Lakóbusz tábor

[l]

l a k ó b u s z   t á b o r
•••••••

   

• 2004 nyár Brighton•

[c]

c s o d a b o g a r a k
•••••••

 

• o p h e l i a •

A vízről visszatükröződő, koradélutáni fényben egy kicsit pislognom kell, hogy megtaláljam a fókuszt. A Roxfort környékén az ember valahogy elszokik a nyártól. Az életünket nagyobbrészt felhőkön átszűrődő fényben, ködös nappalokban éljük. És ez valahogy furcsamód illik is egy varázslatokkal védett és elrejtett mágikus tanoncképzőhöz. De a mi lakóbusz táborunk más volt. Valahogy élőbb, vidámabb, kevésbé rejtőzködő, de azért mégis bohón titokzatos. És persze nagyonis nyári. Egyértelműen kontrasztot vonva nem csak az én roxforti és itteni életem között, de a füstös koncerttermek és a színes lakóbuszok között is.

Egyrészes fürdőruhámra csak egy lenge nadrágot vettem fel, ebben az időben és a vízhez ennyire közel, szinte mindig így öltözöm. És Brighton utcáin akár így is végigsétálhatnék. A mai, igazán napos, meleg időben senki sem csodálkozna semmin.
Nem mintha táborunk közel lenne a túristatömegekhez. A város mellett, egy fákkal körülhatárolt részen állítottuk le buszainkat. A muglik elől varázslatokkal védtük le ezt a részt. Senki sem merészkedik erre, így a partnak ezt a részét mi is szabadon használhatjuk.

Bekukucskálok a buszunk ajtaján. Kintről, a méretét tekintve valóban csak egy átlagos busznak tűnik, még ha a gazdagabban díszített fajtának is. Belül azonban átjárja a mágia. Így a belső tér meglehetősen nagy. A konyha és nappali kifejezetten tágas és, anyámnak köszönhetően kifinomultan varázslós. Nincsenek benne túlkapások, de tükrözi a lakók különleges életmódját.
Itt-ott repkedő kis köves díszek szórják szerte szivárvány fényüket, az óra minden egésznél köhintve jelzi az időt, a festékeket, ceruzákat pedig apa betanította, hogy rakják el magukat, ha az alkotó felállt az íróasztaltól. Apróságok, nekünk mindennapiak, de egy mugli azért lehet megrökönyödne rajtuk.

A tábor közepe felől felcsendül apám éneke. Épp valami új szerzeményen dolgoznak. Anyám pedig a többi asszonnyal együtt készíti a vacsora-félét. A tüzet már megrakták hozzá. Megint közös vacsora lesz.
- Bocsi a kosztért. – Vonom meg kicsit a vállam, miközben az ajtón bekukucskálva Opheliát várom. – Nem kifejezetten ügyes szakácsok. De nagyon igyekeznek. – Mosolygom, mert valójában mi már megszoktuk ezt. Nekünk ez az otthon íze, legyen akármilyen sós, akármennyire csípős, vagy épp teljes mértékig íztelen.

Barátnőm már az elmúlt pár napban kapott némi ízelítőt a hogyan ronthatjuk el az ételeket sokféleképpen szakácskönyv készítőinek műveiből. De azt hiszem, hogy amúgy őt sem zavarja. Vagy legalábbis nagyon igyekszik nem kimutatni, ha igen. Bár pontosan azért hívtam meg, hogy kicsit feloldódhasson. Úgy minden értelemben. Feloldódni a hideg kastélyban való telelés után. És feloldódni kicsit lelkileg. Itt varázslók között van. Ráadásul nagyon szabad, azt hiszem olykor már-már szabados életet élő mágusok között. És nem én vagyok az egyetlen ismerőse a kastélyból. A táborban lakó gyerekek közül, nem egy koptatja már a mágusiskola padjait. Bár olyan is akad, amelyiket származása és születése révén nem a miénkbe vettek fel. Szóval itt aztán láthat és hallhat Ophelia mindenfélét, a hozzám hasonlóan furcsa családból származó és valamilyen növénynevet viselő társaimtól.

