor a bőrdzsekit akasztják fel a kihúzott szék támlájára. Mert azért Arthur Weasley egyetlen lánya nem képes meghazudtolni a nevéhez tapadó jelzőket, még akkor sem, ha az apja most már vezető beosztásban dolgozik, és kedvére kefélt A Kiválasztottal. Mármint ő. Nem az apja.
- Köszönöm, csak egy teát kérek - próbál elmosolyodni a szavait követően, de csak valami bizarr arcizom-rándulást tud kipréselni. Milyen kérlelhetetlenül brit, mint a kora reggeli köd az Odú kertjében novembertől egészen februárig. Próbálja elképzelni Nottot a házban, ahol felnőtt, a konyhában, amit szándékában áll áttervezni, és beléhasít az érzés, hogy mindezt nem akarja megosztani vele, nem, hiszen már így is annyi mindenen osztoznak, amiről szó sem eshet ezen a mai kellemes kis megbeszélésen, ami szigorúan szakmai.

- Túl nagy kérés lenne, hogy a tea mellé még tegeződjünk is? Nagyon furcsa lenne magázódni azok után, hogy hallottam Palmer kentauros sztorijait - vonja fel a szemöldökét egy pillanatra, és komolyan ellen kell állnia, hogy még mélyebbre döfjön bármilyen közmondásos kést. - De ne aggódj, nem hittem el egy szavát sem. Szóval, a konyha. - Egyik lábát átveti a másikon, és igyekszik némi időt nyerni, amíg összefogja a haját, hogy addig se kelljen egyenesen Nott szemébe néznie, és semmiképp ne jusson eszébe a lapockája, amiről Minnie írt a legutóbbi levelei egyikében.
- Jelentősre. Mármint, anyám az elmúlt harminc évet ebben a konyhában töltötte, és már eléggé eljárt felette az idő - mármint a konyha, és nem anyám felett. Apa szeretné valami nagyszabásúval meglepni a születésnapjára, ezt biztosan mondta is neked, és minden anyagi áldozatot készek vagyunk vállalni azért, hogy ne kelljen többé a falhoz tolt székkel ebédelnünk, beszorítva egy tálalószekrény és egy térd közé, úgyhogy... khm... - Hirtelen zavarba jön, mert elfelejtette a díszpárnákat, a falfestményeket, a recepciós hölgy elegáns asztalát, és ahogy most végignéz Notton, emlékezteti magát, hogy ne adjon ki túl sokat. Weasleyékről mindig, mindenki tudta, hogy rengetegen vannak és csórók. Nem kellene erre még gyanútlanul rá is erősítenie.
- Nézd, nekem azt ígérték, hogy már csak kész tervek közül kell választanom. Ezért jöttem igazából. - Mert könnyűnek tűnt a gondolat, hogyha Nott kiterít elé három papírt, ő meg tudja mondani, melyik nézne ki a legjobban. De most megrohanja a balsejtelem, hogy talán csak csőbe akarták húzni, valami olyan homályos oknál fogva, hogy ő a nő a csapatban, neki értenie kell a belsőépítészethez, mert ez egy olyan finom, kreativitást igénylő ágazatnak tűnik.
- Szóval, remélem, mindjárt kiterítesz pár papírt, és beszélgethetünk a pultszigetről, vagy tudom is én, mit szokás mostanában konyhába tervezni.

[- Nos... rendben, persze, tegeződjünk.]

B o t t l e d  s t o r m

16+

  Annak ellenére, hogy közeli barátok voltak Minnievel, soha nem voltam közeli viszonyban Ginny Weasleyvel, aki valószínűleg kifejezetten utált minden mardekárost- különösen azokat, akik Draco Malfoy körébe tartoztak. Különösen a halálfalókat, akik megölték a bátyját, és megszámlálhatatlan alkalommal megpróbálták megölni őt és a barátait. Egyszer még az egyik nagybátyám is részt vett az üldözésében a Minisztérium folyosóin, és természetesen jól emlékszem rá, hogy akkor hogyan alakultak a dolgok.

 Nem emlékszem rá, hogy ilyen közelről mikor láttam őt utoljára, de a ruha, amit visel, pont olyan, amit a személyisége alapján elképzeltem. Amit az ember társítana valakinek, aki randizott a Varázsvilág talán valaha élt legnagyobb hősével, és kidobta. Valakinek, aki barátkozott Minnievel, akin szintén könnyen el tudnám képzelni ezeket a ruhákat. A mosoly hiányát is könnyen el tudnám képzelni most Minnie arcán ismét. Meglep, hogy egyáltalán elfogadja az italt, amivel megkínáltam, nem számítottam rá, hogy akár ilyen mértékben betartjuk az írott és íratlan udvariassági szabályokat. Intek a pálcámmal, a teás asztalon pedig az előrebűvölt edények elkezdik forralni a vizet.

