- TROY VEZETI A TÁMADÁST, DE SZOROSAN KÖVETI ŐT MULLETT ÉS MORAN! MICSODA CSELT LÁTHATTUNK AZ ÍREK TÁMADÓJÁTÓL! EZT IVANOVA NEM FELEJTI EL EGY KÖNNYEN, ANNYI SZENT!
A kommentátor mágikusan felerősített hangja csak úgy bömbölt a stadionban. Connor lepillantott a páholyból, és a lélegzete is elállt a látványtól. Az ír szurkolótábor zölden hömpölygő tengerre emlékeztetett, ahogy ultráik fel-le ugráltak a helyükön.
- ÉS TROY GÓLT SZEREZ!
Elkapta tekintetét a megvadult írekről, és a bolgárok póznái felé pillantott. Troy felemelt ököllel ünnepelte találatát, majd egy szempillantás múlva ráhasalt seprűje nyelére és elzúgott a saját térfele irányába, hogy fogadni tudja az ellentámadást.
Connor tátott szájjal követte a lobogó, zöld talárt, majd csillogó szemekkel apjára pillantott, aki elismerően tapsolta meg Troy mutatványát.
- Ez igen, ezt nevezem.
Hatalmas szavak voltak ezek a Dallycastle-i Denevérek egykori sztárhajtójától és többszörös bajnokától, aki az elmúlt két évben, visszavonulása óta, nem győzte elégszer kritizálni a mai játékosokat. Elmondása szerint ugyanis a mostani sztárok az ő idejében a seprűket sem fényesíthették volna, de hogy az élvonal közelébe nem engedték volna őket, az biztos. Ehhez képest Callum O’Hara büszkén ütötte össze újra és újra seprűnyéltől kérges tenyereit, majd érdeklődve hajolt fia felé, aki ekkorra már teljes extázisban volt.
- Ha felnövök, ugye belőlem is lehet válogatott játékos? - kérdezte Connor.
Callum elmosolyodott, és fia vállára tette a kezét, de felelni már nem tudott Connor gyerekes kérdésére, mert a hátuk mögül egy férfi - aki láthatóan felismerte az előtte ülő, egykori sztárjátékost – tapintatlanul közbeszólt.
- Ha csak a negyedét örökölted a papád tehetségének, akkor nem lesz akadálya, feltéve ha nem a bácsikádra hasonlítasz.
Mr. O’Hara egy pillanatra elkomorodott, majd gyors rendezte arcvonásait. Megszokta már az emberektől, hogy előszeretettel szidalmazzák az öccsét, akinek a sporthoz való hozzáállása, valljuk be, a legkevésbé sem volt mintaszerű. A lelke mélyén igazat is adott ezeknek a hangoknak, és ami azt illeti, ő maga is gyakran folytatott le efféle beszélgetéseket testvérével, és javasolta neki, hogy a karrierje kedvéért mondjon le a folyamatos éjszakázásokról, a kétes hírű boszorkányokról és az italról, de mindhiába. Az ifjabbik O’Hara úgy tűnt képtelen bátyja nyomdokába lépni, és egyik csapatból a másikba igazolt, előbb Nagy-Britannián belül, majd Európában, míg végül már csak a kisebb amerikai csapatok tartottak rá igényt. Legutolsó állomása a kanadai Haileybury-i Kalapácsok volt, ahol hét mérkőzésen mindössze egy alkalommal volt képes elkapni a cikeszt, mely után a klubja szerződést bontott vele. Jelenleg szabadügynökként várta a megfelelő ajánlatot, ami csak nem akart megérkezni.
- Ezt miért mondta a bácsi? - kérdezte Connor, miközben Mullett alig fél méterrel tőle olyan szédítő sebességgel zúgott el a kvaffal, hogy seprűje szelétől felborzolódott a kisfiú haja is.
