kapkod és fütyörész

ahogy szokás, ahogy mások teszik,

miért kapkodva, csillogó szemekkel
és mit nevetek hozzá - szemtelenség!

Az ünnepek makacs párnyanyomként ragadtak Ms. Weasley arcára, de ahogy 2003 lemerült, mint mindenki másnak, neki is el kellett fogadnia, hogy a tavasz még a fasorban sincs, és kénytelenek sárban cuppogó csizmákkal felszállni minden edzés alkalmával, ha nem akarják, hogy a Próféta ellen folytatott pertől még ingerültebb Jones ezúttal tényleg kitapossa a belüket. Azzal az elzsongító érzéssel állt be heteken át minden este a forró zuhany alá, hogy bármilyen szarul is érzi magát az újévben, éppen ezzel szolgálja meg a helyét, és mutatja meg újra és újra, hogy nem csupán a tehetség, de az akaraterő, a kitartás és egyfajta könyörtelen elán szerez neki helyet a kezdőcsapatban. Akkor is, ha történetesen Harry Potter is pereli a Prófétát, kevésbé fenyegetően, mint Ms. Jones, de hasonló szellemben. Akkor is, ha állandóan mérlegre teszi saját teljesítményét, vizsgálja, mint a nagyon nem létező ráncokat a homlokán, kérdve magától, elég vagyok? Elég jó vagyok ehhez?

Aztán egyszer eljött a nap, amitől eléggé tartott, de számított is rá - mert a macskakarmolások már begyógyultak a kézfején, nem gondolt rá, és nem, ezt aztán igazán nem vizsgálgatta, a Prófétához pedig hozzá sem nyúlt, de ahogy meglátta azt a véleménycikket, amit nyilván véletlenül felejtettek az öltözőben a padon, többé nem tudott nem arra gondolni, hogy tulajdonképpen hónapok múltak el csendesen, és neki eszébe sem jutott. Illetve, dehogynem. De meglehetősen nehéz volt megindokolni, hogy miért nem csupán eszébe jut, hanem egyenesen hiányzik, hogy beszélhessen vele. Hogy elmondhassa, mit gondol Le Lion írásáról, pláne most, amikor a legutóbbi jövendölései valóra váltak, és a Prófétánál még képesek voltak kiröhögni...

Nehéz volt megindokolni, de attól fogva megszegte a saját szabályát, és újra elkezdte azt a borzalmas szennylapot olvasni - nos, csak a kérdéses írást tépte ki és tette a zsebébe, de úgy érezte, ez mégsem olyan, mintha Madame Cvikker állna mögötte, amiért megint szamárfület hajtott egy könyvtári könyv sarkára, mea culpa. Vajon Lutece professzor erről is azt gondolná, hogy ostobaság? Szerencse? Hinne mások jövendölésében, ha az valóra is vált már korábban? És mi lesz, ha egyszerűen elküldi? Nem mintha haraggal váltak volna el, de mégis - hogyan válaszolhatott volna, ha nem kínosan őszintén? Talán jobb így, hogy nem válaszolt igazán sehogy?

Bár Ms. Weasley nem az a fajta, aki sokat gatyázna különböző dolgokon, dilemmáit általában jobban szereti rövidre zárni és nem etetni hónapokon át, mégis érez némi lámpalázat, ahogy ismét, hónapok óta először kilép Lutece professzor patinás őseinek patinás kandallójából, és a ház körülötte olyan néma és komor, mintha senki nem lakná többé. Persze, ez a ház, amit mások valószínűleg egészen más szóval illetnének, elég nagy ahhoz, hogy az önjelölt magányukba zárkózók számára kényelmes menedék legyen, könnyű benne barangolni, eltévedni... azért mégis rágcsálni kezdi a szája sarkát, mikor a konyhát is üresen találja. Talán véget értek az önként vállalt magány évei? Ezt csak remélheti, de amíg nem tudja biztosan, már nem fordulhat vissza. A lábai ösztönösen viszik, mint egy mindenre elszánt birtokháborítót, és csak akkor nyugszik meg, amikor kottákat talál abszolút rendezetlenül a szalonban álló zongora tetején. Tehát valakinek még itt kell lennie, valakinek, aki ugyanúgy várja a tavaszt ezen a borongós, február végi délutánon, mint ő.

- Helló! - A hangja túlságosan könnyedén pattan vissza falakról, párnákról, festményekről. Bárcsak lenne itt egyetlen kotnyeles, megbűvölt portréalak, egy régi korokból visszamaradt Lutece, hogy eligazítsa vagy leteremtse, amiért sáros cipővel rálépett a szőnyegre. Vagy mi a csuda, már ennek is örülne. Lámpát gyújt, megnézi a kottákat, természetesen ez túlságosan magas az ő képességeinek, de a szamárindulóra még talán emlékszik azokról az alkalmakról, amikor Muriel néni kölcsönadta nekik a levitézlett pianinóját, hogy utána meglehetősen gyorsan vissza is vegye, mert elmondása szerint fájt a szíve attól, ahogy az ikrek mindenféle négykezest próbáltak a saját stílusukban elpüfölni. A zongora természetesen tökéletes, ahogy látszólag ezen a helyen minden, de ha történetesen nem lenne behangolva, Ms. Weasley és az ő abszolút hallása azt sem venné észre. Azért az első pár hang leütése után talál csak igazán magára, és egy pillanatra még arról is megfeledkezik, hogy aggódjon, mert ha valami, ez a macskazene talán a környék legaljasabb, elkapatott négylábúját is idecsalja.