 Megállok a szék kihúzása közben, örülök, hogy éppen háttal vagyok a megjegyzése alatt, mert még ennyi év után sem tudom elrejteni, hogy mennyire zavar, hogy kikerültek azok a történetek. Még azóta sem tudom elhinni, hogy Raquel mindenkinek arról beszélt, hogy milyen módon csináltuk, különösen úgy, hogy tudomásom szerint egyáltalán nem volt nagyon közeli viszonyban Minniékkel. Szívesen fognám egy pletykás barátnőjére, de túl sok jel mutat arra, hogy ezek az információk nem másodlagos forrásból származnak.

  - Nos... rendben, persze, tegeződjünk.- mire leülök, és szembefordulok vele, ki tudok préselni egy mosolyt, miközben elmém egy rejtett szegletében valami kicsinyes sértettség bököd tovább, próbál rávenni, hogy valahogy mondjam meg neki, hogy rajta meg köztudottan a fél iskola végig ment (legalábbis ezt pletykálták), de ellentétben velem, neki egy olyan partnere sem volt, aki arról beszélt volna másoknak, hogy milyen pózban élvezi a legjobban, vagy milyen hangot ad ki közben. Az is lehet, hogy pletyka az egész, tekintve arról, hogy Pansy mesélte a legtöbb sztorit, amit hallottam, ő pedig nem volt éppen a legjobb mentális állapotban azokban az években, és biztosan sok dolgot hozzáköltött. Különösen, mert sokan Ginnynek tulajdonítják, hogy a női mosdóban agancsokat varázsoltak rá.

 Egy másik, még kicsinyesebb, még sértettebb részem pedig bizonygatni akarja, hogy igenis igazak azok a hülye történetek, melyek mindig zavartak, de valahogy most az is zavar, hogy elvitatják őket tőlem. Nem tudom, miért számítana, milyen voltam az ágyban hat éve, mert ennyi év kihagyás után amúgy is tökmindegy, biztos nem emlékszem semmire, és amúgy sem kellene számítson, hogy mit gondol. Talán attól tartok, hogy leírja Minnienek, hogy balfaszként viselkedtem, de kétlem, hogy ennél mélyebbre még áshatna, úgyhogy a félelem meglehetősen ostoba és irracionális.

 Miközben hallgatom őt, könnyen elkapom a pillanatnyi idegességet, ahogy látom rajta, hogy rosszul érzi magát amiatt, hogy ha csak sejtetve is, de említette az anyagi helyzetüket. „Vörös haj, mások levetett talárja. Csak egy Weasley nézhet ki így.” A magam részéről nem ítélem el, különösen, mióta több gyerekkori barátom is elszegényedett a háború miatt (van, aki nagyon szélsőségesen), de megértem, hogy nem akar beengedni. A Nottok köztudottan a legvagyonosabb családok közé tartoztak, soha el sem tudtam volna képzelni, hogy anyám bármilyen okból főz a hobbit kivéve, nemhogy a konyhában együnk.

 Bólintok, és benyúlok a fiókomba a tervrajzokért, amelyeket készítettem. Egyelőre két dimenziósak, de miután kiterítem őket, egy-egy pálcakoppintással megjelenítem a helyiségek miniatűr változatát. A méretnövelésről kaptam már igényt, amely a legnagyobb problémát jelenti majd, ha úgy néz ki az a ház, ahogyan páran mondják, hogy kinéz, nem vagyok benne biztos, hogy biztonságosan kibonthatóak a falak. A tértágító bűbáj jóval drágábban megoldható úgy, hogy stabil legyen, és ne történjen semmilyen körülmények között olyasmi, hogy megszűnik, a bútorok pedig összecsapódnak a szűkebbé vált téren.

  - Bármelyik terv megoldható ezek közül akár tértágító bűbájjal is, anélkül, hogy az ingatlan alapjait megváltoztatnánk. Persze lehet, hogy célszerűbb lenne inkább bővíteni a falakat, de az természetesen érintheti a többi helyiséget is.- nyitva hagyom a kérdést, és a világért sem szeretném azt a benyomást kelteni, hogy bele akarok nyúlni az otthonába. Tudom, már az is nagyon személyes lehet, amit most csinálunk, különöse azután, hogy az egyik bátyja ott tartott esküvőjére is betörtek a halálfalók, többek között a rokonaim is.

