szeretném feltámasztani, aki halott

Emlékszem még, ahogy jött a pánik
Először álltunk ketten a hídon
Tiszta szándék
Csillog a zöld szemekben a hatalom

Csendes minden, üres város
Tompa fények, a hangod hallom
Mondd miért?
Miért marad meg szépnek minden?

Miles Fawcett

Még mindig nem tudom igazán hova tenni. Az egész olyan hirtelen jött, hogy szinte meg sem tudtam emészteni. Nyilván sosem gondoltam volna, hogy egyszer csak egy ilyen hírrel találkozom, és még az is, hogy nem is olyan régen jöttem rá, hogy ő is ott van, ugyanabban az iskolában, ahol én magam is eltöltöttem annyi évet. Hogyan is mondhatnám, teljesen megdöbbentett. Nem volt könnyű megszokni a gondolatot, hogy egy új rokon hirtelen felbukkan a család történetében, egy olyan, akiről korábban nem is hallottam. Lehet, hogy csak túlzásba viszem, de valahogy úgy éreztem, mintha az életem egy másik szálon indult volna el hirtelen, mintha valami más történet része lennék. A kérdések persze azonnal felmerültek bennem. Hogyan történhetett, hogy eddig nem tudtam róla? Miért nem említették soha? És még fontosabb, miért pont most jött el az ideje, hogy megtudjam? Az életemben mostanra annyi titok és rejtély lett, hogy egyszerűen nem tudtam felfogni, miért éppen most kaptam egy ilyen bombát, ami minden más információt elnyomott. Kíváncsi voltam, hogyan fog ez kihatni ránk, hogy egy családtagot most találok meg így, amikor már nem is keresem.
Milyen ember lehet? Vajon tudott rólam? Vajon neki is ugyanolyan hirtelen jött ez az egész, mint nekem? Egyáltalán akar velem beszélni? A családunk elég törött ahhoz, hogy az ember kétszer is meggondolja, akar-e részese lenni, de ugyanakkor... mégiscsak egy családtagról van szó. Nem vagyok biztos benne, mit mondhatnék neki. "Szia, eddig nem tudtam a létezésedről, de most már tudom, szóval… üdv a családban?" Túlzottan egyszerűnek tűnik, mintha egy levél margójára firkantott megjegyzés lenne, nem pedig egy olyan beszélgetés kezdete, amely mindkettőnk életét megváltoztathatja. De mégis, valahol el kell kezdeni.
Nem lep meg, hogy időnként még most is kiesik egy-egy csontváz a családi szekrényből. Apám titkokat hordozott magában, olyan történeteket, amelyeket sosem osztott meg velem – és talán soha senkivel. Szigorú ember volt, élete során nagy elvárásokkal. Olyan férfi, aki nem hitt a félmegoldásokban, és abban sem, hogy a világ bárkinek is könnyebb utat kínálna. Azt akarta, hogy erősek legyünk, hogy tudjuk, hogyan kell küzdeni – néha talán jobban is, mint amennyire az élet valóban elvárta volna tőlünk. Sokat követelt, de ebben mindig ott volt a szeretet, még ha olykor nehéz is volt felismerni.
Nem volt köztünk mindenben egyetértés. Voltak vitáink, éles szavak, amelyeket akkoriban véglegesnek éreztem, pedig csak múló villanások voltak egy hosszú, bonyolult kapcsolatban. Sosem gondoltam, hogy haragudnék rá, és most, hogy már nincs, végképp nem érne semmit. Halálában nem lehet elszámoltatni, nem lehet vele újra megbeszélni a múltat – maradnak a régi szavak, az emlékek, és az a néha fojtogató érzés, hogy mennyi mindent nem tudtam róla. Nem tudom, hogy Miles egy ilyen titok maradványa-e, vagy csupán egy elfeledett történet szereplője, akiről senki sem akart tudomást venni. De az biztos, hogy itt van, és én kénytelen vagyok újraértelmezni, amit eddig a családomról hittem.

[- Szépnapot! Miles vagyok]

” My father never talked a lot
He just took a walk around the block ”
————————————————

Milyen jó, hogy van nekem egy Robertem, aki - néha - helyettem is megjegyez dolgokat, amik felett simán el tudnék siklani. Történetesen sikeresen majdnem elfelejtettem elmenni oda, ahova senki sem megy szívesen: órák után találkozni egy tanárral. Én igazándiból megszoktam már, nem ő az első, az egyetlen, aki szeretne velem beszélni és vélhetően jobb belátásra térni, felnyitni a szemem vagy csak simán megdorgálni. Ezekből persze vajmi kevés, amiből lesz is valami, de ezt szerintem ők is tudják, én pedig minden egyes alkalommal megjelenek és bólogatok. Azonban ez a mai nekem csupa kérdőjel. Először is, fogalmam sincs, hol vétettem, hiszen legjobb emlékeim szerint, a legutóbbi beadandóm egész becsületesen írtam meg - talán csak a lap szélére írt jegyzetek, apró rajzok lehetnek kivetnivalók, azonban azok se trágárok. Lehet valami korábbi eset, vagy még a tavaly év végi vizsga? Passzpiros. Találgattunk párat a pajtással, majd megvontam a vállam és úgy voltam vele; lesz ami lesz. Maximum megint nem leszek megdícsérve, hogy pontot vesztettünk.
Így veszek könnyes búcsút szinte Rob-tól, hiszen majdnem megint mentünk megmenteni a világot az unalomtól, csak éppen az ma elmarad. Ahogy elindulok, eszembe jut, hogy a levelet hol hagytam, amiben megkértek erre az útra. Elvigyorodom a gondolatra, hogy az, aki majd utánam veszi ki azt a kviddicses könyvet, mennyire kap hirtelen szívrohamot, amikor kinyitja és megleli benne Fawcett professzor sorait, amiben kéri, hogy hol és mikor jelenjen meg, majd megnyugszik, amikor a címzést is elolvassa. Apropó Fawcett; nekem baromira bejön a névrokonság, hiszen egyébről nemigen tudok, hála az öregnek, aki a jó ég tudja merre van és mit művel. Nekem nagy kérdőjel a família azon része, így nem feltételeztem többet, mint puszta véletlen. Nem lehetetlen, annyi Smith van, akiknek közük nincs egymáshoz, miért is ne? Persze kaptam már meg, hogy csókos vagyok ezért, meg azt is, hogy lehet maga a professzor a faterom, csak szerencsétlen se tudja, hogy én valahol kipottyantam. Pedig nem, ezt még anyám is határozottan állítja, hogy ilyenről szó nincs. Szóval pletykák ide vagy oda, tudtommal aztán semmi sincs. De ki vagyok én, hogy mindent tudjak? És ha mégis? Nagyon semmin sem változtatna, nem ismerem, fogalmam sincs róla, hogy milyen és hasonlók. Mindegy. Elvetettem ezt sokszor, ott van nekem Max, több nem kell. Vagy mégis? Ezt sosem tudom.
Egy pár perc csúszással futok be csupán, hiszen egész időben lett emlegetve, hogy induljak már el. Kisimítom a gyűrött ingem sarkát, a hajam kócait is eltűntetem egy laza simítással és már emelem is a kezem a kopogásra.
- Szépnapot! Miles vagyok - hátha elfelejtette ő is, aztán csak úgy benyitni nem illdomos, megjártam már ezzel is néha, maradjunk annyiban. Amennyiben engedélyt kapok, már be is surranok, hogy mielőbb végére érjek a kíváncsiságomnak. Vagy éppen ő legyen túl rajtam. Nézőpont kérdése.

————————————————