A Hárpia és a Denevér

A Hárpia és a Denevér
A Holyheadi Hárpiák stadionja
2004. december 26.

A tömeg zaja lassan teljesen elhalt, de Connor még mindig hallani vélte a szurkolók skandálását, egyfajta utórezgéseként a mérkőzésnek. A nap már lemenőfélben volt, de a pálya körüli póznák mágikus fényforrásai így is teljes világosságba vonták a Hárpiák szentélyét. Ő maga egy üvegfal túloldaláról szemlélte a zöld gyepet, és az aranyszínben csillogó karikákat, miközben gondolataiban újból és újból lejátszotta a mérkőzés legfőbb eseményeit, ám ezúttal önmagával a főszerepben. Képzeletében ott repült a pálya fölött, vezette a Denevérek támadását, és gólt gólra halmozva őrölte fel a Hárpiák védelmét, megsemmisítő vereséget mérve ezzel rájuk.
A boldog ábrándozásából hirtelen kényszerült felriadni, amikor a stadion gondnoka egyszerre kioltotta a pálya körüli fényeket, sötétségbe borítva a kinti világot. Hirtelen azon kapta magát, hogy a vastag üvegfalról saját maga tükörképe pislog vissza rá. Pillantása a nyakában lógó, fekete-piros sálra esett, és mintegy hideg zuhanyként csapta őt pofán a valóság, amelyben hőn szeretett csapata kapitulálni kényszerült a Hárpiák ellen, pont azon csapat ellen, amit a legjobban utált, és mindezt a boxing day napján.
Ha legalább Weasley pályán lett volna… - gondolta magában, egy mélyről feltörő sóhaj kíséretében.
Persze a meccs előtt még örült neki, hogy az ellenfél hajtója, Ginny Weasley egy sérülés miatt nem tud játszani, így utólag, tekintve, hogy kikaptak, már bánta, hogy nem láthatta élőben őt. Talán a látványa enyhített volna valamicskét ezen a fájó vereségen. Így ezúttal is kénytelen lesz beérni a lány fotójával, amit kínosan nagy titokban őrizgetett a ládája mélyén.
Elfordult a tükörképétől, hátát mutatva Holyhead „ékszerdobozának”, irigyelve a muglikat, akik előtt - természetüknél fogva – mindig is láthatatlan volt a stadion, és akiknek emiatt nem jut eszükbe percenként ez a kínos malőr, amit a mai mérkőzés jelentett. Egyedül volt a páholyban. Úgy tűnt, míg duzzogva a pályát kémlelte, apja magára hagyta őt és átment a VIP részlegbe, hogy gratuláljon az ellenfélnek. Connor fel nem foghatta, hogyan képes együtt pezsgőzgetni éppen velük. Szíve szerint a cikesz elkapásának pillanatában hazament volna, ám apja nélkül ezt nem igen tehette meg, ő pedig túl jól érezte magát ebben a közegben ahhoz, hogy csak úgy lelépjen. Hiába, Callum O’Hara még mindig kellően nagy név volt ebben a közegben, és bárhová is ment, mindig is rajongók tucatjával találta szembe magát. Kár is lett volna tagadnia, roppantul élvezte a felhajtást és a csillogást, amivel az ex-kviddics sztárok élete járt.
Connor, bár nem szívesen, de követte őt a hatalmas és fényűző gálaterembe, ahonnan a díszpáholyuk is nyílt. Odabent dísztaláros, a Hárpiák és a Denevérek kitűzőit és sáljait viselő varázslók és boszorkányok gyűltek össze. A terem egyik végében ott állt Callum O’Hara maga is, körülvéve két holyhead-i boszorkánnyal, akikkel élénken elemezte a mai meccset, vagy épp az egyik réges-régi kviddicses hőstettével traktálta őket. Akárhogy is volt, Connornak semmi kedve nem volt asszisztálni ehhez a jelenethez. Édesanyja elvesztése óta nem volt senkije az apjának. Nagyon szerette őt, és remélte, hogy mihamarabb megtalálja a boldogságot, mégis nehéz volt számára minden ehhez hasonló pillanat, amikor mással kellett látnia az apját.
Felkapott hát egy pohár pezsgőt egy gazdátlanul hagyott tálcáról, majd meghúzva magát, besomfordált egy sarokba, bízva benne, hogy senki nem veszi észre, és békén hagyják őt. Ekkor azonban hatalmas üdvrivalgás támadt, majd tapsvihar közepette hét boszorkány vonult be a terembe: a Holyheadi Hárpiák győztes csapata.