 Az első terven egy modern amerikai konyha helyezkedik el pulttal, hosszú étkező asztallal kicsit arrébb, a megszokottnál kétszer több férőhelyet biztosító szekrényekkel a tányéroknak és evőeszközöknek. A második tervnél készítettem egy ajtóval vagy függönnyel elválasztott, nagyobb étkezőhelyiséget, a konyhát pedig külön hagytam, igaz, ellátva a legegyszerűbben használható segédbűbájok működéséhez szükséges térrel. Fogalmam sem lenne több apróság jelentőségéről, ha azóta is a házimanók végeznék nálam a házimunkát, de mióta magamnak főzök (még ha nem is túl magas szinten), tudom, hogy milyen sokat számít, hogy magától megtörténjen a mosogatás, és egyszerre több dolog is tudjon készülni. A harmadik változatnál meghagytam, ahogy most kinéz az általam kapott tervek szerint a hely, egybenyitott konyhával és étkezővel, ahol a modernizálás mellett főleg arra fókuszáltam, hogy elég hely legyen az egész családjuknak, és vendégeiknek- akár egyszerre húsz embernek is.

  - Viszonylag gyorsan tudok új terveket készíteni, ha bármi nem felel meg azon, ami neked a legjobban tetszik. Talán a harmadik lenne a legkisebb változás az édesanyádnak az alapján, amit édesapád átadott nekem, de persze lehet, hogy ki akar próbálni valami újat. Mindháromba beépítettem ingyenesen egy bűbájt, ami meggátolja, hogy egy macska felugorjon a pultra vagy az étkezőasztalra.- az utolsó részt azért sem tudom, hogy miért teszem hozzá, mert fogalmam sincs, hogy tartanak-e macskát, különösen azután a patkányos dolog után, amiről annyira híressé váltak.

 Egy pillanatra eszembe jut, hogy talán mondanom kéne valamit, hogy nekem biztosan nem kell őt kioktatnom a konyhai munkából, de még időben ráébredek, hogy meglehetősen szexistán hatna, úgyhogy csak öntök a teából neki, és még mindig mosolyogva, a kentauros megjegyzést távol tartva a gondolataimtól tolok elé azért némi teasüteményt is.

  - Nagyjából egy nap alatt elkészülök bármelyikkel, ha megvan az időpont előre... gondolom, édesanyád nem tud róla, hogy kap egy új konyhát. Van esetleg a régi konyhában valami, amit mindenképp megtartsunk?- megérintem a negyedik lapot, ami az Odú Ginny által bizonyára jól ismert konyháját hozta fel, és inkább magam miatt, mint miatta hoztam elő. Mindenkinek vannak szentimentális értékeket őrző darabjai a házukban, és nem szeretném tönkretenni akaratlanul ezt. Örülnék neki, ha minden jól menne..

Ahogy itt ül, Nott jó ízlésről árulkodó, visszafogottan elegáns irodájában, a kényelmes széken, mégis eszébe jut, hogy talán nem lesz semmi gond. Már évek óta igyekszik a látszatát is elkerülni annak, hogy a fényűzés idegen számára, a figyelmet pedig igencsak jól ismeri - úgy, ahogyan az ember a saját bőrét, mikor anyajegyeket és ráncokat vizsgál a tükörben. Mi több, ez utóbbit az esetek többségében megszokta, talán még szereti is, vannak helyzetek, amikor él és vissza is él vele, de ezt azok tudnák még nála is pontosabban megítélni, akik örömmel elolvasnak a Prófétában bármit Weasley-ék vélt vagy valós botrányairól. Akik biztosan szívesen látnák most is, ahogy röpke mosollyal a teájára pillant, de igazából nem áll szándékában meginni. Nem mintha méregtől tartana, az ilyesmi inkább mindig Rémszem asztala volt, inkább csak nem érzi szükségét annak, hogy egy esetleges korttyal még bensőségesebbé tegyék a hangulatot. Szívesen rákérdezne, mit tudhat Roman Nott Minnie-ről, milyennek látta a távozásakor, vajon mit titkol előle, azután emlékeztetnie kell magát, hogy Roman Nott úriember, nyilvánvalóan nem tartozik neki sem magyarázattal, sem pedig elszámolással, bármilyen kíváncsi is. E tekintetben, mégha igyekszik is tűrtőztetni magát, olykor még azokon a nyájas olvasókon is túltesz, akik annak idején olyan hevesen kifejezésre juttatták a csalódottságukat, amiért a dolgok Harry és közte, nos, nem működtek. Ez volt az a boldog befejezés, amire az egész varázsvilág várt, emlékeztette az apja csendesen, nem csoda, hogy az emberek csalódottak, hogy nem kapják meg. És bár értette, csak nevetni tudott - hitetlenkedve, frusztráltan. Ő is ezt a boldog befejezést akarta, de önmagát nem akarta feláldozni érte. Most pedig, amikor Nottra pillant, rá kell döbbennie, hogy Nottnak sem kell kérdeznie, hiszen emlékszik rá, egy olyan korszakból, ami mostanra egy másik életnek tűnik.