- Asterék már a tengernél vannak, szerintem. – Állok továbbra is a lakóbusz előtt. De persze amúgy fogalmam sincsen róla, hogy mi a terv. Július közepe van és épp tökéletes fürdő idő. De persze a festőállványom és egy csomó papír is ki van készítve a fűbe. Meg aztán a városba is be lehet sétálni, meg buszozni. Profin használom a tömegközlekedési eszközöket. Azért mégiscsak vegyes családban nőttem fel. – De nem kell utánuk menni. Van egy nagyon jó bolhapiac a városban. Mármint igaziból kettő. Mert a mugli mellett, ha besétálsz az egyik utcába, akkor át tudsz menni egy ablakon, ami meg a mágus bolhapiacra visz. Ott vettem ezt a nadrágot is például.

[••• Csodabogarak]

••• Csodabogarak

Szükségem volt arra, hogy kicsit el tudjak menekülni az otthon feszült, szigorú légköréből. Az év legnagyobb szakaszában a Roxfort kastélyának vastag, hűvös falait élvezhetem, ahová nem ér el szüleim ridegsége, és amin nem hatol át akaratuk. De a szünetek azért mégis csak az otthonról szólnak – vagy épp arról, hogyan szakadjunk onnan minél messzebb, hogy a lehető legrövidebb ideig kelljen élvezni a családi vendégszeretetet.
A Roxfortban nem kevés barátra tettem szert. Engem sosem érdekelt az, hogy kinek milyen a háza, hiszen eleve prekoncepciók nélkül érkeztem a kastélyba, anélkül, hogy ismerném a házakról kialakított sztereotípiákat. Mégis, a nagy számok ellenére nem igazán van olyan, akikkel a családi dolgokról igazán és őszintén beszélni tudnék. Nem volt célom Poppyval sem, hogy a saját nyomorommal terheljem. Miért is rontanék el valamit, ami ilyen jól működik, és kattant minden a helyére szinte azonnal, ahogyan beszélni kezdtünk? Mindig is bírtam benne, hogy nem foglalkozik mások véleményével, és irigyeltem azt a fajta kreativitást, ami nekem nem adatott meg. Talán egy kicsit a testvéremet látom benne, még ha a stílusuk, Poppy rajzolt tornacipői, és Millicent hiperrealista ábrázolásai más művészeti kategóriák is. Hiszen a húgomnak is olyan természetesen és egyszerűen jönnek ezek, amíg én még csak keresgélem azt, hogy miben is lehetek igazán jó, és úgy egyáltalán, mit szeretnék kezdeni az életemmel.
- Ugyan, semmiség! Otthon biztosan nem eszek ilyeneket amúgy sem. – válaszolok a bekukucskáló Poppynak, amíg én a tükörben még a szettemet igazgatom. Ritkák ezek az igazán forró, strandpozitív időszakok nálunk, úgyhogy természetesen ki kell használnunk. Órákat töltöttem el a lakóbusz tetején, valamelyik nyárra feladott házi olvasmány társaságában napozva, amiről csak akkor kászálódtam le, amikor Poppy nevetve kiabálta a busz ablakából, hogy szálljak már le végre, mielőtt egy bagoly vacsorának néz.
Az itteni kosztot egyébként tényleg nem szoktam még meg. Nálunk szakácsnő főz, vagy étterembe járunk. A Roxfortban pedig kiszolgálnak a házimanók – pár kedves szóért cserébe pedig bármelyik kívánságod teljesítik. Az RBF-re való, feszült készülés közben például nagyon szerettem volna egy szelet francia zöldséges pitét. A vacsora alatt pedig hopp, egyszer csak ott volt az asztalon. Pedig azelőtt sosem volt a Nagyterem menüjének a része.
- Bocsáss meg, ha furcsát kérdezek, de mi az a… – bizonytalanul fordulok el a tükörtől, hogy egyenesen neki szegezhessem a kérdésem. A kagyló színű bikinihez magas talpú, espadrilles típusú papucsot viselek, és egy áttetsző, gyöngyökkel díszített strandköpenyt. A fejemen jellegzetes, piros keretes, Hermes napszemüveg. Köldökömben pedig jól látható az a piercing, amit egy hónapja készíttettem. Az ég áldja a mágikus gyógyító kencéket, amikkel seperc alatt begyógyult a seb. Láthatóan strandolásra készen állok. – …bolhapiac? – érzem, hogy most valami nagyon nagy ostobaságot kérdezek. Azért láttam már extrém dolgokat a varázslóknál. Például úgy eszik a csótánycsokrot, mintha a legnagyobb kuriózum lenne. Az pedig a szórakozás csúcsa, ha a magasban repülő sportolókat arcul csapja egy agresszív, repülő labda. Legendás Lényekből mondjuk épp elég jó vagyok, de mi szükségük nekik bolhákra? Vagy olyan apró dolgokat vásárolnak, hogy csak különleges szemüveggel látni? Innen ered a bolhacirkusz szó? De ez a nadrág nekem egyáltalán nem tűnik pindurinak.
- Szerinted a Roxfortban észrevennék, ha kiszúratnám a nyelvem? – kérdezek még egyet, mialatt még egyszer, utoljára megigazítom a hajam, hogy elkészüljek végleg a nagy kalandra, bármit is hoz a nap.