- Csak arra gondolt, hogy a tehetség nem minden. Ha olyan játékos akarsz lenni, mint Troy – bökött hüvelykujjával az írek sztárja felé, aki eközben újabb offenzívát indított a bolgár póznák irányába -, ahhoz az kell, hogy mindent feláldozz érte. Az, amit most a pályán látsz, csupán a kviddics töredéke. A csillogás és a rivaldafény szép dolgok, de vajon készen állsz-e a kihalt edzőpályára, ahol senki sem látja a góljaidat, és kész vagy-e napi több órát gyakorolni rajta esőben és fagyban is akár?
Connor maga elé bámult és elképzelte magát, ahogy hosszas, kemény munkával végül ő maga is kviddics sztárrá válik. Töprengéséből a szurkolók kórusban történő felszisszenése térítette magához, ahogy Lynch - bedőlve Viktor Krum cselének – a földnek csapódott. Apja lemondóan csóválta a fejét, majd újfent hangot adott meggyőződésének, miszerint a mai játékosok a régiek nyomába sem érhetnek. A mögöttük ülő férfi tapsolt, majd váratlanul újból előrehajolt hozzájuk, és mintegy visszakanyarodva a korábbi témához, a fülébe kiabált.
- Hallgass az apukádra. Ő aztán tudja, hogy mitől döglik a légy.
***
A nappaliból alig hallható nesz szűrődött ki, ahogy az ott egybegyűltek fojtott hangon beszélgettek egymással. Connor az ajtóra tapasztotta a fülét, és lélegzetét visszatartva hallgatózott, hátha el tud csípni pár mondatot.
- Azt mondta egyből jelentkezik, amint megtud valamit.
- Ennek már két órája.
- Óvatosnak kell lennie. Tudod jól, hogy megfigyelés alatt tartják.
Nagyszülei tegnap délután érkeztek. Korábban, ha látogatóba jöttek, már kora reggel betöltötte a házat édesanyja főztjének illata, és Connort izgatott várakozás járta át a viszontlátás örömétől. Nagyon szerette a nagymamát és a nagypapát, akik előszeretettel halmozták el egyetlen unokájukat mindenféle jóval, de nem ez volt irántuk érzett szeretete fő oka. Inkább a kölcsönösség, elvégre Connor egyetlen unoka volt számukra, és Connor számára is ők voltak az egyetlen nagyszülei, miután édesanyja apukáját és anyukáját nem ismerte. Ezúttal viszont volt valami vészjósló a látogatásukban, amire az érintetlen konyha, a házi koszt összetéveszthetetlen illatának hiánya csupán rányomta a bélyeget.
- Mit is mondott neked ez a Shawnpike, vagy ki?
- Shafiq – javította ki szelíden az apját Mr. O’Hara. - Azt mondta, hogy információval tud szolgálni Annie hollétéről, de előtte még menedéket akar biztosítani neki valami óvóhelyen, a többi mugliszületésűvel együtt.
Connor még szorosabban tapasztotta a fülét a tömörfa ajtólapra. Megrémítette őt apja remegő hangja. Másfél hónap telt el azóta, hogy édesanyja egy őszi napon kisétált a ház ajtaján és köddé vált a szitáló esőben. Azóta hírét sem hallották az asszonynak. Connor nem egészen értette, hogy miért kellett eltűnnie az életükből, de annyit azért leszűrt a lopott mondatokból és apja motyogásából, hogy nem önszántából tett így az anyja.
- Nem is értem ezt az egész hercehurcát a Minisztérium részéről. Méghogy lopott pálca. Hiszen Annie egy szem cukrot nem lopott soha életében. És mégis micsoda sületlenség az, hogy valaki mágiát lop!? Ha lehetséges volna, nem volnának muglik. Aljas gazemberek ezek, én mondom.
- Halkabban drágám! Nem tudhatjuk, hogy ki figyel minket – csitította feleségét az idősebbik O’Hara.
- Csak nyugodtan! Hosszú évekig visszavezethető a vérvonalunk!
- Halkabban!
