18+
nyugalom megzavarása, felnőtt tartalom
Szétroppan a borsó, ahogy belenyomom villám hegyét. Nem szeretek habzsolni, jobban élvezem kiélvezni az ízeket, pláne amikor ilyen príma kosztot ehetek. A mentolos borsópüré kellemesen frissíti fel ízlelőbimbóimat az előző lágy, omlós kacsa falat után. Egészen átjár az ünnepi érzés, hiába vagyunk ebben a romos kis birminghami raktárban. Sokan úgy képzelik, hogy családom pompa és fényáradatban ünnepel, pedig valójában ez számunkra egy munkával teli időszak. Szeretjük elvarrni függésben lévő szálainkat még az új év elött, ahogyan ügyfeleink is. Ilyenkor sokan szeretnének otthon lenni, kiélvezni békét és a család nyugalmát és nem gondolni olyan alantas dolgokra, mint a pénz. Ironikusan pedig a békéhez és a nyugalomhoz bizony az ügyfeleinknek pénzre van szükségük. Abból vesznek ajándékot, abból esznek jókat és az ad nekik biztonságot. Ha nincs pénzük, az én feladatom gondoskodni arról, hogy se békéjük sem pedig nyugalmuk ne legyen.
Nagyot kortyolok a poharamban kerengő Penfold Grange-ből. Megkell hagyni a muglik értenek a borokhoz. Persze köztük is rengeteg a sznob, aki lenézné ezt a kiváló shiraz-t csak mert nem francia. Az ilyen sznobok pont olyanok, akik lenéznek bennünket a vérünk vagy a koboldokkal való kapcsolatunk miatt is. Szemeim megállapodnak a koszos ablakon túli világon. Már mindent befedett a hó az iparvárosban. Lassan csordogál le a kémények melegétől fűtött tetőkről az aszfaltra, ahol a kocsik felverik és csak sáros latyak marad belőle. Valami szép és tündöklő, ami nagyot zuhan, hogy koszos semmivé legyen. Éppen úgy, mint az aranyvérű családok. Éppen úgy, mint vendégem.
- Nem éhes, Mr. Rosier? – kérdem doromboló hangon, ahogy szürkés szemeim tekintetét rá szegezem. Szép ember. Sötétbarna haja van, éles vonásai és ragyogó smaragd szemei, amit elegáns, szintén zöld talárja kiemel. Kellemes anyag, szeretem a bársonyt, egyszerre sima és érdes a tapintása.
- Nem... öhm, nem vagyok éhes Oliver.. uram – javítja ki magát gyorsan. Természetes, hogy a keresztnevemen szólít, hiszen nem is olyan régen háztársak voltunk a Roxfortban, csak pár évvel járt felettem. Nem álltunk kimondottan közel egymáshoz akkoriban, de azok közé tartozott, akik tartották a tisztes távolságot és ezt mindig is becsültem benne. Tudta mikor kell hallgatni, okos fiú.
- Nagy kár – sóhajtok – pedig a kacsa egészen kiváló, Grombir, kérlek emlékeztess majd, hogy köszönjem meg Priumnak – házimanóm mindig kitesz magáért a konyhában, karácsony táján pedig különösen figyel arra, hogy néhai anyám kedvenc ételei juttassanak eszembe egy elfeledett életet.
- Igenis, Ezüst Pálca – szólít rangomon féltroll testőröm. Családunkban mindenkinek megvan a maga szerepe és a rangja. Apám, a Vas Pálca, a vezetésért és irányításért felelős, bátyám az Arany Pálca a trónörököse. Fiatalabb testvéreim a Réz Pálcák, akik az üzleteinket tartják rendben és mi, ikernővéremmel vagyunk az Ezüst Pálcák, akik a végrehajtásért vagyunk felelősek. Ősi kobold mintára alakítottuk ki a hierchiát, hiszen kik lennének hatékonyabbak, mint a nép, akik az egész varázsvilág vagyonát kezelik.
Kezemmel legyintek, hogy jelezzem Grombirnak, befejeztem a lakomámat. Szinte már szégyenteljesen rövid és tömzsi pálcájával eltünteti a maradékot és terítéket az asztalról. Vendégemen látom, ahogy elhúzza a száját.
- Tudja Mr. Rosier a magafajtájának mindig is az volt a baja, hogy nem becsülte meg a félvéreket – dőlök hátra székemben – vegyük például Grombirt. Troll származása miatt az anyja félt a Roxfortba járatni őt, pedig egy igazán hűséges és kedves mágus... már akivel.
Vendégem mintha egy kicsit elsápadna, ahogy ismét szemügyre veszi két és félméter magas alkalmazottamat, akinek remekbe szabott öltönye sem képes elrejteni karjait, melyek vastagabbak fejemnél. Persze én is tudom, hogy nem a legtehetségesebb varázsló, de nem is a pálcája miatt tartom.