[c]

c s o d a b o g a r a k
•••••••

 

• o p h e l i a •

Furcsa, hogy mennyire másnak is számítanak a világaink… Pedig mind a ketten boszorkányok vagyunk. Persze én mágus családban nőttem fel. Mit családban? Komplett közösségben. Mindig is ez vett körül, elképzelni se tudom, milyen lehet e nélkül. Ahogyan azt se tudom, hogy milyen lehet szigorú szabályok, nehéz elvárások és szegényes érzelmek között nevelkedni. Nekem természetes az, ahogy itt kommunikálunk. Ahogy bizonyos szabályok mentén, de mégis szabadok vagyunk. Hogy a szüleink abban hisznek, hogy sok dolgot inkább tapasztalás útján érdemes megtanulni, és, hogy a tiltás vagy parancs nem mindig visz előre, sokszor inkább hátra. Az engedés pedig leckét tanít, sokfélét, az életről.
Igen… talán ez túl bohémnek hangzik. A szüleim zenészek… Szóval meglehet, hogy bohém is az életünk. De megvoltak és megvannak a magunk betartandó szabályai. És én is el tudom mondani magamról, hogy gyerekként bizony időben megfürdettek és ágyba parancsoltak. És, hogy bizony jócskán megbüntettek minket, amikor Asterrel elszívtuk az első füves cigink, vagy amikor engedély nélkül mentünk le a tengerhez.

A gyerekkornak, mindenhol gyerekkornak kéne lennie. Teljesen mindegy, milyen származású és vagyonú a családod.
Persze tudom, hogy az élet nem mindenhol napos folyton. Hogy nem adatik meg mindenkinek a gazdagság, jóllét és szeretet. Pláne nem mindegyik egyszerre…

