Champagne – Ars Poetica

2005

Megtelt a Two Aubergine ma estére, a kidobó koboldok, a Dealgoir fiú irányításával kénytelenek voltak mágikusan bezárni az ajtókat, hogy kívülről már ne lehessen kinyitni őket. A rozoga ivó teles tele van a legkülönbözőbb mágusokkal és varázslényekkel, akik mind csak azért jöttek hogy ünnepeljenek és méltó módon búcsúztassák 2004-et. Micsoda év volt! Nem tagadhatom, jócskán voltak benne események, egy borús sötét kezdettel és egy zsúfolt, de felvirágzást remélő ősszel és téllel.
Nárcsisz, a kentaur csapos mellé még vámpír barátom, Bogomil is beállt dolgozni. A többszáz éves, magas, sápadt arcú férfi kacérkodó kacsintást dob felém, amikor meglát és int, hogy később csatlakozik hozzám és Priyához. A Vérkönnyek-ügy óta elég jól összeszoktunk mi hárman, ami voltaképpen nem is csoda. Feltételezem egy bűntény feltárása, aminek köze van egy London Tower-beli rabláshoz, Drakulához és Véres Mária feltámasztásához tekinthető olyan eseménynek, ami összekovácsol újdonsült barátságokat és egy életre megpecsételi őket. Bogomil helyzetében ez ráadásul egy jó hosszú életet jelent.

- Daniel, nem is mondtad, hogy milyen cukorfalat az öcsikéd! – rángat vissza az asztaltársaságba Priya és megjegyzésével eléri, hogy Tristie griffendélesre piruljon. Minthogy nemrég kezdte meg a jogi gyakorlatát kénytelen volt Londonba költözni én pedig jó nagytestvérként felajánlottam, hogy a barátaival csatlakozzanak hozzánk erre az estére.
- Kérem Ms. Stapravir, ne mondjon ilyeneket – hebegi a Vakarcs, izzó vörös képpel és mellette, a roxforti barátosnéje Mona majd megszakad a nevetéstől.
- Ha még egyszer így szólítasz, sokkal durvábbakat fogok mondani Tristie! – szól rá Priya, sértődött fejet vágva – alig van köztünk öt év! – erre Mona csak még hangosabban felnevet örömét lelve a szituáció játékos kínosságában. Nevetése harsány és bevallom kicsit idegesítő, de viccesen hasonló mellette ülő bátyjáéhoz.

Sol, mint megtudtam szintén nemrég költözött ideiglenesen a fővárosba, hogy részt vegyen egy projektben a varázslényfelügyeleti osztályon. Ma estére magával hozta a barátnőjét, Lisát, egy szintén hangos és harsány lányt, aki megállás nélkül nevet Sol gyötrelmesen béna viccein. A páros körülbelül négy éve jött össze, Tristie a napokban mesélte el meglepően tragikus múltjukat. A srác elvesztette roxfortos szerelmét a háborúban, aki pedig Lisa legjobb barátnője volt. Ez a veszteség évekre megbillogozottá tette a kapcsolatukat és nem is bírtak szólni egymáshoz, de aztán pár év múltán, hála egy véletlen találkozásnak a lány – azt hiszem talán Nadine-nak hívták – emléke összehozta őket. Egyiket sem tartanám a legerősebb pálcának a készletből, de szép összhangban vannak és boldognak tűnnek együtt.

Szemeim ismért körbelesnek a tömegen. Minden asztalnál ülnek és a legkülönbözőbb életutak és személyiségek keverednek itt ma este. Egy sarokban lévő asztalkánál megpillantok egy ismerős arcot. Az Őfelsége kérésére teljesített „Tea délután” ügy kapcsán, meglepően sokszor került kezem ügyébe a dán fiú arcképe. Korához képest igencsak vaskos aktánk van róla és ikertestvéréről. Most egy álmatag tekintetű, sápadt lánnyal és egy szellemmel beszélget. Megpróbálom elképzelni, hogy még is miről beszélgethetnek azok, akiknek mágikus aurája ennyire.. bizarr és elvont. Körbe lengi őket egyfajta sejtelem és egy érzés, megannyi füstbement tervről és elmondatlan történetről. Bár a háború és az elmúlt évek mindenkit megsebeztek, ők valahogy mégis érintetlennek tűnnek.

- Te, Tristie.. mondd csak, neked nem ismerős az az alak? – kérdezem Öcsköst és egy langaléta, szakállas varázsló irányába mutatok, aki a negyvenes évei végét taposhatja és egyedül iszogat a bárpultnál.
- Jéé! Hiszen ez a volt házvezetőnk! – kerekednek el szemei – Mona! Sol! Nézzétek, Qcross professzor!
Qcross.. Qcross.. áh persze, Alexander Qcross a mágiakutató. Sajnos én pont elkerültem azt az időszakot, amikor a Roxfortban tanított, de mind kutatói mind pedig a Főnix Rendjében való munkássága közismert a Minisztériumban. Kicsit meglep, hogy itt látom, úgy tudtam, hogy éppen Japánban kutatja a shinto mágia természetét és kamik nevének varázsigeként való működését.
A srácok kollektíven felállnak és vidáman üdvözölik régi tanárukat, talán egy pertut is isznak vele. Elnézve őket, Lisát, Solt, Tristie-t és Qcrosst elfog egy furcsa, szentimentális érzés. Mintha arra gondolva, hogy mennyi történet, mennyi láthatatlan fonál köti őket össze a saját történetemet is összeforrasztaná az övékével. Mintha teljesen mindegy lenne hány év telik el, mennyire szerte ágaznak ezek az életutak, valahogy mégis mindig együtt mozognának és összekötné őket egy otthon, ahonnan minden indult és legbelül, lelkünk legmélyén mindig visszatérnénk oda.

Felsejlik előttem az ódon kastély képe a skóciai felföldön, és el kell ismernem, hogy Albus Dumbledore-nak igaza volt. A Roxfort mindannyiunk otthona és mindig visszavár bennünket, hogy újabb történetekkel gazdagítsa életünket.