When in Rome, do as the Romans do

i  a  m  r  o  m  e  w  h  e  r  e  i  w  a  l  k  i  s  r  o  m e

Minerva Agrotera

Ω

+18!: részeg/megbízhatatan narrátor, szexuális utalások, szerhasználat, trauma
        Dda-dda-lat-dda-ra - mondja a könyököm, mikor találkozik az ajtó keretében elrejtett fájó pontokkal, amelyek helyettem is sikítanak egyet, mert én most nem fogok, psszt, csendben kell lenni.. Itt Roman Delon él, ez a román templomok kecsességét római szökőutak ábrándjaival ötvöző nappali hozzá tartozik, az ő neve van a posta ládáján, de mi ez a macskaszőr? Nem-nem, Roman Delonnak nem lehet háziállata, az nem vallana rá, igaz, én is itt vagyok, és nekem sem kellene, igaz? Nekem kellene a legkevésbé, az én városom a tiéd alatt nyögött, mielőtt jött valaki, és Rómát, Athént is keresztezte. Az angol nyelv. Oh no.
        - Roman di Valentia, azt ígérted, bekötöd a térdem, adsz rá gyógypuszit és újratöltöd a.. pohaRom? Gondoltál már arra, milyen sok szóvicc kihozható a kis nevedből? Igazán romantikus! - nem akarok gondolni arra, honnan jöttünk, bőven elég tudni, hogy minden kút Romanbe vezet. Azaz, Rómába, és akkor, amíg leülök ide erre a szebb napokat biztos nem látott kanapéra - vagy ha gyalázni akarnám kicsit ezt a nyelvet, a rökamiéra, de vajon miért gondolják az angolok, hogy ez egy kifejezőbb nyelvészeti csillagzat, mikor Le français est une langue bien plus expressive. Vous ne vous en doutez sûrement pas, n'est-ce pas ? Pourtant, vous êtes probablement en train de traduire cette pensée à la hâte en anglais, n'est-ce pas?

        - Még mindig nem akarom elhinni, hogy átmentünk.. azon a sok.. szaron, pardonnez-moi, és pontosan az történt, amire számítani lehetett, de mégis, ki gondol rá, hogy a meséink igazak? Tudod, ahol a halál pontosan azt teszi, amit ígért, és itt kérdésről volt szó, sem többről, kevesebbről, de nevezz Yeppi Yeppi-nek, a kicsit buta, de annál szexibb gyakornoknak az auroroknál mától, mert úgy tűnik, a férfiak ott győznek le, ahol pontosan mondták, hogy fognak, én meg nem hittem el, igaz? - Yeppy Yeppy lehámozza magáról a kabátot és pulóvert, én addig elkönyvelem, hogy a Halál minden bizonnyal férfi, a mesében is három fivér van, és még engem is kolléganőnek hívnak rosszabb napjaimon is, nem ám kollégának, mintha abban az összefüggésben ez a megkülönböztetés segítene eligazodni az Auror Borealis és az Auror Australis között.. alatt, felett? Ez lehetne az Én Római Birodalmam, ha nem a trauma lenne az.
        - Oh Roman Cresswell, még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te veszsződ és botod, azok vigasztalnak engem! - még Yeppi Yeppi is tudja, hogy ilyenkor negro kompót varázsolni, semmit nem szabad tenni, mert minden Alice in Wonderfuckland'ed tud lenni.
        - Azt hittem, hogy meg fogunk halni, és haha, csak egy részünk! Miért van rajtad még mellény, csak a lelkünk legmélyének csodálatos ártatlanságából fakadó világszellem halt meg, nem a testünk! - arccal előre puffanok az egyik párnádban, nem akarok gondolni erre az egészre, vagy arra, hogy miért vagyok itt.
        Azért vagyok itt, mert megfogtad a kezem, azt mondtad, menjünk haza a kérdés után, és nem akarok emlékezni a válaszra, vagy arra, ahová vezet: ide kell vezetnie, a kanapé párnái, az elfelejtett mugli apró, porcicák és örökre elveszettnek vélt apróságok közé. Az apró dolgok istenének akarok áldozni, biztosan van saját pantheonja Rómában.. Még Minervának is jut hely, Minervának, A Vadásznak.