Apám felé pillantok. Most szívem szerint odaszaladnék és megölelgetném. De helyette inkább csak visszanézek megint a lakóbuszba. Ophelia mindig ennyit készülődik? Vagy csak nekem tűnik most extrémen lassúnak?
Bár tény, hogy az ő extravagáns kinézetéhez képest az én, spagettipántos fekete fürdőruhám és bordómintás nadrágom egy flip-floppal ékesítve meglehetősen egyszerű választásnak tűnik. De nem is divatbemutatóra készültem menni. Oda, és nem mellesleg már jártam ilyenen, azért én is fel tudok öltözni menőn, ha kell.
- Ácsi. – Nézek, megrökönyödésemet egy pillanatra sem véka alá rejtve Ophelia szemeibe. – Ugye, ezt most nem komolyan kérdezed? – Bukik ki belőlem a kendőzetlen kérdés, de hát nehéz is lenne ezt nem ilyen nyílegyenest megtudakolni, mielőtt még ténylegesen megvádolom tudatlansággal. Csakhogy barátnőm valóban némileg értetlenül néz rám. Oké-oké-oké. Onnan, ahonnan ő jött, miért is tudnának az ilyesmikről. Sóhajtok egyet. – Szóval tényleg gőzöd sincs… - Nyugtázom a tényt, hogy aztán magyarázatba kezdjek. – Lényegében egy koncepció nélküli piac. Hol az ékszerektől kezdve a ruhákon és mindenféle dísztárgyon át mindent megkaphatsz. Olykor még márkás dolgokba is bele lehet futni. Ezek persze a legtöbb esetben használt cuccok, amiktől a tulaja megválna, az eredeti áránál jóval olcsóbban. Szóval egy csomó eladó szirszar, amik közt néha találhatsz valami nagyon jót. Néha. – Hangsúlyozom ki az utolsó szót, bár a mágus piacon ez a néha, egészen jó arányban van jelen, a sima piacnál előforduló kb. soséhoz képest.

- Mehetünk? – Kérdezem, megint csak az ajtón befelé kukucskálva, bár jelenleg azt se tudom, hogy akkor mi is az úti célunk. De gondolom Ophelia előbb vagy utóbb kitalálja majd. Már, amint a hajával elkészül, mert most némileg úgy érzem, hogy a kérdésemet sem hallotta. – A nyelvedet? – Kérdezek vissza, mert ellenben vele, én igenis hallottam a kérdését, csak abban nem vagyok bizonyos, hogy jól. – Amúgy annak mi értelme? – Gondolkozom el tényleg nagyon-nagyon. – Mármint a tetoválások szépek. És, ha már rajtad vannak, tuti nem vakartatják le veled a Roxfortban. De a nyelvedben egy ékszer? Nekem inkább csak kényelmetlennek hangzik, semmint ékesnek. – Vonok vállat, mert hát erre tényleg miféle tanácsot is adhatnék. Sose tetszettek. Ellentétben a tetoválásokkal, amit én is bizonyára csináltatni vagy csinálni fogok. Még meglátom. – De, ha gondolod, és a bolhapiacot választod, kereshetünk valakit, aki megcsinálja neked. Ez egy művész város. Azért szeretik itt annyira apáékat. Az utcai zenészektől és művészektől kezdve a komoly stúdiókon át, bármit találni itt. Elképzeléseidnek csak a pénztárcád szabhatna határt, ha szabhatna. De nem szab. Én mondjuk ha választhatnék, akkor inkább az orromat szúratnám át… 

[••• Csodabogarak]

