into the madness i descend

w  o  u  l  d  y  o u  k  i  n  d  l  y

rapture

A thousand eyes
Open  i n s i d e
To grant me sight to see the end
A thousand eyes
The curse of the wise
Into the madness
I  d e s c e n d

w   o   u   l   d    y   o   u    k   i   n   d   l   y   ?

dear hunter

thousand eyes

[+16! kínzás, mentális betegségek, megbízhatatlan narrátor]
        Vajon emlékszel, mikor léptem át először a kedves kis vidéki udvarházad kapuját - számtalan levélváltás következményeként, melyeket mint tolvajok, loptál féltő tekintetek előtt vágyadig arra, hogy megismerj? Én sem. Most mégis szeretnék, mikor a kapu ismerősen nyikordul: elfelejtettél kitiltani, most pedig, ahogy tragédiák kezdődnek, megtörtének majd veled, kabátom szárnyai finoman súrolják az ösvény szálait, közelebb, egyre közelebb. Vadász jár így sötét fák alatt, nyomában kétségek és a pusztítás biztos tudata.
        Kesztyűs kézzel kopogok, szinte felsóhajt a bőr, alatta tíz ujj, mind a tíz arra várván, hogy tapintsalak velük, megtegyem azt, amiről néha, üres pillanataimban árulkodott a gesztus, mosoly, ábrándozás. Te talán tudod már, hogyan nevelgettem a bosszúm néma türelemmel, mint mások a szeretett gyermeküket, virrasztottam betegsége idején, gondoskodtam róla kétségeit oldva, elneveztem, sajátom lett, a tükörképem. Te talán tudod azt is, milyen természete van a haragnak, hogy köztünk az ilyesmi nem alszik ki; hogy vannak öröklángok, melyeket nem altat el megértés vagy köztünk a legkegyetlenebb, az idő sem. Lehet, hogy mikor először kinyitottad ezt az ajtót, mögötte pedig engem találtál, már tudtad, hogyan ér véget - nem velünk, micsoda ostobaság, mi együtt akkor szűntünk meg létezni, mikor önhatalmúlag úgy döntöttél, hogy véget vetsz nekünk, gyorsabban és szakszerűbben, mint az orvos ejti a bemetszést a szenvedő betegen. Mi véget értünk már, ez a te befejezésed, a te méltó befejezésed.

        Még engem is elfog a fejfájás, mikor az előtérbe lépek, mindenben ott vagy, mindenben ott vagyunk - hárman, mintha sosem mentem volna el, mintha most is azt a szerencsétlen csillagzatú bált szerveznénk, nyári virágok illatát nyögik a függönyök, ívükön megpihen valami nosztalgia. Elfordítom a fejem, és úgy fogadom meg, hogy leiszom magam ezek után, ahogy mások a leszokást szokták: csak az otthonod tömény hasogató migrén, nem a gyomrom gyenge a bosszúhoz. Sápadt vagy, az inged legfelső gomja leszakadt, és te, nehéz örökség következő letéteményese, vaknak mutatkozol az érkezésem valódi okára, talán vaknak mutatkozol rám is. Remélem, hogy a bűntudatod nem ismeretett meg annyi kínnal, amennyivel én megajándékozhatlak még.
        - Nahát-nahát, a nagy Napoleon Robert Lutece, a Griffendél legújabb házvezetője, amint fogadja a tékozló báránykát szerény hajlékában elfoglaltságai mellett! Hoztam süteményt az ünneplésre, mert ugye nem gondoltad, hogy nem ünnepeljük meg? - az utolsó pár szótagnál a fájdalmas villámlás már a bal szemem előtt fut végig, szinte vicsorgok a nagy örömben, ahogy átadom az erre az alkalomra készíttetett kis tortát. A doboza friss rózsaszín, mindkettőnktől idegen, kéretlen vendég a halotti toron.