[i'll get over iti just have to be dramatic first]

i'll get over it

i just have to be dramatic first

Nagy nyomás nehezedett a csapatra, köszönhetően annak a bizonyos sérülésnek azon bizonyos meccs után. Ugyan karácsony előtt elvertük a Porpicyt, a győzelmi ünnep kisebb tragédiába fulladt köszönhetően az elfogyasztott lángnyelv-whiskey mennyiségnek, és Ginny asztalon való ceidlihezési ötletének. Nem, az alkohol és az asztaltánc keresztmetszete soha nem jelent jó végkifejletet, még akkor sem, ha delíriumos állapotban az éppen annak tűnik.
A Denevérek elleni meccsünkre hazai pályára ugyan, de a kulcsemberünk nélkül kellett érkeznünk. Évekig a Montrose Magpies tartalékosa voltam, és pontosan tudom, hogy ez milyen j,ó kiugró lehetőséget is jelent egy tartalékos játékosnak. Mégis, Ginny nem csak azért a legnépszerűbb játékosaink egyike, mert szépen veri vissza a fényt, így mindenki – jogosan – izgult a meccs végkimenetele miatt, hiszen mindig van egy kis gyomorgörcs, ha kevésbé tapasztalt játékos lép a pályára a sztárjátékos helyett. Jones utasítása egyértelmű és tiszta volt a taktikai megbeszélésen: minél hamarabb el kell kapni azt a cikeszt, hogy mihamarabb véget vessünk a meccsnek.
A cél tisztán lebegett előttem. Nem foglalkoztam a cikázó gurkókkal, és a terelőkre bíztam a védelmet. Csak olykor-olykor pillantottam a piros-fekete talárt viselő ellenfelem irányába, hogy meggyőződjek róla, ő is a szárnyas aranygolyó keresésére koncentrál, lehetőleg kisebb sikerrel, mint én.
A Denevérek kihasználva a gyengébb csapatot agresszívabb taktikát folytattak, a hajtóikkal pedig igyekeztek a lehető legtöbb pontot bezsebelni. A kezdő sípszó után azon nyomban ráhajtottak a kapura. Már a legelején hátrányos a meccs; a tartalékosunk elhibázott egy passzt, az ellenfél így könnyen megszerezte a kvaffot tőlünk. Minden egyes gól, amit csak a sportkommentátor hangos rivalgásából érzékeltem, figyelmeztet arra, hogy ketyeg az óra. Nincs idő tétlenségre.
Körülbelül húsz perc után vettem észre a cikeszt a pálya túlsó felén, amire azonban a Denevérek fogója is felfigyelt. Párharcunk a győzelmet jelentő aranycikeszért az adrenalin hevében sokkal hosszabbnak tűnik, mint ami valójában volt. Fej fej mellett haladtunk a cikesz pályáján, ami azonban hirtelen irányt váltott. Minden csak azon múlt, hogy melyikünk reakcióideje a gyorsabb. A sebességem a hirtelen irányváltástól kissé lelassult, az előrenyújtott kezemmel azonban centikkel az ellenfél előtt, de kesztyűn át is szétfagyott ujjaimmal sikerül elkapnom a cikeszt.
Győztünk. Még ha kevés híján is, de miénk a győzelem.