- Elég volna csak belelapozniuk a Kviddics Évszázadaiba ezeknek a bolondoknak, ott aztán minden tizedik oldalon belefutnának egy ősöm nevébe, elvégre…
Odabent izgatott fészkelődés zaja hallatszott, és Mrs. O’Hara hirtelen elnémult. Connor kalapáló szívvel szemlélte az ajtó résein át kiszűrődő méregzöld fénycsíkokat, amik táncot jártak a fapadlón.
- Mr. O’Hara – szólt egy ismeretlen férfi hangja a kandallóból. - Rossz hírt kell közölnöm.
Odabent puffanó hang hallatszott, és Connor érezte, hogy enyhén megremeg alatta a padló, mintha egy nehéz testet ejtett volna valaki a nappali parkettájára.
- Megtaláltam a feleségét, uram – folytatta a hang –, de sajnos elkéstem.
Csend.
- Hogyan…?
Connor szabályosan rettegett az ismeretlen, elfúló hangtól. Az agya legmélyén tudta, hogy apját hallja, de mégsem volt hajlandó elhinni, hogy ő az. Sosem hallotta még őt ennyire gyengének.
- A kunyhó felett, ahol többedmagával elbújt, ott lebegett a Sötét Jegy. Mindnyájan mugli születésűek voltak. Nem kegyelmeztek senkinek közülük. Sajnálom.
Döbbenten bámulta a bejárati ajtót, és érezte, ahogy kicsúszik talpa alól az előszoba padlója, de a földet érés már nem fájt neki. Elnyomott benne minden fájdalmat a veszteség, és a tudat, hogy édesanyja már sosem lép be a vele szemben álló ajtón.
***
A pincehelyiségben sűrű füst gomolygott, miközben a szorgos másodévesek üstjei alatt vidáman lobogott a tűz. A teremben alap munkazaj volt, ami korábban, Perselus Piton munkássága alatt elképzelhetetlen lett volna.
Connor félig az üstje fölé hajolva szemlélte a főzetét, és nem értette, hogy az miért nem vált már bíbor színűre, a receptben leírtak szerint.
- ...és akkor kicseleztem az őrzőt, és ballal kilőttem a hosszút. Csak úgy csattant a pózna, ahogy bevágódott róla a kvaff.
- Maximum te csattantál, kiesve az ágyadból, felriadva ebből az ostoba álmodból, Graves – szólt közbe Connor epésen, fel se pillantva az üstjéből, mintha csak a puszta szuggerálásától a kívánt színűre színeződne a főzet. - Egyenesen nem tudsz repülni a seprűvel, nem hogy gólt dobni róla.
- Kac-kac, O’Hara.
- Jaja, pont így szoktam röhögni, ha eszembe jut az a szerencsétlenkedés, amit tavaly leműveltél repüléstanon.
Graves feje a tankönyvben leírt bíbor színűre változott. Az asztalnál ülő két másik háztársuk fel sem pillantott a jelenetre. Hozzászoktak már ahhoz, hogy Connor folyton szekál valakit. Ma épp Graves volt soron, aki vagy a légből kapott hőstörténetével, vagy az üstjében fortyogó, mintának megfelelő színű bájitalával vívta ki Connor figyelmét. Ezúttal nem lehetett biztosra mondani, mert bár a fiúban dúló, erős versenyszelleme miatt valóban nehezen tolerálta, ha valaki bármiben is jobb tőle, de ugyanakkor a kviddics szent volt számára. Nehezen tűrte, ha valaki füllentve akart jobb játékosnak tűnni, mint amilyen valójában volt. És Gravesről még egy avatatlan szem is megmondta volna, hogy nem való seprűre, nem hogy Connor O’Hara, aki viszont arra született.
- Bezzeg te… Te aztán őstehetség vagy, igaz? - csattant fel Graves.
- Nálad biztosan jobb vagyok, bár az nem nehéz – felelte Connor, még mindig higgadtan, ezúttal a tankönyvét lapogatva, hátha rájön mit felejtett ki a receptből.