- Beszélgessünk az üzletről – váltok témát és hangnemet – úgy tudom, hogy mostanában többször megfordult öcsém barlangjában – a kis szaros jól kiépítette és feltúrbozta a családi vállalkozást, bár a vérfarkas viadalok miatt már kezd felfigyelni rá a Minisztérium, az aurorok lekenyerezése persze rám hárul.
- Öhm igen, jártam arra..
- Jaj Edward ne szépítsen. Több időt töltött ott, mint a családjával. Szerintem ez nem túl szép így ünnepek táján. – nagyot nyel. Jár az agya, hogy mennyit tudhatok, bár abban biztos lehet, hogy nem azért hívattam ide, hogy vacsorázzunk így hármasban. – Ha jól tudom az egyik vélánkkal kifejezetten sok estét töltöttek együtt. Nadjával, ha nem tévedek. – tartom a szemkontaktust, ahogy megfeszül a levegő. A vélák tartása jó befektetés, nehéz nekik ellenállni és testőrre sincs szükségük, túlkapás esetén köpnek egy kis tüzet és helyre teszik a kuncsaftokat. Ami veszélyesebb az a vonzalmuk.
- Szeretem őt... – suttogja a férfi.
- Ez nagyszerű! Milyen romantikus – csapom össze a kezeimet örvendezve a hírnek – huszonötezer galleonért az öné is lehet! Persze hozzászámolva a háromezer galleonos adósságához, amit felhalmozott.
- Oliver.. – egyre sápadtabb, most jön a vallomás – biztosan megtudunk egyezni – szóval még tartja a gőg.
- Természetesen Edward, éppen most mondtam el a feltételeket. Huszonnyolcezer galleon és boldogan élhetnek, amíg meg nem halnak.
- A családom... nem vehetek el egy vélát..
- Ez egy Rosier problémának hangzik – dőlök ismét hátra és lecsúszik még egy korty a Penfoldból – de a Delgoir probléma egészen más. Nyújtottunk egy szolgáltatást és nem lettünk kifizetve. Ha jól veszem ki a szávaiból pedig vásárolni is szeretne tőlünk.
- A családom nem adna pénzt...
- Nem is fogadnánk el, hogy a saját pénzünkből fizessenek ki – mindketten tudjuk, hogy már évek óta hitelezzük az anyját. Mióta Mordon kinyírta az apjukat, gyorsan kiürült a családi tárna. Most jön rá, hogy pontosan tudom mennyire nincs pénze még az adóságai fedezésére sem, nemhogy az adásvételre.
Sokáig nem szólal meg én pedig türelmesen várok. A gőgje nem engedi neki, hogy beismerje a hibáját vagy a lecsúszást, pláne nem itt és nem két félvérnek. Felméri a lehetőségeit. Dehoppanálni nem tud innen, ha pálcát ránt pedig magával szúr ki. Elkeseredett lépésre szánja el magát. Megsimítja karomat és mélyen a szemembe néz.
- Oliver.. biztosan megtudunk egyezni – ismétli, incselkedő hangon. Heteró, de a pénzért és a kis pofija biztonságáért bármire képes. Azt a határt már átlépte, hogy varázslénnyel legyen, ez már semmiség neki. Undorodom tőle.
- Lásd, milyen nagylelkű vagyok – teszem kezemet kezére és játszadozom ujjaival, a magázásnak már nincs helye – mégis csak a karácsony a szeretet és az adás örömének az ünnepe – csókolom meg kézfejét. Megkönnyebbül, úgy érzi elmúlt a veszély.
- Megúszod egy figyelmeztetéssel, három hónapot kapsz még a törlesztésre – játszadozok finom, puha kezeivel – az ajánlatodat pedig átruházom Grombirra – mosolyodok el meghökkenésén – tudod, elég kemény éve volt és nincs szerencséje a párkapcsolatokban a sok munka miatt.
- Oliver.. ne.. – habog – én nem.. – kapkodja tekintetét köztem és testőröm között, aki már rámarkolt előkészülése fényében saját férfiasságára. Pálcát akar rántani de én gyorsabb vagyok. A csattanó bőrszíjjak összekulcsolják kezét háta mögött, újabb intésemre pedig száját is egy bőrszíjjal peckelem ki, legalább lesz mire harapnia. Megcirógatom már könnyek áztatta arcát.
- Ugyan már, ez méltó csere. Gondolj arra, hogy te milyen sok időt töltöttél Nadjánál. – kihúzom magamat és meggyújtom vékony ezüst pipámat.
- Boldog Karácsonyt barátom! – paskolom meg testőröm karját majd lassú léptekkel elhagyom a raktárt. Hallom ahogy feltépődnek a ruhák és a férfi tompa bömbölését kipeckelt száján át, pedig még el se kezdték. Behúzom magam mögött az ajtót és békésen elpipázgatok a havas utcákon. Még egy óránk van a következő üzletig.