Bal kézfejembe temetem a jobbikat, miközben megérkezünk az ünnepségre; azt, amelyikkel a cikeszt végül elkaptam. A meccs hevében sikerült kicsit erősebben utánakapnom, hogy biztosan ne tudjon elmenekülni előlem. Az évzáró meccs kiemelt pillanata a találkozó a rajongóinkkal, bár mindez olyan céltalannak tűnik a legjobb és legnépszerűbb játékosunk nélkül. Relatíve új arcnak számítok a profi ligában, és még nem szoktam hozzá ahhoz a felhajtáshoz, amivel a pozíció jár, hiába álmodoztam erről kiskorom óta. Ismeretlen arc vagyok még, hiszen csak nyár végén csatlakoztam a profi ligához. A csapatunkat taps és gratuláció fogadja a zöld-arany és piros-fekete talárok vegyes armadájában, és talán jobban pörögnek az események, mint a húsz perces meccsünk alatt. Az újságírók és a rajongók fényképeket kérnek, kérdéseket tesznek fel, Jones pedig a szokásos Jones-ságával köszöni meg a Hárpia-rajongók támogatását, és az ellenfélnek a részvételt. A dísztaláros rajongók és ex-kviddics sztárok mellett a mi téliesített, sportos csapatmelegítőnk talán csak a rajongói sálak és kiegészítők miatt nem tűnik ki annyira. Persze én már alig várom, hogy lecsaphassak valamelyik kis szendvicsre és süteményre.
Kapok az alkalmon, amikor már azt látom, a hangulat kicsit oldottabb, és az újságírók is inkább a csapatkapitányok körül legyeskednek. Alaposan megpakolt tányérommal a terem egyik sarkát szemelem ki a gyors energiapótlásra. Csak egy fiatal tinisrác szorongatja a pezsgős poharát. A nyakából árulkodik a vörös-fekete. A kedvenc csapatnak történő szurkolás mindig is egy érzékeny dolog az egészséges lelkületű, brit varázslók számára. Megértem, miért van úgy elkámpicsorodva.
Nekitámaszkodok a mellette lévő falnak, hogy innen, távolabbról nézzem végig a szendvicskék és sütemények társaságában, ahogyan az ellenfél csapatkapitánya egy valamivel idősebb, de valahonnan ismerős úrral beszélget.
Aztán újra rápillantok a srácra. Az arcvonásai ismerősek, de az emlékeimben ennél sokkal gyerekesebbek voltak – legalábbis abból az időből, amíg még a Roxfortba jártunk együtt. Pillanatnyi gondolkodás, és az utolsó falat muffin segít felismerni, hogy még csak elsős volt, mikor én végzős. Prefektusként még én mutattam meg neki először, hogyan lehet bejutni a klubhelyiségbe. És persze az is jól rémlik, hogy mindig lelkes szurkolója volt a Mardekár csapatának. Már akkor minden a kviddics körül forgott.
- O’Hara, ha jól emlékszem… ugye? – hunyorítok egy kicsit szemeimmel, amíg megpróbálok visszaemlékezni a nevére. Az apja elég híres játékos volt fénykorában. És most, hogy jobban belegondolok, a holyheadi hölgykoszorú mellett a Denevérek csapatkapitánya talán épp Callum O’Harával beszélget.
- Azt azért tudod, hogy egy vereség még nem tesz gyengévé egy csapatot, ugye? Ha így lenne, a Csúzlik már rég feloszlottak volna. - megpörgetem a villát a furcsán álló ujjaim között, hogy az epres piskótával is megtömhessem az arcomat.