- Nagy az arcod, csak mert apád híres kviddicsjátékos volt. Attól te még egy ugyanolyan senki maradsz, mint a sárvérű anyád.
Egy szempillantás alatt történt minden. Connor összecsapta a tankönyvét és villámgyors mozdulattal Graves irányába hajította azt, akinek nem volt ideje kitérni a támadás elől. Ha az asztaluknál dolgozó, további két háztársuk nem lépett volna közbe, bizonyára rá is vetette volna magát Gravesre, aki így viszont megúszta egy - a kemény borítós tankönyv sarkával való találkozástól - felrepedt homlokkal.
- Az anyámat a szádra ne vedd még egyszer, vagy kicsinállak – kapadozott Connor a társai szorításában, felborítva az üstjét, és ráfröccsentve annak tartalmát a sikoltozó Lenore Darkmoorra.
- Te meg ne hisztizz már! - ripakodott rá a lányra, szokásához híven tüzet nyitva mindenre és mindenkire, ha épp begőzölt az agya. - Ez a trutyi még mindig gusztusosabb megoldás, mint Tavish halotti leple.
Hogy a terem túloldalában álló Zafira Tavish mit vétett ellene, és miért lett bevonva ebbe a veszekedésbe, azt később, büntetőmunka közben elmélkedve sem tudta volna megmondani, miközben épp Sam Goldhawk régi Aingingein bajnoki plakettjét pucolta a trófea teremben. Ott és akkor azonban jól esett minél több emberbe belerúgnia, mintha csak a bántásokkal átpumpálhatta volna beléjük a saját dühét és fájdalmát, és még azt sem bánta, hogy Darkmoort a gyengélkedőre kellett vinni óra után a haragoszöld kelések miatt, amik a főzettől az arcára nőttek. A harmadik emeleti mosdó csendjében azonban egy addig ismeretlen érzés tört rá: szégyellte magát.
***
Vad, őszi szél tombolt a Skót-felföldön. Connor bütykei elfehéredtek, ahogy seprűje nyelét szorította, és dacolva az elemekkel, próbált nem leesni a márkás sportszerről. A füle zúgott a hallójárataiba süvítő légáramlattól, szemei pedig könnyekkel teltek meg a jeges menetszéltől, de mindezek ellenére egy arcizma sem rebbent. Rendíthetetlennek akarta mutatni magát, és sosem volt még ilyen eltökélt.
Valahol a távolban egy sípszó harsant, ő pedig mindenféle teketóriázás nélkül ráhasalt a fényezett, ében seprűnyélre és megsarkantyúzta a Tűzvillámot. A feladat egyszerű volt: teljesíteni az akadálypályát, gólt dobni, és elsőként érni a célba. Önbizalomtól fűtötten, egy pillanatnyi kétség sem volt benne azt illetően, hogy ő lesz a győztes befutó.
Elzúgott az első pózna mellett, majd egy finom pöccintéssel feljebb kormányozta a méregdrága seprűjét, és keresztülszáguldott egy lebegő karikán, majd apróbb irányváltoztatásokkal azt az követőn és az azt követőn is. Éles emelkedő következett, ő pedig erőteljesen az égnek rántotta a fényesre polírozott nyelet, és mint a puskagolyó, kilőtt a sötétszürke felhők irányába. Érezte a kviddicstalárján átszűrődő jeges széllökéseket a mellkasán, és a gerincén csordogáló esőcseppeket, de mindezek e pillanatban a legkevésbé sem érdekelték.