        - Emlékszel még arra, mikor azt mondtad, szerinted van bennem valami, ami.. - te vajon látod már a mozdulatait az enyémekben? Talán a nevét is ismered nálam jobban, csak azért foglalsz helyet velem szemben, hogy folytassuk a megkezdett felvonást. Megszorulnak az ujjaim a késen, valahol mélyen a koponyám illesztései elcsúsznak egymás mentén: mi van, ha végig tudtál mindenről? Neked vajon meg tudnám bocsájtani azt, amit Nottnak és magamnak nem?
        - ...ami felerősíti a látók képességeit? - végül ezzel fejezem be a kérdést, a kés halkan pendül a tányéron, átnyújtom az első szeletet. Úgy lep el minket a keserves lepel, amely belőlünk, a vérvonalunkból készült ilyen értelmetlenül bonyolulttá, hímezni pedig mindig a balszerencse hímezte.. ahogy annak idején megfogadtuk, hogy nem engedünk neki, számunkra ezek a múltbéli tragédiák nem jelentenek semmit. Azok talán eredetileg valóban nem, de mikor úgy döntöttél, megmentesz engem saját magamtól, mintha megidézted volna a játszma szabályai szerint a figurákat. Nincs hová bújnod, vélt szerénységed, hősies jóakarásod mögé végképp nem, ott a helyet elfoglalta már a hipokrata jellemed. Leon R. Lutece, a gyengék védelmezője, az önfeláldozó, aki egyetlen percet sem kételkedett benne, helyes lenne-e erőszakkal törölnie egy kollégája emlékeit, ha ezzel.. megmentheti az életem.
        Azt érdemelnéd, hogy ezt a kést beléd szúrjam, vak tekintetedbe, amely csak azt akarja meglátni, amit akar: de akkor én is megszegném a vadászat szabályait, melyet Lutecek és Balmoralok oly régóta űznek egymással.
         
        - Nem, az első falat az ünnepeltté! Utána szívesen elmesélem, hol voltam, bár gondolom, nem okoz majd hatalmas meglepetést. Te mindig egy lépéssel előttünk jártál, nem igaz, Leon? - hátra kell dőlnöm a kanapé párnái közé, mielőtt az asztalra támaszkodván akarnám szemlélni közelről, amint az ízek elérik az idegrendszered első rostjait. Így is éhes tekintettel rohanok a szenvedésed után, nem kell, hogy még dicsőséget is érezzek a bosszú mellé - nem tudok annyi fájdalomcsillapítót bevenni, amennyi elnyomja majd az önutálatom ezek után. Ahogy figyelem az ujjaid, a villán csillanó fényt, szinte biztos vagyok benne, hogy jobb volna, ha nem élném túl igazán sokkal az egészet: ezúttal nem miattad, bár része vagy annak, aki lettem, de minden bűnt a teremtésben nem te követtél el.
        - Mi az, Leon? Csak nem olyan érzés, mintha.. elfelejtettél volna valamit? - felállok az eddigi helyemről, felkészülök arra, hogy ha kell, erőszakkal fogom megetetni veled a szelet maradékát, villáról-villára, emlékről-emlékre. Nem jön el a várt elégtétel, ahogy az arcod bámulom már magasról. Talán ezt láttad te is, ahogy figyelted őt, így képzelem el: magas férfi feketében, a jogszolgáltatás teljes tudatában. Kiropogtatom az ujjaim, mielőtt a bőrödhöz érnék vele.

Booker?
Are you afraid of God?
No. But I'm afraid of you.

deer hunter

        Mikor leveleimre eleinte nem érkezett válasz, csupán egy távozó lépteinek halk visszhangja - melyet nem nekem szántak, hallani azt mégis megrendítő volt - tudtam már, vannak bűneim, melyeket szándékkal jóvátenni nem lehet. Talán sehogy nem lehet, és vezeklésem éveiben meggyőződésemmé tettem, hogy nem létezhet feloldozás arra, amit elkövettem. Azt azonban még most, az első üzenetre, mely tőle érkezett, és amelyet remegő kézzel bontottam fel, holott ismerős volt a kézírás, az időzítés.. még most sem bántam meg, ami a tragédiát szülte.
        Gyors választ firkáltam inkább, mint írtam, és a távozó bagoly után üres kétségek maradtak, a jól ismert magány nem nyújtott többé megnyugvást, hogy másnak nem árthatok többé. Az irodám kandallójának tüzénél az árnyékok ismerősek maradtak, arcuk azonban már nem beszélt nekem egy lehetséges jövőről, melyben ámíthatom magam a csendes feloldozás ígéretével. És még akkor sem gyakoroltam bűnbánatot, mikor tudtam, más nem vezethet a vezekléshez.
        