        - Dda-dda-lat-dda-ra. - mindig ennyire nehéz volt függőlegesen állni? Valamiért azt akarom mondani, hogy Ashley, nézz rám - de nem találom az értelmét. Ez bizonyára valami félreértés lehet: mint Oblomov esetében, mikor szeme az Anyegin - mintha más ember volnék, december, ahogy mondja, Ms. Balmoral, azaz Minnie, szikra pattan lova léptén, 's glóriás a koronája - de az más volt, nem én, engem Kópavogur nevelt, és nem vagyok tory szavazó - veszek egy mély lélegzetet a tenyeremből, a saját bőrömből, mielőtt felülnék. Visszhangzik a fülemben a whisky, de nem volt elég, szükségem van többre, még és még, aztán még egy kicsit - vajon hány gyógyszert vettem be? Vajon végül mégis meghaltunk? Ott voltunk a halálnak völgyében, és az összes dolog, amit magunkkal hoztunk, ez a póló.
        Megrázom a fejem, benne a tekintetem, és elindulunk megkeresni, én, meg a tekintetem. Itt vagy egészen közel, talán sosem mentél el, pedig én elmentem, és te ott voltál: hánytam egy buszmegállóban Georgiában, és te ott voltál, futottam Arizonában nyáron, és te ott voltál: de arra egyáltalán nem számítottam, hogy itt leszel, a lakásodban, és te itt leszel. Meg én is itt leszek. Sírni szeretnék, mielőtt átölelnélek, óvatosan, mint egy mosómedve: közelről még undorítóbb vagy, de lehet, hogy csak magamat látom tükröződni a szemeidben. Szikra pattan lova léptén, 's glóriás a koronája.
       - Roman.. én... te.. gondoltál már arra, hogy ha lenne egy fiad, elnevezhetnéd Rowannek? És arra, hogy.. majdnem meghaltunk, és ő majdnem nem létezik? Miért ittuk meg olyan gyorsan a whiskeymet? Azt ígérted, hogy.. nem fog fájni, és.. hogy nem lesz Cerysnek igaza, mert.. és hogy adsz egy gyógypuszit a térdemre, az arcomra, belém. Roman, te akarsz engem? Te tényleg akarsz engem? - hirtelen jó ötletnek tűnik megharapni az állat élét, még ha el is csúszik rajta a nyelvem. Pont olyan az ízed, mint akkor, mielőtt elmentem: rímelnetek nem kell félnetek jó lesz; ha mindenki beleegyez – én nem – ellenzem. Talán Cerys csak egy buta kurva, akinek sosem volt igaza, nem is kell hallgatni rá: talán csak azt kell tennem, amit a whisky mondott, meg az ajkad völgyei - azokat kell bejárnom, ki kell gombolnom a csúnya kis inged, megnézni, a tenyerem a mellkasodon hogyan mutat, milyen nyomot hagynak lerágott körmök - talán ott van a bőröd alatt azelőtt Minnie, talán végig ott volt, és én itthagytam őt, pedig mint Dorothynak, elég volt hazamennem. Hazajönnöm. Itthon otthon vagyok, mint egy ostoba kis turisztikai egypercesben.
        Csak azt kell csinálnom, amit mindig akartam. Téged.