Villámgyorsan felért a magasban röpködő, elmosódott alakokhoz, akik mintha kiáltottak volna neki valamit, de nem értette őket, csupán a kezükben tartott kvaffot figyelte, amit az egyikük teljes erővel a pálya gyepe felé hajított. Azonnal tudta mit kell tennie. Lefékezte a seprűjét, egy töredéknyi másodperc erejéig, mintha megdermedt volna a levegőben, majd vetett egy hátrabukfencet és a föld felé vetette magát. Zuhanórepülésben suhant a kvaff után, amit ugyan őrjítő sebességgel szólított magához a gravitáció, de ami így sem vehette fel a versenyt egy Tűzvillámmal.
Jóval a pálya fölött érte utol a vörösesbarna bőrlabdát, amit egy könnyed, félkezes mozdulattal elcsípett, mintha csak mágnesként vonzaná magához a játékszert. Hóna alá vágta a kvaffot, majd újra egyenesbe állította a seprűt, és ezúttal már a pálya végén álló póznák irányába robogott, ahol az őrző fektetett nyolcasokat leírva próbálta levédeni a területét. Connor a rövid irányába támadt, legalábbis azt a látszatot próbálta kelleni, kicsalogatva ezzel ellenfelét. Lövésre lendítette a karját, de a nyirkos bőrfelület ellenére is elég biztosan fogta ahhoz a labdát, hogy az utolsó pillanatban visszahúzza azt. Sikerült becsapnia az őrzőt a lövőcsellel, aki már rég megindult a bal szélső pózna irányába, mire konstatálta, hogy a kvaff még mindig a támadó kezében van. Connor pimaszul elmosolyodott, majd hanyag eleganciával, nemes egyszerűséggel átpottyantotta ellenfele feje fölött a labdát, egyenesen a hosszú pózna közepébe.
Hirtelen kitisztult a hallása. A lelátón tombolt az a pár néző, aki a zord idő ellenére is kilátogatott megtekinteni a válogatót. Connor leírt egy tiszteletkört a póznák körül, lepacsizott az őrzővel, majd a pálya széle felé indult. Vetélytársai közül volt, aki a sárban hempergett, miután nem sikerült utolérnie a kvaffot, de olyan is volt, aki még csak ekkor indult az ég felé. Ő egyikükkel sem törődött, és cuppanós hang kíséretében leugrott a seprűjéről, egyenesen a sárba.
- Ezt nevezem, O’Hara! Hol tanultál meg így repülni?
Connor szótlanul vállat vont, és elvegyült a kiválasztóra érkezett háztársai között, akik a megüresedett fogó pozíciót kívánták betölteni. Lehuppant egy eső áztatta padra, seprűjét hanyagul maga mellé támasztotta, majd kisöpörte szeméből a nedves hajtincseit. Csupán harmadéves volt még, de így is egy évvel többet kellett várnia rá, hogy végre bevegyék őt háza kviddicscsapatába. Merthogy idén végre beveszik őt, az olyan biztos volt, minthogy a Chudley Csúzlik idén sem lesznek bajnokok.
***
- ÉS EZZEL AZ ÁLLÁS 60-20! MOST AZTÁN FŐHET A FEJE O’HARA-NAK!
Connor hatalmasat káromkodott. Más sem hiányzott volna neki, minthogy csapatkapitányi pályafutása első meccsén lesimázzák őket. Azt a szégyent aztán nem tette volna zsebre egyhamar.
- Vigyázzon a szájára, O’Hara! - szúrta le őt Madam Hooch az előbbi csúnya beszédért.
- Bocsánat, Tanárnő - morogta, majd alig hallhatóan hozzátette: –, hogy ilyen kétbalkezes őrzőnk van.
Hosszas mérgelődésre azonban nem volt idő. Irányba fordított a aseprűjét, majd karvalyfej támadóalakzatba rendezte hajtótársait, elkérte a kvaffot az őrzőtől, és meglódult vele az ellenfél karikái felé.
- HOPPÁ! TAVISH KISZÚRT VALAMIT! CSAK NEM A CIKESZ AZ?