- Jaj, Nott, ne tedd ezt velem - jegyzi meg, miközben azt hallgatja, hogyan lehetne kibővíteni az épületet. Egyezzen ebbe bele, csak így? HIszen már nem is lakik ott, akinek ebben a székben ezt meg kellene ítélnie, az az apja, aki viszont ma nem tudott elszabadulni a munkából - hihetetlen módon Arthur Weasley ma már éppen olyan nélkülözhetetlen, mint annak idején Madame Bones a Wizengamot számára, legalábbis ő gyakran hallotta ki a boszorkány nevét a szülei beszélgetéseiből, amiket egyértelműen nem hallgatózó kislányuk fülének szántak. Otthon munkáról szinte soha nem esett szó köztük, csak akkor enyhültek némileg, mikor az összes gyerekük aludni ment. Hogy mennyire hihettek ennek a szülei gyerekkorukban, ezt sosem firtatta, de nem akarta elfelejteni, milyen kíváncsi tud lenni egy kiskamasz, amikor a szülei gyanútlanul kitárgyalnak mindenfélét, gondolván, hogy a ház csendes.
- Nézd, nyilvánvaló, hogy én erre nem mondhatok igent. Ha mondanék, akkor azt kérném, hogy a legbiztonságosabb megoldást válasszuk, mert nem szeretném anyámat a konyha romjai alól kihalászni egy nem megfelelően időtálló tértágító-bűbáj következtében. Azt hiszem, apám is ezt fogja mondani, de amíg erre várunk, inkább megnézném a terveket.

És boldog, hogy nem kell további szavakat pazarolniuk erre. Szívesen mondaná, hogy Weasleyéknek mindig első helyen szerepelt a fontossági sorrendben a biztonság, de ebben az esetben Roman Nott könnyedén felelhetné azt, hogy nocsak, ennyi gyerekkel?, és bár félig-meddig biztos abban, hogy a gúnyos humorizálás ennél az asztalnál nem kap helyet, azért nem tenné rá a fejét.
Elgondolkodva vizsgálja a terveket, talán az első tetszik neki a legjobban, de mivel az anyjáról van szó, aki jóval hagyományosabb vonalakat követ, kétszer is a nyelvére harap, mielőtt olyasmit mondana, amit később talán megbán. Talán először érzi azt, hogy nem volt akkora baklövés Nottot felkérni a feladatra, és nem csupán azért, mert remek újságcikk lesz abból, hogy Weasley-ék új konyháját éppen annak a Nottnak az unokaöccse készítette, aki kilenc évvel ezelőtt keresztülhajtott hat gyereket többedmagával a Minisztériumon. Azzal az egyértelmű szándékkal, hogy nem baj, ha a többiek hullanak is, csak Potter maradjon életben. Nem néz Roman arcára, nagyon határozottan nem - Roman nem a nagybátyja, a háborúnak immár hat éve vége, mégis ökölbe szorul a jobbja. Hátrébb dől a székén, hogy a terveket egymáshoz mérhesse, és Notthoz se legyen annyira közel.
- Nem rossz. - Próbál lelkesnek, lelkesebbnek hangzani, mint amilyennek érzi magát.
- Figyelemreméltó, hogy mindenre gondolsz. - És ezúttal megállja, hogy elmosolyodva hozzátegye, lám csak, Palmernek talán valamiben mégis igaza volt vele kapcsolatban. Akkor persze még csak fiú volt, egy felfuvalkodott pöcs, egy olyan család sarja, akinek ez a társadalom sokkal, sokkal többet nézett el, mint másoknak. Talán mégis bele kellene innia a teába, hogy az álkapcsa merevségét elleplezze. - Nekem az első tetszik a legjobban, de mivel anyámról van szó, talán inkább legyen a második... olyan fontos neki a konyhája, de azt hiszem, erre boldogan lecserélné. - Persze, csak azután, hogy sopánkodott és zsémbelt egy kicsit, amiért most mindennek új helyet kell találnia.
- Nem hiszem, hogy van bármi, amit szeretne megtartani. Muriel néni odaadta neki a levitézlett tálalószekrényét, mikor apával összeházasodtak, de valószínűleg örülni fog az apropónak, hogy végre kidobhatja. És macskájuk nincs. Ez egy átlagos kelléke egy mai konyhának? A macskátlanító-bűbáj? - És végül mégis elvigyorodik, bár a teája továbbra is érintetlen.