[- Na... nem is sok a becenevem... nem több, mint neked...]

a s  t h e  R o m a n s  d o

18+   

  Nem voltam biztos benne ma este sokszor, hogy valaha visszatérek ebbe az épületbe, ebbe a lakásba, és tudom, hogy még rengeteg ideig fog tartani, mire eléggé leülepedik a sokk, hogy felfogjam, mennyire közel voltam hozzá, hogy nyom nélkül eltűnjek. Mennyire közel voltam hozzá, hogy soha többé ne lássam Minniet. Egy részem azt hiszi, hogy még mindig valamiféle gusztustalan illúzió, talán be vagyunk zárva, de a szédülés, a részegség túl valós, ahogy a fájdalom enyhe maradványai is a karomon, ahol a mágia megsebezte a bőrömet.

 Mégis mosolygok. Nem vagyok olyan harsány, mint Minnie, nem ittam annyit a rejtett üvegből, mint ő- nem is kérdezem meg, hogy miért hord magánál ilyesmit. Csak nézem őt, újra hozzáérek, és úgy érzem, mintha semmi idő nem telt volna el, mintha azok az évek csak egy rossz álomban lettek volna, mintha csak egy hétig intenzíven tanult volna, és most újra itt lennénk, folytatnánk, ahonnan abbahagytuk. Soha nem éreztem még ennyi... telítettséget? Boldogságot? Túl erős hozzá, hogy az elmém bármilyen figyelmeztetése a legkevésbé érdekeljen.

   - Na... nem is sok a becenevem... nem több, mint neked...- mosolygok most is, még ha nem is jut eszembe egyetlen becenév sem, amit mondhatnék, kitalálhatnék, még mindig azon gondolkodom, hogy hogyan kellene csókot nyomnom a térdére. Most még gyönyörűbbnek látom, mint korábban, talán túl gyönyörűnek hozzá, hogy el merjem hinni, hogy ez a valóság. Hogy megérdemlek egy harmadik, negyedik, századik esélyt rá, hogy helyrehozzam azt a rengeteg hibát, rengeteg elvesztett lehetőséget. Veled.

 Nevetek a vicceden, annak ellenére, hogy ritkán nevetek, szinte soha nem nevetek. Triviálisnak érzem, amin átmentünk, lényegtelennek érzem, hogy az a valami, amivel találkoztunk, tényleg a Halál volt-e a gyerekmeséből, az a valami, az az entitás tényleg ugyanaz a lény-e, ami minden elmúlásért felelős, vagy csak valamiféle ősi mágikus teremtmény, ami úgy döntött, hogy betölti ezt a szerepet. Ugyan, hogyan is számítana, amikor itt vagy, boldogan és vidáman, egészségesen? Ledobom a kabátomat a földre, csak egy pillantással nyugtázom, hogy a macska azonnal kihasználja a lehetőséget, hogy beleköltözzön, nem vesztegetek több figyelmet másra rajtad kívül.

  - Hát, hogy igazak-e, vagy csak valami... valami más, azt nem tudom... Yeppi Yeppi... kicsit illik hozzád.- soha máskor nem jött ennyire könnyen a mosoly, a jókedv, soha máskor nélküled. Talán az élet folyamatosan arról szól, hogy haladunk előre, hogy minden változik, de nem akarom, hogy bármi tovább folytatódjon, azt akarom, hogy örökre maradjunk a pillanatban, együtt, soha ne keljen fel a Nap.

 Nem zavar az utalás értelmetlensége, hogy nem értem most a neveket, túl részeg vagyok attól a finoman szólva sem gyenge alkoholtól, amit a zsebedben hordozol magaddal. Amint számon kérsz, ledobom a mellényt is, és mosolyogva letérdelek a kanapé mellé, amire lehuppantál, ezúttal arccal előre. Egy pillanatra eszembe jut, amikor hazaérkezés után érkeztél ide, akkor elegánsabban, több kontrollal, de a mozdulat kedvesen ismerős, kedvesen hasonlít ahhoz, amit megismertem. Az egészhez csak az kellett, hogy egy pillanatra griffendéles legyek, hogy megragadjam a kezedet, hogy elvigyelek, hogy azt tegyem, amire vágytam éveken át.