Connor ereiben meghűlt a vér. Nem, az nem lehet, hogy az a vesztes kis boszorkány most kapja el a cikeszt – kiáltott fel kétségbeesetten a belső hangja. Kikerült egy gurkót, majd egy testcsellel faképnél hagyta a szerelni próbálkozó ellenfelét is, de közben mindvégig Tavish-t pásztázta a szemeivel, akit kis idő múlva meg is talált. A lány valóban nyaktörő sebességgel száguldott egy aranyló folt után.
Connor nem teketóriázott. Kitört az alakzatból, és üldözőbe vette a lányt, mit sem törődve a felé záporozó gurkókkal. Szerencséje volt, mert a cikesz éppen felé repült. Nem törődött azzal, hogy szabálytalanságot követ el, nem érdekelte az sem, hogy tettéért minden bizonnyal büntetőt ítélnek majd az ellenfélnek, csupán egy dolog foglalkoztatta: meg kellett akadályoznia, hogy Tavish elkapja a cikeszt. Meglódította a karját, majd teljes erőből hozzávágta a kvaffot az érkező fogó kezének.
CSATT!!
Tavish elvétette a cikeszt, ami elzúgott Connor füle mellett, majd ismét nyoma veszett.
- O’Hara, ezt meg hogy képzelte!? - zengett Madam Hooch hangja, de mindebből Connor mit sem érzékelt, mert mindent kitörölt fejéből Zafira dühös-elképedt képe.
További húsz percig zajlott még a játék, ami idő alatt a csapata új erőre kapott. Láthatóan fellelkesítette őket csapatkapitányuk meglehetősen innovatív módszere az ellenfél fogójának leszerelésére, az pedig csupán hab volt a tortán, hogy ellenfelük a dühtől képtelen volt értékesíteni a megítélt büntetőt. Connor zsinórban négy gólt vágott, amitől egyből egalizálta az állást, ám a végső döfést végül a fogójuk vitte be, akinek csodával határos módon, de sikerült elhalásznia a cikeszt a még mindig teljesen begőzölt Tavish orra elől.
Elégedetten baktatott hát az öltözők irányába, amikor is…
- Te még is mi a szart kézpelsz magadról?! - harsant egy ismerős hang a háta mögött.
Connor megfordult, és a dühtől remegő Zafira Tavish-sel találta szembe magát.
- Tehetek is én arról, hogy annyira kétbalkezes őrzőtök van, hogy akkor dobok gólt nektek, amikor csak akarok? A cikeszt eltalálni sokkal nagyobb kihívás volt - vonta meg a vállát. - Amúgy meg csináld utánam, ha tudod, te vesztes.
- Aha, akkor amikor akarsz, persze... Mennyi is volt az állás a cikesz előtt? 60-20 nekünk? - replikázott a lány, felhúzva szemöldökét. - Talán, ha a kapitány többet törődne a saját csapatával másoké helyett, nem kéne ilyen mocskosan játszani.
- És mennyi is lett a vége? - kivárta a pillanatnyi szünetet, majd diadalittas mosoly terült szét az arcán. - Na ugye! Most pedig menj és picsogj valaki másnak. Engem várnak. Megünnepeljük, hogy ismét földbe döngöltünk titeket. Na szevasz!
Ez utóbbiban persze volt egy apró csúsztatás, hiszen pont a tavalyi évben esett meg, hogy ugyanezen a mérkőzésen vereséget szenvedtek, de ki emlékszik már arra, ugyebár.
- Te.. - sziszegte a lány, majd... - Szemétláda!
CSATT!!
Ezúttal nem a kvaff csattant a lány kezén, hanem utóbbi Connor arcán. A fiú döbbenten állt Tavish-sel szemben, még felemelni is elfelejtette a karját, hogy kitapintsa égő-bizsergő arcát. Egy másodpercnyi szünet állt be kettejük között, aztán Zafira hirtelen hátat fordított a még mindig meglepett Connornak, és elviharzott. A fiú meg mert volna esküdni rá, hogy távoztában halk szipogást vélt hallani a lánytól.