[- Nem, persze... biztonságos lesz, nem fog leomlani semmi, Ms. Weasly.]

B o t t l e d  s t o r m

16+

 Érzem, hogy a vihar ott bújik, közel van, és bármikor előtörhet. Mindenki ismeri Ginny Weasleyt, és sokaknak van balszerencséjük ismerniük engem. Meglepő lenne, ha minden jól menne.

 Furcsának érzem, hogy itt ülök az irodában, tegeződünk, épületekről és felújításról beszélünk, egy olyan házban, amit a nagybátyám segített megtámadni. Amit én is segítettem volna megtámadni, ha a Roxfortnál Voldemort győzött volna, és parancsot kapok rá. Látni őt abban a székben olyan, mint egy alternatív valóságban létezni, különösen most, hogy tegeződünk, mintha barátok lennénk.

  - Nem, persze... biztonságos lesz, nem fog leomlani semmi, Ms. Weasly.- igyekszem mosolyogni, közben átfut az agyamon a gondolat, hogy az anyja az a boszorkány, aki megtette azt, amit oly sokan próbáltak, és oly sokan belehaltak: megölte Bellatrix Lestranget. Ez az ő konyhája. Furcsa, hogy valaki, aki ekkora tetteket hajtott végre, annál a pultnál fog főzni, amit most tervezek.

 Persze, én nem akarok örökre az az ember lenni, aki tinédzserként voltam, rengeteg hibát és bűnt követtem el, amelyekért fizettem, de talán nem annyit, amennyit helyes lett volna. Talán, ha ezt a konyhát meg tudom építeni, ha össze tudom hozni a közös munkát a Weasley családdal, akkor végleg lezárhatok mindent. Nem is a közvélemény felé, akkor tényleg kezelhetem úgy, mintha a múlt a múlt lenne. Soha nem hagyhatok hátra mindent, de ennél többet nem várhatok.

  - Köszönöm!- mosolygok, de még mindig próbálom kitalálni, hogy miért ilyen barátságos. Ha valamiért azt is gondolja, hogy én nem tehetek semmiről, ha meg is bocsátja a háborút, azt akkor sem gondolom, hogy Minniért nem haragszik. Ok nélkül, egyik napról a másikra tűnt el, miután a lakótársam volt. Talán sejti, hogy több is, és ha nem is gondolhatja, hogy bántottam, azt igen, hogy valamivel ártottam neki.

- Rendben, legyen akkor ez a terv. Még egy pár dolgot felírtam hozzá… és igen, a macskátlanító bűbáj kell, az enyém is mindig felugrik anélkül az étel mellé. A biztonság kedvéért rárakhatjuk, az ember soha nem tudja, mikor lesz hirtelen macskája.- viszonzom a mosolyt, de nem értem… miért ilyen barátságos? Ez egy csel?

 Persze, a háborúnak vége, ő már felnőtt nő, kviddicsező, nagyon sikeres is, ahogy hallani lehet, és talán… talán tényleg úgy van vele, hogy a háborúnak vége, és talán azt gondolja, hogy nem tartozik rá, hogy mi van velem és Minnievel. Belegondolva, én sem foglalkozom sokat Edwinnel, vagy Vita férjével, a barátaim társai még kevésbé érdekelnek. Igaz, nekem nincsenek olyan közeli barátaim.

 - A függönyminták megváltoztatása könnyű lesz… azt hiszem, inkább néhány építőanyag preferenciát érdemes megbeszélnünk. Például, hogy milyen fát használjunk a főzőpulthoz. Máris mondom az ajánlataimat.- benyúlok a fiók belsejébe a könyvemért, amiben a faanyagok vannak leírva, közben még mindig mosolygok.

 Egy pillanatra elkap az őrült, ostoba vágy, hogy kérdezzek Minnieről, elvégre, vele biztosan beszél még. Szerencsére csak a számat nyitom ki, az ostoba kérdés nem hagyja el azt. Attól még, hogy kedves és udvarias velem, én nem vagyok a barátja.