        Két éjszaka nem aludtam, mire megérkezett: úgy, ahogy mindig tette, sejtelmesen, számomra alig-alig érthetően, egyszerre vidáman és borúsan. Hiába akartam magammal akár elhitetni, ura vagyok a helyzetnek, hiába készültem jöttére, váratanul ért, ahogy az embert olykor nyári zivatarok - a lépcső tetején álltam, pár lépés csupán, mégis úgy tűnt, mintha az óceán túloldaláról mosolygott volna rám. Rettegve szorult össze bennem mindaz, amely idáig kereste benne a megbocsájtás reményét: a leendő auror feketében akkor is a bírám volt, ha a karjait ölelésre tárta volna előttem, a pillanat összesűrűsödött és úgy lebegett köztünk, mint óév éjfele előtt az utolsó perc.
        - Ms. Balmoral.. Minnie... én.. nem számítottam rá, hogy... - gyakorlatias mozdulattal nyújtotta át a dobozt, szinte észre sem vettem rajta a feliratot, a szemeit figyeltem, míg milliárdnyi kép és pillanat zuhogott alá körülöttünk. Nyeltem egyet ügyetlenül, a köhögés felriasztott, vagy talán a szavai, mielőtt átadtam volna magam ismét a látomásoknak, melyek mellette mindig könnyen és részletesen történtek. Semmi mással nem tehetnék még rosszabbat, minthogy ismét magammal kínozzam.

        - Sok mindenre emlékszem, de... -  megállok, idegesen a tenyerem a másikba törlöm, holott nem izzad egyáltalán. Most beszélünk majd róla, most azonnal? Nem tőlem tudta meg, legalábbis a történtek eredetét nem: mikor elmondtam, amit elmondhattam, egyetlen szó nélkül távozott ebből a helyiségből, még az ajtót sem csapta be, hogy aztán évekig elrejtőzzön nemcsak előlem, mások elől is. Eleinte abba a lázálomba ringattam magam, hogy talán Nott.. a Nottal való kapcsolata játszhatott közre, de mára kellően öreg és elgyötört vagyok, hogy gyermekeknek való bájitallal nyeljem le azt, ami nyilvánvaló.
        Megmondom neki, lélekszakadva, egyetlen szavára: nem bántam meg, amit tettem. A fájdalmát, álmatlan éjszakáit, könnyeit igen, ezerszer, milliószor, és fogom is még életem végéig, de ha ő is látta volna.. ha ő is tudta volna, amit én, vajon áldozatra mindig kész biológiai képlete nem kockáztatta volna a bűnbeesést? Ilyet mondani természetesen káromlás volna, és anyám szavai jutnak eszembe, míg Minnie engem figyel, kezében kés: a Balmoralok mindig tudják, hogyan ismerjenek fel egy csodálatos tragédiát, hiszen az összeset maguk írták. Minerva Balmoral talán hordozta magában ezt a fénytől, örömtől való rettegést, és oly.. sokáig láttam mosolyogni ennek ellenére, de talán a velem közös pragmatizmusnak is vannak tünetei. Fejet hajtok a gyönyörű tragédia előtt, magam írtam karaktereit, elfogadom a keserű poharat is.
      