***
Connort a büfés boszorkány kopogása ébresztette fel. Dél körül járhatott az idő, amit gyomra vészes korgása is alátámasztott. Már vagy órák óta nem evett semmit, ami igencsak szokatlan volt tőle, mert normál esetben, tizenöt percenként képes lett volna felfalni akár egy fél ökröt is.
- Adhatok valamit a kocsiról, kis drágáim? - csilingelt a büfés néni hangja.
Connor feltápászkodott a helyéről, majd kilépett a folyosóra és válogatni kezdett az édességek között. Bár nem volt egy nagy édesszájú, tűzoltásnak egyelőre megtette számára egy óriási adag kondéros keksz, és két darab csokibéka.
Épp a zsebében kutatott egy kósza galleon után, amikor egy ismerős, de annál jobban utált hang csapta meg a fülét.
- Jaj O'Hara, ne vegyél annyit, a cukor-cikesztől nem fogsz jobban repülni.
Connor a hang irányába fordult, és végigmérte a hang gazdáját.
- Inkább húzd vissza azt a pongyolát a fejedre, Tavish, még mielőtt valakit halálra rémítenél - vágott vissza csuklóból. - Amúgy meg addig örülj, amíg nem repülök ennél is jobban.
Kezébe vette a cikesz formájú édességet, majd hanyagul a lány felé hajította.
- Nesze, ezt talán még el bírod kapni. Nem úgy, mint tavaly.
- Rohadj meg – sziszegte a lány, miközben villámgyorsan rámarkolt a levegőben csapdosó cukorkára. - Jaj, bocsi, nem volt időd csalással védeni a béna csapatod.
- Ügyes vagy, Tavish - tapsolta meg lustán gúnyosan, majd visszafordult a döbbent büfés nénihez fizetni, de azért még a válla felett odavetette: - Még egy kis gyakorlás, és hamarosan talán egy csokibékával is elbírsz majd. De azért vigyázz az alakodra, nehogy összetörjön alattad a seprűd.
Fogalma sem volt miért ilyen ellenszenves számára a lány azon kívül, hogy egy rivális csapatban kviddicsezik. Bár önmagában ez sem lett volna elég ok az utálatra, főként mert nem is egy poszton játszottak, és Connor igazán vetélytársnak sem tekintette őt, annyival jobb játékosnak tartotta önmagát tőle. Ellenszenvük nem volt épp új keletű dolog, Connor úgy másodévre datálta volna, de nem emlékezett már, hogy mi volt az indító szikra.
- Hogyha a te kis gallyad bírja a nagy pofád alatt, nincs félni valóm- vágott vissza a lány. - Az ember azt hinné az apádnak telik jobb seprűre...
- Vagy olyan gyors vagyok, hogy képtelen voltál leolvasni a seprűm márkáját a nyeléről, vagy egyszerűen csak olyan ostoba vagy, hogy olvasni sem tudsz. Nem lennék meglepődve, ha az utóbbiról lenne szó.
Az apjától kapott Tűzvillám valóban nem épp a legújabb darab volt, elvégre egy első generációs típusról volt szó, épp olyanról, amilyet az írek is használtak a 94-es világbajnokságon. Ő azonban mindennél jobban ragaszkodott hozzá, főleg mert számozott példányról volt szó.
Zsebre tette a galleonból kapott visszajárót, majd a hóna alá vágta a vásárolt édességeket.
- Amúgy meg mióta foglalkozol te az én "kis gallyammal"? - fordult vigyorogva a lány felé. - Tavaly már annyitól elbőgted magad, hogy hozzámértél.
- Hidd el Connor szívem, bármelyik lány elsírná magát, ha hozzád kellene érnie... Ami azt illeti, el is ment az étvágyam.
Azzal a lány sarkon fordult és eltűnt a mögötte felgyülemlett tömegben. Connor egy pillanatig még állt és bámult utána, elmélázásából a többiek kuncogása térítette magához.