Nézte a hét boszorkányt, élükön Gwenog Jones-szal, aki a maga 37 évével már igazi veteránnak számított a ligában, nézte hogyan fogadják a gratulációkat, és igen nagy erőfeszítésbe tellett, hogy letörölje arcáról a kiülni kívánkozó undort. Sosem értette azt a fajta diszkriminációt, amit a Holyheadi Hárpiák csapata tradicionálisan folytatott, azaz hogy csak és kizárólag boszorkányokat alkalmaztak mindig is. Dühítette ez a fajta képmutatás és igazságtalanság, főként mert biztos volt benne, hogy fordított esetben, ha egy csapat kijelentené, hogy náluk csak varázslók léphetnek pályára, nőknek ott helye nincs, azt a földbe tiporta volna a népharag.
Ivott egy nagy kortyot a pezsgőjéből - abból a pezsgőből, aminek amúgy a kezében sem szabadott volna lennie, lévén még kiskorú volt –, és tovább fürkészte a csapat tagjait.
Jól van, ünnepeljetek csak, mintha megnyertétek volna a ligát! Nap végén számolják a tyúkokat… - gondolta magában epésen.
Mintha ő fordított esetben nem ugyanígy tett volna. Még emlékezett rá, hogy tavaly mennyire túltolta az ünneplést, amikor legyőzték Tavish Hollóhátát a nyitófordulóban. Persze az az öröm nem feltétlenül a szerzett pontoknak, sokkal inkább Zafira bukásának szólt. Furcsamód már csak a lány gondolatától is felizzott arcának jobb oldala, a hely, ahová az ominózus meccs után a pofont kapta.
- O’Hara, ha jól emlékszem… ugye?
Szinte váratlanul érte a kérdés, olyannyira belefeledkezett a gondolataiba. A hang irányába fordult és megpillantotta a Hárpiák fogóját, Edevane-t. Különös, leírhatatlan érzés kerekedett felül rajta, amely leginkább a döbbenethez hasonlított. Ő maga emlékezett a lányra, aki éppen akkor volt végzős, amikor ő, Connor a Roxfortba érkezett. Hogy is felejthette volna el, hiszen éppen ő kísérte első napján a Mardekár hálókörletébe, mint prefektus. Na de az, hogy Clarice felismerte őt, egy nálánál hat évvel fiatalabb srácot, furcsa érzéssel töltötte el. Szinte biztos volt benne, hogy csupán az apja miatt jegyezte meg a nevét.
Nem válaszolt a kérdésre, csupán bólintott, jelezvén, hogy igen, jól emlékszik a lány.
- Azt azért tudod, hogy egy vereség még nem tesz gyengévé egy csapatot, ugye? Ha így lenne, a Csúzlik már rég feloszlottak volna.
Felvonta a szemöldökét a kéretlen bölcsesség hallatán, amit biztosra vett, hogy egy müzlis doboz oldalán olvasott Edevane. Bár azt sem tartotta kizártnak, hogy ezt a mondatot festették fel a Hárpiák öltözőjének falára. Találó lett volna…
- Bölcs szavak – morogta a tőle megszokott barátságtalan stílusban. - Nem a vereség tette ma gyengévé a csapatomat, hanem a pocsék fogójáték, amit bemutattak. Hátrányból startoltál a cikeszre, mégis előbb értél oda.
Lehúzta a pezsgője maradékát, majd gyors eltüntetve a nyomokat, az üres poharat a többi közé csempészte.
- A szakértő már mondaná, hogy régen miért nem fordulhatott volna elő ilyesmi. De úgy látom túlzottan leköti őt, hogy szórakoztassa a holyhead-i boszorkányokat. – tekintetével az apját forszírozta, aki éppen ekkor érhetett egy nagy sztori végére, hatalmas nevetést kicsalva a lelkes, főként nőkből álló közönségéből. Ha valamiben, hát ebben egyáltalán nem hasonlított rá. Imádott repülni, gólt dobni, és nem szégyellte, azt is imádta, ha ünneplik őt, de hogy egy nagy társaságban ő legyen a középpontban… Elképzelhetetlennek tartotta, és roppantul kínosan érezte volna magát egy ilyen helyzetben.

[i'll get over iti just have to be dramatic first]