 Mélyen a szemedbe nézek, hallgatom, ahogy beszélsz, érzem, ahogy a lélegzeted eléri a bőrömet. Itt vagy. Ez a valóság. Ez az a pillanat, az a lehetőség, amiért esküdöztem mindenféle nem létező sorsbéli dolognak, hogy bármit megadnék, és most úgy érzem, hogy még sokkal többet is megadnék bárminél. A mosolyom meghatottabb, még ha az elmém valahol mélyen még jelzi is, hogy nem vagyok teljes belátóképességem birtokában, hogy te sem vagy a legkevésbé sem, hogy a whiskey említése nem azt jelenti, hogy most még több alkoholt kellene hoznom.

 - Igen...- egyszerű és semmiféle romantikát, regényességet nem hordoz az egyszerű szó, amit kimondok a kérdésre, mielőtt megcsókoljuk egymást. Édesek az ajkaid, sokkal édesebbek és puhábbak, mint emlékeztem rá, és ahogy leveszed az ingemet, megjelölöd a bőrömet, évek elfojtott, eltemetett szenvedélye szakad fel egy felszakadó sóhajban. Nincsenek most gátlásaim, nem érdekel előtted a Jegy maradványa, a sérülés, nem félek tőle, hogy milyennek láthatsz, mit gondolsz majd később. Megragadom a tarkód, hogy ne tudj elhúzódni a csók elől, becsúsztatom a kezem a ruhád  alá, az oldaladra, miközben tovább csókollak. Azt akarom, hogy az enyém legyél, örökre, hogy talán legyen egy napon egy Rowan nevű gyerekünk, bármilyen furcsa is a név hangzása az enyémmel együtt. Hogy örökre maradj itt, minden éjjel az én ágyamban aludj, hogy nekem add a tested, a félálmos reggeleket, a kimerült késő estéket, az álmos aranyfényű szabadnapokat. Meg akarlak csókolni mindenhol. Ahogy föléd kerülök a nem erre kitalált kanapén, ahogy félmeztelenül fekszem rajtad.

 Megragadom a combodat, miközben csókollak, a másik kezemet pedig lassan, óvatosan feljebb csúsztatom, egyelőre a lapockádig. Soha nem akartam még ennyire, és most, hogy itt vagy, tudom azt is, hogy nem bánom, hogy nem voltam mással. Tudom, hogy azt akarom, hogy felejts el mindenkit, akit Amerikában találhattál, hogy soha ne is emlékezz rájuk, felejtsd el őket. Felnyögök, ahogy hozzád érek a szöveten keresztül, az egyetlen dolog, ami kizökkent, az ostoba kanapé ostoba kicsiny mivolta.

 Hirtelen ötlettől vezérelve állok fel, széles mosollyal felragadlak, a karjaimba veszlek. Könnyű vagy, még akkor sem nehéz vinni téged, ha valaki soha nem sportolt, mint én, jól esik a karjaimban, vállaimban, mellkasomban az enyhe fájdalom, ahogy a hálószoba felé indulok veled. Eszembe jut, ahogy felkaptalak téged gyerekkorunkban, hogy megmentselek téged, ahogy alig tudtam pár lépésre jutni, de most még arra is jut elég figyelmem, hogy kikerüljem az ajtófélfát, és alig néhány másodperc után már a megvetett ágyra tegyelek.

  - Megkapod a gyógypuszidat... és igen... akarlak!- halkan mondom a szavakat. Óvatosan a térdedhez érintem az ajkaidat, egyelőre a ruhán keresztül, azután ismét az ajkaidra tapasztom a számat. Érezni akarlak, nem érdekel, hogy ki mit gondolhat rólam, hogy mi lesz holnap. Ma csak csókolni akarlak, miközben a kezem feljebb vándorol, a hasadról a lapockádra, a lapockádról a melledre. Azt akarom, hogy sóhajtsd a nevemet a fülembe, hogy nyögj, hogy vágyj rám, úgy, ahogy én rád.