        - Hogy az? Igen, azt hiszem, az elméletem helyes volt. Bizonyítani nem tudnám, de.. nevezzük tapasztalatnak. - a két tányér a fán kihívásnak tűnik, egyenesen az édenkerti almának. Ha elfogyasztom, én is olyan tudás birtokába kerülök, melyet nem bírok majd el? Mintha vízből próbálnék lélegzethez jutni, minden szusszanásnyi levegő lassúnak, elkínzottnak tűnik. Könnyebb volna, ha üvöltene, ha sírna, ha átkozódna, de nem azért vagyunk itt, hogy nekem könnyebb legyen. Bűnhődni vagyunk itt.
        - Nos... ebben nem vagyok biztos. Azóta hogy.. próbálom elkerülni, hogy.. az olyan látomásokat, amelyekben ismerhetek valakit. Minden módon próbálom elkerülni. - hallom a hangom ügyetlen tördelését, a szúrás előtti félelem remegését. Nem akarom megkóstolni a süteményt, mégis megteszem, bármit megtennék, ha ezzel végre haladhatnánk kettőnk fájdalmában valahová, talán olyan dolgokra is könnyen ragadtatnám magam, amelyekről megfogadtam, többé nem teszem. Itt van valahol a merengőm, elárulhatnék neki mindent, feltéphetném összes közös sebünket, és talán valóban így kellene tennem, bármennyire rettegek a fájdalomtól, innen más út ki már nem vezet.

        - Minerva.. Minnie, én.. - akaratlanul gyorsan csapom le a tányért az iménti helyére, a torkomhoz kapok ügyetlenül. Talán félrenyeltem, talán a jelenléte valóban fokozza a látomásaimat, és.. És látom a tekintetét, a vöröset a mélyén. Tudom, hogy van szépség az őrületben, de eddig sosem láttam még.
        - Minnie! Minnie, sajnálom! Tudom, hogy...! Nem akartam, de nem érted.. bocsáss meg! - lecsúszom a székből, tenyerem a koponyámra szorítom, míg megrohannak a látomások: színek, hangok, illatok, képtelen vagyok kizárni őket. Sírni kezdek, már nem is értem egészen, miért kérek éppen bocsánatot - mert közel engedtem magamhoz, holott tudtam, ki vagyok és mit tehetek vele? mert a boldogsága útjába álltam féltékenyen, remélvén, hogy engem választ, az én társaságom elég ahhoz? mert kegyetlenül töröltem minden utolsó emlékét is Fawcett elméjéből, mikor reméltem, ezzel megmentem az életét? - és miért ne tenném. Itt áll felettem, magas szőke nő fekete talárban, az külön égő fájdalom a homlokom alatt, ahogy néz, engem néz, és pontosan engem lát, takaratlanul, büntetlenül.

        - Mi ez?! Mi volt benne?! Hogyan...?! És te... - a pánikszerű köhögés és sírás között nem vettem észre, ahogy letérdelt mellém, a tenyere, ujjai, bőre lángok rajtam, bennem, el akarok húzódni, de szorosan tartanak, mögöttük.. mögöttük van valaki, akit még nem ismerek, és akit látok - azAbszolútonmígesikaszürkeónosesőéskopogamacskakövekenvanszépségazőrületbencsakmégnemláttameddig - levegő után kapkodva próbálok megsemmisülni a padlón kuporogva-vergődve. Sosem éltem át hasonlót, mintha az elmém egyszerre szűnne meg létezni és értene meg mindent.. nem vagyok többé biztos semmiben.
        - Minnie.. Minnie... kérlek, Minnie.. nagyon szeretlek, kérlek, Minnie... azt... azt akartam, hogy.. itt maradj, hogy... velem maradj, és.. hogy életben maradj... meg kell értened, kérlek, Minnie, kérlek, megkellértened, megkellértened, kérlekkérlekkérlekkérlek... bocsánatot kérek, bocsánatot kérek mindenért, kérlek, Minnie! - megérzem a keze hidegét, és mintha izzó vas volna, míg nekem nyomja: de megragadom, ez az utolsó biztos dolog az életemben, a számhoz nyomom, homlokom a mellkasának, a szűkölő hang nem belőlem jön, nem jöhet belőlem, ez nem az én arcom, nem az én testem, nem én.. nem én vagyok. Ez te vagy, csak te vagy, csak téged ismerlek, csak te maradtál.. csak te maradtál itt, csak te voltál mindig.