i'll get over it

i just have to be dramatic first

Nem jegyeztem meg minden elsős nevét, de vannak páran, akik megmaradtak. Például ha ismertem a testvérét, vagy a vezetéknév máshonnan ismerősen csengett. O’Hara nevére persze mindenki felfigyelt, aki kicsit is jártas volt a legnagyobb csapatok legjobb játékosaival. Callum O’Hara pedig gyakorlatilag nemzeti hős – hát, legalábbis az írek szerint az. Persze Connor ennél jóval fiatalabb volt még akkor, amikor kísérgetni kellett őket a Nagyteremből az alagsorig. Kicsit furcsa látni őt a pezsgős pohárral a kezében, és nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán ihat-e ilyet. Ha jól számolom, valahol a nagykorúság határán lehet. De már nem vagyok prefektus, nem az én dolgom.
Széles vigyor ül ki arcomra, ahogyan a játékot elemzi. A másik fogó sokkal közelebb volt a cikeszhez, majdhogynem félpályáról indulhatott rá. Még azt sem lehetne állítani, hogy eltérő seprűket lovagoltunk meg. Ma már azért alapvető, hogy mindenkinek Tűzvillám van a birtokában, aki profi ligában játszik, mindaddig, amíg nem érkezik valami jobb persze.
- Elég király volt, mi? – vigyorogva folytatom a sütemény elpusztítását. Az ifjú kviddics-rajongó nem tud olyat mondani, ami elvenné tőlem a sikerünket. Talán O’Connor nem tudja, de a meccset komoly stratégiai megfontolások és döntések előzték meg. Azáltal, hogy a két terelő arra koncentrált, hogy első sorban én legyek védve, a hajtóinkra többlet teher nehezedett, és jobban oda kellett figyelniük a száguldozó gurkókra. Cserébe rábízhattam magam a csapattársaimra, és kizárólag az egyetlen feladatra koncentrálhattam, ami a fogóé: megkeresni és elkapni a cikeszt.
Tekintetem a visszavonult játékosra vándorol, aki egyszerre élvezi a nála egyébként jóval fiatalabb, nagyjából velem egyidős csajok társaságát, és a Denevérek jelenlegi kapitányáét. A magam részéről nem tudom hibáztatni, hogy nem a játékot akarja megszakérteni, de ez a fajta, karizmatikus előadásmód csak kevesek kiváltsága. Az epres piskótával a számban, meg az egyéb sütikék, szendvicskék és falatkák tányéromon való feltornyozása mellett én aligha vagyok karizmatikus. Inkább éhes.
- Gondolom, fejben már kielemezted az egészet. Mesélj, szerinted mit kellett volna csinálnia a csapatodnak? – kezdeményezek beszélgetést vele. Nyilvánvaló, hogy van érzéke a sporthoz, és ahogy látom, alkata is. Nő létemre elég magasra nőttem, és bár még mindig csak a sarokban búslakodik, azért merem megkockáztatni, hogy magasabb is lehet nálam. Az előbbi elszólása alapján pedig nem csak nézi a meccset, hanem látja is. A stratégák különleges látásmódot igényelnek, ami nehezen tanítható és nem való mindenkinek.
- Na és mi a helyzet a Kígyóknál? Hogy álltok most, ki a kapitány? Lefogadom, hogy nem csak a lelátóról nézed a meccset. – bár biztosan nehezebb a dolguk, mióta Vulkanov visszavonult. Hallottam hírét, hogy visszaköltözött Bulgáriába. Kemény volt a pályán, és megkövetelte tőlünk a szétfeszített tempót. Addig nem hagyhattuk el a pályát, amíg már lábra sem tudtunk állni a kimerültségtől. De láthatóan megérte.