- Ti meg mit röhögtök? - némított el két hollóhátas lányt, majd becsapta maga mögött a fülkéje ajtaját.
Egy igazi tuskó. Kár is volna szépíteni. Bár ezen felül igaz még rá, hogy nagyképű, arrogáns, hirtelen haragú, és gyakran kegyetlen is. Képes átgázolni bárkin és bármin, ha épp eldurran az agya, és előszeretettel tölti ki ártatlanokon a dühét.
De honnan is fakad ez a sok elnyomott feszültség és frusztráció? Talán az egész onnan ered, hogy édesapja ünnepelt kviddics sztár volt, ami miatt benne, Connorban folyamatos megfelelési kényszer dúl, hogy az ő nyomdokaiba léphessen. A tehetsége szerencsére meg is van hozzá, hogy hasonló karriert fusson be, mint a Dallycastle-i Denevérek egykori hajtója, győzni akarásban és elhivatottságban pedig még túl is tesz rajta. Valljuk be, gyakran túlzásba is viszi a dolgokat, és mivel képtelen veszíteni, ha kell, még a csalástól sem riad vissza.
Persze ostobaság volna azt állítani, hogy édesanyja elvesztése nem formálta volna a személyiségét. Azóta az este óta Connor sokkal csöndesebb, kevésbé keresi mások társaságát, és csak akkor nyitja ki a száját, ha úgy érzi meg kell védenie magát, vagy a társait. Na, de meneküljön mindenki amerre lát, ha egyszer veszélyben érzi magát!
Mindemellett meg van a magához való esze, de nem épp a tanulásban teljesedik ki. A sajátjait is előszeretettel kritizálja, ugyanakkor mástól nem tűri, hogy becsmérlő szavakkal illessék őket. A csapatát akár az élete árán is védelmezné.
Az O’Hara név igen ismert a varázsvilágban, főként a kviddics-rajongók körében, ugyanis generációkra visszamenőleg számos híres seprűlovast termelt ki a vérvonala. Szülei a Roxfortban ismerkedtek össze, de szerelmük első szikrái egy Harry Potter tiszteletére rendezett bulin lobbantak fel 1981. november 1-én. Két évvel később házasodtak össze, majd 1988-ban megszületett egyetlen fiuk, Connor. Apja egészen 1992-ig profi játékosként a Dallycastle-i Denevérek hajtója volt, majd visszavonulása után a klub nagyköveteként kezdett dolgozni, míg édesanyja a Mágus-Mugli Kapcsolatok Hivatalának dolgozója volt. Az 1995-ös Második Varázslóháború kitörésekor szóba került, hogy Ausztráliába költözzenek, de végül ez az esemény ismeretlen okokból meghiúsult. 1997-ben, miután Voldemort átvette a hatalmat a Mágiaügyi Minisztérium felett, édesanyja bujkálni kényszerült a származása miatt, ám végül másfél hónappal később, további szökevényekkel együtt meggyilkolták őt. Édesapja a béke beköszöntével sem dolgozta fel soha ezt a tragédiát.
Első pillantásra látszik rajta, hogy kviddics sztár alapanyag. Magas, szálkás alkatú, jóképű srác, aki magabiztosságot sugároz. Pont olyan, amilyen lenni szeretnél. Nagy kár, hogy előbb-utóbb kinyitja a száját.
Alapvetően egy átlagos képességű srácról van szó, aki egy parányival több szorgalommal még többet is kihozhatna magából, már amennyiben kicsit is érdekelné őt az iskola. Persze vannak tárgyak, amik izgalmasabbak a többinél, úgy mint a Sötét Varázslatok Kivédése, ami a Repüléstan mellett a kedvenc órája, de alapvetően nem egy nagy könyvmoly. A mottója az, hogy csak görbüljön, a többi nem számít., minden lényeges dolog a pályán fog eldőlni. Repülést tekintve meg ugyebár istenáldotta tehetség a srác.
Roxfort RPG
Szerző