••• Csodabogarak

Biztos voltam, hogy valami nagy butaságot kérdeztem. A fejem kicsit elvörösödik a tudatlanságtól. Megint úgy érzem magam, mint az elsős, aki nem tudja, hogy mik a kviddics alapvető szabályai, vagy hogy a kandallókon keresztül közlekedni is lehet. Pedig tudom, hogy nem kellene szégyenkeznem azért, mert olyan környezetből érkezem, ahol ezek a dolgok nem alapvetőek.
- Jól van na… Nem, még sosem hallottam ilyenről. – erősítem meg a tudatlanságom kelletlenül. Tényleg az tűnik a leglogikusabbnak számomra, hogy pici dolgokat lehet ott vásárolni. De érzem, hogy valahogy vakvágányra terelődtem, és nem állok olyan közel a megoldáshoz, mint szeretnék. Nehezemre is esik elképzelni, milyen is lehet ez a koncepció nélküli piac. Azt hittem, ott paprikát, sajtot, mézet és ilyesmiket lehet vásárolni. A Langley-földeken megtermelt javakat persze apámék inkább tovább értékesítik más cégeknek, de azt hiszem, az autó ablakából láttam már ilyen hagyományos piacokat.
Lelki szemeim előtt kezd megelevenedni mindaz, amit mond. A képzeletbeli asztalokról lekerül a zöldség és a camambert, helyette szűk kis utcákat látok zsúfolásig kelmékkel, táskákkal, ékszerekkel és szőnyegekkel. Azt hittem, ez csak az egzotikusabb helyeken divat.
- Marokkóban és Isztambulban azt hiszem, láttam ilyet. De azért elég biztos vagyok benne, hogy azok a táskák nem voltak ott igaziak. – láttunk ilyesmiket a családi nyaralások alkalmával, csak ezek szerint nem tudtam róluk, hogy ezek a bolhapiacok. Ahaaaa!
- Úgy emlékszem, azok az árusok elég agresszívak voltak. Nagyon rá akartak sózni valamit anyámra. Talán egy gyűrűt, már nem emlékszem. Ugye itt nem lesz ilyen? – a hangyányi félelem árnyalja a hangomat, de hát ez egy hatalmas világ rengeteg ismeretlennek. Képtelen vagyok eldönteni, hogy mire is számíthatnék. De valahogy izgat is a dolog. Jó elszakadni végre a megszokottól, és teljesen mást csinálni.
- Igen, azt hiszem, készen állok. Még egy pillanat! – a kézitáskám ellenőrzöm a kötelező dolgokért, mint a mobiltelefon, ami a Roxfortban használhatatlan, a kedvenc rúzsom, a bankkártyám, illetve biztonság kedvéért a pálcám. Elég bosszantó, hogy ilyen közel vagyok a nagykorúsághoz, de szeptember elsejéig nem használhatok mágiát. Még nem tudom, a téli szünetre mit tervezek, de abban biztos vagyok, hogy kiélvezem a varázsló értelemben vett nagykorúságom végre. A táskát elővigyázatossági okokból ezért még a Roxfortban megbűvöltem úgy, hogy ne lehessen csak úgy ellopni.
A táska tartalmának ellenőrzését követően becsukom azt, a Kellyt pedig a vállamra öltöm, indulásra készen.
- Nem tudom, nekem tetszik. – megyek ki Poppyhoz, hogy jelezzem, már tényleg készen állok a mai napra. A Roxfortban is hasonlóan sokat készülődök, de ez talán csak azért nem tűnik fel neki, mert nem egy házban vagyunk. Amúgy tényleg komolyan gondolkozom ezen a nyelv piercing dolgon, de tartok attól, hogy mi lesz, ha a tanárok észreveszik ezt is.
- Emlékszel, tavaly ki volt szúrva az orrom. De Oakley kivetette bájitaltanon… – és valószínűleg bármelyik tanár így tett volna. De egy próbát megért. Ujjammal rá is mutatok arra a helyre, ahol az ékszer volt. Mára már teljesen benőtt a helye, és még nem szántam rá magam arra, hogy megcsináltassam megint. Mert azért annyira nem kellemes a dolog.
- Azt akartam is kérni, hogy majd rajzolj nekem valami szép tetkó tervet. Csak a bokámra, azt még biztos nem veszik észre. Egy jó outfitet pedig nem szabad elpazarolni. Nézzük meg a piacot, aztán keressük meg Asteréket! – adom ki az úti célt. Azért remélem, nem járok úgy, mint anyám Marokkóban.

[c]

c s o d a b o g a r a k
•••••••

 

• o p h e l i a •

A táborban megint felcsendül apa hangjának mély tónusa. Ezúttal azonban, már a kezdésből hallom, hogy végig is fogja énekelni a dalt. Odanézek, tekintetünk találkozik. Felém kacsint. Jó ez az időszak. A nyár. Amikor tényleg szabadon élhet, alkothat és zenélhet. Azt hiszem ez az éne volt az, amibe anya beleszeretett, és ami összetartja őket azóta is. Apa felé intek, aztán, csak feladva a kint való várakozást, belépek a lakóbuszunkba. Odabent ötvöződik a modern és a bohém. Szeretem, ahogy anya kövei széjjel szórják a nap fényét a szobában. Vittem egyet magammal a Roxfortba is anno, de az ottani toronyablakba nem sűrűn szikrázik be a nap. Nem baj. Dísznek így is szép.