- Elég király volt, mi? - dobta be Edevane nemes egyszerűséggel a kérdést.
A rohadt életbe, tényleg az volt… - morogta egy beismerő hang valahol mélyen Connor fejében, de arra azért kínosan ügyelt a fiú, hogy nehogy kimondja ezeket a szavakat. Bár látszólag Clarice nem volt elszállva magától, sőt teljesen hétköznapi ember arcát mutatta, azért a világért sem hizlalta volna az egóját egy Hárpiának.
Felvont szemöldökkel figyelte hogyan lapátolja magába a szendvics és sütemény tornyokat a lány, mintha csak számára nem létezne holnap. Már épp a száján volt a mondat, hogy szóvá tegye mennyire aggódik Edevane seprűjének épségéért, tekintve azt a kalóriatöbbletet, amit gazdája éppen önmagába injektált, amikor is a fogó megelőzte őt.
- Gondolom, fejben már kielemezted az egészet. Mesélj, szerinted mit kellett volna csinálnia a csapatodnak?
És ekkor különös dolog történt: Connor elmosolyodott. Na nem a boldogságtól ült ki arcára ez a tőle oly szokatlan dolog, sokkal inkább a helyzet abszurditásának köszönhetően. Ott állt tizenhat évesen egy kviddics sztárokkal teletűzdelt szobában, és épp a leggyűlöltebb csapat játékosával elemezgette a mérkőzést.
Azonban képtelen volt ellenállni a kísértésnek, hogy megossza az észrevételeit. Imádott a kviddicsről beszélni.
- A terelőinknek védtelenül kellett volna hagyniuk a hajtóinkat. Így, hogy Weasley nem játszott nálatok, mi voltunk előnyben hajtó poszton. Még ha a ti terelőitek folyamatosan a hajtóinkat támadták volna – ami megjegyzem: nem így történt, csak ezt valamiért belülről senki nem vette észre a csapatnál –, még akkor is sokkal fizikálisabbak és fürgébbek lettünk volna. Jones – bár ezt nem szívesen ismerem el –, de még mindig jó játékos, azért látni már rajta, hogy megkopott a gyorsasága és a reakcióideje, alkatánál fogva pedig törékenyebb, mint a mi három írünk. Szóval ha a terelőink inkább veled foglalkoztak volna, és sikerült volna még egy ideig akadályozni téged, akkor előbb-utóbb elég előnyre tettünk volna szert a hajtóknak köszönhetően ahhoz, hogy még ha te is kapod el a cikeszt, a meccset mi nyertük volna.
Monológját egy laza vállrándítással zárta, mintha ez az egész mit sem számítana. Igen, valóban volt érzéke a sporthoz, és apjának, na meg a millió megtekintett meccsnek köszönhetően taktikailag is képben volt. Bár, egyesek szerint (és itt a Mardekár csapatára gondolok), a taktikája gyakran túlzottan épített az agresszióra és az egyes játékelemek háttérbe szorítására, vagy akár azok teljes feláldozására. Ha a Denevérek a Connor által megálmodott játékot játszották volna aznap, meglehet nyertek volna, de a hajtóik csapágyasra lettek volna hajtva a találkozó végére, annyi szent. Na de valamit valamiért…
- Na és mi a helyzet a Kígyóknál? Hogy álltok most, ki a kapitány? - hangzott az újabb kérdés. - Lefogadom, hogy nem csak a lelátóról nézed a meccset.
Zsebébe süllyesztette a kezeit, úgy felelt.
- Nem, nem onnan. Én vagyok a kapitány.
Ki más lenne, ha rajtam kívül mindenki más alkalmatlan? Travers egész jó játékos, és elhivatott is, de alkalmatlan lenne a csapat vezetésére. A többiek meg… Nudlik.
Erőt merítve a belső monológjából, ismét szólásra nyitotta a száját.
- A bajnoki címért megyünk, természetesen. Nagy eséllyel az újév első meccsén, a Hollóhát ellen fog eldőlni, hogy ki lesz a végső befutó.
Ha az a liba nem mutat be valami őrült mutatványt, akkor nem is lesz kérdés, hogy ki nyer majd. Lehet kipróbáljuk ellene azt, amit a Denevéreknek kellett volna ma játszaniuk. Megnézném hogy bír el két terelővel egyszerre...

[i'll get over iti just have to be dramatic first]

i'll get over it

i just have to be dramatic first

Connor elmosolyodik a kérdésemre, én pedig felismerni vélem benne pontosan ugyanazt, amit minden egészséges lelkületű sportrajongó érez, amikor a kedvenc hobbyjukról kérdezik. Na nem azok, akik elnézegetik, ahogyan a seprűkön táncolunk szárnyas golyók nyomában; a tapasztalatom az évek során az, hogy valójában nagyon kevés néző az, akik ténylegesen látják a játékot, ismerik a cseleket, neadjisten az esélyeket is komplex rendszerben képesek kikalkulálni. Bár a sportfogadásnak ez mind része lenne, de általában egy-két hangadó véleményére ad a többi is, amikor megteszi a tétjét. Connor is az egyik ilyen hangadó lehetne, a]ki kielemzi a meccset, mielőtt kinyitja a száját, figyelembe véve a természeti körülményeket, a csapatok jelenlegi felállását és a tagok aktuális, ismert állapotát, és minden egyebet.
Fülig érő szájjal hallgatom végig a szakértői okfejtését. Annak idején, mielőtt még profi kviddicsező lettem volna, az öcsémmel, Caeliussal imádtuk kitalálni, hogy mi lesz az egyes meccsek állása. A kisebbik öcsém, Caius még csak most töltötte be a hatot, de karácsonyra megkapta tőlem az első gyakorló seprűjét. Remélem, hogy ha nagyobb lesz ugyanúgy fog rajongani a sportért, mint két, idősebb testvére. Már csak Greget kell meggyőznöm róla, hogy ez a legjobb dolog a világon. Bár nagy fába vágom a fejszémet, hiszen ő mégis kvibli.
- Aztán Jones meg ne hallja, még a végén tényleg fatetűvé változtat valakit. – a kifejtése eléggé helytálló. De lopva körbenézek azért, nehogy Jones meghallja, mit mondott róla. Szerencsére Jones kellően távol van tőlünk, és egy szponzorral beszélget. Ha O’Hara ennyire képben van a kviddiccsel, akkor valószínűleg hallott arról a pletykáról is, hogy a terelőjük fél Gwenog Jonestól. Amit igazából meg tudok érteni. A Mardekár csapatának edzései se voltak gyengék, és izzadtam rendesen a Magpiesnál is, pedig ott csak tartalékos voltam, de annyiszor nem tört csontom, fogam, ínszalagom, mint amióta Jones kezelése alatt állok. A pótcsont-rapid már szinte az alapfelszerelésünk része. A full női csapat hátránya és előnye is egyben, hogy még keményebbnek kell lennünk bármi áron, hogy komolyan vegyenek minket.
- Hát persze, hogy te vagy. – a vigyor nem tud lekerülni az arcomról, bár ez nem csak a nyertes meccsnek szól kizárólagosan, meg nem is annak az elképesztő mennyiségű süteménynek, szendvicskének és falatkáknak, amiket rekord mennyiség alatt elpusztítottam (bár még tudnék enni). Hiába volt rövid a meccs, azért nem volt egyszerű. Kell az energiapótlás.
Természetesen az eddigiek után egyáltalán nem lepődöm meg azon, hogy ő vette kézbe a Mardekár csapatát. Amennyire én tudom, a mi kapitányunk, Dean már nem is foglalkozik kviddiccsel. Mondjuk miután kikaptunk a Hugrabugtól, ami életem legszégyenteljesebb veresége, én se folytatnék kapitányként ilyen karriert. Azért örülök, hogy O’Connor még nem járt a Roxfortba az ominózus vereség idején, és nem láthatta azt az égést, amit produkáltunk. Szerencsére a következő évben már sokkal életképesebb volt a csapat.
- Szóval a Hollóhát. – gondolkozom el a legutolsó falatka elfogyasztása előtt. Nem ismerem az aktuális csapatállásokat, hiszen a jelenlegi hetedévesek csak másodévesek voltak, amikor én végeztem. Márpedig minden a csapattagokon múlik – és persze azon, hogy milyen a kapitány.
- Mit lehet tudni róluk? Ki a legjobb játékosuk? – kezdeményezek stratégiai megbeszélést. Ebben a pillanatban nem számít, hogy rajta fekete-piros sál, rajtam pedig arany-zöld sporttalár van. Jelen valóságunkban mind a ketten a Mardekár uniformisát viseljük.
- És milyen a mi csapatunk? Van olyan játékos, akivel aggályaid vannak? – leteszem a közelben lévő asztalra a tányéromat, amin csak morzsákat és a villát hagytam. A pezsgők persze mind elfogytak, bár a győzelem ellenére sem terveztem alkoholt inni, így csak a sütőtökléhez nyúlok. Közeleg a Szilveszter, és terveztük Greggel, hogy ellátogatunk a Two Aubergine-be. Azt mondják, egy igazi vámpír szokott fenomenális drag showt tolni. Nem hagyhatjuk ki.