- Bocs. - Szabadkozom, miközben kicsit nekidőlök a tükör melletti falrésznek, hogy Opheliára nézzek. Nem akartam bunkón leszólni a tudatlanságát. De olykor elfelejtem, hogy valójában nem csak a családi hátterünk mágikus és mugli mivolta, de a gazdagságunk felfogása és megélése is nagyon más. Minket akár szegénynek is hihetne az ember. Nyilván… Egy lakóbuszban élünk…

- Ez a hely itt se nem Isztambul, se nem Marokkó. – Mondom ki az egyértelműt, de azt hiszem Ophelia már hozzászokott ahhoz, hogy a legtöbb dolgot szabadon kimondom. Ugyan, nagyon igyekszem nem sértő lenni, de néha tudom, hogy súrolok pár határt vele. Általában jót akarok, még ha rosszul sül is el. Opheliát pedig a világért nem bántanám meg, ezt szerintem ő is tudja. Van elég dolog így is a lelkében, amit igyekszik kilázadni magából. Piercingekkel meg tetoválásokkal, de találkoztam már a családjával. Szóval mindent értek. Ezért ragaszkodom inkább a nálunk eltöltött pár héthez, a náluk eltöltött pár nappal ellenben… - Mármint, ne aggódj. Nem fognak sem zaklatni, sem tukmálni. Általában csak ülnek az áru felett és pletykálkodnak. Ami szerintem vicces. És olykor tényleg érdekes dolgokat mondanak, vagy árulnak. Higgy nekem!

Látom, hogy igaziból már nem kell meggyőzni. Szóval ismét kilépek a szabad ég alá, hogy hátha ezzel végre indulásra ösztönzöm. És jön is utánam, szóval azt hiszem sikert értem el.
- Ha neked tetszik egy nyelvékszer… - Vonom meg a vállam, miközben felkapok a szárítóról valami póló félét a fürdőruhámra. Így azért mégiscsak jobb. – Nem én leszek az, aki lebeszél róla. Tetoválásom nekem is lesz, amint betöltöttem a tizenhetet. Ebben egyeztünk meg anyuval. És hát, végülis addig már kibírom.

Végre karon ragadom és az egyik ösvény felé vezetem, ami a város határához tart. – Mindenképp megtervezem neked. – Csacsogok közben, mindenféle témákat érintve, többek között a lehetséges tetoválás ötletekét is. Amik szóba jöhetnek, akár neki, akár nekem. És, amiért még bőségesen sokat kell tanulnom az alkotásról, hogy ilyesmire képes legyek. Főképp nagy, absztrakt alakokat ábrázolok. Célom némiképp a figyelemfelhívás, a kitűnés, azt hiszem. És egyelőre nem a részletgazdagság.

Brighton az egyik kedvenc városom Angliában. Nyaranta mindig van egy-két hét, amíg a közelében táborozunk. Sok mágus bár és egy nagy koncertterem is van. Apuék kisebb esteket és egy hatalmas koncertet is adnak itt. Elég nagy mágustömegeket mozgatnak meg ilyenkor. Szóval még az aurorok segítségére is szükség van, hogy a mágusvilág rejtve maradhasson és minden rendben menjen. Az itt lakók szerintem már hozzászoktak a nyáron megjelenő furcsa alakokhoz az utcákon. Bár hozzátenném, én olykor néhány muglit is simán mágusnak néznék, amilyen furcsán fel tudnak öltözni egyesek…
Nagyjából egy fél óra kell, hogy a kis utcákon eljussunk egy szélesebb utcához. Ahol az üzletek és kávézók előtt, asztalok, mellettük pedig portékáikat áruló nők, férfiak, fiatalok állnak. Ez a mugli bolhapiac, amit heti egyszer rendeznek meg. És, ahol aztán tényleg bármi kapható. Az utca zajos, tele van turistákkal, nézelődőkkel. Szép az idő, az emberek kiözönlöttek a szabadba. Így ide is. Boldogan tárom szét a karom Ophelia felé.
- Üdv a bolhapiacon! A csodabogarak földjén!